Hogy milyen volt Újvidékről Budapest? Először nagy várakozással érkeztem Budapestre, és természetesen csalódtam. Származásomnál és ifjúkori helyzetemnél fogva mindig hajlamos voltam a magyarkodásra, Budapestet messziről-délről gyönyörűnek láttam, aztán begördültem vonaton a Soroksári út közelébe, egy hosszú kőfal mellett vonszolta magát a szerelvény, a kőfalon nagy fehér betűkkel agyonkoptatott szocialista jelmondat szomorkodott, ettől még nem kedvetlenedtem el, szükségszerűnek és majdnem törvényszerűnek tartottam, aztán megérkeztünk a Keleti pályaudvarra, a pályaudvar koszos volt, a szemközti épületek csúnyák és májfoltosak, hámlott róluk a vakolat, golyónyomok is látszottak, azonnal elhatároztam, hogy ha egyszer megfelelő magasságra kapaszkodom fel a közéleti ranglétrán, és ha befolyásos magyar ügyintézők szóba állnak velem, javasolni fogom, hogy a pályaudvarok környékét, ahová nemzetközi vonatok is befutnak, szépítsék meg, ne szégyenkezzünk magyar rongyosságunk miatt. Felkapaszkodásom elég sokáig eltartott, addigra javaslataim nélkül is bevakolták és bemeszelték a házakat, de ezt első látogatásomkor még nem tudhattam. Csalódottan szálltam ki a vonatból, lehorgasztott fejjel járkáltam az utcákon sok hallgatag ember között, eközben beesteledett, és én arra is rádöbbentem, hogy Budapest elképesztően sötét város. Ettől valahogy hirtelen összezsugorodott, kicsinek látszott, és az emberek is kicsinyek és kicsinyesek lettek. Megpróbáltam előkelő külföldiként viselkedni. Leintettem egy taxit, megkértem a sofőrt, hogy vigyen el egy előkelő étterembe. Elvitt valahová a Rózsadomb tövébe. Az étterem nem tetszett, megittam néhány korsó sört, és kissé elbambulva visszavonatoztam a Délvidékre. Csalódottságomról senkinek sem beszéltem, megírtam három könyvet, melyekben a körülményekhez képest továbbra is elszántan magyarkodtam, a rendszeres havi fizetésemért cikkeket írtam az Újvidéki Rádiónak, és néha sajnálkoztam elsorvadt illúzióim miatt. Akkor valamilyen ismeretlen intézmény ismeretlen alkalmazottai felkerestek, és felajánlották, hogy menjek el Budapestre továbbképzésre. Azokban a napokban éppen nem volt semmi fontos dolgom, úgy döntöttem, megpróbálom még egyszer. És akkor váratlanul szép lett a város. Elkeveredtem a Szilágyi Erzsébet fasorba, a Budapest Körszálló közelébe, és ott szerelmes lettem. Illúzióim felszaporodtak, fiatalos lélekkel hittem egy szebb világban, igazam volt, mert gyönyörű tél köszöntött ránk, tiszta és fehér lett a város, aki ismeri a Szilágyi Erzsébet fasort, és aki még emlékszik az
1970–71-es télre, biztosan megérti lelkesedésemet, és igazat ad nekem; tiszta fehér hótakaró borította be az utakat, én egy régimódi nagy villa kis lakásából szemléltem egy magányos, de reménykedő lányt, aki feszes csizmában lépkedett a térdig érő hóban, és ettől egyszerre még éjjel is kivilágosodott és nagy lett ez a világváros.
A visszafogott, de tartós szépségű budai második kerületből a későbbiekben évtizedekre és mindig csak időlegesen átköltöztem a pesti hatodik kerületbe, egy vendégházba, különféle nagykövetségek épületei közé. Itt még jobban megszerettem Budapestet. Errefelé nyüzsögtek a rendőrök, és sokakkal ellentétben én mindig kedveltem a magyar rendőröket, mert magyarul beszéltek és önérzetesen viselkedtek, ezenkívül a vendégházba vajdasági magyar írókat hoztam, őket több-kevesebb sikerrel bemutattam az anyaországi olvasóknak, de vendégül láttam egy kiváló kolozsvári magyar írót is, aki bátor ember, és ismeri a kínai horoszkópot, órákon át beszélgettem egy jó képességű pozsonyi magyar íróval, átvitatkoztam egy egész éjszakát egy nagy tudású budapesti zsidó publicistával, természetesen a kisebbségek és ezzel együtt a zsidóság sorsáról, hajnalban tökéletes egyetértésben váltunk el, és igen fontos eseményként jegyzem még, hogy meglátogatott egy szép és elegáns színésznő is, akivel csupán tartalmas beszélgetést folytattam, a kívülállók ezt persze nem tudták, ezért hirtelen megnőtt a tekintélyem a személyzet előtt. És ami a legfontosabb, innen indultam Budapest meghódítására: elmentem minisztériumokba, ahol miniszterek és államtitkárok fogtak velem kezet, elmentem könyvkiadókba, ahol könyveimet jelentették meg, elmentem a Rádióba, a Televízióba, a filmgyárba, hangjátékok, filmek készültek írásaim nyomán, az Írószövetségben mindig örömmel fogadtak, másszóval megvalósult az, amire mindig is vágytam, otthon éreztem magam Magyarország fővárosában.
És most? Kiderült, hogy kissé elragadtattam magam, mint már annyiszor nemzetiszínű rajongásaimban, ez hitemben nem rendített meg, legfeljebb lehangolt egy kicsit, és óvatosságra intett. Először az annyira kedvelt hatodik kerületben ért a hidegzuhany. Benyújtottam bevándorlási kérelmemet az illetékeseknek, leírtam, hogy magyar vagyok, és magyar író vagyok, szeretnék hazajönni, egy szigorú fellépésű hölgy a rendőrségen keményen legorombított csúnya kézírásom miatt, kijelentette, hogy nem hajlandó a szemét rongálni eddigi életutam kibetűzésével, burkoltan azt is a tudtomra adta, hogy egyáltalán nem örül jelenlétemnek. Attól tartok, hogy valahová az idegen nyelvű kábítószercsempészek és bérgyilkosok közé sorolt be. Ezek után egykori barátaim közül is többen elkedvetlenedtek, amikor megtudták, hogy honfitársuk akarok lenni. Budapest mintha megint összezsugorodott volna. A hatodik kerületből gyorsan átköltöztem a tizedik kerületbe, itt csöndesen letáboroztam, csúnya kézírással írom azt, amit érdemesnek tartok leírni, és várom, hogy Budapest ismét nagyra nőjön és szép legyen. Egyszer már megtörtént, megtörténhet még egyszer.
Gépiratból
