Régen, egy csapadékos őszön, melyet rendkívül kemény tél követett, egy szerelőműhelyben felejtettem magam. Szűk kis műhely volt ez, a megfelelő szerszámokkal, ezenkívül telezsúfolva javításra váró kerékpárokkal, varrógépekkel és gumicsizmákkal. Bartha mesteré volt a műhely, hozzá szegődtem el részben kényszerből, részben saját ötletemtől vezérelve, merthogy abban az időben nagyon szerettem volna megtanulni kerékpárt és varrógépet javítani. Nem tanultam meg. Bartha mester ugyan megpróbálkozott velem, megmutatott minden megmutathatót, elnézte, ahogy babrálok az alkatrészekkel, aztán rezignálton azt mondta:
– Ragaszd inkább a gumicsizmákat.
Ő a fejébe csapta asztrakán sapkáját és elment valahová, én meg ragasztgattam a gumicsizmákat. Egyébként is, ahogy múlott az ősz és közeledett a tél, megcsappant a kerékpárok és a varrógépek száma, ellenben rengeteg lyukas gumicsizmát hoztak az emberek. Foltokat vágtam és simára dörzsöltem őket, csiszolókövön tisztára csiszoltam a gumicsizmák sérült részeit, bekentem ragasztóval, és a foltokat a lyukakra ragasztottam. Egyszerű munka volt, akárki beletanulhatott, csakhogy módfelett büdösek voltak ezek a használt gumicsizmák. Bűzlött tőlük az egész műhely, de főleg a kezem bűzlött rettenetesen. Kezdtem elnagyolni a munkát, már csak ímmel-ámmal csiszolgattam a gumicsizmákat, így aztán a foltok gyorsan leváltak a lyukakról, az eső és a hólé befolyt a csizmákba, az emberek pedig dühösen reklamáltak.
Bartha mester egyre szomorúbban pislogott rám, és újévkor kirúgott. Pontosabban átadott egy géplakatos ismerősének, akinek nagy műhelye volt, ezenkívül egy traktora és cséplőgépe. Nem nagyon bántam a cserét, igaz, az új műhely sokkal messzebb volt, sokat kellett odáig gyalogolni a hideg téli reggeleken, útközben azonban az egyik szép régi házból mindig zene hallatszott ki, valaki rendszeresen zongorázott az ablakok mögött, és én módfelett szerettem hallgatni a zongoraszót, talán azért, mert meglehetősen ritkán hallottam.
Erről egyébként már többször írtam, több változatban, egyik meg nem jelent könyvemben azt írtam, hogy a zongoraszó hallgatása közben megfagyott mind a két fülem. Ez enyhe túlzás, ennyire azért sohasem szerettem a zenét, tény azonban, hogy egy reggel valóban megfagytak a füleim, és ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy kissé elácsorogtam ott a régi ház előtt a zongorázást hallgatva. Szóval fehérre fagytak a füleim, csontkemények lettek, és csak a műhelyben puhultak meg, kipirosodtak és megdagadtak. Sokáig nagyon érzékenyek maradtak a füleim, még azután is, hogy ebből a műhelyből is messzire szöktem.
Évekkel később találkoztam Bartha mesterrel, talán karácsony vagy újév napján, mindenesetre egy olyan téli napon, amikor üresek az utcák, az emberek odahaza gyógyítják magukat. Mi ketten is elég morózusak és másnaposak voltunk, de azért boldog ünnepeket kívántunk egymásnak, és akkor Bartha mester megjegyezte:
– Úgy hallottam, hogy híres ember lett belőled.
– Én nem hallottam.
– Könyveid jelennek meg és irkálsz az újságba.
– Előfordul.
– Ki hitte volna! – sóhajtott. – Hiszen semmihez sem volt tehetséged. Egy vacak gumicsizmát sem tudtál megragasztani.
– Ma már kevesen járnak gumicsizmában – mentegetőztem.
– A kerékpárokhoz és a varrógépekhez sem értettél. Bezzeg én még ma is… Lehet, hogy nekem kellene könyveket írni.
– Lehet – mondtam.
– Te hogy csinálod?
– Egyszer megfagytak a füleim az utcán. Sokáig álldogáltam egy ház előtt, és a zongoraszót hallgattam.
– Nekem jó meleg asztrakán kucsmám van.
– Ha néha levenné…
Bartha mester mélyen elgondolkozott, szomorúan nézett rám, mint amikor kirúgott a műhelyéből, végül dühösen legyintett.
– Szeretem a szép, fekete asztrakán kucsmákat. És nem hagyom, hogy megfagyjanak a füleim. Legfeljebb továbbra sem írok könyveket. Különben is, ki a fenének kellenek manapság a könyvek.
Kéziratból
