Szenttamáson születtem, egy közepes nagyságú mezővárosban, amelyet én sokáig falunak neveztem, és ma is igen gyakran falunak nevezek, mert az a része, ahol én felnőttem Szenttamás legszélén, igazán falusias volt, sőt kimondottam faluvégies. Négy házsor igen messze egymástól, egy nagy füves rét, amelynek közepén vagy kétméteres magasságban temető emelkedett ki, a temetőből pedig a temetőcsősz kissé rozoga háza, aztán ismét temetők éppen a mi házsorunkkal szemben, a temető mögött egy kis folyó, amelynek akkor még tiszta volt a vize.
Első emlékeim azonban a lövészárkokhoz fűződnek, nyilván azért, mert ezekben a lövészárkokban, kerültem először életveszélybe. A háború vége felé két hadsereg csapott össze a közelünkben, a fejünk felett lőtték egymást, mindkettő fel akart szabadítani bennünket, este kezdték a lövöldözést, nagy füves rétünket akkor már lövészárkok szabdalták keresztül-kasul, mi ezekben a lövészárkokban lapultunk meg, mire bennünket is elkezdtek lőni, akkor éreztem először, hogy milyen kellemetlen dolog az, ha két oldalról is lőnek az emberre. Engem a nagyapám cipelt magával, az első világháborúban Galíciában megtanulta, hogyan kell meghúzódni a lövészárkokban, a második világháborús tüzérségi fegyverek tulajdonságait azonban már kevésbé ismerte, egy lövedék a közelünkben csapódott be, és engem a föld alá temetett, nagyapám kapart elő, köptem a földet és bömböltem. Ezután bemenekültünk a temetőcsősz házába, rengetegen összeszorultunk azon a szűk helyen, és továbbra is életveszélyben voltam, egyetlen gránát ránk borította volna azt a vityillót, de akkor éjszaka már elkerültek bennünket a lövedékek. Egy fiatal fiú halt meg csupán, ő kiment a házból, mert fulladozott a sok ember és bömbölő gyerek között, odakint rágyújtott, a cigaretta parazsa messzire világított, mire természetesen mindkét oldalról rálőttek, el is találták. Reggelre véget ért a csata, megjöttek a felszabadítók, ők már nem bántottak engem, csak a házunkat rabolták ki. Kicsi volt a házunk még akkor, egy szoba és egy konyha csupán, nem sokat rabolhattak belőle, nem is tudom, hogy mit vittek el, de arra emlékszem, hogy anyám nagyon sírt, szóval akkortájt igencsak összesűrűsödtek a kellemetlen események, imitt-amott könyveimben írtam is róluk.
Kellemesebb emlékeimről is írtam már, voltak ilyenek is, a háború után békés esztendők jöttek, télen az angyali vigasságot énekeltük a havas utcákon, nyáron megtanultunk úszni a folyóban, általában úgy, hogy a nagyobb gyerekek vízbe lökték a kisebbeket, és amikor azok már fuldokolni kezdtek, akkor kihúzták őket, meglepő gyorsasággal tanult meg mindenki úszni, és csodák csodájára senki sem fulladt a vízbe. A temetőket is kedveltük. Pusztulásra ítélt református-német, zsidó, nazarénus és ókatolikus temetők voltak ezek, kimondottan kedélyes helyek, mindössze két temetést láttam itt, először egy fiatal német lányt temettek, torokgyíkban halt meg, a koporsóját felnyitották mielőtt a sírba tették volna, nagyon szép volt a német lány, és mi őszintén sajnáltuk, hogy meghalt, másodszor egy református magyar fiút temettek, ő a katonaságnál halt meg, temetésén sortüzet adtak a katonák, nekem tetszett a sortűz, teljesen megfeledkeztem már arról, hogy valamikor nagyapám félholtan kapart elő a lövészárokból. E két esetet leszámítva nyugodalmasak maradtak a temetők, a fák és a bokrok magasra nőttek bennük, lassan eltakarták a latin, gót és héber betűs sírköveket, mi meg csatangolhattunk ott naphosszat, elrejtve mindenki elől. A lövészárkokat betemették, tavasszal kizöldült a fű a réten, mi birkákat terelgettünk, majdnem minden házban volt három-négy birka, ezeket összecsaptuk, és ballagtunk a nyáj után, és részletesen megbeszéltük, hogy milyen izgalmas dolgokat fogunk művelni a folyón, a temetőkben és egyéb szép helyeken. Esténként a férfiak kiültek a házunk elé, gondterhelten, néha vidáman meséltek egymásnak, csupa érdekes történeteket, melyeket mi is szerettünk volna végighallgatni, de leginkább elzavartak bennünket, ilyenkor az alacsonyan röpködő denevérek után futottunk, a kisebb gyerekek meg éktelenül visítottak az udvarokban, mert az anyjuk a lábukat mosta és cserépdarabbal sikálta a térdüket, bokájukat, meg más nagyon koszos bütyköket.
Alapjában véve igen jól éreztem magam azokban az esztendőkben. Talán azért, mert volt hol mozogni, és én sokat mozogtam, állandóan kutattam valami után.
Ahogyan visszaemlékezem, számomra az élmények elsősorban mindig valamiféle bolyongások és kódorgások voltak, egyfajta felfedezések a világomat jelentő nem is nagy falurészen. Mindig érdekes dolgokat lehetett felfedezni. Most, amikor így próbálom feleleveníteni őket, és nem csak most, egyik ifjúsági regényemben is, amikor megpróbáltam összegyűjteni a motívumokat hozzá, akkor hirtelen előugrott még valahonnan ezekből a régi időkből egy régi vágóhíd. Ez egy igen kedélyes vágóhíd volt, ahogy a temetők is kedélyesek voltak. Réges-rég nem gyilkoltak le ott állatokat és nem darabolták fel őket. Megmaradt a hatalmas kőépület, talán a legnagyobb kőépület volt ott a mi környékünkön. Vörösek voltak a falai, sötétvörösek, mintha a régen leölt állatok vére befestette volna. Színes üvegcserepekkel volt befedve. Padlása nem volt, hanem a padlás helyén gerendák futottak keresztbe. Mi az épület falait telerajzoltuk mindenféle ocsmány rajzokkal. Emlékszem, rettenetesen élveztük, amikor lemenőben volt a nap, akkor felmásztunk a gerendákra, a színes üvegcserepeken besütött a nap abba a vörös falú vágóhídba, és minden vörös volt, és mi is vörösek voltunk. Kiabáltunk meg lármáztunk, ordítoztunk az izgalomtól, az egész látványtól.
Közben rákaptam az olvasásra, körülményeinkhez képest túl sokat olvastam. Barátaimat ez zavarba hozta, kissé pipogya tevékenységnek tartották az olvasást, és mivel akkoriban már amolyan vezérféle voltam közöttük, a megszokottnál többször kellett bizonyítanom rátermettségemet a könyvek világán kívül. Szerencsére elég erős voltam, és nem tartoztam a túlérzékeny gyerekek közé. Arrafelé, ahol én éltem, talán nem is voltak érzékeny gyerekek. Nyilván voltak, vagy lehettek, csakhogy abban az időben nem volt divatban az érzékeny gyermeki vagy kamasz lélek. Először is, meglehetősen szegény emberek laktak azon a részen, nemigen érkeztek túl sokat foglalkozni a gyerekük lelkivilágával, örültek, ha a gyerekek tisztán jártak, és nem szaggatták el a ruhájukat, és amikor iskolába kerültek, a szülők örültek, ha a gyerekek viszonylag jól tanultak, és amennyire tudtak, segítettek nekik. Nem emlékszem nagyobb lelki megrázkódtatásokra másoknál, a barátaimnál sem emlékszem nagy lelki bajokra. Lehet, hogy ez azért volt, mert meglehetősen, legalábbis gyerekviszonylatban nagy cselekvési terünk volt. Itt a tér szó szerint értendő. Nem voltunk sohasem bezárva a négy fal közé. Állandóan menni, mozogni lehetett. Ebben a nem éppen elkényeztetett környezetben viszonylag harmonikusan fejlődtek a gyerekek. Sőt, még kamaszkorban, mely sokak szerint a legnehezebb kor, amikor legérzékenyebbek a gyerekek, akik már nem gyerekek, vagy a felnőttek, akik még nem felnőttek, nos, ebből az időszakból sem emlékszem különösebben nehéz időszakokra. Talán az volt a legnehezebb, amikor ennek az eléggé szabad életnek hirtelen véget vetett valami. Nyáron át el kellett kezdenem dolgozni. Kemény három hónapot kellett dolgoznom, méghozzá elég nehéz munkakörben, kőművesekkel. Amikor rádöbbentem, hogy most valaminek vége, és egyszerre belecsöppentem a felnőttek közé, akik reggel hattól este hatig dolgoztak – ők egész éven át, én meg hosszú három hónapig – ez is, az is szörnyű volt. Szerencsémre épp e közé az emberfajta közé csöppentem be, az építőmunkások közé. Állítom, hogy különleges emberek, azokká válnak, nem valami rendkívüli értelemben, de a maga módján mindenki különleges, a munkakörülményektől függően. Az építőmunkások, a kőművesek és az ácsok, akikkel aztán éveken át jártam a tanyákat bontani és kocsiszíneket építeni, traktoroknak fészereket, meg disznóólakat a szövetkezetnek. Ezek az emberek az év háromnegyed részét szabad levegőn töltik, és ez meghatározza a kedélyüket, és jó értelemben határozza meg. Akármilyen nehéz munkát végeztek, a humorérzékük sohase veszett el. Ezt szerettem bennük, és nagyon gyorsan feloldódtam közöttük. Befogadtak maguk közé, fiatal tacskót, akinek ott kell lennie és dolgoznia kell, és aki velük együtt elég szép pénzeket keres. Közéjük tartozónak tekintettek, minden nyáron visszavártak és ott voltam velük. A szó fizikai értelmében nehéz napok voltak ezek, de nem emlékszem, hogy volt közöttük lelkileg megnyomorított ember, aki megbomlasztotta volna ezt a társaságot. Volt ebben egy kissé dacos, egy kissé erőltetett jókedvűség is, ebben a jókedvben, amely belőlük áradt, de általában derűs emberek voltak, és jókedvű emberek között jó dolgozni. Úgyhogy a nagy megrázkódtatás nem is volt olyan nagy megrázkódtatás, amikor megéreztem vagy érezni kezdtem, hogy most már kilábalok az eléggé gondtalan gyermekkorból. Talán nagyobb megrázkódtatás volt – így szokott ez lenni – az első komoly szerelem. Annak rendje és módja szerint én is szerelmes lettem tizenhárom-tizennégy éves koromban, persze már előbb is, de az nem rázott meg olyan nagyon. Ez viszont igen.
Egy nagyon szép lányba, szép arcú lányba lettem szerelmes – azóta is, ha ránézek egy nőre, mindjárt az arcát nézem, nem a lábát, a keblét vagy bármit, én mindig az arcát nézem meg legelőször. Szóval az első szerelmem egy nagyon szép arcú lány volt, és szép hosszú haja volt, az arca fehér és tiszta. Annyiból állt ez a szerelem, hogy vagy kétszer moziba mentünk, és megfogtam a kezét. Egy év leforgása alatt ennyire jutottunk, és azután elment, elköltözött tőlünk. Azóta sem láttam. Ezt egy kicsit nehéz volt túlélni, de az ilyesmit is túléli az ember.
Az viszont igaz, hogy amikor lányokról írok, akkor mindig egy ilyen felbukkant és elveszett kép tér vissza, és annak alapján kissé romantikusan kezdem már néha rajzolni a nőalakjaimat, mindig visszatérek a szép, fehér arcú, hosszú szőke hajú lányhoz, aki olyan tiszta volt. A könyveimben majdnem alaptípus lett. Ez azért volt jó, mert adva volt egy típus, amiből kiindulhattam. Most már esetleg azért rossz, ment félek, hogy egyszer a könyveimben túl sok lesz az ilyen, kissé idealizált nőalak. Hát ennyit a szerelemről és a kamaszkorról.
Bár lehet, hogy több szót érdemelne. Azt hiszem, akkoriban kezdtem először fontolgatni, hogy valamikor majd írással foglalkozom…
Gépiratból
