Szülőfalumban már legalább kétszáz éve az a mondás járja, hogy nincs csúnya öregember és nincs szép öregasszony. Valószínűleg leírtam többször ezt a bölcs mondást, mert igaznak tartom. A macedón öregember is szép volt ott a Városliget szélén, amint méltóságteljesen sétált a legközelebbi pad felé egy toprongyos fickóval. Az öregember arca még barázdáltan is szép volt, vagy talán éppen ezért, a testtartásával sem volt baj, bár az esze az öregségtől félrejár egy kicsit, túl sokat felejt és túl sokat beszél. Vagyis szenilis. Emiatt rabolták el. Macedóniából indult el vonaton, hogy meglátogassa Bécsben élő fiát, és az úton mindenkinek nagy hangon mesélte, hogy fia sikeres üzletember, és nagyon szereti őt. Erre valakik lerángatták a Keleti pályaudvaron, bezárták egy lakásba valahol a hetedik kerületben, telefonáltak a fiának, hogy a barázdáltan markáns arcú öregember a fogságukban van, de ötezer német márkáért szabadon engedik, ha a pénz záros határidőn belül megérkezik. A fiút Doncse Szotirovszkinek hívják, valamikor versekkel próbálkozott, de még időben áttért a péksüteményekre, így lett belőle edzett és menő üzletember Európában, de edzettsége megpattogzott, amikor megtudta, hogy édesapja emberrablók fogságába került, kicsit kapkodni kezdett, a kapkodásban még a budapesti telefonkönyvet is fellapozta, megtalálta benne a nevemet és a címemet, visszaemlékezett rá, hogy még költő korában összefutottunk egy ohridi PEN-rendezvényen, és akkor a macedón nők példás erkölcseiről és a kicsi nemzetnek elmorzsolódásáról beszélgettünk szomorú egyetértésben. Bevágta magát az egyik flancos kocsijába és elrohant hozzám. Csalódottan szemlélgette szerény lakásomat, nyilván arra számított, hogy többre viszem az életben, sokáig persze nem nézgelődhetett, mert az idegességtől hascsikarás gyötörte, az ötezer márkát az íróasztalomra dobta, aztán folyton a fürdőszobába szaladgált. Én meg a márkákat szép fehér borítékokba raktam: egy-egy ezret külön borítékba, háromezret pedig egy harmadik borítékba, elővettem a szekrényből egy kényelmes ingkabátot, amelyen négy zseb van, elraktároztam a borítékokat, aztán az íróasztal fiókjából kivettem egy rugós kést, amit ajándékba kaptam valakitől, ezt a nadrágzsebembe tettem. Eközben Doncse kellőképpen kiürült és mészfehér lett a bőre. Ezután elkocsikáztunk a Dózsa György útra egy kocsmába, melynek a nevét nem írom le, mert ez nem a reklám helye, de ahol az egyik emberrabló várt bennünket, egy borostás képű szerb pasas.
Írtam már néhány novellát a bűnözőkről, de igazából nem vagyok járatos a körükben, az emberrablásról meg pláne nem tudok semmit, azt azonban kezdettől fogva sejtettem, hogy pitiáner svihákokról van szó, túl keveset kértek az öregemberért, és olcsó kocsmát jelöltek ki találkára. Odaadtam egy ezermárkás borítékot a borostás képűnek. Kevesellette a pénzt. Közöltem, hogy előbb látni akarom az öreg Szotirovszkit, méghozzá a fia mellett, akkor megkapja a maradék négyezret. Ő is állta a szavát, valamiféle jeleket adott, a szép öregember megjelent a toprongyos kísérőjével a Városliget szélén, leültek egy padra. Doncse szaladt az apjáért, én átnyújtottam még egy ezres borítékot az emberrablónak. Követelte a további háromezer márkát. Elővettem a rugós késemet, néhányszor kipattintottam az élét. Láttam, hogy mindössze két jelentéktelen nyikhajjal van dolgunk, és ma már nem ijedek meg két rosszarcú balkáni figurától, különösen, ha pénzre van szükségem. Doncse még bejött a kocsmába az öreggel, megnyugtattam, hogy minden le van rendezve, gyorsan beültek a flancos autóba és elhúztak Bécs irányába.
A borostás képű emberrabló elismerően bólogatott. Felajánlotta, hogy a legközelebbi alkalommal ő kér fel közvetítőnek. Azt feleltem, hogy majd gondolkozom a dolgon. Komolyan mondtam. Kevés a pénzem, és mostanság az irodalom gyéren jövedelmez.
Kéziratból
