Ami az első regényből kimaradt
Június végén már csak heten maradtunk a Kisvárosban. Rozmajer és Angeli helybeliek voltak, a többiek pedig – alighanem, sőt biztosan Baras beszélte rá őket – a felvételi vizsgákra előkészítő tanfolyamra iratkoztak. Ezen a nyáron rendeztek először ilyen tanfolyamot a Kisvárosban, és Baras volt az első jelentkező. Barast nehéz volt nem követni; három éven át magyarázta az iskolában, főleg pedig a műhelyben a lusta, nagy pofájú satuk és a nedves orrú gyalugépek között, nem szabad leállni, egy pillanatra sem szabad leállni, ez csak egy lépcsőfok, tanulni kell, tovább kell tanulni.
– Ha valaki már most behúzza a nyakát, és megbékél azzal, hogy csak primitív és tudatlan melós marad, az elveszett, menthetetlenül elveszett…
Barasnak különösen a „primitív” és a „tudatlan” kifejezés tetszett. Ezekkel mindenkivel szemben és minden körülmények között sikerrel hadakozott. Kitűnő kifejezések ezek: primitív és tudatlan. Nagyon gyakran érvelt velük, mert Baras alapjában véve nagyon rossz szónok volt. Kapkodva, akadozva beszélt, és folyton hadonászott a kezeivel, de azt a két szót, hogy „primitív” és „tudatlan” olyan lesújtó megvetéssel mondta, olyan laposra kalapálta a mássalhangzókat, hogy a „primitív” és a „tudatlan” hallatára a többieknek már borsózott a háta. A „melós”, az más. Azt lágyan és vigyázva ejtette ki Baras. A melós tiszteletet parancsol, de… – és Baras ilyenkor fenyegetően előreszegezte fejét, mintha döfni akarna – de csak ha nem primitív és tudatlan.
Kezdetben ennyi is elég volt. A fiúk fejet hajtottak Baras érvelései előtt, és elvben a távolabbi célok és a továbbtanulás mellett foglaltak állást. De addig is… Baras egy napon – ez már a harmadik iskolaév kezdetén volt – azt javasolta, hogy ezentúl hordjanak nyakkendőt. Az iskolában és a műhelyben is. Másnap mind a tizenhárman nyakkendőben jelentek meg. A műhelyben komor arccal átöltöztek, felhúzták olajfoltos kék ruhájukat, de a nyakkendőket akkor sem vették le. Így maradt ez egész évben.
Mellesleg ezt a nyakkendő-ügyet Baras még saját magának sem tudta kellőképpen megmagyarázni.
– Miért járjunk mi egész nap gyűrött, kigombolt inggallérral? A reszelő, az esztergapad, a fogaskerekek nem köteleznek erre bennünket. A reszelőt, az esztergapadot és a fogaskerekeket meg kell becsülni. Éppen úgy, mint a könyvet, a számokat, a górcsövet… mint bármi mást. Ezzel magunkat is megbecsüljük…
Hangosan ennyi is elég volt, de Baras később megpróbálta részletesebben is végiggondolni. Valahogy úgy, hogy ez a haszontalan, de eleganciát kölcsönző ruhadarab növeli majd az önbizalmat. Meg kötelez is… Továbblépésre kötelez. Érezte, hogy kissé homályos okfejtés ez, és másnap, mikor a nyakkendők mégis megjelentek, nem is gondolkozott rajta többet. Egyébként is az egészet csak jelentéktelen, felszínes mozzanatnak tartotta. Végképp el is felejtette volna, de évek múltán, amikor már a filmszakmában dolgozott, levelet kapott Fábiántól. […] Baras ekkor még egyszer megkísérelte megindokolni a nyakkendőjavaslatát, de a „tisztelet a gépek s önmagunk iránt”-tól most sem tudott elmozdulni, és úgy érezte, hogy még a régi, hangos rögtönzés a legelfogadhatóbb. Igaz, hogy a „Miért járjunk mi egész nap gyűrött, kigombolt inggallérral” szörnyen mesterkéltnek hangzik, még így leírva is. Szinte érthetetlen, hogy akkor nem röhögték ki. Vagy talán Fábiánnak sohasem volt stílusa – szögezte le végül is, és ez megnyugtatta. Kényelmes és kissé olcsó kibúvó volt ez, de hát Baras már kezdő nyakkendős korában kinőtte a tiszteletadás, primitivizmus és tudatlanság fogalmakat, jobban mondva gazdagította őket, azzal, hogy beékelte közéjük az „összefüggést” és a „folyamatot”.
Kéziratból
