A málnaszedő gyógyulása

irodalmi forgatókönyv

 

1. kép: Romok között

Egy rommá lőtt városban a leomlott falak mellett halott katonák hevernek. Egy civil ruhás idősebb férfi bújik elő, óvatosan lépked a holttestek között. Az utca túloldaláról géppisztolyból egy sorozatot lőnek rá. A férfi elvágódik, de nem hal meg, kétségbeesetten jajveszékel. Modrovich Béla arca tűnik fel, ő lőtt a géppisztolyból, ismét megcélozza a sebesültet. Egy katona vigyorogva megragadja a fegyvert, lefelé fordítja a csövét. Nem engedi kivégezni a vergődő embert. Modrovich Béla is jugoszláv katonai egyenruhában van, leül egy faládára, lába mellé teszi a géppisztolyt, előrenyújtja a két kezét. A kezei remegnek.

CÍM
SZEREPLŐK stb.

 

2. kép: Szobában

M. Holló János egy nyikorgó hintaszékben ringatózik, Irmai Józsefet, a nagydarab asztalosmestert nézi, aki egy könyvespolcot szerel össze, mostohafia, Modrovich Béla egyenruhában segédkezik neki, remegő kezekkel adogatja a szerszámokat és a csavarokat. M. Holló János mélabúsan morfondírozik.

– Alighanem ismét magányos karácsonyom lesz. És lassan már ez a hintaszék is szétesik alattam. Régi karácsonyi ajándék. Egy Natasa nevű lány hagyta itt, amikor elment valaki mással. Elég régen történt. Éppen Havannából jöttem haza, ahol egy reggel a világ legszomorúbb négerét láttam az utcán, örültem, hogy hazajöhetek, abban reménykedtem, hogy Natasa vár rám, de csak ez a hintaszék állt a karácsonyfa mellett. Azóta is, ha beleülök, mindig a szomorú néger jut az eszembe.

Modrovich Béla kiejti kezéből a csavarokat, Irmai József gorombán ráförmed:

– Menj innen a fenébe! Egyedül gyorsabban összeállítom a polcokat.

Modrovich Béla szó nélkül leül egy székre, M. Holló János szánakozva nézi.

– Úgy látszik, nem csak a négerek tudnak mélységesen elszomorodni.

Irmai József befejezi a polcok összeszerelését, elégedett a munkájával.

– Szilárdan áll. Rengeteg könyvet pakolhat rá. Azokat is, melyeket ezután fog megírni.

M. Holló János bágyadtan ringatózik a hintaszékben, még mindig búslakodik.

– Mostanában nincs kedvem írni. Különösen, ha a fiára nézek.

Irmai József dühösen felhorkan.

– A mostohafiam.

M. Holló János felkel a hintaszékből.

– Akkor talán ihatnánk egy pohár konyakot. Mint máskor is a jól végzett munka után.

Irmai József is leül egy székre.

– Megérdemeljük.

M. Holló János konyakosüveget és -poharakat vesz elő, Modrovich Béla kezébe is poharat ad.

– A fiúra is ráfér egy pohár konyak. Vagy talán kettő is.

Irmai József megvetően nézi halovány mostohafiát.

– Háborús hős. Hőstetteiért most éppen jutalomszabadságot kapott. Valamelyik szép város romjai közül jött, maga is derekasan segédkezett a romok megteremtésében.

M. Holló János tölt a poharakba, megkérdezi:

– Ezért remeg a keze?

Modrovich Béla iszik a konyakból, köhög, rekedten szólal meg.

– Tökrészegen vittek ki a frontvonalra. Ott is sokat ittam, annyira részeg voltam, hogy egyáltalán nem emlékszem, hogy mit csináltam az első három napon. Amikor kijózanodtam, géppisztoly volt a kezemben, és mindenki dicsért a bátorságomért. Azt mondták, hogy az elmúlt három nap alatt én kaszáltam le a legtöbb horvát és muzulmán katonát. Aztán folytattam a lövöldözést. Lőttem mindenre, ami mozgott.

M. Holló János megkérdezi:

– Asszonyokra, gyerekekre is?

Modrovich Béla tétován válaszol:

– Gyerekekre talán nem. De lőttem mindenre, ami csak mozgott. Még a kutyákra is. Azt mondták, hogy ott mindenki az ellenségünk, és mindenki a halálunkat akarja.

Irmai József epésen megjegyzi:

– Ezek szerint lesz ott még tennivaló bőven.

Modrovich Béla halkan motyog maga elé.

– Egy sebesültet nem engedtek, hogy megöljek. Ősz bajuszú ember volt, eltaláltam, de nem halt meg. Segítségért kiáltozott, meg akartam ölni, hogy ne szenvedjen, a barátaim azonban félrelökték a géppisztolyomat. Azt mondták, hagyjuk csak szenvedni az elvetemült gazembert.

M. Holló János már ismét a hintaszékben ül, pohárral a kezében.

– Mozgott az elvetemült gazember?

Modrovich Béla bólogat.

– Mozgott, és kiabált még órákon keresztül. De nem engedték, hogy megöljem. Akkor kezdett először remegni a kezem.

Irmai József megfontoltan tanácsolja:

– Ha visszamész, lődd agyon a szenvedő sebesülteket.

Modrovich Béla tiltakozik:

– Nem megyek vissza.

Irmai József kijelenti:

– Akkor pedig téged lőnek agyon a barátaid. Háborús időket élünk, és ilyenkor könnyen agyonlövik a katonaszökevényeket. Akkor is, ha mozognak, és akkor is, ha nem mozognak.

M. Holló János megpróbál tanácsot adni.

– Esetleg elmehetne külföldre a fiú. Sokan megtették már.

Irmai József a fejét rázza.

– Elvették tőle az útlevelét. A katonáktól elveszik az útlevelüket.

M. Holló János újabb javaslattal áll elő:

– Próbáljon meg átszökni a határon. Van, akinek sikerül.

Modrovich Béla leteszi a konyakot és előrenyújtja remegő kezeit.

– Engem biztosan elkapnának, inkább megvárom őket otthon. Aztán csináljanak velem, amit akarnak.

M. Holló János belerúg a padlóba, ringatózik a hintaszékben.

– Az a néger ott Havannában… Végtelenül szomorú volt, de hamuszürke arccal is céltudatosan sietett valahová.

Irmai József megkérdezi.

– A kezei remegtek?

M. Holló János elgondolkodik.

– Nem tudom. Kezeit zsebre dugta, és úgy robogott szomorú célja felé.

Csöngetnek a bejárati ajtón. M. Holló János felkel az imbolygó hintaszékből, int Irmai Józsefnek, hogy töltsön még a konyakból, ő kimegy a szobából.

 

3. kép: Előszobában

M. Holló János ajtót nyit. Riadt, sápadt fiatalember áll előtte, fázósan összehúzza magát, meleg sálat tekert a nyakára, a sál mögül élénkpiros nyakkendő látszik. A fiú megpróbál mosolyogni.

– Emlékszik még rám?

M. Holló János rosszalló tekintettel méri végig az alkalmatlankodó fiút.

– Emlékszem rád. Teofilnak hívnak, és a nyáron be akartál törni a lakásomba, hogy elrabold a megtakarított száz német márkámat. Akkor is piros nyakkendő lógott a nyakadban, és én a nyakkendődnél fogva rángattalak végig a lakásomon, és nem adtam oda a száz márkámat.

Teofil ijedten rebegi:

– Kis híján szétcsapta a fejemet egy baltával.

M. Holló János fenyegetően néz rá.

– Most már kétszáz márkám van, mert eladtam a regényemet, de megvan még a baltám is, sőt azóta még egy pisztolyt is szereztem, háborús időket élünk, és figyelmeztetlek, hogy ilyenkor gyorsan eljár az ember keze.

Teofil még mindig rémüldözik.

– Nem akarom elrabolni a kétszáz márkáját. Bajban vagyok. Beengedne?

M. Holló János félreáll az ajtóból, Teofil belép az előszobába.

– Bajban vagyok. Lebuktam.

M. Holló János bólogat, mint aki már számított erre.

– Ügyetlen vagy, fiam. Ezt már a nyáron is közöltem veled, és megpróbáltalak jó útra téríteni. Miért nem hallgattál rám?

Teofil majdnem dicsekedve mondja:

– Néhány betörésem azért sikerült, néhány lakást kirámoltam, de aztán elkapott a rendőrség, amikor túl sokáig babráltam az egyik zárral… És én az első kihallgatáson ijedtemben mindent bevallottam. A maga nevét is említettem, pedig a maga lakását nem raboltam ki.

M. Holló János megvetően mondja:

– Nem is fogod kirabolni. Börtönbe csuknak, és ott majd jó útra térsz.

Teofil reménykedve:

– Nem biztos, hogy börtönbe csuknak. Az apám megfizette a károsultakat. Ők nem fognak ellenem vallani a bíróságon. Ha maga is hajlandó lenne…

M. Holló János egyre jobban élvezi a helyzetet.

– Az apádnak tehát sok pénze van.

Teofil rábólint.

– Igen. Maga mennyit kér?

M. Holló János egy ideig nem válaszol, Teofil idegesen könyörög:

– Mondja meg gyorsan. Innen megint a rendőrségre kell mennem, kihallgatásra. És rám parancsoltak, hogy az útlevelemet is vigyem magammal.

M. Holló János nagyképűsködik:

– Én drága ember vagyok, és neves író. A könyveimet is drágán adom el, ezért sikerült összegyűjtenem már kétszáz márkát…

Hirtelen elhallgat, tágra nyílt szemekkel bámul Teofilra.

– Nálad van az útleveled?

– Igen. Azt mondták, vigyem magammal a kihallgatásra.

M. Holló János egyszerre nyájasan kezd viselkedni.

– Vesd le a kabátodat és sáladat, és akaszd a fogasra.

Teofil kapkodva engedelmeskedik.

– Sietnem kell.

M. Holló János a szoba felé tuszkolja.

 

4. kép: Szobában

M. Holló János egy széket tesz Modrovich Béla mellé, és ráparancsol Teofilra.

– Ülj ide! Egy háborús hős mellett ülsz. Erre egész életedben büszke leszel.

Irmai József megkérdezi:

– Adjak neki is konyakot?

M. Holló János elégedetten elterül a hintaszékben.

– Adjon neki. És jól nézze meg őket. Mondja meg, hogy mit lát.

Irmai József megszemléli a két fiatalembert.

– Két kornyadozó nyivászta kölyköt látok.

M. Holló János elismerően helyesel.

– Így van.

Irmai József folytatja:

– Mindkettő sápadt és halálra rémült.

– Így van.

Irmai József kimondja azt, amire M. Holló János vár.

– Módfelett hasonlítanak egymásra.

M. Holló János a térdére csap.

– Ez az.

Teofilhoz fordul.

– A rendőröknek azt fogom mondani, hogy már régóta ismerlek, mindig rendes, udvarias és halk szavú fickó voltál, akivel sokat és értelmesen lehetett beszélgetni. Legutóbb a nyáron jártál itt nálam, hideg sört hoztál nekem, ami nagyon jólesett abban a kánikulában, jóízűen iszogattuk a sört, a Bibliában fellelhető furcsaságokat és bölcs mondásokat elemeztük, legtöbb figyelmet a tízparancsolatnak szenteltük. Ezután békében és barátságban búcsúztunk el egymástól.

Teofil nem biztos benne, hogy az író komolyan beszél.

– Tényleg megtenné ezt?

M. Holló János már-már jóságosan beszél.

– Természetesen. Én mindent megteszek azokért az emberekért, akiket kedvelek. Téged is megkedveltelek, mert alapjában véve jóravaló fiú vagy. Nem engedem, hogy börtönbe csukjanak.

Teofil elmosolyodik.

– Mennyit kér érte?

M. Holló János úgy tesz, mintha megsértődött volna.

– Jócselekedeteimet nem szoktam megfizettetni.

Nyájasan hozzáfűzi:

– De az útleveledre szükségem lenne néhány napig.

Teofil megijed.

– Nem adhatom oda az útlevelem. Be kell vinnem a rendőrségre.

M. Holló János legyint.

– Sajnálattal közöld velük, hogy elkallódott valahol. De hamarosan megtalálod. Mondjuk… mondjuk két nap múlva. Két nap múlva eljössz hozzám, és megtalálod itt nálam. Sört ne hozzál, legfeljebb konyakot. Télen nem iszom sört.

Teofil kétségbeesetten kérdezi:

– Minek magának az én útlevelem?

M. Holló János jóságosan mosolyog.

– Majd nézegetem a fényképedet. Szeretem a számomra kedves emberek fényképeit nézegetni. Ez majdnem mindig felvidít, és mostanában igazán szükségem van egy kis vigasságra. A karácsony előtti napokban.

Teofil nem hisz neki, de azért vonakodva átadja az útlevelét.

– Remélem, megbízhatok magában.

M. Holló János int Teofilnek, hogy elmehet.

– Két nap múlva várlak. Nincs miért aggódnod. Menj nyugodtan a rendőrségre.

Teofil elmegy, kívülről ajtócsukódás hallatszik. M. Holló János átnyújtja az asztalosmesternek az útlevelet. Irmai József belelapoz és sokáig tanulmányozza a fényképet.

– Csonkás Teofil. Úristen, micsoda név.

Ráförmed a reszkető katonára.

– Ezentúl Csonkás Teofil a neved.

Modrovich Béla nem érti, hogy mi történt.

– Mit művelnek maguk? Mit akarnak velem?

Irmai József kurtán rendelkezik.

– A hajadat kicsit megkurtítjuk, és még ma átviszlek a határon.

M. Holló János azt tanácsolja:

– Kovalszky Ferenchez kellene elvinni a fiút.

Irmai József egyetért vele.

– Én is erre gondoltam.

Modrovich Béla értetlenül tekinget a két másik férfire.

– Ki az a Kovalszky Ferenc?

Előbb M. Holló János válaszol.

– Roppant tehetséges festő. Amikor legutóbb láttam, nagy fehér hullákat festett kék és sárga háttérrel.

Irmai József folytatja.

– Régi, jó barátom. Valamikor együtt üzleteltünk antik bútorokkal. Később a rendőrök többször megverték Kovalszky Ferencet, mert magyar nacionalista érzelmeket véltek felfedezni benne. Kovalszky Ferenc megunta a verést, és elköltözött Budapestre egy szobrásznőhöz, akit Brockhauser Erikának hívnak és úgy néz ki, mint egy seprű. De aranyos asszony, és nagy villája van az egyik budai hegyoldalon. Náluk biztonságban leszel. Indulás, Teofil!

Irmai József felrángatja mostohafiát a székről, indulnak ki a szobából, menet közben visszaszól még az írónak:

– Holnap visszahozom az útlevelet. És jövő karácsonyig kifaragok magának egy új hintaszéket, amely nem fog nyikorogni.

 

5. kép: Országúton

Havas alföldi táj. Egy gépkocsi megy az országúton, Irmai József vezeti, Modrovich Béla civil öltözékben ül mellette.

 

6. kép: Országúton

Az előbb látott alföldi táj nyári változatban. Az úton ugyanaz a gépkocsi robog, Irmai József egyedül ül benne. Ráérősen vezeti az autót, nézelődik.

Az útszélen tizenkét-tizenhárom évesnek látszó vézna, szőke hajú fiú áll, nyakában hímzett tarisznya lóg, szerencsétlennek, elesettnek látszik, integet az autóknak.

Irmai József megáll mellette, kinyitja a gépkocsi ajtaját. A fiú előbb megnézi a rendszámtáblát, aztán szótlanul beül az asztalosmester mellé, aki gyanakodva szemlélgeti, szinte már sajnálja, hogy beengedte a gépkocsiba.

Továbbhajt, a fiú lógó fejjel ül mellette, hallgat, később mégis megszólal, szerbül, a jellegzetes, vontatott és selypítő bosnyák tájszólással.

– Látom odaátról jöttél. Csodálom, hogy csak ilyen rossz kocsit tudtál szerezni magadnak. Lophattál volna sokkal szebb autót is.

Irmai József felsóhajt, lelassítja az autót. Magyarul mondja:

– Édes fiam, én tudom, hogy nálatok a hegyek között már születéskor belétek sulykolják a pofátlanságot, de velem ne pimaszkodj és ne tegezz, mert kihajítalak a kocsiból, mint a rongyot. Nagyon megelégeltem ezt a modort odaát. Gyorsan közöld hát, hogy mi a neved, és hogy hová akarsz menni, aztán fogd be a szád.

A fiú meglepetten néz rá, szemeit fenyegetően összehúzza, mégis udvariasan kezd viselkedni, és meglepően jó magyar beszédre vált:

– Elnézést uram… megnéztem az autó rendszámtábláját és… és nem gondoltam, hogy maga magyar. Engem Kajtazovics Musztafának hívnak.

Irmai József rosszkedvűen állapítja meg:

– Gyönyörű neved van. Körülmetéltek születésed után, vagy felvilágosult muzulmán családból származol?

Musztafa lehajtja a fejét.

– Körülmetéltek. Vallásos családból származom. Az apámat és két bátyámat ezért ölték meg. Letolatták velük a nadrágjukat, és amikor látták, hogy körülmetéltek, agyonlőtték őket. A házunkat felgyújtották.

Irmai József unottan hallgatja a történetet.

– Hová akarsz menni?

– Nem tudom. Másfél éve bolyongok már Magyarországon, fél évig iskolába is jártam, de nincs itt senkim. Németországban és Ausztriában élnek rokonaim.

Irmai József óvatosan vezet, az út mentén ácsorgó fekete hajú, barna bőrű lányokat nézi.

– Én Budapestig megyek. Ott majd kiraklak, és menjél vonaton Németországba vagy Ausztriába.

A fiú felemeli a fejét.

– Azokba az országokba engem nem engednek be. Néhányszor már megpróbáltam, de mindig visszarúgtak.

Irmai József majdnem megsajnálja a fiút, de az most ismét fenyegetően néz rá, ezért fanyarul csak ennyit mond:

– Kellemetlen. Akkor talán maradj itt. Mosakodj meg, és próbálj barátokat szerezni magadnak. Nem rossz ország ez. Néha egészen tiszta és friss itt a levegő.

A fiú igyekszik barátságos arcot vágni.

– Maga átvihetne engem a határon Ausztriába. Elrejtőznék a csomagtartóban. Egyszer már kis híján sikerült így átjutnom.

Irmai József a fejét rázza.

– Budapestig megyek.

Musztafa hallgat egy ideig, később csöndesen mondja:

– Én már öltem embert.

Irmai József alaposan megnézi a fiút.

– Gratulálok. Hány éves vagy?

– Tizenöt.

– Tizenkettőnek látszol.

– Hamarosan tizenöt éves leszek. Amikor megölték az apámat és a testvéreimet, én is lelőttem néhány embert.

– Később nem reszketett a kezed?

– Nem.

Irmai József felsóhajt.

– Németországnak és Ausztriának igaza van. Helyükben én sem engednélek át a határon. Lehet, hogy mégis kidoblak az autóból.

Musztafa a tarisznyájába nyúl.

– Rákényszeríthetem, hogy átvigyen Ausztriába.

Irmai József dühösen nézi az utat, nem figyel a fiú kezére.

– Most már tényleg kihajítalak az autómból.

A fiú pisztolyt húz elő a hímzett tarisznyából, és az asztalosmester oldalához nyomja. Irmai József egy pillanatra megijed, de megpróbál higgadt maradni, rekedt hangon állapítja meg:

– Beretta. Láttam már ilyent. Az egyik író-barátom tart az ablakpárkányon berettát, de ő csak gonosz embereket fenyeget vele. Én viszont csak Budapestig megyek, egy tapodtat sem tovább. Szeretem ezt a várost és ezt az országot. Egyszer majd te is megszereted.

Musztafa áttér a vontatott bosnyák beszédre.

– Három golyót lövök a hasadba, ha nem viszel át Ausztriába.

Irmai József feldühödik, jobb kezét lecsúsztatja a kormánykerékről, elkapja a fiú vékony csuklóját és megcsavarja. Musztafa fájdalmasan felkiált, a pisztoly kiesik a kezéből, ő meg nyüszítve összegörnyed az ülésen, a csuklóját simogatja. Irmai József felveszi és zsebre vágja a pisztolyt. Musztafa visszavált a magyar beszédre.

– Uramisten, hogy magának mekkora keze van.

Irmai József magasra emeli a jobb kezét és széttárja az ujjait.

– Eddig csak egyetlen emberrel találkoztam, akinek nagyobb keze volt, mint nekem. Kazánkovács volt az illető, bejárta a fél világot, Amerikában is járt, és töksüketen jött haza, és meghalt. Azóta nekem van a legnagyobb kezem a világon.

Musztafa magabiztosan mondja:

– Egyszer még nekem is ekkora kezem lesz, mint magának.

Irmai József elneveti magát.

– Nem hiszem. Kis vakarcs vagy, és máris pisztollyal hadonászol. Az efféle gyerekek sohasem nőnek nagyra. Túl korán meghalnak.

Musztafa hosszasan elgondolkodik, később álmosan megkérdezi:

– Miért megy Budapestre?

– Egy barátomat látogatom meg. Egy híres festőt. Régen láttuk egymást, és szeretnénk már elbeszélgetni…

Musztafa riadtan közbevág:

– Maga is olyan… művészféle ember?

– Nem. Én asztalos vagyok. De van néhány művészféle barátom.

Musztafa aggódva kérdezi:

– Velem mit fog csinálni? Kihajít az autóból?

– Elviszlek Budapestre, ott kiraklak a vonatok közé, aztán menjél az utadon isten hírével. Attól tartok, nem jutsz túl messzire.

Musztafa majdnem könyörög:

– A pisztolyomat visszaadja?

– Lehet. De a golyókat kiszedem belőle.

Musztafa megkönnyebbülten hátradől az ülésen.

– Örülök, hogy maga nem művészféle ember.

A fiú elalszik, az autó suhan tovább a szikrázó nyári napfényben.

 

7. kép: Budapesten, a Keleti pályaudvarnál

Irmai József a pályaudvar mellett kiszáll a kocsiból, kinyitja a másik ajtót is, megfogja a fiú vállát, megrázza. Musztafa nyiklik-nyaklik a markában, mintha nem lennének csontjai, nem ébred föl. Szánalmas, piszkos kis kölyök. Irmai József visszaül a kocsiba, továbbhajt.

 

8. kép: Budai villa kertjében

Nagy régi villaépület látszik a kert közepén, a kertben fű zöldell, és nagy lombos fák állnak. A ház előtt egy horpadt orrú, bajuszos fiatalember nagy fehér autót mos.

Irmai József a nyitott kapun keresztül behajt a kertbe, a fiatalember abbahagyja a kocsimosást, barátságtalanul néz rá. Irmai József ki akar szállni a kocsiból, kinyitja az ajtót, de aztán gyorsan becsukja, mert két nagy fejű, hatalmas kutya rohan elő a házból, és lecövekelnek az autó előtt.

Előjön Kovalszky Ferenc is, mosolyogva integet barátjának, hogy szálljon ki az autóból. Megsimogatja a kutyák fejét.

– Gyere ki nyugodtan. Gordon és Gedeon imádja a vendégeket, majd meglátod. Kölyökkutyák még, szeretnek játszani.

Irmai József óvatoskodva kiszáll az autóból, Gordon és Gedeon hozzárohan, játszanak vele.

– Kölyökkutyák? Ezek szerint még nőni fognak?

Kovalszky Ferenc vidáman mondja:

– Persze. Mindössze nyolc hónaposak, és tovább fognak növekedni, a fejük is nagyobb lesz, mint most.

Irmai József a kutyákkal viaskodik.

– Miféle fajta ez?

Kovalszky Ferenc szakszerűen magyaráz:

– Bullmasztiff. Nagyon jó fajta. A buldognak és már nem tudom minek a keverékéből állították össze igen sikeresen. Jó szándékú, békés kutyák, de ha beiskolázzák őket, szétroppantanak minden ellenséges érzelmű személyt. Megvan hozzá a foguk és az erejük.

Irmai József végre megfogja a kutyák nyakát.

– Maradjanak meg bárgyú tudatlanságukban.

Kovalszky Ferenc eléje vezeti a horpadt orrú kocsimosót, és bemutatja:

– Ő Shogun. Erika legkedvesebb unokatestvére. Most éppen elzavarta a felesége. Így hát nálunk lakik, és igyekszik hasznosítani magát. Egyébként cselgáncs-, karate- vagy kendóbajnok, szóval módfelett veszedelmes ember.

Shogun kezet fog Irmai Józseffel.

– Brockhauser Jenő vagyok, de mindenki Shogunnak hív, mert értek a keleti küzdősportokhoz.

Az asztalosmester gúnyosan megjegyzi:

– Látom az orrodon.

Shogun megtapogatja az orrát.

– Az anyósom törte be sodrófával három héttel ezelőtt.

Irmai József tovább gúnyolódik.

– Milyen cselgáncsbajnok az, akinek az anyósa csak úgy betöri az orrát?

Shogun magyarázkodik:

– Nem vagyok bajnok. Hat évvel ezelőtt országos negyedik voltam. De még bajnokként sem emelnék kezet védtelen nőkre.

Kovalszky Ferenc közbeszól:

– Nem mindig védtelenek.

Brockhauser Erika bukkan fel, csontos, sovány asszony, kezei maszatosak, megöleli Irmai Józsefet.

– Csinálsz nekem faládákat?

Az asztalosmester nem tudja, hogy mit akarnak tőle, de igenlően válaszol:

– Természetesen.

Erika magyarázkodik:

– Mostanában felcsaptam keramikusnak. Vázákat csinálok. Görögországból rendelték.

Irmai József rácsodálkozik:

– Görögországból? Hiszen ott mindenütt vázákba botlik az ember, a földön is, és a tengerben is.

Erika mosolyogva mondja:

– Én különleges vázákat csinálok. Nagyon sokat rendelnek tőlem, és jól keresek velük. De mindegyiket gondosan be kell csomagolni, nehogy összetörjenek az úton. Ezért kellenek a faládák.

Irmai József izzadva birkózik a kutyákkal.

– Elkészítem a faládákat. Örök életemben arra vágytam, hogy faládákat csináljak. Ráuntam már az antik bútorok kozmetikázására.

Erika észszerű érvelésbe kezd:

– A mai időkben nyugodtan elhanyagolhatjuk a szakmai önérzetet. Most pénzt kell keresni, minél többet, és minél gyorsabban.

Ekkor megszólal a kocsiban heverő Musztafa. Álmában beszél, rémülten tiltakozik, anyanyelvén álmodik.

– Ne húzzátok le a nadrágomat. Itt nők is vannak… Nem akarom, hogy meztelenül lássanak…

A két kutya az autóhoz rohan, utánuk Erika, megnézi Musztáfát.

– Ki ez a gyerek?

Irmai József mentegetődzik.

– Bosnyák menekült. Az úton kéredzkedett be a kocsimba.

Erika megrázza Musztafa vállát.

– Ez csak rossz álom, kisfiú. Ébredj fel.

Musztafa álmában tovább könyörög:

– Ne tegyétek ezt velem, nem akarom levetni a nadrágomat…

Erika Irmai Józsefhez fordul.

– Mit mond?

Irmai József rezzenéstelen arccal fordít:

– Nem akar levetkőzni. Félénk és szégyenlős kisfiú. Az úton is nagyon félénken viselkedett. Mindössze három golyót akart lőni a hasamba, de aztán elaludt.

Erika aggodalmaskodik.

– Nem tudom felébreszteni.

Irmai József mentegeti Musztafát.

– Szerintem napok óta nem aludt már. Kissé tanácstalanul kódorog ebben ez országban.

Erika a levegőbe szimatol, fintorog.

– Napok óta nem aludt, és hetek óta nem mosakodott. Beviszem a házba és megfürdetem.

Irmai József mást javasol:

– Talán békében kellene hagyni.

Kovalszky Ferenc helyesel.

– Maradjon a kocsiban ez a szegény gyerek, és aludja ki magát. Ennél büdösebb már úgysem lesz. Mi meg menjünk be a hűvös műterembe, és igyunk egy pofa hideg sört.

Elindulnak a ház felé.

 

9. kép: Műteremben

Kovalszky Ferenc, Erika és Irmai József kopott fotelekbe leülnek a nagy műteremben, a két kutya játékosan szaladgál. Körülöttük rendetlen összevisszaságban állnak Erika szobrai és nagy hasas vázái, a falakon Kovalszky Ferenc festményei függnek: felpüffedt fekete figurák, fehér háttérrel. Irmai József körülnéz, és megállapítja:

– Megváltozott az életszemléleted. Azelőtt fehér hullákat festettél. Amikor még a Hadnagy-réten ünnepeltük üzleti sikereinket.

Kovalszky Ferenc elábrándozik:

– Szép idők voltak. Igaz, akkor a magyar határ felé néztem, és felsóhajtottam, hogy milyen friss levegő áramlik északról. Emiatt később többször megvertek a rendőrök. Nacionalista célzást véltek felfedezni sóhajtásomban. Érdekes, hogy mostanában mégis visszavágyom oda.

Shogun sörösüvegeket hoz be. Valamennyien üvegből isznak. Shogun újból eltűnik, majd egy tányér pogácsával tér vissza, mindenkit megkínál. Körülnéz és megállapítja:

– Ebben a műteremben mindig sötét van.

A pogácsás tállal a kezében az ajtóhoz megy, hirtelen magasba emeli a jobb lábát, a lábával megnyomja a villanykapcsolót, világosságot teremt. Kovalszky Ferenc elismerően mondja:

– Így gyújt villanyt egy cselgáncsbajnok.

Shogun Erika kezébe nyomja a tálcát, elmegy újabb üveg sörökért. Irmai József megjegyzi:

– Én inkább balett-táncosnak nézem a fiút.

Erika tiltakozik:

– Nem balett-táncos. Az anyja ugyan azt szerette volna, hogy balett-táncos legyen, de ő a küzdősportokat választotta, és majdnem bajnok lett, jó, hogy itt van a házunkban, mellette biztonságban érezzük magunkat még ezekben a bizonytalan időkben is.

Shogun hozza az újabb sörösüvegeket, ő is leül. Irmai József megkérdezi:

– A mostohafiam hol van? Télen, amikor idehoztam, igen rozoga állapotban volt. Remegett keze-lába, rángatózott szeme-szája, és rettegett a géppisztolyoktól. Megnyugodott már azóta?

Kovalszky Ferenc megnyugtatja:

– Megnyugodott. Nem reszket a keze. Lehet, hogy már vágyódik is a géppisztolyokért, de most éppen málnát szed.

Irmai József nem érti.

– Málnát szed?

Kovalszky Ferenc bólogat.

– Igen.

– Hol?

Kovalszky Ferenc visszakérdez:

– Hol terem a legjobb málna Európában?

Irmai József széttárja karjait.

– Nem tudom. Én asztalos vagyok és nem málnaszedő. Hol terem Európában a legjobb málna?

Kovalszky Ferenc majdnem csodálkozva válaszol:

– Dél-Szerbiában.

Irmai József hitetlenkedik.

– Nem hiszem, hogy a mostohafiam vissza merne menni Szerbiába. Már a határon lekapnák, agyonlőnék, jobbik esetben egyenruhába öltöztetnék, géppisztolyt nyomnának a kezébe, és folytathatná a gyilkolást, amitől aztán megint reszketne a keze.

Kovalszky Ferenc elgondolkozik.

– Lehet, hogy nem ment át Szerbiába. Lehet, hogy megállt Bulgáriában, a macedón határon. Ott megvár egy málnával megrakott hűtőkocsit, azt Bulgárián és Románián át elkalauzolja idáig, vagyis az osztrák határig, azután a mézédes málna eljut Németországba, a vevő már várja, ott szépen kirakodnak, a kamion visszafordul, Modrovich Béla visszavezeti Bulgáriába a hűtőkocsit, egészen a macedón határig, ott megvárja a következő dél-szerbiai szállítmányt, és kezdődik minden elölről. Közben benéz ide hozzánk is megpihenni, és egyáltalán nem remeg a keze. Teljesen rendbejöttek az idegei.

Irmai József gyanút fog.

– Németországból mit szállít visszafelé ez a kamion?

Kovalszky Ferenc kissé elbizonytalanodik.

– Kávét… és gyógyszereket.

Bejön Musztafa a műterembe. Álmosan pislog a villanyfényben, megnézi a vázákat, szobrokat és a festményeket.

– Hol vagyok?

Irmai József lustán körbemutat.

– Egy műteremben.

Azután bemutatja Kovalszky Ferencet és Erikát.

– Ő a világhírű festő. Itt dolgozik. Ő meg világhírű keramikus. Vázákat csinál, amiket Görögországba, Macedóniába vagy Szerbiába irányít. Tudtad, hogy Európában a legédesebb málna Dél-Szerbiában terem?

Musztafa rosszkedvűen nézelődik.

– Nem szeretem a művészféle embereket. Egyszer nagyon megkínzott egy tetoválóművész. Szurkálta a bőrömet, és közben állandóan dicsekedett a tehetségével.

Irmai József hanyagul válaszol neki:

– Én viszont szeretem a művészeket. Tulajdonképpen magam is majdnem művész vagyok. Gyönyörű bútorokat tudok csinálni, és holnaptól kezdve gyönyörű faládákat készítek.

Musztafa felcsattan:

– El akarok menni innen!

Irmai József bólint.

– Menjél, fiacskám.

Shogunra mutat.

– Ha nem mész el magadtól, ez a bácsi eltöri a nyakadat, és kidob a kerítés fölött az utcára. Mert ő is művész. Cselgáncsbajnok, és a lábával csinál világosságot.

Gordon és Gedeon ekkor Musztafához rohan, lekushadnak a lába mellé, játszani szeretnének. Musztafa alig vesz tudomást a kutyákról, Irmai Józsefre mereszti szemeit.

– Adja vissza a pisztolyomat.

Irmai József előveszi zsebéből a berettát, kiszedi belőle a golyókat, az üres pisztolyt átadja a fiúnak. Ő a tarisznyába teszi a pisztolyt, félrelökdösi a kutyákat.

– Elmegyek a rokonaimhoz. Valahogy majdcsak átcsúszok a határon.

Ekkor Erika hirtelen talpra ugrik, Musztafához megy, megragadja a fiú gallérját, és vonszolni kezdi a hasas vázák között.

– Sehová sem mész! Megfürödsz és lefekszel aludni ezen a heverőn.

Mindannyian az egyik sarokba néznek, ahol vastag deszkák állnak a falhoz támasztva, mellettük egy kopott heverő. Erika továbbvonszolja Musztafát, eltűnnek az egyik ajtó mögött. Erika csakhamar ismét előbukkan.

– Nagyon furcsa gyerek ez. Kizavart a fürdőszobából. Azt még megengedte, hogy levegyem az ingét, de azután elzavart. A hátára egy félhold és egy férfi nemi szerv van tetoválva. Ki csinálta ezt vele?

Irmai József mélabúsan mondja:

– Valami művészféle ember. Lehet, hogy a hasára is rátetováltak valamit. Kissé lejjebb meg körülmetélték. Bizonyára azt nem akarta megmutatni, ezért zavart ki a fürdőszobából. Szégyenlős és félénk fiú, ezért szedtem ki a golyókat a pisztolyából.

Az ajtó mögül vízcsobogás hallatszik, a műteremben mindenki hallgat, pogácsát esznek, söröznek. Musztafa később vizes hajjal előjön a fürdőszobából.

– Reggel tényleg elmegyek innen.

A kopott heverőhöz megy, lefekszik, csakhamar elalszik. Irmai József megkérdezi:

– Én hol fogok aludni az éjszaka?

Erika a műteremből nyíló másik ajtóra mutat.

– Ott egy kis takaros szoba van, és véletlenül tiszta lepedő van az ágyon.

Valamennyien felkelnek, sétálnak a műteremben, Irmai József a vázákat nézegeti, Erika magyaráz neki valamit, Kovalszky Ferenc az egyik festményén javítgat, Shogun újabb üveg söröket hoz be.

 

10. kép: Szobában

Irmai József hirtelen felriad az ágyon. Hajnalodik, de még eléggé sötét van. Feketerigók hangja hallatszik kintről. Aztán Musztafa bosnyák nyelvű kiabálása a műteremből:

– Ne mozduljatok, mert lelőlek benneteket, mint a kutyákat! Ne mozduljatok, mert lövök!

Irmai József kiugrik az ágyból, kinyitja az ajtót.

 

11. kép: Műteremben

A műteremben égnek a villanyok, a villanyok alatt három fiatal férfi áll, kettő közülük barna bőrű és fekete hajú, a harmadik kopaszra nyírt fehér bőrű. Mindhárman egy-egy rugós kést szorongatnak a kezükben, és Musztafát nézik. A fiú a heverőn ül és rájuk szegezi a berettát. Gordon és Gedeon a három jövevény lábánál sündörög, örülnek a vendégeknek, játszani szeretnének velük. Irmai József házigazda módjára viselkedik.

– Kik maguk, és mit akarnak itt?

A fehér bőrű férfi válaszol:

– A Málnaszedőt keressük. Ki ez a kisfiú azzal a nagy pisztollyal?

Irmai József lassanként kezd magához térni.

– Ez a kisfiú már embereket ölt a pisztolyával. És most is lőni fog, ha nem takarodnak el innen azonnal.

A jövevények félrerugdalják Gordont és Gedeont, gúnyosan végigmérik az asztalosmestert, a kopasz azt mondja:

– Maga túlságosan öreg ahhoz, hogy utasítgasson bennünket, a fiú meg túlságosan kicsi ahhoz, hogy elsüsse a pisztolyt.

Irmai József elbizonytalanodik, hiszen tudja, hogy előző nap ő szedte ki a pisztolyból a golyókat. Musztafa magyarul rákiált:

– Csináljon már valamit azzal a nagy kezével!

Irmai József előrelép, megragadja a kopasz férfi állát, felemeli a földről, és a falhoz csapja. Annak kiesik kezéből a kés, és térdre rogyik. Két barna bőrű barátja azonban az asztalos mellé ugrik, a bordáinak szegezik a késüket. A két bullmasztiff kutya még mindig játszani akar a vendégekkel. Ekkor Musztafa kezében eldördül a pisztoly. Az egyik festmény leesik a falról, mindenki megmerevedik, a kutyák lehasalnak a földre. Irmai József elismerően néz Musztafára.

– Voltak tartalék töltényeid?

Musztafa a jövevényekre kiált:

– Ledobni a késeket!

A két barna bőrű férfi ledobja a késeket, elképedve, majdnem segélykérően néznek Irmai Józsefre. Ő most már fölényeskedik.

– A kisfiú nagyon jól tud célozni. Legközelebb nem a fejünk fölé fog  lőni.

Berohan a műterembe Erika és Kovalszky Ferenc. Álmosan és értetlenkedve nézelődnek. Irmai József a fal mellé rugdossa a késeket.

– A cselgáncsbajnok kellene most ide. Én már túl öreg vagyok ahhoz, hogy elbánjak ezzel a három arabbal vagy cigánnyal.

Kovalszky Ferenc valamelyest magához tér, megbökdösi a két barna bőrű férfi mellét.

– Nem arabok ezek. Ez Jurij Tbilisziből, ez meg Ion Szászrégenből.

Talpra segíti a kopaszt is.

– Őt Schulcz Jánosnak, illetve Johannak hívják, Gyönkről vagy Szakadátról jött ide. Valamikor együtt üzleteltünk, de mostanság megromlottak közöttünk a viszonyok. Néha konkurálunk egymással.

A kopasz férfi kásás hangon kérdezi:

– Hol van a Málnaszedő?

Kovalszky Ferenc megveregeti a vállát.

– A Málnaszedő most éppen málnát szed, mert ez a dolga. Ti pedig menjetek el nagyon messzire innen. Amint látjátok, fegyver van nálunk, és használni is tudjuk a fegyvereket. Sajnos tönkrement az egyik legjobb festményem.

A kopasz még erősködik:

– Beszédünk van a Málnaszedővel.

Mindenki hallgat. A hívatlan vendégek kelletlenül kihátrálnak a műteremből. Irmai József és Kovalszky Ferenc utánuk megy.

 

12. kép: Kertben

A kapuig kísérik a három férfit. Egyre világosabb van már. Visszafelé jövet észreveszik, hogy Shogun vérző fejjel fekszik az egyik bokor mellett. Beviszik Shogunt a műterembe, majd a fürdőszobába.

 

13. kép: Fürdőszobában

Erika hideg vizet csorgat Shogun fejére, aki lassan magához tér, és mentegetődzik:

– Leütöttek hátulról, biztosan sörösüveggel ütöttek le.

Kovalszky Ferenc csalódottan réz rá.

– Hozzál be a hűtőszekrényből négy üveg sört.

Irmai József mást javasol:

– Valami erősebb ital kellene.

Kovalszky Ferenc rábólint.

– Beregi szilvapálinkám van.

Irmai József elégedett.

– Jó lesz.

Valamennyien átmennek a fürdőszobából a műterembe.

 

14. kép: Műteremben

Shogun felkapja a tálcát, elindul az ajtó felé. Odakint már kisütött a nap, a feketerigók énekelnek, a verebek is csiripelnek, és valahol a távolban balkáni gerlék búgnak. Shogun meglendíti a lábát, eloltja a villanyt, kimegy. Irmai József leül, és ismét megjegyzi:

– Szerintem ez a fiú balett-táncos.

Erika is leül a vázák közé.

– Cselgáncsozó és karatézó.

Musztafa a heverőn kuporog, a pisztolyt már eltüntette. Irmai József a kutyákat nézi.

– Ezt a két dögöt talán mégis be kellene iskolázni, hogy megvédjék a házat. Az éjjel nem sokat segítettek nekem.

Kovalszky Ferenc lelkesen ígéri:

– Még ma elviszem őket az idomárhoz.

Megjelenik Shogun a beregi szilvapálinkával. Valamennyien isznak, Musztafa a heverőről nézi a felnőtteket. Kintről gépkocsizúgás hallatszik, mindannyian az ajtóra figyelnek. Modrovich Béla jelenik meg. Boldogan széttárja karjait, Irmai Józsefhez siet, megölelik egymást.

– Anyám jól van?

Irmai József hátrább lép, alaposan megnézi mostohafiát.

– Jól van. Sokat beszél rólad, én meg kénytelen vagyok végighallgatni.

Modrovich Béla elmosolyodik.

– Mindig kedveltem magát.

Irmai József ráförmed:

– Én viszont sohasem kedveltelek túlságosan. Nyújtsd ki a kezeidet!

Modrovich Béla előrenyújtja két kezét, nem remegnek. Kovalszky Ferenc felé fordul.

– A málna átment a határon.

Kovalszky Ferenc megkérdezi:

– Mikor jön vissza a kamion?

Modrovich Béla is kezébe vesz egy pálinkáspoharat.

– Négy nap múlva.

Erika Irmai Józsefre néz.

– Addig megcsinálod a faládákat?

Az asztalosmester továbbra is mostohafiát figyeli.

– Megcsinálom.

Ismét ráförmed Modrovich Bélára:

– Mutasd még egyszer a kezeidet!

Modrovich Béla magasra emeli a poharat.

– Nem remegnek már. Megerősödtek a málnaszedésben.

Irmai József gonoszkodva kérdezi:

– És ha géppisztolyt látnál?

Modrovich Béla elégedetten iszik.

– Szeretnék ismét géppisztolyt látni. Hatékony fegyver, és valamikor nagyon jól tudtam bánni vele.

Irmai József kedvetlenül visszaül foteljébe.

– Attól tartok, ezentúl sem foglak igazából megkedvelni. Az éjszaka egyébként erre jártak a barátaid. Késekkel hadonásztak.

Modrovich Béla kérdően Kovalszky Ferencre néz, aki röviden ennyit mond:

– Jurij, Ion, Johann.

Modrovich Béla elkomorodik, a heverőt veszi szemügyre.

– Ez a kisfiú kicsoda?

Irmai József válaszol:

– Bosnyák szabadságharcos. Csőre töltött pisztolyt tartogat a tarisznyájában, az éjszaka ő zavarta el a barátaidat.

Modrovich Béla nem egészen érti ezt, elgondolkodva dünnyög maga elé:

– Vissza fognak jönni… Ha csak én nem látogatom meg őket sürgősen.

Erika helyeslően bólint.

– Látogasd meg őket.

Modrovich Béla kifelé fordítja tenyerét.

– Nem mehetek hozzájuk üres kézzel.

Erika feláll, nézelődik a műtermi rendetlenségben, a heverőhöz megy, keresgél valamit. Muszatafa riadtan a lepedőbe burkolódzik, Erikától jobban fél, mint az éjszakai késeléstől. Eltakarja tetoválását, felugrik az ágyról, Irmai József mellé kuporodik.

– Maga milyen magas?

Irmai József megmondja.

– Százkilencvennyolc centiméter.

A fiú csodálattal néz rá.

– Én is legalább ilyen magas szeretnék lenni.

Irmai József megsimogatja a fejét.

– Nagyra nőhetsz, ha vigyázol magadra.

Erika eközben megtalálja, amit keresett, egy pár vastag talpú fapapucsot, lábára húzza a papucsokat, a vázákhoz megy. Teljes erőből belerúg az egyik vázába. A váza darabokra törik, szalma türemlik ki belőle, a szalmából előbukkan egy géppisztoly. Irmai József a mostohafiát figyeli, aki mosolyog, szemmel láthatóan jól érzi magát, az összetörött vázához lépdel, kezébe veszi a géppisztolyt, megsimogatja.

– Teljesen meggyógyultam. Jurijék soha többé nem fognak késekkel a közelünkbe jönni.

Irmai József csalódottan konstatálja.

– A vázákat tehát nem Görögországba fogjátok küldeni.

Ismét nyílik az ajtó, egy fekete hajú tizenkét éves kislány jön be, Shogunhoz szalad, átöleli.

– Anyu megengedte, hogy nálad maradjak.

Erika lelkendezik.

– Ez nagyon jó lesz, Ilonkám. Jól fogod itt érezni magad. Itt van ez a kisfiú is.

Musztafa feláll, Ilonka odamegy hozzá, alaposan megnézi a lepedőbe burkolódzott fiút.

– Majdnem magasabb vagyok, mint te.

Musztafa elpirul.

– Én is meg fogok nőni.

Ilonka barátságos fecsegésbe kezd.

– Mindenféle növényeket kell gyűjtenem a nyáron. És mindenféle bogarakat. Te nem félsz a bogaraktól?

Musztafa kihúzza magát.

– Én semmitől sem félek.

Ilonka megkérdezi:

– Segítesz majd nekem?

Musztafa rábólint.

– Segítek.

Irmai József a fal mellé támasztott deszkákhoz sétál, vizsgálgatja a deszkákat, ezekből csinálja majd a ládákat a vázáknak. Modrovich Béla a géppisztollyal kisurran s műteremből.

 

15. kép: Budapesti lakásban

Pazarul berendezett lakásban Modrovich Béla sétálgat, érdeklődve nézegeti a falon függő festményeket. Bőrfotelekben Jurij, Ion és Johann ülnek, türelmesen várják, hogy Modrovich Béla közölje jövetelének célját. Modrovich Béla zakója alól előhúzza a géppisztolyt, és egy sorozattal szétlövi a legnagyobb festményt. Aztán kedvesen rámosolyog a három elképedt emberre.

 

16. kép: Műhelyben

Irmai József asztalosműhelyében a faforgácsokkal teleszórt padlón M. Holló János egy vadonatúj hintaszékben ringatódzik. Az asztalosmester két nehéz kartondobozt hoz be, lerakja az ajtó mellé.

– Néhány rossz arcú fickó járt itt az előbb, ezeket a dobozokat hozták. Azt mondták, hogy ne bontsam fel őket, egy barátom majd hamarosan eljön értük. Maga az a barátom?

M. Holló János lustán válaszol:

– Nem. Én a hintaszékért jöttem.

Irmai József egy papírt húz elő a zsebéből, széthajtogatja.

– Ezt a hivatalosnak látszó papírt is ideadták. Azt mondták, ne dobjam el.

M. Holló János az új hintaszéket próbálgatja, tapogatja a karfákat.

– Tegye vissza a zsebébe. A titokzatos barátja bármikor felbukkanhat.

Gépkocsi áll meg az utcán, a motor zúgása behallatszik. Irmai József kinéz a műhely ajtaján.

– A fene essen belé. Ő lenne a barátom?

Shogun jön be a műhelybe, jókedvűen vigyorog, kezet ráz Irmai Józseffel, kezet fog M. Holló Jánossal is, aki nem kel fel a hintaszékből. Shogun magyarázni kezd Irmai Józsefnek:

– Erika és Ferenc küldött. Nagyon szeretnék már látni magát. Ferenc a lelkemre kötötte, hogy okvetlenül vigyem el Budapestre. Sürgősen találkozni akar magával.

Irmai József nem lelkesedik.

– Alig két hónapja jöttem el tőletek. Akkor kibeszélgettem magam Kovalszky Ferenccel és Erikával is. Nincs kedvem utazni, meg aztán dolgom van itt.

M. Holló János közbeszól:

– A hintaszéket már elkészítette, pihenhetne egy kicsit a budai villában.

Irmai József asztalosszerszámokat rakosgat a satupadon.

– Nem fáradtam el.

M. Holló János aggodalmasan morfondírozik:

– Lehet, hogy bajban van Kovalszky Ferenc. Mégiscsak a barátunk. Magának különösen jó barátja.

Irmai József elbizonytalanodik.

– Előfordulhat, hogy bajba kerül. Hajlamos az ilyesmire.

Shogun észreveszi a nagy kartondobozokat, elmosolyodik.

– A két kartondobozt is magunkkal visszük. Hajnalban megyünk át a határon.

Irmai József megkérdezi:

– Miért hajnalban?

Shogun megemeli az egyik dobozt.

– A vámosok akkor a legálmosabbak. Nem fognak vacakolni velünk. Hivatalos papírt kapott a dobozok mellé?

Irmai József megtapogatja a mellét.

– Itt van a zsebemben.

Shogun elégedetten bólint.

– Azt is visszük.

M. Holló János feláll a hintaszékből, elismerően mondja:

– Csinos és masszív bútordarab, és egyáltalán nem nyikorog. Ebben talán a szomorú négerekről is megfeledkezem majd.

Irmai József hozzáfűzi:

– Talán a szomorú fehér emberekről is.

M. Holló János felemeli a hintaszéket.

– A legközelebbi karácsonykor talán már nem leszek egyedül. Jó utat és kellemes pihenést kívánok. Köszönöm a hintaszéket.

Kimegy a műhelyből.

 

17. kép: Országúton

Kovalszky Ferenc nagy fehér kocsiját Shogun hajtja, Irmai József mellette ül. Az út szélén egy repedezett deszkatáblán szürkére kopott betűk hirdetik: „Pacal éjjel-nappal”. Shogun lefordul az egyik keskeny mellékútra. Irmai József rosszkedvűen megkérdezi:

– Hová a francba megyünk?

Shogun magabiztosan válaszol.

– Jó helyre. Megreggelizünk. Itt van a legjobb csárda a környéken.

Irmai József megkérdezi:

– Ismerős vagy errefelé?

Shogun bólogat.

– Minden dűlőutat ismerek. Kitűnő pacalt fogunk enni.

Irmai József még mindig rosszkedvű.

– Nem szoktam pacalt reggelizni.

Megállnak egy csárdává átalakított tanya előtt.

 

18. kép: Csárdában

Irmai József és Shogun egy asztalnál ülnek, pacalt reggeliznek. Ők az egyedüli vendégek. A tulaj álmosan rádől a söntéspultra. Kora reggel van még. Irmai Józsefék asztala mellett hirtelen felbukkan Ion. Nesztelenül jött oda, csak akkor veszik észre, amikor már mellettük áll. Ion kérdően néz Shogunra. Shogun átnyújtja neki a kocsi kulcsait. Ion eltűnik, kintről ajtócsapkodás hallatszik. Aztán ismét megjelenik Ion, visszaadja a kulcsokat, elsiet. Irmai József felnéz a tányérjából.

– Valahol mintha már láttam volna ezt a cigányt.

Shogun evés közben válaszol:

– Nem cigány. Román és Ionnak hívják.

Irmai József abbahagyja az evést.

– Emlékszem már. Erika villájában egy szép nyári éjszakán bicskát szegezett az oldalamba. Talán belém is szúrta volna, ha Musztafa a pisztollyal a feje fölé nem lő.

Shogun elneveti magát.

– Azóta összebékültünk Ionnal. Ismét együtt üzletelünk.

Irmai József egyre komorabb lesz.

– Ez megnyugtató. A dobozokat neki hoztuk?

Shogun elégedetten megtörli a száját.

– Ő viszi tovább.

– Ugyanolyan jól ismeri a környéket, mint te?

Shogun int a tulajnak, sört kér. Felmutatja két ujját, aztán az asztalosmesternek magyaráz.

– Tudja, hogy hová kell vinni, bár annyira nem ismeri a környéket, mint én. De hát én az egész országot nagyon jól ismerem. Kaszkadőrkoromban bejártam minden zugát.

Irmai József kicsit elcsodálkozik.

– Azt hittem, hogy cselgáncs- vagy karatebajnok voltál.

A tulaj az asztalra teszi a két üveg sört, Shogun tölt mindkettőjüknek.

– Nem voltam bajnok, de jegyezték a nevemet. Később kaszkadőr lettem. Szép munka volt. Igaz, hogy eltörtem három bordámat és mind a két kulcscsontomat, de határozottan érdekes munka volt, mindenhova eljutottam a filmesekkel… És mostanában a maga fiával is sokfelé utazunk.

Irmai József rámordul.

– Mostohafiam.

Hangos cipőkopogással bejön a csárdába egy dúskeblű szőke lány rövid és szűk szoknyában, egyenesen az asztalukhoz megy, köszönés nélkül leül. A tulaj neki is hoz egy tányér pacalt, a lány azonnal enni kezd. Shogun mosolyogva magyarázza a csodálkozó Irmai Józsefnek:

– Szonjának hívják. Ukrán behozatal, egy szót sem ért magyarul, nyugodtan beszélhetünk előtte bármiről.

A lány nyugodtan eszik, ügyet sem vet rájuk, Irmai József megállapítja:

– Kedveli a magyaros ételeket.

Shogun még szélesebben mosolyog.

– És kedveli a maga fiát… Bocsánat, mostohafiát. Eddig kétszer találkoztak Bélával, és nagyon megszerették egymást.

– Ő is velünk jön?

– Igen. Béla már nagyon várja.

Irmai József figyelmesen megszemléli a lányt.

– Tisztességes ruhába kellene bújtatni. Ha véletlenül megállítanak a rendőrök, egyből azt fogják hinni rólunk, hogy stricik vagyunk, és esetleg kellemetlenkedhetnek.

Shogun mosolyogva készülődik valami szellemes válaszra, de hirtelen elkomorodik az arca.

– Itt vannak az igazi stricik.

Két tagbaszakadt férfi jön be a csárdába, Szonjához sietnek, ukránul ráförmednek a lányra, felrántják a székről. A lány ukránul tiltakozik. Irmai József gúnyosan ránéz Shogunra.

– Mit tesz ilyenkor egy karatebajnok?

Shogun elszántan felugrik, és tenyere élével nyakszirten csapja az egyik ukránt. Az megtántorodik, elengedi a lányt, aki nyomban visszaül a helyére. A két idegen keringeni kezd Shogun körül, ő harci pózba merevedik, időnként fenyegetően előrelendíti a karját vagy a lábával rúg magasba, de mindig a levegőt kavarja, amazok biztonságos távolságra húzódnak vissza. Irmai József furcsállja a dolgot, őt inkább színjátékra, bohóckodásra és nem verekedésre emlékezteti az egész ugrálás. A stricik mintha nem vennék komolyan ezt a mutatványt, és Szonja is meglepő nyugalommal dől hátra a széken. Irmai József maga elé dünnyögi:

– Mifelénk nem így szoktak verekedni.

Aztán az egyik ukrán ököllel mégis Shogun arcába csap. Erre Irmai József feláll, és leüti a stricit. Az elterül a padlón, de gyorsan felugrik, kiált valamit a társának és elrohannak. Irmai József visszaül az asztalhoz. Szonja érdektelen békaszemekkel néz rá, Shogun is leül, vérző száját törölgeti, és kicsit pöszögve mondja:

– Köszönöm, hogy segített.

Irmai József szerénykedik.

– Figyelmetlenek voltak a fickók. Túl öregnek néztek, nem gondolták, hogy közbeavatkozom. Hanem jó lenne, ha már továbbmennénk. Túlságosan megélénkült itt a forgalom.

Felállnak. Shogun int a tulajnak, nyilván régi ismerősök, senki sem fizeti ki a reggeliket.

 

19. kép: Országúton

Shogun feldagadt szájjal vezeti a kocsit, Irmai József mellette ül, Szonja elterült a hátsó ülésen, alszik. Az asztalos megjegyzi:

– Két hónappal ezelőtt Musztafával kocsikáztam ezen az úton. A pisztolyával el akart téríteni, mint egy repülőgépet. Akkor nagyon haragudtam rá, de később talán megmentette az életemet.

Shogun elismeréssel mondja:

– Rendes fiú, azt hiszem fülig szerelmes Ilonkába.

Az út mellett szőke hajú lányok álldogálnak, Irmai József figyeli őket.

– Hány éves az a kislány?

Shogun egy pillanatra nem érti.

– Kicsoda? Ilonka? Tizenkettő. Gyönyörű kislány, látta maga is. Musztafa úgy mereszti rá a nagy kék szemeit, mintha égi csodát látna. És nem mozdul mellőle.

Irmai József kétkedve csóválja a fejét.

– Nehezen tudom elképzelni.

Shogun hevesen bizonygatja:

– Megváltozott a fiú, minden gyorsan változik ebben az országban.

Irmai József kimutat az ablakon.

– Két hónappal ezelőtt itt még barna bőrű, fekete hajú lányok ácsorogtak.

Shogun is kinéz oldalra.

– Nemrégen sok szőke lány jött, és elűzték a barnabőrűeket.

Irmai József gúnyosan megkérdezi:

– Szonját errefelé szedte föl a mostohafiam?

Shogun rövid hallgatás után válaszol:

– Igen. Ő is közéjük tartozott. Egészen a mai napig.

Irmai József még mindig a lányokat figyeli.

– Többé-kevésbé valamennyien hasonlítanak Szonjára.

Talán nevének hallatára, Szonja felébred, felül a hátsó ülésen, ő is kinéz az ablakon, aztán gyorsan megint lefekszik. Shogun rosszkedvűen mondja:

– Megszőkülnek a főutaink. Bár én a fekete hajúakat sem kedveltem. Nem szeretem a strichelő lányokat.

Irmai József egyetért vele.

– Vagyunk többen ilyenek.

 

20. kép: Brockhauser-villa kertjében

A fehér gépkocsi begördül a kertbe, a villa lakói kijönnek a házból. Musztafa és Ilonka megáll egy dús lombú fa alatt, egy tarka abrosszal leterített hosszú asztal mellett, kerti székeket igazgatnak. Kovalszky Ferenc nyakörvüknél fogva vezeti a két bullmasztiff kutyát az autó felé. Erika és Modrovich Béla mögötte lépkednek. Szonja hirtelen kiugrik a gépkocsiból, visszanéz Shogunékra és csak ennyit mond:

– Seggfejek.

Irmai József Shogunhoz fordul.

– Úgy látszik, mégiscsak ért valamennyit magyarul.

Szonja ekkor már Modrovich Béla nyakában lóg. Irmai József is kiszáll az autóból, Erika szalad oda hozzá, nevetve üdvözli. Irmai József körülnéz.

– Ugyanolyan a fogadtatás, mint legutóbb. De most mintha még idillikusabb lenne ez a kert, mint akkor. Talán a vidám kockás asztalterítő miatt. Vagy a két szép gyerek miatt. Musztafa meglepően jólfésült és tiszta.

Erika szinte elérzékenyül.

– Nagyon megszerettük ezt a szegény fiút.

Irmai József elindul Kovalszky Ferenc barátja felé, Gordon és Gedeon fenyegetően morogni kezd. Irmai József rájuk mutat.

– Ezeken a dögökön a múltkor nem volt nyakörv. Szerették a vendégeket, és mindenkivel játszottak.

Kovalszky Ferenc elvigyorodik.

– Azt tanácsoltad, hogy iskoláztassam be őket. Hát megtörtént. Ma már lemarnák az ellenséges érzelmű idegeneket.

Irmai Józsefnek nem tetszenek a beiskolázott ebek.

– Szólj rájuk, hogy ne morogjanak, és ne vicsorogjanak.

Kovalszky Ferenc vakkantásszerű hangot hallat, a kutyák leülnek, nem morognak tovább. Kovalszky Ferenc megnyugtatja barátját.

– Téged már nem fognak bántani. Hacsak nem táplálsz irántam ellenséges érzelmeket.

Az asztalosmester dühösen kérdezi:

– Mi a fenének akartál ilyen sürgősen találkozni velem?

Kovalszky Ferenc ismét vigyorog.

– Te vagy a legjobb barátom. Meg aztán becsületes képed van és tiszta útleveled. Az ilyesmi nagyon fontos a határon. Áthoztátok a kartondobozokat?

Irmai József Shogunra mutat.

– Shogun hozta át.

Kovalszky Ferenc a fejét rázza.

– Tiéd volt mind a kettő. Ez áll a papíron, amit a szállítóktól kaptam.

Irmai József előveszi a hivatalosnak látszó papírt, figyelmesen végigböngészi. Rekedten, krákogva mondja:

– Tényleg itt van a nevem. Mi volt azokban a dobozokban?

Kovalszky Ferenc hirtelen elkomolyodik.

– Értékes portéka. Mondhatnám, nagyon értékes.

Az asztalosmester hüledezik.

– Ocsmány gazember!

Kovalszky Ferenc rosszallóan csóválja a fejét.

– Gordon és Gedeon nem szereti, ha így beszélnek velem.

Irmai József egyre mérgesebb lesz.

– A géppisztolyok már nem hoznak elég pénzt?

Kovalszky Ferenc ismét elmosolyodik, mint aki tudja, hogy barátja úgyis gyorsan megbékél.

– Felfuttattuk az üzletet. Újabb csatornákat nyitunk… de azt hiszem, neked nagyon kiszáradt a torkod. Berekedtél.

Irmai József a kertiasztal felé néz.

– Kiszáradt a torkom.

Kovalszky Ferenc elindul a kutyákkal.

– Üljünk az asztalhoz. Shogun mindjárt hozza a hideg söröket.

Valamennyien a fa alá mennek, Musztafa felnőttesen kezet nyújt Irmai Józsefnek, és egy ideig nem engedi el a kezét. Ilonkához fordul.

– Ennek az embernek van a legnagyobb keze a világon. Nekem is ekkora kezem lesz. És ilyen nagyra fogok nőni, mint ő.

Irmai József vállon veregeti a fiút.

– Megvan még az a bosnyák tarisznyád?

Musztafa visszalép Ilonkához.

– Megvan.

Irmai József szomorú arccal bólogat.

– Helyes. Szükséged lehet még rá, ezek az emberek között.

Kovalszky Ferenc a székekre mutat.

– Üljünk már le.

Mindannyian leülnek a hosszú asztal köré. Modrovich Béla átöleli Szonját, mellékesen megkérdezi:

– Anyám hogy van?

A válasz nemigen érdekli, a lány nyakát csókolgatja. Irmai József nem is válaszol, elfordítja fejét.

– Shogunt szájon verték az ukrán stricik egy kocsmában, ahol éjjel-nappal lehet pacalt kapni.

Kovalszky Ferenc legyint.

– Szívós fickó, kibírja.

Kiengedi a kutyákat, Gordon és Gedeon Irmai Józsefhez fut, összenyálazzák a nadrágját, aztán Szonját akarják üdvözölni, de ő ingerülten félrerugdossa a bullmasztiffokat. Azok visszatérnek az asztalosmesterhez. Shogun sörösüvegeket és üdítőt hoz, az asztalra rakja, ő is leül. Ilonka és Musztafa az üdítőből töltenek a poharukba, a felnőttek üvegből isszák a sört. Irmai József még egyszer dühösen körülnéz, valahová a távolba beszél:

– Gyönyörű időnk van. És nagyon szép ez a kert. A dús lombú fák, meg a zöld fű. Szeretem az ilyen kerti ünnepélyeket, különösen ilyen kiváló társaságban. Van például egy karatebajnokunk, akit időnként megvernek…

Shogun önérzetesen közbevág.

– Nem vertek meg!

Irmai József nem figyel rá.

– A ház asszonya gazdag és jó képességű szobrász, szép villája van. Igaz, mostanában vázákat gyárt és géppisztolyokkal kereskedik.

Erika vállat von, mosolyog.

– Valamiből élni kell. A nagy ház fenntartása sokba kerül. Meg a kerti ünnepélyek is.

Irmai József folytatja:

– Aztán a Vajdaságból elszármazott tehetséges festő, aki benősült a budai villába, és szemrebbenés nélkül börtönbe juttatná a legjobb barátját egy kevéske pénzért.

Kovalszky Ferenc felemeli a kezét.

– Bocsánat, sok pénzért. A barátok azért vannak, hogy időnként kisegítsék egymást. Ebben a házban mindig szívesen látom a barátaimat. Vagy barátaim mostohafiait.

Irmai József megvetően mondja:

– Ó, igen, a háborús hős és katonaszökevény.

Modrovich Béla nem reagál, Szonjával foglalatoskodik. Ez még inkább feldühíti az asztalosmestert, Musztafára mutat.

– És egy bosnyák tömeggyilkos.

Erika figyelmezteti:

– Őt is te hoztad ide.

Irmai József kezdi szégyellni magát, de már nem tud leállni.

– Akkor halálosan fáradt volt, és bűzlött a piszoktól. Most tiszta és illatos.

Erika megrovóan néz rá.

– Nem dobom ki az utcára ezt a szerencsétlen gyereket.

Ilonka hirtelen megérti, hogy miről beszélnek. Felkiált:

– Musztafa nem tömeggyilkos!

Irmai József megvonja a vállát.

– Nekem azt mondta, hogy ölt már embert. Többet is.

Ilonka megragadja Musztafa kezét, az arcába néz.

– Nem igaz. Ugye nem öltél embert?

Musztafa elpirul, zavartan dadog:

– Az egész családomat… az egész családomat kiirtották. Az én hátamat tűvel szurkálták, tetováltak…

Ilonka ráförmed.

– De te nem öltél meg senkit.

Musztafa hallgat. Ilonka mindannyiukkal közli:

– Musztafa nem ölt meg senkit.

Irmai József szégyenkezve elfordul a gyerekektől, rosszkedvűen dörmögi.

– És most itt van még egy ukrán ringyó is.

Szonja tömören csak ennyit mond:

– Seggfej.

Irmai József a mostohafiára néz.

– Nem lehetne választékosabb magyar beszédre megtanítani ezt a lányt?

Modrovich Béla biztosítja:

– Majd megtanítjuk.

Irmai József felsóhajt.

– Ha jól összeszámolom, csupán két tisztességes ember ül az asztal mellett: Ilonka és én.

Lenéz Gordonra és Gedeonra.

– És talán ez a két véreb.

Senki sem sértődik meg. Mosolyogva és majdnem szánakozva bámulnak a dohogó asztalosra. Rövid csönd után Kovalszky Ferenc megkérdezi:

– Kifújtad magadból a mérget?

Irmai József elmosolyodik.

– Igen. Vidám emberek között előbb-utóbb magam is jókedvű leszek.

Mindenki nevetni kezd, Erika átnyúl az asztal fölött, megsimogatja Irmai József kezét.

– Isten hozott tágas kertünkben. Itt mindenki szeret téged. Sétálgass a fák alatt, és érezd jól magad.

Irmai József hasznosítani akarja magát.

– Csinálok majd néhány faládát is a vázáidnak és a géppisztolyoknak. És néha segítek majd felrakodni a teherautókra.

Erika nevetve rázza a fejét.

– Ezen már túl vagyunk. Nem csinálok vázákat, és nem jönnek ide a teherautók. Kibéreltünk egy raktárt messze innen. A kamionok odajárnak, főleg éjszakánként. Itt csönd és nyugalom van, én a szobraimon dolgozom, Feri meg festi a képeit. Te pedig élvezd az életet, Shogun, Gordon és Gedeon vigyáznak ránk. A háborús hős éjszakánként majd elmegy a raktárba.

Irmai József félrehúzza a száját.

– Géppisztollyal?

Erika széttárja karjait.

– Nem tudom, és nem is érdekel. Mi alkotunk, pihenünk, és hallgatjuk a madarak énekét.

Ismét nevet mindenki, még Szonja is. Irmai József csöndesen megjegyzi:

– Itt mindenki párosan turbékol. Csak én vagyok magányos, és Shogun. Őt időnként majd megverik, ez elszórakoztatja, de én unatkozni fogok.

Kovalszky Ferenc vigasztalni próbálja:

– Holnap átjön Júlia.

Irmai József nem érti.

– Ő kicsoda?

Kovalszky Ferenc röviden megmagyarázza:

– Nyugalmazott biológiatanárnő. Valahonnan Szabadka környékéről jött ide látogatóba a nővéréhez. Itt lakik a közelben. Verseket ír. Szóltunk neki, hogy ma érkezel, és hogy te jártas vagy az irodalomban.

Irmai József tiltakozik.

– Egyáltalán nem vagyok jártas az irodalomban.

Kovalszky Ferenc leinti.

– Vannak író barátaid. Például M. Holló János.

Irmai József szabadkozik.

– Néha ugyan elbeszélgetünk, csináltam neki vagy tíz könyvespolcot és egy hintaszéket. Egyébként is ő prózát ír, és utálja a verseket. Ezenkívül ismerek egy Hugyik Mihály nevű dilettáns költőt, aki álnéven ír, de senki sem közli a verseit. Ez minden.

Kovalszky Ferenc megnyugtatja.

– Ennyi irodalmi jártasság untig elég lesz Júliának. Hallgasd meg a verseit, mondjál néhány bíráló és sok dicsérő szót, hivatkozz tekintélyes barátaidra, és legyél kedves hozzá. Jól fogsz szórakozni.

Ilonka és Musztafa feláll az asztaltól. Ilonka egy üres befőttesüveget tart a kezében.

– Megyünk bogarakat gyűjteni.

A gyerekek elindulnak a kert vége felé, a vidám társaság is lassan szétszéled.

 

21. kép: Műteremben

Kovalszky Ferenc egy festményen dolgozik, legújabb fekete hulláját tökéletesíti, Erika az egyik rücskös szobrot formálgatja. Irmai József kutat valami után a rendetlen műteremben, egyszerre felkiált.

– Megvan! Tudtam, hogy itt kell lennie valahol.

Kovalszky Ferenc érdektelenül kérdezi:

– Mit találtál?

Irmai József izgatottan mondja.

– Hintaszéket.

Erika odaszól:

– Félig szétesett már.

Irmai József izgatottan szedegeti össze a hintaszék darabjait.

– Majd összeragasztom. Holnapra tökéletes kell hogy legyen. Hintaszék nélkül nem lehet irodalomról társalogni.

Munkához fog, Kovalszky Ferenc és Erika csöndesen dolgozik. Az egyik polcon befőttesüvegekben fekete bogarak mászkálnak.

 

22. kép: Kertben

A kerti asztal mellett Erika bemutatja Júliát Irmai Józsefnek, aztán bemegy a műterembe. Távolabb a két gyerek gyűjti a bogarakat, Shogun egy beteg fa száraz ágait fűrészeli le. Irmai József és Júlia leülnek egymással szemben az asztalhoz. Júlia mosolyogva nézi a kerti békességet.

– Szeretek itt lenni. Talán ez a legszebb hely az egész városban. Kicsit a baranyai szőlősdombokra emlékeztet. Tudja, én Baranyából származom.

Irmai József megpróbál visszaemlékezni:

– Valamikor régen jártam arrafelé. Akkoriban gyönyörű volt ott a tájék.

Júlia elszomorodik.

– Ma már nem annyira szép. A háború mély, csúnya sebeket hagyott mindenfelé.

Irmai József vigasztalja.

– Majd begyógyulnak a sebek.

Júlia fájdalmasan felsóhajt.

– Sokáig fog tartani.

Aztán felcsillan a szeme.

– Szerencsére én megörökítettem verseimben a még szép és békés Baranyát.

Irmai József úgy tesz, mintha csodálkozna.

– Verseket ír?

Júlia szemérmesen bevallja:

– Igen. Kicsit régimódi verseket, magának biztosan nem tetszenének, magának biztosan a modernebb hangvételű versek tetszenek. Hallottam, hogy rendszeresen tanulmányozza az irodalmat. Igaz?

Irmai József kitér az egyenes válasz elől.

– Vannak író és költő barátaim…

Az asszony csillogó szemekkel néz rá.

– Sok… Sok ilyen barátja van?

Irmai József hanyagul mondja:

– Rengeteg.

Júlia egyre nagyobb tisztelettel nézi az asztalost.

– Irigylem magát. Meséljen a barátairól.

Irmai József megvakarja a fejét.

– Hát… Ott van például M. Holló János.

Júlia lelkesen mondja:

– Elolvastam az egyik könyvét. Jó író, de úgy éreztem, hogy egy kicsit megkeseredett és cinikus ember.

Irmai József elismerően bólogat.

– Időnként tényleg megkeseredik. Ilyenkor általában be szokott rúgni, és azután rendbejön.

Júlia félénken kérdezi.

– Sokat iszik?

Irmai József legyint.

– Csak amikor megkeseredik.

Júlia révetegen sajnálkozik.

– Így van ez a legtöbb nagy íróval… És a költő barátai?

Irmai József egyre magabiztosabb lesz.

– Legismertebb közülük Hugyik Mihály, aki Halmosi György néven írja a verseit.

Júlia szégyenkezve bevallja:

– Nem találkoztam még a nevével.

Irmai József szigorúan ráncolja a homlokát.

– Pedig sokat publikál. Leginkább a folyókról, nádasokról, és a vízimadarakról ír.

Júlia belelkesedik.

– Én is sokat írok a folyókról: a Dunáról és a Dráváról.

Irmai József megkönnyebbülten felsóhajt, mert éppen kifogyott író barátaiból.

– Olvasson fel a verseiből.

Júliának már majdnem bepárásodnak a szemei.

– A folyókról?

Az asztalosmester bólogat.

– A folyókról.

– Nem fog kinevetni?

– Nem.

Júlia egy vastag füzetet vesz elő a táskájából, lapozgat benne, felnéz.

– Talán ezt. Az a címe, hogy Vásár után a folyó mellett.

Irmai József bátorítóan int neki, Júlia olvasni kezdi a verset:

Fehér hajó úszott a vízben
A nap a túlparton lebukott már
Magas dombról kőember nézett
Fentről a csillagok ragyogtak ránk
Cukorból öntött vándorbotot hoztál
A cukrász krétázta a deszkafalat
El szerettem volna vándorolni hozzád
A csöndesen meghajló fűzfák alatt
A víz fényes taréjjal a parti sziklát mosta
Egy kanalasgém a sötétbe kiáltott
A vásári lármát a fuvallat hozta
Egy kóbor felhő a teliholdba vágott
Jó lett volna örökre ott várni
A reggel felkelő nap sugarát
A szívünket egymásnak szélesen kitárni
De a fehér hajó már tengerre szállt.

Júlia szorongva és reménykedve néz Irmai Józsefre.

– Mi a véleménye? Kérem, mondja meg őszintén a véleményét.

Irmai József hosszasan eltöpreng.

– Valamelyest emlékeztetnek Halmosi György verseire. De simábbak, lágyabbak és természetesen szűziebbek azoknál. Nőiesebbek.

Júlia halkan mondja:

– Ez vagyok én.

Irmai József még tudálékoskodik:

– Talán az a baj, hogy túl lágyak és simák.

A tanárnő felélénkül.

– Vannak keményebb verseim is. Háborúellenesek. Felolvassak belőlük?

Irmai József leinti.

– Természetesen. De nem itt. Elmegyünk egy jobb helyre. Várjon meg, mindjárt visszajövök.

Irmai József bemegy a házba.

 

23. kép: Házban

Irmai József egy folyosón megy végig, hóna alatt tarka takarót visz. Az egyik ajtó nyitva van, benéz a szobába. Az ágyon Modrovich Béla és Szonja meztelenül szeretkezik. Irmai József elismerően biccent a fejével, továbbmegy, benyit a műterembe.

 

24. kép: Műteremben

A műterem közepén a felújított hintaszék áll. Erika és Kovalszky Ferenc a szobrok, illetve a festmények körül tüsténkednek. Irmai József elismerően dünnyögi.

– A mostohafiam valóban teljesen meggyógyult. Talán már túlságosan is egészséges. Éjszaka gépfegyverrel éberkedik, és azután még reggel is buzgón tevékenykedik.

Kovalszky Ferenc munka közben válaszol:

– Fiatal még, most kell tevékenykedni. Te hol tartasz Júliával?

Irmai József felemeli a hintaszéket.

– Lírai pikniket rendezünk. Elmerülünk a költészetben.

Kovalszky Ferenc heccelődik.

– A korához képest egészen fiatal kinézésű és fiatalos mozgású asszony.

Irmai József kifelé indul a műteremből a hintaszékkel.

– Túlságosan szűziesek és lágyak a versei.

 

25. kép: Kertben

Irmai József Júliához megy, kezébe nyomja a takarót. Magyaráz valamit, aztán elindulnak egy másik fa alá. Júlia leteríti a pokrócot. Irmai József mellé helyezi a hintaszéket, beleül, ringatózni kezd. Júlia leül a takaróra, egy másik füzetet vesz elő táskájából, várakozóan néz Irmai Józsefre. Ő bólint.

– Halljuk a háborúellenes verset.

Júlia bemondja a címet, majd szavalni kezd:

A gyűlölködés ellen
Szépen éltünk a hegyek nevettek
Félhold és kokárdák együtt éltek
Mosolyogva mentünk a kanyargós úton
A piros folt nagyobb lett a gyermekek arcán
Aztán golyó süvöltött akna robbant
Szívünk már szörnyű átokra dobbant
Halott asszonyok fekszenek a kútnál
Lánctalpak csörögnek a hídon és az útnál…

Júlia tovább olvas, de hangja már nem hallatszik, messziről látszanak a fa alatt, a két gyerek is messziről látszik, amint a bogarakat gyűjtik, azután egymás mellé ülnek és beszélgetnek. A két kutya a ház mellett hever. Az idillikus képet a madarak éneke teszi még szebbé.

 

26. kép: Kertben (este)

Musztafa tüzet gyújt a kertben. Szakszerűen összerakott farakás alá gyújt lángot, Ilonka elismerően nézi ténykedését. Irmai József távolról figyeli a két gyereket. Musztafa a tűz gondozása közben magyaráz Ilonkának.

– Ramadán után meg aztán májusban is nagy tüzeket gyújtottunk a hegyen. Bárányt sütöttünk. A hegyi bárány húsa a legjobb a világon. Ezek a bárányok sokat mozognak, nem hájasodnak el. Szökellnek egyik szikláról a másikra. Tenyérnyi nagyságú kövön is meg tudnak állni.

Ilonka ámuldozva kérdezi:

– Mint a zergék?

Musztafa a tűzre figyel, egyre világosabb lesz körülöttük.

– Majdnem olyan ügyesen, mint a zergék. A hegyi birkák egészen mások, mint a síkságiak. Télen azonban boldogtalanok, amikor lemennek a völgybe a karámokba. Télen sokszor a farkasok is megtámadják őket.

Ilonka összerázkódik.

– Én félnék ott.

Musztafa magabiztosan mondja:

– Én megvédenélek. Mindentől megvédelek.

Ilonka csodálattal néz a fiúra.

– A farkasoktól is?

Musztafa megfogja a kislány kezét.

– A farkasoktól is és a medvéktől is. Haszán bátyám minden télen megölt néhány farkast. Apám egyszer egy medvét is megölt…

Előjönnek a felnőttek is a házból, a ház egyik sarkán felgyullad a villany. Erika, Szonja és Shogun tálakon szalonnadarabokat, húsdarabokat hoznak. A tűz köré gyűlnek, a parázs fölött rablóhúst, szalonnát sütnek. Mindenki vidám, jóízűen esznek, iszogatnak. Modrovich Béla áll fel közülük, a fehér autóhoz megy, beül és elhajt. A többiek zavartalanul élvezik tovább a kellemes nyárvégi estét.

 

27. kép: Kertben (délelőtt)

A már előzőleg is látott idillikus kép, bogarászó gyerekekkel, lustálkodó kutyákkal. Irmai József ismét a hintaszékben ringatódzik, Júlia verset olvas. A villa egyik ablakában meztelenül megjelenik Szonja. Irmai József észreveszi, kitágult szemekkel bámulja. Szonja eltűnik, Irmai József megsimogatja Júlia haját, aki nem tiltakozik, belekezd egy újabb versbe:

Szomorú fűzfák
Az ágak vízbe néznek
Levelüket látják
Valahol a mélyben
Kigyúlnak a fáklyák
Ha egyszer én is lángra lobbanhatnék
Messze világítva, de nem tehetem…

Irmai József eddigre már lejjebb csúsztatta a kezét, Júlia mellét simogatja. Az asszony félrehúzódik.

– Én pontosan olyan vagyok, mint a verseim.

Irmai József szigorúan rászól.

– A verseken is változtatni kell. Életet kell lehelni beléjük, mert az élet nemcsak a folyók fodrozódó vízéből és a szomorúfűzfákból tevődik össze.

Júlia elgondolkodik a hallottakon. Ilonkát és Musztafát nézi, akik a kert végében szorosan egymás mellett ülnek, és nagyon komolyan beszélgetnek.

– Mit csinál az a két gyerek egész nap?

Irmai József kissé csalódottan válaszol.

– Bogarásznak. Mindenféle ronda bogarakat gyűjtenek a befőttesüvegekbe, és a műteremben tárolják őket. Elég csúnya látvány. A műterem egyébként is csúnya Erika rücskös szobraival és Kovalszky Ferenc barátom festményeivel, amelyeken nagy hasú hullák dagadoznak. És közben még a befőttesüvegek is szaporodnak, egyre több bogár mászik az üvegfalakon.

Júlia a gyerekekre figyel.

– Minek gyűjtik a bogarakat?

Irmai József vállat von.

– Lehet, hogy Ilonkának kellenek majd az iskolában.

Júlia még mindig a gyerekekkel foglalkozik.

– Sokszor csak ülnek egymás mellett és órákon át beszélgetnek.

Irmai József egyre erőteljesebben ringatódzik a hintaszékben.

– Vannak már élményeik. Különösen Musztafának.

Júlia keservesen felsóhajt.

– Félek, hogy nem tudok már változtatni verseimen. Túl öreg vagyok már, ezek a gyerekek…

Irmai József közbevág.

– Írjon róluk verseket.

Júlia felugrik.

– Ezt fogom tenni. Holnapra meglesz a vers.

Elsiet a kerten keresztül.

 

28. kép: Raktár előtt (éjszaka)

Rosszul megvilágított nagy raktárépület előtt egy teherautó közeledik, lassít, megáll. Egy személygépkocsi kanyarodik mellé, az autóból sortüzet adnak le a kamionra. A raktárból Modrovich Béla rohan elő, kezében géppisztollyal, de mire a teherautóhoz ér, a személygépkocsi már eltűnik a sötétben.

 

29. kép: Brockhauser-villa kertje (reggel)

A villa lakói a hosszú asztalnál reggeliznek, ragyogóan süt a nap, a társaság valójában most ébredezik, nem beszélgetnek. Modrovich Béla felnéz a többiekre.

– Az éjjel rálőttek a kamionunkra a raktár előtt.

Mindenki abbahagyja a reggelizést, Erika elképedve kérdezi:

– Ki lőtt?

Modrovich Béla csikorgó fogakkal sziszegi.

– Nem tudom. Mozgó gépkocsiból tüzeltek rá, és szélsebesen elhajtottak.

Kovalszky Ferenc is csodálkozik.

– Kik lehettek, és honnan tudhattak a raktárunkról?

Irmai József gúnyosan közbeszól:

– Vajon honnan?

Modrovich Béla kialvatlan, véres szemekkel néz maga köré.

– Mire előkaptam a géppisztolyt, már eltűntek.

Erika föláll.

– Menjünk be a műterembe.

Erika, Modrovich Béla, Shogun, Szonja és Kovalszky Ferenc elindulnak a ház felé. Irmai József nem mozdul. Utánuk szól:

– Elutazom. Vonatra ülök és hazautazom. Túl sokat pihentem és tétlenkedtem.

Kovalszky Ferenc visszajön hozzá.

– Maradj még. Legalább még két napig. Nem kell vonatra ülnöd, autóval mész haza.

Kovalszky Ferenc bemegy a többiek után a házba. Irmai József az asztal mellett marad, a két kutyával játszik. Musztafa és Ilonka újabb befőttesüveggel indulnak bogarászni. Felbukkan Júlia. Irmai József feláll, a hintaszékhez sétál, leül. Júlia a pokrócra ül, elővesz egy újabb versesfüzetet.

– Megírtam a verset a gyerekekről.

Irmai József szórakozottan ringatózik.

– Olvassa fel.

Júlia olvasni kezd:

A feketerigók korán kelnek
A feketerigók nyáron korán kelnek
Versenyt dalolnak a kis verebekkel
Szépen énekelnek két árva gyereknek
A rácsok fölött a zöldellő kertben
Két kicsi apró kéz egymást simogatja
Valahol a vihar a felhőket hajtja
Ők nem tudnak róla vagy nevetnek rajta
Megsegítik egymást mindenféle bajban
Éjszaka ámulva a csillagokba néznek
Nappal meg álmodnak és repülnek az égbe
Hajuk szemük csillog a sokszínű fényben
Járják a világot a világos éjben
Vastag üvegfalon másznak a bogarak
Nekik már csak ez a szűk világ marad
De két gyerek messze néz egymás mellett halad
Mert nyáron korán kelnek az éneklő madarak.

Irmai József hosszasan gondolkodik, vontatottan mondja el véleményét.

– Érződik a versen, hogy túl gyorsan íródott. Néhány sorát csiszolni kellene.

Júlia kissé megijed.

– Igen, túl gyorsan írtam. Csiszolni fogok rajta.

Nagy, sötétzöld gépkocsi áll meg a nyitott kapu előtt. Két elegáns, fehéröltönyös férfi száll ki belőle, bejönnek a kertbe, a ház felé tartanak. Másik két, kevésbé elegáns férfi is kiszáll az autóból, de ők ott maradnak. Gordon és Gedeon a fehéröltönyösök felé rohan, ugatnak, de nem bántják őket. Irmai József megjegyzi:

– Gordon és Gedeon még nincs kellőképpen beiskolázva.

Erika jön elő a házból, néhány szót vált a jövevényekkel, azután bemennek a műterembe. Júlia belekezd egy újabb vers felolvasásába, Musztafa és Ilonka a bogarakat gyűjtik, a kutyák most körülöttük játszadoznak. Madarak énekelnek. A békés nyugalmat semmi sem zavarja. A két fehéröltönyös férfi kisvártatva előbukkan a házból, Szonja is velük tart. Erika, Shogun, Kovalszky Ferenc és Modrovich Béla a hosszú asztalhoz mennek, nézik a két távozó férfit. Az egyik visszafordul és a bogarászó gyerekekre mutat.

– Szép gyerekeitek vannak. Szép, eleven gyerekek. Előfordulhat, hogy baj éri őket.

Erika gyűlölködve sziszeg.

– Ha a kislányhoz hozzányúltok, kiirtom az egész bandátokat.

Júlia teljesen belemerül a versolvasásba, Ilonka a bogarak gyűjtésébe, egyikük sem figyel föl a szóváltásra. Irmai József és Musztafa azonban felfigyel. A fiú mereven nézi a távozó férfiakat és Szonját, és amikor azok elhajtanak a kocsival, Musztafa berohan a házba. Csakhamar a hímzett bosnyák tarisznyával a nyakában jelenik meg. Ilonka csodálkozva kérdez tőle valamit, a tarisznyára mutogat, Musztafa pedig hosszasan magyarázkodik. Irmai József megsimogatja Júlia haját.

– Mára végeztünk a költészettel. A barátaim gondban vannak, beszélnem kell velük.

Júlia megszeppenve néz az asztalosmesterre.

– Untatom talán?

Irmai József erőltetetten mosolyog.

– Egyáltalán nem untat. Majd holnap folytatjuk.

Júlia feláll, bizonytalankodik.

– Jól van… Úgyis mennem kell. Holnap ismét átjövök.

Júlia elmegy a verses füzetével, Irmai József a gondterhelt társasághoz sétál. Kovalszky Ferenc, Erika és Shogun már az asztal mellett ülnek, hallgatnak. Modrovich Béla áll, megrökönyödve bámul abba az irányba, amerre Szonja eltávozott. Irmai József megfogja mostohafia vállát.

– Vajon honnan tudhattak a raktárról?

Modrovich Béla zavartan dadog.

– De hiszen Szonja egy szót sem értett…

Irmai József rázökkenti az egyik székre.

– Hülye.

Ő is leül Erikával szemben.

– A fehér öltönyös urak is be akarnak szállni az üzletbe?

Erika kissé révetegen válaszol.

– Nem egészen. Felajánlották, hogy megvédenek bennünket. Garantálnák, hogy soha többé nem lesz lövöldözés a raktárunk környékén. Persze ez pénzbe kerülne.

Kovalszky Ferenc hozzáfűzi:

– Sok pénzbe.

Modrovich Béla magához tér, harciasan kijelenti:

– Meg tudjuk védeni magunkat. Lekaszálom őket, ha még egyszer a raktár közelébe jönnek.

Irmai József csillapítja.

– Az elmúlt éjszakán ez nem sikerült.

Modrovich Béla tovább fogadkozik:

– Megleptek. De ezentúl várni fogom őket. Nem hagyjuk, hogy zsaroljanak bennünket.

Felugrik, besiet a házba. Shogun is felkel a székről, és kimegy a kertből. Az asztalnál Irmai József és Kovalszky Ferenc marad. Kovalszky Ferenc megkérdezi:

– Nincs kedved a régi szép időkről beszélgetni? A Hadnagy-rétről vagy a Tulipán cukrászdáról?

Irmai József a madarak énekére figyel.

– Inkább a feketerigókat hallgatom.

Kovalszky Ferenc mást javasol:

– Akkor igyunk valamit.

Irmai József rábólint.

– Igyunk.

Kovalszky Ferenc bemegy a házba, csakhamar két üveg sörrel tér vissza. Lassan iszogatnak. Mire a sörösüvegek kiürülnek, Shogun egy kopott autót hajt be a kertbe. Kovalszky Ferenc megfogja Irmai József karját, az autóhoz vezeti.

– Ezzel mész haza.

Irmai József megkérdezi:

– Mikor?

Kovalszky Ferenc nagylelkűsködik.

– Amikor akarsz.

Irmai József halkan morfondírozik:

– Legszívesebben mindjárt elindulnék, de megígértem Júliának, hogy holnap még felülbírálom a verseit, de azután elmegyek innen. Egy ideig nem fogunk találkozni. Mit csináljak ezzel a rozoga kocsival?

Kovalszky Ferenc ismét határozott.

– Várják már odaát. Találtam rá vevőt.

Irmai József az autót nézegeti.

– Nem sok pénzt kapsz érte.

Kovalszky Ferenc elmosolyodik.

– Sok pénzt kapok érte.

Irmai József krákogni kezd, mint amikor megtudta, hogy a kartondobozokat ő csempészte át az országhatáron.

– Kibélelted?

Kovalszky Ferenc megnyugtatja.

– Ne izgulj, nem lesz semmi baj. Júlia majd mindent elintéz.

– Júlia?

– Ő is veled utazik. Tisztességben egymáshoz öregedett házaspár egy rozoga autóban. Ez senkinek sem gyanús.

Irmai József lebénultan áll, alig tud megszólalni.

– Júlia tehát nem csak verseket ír?

Kovalszky Ferenc mosolyog.

– Romantikus lélek, ez kitetszik a verseiből is. De ezzel együtt praktikus észjárású asszony. Ismeri a pénz értékét. Neked is szívesen felajánlanék valamennyi pénzt, de nyilván megsértődnél és visszautasítanád.

Erre már az asztalosmester kimérten és nagyon lassan válaszol.

– Lehet, hogy itt egyesek baleknek tekintenek, de azért mégsem vagyok egészen agyalágyult.

Kovalszky Ferenc harsányan felnevet, a barátja vállára csap.

– Te behemót asztalos! Megkapod a pénzedet. A kartondobozokért is. Menj el M. Holló Jánoshoz.

Irmai József felkiált:

– Mi?!

Megkövülten néz Kovalszky Ferencre.

 

30. kép: Kertben

Irmai József a hintaszékben lehunyt szemmel ringatózik, talán alszik. Júlia verset olvas mellette. Az asztalosmester Ilonka sikoltására riad fel. Felugrik a hintaszékből. A kert végében két férfi dulakodik a gyerekekkel. A kapu előtt a sötétzöld gépkocsi áll. Az egyik férfi Musztafát emeli a magasba és eldobja. A fiú nagyot nyekken a fűben. A másik férfi befogja Ilonka száját, az autó felé vonszolja. Irmai József a dulakodók felé rohan. A házból előrohannak Erika, Kovalszky Ferenc és Shogun. A kutyák hangosan csaholnak. Az a férfi, aki Ilonkát vonszolja, pisztolyt ránt elő.

– Ne mozduljatok! Viselkedjetek okosan, és akkor a kislánynak nem esik baja. Majd jelentkezünk és megegyezünk.

Mindenki lemerevedik, Shogun eltorzult arccal nyöszörög, Irmai József a szeme sarkából látja, hogy Musztafa feltápászkodik a földről és hogy a tarisznyájából előveszi a pisztolyát. A többiek nem figyelnek Musztafára. Irmai József kiáltani akar, de a fiú már elsüti pisztolyt. Az a férfi, aki Ilonkát vonszolja, hanyatt esik. Ilonka az apjához rohan, zokogva átöleli Shogunt. A másik jövevény egy pillanatig nem érti, mi történt, aztán rácsodálkozik Musztafára, és nyilván nem akar hinni a szemének. Egy vézna, szőke hajú fiúcska, egy hatalmas pisztollyal. Belső zsebébe nyúl. Musztafa ismét lő. A férfi fájdalmasan felkiált, a combjára szorítja kezét, és komikusan kacsázva kirohan a kapun, az autóba ugrik. A villa egyik ablakában félmeztelenül feltűnik Modrovich Béla, géppisztollyal egy sorozatot lő ki a sötétzöld gépkocsira. Néhány golyó lyukat üt a csomagtartón. A gépkocsi elszáguld. Erika mozdul meg elsőnek, a földön vonagló sebesülthöz megy, föléje hajol, alaposan megnézi. Akkor már odafut Modrovich Béla is a géppisztollyal és Musztafa a pisztolyával. Mindketten a sebesültre szegezik fegyverüket. Modrovich Béla szinte élvezi a helyzetet.

– Megölöm a disznót.

Erika tárgyilagosan megállapítja.

– Vállába kapta a golyót, nem fog belehalni.

Azután rendelkezni kezd.

– Júlia, vegye gondozásba ezt a nyomorultat, mi meg menjünk a műterembe. Hamarosan megérkeznek a mentők. A géppisztolyt azonnal elrejteni.

Kovalszky Ferenc futva indul a ház felé.

– Telefonálok a rendőrségre és a mentőknek!

Júlia a sebesülttel foglalatoskodik. A többiek bemennek a műterembe.

 

31. kép: Műteremben

Irmai József, Erika és Modrovich Béla idegesen járkál a nagy hodályban a szobrok és képek között. Ilonka még mindig Shogun mellett zokog. Musztafa egy sarokba kuporodik, kicsi és szánalmas. Bejön Kovalszky Ferenc, majdnem jókedvűen mondja:

– A telefon sajnos elromlott, éppen most.

Irmai József ráförmed:

– Egy sebesült ember fekszik a kertben.

Erika leül egy fotelbe.

– A szomszédok úgyis kihívják a rendőrséget. Beszéljük meg gyorsan a saját dolgainkat.

Shogun szólal meg először.

– Megegyezhetnénk a világos hajúakkal. Nagyon erősek, és jól megszerveződtek. A főutainkat már kiszőkítették.

Erika kategorikusan kimondja:

– A fiút át kell adnunk a rendőröknek.

Irmai József megkérdezi:

– És ott mi lesz vele?

Kovalszky Ferenc válaszol neki.

– Nyilván kitoloncolják az országból. Boszniában már többé-kevésbé béke van. Ő meg kiskorú, nyugodtan hazamehet.

Musztafa megszólal a sarokból.

– Lerombolták, felégették a házunkat. Itt akarok maradni.

Erika negédes hangon nyugtatja:

– Nem maradhatsz itt. Meglőttél két embert. Az egyik még mindig ott fekszik a kertben.

Musztafa dühösen mondja:

– El akarta vinni Ilonkát.

Irmai József Erikához fordul.

– A fiúnak nincs hova mennie. Eddig nem akartad kilökni az utcára.

Kovalszky Ferenc megfontoltan azt mondja:

– Nagy bajba kerülhetünk. És a rendőrök úgyis elviszik. A géppisztolyt el kell rejteni…

Musztafa előveszi a pisztolyát.

– A rendőröket is lelövöm.

Irmai József keservesen felsóhajt, elindul Musztafa felé. A fiú rákiált:

– Ne jöjjön ide, magát is lelövöm!

Irmai József megtorpan egy pillanatra, de aztán tovább megy és megpróbál higgadtan beszélni.

– Azt mondtad, hogy olyan nagyra akarsz nőni, mint én.

Musztafa rászegezi a pisztolyt.

– Azt mondtam. Ilyen nagy leszek, mint maga.

Irmai József már a fiú mellett áll.

– Akkor ne lövöldözz a rendőrökre. Add ide a pisztolyt.

Musztafa könyörög:

– Itt akarok maradni.

Az asztalosmester vigasztalja:

– Majd visszajössz. Ilonkát itt találod, megvár. Egész biztosan.

A fiú fejére teszi az egyik kezét, a másikkal elveszi tőle a pisztolyt. Musztafa sírvafakad.

– Ki fog vigyázni Ilonkára?

Ilonka hirtelen abbahagyja a zokogást. Musztafához rohan, összebújnak. Kintről mentőautó és a rendőrségi gépkocsik szirénázása hallatszik.

 

32. kép: Házban

Rendőrök nyüzsögnek a házban, kérdezősködnek, vallatnak, jegyzőkönyveznek. Csak a felnőtteket faggatják.

 

33. kép: Kertben

Két rendőr kíséri Musztafát a kapunál álló rendőrkocsihoz. A villa lakói lassan mennek utánuk egészen a kerítésig. Musztafa beül az autóba, az ablakon keresztül tágra meresztett szemekkel néz vissza rájuk. Ilonka megragadja Irmai József kezét.

– Igaz, hogy neki is ilyen nagy keze lesz majd?

Az asztalosmesternek elszorul a torka.

– Igaz.

Ilonka tovább kérdez.

– És ilyen nagyra nő, mint maga?

Irmai József bólogat.

– Igen. Ilyen nagyra nő.

Ilonka a kezét szorongatja.

– Visszajön?

Irmai József félrefordítja a fejét.

– Egész biztos.

A rendőrautó elindul Musztafával. Ilonka sírni kezd.

 

34. kép: Országhatáron

Irmai József és Júlia a kopott kocsiban ülnek, előttük felemelkedik a sorompó. Elindulnak, a határőrök szívélyes karlengetéssel búcsúznak tőlük.

 

35. kép: Szobában, könyvespolc előtt

M. Holló János az új hintaszékében ringatózik. Mosolyog.

 

Gépiratból