Ne haragudjon, uram, lehet, hogy maga másképpen vélekedik, és talán bosszantja pillanatnyi felindultságom, de én egyáltalán nem értem ezt a Valentin-napi giccseskedést. Mi az, hogy Valentin-nap? Mifelénk ezt a kutya sem ugatta meg, már elnézést a közönséges kifakadásért, tisztességgel megünnepeltük a karácsonyt, a húsvétot, a születésnapunkat és a névnapunkat, kényszerből a felszabadulás napját is, meg május elsejét, de az ilyen botorkáló Valentin-napokat meghagytuk az angolszászoknak és másoknak a messzi országokban, vagyis azoknak, akik ilyenkor is hajlandók művirágokkal bájologni, optimálisan egészséges és optimálisan ízetlen pulykahúst, spenótot és sóskát enni, minderre azután ugyancsak egészséges és hihetetlenül pocsék sört inni, csinálják a maguk kontójára és mulatságára, ez engem egyáltalán nem zavar, feltételezem, hogy őket sem zavarja, ha én közben egészségtelen fűszeres pörköltöket és gulyáslevest fogyasztok, nekem speciel ez ízlik, a demokráciában ennyit megengedhetek magamnak, az angolszászok nem is szólnak meg érte, a hazai túllihegők viszont óránként sulykolják belém a Valentin-nap gyönyörűségét. Ha ez így folytatódik, záros határidőn belül Szent István napja helyett az amerikai Hálaadás Napját fogják kikiáltani nemzeti ünnepnek, a negyvennyolcas szabadságharc kezdete helyett pedig Edward angol király walesi sétalovaglására emlékezünk majd. Egy szolgalelkű, külföldmajmoló országban minden előfordulhat.
Nem mintha kifogásom lenne a szeretet és a szerelem napja ellen, Valentin állítólag ezt példázza. Csakhogy én szeretnék továbbra is megmaradni a karácsonynál és a húsvétnál és a születésnapomnál. Hagyjanak engem békében a kifacsart ünnepekkel, majd szerelmes leszek, ha összejön a dolog valami helyesebb nővel, és ne kívánják tőlem, hogy remekműveket fessek lehetetlen nevű mártírok vagy jóságos hősök emlékére. Mert a probléma itt kezdődik. Ennek a fröcsögő szeretetkampánynak még jóságos házigazdám, a Fehérhajú Szabadkőműves is bedőlt, pedig intelligens ember, de úgy látszik, hogy az elmúlt évtizedek és a mostani évek az ő önérzetét is megtépázták, arra kért, hogy Valentin-napig fessek meg egy képet a Szeretetről és a Szerelemről. Racionális alkat, pontosan elmondta, hogy mit kíván a vászonra, enyhe rózsaszín háttér kék-fehér csíkokkal, és egy szép meztelen nőt. Viszolyogtam a feladattól, de a Fehérhajú Szabadkőműves kívánságát nem utasíthattam vissza. Rendes ember, okos ember, ingyen szállást ad nekem és megfizeti a festményeimet. Ímmel-ámmal lemázoltam hát a rózsaszín háttért kék-fehér csíkokkal, éreztem azonban, hogy nem mozog jól a kezem, elkezdtem nyűgösködni, a határidő viszont szorított. Bizonyára maga is került már ilyen helyzetbe. Mit mond? Most is ilyen helyzetben van? Őszintén sajnálom. Akkor hát megérti kínjaimat. Mázolgattam a kék és fehér csíkokat a rózsaszín felületen, közben éreztem, hogy ellaposult a festmény, haragosan és hangosan töprengtem felette, végül kijelentettem, hogy élő modell nélkül nem lehet igazán ízléses képet festeni. Esztétikai tépelődéseimmel csupán időt akartam nyerni, a Fehérhajú Szabadkőműves azonban nem engedett ki a szorításából. Másnapra elébem rendelte Margitkát.
Nyilván maga is ismeri a mondást, hogy a baj nem jár egyedül, vagy hogy az egyik baj vonzza a másikat. Velem is ez történt. Margitkát ugyanis régről ismerem. Még végzős főiskolás koromban tűnt fel az életemben, meztelenül modellt állt a diplomamunkánkhoz, szép volt hosszú szőke hajjal és pucéran, tulajdonképpen ő volt a legszebb modell a koszos műteremben, és messzemenőleg ő volt a legbutább is. Természetesen mindannyian megpróbáltuk becserkészni, én is kétszer elhívtam moziba, eljött velem, először egy vadnyugati filmet néztünk meg, amikor ő az indiánokat cigányoknak vélte, később valahogyan feleszmélt, és szlávos beütéssel indiánacoknak nevezte őket, másodjára a Grand Prix című autós filmre vittem el, akkor már megsimogattam a combjait, ő pedig lelkesen dicsérte a „Grandpriksz” című filmet, így szó szerint. Én sem mozgok otthonosan a világnyelvekben, mégis megpróbáltam megmagyarázni neki, hogy ez „grandpri”-nek ejtendő. Hiába. Azt hiszem, ez is közrejátszott abban, hogy kiábrándultam az aktfestésből és a nőkből, sajnos csak rövid időszakokra, és diplomálás után Csontváry példáját követve elmentem Mosztárba, többször lefestettem a szép ívű török hidat, már majdnem a tökéletességig jutottam, amikor martalóc szabadcsapatok ripityára lőtték, és engem is szétlőttek volna, ha el nem pucolok Magyarországra. Itt mély lélegzetet vettem, úgy éreztem, hogy otthonra találtam, a Fehérhajú Szabadkőműves befogadott budai villájába, megfizette a tehetségemet, minden jól alakult, erre most a nyakamba szakadt ez a nyavalyás Valentin-nap és ráadásul Margitka. Időközben megtudtam, hogy Valentin még az epilepsziások védőszentje is… Mi közöm nekem az epilepsziásokhoz?
Természetesen összeölelkeztünk Margitkával régi ismerősökként, elcsodálkoztunk kicsiny világunk hatalmas véletlenjein, amelyek összehozzák a régi ismerősöket, és közben az is kiderült, hogy az öreg szabadkőművest érzékeny szálak fűzik a Délvidékhez, ükapja Törökbecsén volt hentes és mészáros, ebből kifolyólag megkülönböztetett figyelemmel istápolja a balkáni magyar menekülteket, engem is főleg ezért fogadott a házába, és Margitkát már másfél évvel ezelőtt felkarolta, kibérelt neki egy kis boltot a belvárosban, ahol Margitka szabadkőműves jelvényeket és egyéb bigyókat árusít, begyűjtött annyi pénzt, amiből visszafizette a támogatást, és egy egész esztendőre előre kifizette egy garzonlakás albérletét Kispesten a Wekerletelepen egy csöndes házban, amely azóta valamelyest felhangosodott, mert egy cigány család költözött a szomszédságba, ettől megélénkült a forgalom és megemelkedett a hangerő a környéken, de egyelőre még elviselhető.
Margitka mindezt igen gyorsan elhadarta, azután kibújt a ruhájából, és meztelenül a díványra feküdt. Hát, hogy is mondjam… Az évek múltával nem sokat okosodott, a teste viszont eléggé meglöttyedt, fehéren szétfolyt az egyébként klasszicista stílusban kifaragott szép virágdíszes heverőn, kedvetlenül maszatolgattam a rózsaszín alapozású vásznon a kék és fehér csíkok között, Margitka a tapasztalt modell fegyelmezettségével nyújtózott hangos mozdulatlanságban, mert kényelmes fekvőhelyzetében folyton beszélt. Az emberi gonoszságról és lelketlenségről. Elmondta, hogy háromnegyed évvel ezelőtt kölcsönkért fél évre félmillió forintot egy becsületesnek látszó embertől. Erről írást is adott, a féléves határidő lejárt, neki apróbb anyagi gondjai támadtak, az egykor becsületesnek látszó ember viszont egyre pimaszabbul követelődzik. Egyáltalán nem veszi figyelembe mások átmeneti nehézségeit. Ecsetmártogatás közben megjegyeztem, hogy az életben előfordul ilyesmi, mármint hogy a hitelezők időnként visszakérik a pénzüket. Ezután reménykedve megkérdezte tőlem, hogy vannak-e esetleg olyan ismerőseim, akik hosszabb távra nélkülözni tudnának félmillió vagy inkább egymillió forintot. Megnyugtattam, hogy rengeteg ilyen barátom van, alig várják, hogy ismeretlen szőke nőknek meghatározatlan időre kölcsön adjanak több milliót is, mostanában azonban valamiért messze elkerülnek ezek a nagylelkű emberek. Már csak egy híres íróbarátom áll velem szóba, neki majd megemlítem a dolgot. Magára gondoltam, uram. Nincs véletlenül kidobni való egymilliója? Esetleg másfél. Micsoda? Mindössze ötezer forintja van? Tudtam, hogy mostanság gyalázatosán fizetik az írókat, de nem gondoltam, hogy ennyire. Az ügylet lebonyolítása ugyanis sürgetővé vált. Az éjjel sírva telefonált rám Margitka. Merényletet követtek el ellene. Reggel kinyitotta a jelvényes sufniját, és odabent nagy meglepetésére egy csuklyás férfit talált. Bizonyára a hátsó ajtót törte fel, így jutott be az üzletbe. Magas férfi volt, Margitka elmondása szerint kulturált beszédű, ledarált néhány sima illedelmes mondatot, azután egy gázpisztollyal Margitka arcába lőtt, elköszönt és kisétált az utcára. Később jöttek a rendőrök, gyöngéden, udvariasan viselkedtek, mélységesen együttéreztek Margitkával, sokáig faggatták, mindent gondosan leírtak, de ettől Margitka megsebzett arcával még halálfélelemben él, és a segítségemet várja. Ez az átok Valentin-nap meg gyorsan közeledik. Mit kezdjek egy szétfolyó, elcsúfított arcú modellel?
Hogy mondja? Fessek két képet a Szeretetről és a Szerelemről? Az egyiket adjam Margitkának, és mondjam, hogy legalább félmilliót ér? Várjon, ezen gondolkodnom kell egy pillanatig… Talán nem is rossz ötlet. Maguk írók tele vannak ötletekkel és, elnézést a modortalanságért, alapjában véve sötét gazemberek. Egyetlen gesztussal halálra butítják az amúgy is buta embereket. Ennyi ésszel beléphetne a napi politikába, ezt már régebben is javasoltam, sokkal több pénzt keresne, mint az irományaival, vagy mint én a mázolmányaimmal. És akkor segíthetne a megrettent nőkön ebben a gonosz világban. De azért köszönöm a tanácsot. Kétszeresen lepingálom azt a festményt. Ha kellőképpen felforrósítom magam, egymilliós képet is meg tudok festeni. Margitka szétfolyó bájait majd feszesre szorítom, sebes arcát hamvasra lágyítom, a háttér meg adva van. Persze, kicsit nehéz lesz vevőt találni egy ilyen drága műalkotásra. Még hogy Valentin-nap! Szerelem és Szeretet, meg az epilepsziások! De ez már legyen Margitka gondja.
Gépiratból
