I.
A „könnyed” (idézőjelben) próza korában élt és könnyed (idézőjel nélkül) prózát írt.
Szerb Antalt, az írót a jó átlagnívótól képletesen csak az idézőjel hiánya különböztette meg, és mégis (vagy talán éppen ezért) óriási ez a különbség. A kortárs írók nagy része tetszetősen, rutinosan és főleg óvatosan írt; az irodalmi nyelv „trapézain” meghökkentő artistamutatványokat végeztek – biztos kézzel kifeszített háló fölött. Ő szenvedélyes is volt – háló nélkül gyakorolt –, művész volt, aki a produkciónak a veszélyeit, a téma követelményeit is vállalta. Mutatványai éppen ezért érdekfeszítők és maradandók. A legkompromittáltabb témához is idomulni tudott: a prófétaságtól a bűnügyig mindent a tollára aggatott – sikerrel.
És közben még „átmenetileg” az irodalomtörténettel is foglalkozott.
Tankönyvet is írt.
II.
Ma már a tankönyvekben is beszélnek róla – az esszéíróról. (Néha a tankönyvek is fején találják a szöget.) Valóban esszéíró volt elsősorban – jó esszéket írt, és nagyon sokat. Talán a legtöbbet a világirodalomban. Két irodalomtörténete is valójában esszék- sorozata. – Szellemes mozaiksor, melyet egy laza és kissé hézagos keretbe állított. A keretet „világirodalomnak” és „magyar irodalomnak” nevezzük ma is.
Esszéiben követett el hibákat, nem egy téves ítéletet hozott, másutt viszont káprázatos biztonsággal tapintott a lényegre. Hemingway például gyanús volt neki. Faulknert ellenben nagyon korán „kiszimatolta”, Upton Sinclairt az igazi történelmi materialista szellemiség képviselőjének tartotta, ugyanakkor Musilt jóval a külföld előtt fedezte föl, Gide csak annyiban érdekelte, amennyiben elméletét igazolta… Elméleteivel pedig néha bizony baj volt. Szerencsére legtöbbször már a keletkezésük vagy elfogadásuk pillanatában kinőtte őket. Mestereit „továbbvezető nyugtalanságában” tudatosan tagadta meg, az elméletek természetszerűen szűknek bizonyultak. Dr. phil. Szerb Antal észrevétlenül lépett ki korlátaiból. Szerb Antal, az író, vagy mondjuk talán úgy: a szépíró nem tudta elviselni őket.
III.
A „HÉTKÖZNAPOK ÉS CSODÁK” bevezetésében a regény eredeti céljának nem a „hétköznapok” (a valóság) ábrázolását, hanem a „csodák” (a valószínűtlen, a meglepő) ábrázolását tekinti, Ehhez az elmélethez következetes maradt – az esszéiben. Érdekes módon ugyan, de megvalósította a „csodát”. Stílusa, esszéinek szépírói értéke akkor is lebilincselő, ha nincs igaza.
„Enfant terrible”-kiállására sokféleképpen reagáltak kritikusai. Egyesek bosszankodtak és vitába szálltak ironikus szókimondásával és tréfáival. Továbbá fejére olvasták, hogy Stendhal regényének címét tévesen „Les rouges et les noirs”-nek írta „Le rouge et le noir” helyett.
Mások, akik értették a „kongeniális, a tömör célzások és célzatos elhallgatások nyelvét”, élvezték szellemességét és ötleteinek gazdagságát – ha nem is egyeztek vele mindenben.
Azt hiszem, az utóbbiaknak volt igazuk. Mert lehetetlen őt és műveit „egészében elfogadni és …nem szeretni”.
IV.
Sokat írt másokról és kevés ideje maradt önmagáról írni. A kritikus, sőt sokszor a publicista az író elé állt. Vonzódott az újságíráshoz is, és a maga módján újságíróként reagált az eseményekre. Macaulay 1827-ben jóindulatú megértéssel terjedelmes esszében foglalkozik Machiavellivel. Szerb Antal 1941-ben ugyanolyan megértéssel jóval rövidebb esszében foglalkozik Machiavellivel – az emberrel, de annál kíméletlenebb az íróval szemben, aki elárulta a szellemet, és „az erkölcsi értékrendszert kezdte ki, emberi méltóságunk gyökereit ásta alá, századok számára igazolni akarta a zsarnokságot, az igazolhatatlant.”
V.
Egész emberi és írói magatartásában humanista volt. Thomas Mann-i humanista. Settembrini – annak minden erényével és hibáival és… valamennyivel kevesebb szerencsével. Az ő NAPHTÁJA prózaibb és primitívebb volt a „VARÁZSHEGY” jezsuitájánál. A fegyver csövét csak azért fordította maga felé, hogy a puskatussal agyonverje a humanistát.
Felháborítóan unintelligens vitapartner.
VI.
Tisztelt Szerb Antal!
Nem én leszek az első és egyetlen, aki mostanában levelet ír Önnek. Mégis írok, mert úgy érzem, hogy tartozom még egy vallomással: Önről írni manapság nagyon hálás és könnyű foglalkozás.
Mi, későbben jöttek, mondjuk, megírhatjuk – így, három évtized távlatából –, hogy Ön kitűnő író volt, és fejére olvashatjuk, hogy Hemingwayben nem bízott, és a francia irodalommal szemben is egy kicsit igazságtalan volt. De nem csak ezt. Ön a MAGYAR IRODALOMTÖRTÉNET írása közben következetesen felhasználta és alkalmazta Prohászka Lajos „magyar finitizmus”-elméletét, továbbá kedvenc írója, Aldous Huxley misztikus lett és elzüllött.
Vannak ma is, akik elismerik, hogy Ön igen-igen művelt, és igen-igen tehetséges, volt (habár a szovjet irodalomról téves nézeteket vallott). Én ennek ellenére azt hiszem, hogy Ön igen művelt és tehetséges volt.
Egyébként műveit újra kiadják, újabb és újabb elő- és utószókkal. Pontos „irodalomtörténeti helyét” szerencsére még nem határozták meg. Ehhez Ön, aki pedánsan került minden homályosságot, még ma is túlságosan bonyolult. T. i. jelenleg kevés ötletdús kritikusunk és irodalomtörténészünk van. Önt nem lehet utánozni, és azt hiszem, elsősorban ebben rejlik a nagysága.
Nemrégen olvastam a „PENDRAGON LEGENDÁT”. Kitűnő bűnügyi regény. Kitűnő ponyvaparódia. Egyszóval, kitűnő regény. Ha Önt akarnám utánozni és axiómát faragnék, azt mondanám, hogy a jó ponyva a legtisztább irodalmi remekmű. (Különben még az is nagyon tetszett, hogy Zane Greyt tartotta a legdekadensebb írónak.)
Tisztelettel:
GION Nándor
