filmforgatókönyv
Kép: Szenttamás északi határa: sík szántóföldek, gabonaföldek. Lassan mozgó kocsiból, majd álló kamerával fényképezve
A szövetkezetesítés hőskorában jártam erre először. Ott, ahol most a búzaföldek vannak, apám brigádja egy hatalmas fészert vagy garázsfélét épített traktoroknak és cséplőgépeknek az újonnan alakult termelőszövetkezet megbízásából. Amikor felhúzták a falakat és felrakták a tetőszerkezetet, összegyűjtöttem az utcánk gyerekeit, és kijöttünk ide cserepezni. Felültünk a tetőlécekre, és adogattuk a cserepeket a kőműveseknek. Körülöttünk konok magánparasztok zörögtek szekereikkel a dűlőutakon, a brigád tagjai gúnyosan odakiabáltak nekik, hogy íme a bizonyíték, virul a szövetkezet, és hogy a jövőben még inkább virulni fog. A parasztok mogorván hallgattak, legfeljebb megbökték a kalapjukat… Sima volt itt minden, messzire elhallatszott a hang, messzire lehetett látni már egy fészer tetejéről is. A gúnyosan kiabáló szövetkezetiek egyrészt talán ezért szerették ezt a síkságot, és lehet, hogy az önfejű parasztok is ezért szerették. Persze másért is…
Egy izgalmas téli éjszakán hosszú beszélgetéseket hallgattam erről. Télen errefelé még simább minden, különösen, ha sok a hó, és azon a télen rengeteg hó esett. A háború vége felé jártunk, sok házban katonák húzódtak meg, asszonyok, gyerekek, egész családok összeköltöztek más házakba, és riadtan várták a következő napot. Egy ilyen téli estén érkezett haza apám, fal mellett osonva járt háztól házig, míg végre ránk talált a Halász utcában. Rongyos katonaruha volt rajta, orosz hadifogságból szökött meg valahol Párkány felett, a Garam völgyéből indult haza gyalog, és alapos vargabetűvel érkezett, bejárta a fél Dunántúlt és a Duna-Tisza közét is, és akkor éjszaka, véres lábát ápolgatva elég részletesen mesélt útjáról. Veszprém ronda város, mondta, néhány napig bujkált, csatangolt ott, Veszprém hihetetlenül pocsék város a le-föl kanyargó utcáival. Kiskunhalas viszont szép város… Jól tudom, hogy Veszprém gyönyörű város, azóta már sokszor jártam ott, de az is biztos, hogy szökevényként, véres lábakkal nem túlságosan élvezetes róni az utcáit. Kényszergyalogláshoz sokkal szebb táj a síkság… Aztán begyógyulnak a sebek, és az ember néha hajlandó vállalni újabb kényszergyaloglást. Apám is vállalta volna. Azt akarta, hogy menjünk el innen. Zavaros idők jártak, a háború kiélezte a régi ellentéteket, és hozott újakat is bőven. Apám nem érezte biztonságban magát.
Végül mégiscsak maradtunk Szenttamáson, ebben a kevert nemzetiségű városkában. Ma főleg szerbek és magyarok élnek itt, régebben még szép számmal németek és zsidók is… Ha elmentünk volna, azt hiszem, előbb-utóbb valami hasonló földrajzi fekvésű kisvárosban vagy faluban kötöttünk volna ki. Dombok között, hegyekben semmi esetre sem.
Kép: Szenttamás főutcája. A városháza
A Városháza. Itt jegyezték be az anyakönyvi hivatalban, hogy 1941. február 5-én születtem. Nem akkor születtem. Jóval előbb, de mivel satnya, hitvány gyerek voltam, apám úgy ítélte meg, hogy hamarosan meghalok, teljesen felesleges bejelenteni. Aztán mégsem haltam meg, a napok múltak, pénzbüntetést kellett volna fizetni az elkésett bejelentés miatt, így hát szépen kiszámolták a szabályos határidőt, és hátrahozták a születésemet.
Kép: Szülőház
A szülőházzal is nagyjából úgy vagyok, mint a születési dátumommal. Nem itt születtem, hanem alig pár száz méterre innen, egy kis nádfedeles házban, amelyben akkoriban albérletben laktak a szüleim, és amelyet már régen lebontottak. Én kezdettől fogva csak erre a házra emlékszem, illetve ennek egy részére, mert eredetileg sokkal kisebb volt, később építgettünk hozzá. Nagyon jó helyre épült, egy nagy füves rét szélére, közel a folyóhoz, igaz, hogy szemben temetők voltak, de a temetők közelségét is elég gyorsan megszokják az emberek, a gyerekek pedig még gyorsabban. Egyébként is jóformán gazdátlan temetők voltak már.
Kép: A német temető és a zsidó temető maradványai
Német temető és zsidó temető egymás mellett. A háborúban szétszóródtak innen a zsidók, háború után a németek is. Nem volt, aki gondozza a sírokat. Időnként felbukkant valahonnan egy félőrült ember, ásóval a vállán, állandóan motyogott valamit, meg-megállt a sírok előtt, elolvasta a feliratokat és ment tovább. Sokszor meglestük, hullarablót gyanítottunk benne, hiszen ásót vitt a vállán, de nem bántotta a sírokat, csak hordozta az ásót eszelősen, és később hallottuk a felnőttektől, hogy naponta tiltakozó levelet ír a hatóságokhoz mindenféle lehetetlen ügyben. Mi gyerekek mindenesetre elfoglaltuk magunkat egész nap. A rét, a folyó, a temetők lehetőséget adtak erre. Este pedig a házunk elé húzódtunk, mert ilyenkor itt a sarkon gyűltek össze az utcabeli férfiak, történeteket meséltek, vagy a gondjaikat beszélték meg, általában nagyon komoly arccal. Minderre hosszú évek után szinte egy csapásra igen tisztán kezdtem visszaemlékezni. Kezdő író koromban behatóan tanulmányoztam a görög mitológiát és a római történelmet, így véltem megtalálni a hozzám méltó témákat. Sok mindent tudtam a görög istenekről, valamint a római császárokról, akik elég ritkán haltak meg természetes halállal. Mármint a császárok. És akkor hirtelen az kezdett érdekelni, hogyan fog majd meghalni Bálizs Ignác, akit a gyerekek Opanának neveztek, és aki itt lakott ebben a kis szenttamási utcában.
Kép: Utca
Azt, hogy hogyan élt, nagyjából tudtam. A háború előtt általában szolgált valahol, háború után is a legnehezebb fizikai munkákat végezte csöndes jókedéllyel, miközben igencsak tönkrement a szíve. Élete utolsó éveiben már alig mert ágyba feküdni, mert fulladt, ülve vagy állva aludt, ráborulva valamire. Aztán megtudtam azt is, hogyan halt meg. Egy éjszaka mégiscsak az ágyában aludt el… Ezt általában természetes halálnak nevezik, bár én nem nevezném egészen természetesnek.
Második könyvemnek, a Testvérem, Joábnak a főhősét mindenesetre már ebből az utcából indítottam. Harmadik könyvem, az Ezen az oldalon pedig egészében erről az utcáról szól. Persze az utcát meghosszabbítottam valamelyest, új lakókat is hoztam ide, olyan embereket, akikről úgy éreztem, hogy itt a helyük. Szépen megfértek a könyvben. Az utca aztán ismét megrövidült, ilyen lett, amilyen, sokkal gazdagabb és számonkérőbb, mint hinnénk, nem elégszik meg egy vékonyka könyvvel.
Kép: Szülői ház belülről. Szöveg özv. Gion Mátyásné, az író édesanyja. Tartalom: Az utca felépítése, első lakók. Saját házuk története. Néhány esemény a korai gyermekkorból
Kép: Nagy füves rét a kertek folytatásában
Két zsidó temető volt a közelünkben. Az egyik a házunk előtt, a másik a kertünk mögött, ennek a rétnek a közepén. Ez a temető olyan volt, mint egy kis földvár. Másfél méternyire emelkedett ki a fűből, falain ecetfák és juharfák nőttek. A sírok előtt állt a temetőcsősz háza, elég szánalmas viskó. Amikor a front ideért, és a két katonaság éppen a fejünk felett lövöldözött egymásra, teljesen logikátlanul és számomra még ma is érthetetlenül, a környékről valamennyien ebben a kis magányos temetőben, pontosabban a temetőcsősz házában húzódtunk meg. Rengetegen bezsúfolódtunk oda, az emberek összebújva hallgatták a fegyverropogást, és nagyon vigyáztak egymásra. Akkor láttam először, hogy ha igazán baj van, az emberek nagyon rendesen is tudnak viselkedni, nemcsak összebújnak, hanem össze is tartanak. És tényleg vigyáznak egymásra. Csak egy kamasz kölyök szökött ki a rétre, pusztán vagánykodásból, őt eltalálta egy lövedék. De a többiek, akik a temetőcsősz vityillójában maradtak, túlélték az ütközetet.
Később derűsebb élmények kapcsolódtak a földvárszerű zsidó temetőhöz, itt, a juharfák alatt lapítottam, amikor kilószámra olvastam a ponyvaregényeket. Máshoz ugyanis nem jutottam hozzá. Ma ötven-hatvan magyar könyv jelenik meg Vajdaságban, abban az időben legfeljebb három-négy. A magyarországi kiadványokhoz is rendszeresen hozzájutunk már, de akkor még nem jött át egy szál sem. Szóval maradt a ponyva. Titokban kellett olvasnom, ha apám otthon volt, mert ő nem szerette a könyveket, és alapjában véve marhaságnak tartotta az olvasást. Kivétel az újságolvasás, mert az ember tájékozódik a világhelyzetről, amely helyzet szerinte gyors változtatásokra szorult volna, de az események általában nem feleltek meg a várakozásoknak. A helyzet sajnos nem úgy alakult, ahogy apám szerette volna. Én közben faltam a ponyvaregényeket, és mondhatom, elég sok ötletet merítettem belőlük, amire egyébként nagy szükség volt, mert az előttem járó nemzedék felnőtté válásával én lettem az itteni gyerekcsapat vezére, és ezt a pozíciót nem volt könnyű megtartani, foglalkoztatni és irányítani kellett a csapatot, nem hagyhattam, hogy unatkozzanak. Rengeteg munkám volt, sok mindenre kellet ügyelni. Kezdve attól, hogy télen, karácsony előtt megszerveztem az angyali vigasságot, és rendszeresen jártunk a házak elé karácsonyi dalokat énekelni, egészen a péter-páli tűzugrálásig, ahol vigyázni kellett, hogy mindenki ugyanabból az irányból és szigorú időközökben szaladjon neki a tűznek. A túlsó soron, ahol nem tartották be ezt a szabályt, a két Paska testvér pont a tűz felett ütközött össze, és mindketten a tűzbe estek. Ezek már olyan elemek és olyan történetek, amelyek valamilyen formában az ifjúsági regényeimben bukkannak fel újra. Tulajdonképpen miattuk kezdtem ifjúsági regényeket is írni.
Kép: Udvar és kert. Szöveg: Gion Márton, az író testvéröccse. A gyermekkor néhány mozzanatának felelevenítése, melyek mintegy háttérül szolgáltak G. N. ifjúsági könyveihez
Kép: A Szív nevű kis vízesés egy régi vízimalom mellett
Négy ifjúsági regényt írtam eddig, a negyedikben időnként felbukkan ez a hely is, amelyet mi Szívnek hívunk. Padlódeszkás fahíd volt itt azelőtt, és egyáltalán, a Szív már nagyon régóta létezik. A valóságban és a könyveimben is. Virágos Katona című, félig történelmi, félig családregényemben említem először a Szívet és ezt a vízimalmot, amelyet évtizedekig dédapám, egy Stefan Krebs nevű német ember bérelt abban a reményben, hogy egyszer majd meggazdagodik. Nem gazdagodott meg soha, pedig elég sokat dolgozott, és a gyerekeit is keményen megdolgoztatta, különösen Rézit, a legidősebb lányát. Rézi, a nagyanyám lánykorában évekig hordozta itt az ötven-hatvankilós zsákokat, az első világháború idején fenn, a padláson, a zsákok mögött rejtegette Török Ádámot, a katonaszökevényt és rablógyilkost, akit itt ugyan meg nem találtak volna, de neki lidérces, rossz álmai voltak a liszteszsákok között, leszökött a padlásról, és persze elfogták. Abban az időben körülbelül itt volt a falu széle, a folyó egyik oldalán a katolikus temető, másik oldalán pedig a disznólegelők. Egy félkegyelmű kis kanász állítólag szerelmes lett egyszer, és mert imponálni akart, elhatározta, hogy megtanul lovagolni. Lova nem volt, így hát egy nagy kan disznón tanult lovagolni, a kan disznó meg berohant vele a folyóba és a vízbe fojtotta.
Kép: A Kálvária
Azt emberek azt mesélték, hogy innen a Kálváriáról valamikor esténként citeraszó hallatszott. Gallai István ült a megfeszített Krisztus lábánál és citerázott, ki tudja, kinek. Játszott talán a Krisztusnak, de lehet, hogy latroknak is játszott. Ő maga sohasem beszélt erről, talán nem is hozta fel ide sohasem a citeráját. De feljárt a Kálváriára a Virágos Katona miatt, meg akarta fejteni a titkát, hogy miért boldog a Virágos Katona, miközben Krisztust korbácsolja. Meg aztán innen beláthatott a Kálvária utcai házak udvarába, így például Istenes Bíbic Mihályhoz, aki kicsi gyerekeit az ágylábakhoz kötözte, a szoba közepén egy lyukat vájt a földbe, abba a gyerekeknek egész napra való főtt kukoricát szórt. Istenes Bíbic Mihály meggazdagodott. Feljárt ide Török Adám is, rablott holmikat rejtegetett itt, és feljött egyszer Rézi is, a feszületek előtt tanította táncolni Rojtos Gallai Istvánt, lehet, hogy akkor szerettek egymásba, később mindenesetre összeházasodtak, és házat építettek maguknak. Mindezt megírtam a Virágos Katonában és folytatásában, a Rózsamézben, és mert biztos voltam benne: Latroknak is játszott közös címet adtam a két regénynek. A közös cím megmarad akkor is, ha elkészül a harmadik folytatás. A Kálvária lassan tönkremegy, az oszlopok köré krumplit ültetnek, Stefan Krebs felvágta az ereit, Török Ádámot megölték, Gallai István is meghalt, de Rézi még él. Egyedül lakik abban a házban, amit férjével fölépítettek. Kilencvenkét éves most, gyerekei, unokái hiába hívják, hogy költözzön hozzájuk, meglátogatja őket mindennap, játszik a dédunokákkal, aztán visszatér a régi házába.
Kép: Gallai István háza és udvara. Szöveg: özv. Gallai Istvánné. Egy német család beköltözése Szenttamásra. Néhány jellegzetes mozzanat az életéből
Kép: Gallai István háza, az utca és környéke
Ezt a házat is félig-meddig szülőházamnak tekintem. Sokat éltem itt, és szerettem itt lenni. Igazi alföldi falusi utca ez, nagyon áttekinthető. Jóformán el sem lehet bújni sehova. Módfelett zűrzavaros időkben ez elég kellemetlen lehet. Itt vagy életben marad az ember, vagy felvágja az ereit, mint az én német dédapám. Gallai István, a nagyapám viszont túlélő fajta volt. Ezért szerettem mellette lenni. Karácsony másnapján, István napon, amikor zenekart rendelt a házába, vagy amikor esténként összejöttek itt az emberek, összehajoltak és énekeltek, vagy meséltek. Gallai István szépen tudott mesélni, citerázni és énekelni, de általában megérezte és meg tudta mondani azt is, hogy mit kell tenni holnap és holnapután…
Alapjában véve elégedett lehetek a gyermekkorommal.
Kép: Szabadkai városháza és színház
Aztán véget ért a gyermekkor, valahol itt, a szabadkai Városháza és a Népszínház mellett. Itt kezdtem színházba járni, és akkor már nem ponyvaregényeket olvastam. Apám persze ettől sem hatódott meg, ezeket a könyveket sem kedvelte jobban, mint a ponyvaregényeket, nem színházba járni küldött Szabadkára, hanem becsületes szakmát tanulni. Vasúti ipariskolába jártam, és géplakatosnak, esetleg mozdonyvezetőnek készültem. Kitűnő tanuló, osztályelső és osztályelnök voltam, a műhelyben viszont jóformán osztályutolsó.
Kép: Régi iskolai műhely
Itt, ebben a műhelyben reszeltük, gyalultuk, esztergályoztuk a vasat naponta négy órán keresztül. Nem állt a kezemre ez a munka. Ha a művezetők nem elnézőek, és ha barátaim nem segítenek, gyorsan kiderült volna, hogy ordítóan tehetségtelen vagyok. De nagyon rendes fiúk voltak az osztálytársaim. A műhely elé időnként begördült egy-egy mozdony. Dühösen fújtatva és feketén jött, megállt a műhely előtt, akkor egy kis ember meglökte a forgót, a mozdony megfordult, és békésen visszapöfögött arrafelé, ahonnan jött. Akkor határoztam el, hogy nem leszek mozdonyvezető. És valahogy abban az időben, a satuk és esztergapadok között, olajos munkaruhában kezdtem hangoztatni, hogy meg kell becsülni magunkat, és rábeszéltem az egész osztályt, hogy viseljünk nyakkendőt. Ma sem tudom pontosan, hogy miért, de meggyőződésem volt, hogy az önbecsüléshez okvetlenül hozzátartozik a nyakkendő. És ettől kezdve jobbára nyakkendősen reszeltük a vasat. Röhögtek is rajtunk eleget. De később akadtak néhányan a többi osztályból is, akik nyakkendőt kötöttek. És volt még egy követelményem, hogy lehetőleg a szép gimnazista és tanítóképzős lányoknak udvaroljunk. Ezt már nehezebb volt elintézni, mint a nyakkendő felkötését, de azért valahogy összejött ez a dolog is. Még ma is némi hencegéssel állítom, hogy én egy gyönyörű lánynak udvaroltam. Tudtam, hogy az osztályelnökség mire kötelez.
Kép: Szenttamás északi határa
Szenttamásra már csak nyaranként tértem, vissza. De már nem a folyó mellé, sem az ecetfák árnyékába. Hanem ide, ki a határba a kőművesekhez és az ácsokhoz. Sok tanya volt errefelé, legtöbbjét lebontottuk, aztán új épületeket emeltünk a szövetkezetnek. Ma már ezekből is kevés maradt, pedig szép épületek voltak, akárcsak az a fészer, amelyet még gyerekkoromban cserepeztem. Jól kerestünk, én egy nyáron összehoztam az egyévi iskoláztatási költségeket. Igaz, piszkos munka volt, de én szerettem. És kedveltem azokat az embereket is, akik itt romboltak és építettek. Jó kedélyű, harsány emberek voltak, a kedélybetegeket is megtanították volna nevetni. Egyik távoli rokonommal szerettem leginkább dolgozni, végigfecsegtük és -nevettük az egész napot, pedig néha elég rozoga állapotban volt, a huzatos épületek kidüllesztették és kivérezték a szemét, sokszor volt fáradt és álmos, meg a világ folyása sem tetszett neki mindig, de nem hagyta, hogy kifogjon rajta a világ, valami ürüggyel mindig nevetett rajta, úgy hallom, mostanában galambokat tenyészt.
Kép: G. József galambjai között. Szöveg: G. József galambokról, a régi építkezésekről
Kép: Újvidék, a régi bölcsészkar épülete
Ötvenkilencben Újvidéken, a bölcsészkaron megnyílt a Magyar Tanszék. Én abban az évben fejeztem be Szabadkán az ipariskolát, szakképzett géplakatos lettem. Kitűnővel diplomáltam, de jól tudtam, hogy a vasasok között sohasem fogok helyt állni. És különben is, igazából mindig csak az irodalmat szerettem, legföljebb még a történelmet. Fölvételi vizsgával, kissé kalandos úton, némi szerencsével bejutottam ebbe az épületbe, és évek múltán itt is diplomát szereztem… Csak azután kezdtem írni rendszeresen. És örülök, hogy elkezdtem. Tíz könyvet írtam eddig, de még rengeteg dologról kellene szólni. Néha az az érzésem, hogy egy ilyen többnemzetiségű környezet, mint Vajdaság is, a megszokottnál jóval bőkezűbben kínálja a témát. Az emberek pedig meglepően sokan vannak, akik keményen megkövetelik, hogy írjak róluk, egyszerűen azzal, hogy voltak és vannak, és főleg azzal, ahogyan ezt csinálták…
Kép: Szenttamás
Szenttamásra rendszeresen visszajárok. Kiszipolyozom a gyermekkoromat, a szülőföldet, de hát ez már így szokott lenni. Aztán itt vannak legtöbben, akik követelőznek: élők is, holtak is. Hiszen én itt láttam, és őket láttam először nemcsak összebújni és összehajolni, hanem összetartani is. És vigyáztak egymásra, ha baj közelgett.
Gépiratból
