Szenttamáson, az elemi iskolában nagyon jó magyartanárom volt: szeretettel beszélt a klasszikus magyar irodalomról, néha gitárral jött be az órára, gitározott és énekelt nekünk, elutazott Belgrádba, amikor ott a Honvéd híres labdarúgócsapata vendégszerepelt, közölte velünk, hogy a Honvédnek fog szurkolni, a Honvéd akkor elveszítette a Partizán elleni meccset, tanárunkat pedig egy nap múlva megpofozták a szenttamási rendőrségen, mert ott már tudták, hogy a Honvédnek szurkolt, de ő ezek után is gitározott és énekelt nekünk, és szeretettel beszélt a magyar irodalomról. Szépen énekelt és szépen gitározott, élvezettel hallgattuk valamennyien az osztályban, a magyar irodalomból azonban keveset olvastunk, mert akkoriban kevés magyar könyv volt mifelénk.
1956 őszén Szabadkára mentem géplakatosi szakmát tanulni. Buzgón reszeltem a vasat az Ipariskola műhelyében, amikor Magyarországon kitört a felkelés. Én kollégiumban laktam, ahol természetesen nem volt rádió, egyetlen osztálytársam lakott olyan albérletben, ahol lehetett hallgatni, reggelenként ő mondta el nekünk a legújabb híreket, ragyogó arccal mesélte, hogy mindenütt a magyarok győznek. Aztán nem győztek a magyarok, naiv osztálytársam pedig sok más egykori osztálytársammal együtt az iskola befejeztével kiment dolgozni Németországba, valamennyiük közül ő vitte legkevesebbre, csak egy szőke feleséget és egy szerény lakást szerzett magának a hosszú dolgos évek során.
De térjünk vissza ’56-ba. Miután nem a magyarok győztek, beiratkoztam a szabadkai könyvtárba, kellemesen meglepett, hogy milyen sok magyar könyv van ott, valamennyit el akartam olvasni. Nem olvastam el valamennyit, de rengeteg könyvet elolvastam, délelőttönként vasat reszeltem, esténként meg könyveket olvastam, azokat a könyveket, amelyekről szenttamási tanárunk beszélt, Jókai Mórt szerettem legjobban, mert ő meggyőzött arról, hogy az író mindenhez ért, ismeri az egész világot és mindenről tud írni. Minden fellelhető Jókai-könyvet elolvastam.
A könyvtár mellett volt a színház, életem első színháza. Bérletet váltottam, rendszeresen járogattam az előadásokra, de a színházat nem tudtam igazán megszeretni, mert az előadások késő este értek véget, a kollégium kapuját addigra már bezárták, a szomszédos fatelepre kellett beugranom egy magas vaskerítésen keresztül, onnan egy magas téglakerítést kellett megmásznom, hogy bejussak a kollégium udvarába, és ilyenkor összekoszoltam egyetlen öltönyömet, amelyet azután napokig tisztogattam, hogy szombat este elmehessek táncolni a gimnázium dísztermébe, ahol gyönyörű lányok ültek a fal melletti padon, és várták, hogy táncra kérjük őket. A sors iróniája folytán később magam is színházigazgató lettem, nekem kellett épületet szerezni az újvidéki magyar színháznak, ez sikerült is hosszas előszobázások és megalázkodások után, akkor éreztem igazán, hogy milyen ingatagok a kisebbségi művelődési intézmények, közben börtöntörténeteket is hallgattam, amelyek szintén a kiszolgáltatásról [!] szóltak, mindezek alapján írtam meg a Börtönről álmodom mostanában című regényemet. Nemrégen Szabadkán voltam író–olvasó találkozón, az olvasók közül valaki e regény kapcsán látnoki tehetségemet dicsérte. Akkor jólesett a dicséret, később azonban nagyon elszomorodtam miatta.
Maradjunk még Szabadkán a régebbi időkben. Befejeztem az ipariskolát, szakképzett géplakatos lettem, a szakmához nem volt semmi érzékem, viszont rengeteg könyvről tudtam mesélni. Akkor nyílt meg az újvidéki Bölcsészkaron a Magyar Tanszék. Oda akartam beiratkozni, de különbözeti vizsgát kellett tennem. Egy nyelvtantanárnő vizsgáztatott, az irodalom nemigen érdekelte, hagyta, hogy beszéljek, amiről akarok. Természetesen Jókai Mórról beszéltem, hosszan és okosan. A tanárnő alig figyelt rám, végül, azt hiszem, azért vett fel az egyetemre, mert véletlenül tudtam, hogy mi az ige-névszói állítmány. Az egyetemen rájöttem, hogy az írók is korlátolt emberek. Ezt megéreztem akkor is, amikor első könyvemet írtam, a Kétéltűek a barlangban címűt. Szabadkai élményeimet foglaltam össze, és közben éreztem, hogy milyen szűkös a tudásom. De ilyenkor Jókai Mórra gondoltam, aki meggyőzött arról, hogy az író ismeri az egész világot, mindenhez ért, és mindenről tud írni.
Gépiratból
