1. Mi volt az első meghatározó olvasmányélménye?
Ha jól emlékszem, gyerekkoromban először Gárdonyi Láthatatlan embere érintett meg, nem sokkal később már Victor Hugo írásai körül lézengtem, A nyomorultak ugyancsak megigézett. A regényemben „szédítő körtáncot” járó karaktereim viszontagságait megjelenítő fejezeteket antik és kortárs íróktól, költőktől, dalszerzőktől, filozófusoktól kölcsönkért idézetekkel vezettem be. Sokan közülük valamilyen különös okból meghatározónak bizonyultak a számomra. Kundera, Waltari, Dosztojevszkij, Márai, Krúdy, Hamvas… Életutam egyes szakaszaiban nyomot hagytak személyiségemen, világlátásomon.
2. Mikor, minek a hatására kezdett el írni?
Megteltem tapasztalattal, élményekkel, szeretettel, keserűséggel, hibákat követtem el, sikereket értem el, és felhalmozódott bennem számtalan mulatságos és a maga nemében tanulságos történet. Mindez kikívánkozott belőlem. Írni vágytam, hogy megnyugvást, fogódzót találjak, és persze meg akartam menteni a fejemben motoszkáló történeteket a feledéstől. Rádöbbentem, hogy a kérdésfeltevések és a válaszkísérletek mások érdeklődésére is számot tarthatnak. Úgy éreztem, esélyem lehet átadni valamit, amiből az olvasó is eltehet tanulságot a maga hasznára.
3. Meséljen az alkotói folyamatáról! Mikor tud a leghatékonyabban dolgozni, mire van szüksége az íráshoz?
Történészként már írtam, igaz, értekező prózai műfajban. Újra átéltem hát a megvalósítás ingoványos folyamatát, az alkotás örömét, amikor egy-egy jobban sikerült szakasz után viszonylagos elégedettséggel dőltem hátra egy röpke pillanatra. A szépirodalom területére kalandozott elsőkönyvesként voltaképpen írás közben váltam szépíróvá, együtt lélegeztem a bizonytalansággal, a kételyekkel, az írás egyszerű szépségével. A gondolatok kavalkádja, 40-50 év élményhalmaza követelt szabadulást, kibontásuk, átlátható rendbe kényszerítésük inspiráló belső utazásnak bizonyult. A Szédítő körtáncot leginkább az íróasztalom fölé görnyedve, a környezet által kínált impulzusokat szemérmesen visszautasítva írtam meg.
4. Melyik könyvet ajánlaná, amelyet ön szerint mindenkinek el kellene olvasnia?
E kérdés alkudozásra késztet. Ajánlhatnék-e esetleg több könyvet? Jó néhány olyan írásba botlottam ugyanis rövidke életem során, amelyeket lelkesen ajánlanék mindenkinek. Ha fegyelmezetten, valóban csak egy művet nevezek meg, az ebben a pillanatban éppen James Jones: Most és mindörökké. Abban a regényben minden benne van, ami lélekformáló, lélekmelengető és lélekromboló, a karakterek magukban hordoznak egyfajta megfejthetetlen érzéskavalkádot, ami első olvasásra megragadott, és a tizenvalahányadik újraolvasásakor is új felfedezőutat jártam be.
5. Milyen tanácsot adna annak, aki írással szeretne foglalkozni?
Elsőkönyves szépíróként a tanácsadást illetően inkább óvatos és szerény maradnék, de talán néhány, az alkotás során szerzett tapasztalatomat megoszthatom. A folyamat legelején felötlött bennem, hogy ha csupán mindennap egy oldalt írok, az megállíthatatlanul 365-re duzzad mindössze egy év alatt. Ez a gondolat megvalósíthatóvá tette a szándékot. Később tapasztaltam, hogy egy majdnem készre írt történet az tényleg csupán majdnem kész. Azután következik az aprómunka. Még egy oda illőnek gondolt jelző, egy fölöslegesnek ítélt mellékmondat elhagyása nagyot lendíthet a minőségen. Végül eljön a pillanat: felnyalábolom a késznek remélt kéziratot, majd bátran kilépek a fényre szerkesztőért kajtatni, kiadót keresgélni. Ilyenkor Isten kezében vagyok kicsit. Azért megpróbáltam ismerősök után is nézni, és szerencsésnek bizonyultam.
+1 Hogyan került a Napkút Kiadóhoz, és milyennek élte meg a kézirata szerkesztésének, könyvvé válásának folyamatát?
A szerkesztő révén kaptam a külvilágtól az első impulzusokat a regényemről. Ráérzett formálódó stílusjegyeimre, és ösztönzött a szerkesztési folyamat során. Elsőkönyves szerzőnek jót tesz a visszajelzés! Közel egy év alkotómunka során ítélőképességemre, esztétikai érzékemre és ízlésemre hagyatkoztam csupán, elmaradhatatlan útitársaimmal, a világmegváltó hurrá-optimizmussal, és a súlyos kételyekkel. Felemelő érzés volt, amikor végül elhittem: a kéziratom feltartóztathatatlanul könyvvé válik. A kiadó: családias, gyors, pragmatikus, rugalmas, segítőkész – e hívószavak ötlenek eszembe. És végül homlokon csókolt az élet: izgalomtól remegő, nyirkos tenyeremben tartottam a saját regényemet, és a kiadó által teljes megelégedettségemre tervezett borítóra peregtek örömkönnyeim. Giccsesnek mutatkozó életkép talán. Mégis megtörtént.
