Nichita Stănescu: Fényhajlítás

Válogatott versek

Nichita Stănescu (1933−1983) költészete a román szocializmus éveinek „lázlapja” volt, nyelvi és képi világa mégis túllépte a korszak elveit, előítéleteit, hangnemét. Kezdetben Stănescu egy éppen létrejövő világot jelenít meg, ahol az egyén és a világegyetem közötti kapcsolat szerves, dinamikus és euforikus. A derűlátás azonban hamarosan átadja helyét egy állandó válságérzetnek. Érett költészete egy középpontját vesztett világ sikolya. E világban az idő elsikkad, és az ember léte, fejlődése, beilleszkedése, kiválása egyaránt tragikus kimenetelű. A költő megalkuvást nem ismerő alkatával, életformájával a közösségi élet szabadságának metaforája, lakása mindenki otthona, miközben ő maga a hallgatás és a hiány szabályaival küzd egy metafizikai ködbe vesző világban, és a rendszer szorítójából az alkoholba menekül. Kései verseit a hanyatlás, a veszteség, a halál képvilága uralja úgy, hogy közben a fájdalommal telítődő tudat a költészet eszközeivel kristálytiszta, derűs szabadulásélményt is közvetít: a kiáltás hervadhatatlan szirmokat bont, a lét sötétjében az igazság keresője láthatatlan hajnalra virrad.

A hagyományőrző és újító formaművész, a sokoldalú, nagylelkű, önmagát is eltékozló fiú mintha a gyermeki, édeni időben gyökerező öntudattal lesné a visszatérést testből-lélekből az örök szellem honába. Oda, ahol a teremtő még a gravitáció szabályait is felülírhatja, így nemcsak a mulandó világjelenségeket, hanem akár a fényt is el- és visszahajlítgatja.