Agócs Károly: A remekmű

„Révész vitt át a túlsó partra. Meglepően hasonlított arra a férfiarcképre, ám kortalannak látszott. Egykedvűen evezett, a legkisebb erőfeszítés nélkül. A hátizsákomra pillantva megjegyezte, hogy az ember sohase lehet eléggé felkészülve. Azt hittem, arra céloz, hogy kevés holmit viszek magammal, de aztán hozzátette, vagy tíz éve már, hogy átvitt a folyón egy vándort, akinek a botján kívül semmije sem volt. Akkor igencsak fel lehetett készülve, élcelődtem. Lélekben bizonyára, hűtött le a válaszával. Az én vállalkozásom a test próbatétele, magyarázkodtam. Minden vállalkozás elsősorban a lélek próbatétele, mondta erre. Nem erősségem a bölcselkedés; hogy másra tereljem a szót, megkérdeztem, mit lehet tudni a láthatatlan labirintusról. Nem lepődött meg.

– A szellemlabirintusról? – kérdezett vissza helyesbítőleg. – Nem sokat. Úgy tartják, nincsenek falai, és bárhol lehet bejárata. Az ember egyszer csak benne találja magát.

– És hogyan lehet kijutni belőle? – kérdeztem.

– Csak el kell mondani egy alkalmas imát – válaszolta.

Mosolyogtam magamban.

– És aki nem tud imádkozni? – kérdeztem, merthogy én nem tudtam.

Hirtelen meg kellett kapaszkodnom a csónak két peremében, mert vad örvénybe kerültünk, a folyó lassú sodrása ellenére. Erősen billegve körbefordultunk egypárszor, miközben ő kiemelte az evezőket a vízből. De mindjárt megállapodtunk, és evezett tovább.

– Mindenki tud – mondta, mintha mi sem történt volna. – Mindenkinek van egy imája, amit csak ő tud, csak ő tudhat, és ami csak őrajta segíthet. Ha segíthet.

– Mit lehet még tudni a labirintusról? – kérdeztem.

– Hogy talán csak legenda – felelte egy halvány, talányos mosollyal.

Csakhamar partot értünk. Búcsúzóul jó szerencsét kívánt.”

(A szellemlabirintus)