Bognár Antal: Mesés éveink

Beszélykék egy elképzelt regényből

Akit valamiképp megragad Jákó Béla nyugalmazott kézbesítő rövid, mintegy száz futamban kirajzolódó históriája, az nyomban el fogja olvasni újra, mert igazi dimenzióját csak ekkor, másodszorra nyeri el. Eleve megfosztaná magát a befogadásnak ettől a dimenziójától, aki megtorpan a lublói lépcső alatt, és bele sem kezd az ismerkedésbe az elhallgatások és félreértések, elhagyott csatamezők és egy mellbevágó átváltozás, a foszladozó, fájó múlt és a lopakodó, hideglelős jövő ködképeiből építkező szöveggel. Hiszen nincs ember, akinek, akárhogy is, ne lehetnének, ne kellene hogy lehessenek mesés évei Torontálban, Csíkban, Avarföldön, Dunahegyközben Budapesten… Vagy ki tudja, hol.

A 70. életévébe lépő szerző új könyve 

Szóval azt mondod, papa, azt a szarvasbogarat ott fenn, a hosszú szakasz elején, felülről a harmadik lépcsőfok hajlatába húzódva találtad reggel. És megmoccant, életjelet adott még, amikor a botoddal megpiszkáltad. 

Jó, hogy észrevettem és nem léptem rá, hümmög az öreg. A páncélja csodásan fénylő, aranybarna. Kifejlett, gyönyörű szép agancsot hordoz a fején – és, úristen, mekkora! Hatalmas, esküszöm, tenyérnyi! 

Mikor megláttam, azt hittem, kimúlt. Az első gondolatom az volt, keríteni kell egy dobozt, és gondosan beletéve oda kell adni az iskolásoknak, akik itt járnak el, ismerek egy kislányt, biztosan megörülnének neki, beviszik szerzeményüket a szertárba, dísze lesz a természetismereti gyűjteménynek. Élt még, moccant egyet, de nem fogta menekülőre, futamodásában megtorpanva ott támaszkodott tovább napköszöntő pózban tüskés szálkalábain, nyilván jártányi ereje sem maradt, mikorra rávirradt itt. Dideregtetnek még ilyenkor a reggelek.