Ennek az írásnak, ha majd egyszer megjelenik nyomtatásban is, azt a címet fogom adni, hogy „Naplórészlet könyveimről”. Nem valami hangzatos cím, nekem szoktak lenni ennél sokkal jobb ötleteim is, de most gyorsan kell nyilatkozni, és egyébként a későbbiekben lehet még apróbb változtatásokat eszközölni, megcsináltam én ezt korábban is irodalmi pályafutásom során. A megírt könyveimen is látszik.
Nem szeretek a saját könyveimről beszélni, arról meg különösen nem, hogy milyen irányzathoz tartozom. Erről majd beszélnek a kritikusok, az irodalomtörténészek, ha arra érdemesnek tartják a témát. Az eddig megírt és publikált műveimet leginkább realistának nevezték különféle megkülönböztető vagy megszorító jelzőkkel, besoroltak már a népiek és népiesek, sőt a mesélők, vagy éppen az anekdotázók közé is. Biztosan nekik volt igazuk, sohasem vitatkoztam a kritikusokkal, ezentúl sem fogok.
Irodalmat tanultam az egyetemen, abból diplomáltam, rengeteg könyvet elolvastam, próbáltam ellesni az írói fogasokat, jó harminc évvel ezelőtt egy akkoriban avantgardnak, hagyományfelrovónak [így!] és főleg kozmopolitának számító, és szerintem nagyon tehetséges írógárdával indultam tevékenykedni az irodalomban. Ez kiolvasható első regényemből, amely nem volt mentes a modernnek hitt trükkösködésektől. A regény ezzel együtt elkelt a piacon, a legfőbb baja az volt, hogy nekem nem tetszett igazán. A második könyvemet szinte újságírói kényszerűséggel írtam meg. Ez már jobban tetszett, mármint nekem, ekkor kezdődtek első politikai konfliktusaim a kulturális életben, de ezt most nem részletezném.
Inkább a réges-régi közhellyel folytatom, miszerint a legtöbb író visszatér gyermekkori élményeihez. Egyre többet gondoltam szülőfalumra, Szenttamásra, és egy kidöntött akácfáról kezdtem elmélkedni. Az akácfa a mi házunk előtt hevert, nyári estéken ott gyülekeztek a környékbeli férfiak, leültek, az akácfára, megbeszélték napi gondjaikat, a napi eseményeket, meséltek régebbi történeteket is, ezek a történetek gyakran kegyetlenek, de igazak voltak. A házakból meg mindenünnen hangos gyermekvisítás hallatszott. Az asszonyok akkor mosdatták, fürdették a kisgyerekeket, általában hideg vízben. A gyerekek ezt még eltűrték, a lábmosásnál azonban már bömbölni kezdtek. Mivel egész nap mezítláb szaladgáltak, nagyon koszos lett a lábuk, a szappannal akkoriban spórolni kellett, a mosdólavórok közelében mindig volt egy cserépdarab, a tisztaságra ügyelő édesanyák ezzel suvickolták le a sok piszkot a kicsi lábakról. Fájdalmas művelet volt.
Engem egészen kis koromtól kezdve elég kemény fiúként tartottak számon. Igyekeztem hát így viselkedni. Miután meghallgattam a férfiak esti beszélgetését a kidöntött akácfa mellett – mert én csak mellé ülhettem –, bementem az udvarunkba, vizet húztam a kútból, lemosakodtam, a lábamat lecsiszoltam a cserépdarabbal, a sarkam fölött néha még a vér is kiserkent, de mindig tisztán feküdtem le másnapra.
Erre emlékezve írtam meg harmadik könyvemet Ezen az oldalon címmel. A könyv politikai okok miatt eléggé elveszelődött, de én majdnem elégedett voltam vele. Ráálltam erre a vonalra. A göcsörtös akácfa törzsén üldögélő férfiak komoly, értelmes beszédére az általuk fontosnak tartott dolgokról. Ők úgy tudtak beszélni a mindennapi és a régebbi történésekről, hogy erre mindenkinek oda kellett figyelnie. Én is így szeretnék írni, így próbálok írni már több mint harminc éve.
A síró gyerekekről sem feledkeztem meg. A lábsarkam fölött már nem cserépdarabbal csiszolom ugyan tisztára vagy néha véresre a bőrömet, ma már minden utcában lehet szappant kapni, igen sokfélét. Válogathatunk, válogatunk is benne, az esti fürdés után reggel tisztán ébredünk, ki ilyen, ki olyan illattal. Maradjunk ennél, és ne sírjuk vissza az egyébként hatékony cserépdarabokat. Az illatokat élvezze mindenki saját ízlése szerint.
Gépiratból
