az első fennmaradt novella
Hajnalodott. A Nap a Föld pereme mögül már sugározta bíborvörös sugarait, melyek felkúszva a szürkén gomolygó felhőkre, bágyadtan hullottak le a földre, megvilágítván a kis bánáti falu szétszórt, apró házait. A falu népe még többnyire aludt, csak imitt-amott hangzott egy-egy vödör csörgése, amikor valamely korán kelő falubeli vizet húzott a jószágainak. A hajnali csendet hirtelen dübörgő lábdobogás és csörömpölés váltotta fel. Szürke köpönyeges katonák lepték el percek alatt a falut, oroszul beszéltek. A falusiakat nem lepte meg ez a hirtelen bevonulás. Már régóta hangzott, hogy az orosz katonaság már bevonult Bánát egy részére, és a falubeliek már napok óta el voltak a most bekövetkező eseményre készülve. Azért mégis kíváncsian tekingettek ki az ablakon, sőt a bátrabbak már az utcára is kimerészkedtek szemlélődni.
Szűcs János a kiskapuból nézte a sürgölődő katonákat, s odaszólt a szomszédjának, Tóth Gergelynek:
– No, mit szólsz hozzájuk, szomszéd?
– Hm, inkább hallgatok – mondta mogorván Gergő.
– Ugyan, ne lógasd az orrod ilyen szerencse láttára – tréfálkozott János. – Büszkék lehetünk, hogy ilyen szép hadsereggel rendelkezünk. Hiába, no, nekünk minden jóhoz szerencsénk van – tette hozzá, mintha magának beszélne.
Gergő olyasvalamit dörmögött, hogy ő legszívesebben a pokolba küldené az egész regementet, és azután beballagott a házába. A Vörös Hadsereg derék katonái azonban egyáltalán nem zavartatták magukat a bámészkodó falusiaktól. Fél órával bevonulásuk után már minden házban volt belőlük. Házigazdáiknak kézzel-lábbal megmagyarázták, hogy elsősorban éhesek, ami minden valamirevaló katonának a jó tulajdonságai közé tartozik. Így azután a barátság csakhamar létrejött a falusiak és a katonák között. Szűcs Jánosnak, ahogy ő mondta, irigylésre méltó szerencséje volt. Amint ott álldogált a kapuban, egy tiszt lépett hozzá, és félremagyarázhatatlan jelekkel tudatta Jánossal, hogy be akar menni. Kérését János szolgálatkészen teljesítette. Udvariasan bevezette a konyhába, és feleségének megparancsolta, hogy egy kis harapnivalót kerítsen a vendég elé. Időközben kiderült, hogy János egész tűrhetően beszél oroszul, ugyanis gyermekkorában Bácskában, egy ruszin faluban laktak, és eléggé elsajátította nyelvüket. Az evés ideje alatt már egész szépen eldiskuráltak. János érdeklődött, hogy a háborúnak mikor lesz már vége, míg a „kapitány úr” – ahogy János nevezte –, megvigasztalta, hogy most már hamarosan Berlinbe érnek, és akkor lefújják a háborút. Ilyen és ehhez hasonló témákról beszélgettek egy ideig, de végül a vendég, fáradtságra hivatkozva, fekvőhely után érdeklődött. Azonnal bevezették az előszobába, és megmutatták neki az ágyat, amely ott volt, megkérdezték, hogy megelégszik-e vele. Természetesen, hogy megelégedett. Ezzel aztán magára hagyták, hadd pihenje ki magát. Jánosnak nem lévén okosabb dolga, ismét kiállt az utcára nézelődni.
Dél felé fölkelt a „kapitány úr”, és kissé mogorván álldogált a tornácon. János az udvar felől jött, és udvariasan köszöntötte vendégét, és minden igyekezetét arra fordította, hogy felvidítsa annak mogorva arcvonásait. Végül így szólt hozzá:
– Jöjjön, kapitány úr, nézze meg az én állataimat.
– Na, gyerünk – dörmögte kedvetlenül amaz.
Jánost az egész faluban legjobb állattenyésztőnek ismerték. Kicsi, de példás állatállományát már sokan megcsodálták. Ezt a csodálkozást akarta látni az idegen arcán is. Azonban most keserűen csalódott. A „kapitány úr” egyáltalán nem csodált meg semmit. A szép kövér sertéseket mindjárt a legnagyobb flegmával sündisznóknak nevezte. Ez a megjegyzés már fejébe kergette Jánosnak a vért.
– No, nem baj – dörmögte magában vigasztalóan. – Hátha a baromfik jobban megnyerik a tetszését. Utóvégre ki a fene tudja elsőre eltalálni az ilyen finnyás tisztek ízlését?
Aztán fennhangon szólt:
– Hogy tetszenek ezek? – és az udvaron járkáló hófehér tyúkokra mutatott.
– Ezek csirkék? Hm, hát szépek, de olyan kicsik, mint a… mint azok a verebek ott a tetőn – mutatott János fajgalambjaira, melyek büszkén járkáltak a háztetőn.
– De… – kezdte vérvörös arccal János, azonban a tiszt nyugodtan folytatta:
– Hja, minálunk Oroszországban olyan példányokat lehet látni még a legkisebb paraszt udvarában is, hogy ezek elvesznének mellettük.
Azután nyugodtan ballagott ki az udvarból.
Jánossal forgott a világ. Mint akit fejbe ütöttek, úgy botorkált megszégyenítője után. Úgy érezte, hogy ezzel ő van lebecsülve. Agyában egymást kergették a gondolatok. Szégyen és harag forrt bensejében. Észre sem vette, mikor felesége melléosont, csak akkor kapta föl a fejét, mikor az asszony a fülébe súgta:
– A tiszt ágyában tetűt találtam.
Ez olaj volt a tűzre. Még hogy ez a tetves becsülte le az ő állatait, és egyben őt is, ezt nem hagyja annyiban, ezt megbosszulja!
A „kapitány úr” csakhamar elment valahova. János csak ezt várta. Lement a kert végébe, ahol a talaj ingoványos volt az ott folyó csatorna ki-kiömlő vizétől, és figyelmesen körülnézett. Ezen a helyen sokszor látott teknősbékákat. Hosszas nézelődés után most is észrevett egyet. Óvatosan megkerülte az állatot, és mikor a teknős és a csatorna között volt, megrohanta áldozatát. Megragadta a kemény hátú állatot, és diadalmasan vitte befelé. Ott aztán egyenesen a „kapitány úr” ágyához ment, és a teknőst a szalmazsákba rejtette.
Szürkületkor megérkezett a „kapitány úr”. Most már jobb kedve volt neki, mint délben. Kis ideig beszélgettek, azután egymásnak jó éjszakát kívánva a vendég a szobájába ment lepihenni. János rágyújtott egy cigarettára, és csak úgy ruhástól ledőlt az ágyra. Türelmesen várt. Még el sem szívta a cigarettát, mikor a szomszéd szobából hatalmas ordítást hall:
– Gazda, gazda, jöjjön azonnal! – kiáltozott valaki a szomszéd szobából.
János feltápászkodott, meggyújtotta a lámpát, és benyitott a vendégéhez. Kis híja, hogy nem nevette el magát az elébe táruló látványon. A „kapitány úr” egy szál ingben állt a szoba közepén, és puskáját mereven az ágyra szegezte. De János azért összeszedte minden komolyságát, és tettetett bosszúsággal kérdezte:
– No, mi az?
– Valami izé… valami van az ágyban – hebegte a „kapitány úr”, miközben kétségbeesetten igyekezett rémületét palástolni.
– Igen, az ágyban szalma van. Csodálom, hogy csak most vette észre.
– De valami van a szalmában, mert mozgott.
– Ugyan, ugyan, bizonyára álmodta, kapitány úr.
– Dehogy álmodtam – tiltakozik az dühösen –, határozottan tudom, hogy mozgott valami.
– Ja – üt a homlokára János, mint aki már érti a dolgot –, bizonyára tetű.
– Nem lehet tetű, az nem bírja az ágyat mozgatni, ez sokkal nagyobb valami.
– Hát nézze meg, kapitány úr – tanácsolja János.
– Én? Dehogy nézem, hanem nézze meg maga, ha nem akarja, hogy összelövöldözzem az ágyat.
– Ezt már ne tegye, inkább megnézem – egyezik bele János.
Azzal az ágyhoz ment, és benyúlt a szalmazsákba. Megragadta a teknőst, és kidobta a földre, a „kapitány úr” lába elé. A teknős, amint földet ért, ijedten behúzta a nyakát, és ennek következtében a fejét is. Mikor azonban látta, hogy nem bántják, kipislogott a páncélja alól. Lehet, hogy meglátta a rászegeződő puskát az ijedten hátráló ember kezében, de ez nem rémítette meg, mivel a teknősök még ma is abban az elmaradottságban élnek, ahol még nem találták fel a lőfegyvereket. Kinyújtotta a nyakát, és nézelődni kezdett, és most valóban ijesztőnek látszott. A „kapitány úr” sápadtan dadogott:
– Ezen feküdtem én?
– Igen – bólongott János. – Mindjárt mondtam én, hogy tetű van az ágyban.
– Tetű?!
– Igen, tetű, hát persze hogy az. Mi van ezen csodálkoznivaló?
– De… ilyen nagy?
– Hogyhogy nagy? Nem is olyan nagy ez, csak egy kicsit kövér.
A „kapitány úr” megtapogatta a hátát, hogy nem onnan származik-e a borzalmas állat kövérsége. Megbizonyosodván, hogy semmiféle nyílás nincs a hátán, kissé zavartan magyarázni kezdett:
– Tudja, minálunk a rokonai nagyon aprók, nincsenek ilyen szép példányok, de nem is kívánok belőlük egyet sem.
– Hát, igen – magyarázta bölcsen János –, kicsi, veszedelmes fajta, de mi már megszoktuk.
– És hogy irtják őket?
– Ó, egyszerűen, beledobjuk a vízbe, és ott aztán megfullad.
– Mi sokkal egyszerűbben bánunk el velük – mondta a „kapitány úr”, és elkezdett az ingében kotorászni, majd előhalászott egy tetvet. Rátette a puska agyára és megnyomta a körmével. – Csak így, látja?
– Ja, kérem – mondta János gúnyosan –, ily pici állatkával könnyű elbánni.
– Nem tehetünk róla – mentegetőzött amaz –, hogy maguknál minden állat különb példányban található.
– Ugye, hogy különbek a mieink? – derült fel János arca. – Ezt már előbb is megmondhatta volna, és most nyugodtan aludhatna – mormogta maga elé.
– De most már vigye, és fojtsa meg! – mutatott a „kapitány úr” a teknősre.
– Már viszem is – indult meg János. – Jó éjszakát – mondta az ajtóból.
Kint szélesen elmosolyodott, és lement a kert végébe, ahol szabadjára engedte az állatot. Azután pedig visszament, és megelégedetten bújt be az ágyába, és mint nyugodt lelkiismeretű ember csakhamar elaludt, hogy addig is elfelejtse az egész történetet.
Kéziratból
