Gion Nándor (1941, Szenttamás – 2002, Szeged) az egyik legjelentősebb huszadik századi magyar író. Több műve még életében kanonizálódott, amit a számos irodalmi díj, a művekből készült fordítások, a színpadi, rádiós és televíziós adaptációk mellett leginkább az általános és középiskolai tananyagba való bekerülés bizonyít. A vajdasági közoktatásban évtizedek óta jelen vannak a Gion-művek, az utóbbi években pedig már a hazai irodalomtankönyvekben is teljes fejezettel szerepel az életmű; az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet 12.-es szöveggyűjteményében Gion Nándortól van a legtöbb prózai szöveg.
Az életműkiadás 6. kötete kezet nyújt az előző kötetnek: szintén naplórészletekkel, visszaemlékezésekkel kezdődik, majd ifjúkori művekkel folytatódik, visszarepítve a szenttamási kisgyermek- és iskoláskorba, a szabadkai középiskolás, valamint az újvidéki egyetemi és pályakezdő évekbe. A kötet terjedelmesebb részét olyan drámai művek teszik ki, amelyek színpadon vagy filmen még nem voltak láthatók; a hangjátékok közül pedig főként azok kerültek be, amelyek nem voltak adásban, vagy nincs prózai rokonuk az életműben, azaz a Giont jobban ismerő olvasóknak is teljes újdonsággal szolgálnak. Közöttük pedig kötetben még nem publikált prózai művek kaptak helyet; olyanok, amelyek a melléjük állított drámai műhöz kapcsolódnak.
A művek sorrendje igen tudatos kötetszerkesztői koncepció eredménye. Egyfelől igyekeztünk csupa érdekes és olvasmányos darabbal szolgálni; másfelől egyetlen sorozatuk kétféle – sokszor egymással átfedésben lévő – ívet ír le: a gyermekkortól az életmű legvégéig követhetjük Gion teljes életrajzi és írói pályáját, egyben pedig alkotói és tematikai korszakait.
Gion pályája kezdetén filmkritikákat is írt, pályája derekán színházigazgató, majd rádiós főszerkesztő volt. A hangzó-látszó (színpadi-rádiós-televíziós) műfajok ezen okokból is mindig közel álltak hozzá: nem kevésbé biztos kézzel művelte a drámát, mint a prózát; ezt elkészült számos filmjének, hangjátékainak és színdarabjának sikere is bizonyítja. Életművében e két műnem (epika és dráma) találkozásáról elmondható, hogy regényei is gyakran drámaiak, szerkesztésükben a filmes vágásokra emlékeztetnek, emiatt magával ragadóan izgalmasak.
Gion drámai művei az író egész életét és pályáját, sőt a 20. század elejétől a 2000-es évek elejéig a közép-európai történelem ívét is bejárják: a történetek az 1900-as évek eleji bácskai falusi környezetből indulnak – és az ezredforduló budapesti „multikultijába” érkeznek meg. Végigkísérik az első világháború előtti békeidőket, a háborút, az utódállamokban rekedt magyarság sorsának alakulását, a második világháború alatti revíziót, a front és a mögötte történtek borzalmait, a kiépülő és a meggyengülő szocializmust, az elvándorlást, a rendszerváltás korát és a kapitalizmus elérkeztét, illetve ezek számos vonatkozását és fontos állomását. Az olvasva is nagyon izgalmas drámai művek többek között a hétköznapok belső autonómiájának megtartásáért vívott küzdelmeket, országok felbomlását; határok meghúzását, áthelyezését és megnyitását; illetve a nagyvárosi és a nemzetközi alvilág működését is tematizálják. Ám ezek a folyamatok és események sosem válnak főtémává, „csupán” nagyon fontos alapviszonyok, amelyek között az egyetlen erkölcsös lény – aki ráadásul a Kárpát-medencében, gyakran kisebbségben élő magyar ember – mindig az élet fontos kérdéseivel néz szembe, így sokszor identitás- és értékválasztás előtt áll.
Az író korai halála miatt számos drámai műve nem került filmvászonra, hangszalagra vagy színpadra, de az elkészült és valaha adásban volt rádiós felvételek, filmek egy része is igen nehezen hozzáférhető. A most közreadott művek két kivétellel – Fülek és fejek, Ott zöldebb volt az erdő – nem jelentek meg korábban kötetben sem; az író életében folyóiratban is mindössze A késdobáló című darab jelent meg, a Virágos Katona című színműnek pedig rövid részlete látott napvilágot. (Amely művek az elmúlt három évben folyóiratban végre megjelentek, azokat e sorok írója adta közre.)
A mostani kiadásban a műveket kritikai szempontokkal: például az írónak a stilisztikát is befolyásoló „hanyag” vesszőhasználatát tiszteletben tartva – de olvasóbarát módon: többnyire az érvényes helyesírási szabályokhoz igazítva adjuk közre. A művek legtöbbjénél az Újvidéki Rádió, illetve az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában (Fond 583.) lévő kéz- vagy gépiratokat; az 1956–57-re datálható középiskolás kori írásoknál pedig a szenttamási Gion Nándor Emlékházban lévő füzeteket vettük alapul. A kéz- vagy gépiratból való rögzítettséget jelezzük a szövegek alatt; ha pedig nem sikerült visszamenni a szöveg e „szerzőibb” stádiumáig, az író életében megjelent változathoz nyúltunk: ezek közlésének helye alább[1] olvasható.
I. A szülőföld és a gyerekkor színhelye: Szenttamás
Az életmű szimbolikusan – ez a kötet pedig szándékoltan – 1944 őszével, a második világháború végével kezdődik, ami Gion teljes életművében is az origó. Az első novella az író magyarfüzetében maradt fenn, és arról szól, hogy egy önérzetes magyar paraszt túljár a bevonuló Vörös Hadsereg egyik tisztje eszén. A cím nélkül fennmaradt humoros-anekdotikus történetnek azért kölcsönöztük a János esete a felszabadító tiszttel címet, mert a mű főszereplőjének, Szűcs Jánosnak a keresztneve Gionnál (is) a legemblematikusabb magyar név; a „felszabadítók” problematikája pedig e történethez hasonló iróniával az egész életművet végigkíséri (értsd: a „felszabadító” csak az egyik csoport számára az, aminek nevezni kell – a másiknak: megszálló, elnyomó stb.). Már ebben a történetben megfigyelhető Gion sajátos névadói gyakorlata: a „kapitány úr” mindig idézőjelbe tett neve állandó ironikus kiemelésként megelőlegezi a Gion későbbi műveire is jellemző nagybetűs beszélőneveket, amilyen például a Zöldinges Idióta, a Gárdista, a Málnaszedő vagy a Fehérhajú Szabadkőműves „neve”. – Ez a történet előreutal az író merészen politikus alapállására is, ami második novellájában, A tolvaj-ban is tetten érhető. Utóbbi az első olyan történet, amely megörökíti Gion példakép-nagyapját, a később szinte eposzi hőssé tett Gallai Istvánt – de rögtön esendőségében is bemutatja, így részben máris demitizálja a szeretett öreget. A történet bonyolítása a remek megfigyelőt és a későbbi kiváló elbeszélőt, fordulatosan pergő párbeszédei pedig a biztos kezű drámaírót előlegezik meg. Két zsengéjében rögtön a szülőföld élményköréből merítő író szólal meg, aki – ahogyan az a témán és a hangvételen is látszik – már ezekben a novellákban is fő műve: a Latroknak is játszott tetralógia előzetesét adja.
Az írásokban lévő olyan, tévesztésnek is tartható helyesírási hibákat javítottuk, amelyeket Gion megjelent műveiben – bizonyára az író beleegyezésével – máshol is kiigazítottak a korrektorok, pl. ovatosan ~ óvatosan, nyillás ~ nyílás, utánna ~ utána, fínyás ~ finnyás. Megtartottuk viszont az olyan jellegzetes és részben talán már tudatosan használt nyelvjárási alakokat, amelyek a szereplők nyelvi karakterét érzékeltethetik, pl. kigyüsz, búzakörösztök, danóni.
A Szenttamáson születtem… című írásban a már ötvenéves író gyermek- és kamaszkorára emlékezik vissza, amelynek emlékeiből az előző két írás született. Az írás tematikai rokona a Szülőföldem: Szenttamás című riportfilm[2] forgatókönyvének az a része, amelyben az író – a számára fontos helyszíneken a kamera elé állva vagy ülve – születésétől egyetemista koráig tartó fókusszal mutatja be művei ihlető közegét. A filmben Gion néhol eltér saját betanult szövegétől; ilyen esetben – egy kivétellel – a gépiratot vettük alapul. Az első blokkot a Gumicsizmák és zongora című írás zárja le, amely a kései kamaszkor: a tanonckor élményeit dolgozza fel, így vezet át a középiskolás éveket megidéző írásokhoz.
II. Középiskola, egyetem, pályakezdés
A szabadkai középiskolás évek tapasztalatairól, légköréről eddig – Gion első regényén és a fent hivatkozott riportfilmen kívül – nem sokat tudtunk. A Bengáli Fantomas című visszaemlékezésben Szenttamásról Szabadkára érkezünk, ahol a géplakatosnak tanuló Gion megismerkedett a színházzal – a könyvtárban pedig bizonyára a drámai művek írott formájával is. Témáját, hőseit és a megírás idejét tekintve is a középiskolás évekből való az író első drámai műve, a Szurkolók mind jóbarátok című humoros jelenet. Direkten a középiskoláról, illetve már a továbbtanulásról is szól a szintén ekkori fogalmazás: Megkedveltem-e a szakmámat? címmel; amelyet a középiskolás évekre visszaemlékező Vasasok: a Bokszoló, majd az első írói példaképről: Jókai Mórról szóló írás követ. A Tisztelet önmagunk iránt címmel közreadott, szintén a továbbtanulást tematizáló regényrészlet Gion első kötetének kéziratos füzetéből került elő, és talán csak a gépíró figyelmetlenségből maradt ki a Kétéltűek a barlangban című 1968-as regényből. A T. M. és az Sz. A. című írás az egyetemről és a pályakezdésről: újabb írói példaképekről, pontosabban a Thomas Mann és Szerb Antal műveihez való viszonyról beszél. A Vallomások Szerb Antalról bensőségesen, mégis sziporkázó humorral folytatja ezt a sort – a Naplórészlet könyveimről című visszaemlékezésben pedig Gion röviden értékeli útnak indító nemzedékét, a „sympósokat”, majd megjegyzéseket fűz első megjelent köteteihez.
III. Újvidéken írott ’felnőtt’ művek
A Holicser című tévéjáték-forgatókönyv már igazán érett mű: humorával, iróniájával méltón reprezentálja Gion drámairodalmát. A bizonyára (nem sokkal) 1972 után írott darab prózai párhuzama, a C. O. Holicser, a teknősbéka című novella az Új Symposion 1972/84. számában jelent meg. A cím nélkül fennmaradt forgatókönyv azért kapta a Holicser címet, mert „hősei” között már nem szerepel a novellában még címadó teknősbéka. A novellával és szinte az egész életművel szemben ennek szereplői nem magyar nemzetiségűek (a nevek legalábbis markánsan szláv hangzásúak), sőt a darab szerbhorvát fordítása is előkerült. E momentumok a mű problematikájának – amely az empátia (hiánya) és a félelem kialakulása, működése körül forog – egyetemes érvényét erősítik.
A kötet egyik novellája narrációjával, szereplőivel Gion Olyan, mintha nyár volna című 1974-es kötetének darabjai közé illeszkedik, de abból a kötetből kimaradt: most kéziratból rögzítettük. A kéziraton nincs cím, a Legjobb befektetés az abortálógép címet a szerkesztéskor kapta. Ugyanerre a még ma is fájó korproblémára reflektál a Főleg a barna hajúak abortálnak című hangjáték-szövegkönyv is, amelynek első címváltozata – „Az utcán történt valami” – a gépiraton át van húzva, fölötte pedig kézzel a „Fogadjunk a doktorra” címváltozat áll. Mi a mű szövegéből kölcsönöztünk címet a darabnak, mert a korábbi címváltozatok nemcsak nem kifejezőek, így a figyelem megragadására sem alkalmasak, hanem bizonyára az 1970-es évek elejének jugoszláviai (irodalom)politikai viszonyai, illetve az általuk kikényszerített öncenzúra szülte őket, hiszen egyikben sem szerepel(hetet)t a leghangsúlyosabb tematikai elemre: az abortuszra való utalás. Ugyanis a darab megírása előtti évben a vajdasági kultúrpolitikában nagy vihart kavart Rózsa Sándor Mindennapi abortusz című írása, amelyben a kisebbségi lét(érzés)re is utaló többletjelentéssel a „Minden órában abortálunk” mondat is olvasható. Rózsa Sándor írása miatt az Új Symposion 1971/76. számát betiltották, a szerkesztőségnek pedig komoly önkritikát kellett gyakorolnia. A lap szerkesztőségében sok éven át aktív Gion öncenzúrája részleges volt. Bár műve címéből mellőzte az „abortusz” szót, a rá más műveiben is annyira jellemző merész karakánsággal éppen ezt az irodalompolitikai okból is érzékeny, a magyar társadalom számára pedig legfájóbb morális kérdéskört: az ezzel kapcsolatos közömbösséget, érzéketlenséget járta körül – megrázóan tiszta tükröt tartva az emberi élet értékét relativizálóknak is. (Gion darabja másról sem szól, mint a futószalagon végzett magzatelhajtásokról, és többször is olvasható benne, hogy az egyik szereplő tanulmányt tervez írni, amelynek „az lesz a címe, hogy: Főleg a barna hajú nők abortálnak. Vagy pedig: Miért abortálnak többnyire a barna hajú nők?”) Az írásról lehet tudni, hogy megjelent az Új Symposion 1972/87–88. számában, de mivel a folyóiratnak az az évfolyama politikai okokból nem kerülhetett át Magyarországra (ahogy abban az évben az írót is kitiltották az országból), a magyar közvélemény számára ismeretlen maradt. Bár az Újvidéki Rádióban 1973. február 20-án bemutatták a Fogadjunk a doktorra című hangjátékot, a szöveg fontos helyen csorbult, ezért most gépiratból újonnan rögzítettük.
A Nem akármilyen utazás című hangjáték-szövegkönyv érdekessége, hogy az író felesége, Gion Eszter kézírásával maradt fenn: gépirata és a művet lediktáló író szándéka szerinti címe nem ismert. A címet itt is a műből vett idézettel pótoltuk, bár más részleteket is hasonlóan találónak éreztük volna, például: „Azóta gyűlölöm az ócskásokat” vagy „A lehetőség, az nagyon fontos”. A következő írás ennek tematikai rokona: a Naponta két hamutartót 1974 elején mutatta be az Újvidéki Rádió. Ebben ugyanaz a házaspár ugyanúgy „játszik”, csak sokkal gyakorlottabban, rutinosabban, teljesen begyakorolt séma szerint – már a teljes abszurdba hajlóan. A két darab elképzelhető akár egyazon mű két „felvonásaként” is, amelyeket csupán a következő rendezői utasítás választana el: „Néhány évvel később ugyanabban a lakásban…”
A késdobáló című tévéjáték-forgatókönyv az Ezen az oldalon című 1971-es novellafüzér-regény Régi megható történet Kordovánról, a késdobáló művészről című fejezetének és más részleteinek dramatizált változata. A darab tömörsége miatt drámaibb, legfőbb témájában: az alkoholizmus nyomorának érzékeltetésében pedig erőteljesebb, mint az azonos címmel később írott filmforgatókönyv, amely alapján a film végül elkészült.[3]
IV. Az életmű főtémája drámai formákban
A Virágos Katona című kétrészes színmű az azonos című regény és folytatása: a Rózsaméz teljes cselekmény(idej)ét, illetve fő csomópontjait összefogja, így a századfordulótól a második világháború előestéjéig tart. Ekkora cselekményidőt, ennyi történést egy este igen nehéz megjeleníteni, ám a színpad három részre tagolásával, a színpadon lévő több helyszínen olykor párhuzamosan futó jelenetekkel, illetve egyes epizódoknak a szó köznapi értelmében is drámaibbá tételével mégis sikerül. Hogy ezt a drámát is vérbeli prózaíró írta, arra vall, hogy Gion olykor mintegy „túlnyújtózik” a próza felé, például az ilyen rendezői utasításokban: „A verklizene felerősödik, belülről látszik a vízimalom, a malomkövek most nem forognak, a verklis az egyik sarokban tekeri a hangszerét, a vendégek a fal mellett állnak, beszélgetnek, pogácsát, lángost, aprósüteményt esznek.” – A színmű elkészítésében tanácsadóként közreműködött Harag György rendező és Franyó Zsuzsa dramaturg is, Gion az ő segítségükkel Temesváron öntötte végleges formába művét.
A színdarab időbeli „folytatása” a Krisztus katonái a Görbe utcából című forgatókönyv. Cselekménye 1941 húsvétján a jugoszláv csapatok ki- és a magyar csapatok bevonulásával kezdődik, és 1944 őszével, a szovjetek érkeztével zárul. Főhősei: Nagy István és Nagy Istvánné Terike szintén az író nagyszüleiről lettek mintázva – ahogy a Virágos Katonában és a Rózsamézben Gallai István és Rézi is. Gion prózájában az időszak – valószínűleg a forgatókönyvet megelőző – kidolgozása a Történetek egy régi forgópisztolyról című elbeszélésfüzér, amely 1975 elején jelent meg folytatásokban a Magyar Szó című vajdasági napilapban; A kárókatonák még nem jöttek vissza (1977) című regény pedig allegóriaként dolgozza fel az említett időszakot. Az 1941–1944-es időszak legteljesebb, legegyenesebb kidolgozására már az író Magyarországra települése, illetve a rendszerváltozás után kerülhetett sor az Ez a nap a miénk (1997) című regényben.
A cselekmény párhuzamával, a szereplők nevének egyezésével a drámai mű legközelebbi rokona a Történetek egy régi forgópisztolyról. Utóbbi nagyanyja elbeszéléseiből, a kisgyermek (író) szemszögéből – így kissé tompítva, részben nosztalgikusan –, a Krisztus katonái és az Ez a nap a miénk viszont a történtek jelenidejében és véres valóságában mutatják be a második világháború bácskai éveit. Fontos megjegyezni, hogy míg a valóságban a bácskai magyar férfiakat 1944 őszén-telén Tito partizánjai már a front elvonulta után tizedelték meg, a még bőven a rendszerváltás előtt Jugoszláviában írott Krisztus katonáiban ez az etnikai tisztogatás nyíltan nem kerülhetett szóba. Itt a férfiak egymás kezétől halnak meg a háborús körülményekre „fogva” – az író így utalhatott a bácskai magyar férfiak nagy vérveszteségére, illetve azzal, hogy nagyapjáról mintázott örök túlélő főszereplője kivételével minden címszereplőjét is kivégezte (1944 őszének-telének eseményeiről nyíltan pedig majd csak a rendszerváltás után Budapesten: az Ez a nap a miénkben írt).
A Latroknak is játszott című regénytetralógia filmforgatókönyv-változata az első három regény – Virágos Katona, Rózsaméz, Ez a nap a miénk – dramatizációja. Gion ebben sem csupán más műfajra transzponálta prózáját, hanem fontos hangsúlyokat is áthelyezett: például az 1976-os Rózsaméz fő motívumát és címét adó méz megtalálása a regényben egy sikeres munkásmozgalmi szervezkedéshez: a sztrájkhoz – az ezredfordulón írt forgatókönyvben viszont 1941 húsvétjához: a magyar csapatok bevonulásához, Bácska Magyarországhoz való visszatéréséhez kötődik. Folytatása, az Ez a nap a miénk pedig újszerűen reflektál például a magyar csapatok megjelenésére, a telepes szerbek ki- és a bukovinai székelyek betelepítésére, a szerb partizánok akcióira, az erre következő „hideg napokra”, a bácskai németek fasizálódására, a kommunisták várakozásaira és a sztálingrádi fordulatra is.
Ez a forgatókönyv közvetlenül Gion halála előtt készülhetett, amire a már számítógéppel készült gépiraton túl a sorozat befejezetlensége is vall: az Ez a nap a miénk átirata félbemaradt. A sorozat a Virágos Katonához hasonlóan 1900 körül indul, de csak a háború sztálingrádi fordulatáig tart, a gépiraton e szavak olvashatók a mű után: „Ehhez kapcsolódhat szerves folytatásként Gion Nándor Ez a nap a miénk című regényének befejező része a 144. oldaltól a 262. oldalig”. – Gion viszont a vele készült egyik utolsó interjúban[4] azt nyilatkozta, hogy az egész tetralógiából, sőt az Aranyat talált című negyedik regényből külön is készített forgatókönyvet. Ám ezek, ha valóban léteznek, eddig nem kerültek elő. A forgatókönyvekből és a regényekből bárcsak mihamarabb filmvászonra kerülne Gion dúsított realista világa, illetve fordulatos 20. századi történelmünk, eddig ismeretlen – bácskai magyar – szemszögből! Reméljük, hogy ez a kötet is segít abban, hogy a most közreadott írások közül minél több rendezők, producerek, dramaturgok kezébe kerüljön – így pedig majd nézőközönség, illetve hallgatóság elé is.
V. Írások kamasz hősökkel
A Gyönyörű év kezdődött című szilveszteri történet Gion „ifjúsági” regénytetralógiája harmadik kötete – Az angyali vigasság – ádventi-karácsonyi és tél végi fejezetei között éppen az időszalagba kapcsolódik. „Alap”szereplői is a regényekből valók: „Hodonicki Oszkár, Virág Péter és én”, de újak is megjelennek; viszont hiányzik a máshol kulcsszerepű Burai J. és Szivel Sanyi; a fiúk pedig mintha már egy-két évvel idősebb kamaszokként viselkednének… A Fehér és Fekete Bárányka is az író kamaszkorából örökít meg egy emlékezetes epizódot, mégpedig szintén egy népszokáshoz: a Szent Iván-éji tűzugráshoz kapcsolódóan.
Az Izidor című hangjáték-forgatókönyv Az angyali vigasság több epizódjának motívumait sűríti drámai erővel, és különleges helyet foglal el az életműben. A pálya első szakaszához hasonlóan a végén is kevésbé érzékelhető a cenzúrától való szorongás. Gion a nyolcvanas évek végétől újra merészebben nyúlt a politikailag kényes témákhoz, és éppen ez a mű a fordulópont: az íróban kialakult görcs ezzel az 1986-ban írott és 1987 elején bemutatott hangjátékkal kezdett oldódni, amikor nyíltan tematizálta egy olyan ember furcsa öngyilkosságát, aki a kommunista rendszernek köszönhette, hogy kirívó bűntette után nem érte semmiféle törvényes felelősségre vonás. (A hangjáték azonos című és szintén merész prózai rokona az Izidor című novella, amely Az angyali vigasság első fejezeteként is értelmezhető, és 1987 decemberében jelent meg a Kortárs folyóiratban.)
VI. Búcsú Jugoszláviától
Gion Nándor Jéghegyek fölött című hangjáték-szövegkönyve az író azon élményeiből táplálkozik, amelyeket a Jugoszláv Írószövetség küldöttségében kubai útja során átélt, és amelyeket az Ahol szépek a tengeri kagylók, illetve a Jéghegyen szalmakalapban című novellában dolgozott fel.
A fafaragó művész baltája és A fehér sündisznó című hangjátékok tartalmilag az Izsakhár című regény egyes fejezeteivel feleltethetők meg, az Újvidéki Rádió az 1990-es évek elején bemutatta őket. A két darab még teljes egészében Újvidéken játszódik, és a közeledő, majd kezdődő délszláv háborút is tematizálja. Főhősük ugyanúgy M. Holló János író, mint az előző – a Jéghegyek fölött című – írásnak, illetve a következőnek: A málnaszedő gyógyulásának. A málnaszedő… is Újvidékről indul, és még oda is érkezik vissza, de a háború és az ahhoz kapcsolódó kényszerek, majd ügyeskedések folytán már Budapestre is elvezetnek a szálak, amelyek már nem is M. H. Jánoshoz, hanem inkább a Mint a felszabadítók című novellafüzér-regényben főhősként megismert asztalosmesterhez: Irmai Józsefhez kapcsolódnak. A darab érdekessége, hogy betétként ebben olvasható a legtöbb – szándékoltan dilettáns – vers Giontól.
A blokk utolsó darabja az élesben folyó délszláv háború legsűrűjébe ad megrázó betekintést. A Fülek és fejek című irodalmi forgatókönyv főként Szarajevóban játszódik, de már Budapesten végződik, így vezetve tovább a könyv következő tematikai egységébe.
VII. Új otthon: Budapest
A Kiderült, hogy kissé elragadtattam magam című írás eredetileg bizonyára öninterjú volt, ugyanis az igen kurta „újságírói” kérdések a hagyatékban talált gépiratban is szerepelnek, tehát valószínűleg nem az újságírótól, hanem az írótól származnak, ezért a szövegbe építettük őket.
A Szivárvány Harcosa Budapesten című irodalmi forgatókönyvben számos pesti novella motívumai visszaköszönnek, és ott folytatódik, ahol az Izsakhár című regény, illetve a belőle Szivárvány harcosa címmel készült film véget ér. A darab érdekessége, hogy a naplójegyzetek és a Véres patkányirtás idomított görényekkel című „pesti napló” mellett minden stilizáltsága ellenére az egyik legszemélyesebb hangú Gion-írás: szinte az író saját szemével nézzük a világot: annak az „M. H. J.”-nek a szemével, aki nemcsak a látásmód, hanem a megélt történetek, a lefestett emberi kapcsolatok és körülmények vonatkozásában is talán itt áll a legközelebb a valóságos, a biográfiai Gion Nándorhoz.
A következő három írás – Emberrablók, Maradjon a galamb és Margitka gondja – közül a második kettő Gionnak abba a ciklusába tartozik, amelynek két főhőse a délszláv háború elől Magyarországra menekült vajdasági dilettáns festőművész, illetve idősebb vegyészmérnök barátja. A kötet következő írását olvasva az az érzésünk lehet, mintha ezek az önmagukban is kerek darabok – több más társukkal együtt – csak előmunkálatai lettek volna az utánuk következő irodalmi forgatókönyvnek:
Az Amarilla avagy Ámuldozó szemek társszerzős mű: Gion barátjával, András Ferenc filmrendezővel közösen írta. Gion hasonló műveivel szemben nem egyetlen regényből vagy elbeszélésből, hanem a Budapesten írott novellák füzéréből: számos műből és motívumból építkezik, legfőképpen pedig a festő és a vegyészmérnök történeteit sűríti, tehát – a fentieken kívül – például az Amarilla, a feledékeny kuvasz, a Svédkályha és a Fényjelek nélkül című elbeszélések izgalmas részei is visszaköszönnek benne.
A forgatókönyv (ahogy az alapanyagául szolgáló novellák is) az 1990-es évek budapesti valóságára, a kapitalizmus kezdeti éveinek számos visszásságára is reflektál, témája elsősorban a cselekmény idejéhez képest legközelebbi közelmúltban beköszöntött demokrácia ellentmondásos sokszínűsége, helyét kereső szabadabb világa. Konkrétan és legközelebbről felismerhetően az Aranykéz utcai robbantásos merénylet lehetett az írás ihletője. Benne többek között az újonnan lehetővé vált gazdasági visszaélések és ügyeskedések számos fajtájáról: a maffia működéséről, pénzmosásról, emberrablásról, megjátszott nyomoréksággal való visszaélésről, a prostitúció és a szerencsejáték térnyeréséről, valamint gyanús hátterű balkáni bevándorlók és más bizonytalan egzisztenciák egyéb ellenőrizhetetlen ténykedéseiről is olvasunk. A darabban a Budapesten megélt valóságot éppoly sajátosan görbe tükörben látjuk, mint Gion korábbi írásaiban a jugoszláviait/vajdaságit, ám az író ideát is olyan élő – és nagyobb részt máig aktuális – témákat emelt az irodalomba, mint kortársai közül talán senki más.
VIII. Epilógus
A két utolsó írás kilóg a korábbiak közül: semmilyen tematikai rokonuk nincs az életműben, és egyetlen ciklusba, sorozatba sem illeszkednek. Az Ott zöldebb volt az erdő című hangjátékot 2006-ban mutatta be a Magyar Rádió; különlegessége, hogy a középkorban játszódik, és talán az egész életműben itt kapja a szabadkőművesség a legfontosabb szerepet: V. István Árpád-házi király és a Kőfaragó beszélgetésében szinte szabadkőműves-hitvallást olvasunk. Az utolsó írás, A fekete varjak barátja pedig olyan rövidpróza, amely egy egészen szokatlan terroristát állít elénk.
Előzetes
Az életműkiadás tervezett 7. kötetében nagyobb részt szintén drámai művek kapnak helyet. Mellettük pedig gazdag gyűjtemény lesz olvasható az irodalomkritikus-filmesztéta Gion munkásságából, valamint napvilágot látnak olyan visszaemlékezések, interjúk – közte az egész életművet átfogó darabok is –, amelyek eddig kötetben megjelent műveiből kevéssé ismerhető oldaláról: közéleti emberként, kisebbségi kultúrpolitikusként, színházigazgatóként, kiadóitanács-elnökként, rádiós főszerkesztőként is bemutatják az írót.
Kurcz Ádám István
[1] Szenttamáson születtem… = Írók gyermekkorukról, szerk. P. Nagy István, Forum, Újvidék, 1993.; A Bengáli Fantomas, lejegyz. Ablonczy László, Film, Színház, Muzsika 1985/6.; Gumicsizmák és zongora, Új Szó 1986. január 31.; Vasasok: a Bokszoló, Napló 1990. június 6.; Vallomások Szerb Antalról I–VI., Symposion 1963. szept. 5.; A késdobáló, Alföld 1979/12.; Virágos Katona (részlet), Híd 1983/7–8.; Varga Lajos Márton, Kiderült, hogy kissé elragadtattam magam, Népszabadság 1994. május 17., Budapest melléklet; Maradjon a galamb, Népszabadság 1997. március 8.; Margitka gondja, Magyar Napló 1998/4.; Fülek és fejek = Mozgóképeskönyv, szerk. Vészits Andrea, Objektív Filmstúdió, Budapest, 1995.; Ott zöldebb volt az erdő = Magyar Királyok: Rádiódrámák, szerk. Bakonyi Péter – Sári László, Magyar Rádió, Budapest, 1997.
[2] Nagy László szerk. riporter, Eck T. Imre rend., Magyar Televízió, 1983.
[3] Vicsek Károly rend., A késdobáló [tévéfilm], Újvidéki Televízió és Belgrádi Televízió, 1985.
[4] Tornai Szabolcs, A golyóálló tűzzománc, Heti Válasz / valasz.hu, 2002. 03. 15.
