Már régóta nem járok bottal, a hajam is kinőtt, aztán megritkult egy kicsit, kollégáim megbecsülnek, a betegeim tisztelnek, szóval jó orvosnak tartanak, talán azért, mert legalább tizenhat éve nem ültem körhintán, most azonban mintha megmozdult volna a két sörét a koponyámon belül, és azon kezdtem töprengeni, hogy hová is raktam el régi, erős botomat, ami sokáig biztos támaszom volt.
Az én balesetem is vagy tizenhat évvel ezelőtt történt. Nyár volt, Portugáliából jöttem haza kocsival, egy fiatal lány ült mellettem, aki azóta már régen máshoz ment férjhez, de akkor nagyon kedvesen elbeszélgettünk, megállapítottuk, hogy Portugália szép ország, átkocsikáztunk Spanyolországon, amely szintén szép ország, mint ahogy Franciaország is az zöldellő erdeivel, szőlősdombjaival, mondataival, még a fekete varjakkal is. Itt tartottunk a csevegésben, amikor úgy éreztem, szétrobbant a fejem, előtte üvegcsörömpölést hallottam, de ez nem biztos, lehet, hogy csak később mesélték, mint annyi mindent, amire nem emlékezhettem: azt, hogy a kocsi ablakán keresztül fejbe lőttek sörétes puskával, felborultunk volna az autóval, ha a lány el nem kapja a kormánykereket, és ha rá nem lép a fékre. Jó, hogy ott volt, sohasem haragudtam rá amiért később máshoz ment férjhez, hiszen a nagy bajban megállította a kocsit, ölébe fektette vérző fejemet, mentőket hívott, bevitetett a kórházba. Ott ébredtem fel kopaszra borotvált és meglékelt koponyával, a sebészek közölték, hogy több sörétet piszkáltak ki a fejemből, kettőt azonban bennem hagytak, olyan helyre fúródtak be, ahová nem volt ajánlatos belepiszkálni, de ettől még sokáig elélhetek.
Egy ideig senki nem tudta, hogy mi történt, vagyis hogy miért lőttek rám. Aztán a rendőrség mégis kiderítette, időnként sikerül nekik. Már fel tudtam ülni az ágyban, a hajam is sörteszerűen kinőtt, amikor bevezettek hozzám egy megbilincselt, szomorú arcú, sovány fiatalembert, és megmutattak neki. Egykedvűen szemlélgette szánalmas fejemet, megvonta a vállát, és halkan közölte a rendőrökkel, hogy neki rengeteg barátját megölték. Majdnem megsajnáltam a szomorú fickót, mert akkor még nem tudtam pontosan, hogy miért vezették az ágyamhoz. Gyorsan kituszkolták a szobából. Később visszajött az egyik rendőr, én még nem tudtam beszélni, kérdően néztem rá. Fejcsóválva magyarázkodott. A fiú habókos egy kicsit, nem bolond, csak amolyan magának való emberke, egyedül kószál a világban, és furcsamód összebarátkozott a varjakkal. A fészkeik alá ült, naphosszat figyelte a fekete madarakat, talán még beszélgetett is velük. A vetési varjak alapjában véve hasznos madarak, irtják a hasznos növényeket rágcsáló férgeket, de ha túl sokan összegyűlnek, akkor már maguk is kárt tesznek a vetésben, és ilyenkor sörétes puskákkal megritkítják állományukat. Egy ilyen ritkító hadjárat után a fiú ellopott egy vadászpuskát, és válogatás nélkül lövöldözni kezdett az emberekre, autósokra, kirándulókra. De most már elkapták, többé nem fog lövöldözni.
Sokáig lábadoztam, újból meg kellett tanulnom beszélni, aztán járni, előbb mankókon, később egy szál erős bottal. Akkor már ismét praktizáltam, addig is jó orvosnak számítottam, bottal is jó orvos voltam, majd teljesen megerősödve bot nélkül is, igaz, két söréttel a fejemben. A lövöldöző fiúról szinte teljesen megfeledkeztem, most jutott eszembe, amikor úgy éreztem, a sörétek megmozdulnak valahol a koponyacsontom alatt, és a botomat kezdtem keresni. Remélem, hogy mégsem lesz rá szükségem, hiszen a sebészek is azt mondták, hogy így is sokáig elélhetek.
Egyébként nem hiszem, hogy a szomorú fiú gyerekeket is megcélzott volna. Legfeljebb véletlenül. A sörétek szétszóródnak a levegőben, valamelyik eltalálhat egy kislányt. De biztos vagyok benne, hogy a fekete varjak barátja csak felnőtt emberekre lövöldözött.
Kéziratból
