Első színházi emlékem? Hosszú, nyár végi naphoz kötődik, valamikor az ötvenes évek közepén. Akkor indultam el először szülőfalumból, Szenttamásról azzal a szándékkal, hogy huzamosabb ideig távol maradok tőle. Kerékpáron elindultam a hatvanhét kilométerre levő Szabadkára, hogy beiratkozzak egy ottani iskolába. Azon a napon láttam először színházat, és így kívülről nagyon tetszett. Hat oszlop állt előtte, olyan impozánsnak hatott. A hat oszlop még mindig megvan, igaz, hogy már nem olyan impozáns, de még mindig szép a szabadkai színház. Első színházi élményem mégse ehhez a helyhez kötődik, hanem Szenttamáshoz, még ugyanezen a napon, mert a beiratkozás után a hatvanhét kilométert megtettem még visszafelé is. Úgy, hogy valahol a féltávon egy traktorhoz kapaszkodtam, húzattam magam hosszú kilométereken át. Nagyon kényelmes volt, el is bambultam. S egy óvatlan pillanatban felbukfenceztem a biciklivel. Szétcsaptam a bal térdemet. Na, nem nagyon, csak a bőr és a hús horzsolódott le róla, a csont szépen kilátszott. Egy tisztviselőforma ember jött megnézni, s amikor meglátta, öklendezve félre is ment. Zsebkendővel kötöztem be a sebet, és hazakarikáztam. Akkor hallottam, hogy estére a szövetkezeti otthon színháztermében egy bűvész lép föl. Bengáli embernek vagy Fantomasnak hívták, de lehet, hogy Bengáli Fantomasnak. És én az ő produkcióját úgy sántikálva is meg akartam nézni.
Elmentem, sokan elmentünk. Sorbaálltunk a jegyért, a Bengáli Fantomas pedig ott járkált közöttünk, nagyon világos kék szemei voltak, és kecskeszakálla, ebből mindjárt láttuk, hogy ő a bűvész és a művész. Aztán megtöltöttük a színháztermet, miközben ő az előcsarnokban egy rókaképű suhanccal társalgott hosszadalmasan. Később megjelent a színpadon, és azt mondta, hogy azzal kezdi a produkcióját, hogy kitalálja, melyik emberre gondolunk valamennyien ott a nézőtéren. Azzal hátat fordított, és mondta, hogy mutassunk rá egy emberre. És mi a második sor kilencedik székén ülő korosodó kopasz úrra mutattunk, mert az olyan jóindulatúnak látszott. A bűvész akkor felénk fordult, és közölte: szüksége van valakire, akinek a kezét megfoghatja, s annak csak az a dolga, hogy intenzíven gondoljon az általunk kiválasztott nézőre, és ő azt ki fogja emelni. Nem tudom, miért, de engem taszigáltak oda hozzá, és az én kezemet fogta meg, és én magamban roppant erőfeszítéssel csak a második sor kilencedik székén ülő emberre gondoltam, s hajtogattam: második sor, kilencedik szék. Ott bolyongtunk a színházteremben, nekem egyre jobban fájt a térdem, bejártuk keresztül-kasul a sorokat, a bűvész nagyon izzadt, és kivörösödött az arca. Újra elhatalmasodott az érzés: meg kellene súgnom, hogy kiről is van szó. Aztán mégsem mondtam semmit, a közönség már kezdett türelmetlenkedni, de végül mégiscsak eljutottunk a második sorba, s én megint meg akartam mondani, hogy kit választottunk.
De akkor éles füttyszó hallatszott a függöny mögül, a Bengáli Fantomas pedig rámutatott a második sor kilencedik székére. A közönség fölhördült. Egy vállalkozó szellemű férfi felrohant a színpadra, és a függönyök közül előrángatta a rókaképű fiút. Kitört a botrány, Kis híján megverték a bűvészt és a fiút is. A produkció füttykoncert közepette véget is ért, mert a Bengáli Fantomas képtelen volt folytatni az előadást.
Sohasem szerettem a sikertelen produkciókat. Akkor rettenetes lelkiismeret-furdalásom volt, hogy nem súgtam meg a kiválasztott embert, s egyáltalán, hogy nem segítettem neki. Abban az időben elég rendszeres templomba járó gyerek voltam. Gondoltam, másnap elmegyek a templomba. Legalább imádkozom érte. De rájöttem, hogy a lenyúzott térdemmel nem tudok letérdelni az Oltáriszentség felmutatásakor. Tulajdonképpen akkor kezdtem elmaradozni a templomból. De megfogadtam: Szabadkán majd rendszeresen látogatom az igazi színházat. És ha csak kérdésessé válik egy-egy előadás sikere, súgok és segítek a művészeknek.
– És elmentem a színházba. Először életemben; igazi színházba. Az első igazi ünneplő öltönyben, ami sötétkék színű volt. A magyar társulat nagyon jó volt azokban az időkben a szabadkai színházban. Nem kellett nekik súgni, és segítségemet sem igényelték. Boldog voltam, úgy mentem vissza a kollégiumba, ahol a portás akkor este berúgott, és nem akart beengedni. Így a magas vaskerítésen kellett bemásznom. A kénytelen attrakció közben széthasadt az ünneplő öltönyöm, amit aztán visszaférceltem. De már nem volt olyan szép, mint régen. Azóta sincs olyan szép ünneplőm. Azért azóta, fércelt kabátokban is, rendszeresen járok színházakba. Felkészülve arra, hogy egyszer talán súgnom is kell, és segítenem, hogy az előadás sikerüljön.
