Szerb Antalról is szeretnék beszélni. Azon ritka írók közé tartozik, akiknek a könyveit többször is végigolvastam, bár némelyik oldalakat már fejből tudtam. Először talán húszéves koromban az Irodalomtörténeteit olvastam el, ez döbbentett rá, hogy milyen sok jó könyvet írtak magyar földön és a világon, és hogy én ebből még csak milyen keveset olvastam el. Akkortájt egyetemi hallgatóként már bedolgoztam egy szerkesztőségbe, frissen készült kéziratokat lektoráltam, velem együtt lektorált két idősebb ember is, az egyik valamikor tanár volt, a másik meg autodidakta költő, gyorsan összebarátkoztunk, elvezettek mindenféle klubokba, ahol igen sok italt fogyasztottunk, miközben a költő megpróbált lebeszélni az olvasásról, mondván, hogy a sok olvasás megfoszt írói egyéniségemtől, a tanár viszont azt bizonygatta, hogy állandóan olvasnom kell, mert ezzel tágítom látókörömet, és kicsit azt is sejtette velem, hogy néhány sovány könyvkritika megírása után még nem lesz író az ember. A tanárnak hittem, mert Szerb Antaltól tudtam, hogy még sok könyvet el kell olvasnom, és azt is tudtam, hogy jókedvvel kellene írnom róluk. Aztán elmaradoztam két öreg barátomtól, a klubokban rákaptam a kártyázásra, ami nem csoda, mert szenvedélyes kártyás családból származom, és még ma is szent meggyőződésem, hogy két dologhoz van érzékem, a kártyához és az irodalomhoz. A kártyázást régen abbahagytam, de a most emlegetett ifjúkoromban igen ügyesen bántam a lapokkal, higgadt fejjel és rezzenéstelen arccal játszottam, leginkább nyertem is, a körülményekhez képest elég sok pénzt nyertem éjszakánként, és nem éltem rosszul. E kissé léha életvitelben észrevettem, hogy Szerb Antal regényeket és elbeszéléseket is írt. Éppen akkor jobb idők jöttek, Magyarországról már rendszeresen kaptunk könyveket, és én a kártyapénzből megvásárolhattam Szerb Antal szépirodalmi műveit. Élvezettel olvastam őket, majdnem olyan élvezettel, mint gyermekkoromban a ponyvaregényeket, és azt a tanulságot szűrtem le belőlük, hogy a tehetséges íróember nagyon komoly dolgokról is írhat olvasmányosan, könnyedén és szellemesen.
Évekkel később, amikor egy családi tragédia után nagyon egyedül maradtam, ismét elővettem Szerb Antal műveit, mert hangvételükkel ezek nyugtattak és vigasztaltak meg valamelyest, és furcsamód munkára is ösztönöztek, meg arra, hogy fáradságos utazások árán is találkozzam nekem kedves emberekkel. Emlékszem, egy hideg télen elindultam vonaton a tenger felé, mert találkozni akartam valakivel, fárasztó utazás volt, de szép vadregényes tájakat láttam, akkor még béke honolt a hegyek között, mostanság ott gyilkolják egymást az emberek, de azokban a régi időkben még nem gyilkolták egymást, és én a vonatban a Testvérem, Joáb című regényem valamelyik fejezetét írtam, biztos voltam benne, hogy Szerb Antal is minden időkben, minden körülmények között is olvasmányosan és szellemesen tudott írni. A Testvérem, Joábot jeligés pályázatra írtam, és első díjat nyertem vele. A díjjal járó pénzből egy használt gépkocsit vettem magamnak, és elutaztam Csehszlovákiába az ottani magyar fiatalok találkozójára. A szlovákiai fiatalok akkor éppen jókedvűek voltak, azt hitték, hogy hamarosan majdnem egyenrangúak lesznek az ország államalkotó nemzeteivel. Nem lettek egyenrangúak, és az én könyvemet sem küldték át még Magyarországra sem, mert néhány mondatban elmarasztalóan szóltam az oroszokról. Az irodalmi díj pénzösszegéből vásárolt gépkocsimmal a következő két-három évben is elmentem Csehszlovákiába, de akkor már csak az álmodozó időkben szerzett barátaimat és néhány kedves lányt látogattam meg. Barátaim azóta kedvetlenül szétszéledtek a világban, a lányok férjhez mentek, én pedig egyre kevesebbet utazom. Ismét Szerb Antalt lapozgatom, jó könyveket írt, érdemes újból és újból elolvasni őket, még ha tudjuk is, hogy szerzőjük szellemessége és könnyedsége ellenére is tragikusan fejezte be életét, és még ha már eddig is fejből tudjuk felmondani könyveinek néhány oldalát. És talán most már utazni is érdemes lenne ismét.
Gépiratból
