01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 42 43 44 45 46 47

Könyvekről

 

Kirjak Margarita Alekszandrovna (Dikova): Kamennij vjek Csukotki (Csukotka kőkora). Magadan, Kordisz Kiadó, 2005. 134 oldal (benne mindössze 1 oldal angol nyelvű kivonat), valamint 6 oldal bibliográfia, 113 rajzos és 16 fényképes, javarészt színes tábla és két színes térkép. – A kötetet V. Szmirnova hozta Magyarországra Magadánból.

 

A mindössze 250 példányban megjelent, kiváló szakmunka bemutatásával azt szeretnénk olvasóinkkal érzékeltetni, hogy milyen hatalmas küzdelmet folytatnak a régészek annak elérésére, hogy a kőkorszak feltárt emlékei alapján történelmi folyamatokat tudjanak rekonstruálni. A régészettudomány elméleti kérdései közül az egyik legvitatottabb (a másik az úgynevezett etnoarcheológia) irányzat az, amit „historizmusnak” szoktak nevezni azok, akik meg akarják fosztani a régészetet a történettudományon belül elfoglalt helyétől. Nos, ez a kötet is ennek éppen az ellenkezőjét igazolja. Mielőtt az eredményekre térnénk rá, vessünk egy pillantást azokra az előzményekre, amelyekről a szerző is beszámol röviden: hogyan kezdődött meg e távoli földrész régészeti kutatása? Az első ásatásokat már 1787-ben (!) végrehajtották, de utána egészen 1946-ig kellett várni arra, hogy a szibériai – de mondhatni az egész Oroszország – régészet egyik legkiválóbb személyisége, Alekszej Pavlovics Okladnyikov (mellesleg éveken át a magyar–szovjet nemzetközi történeti vegyes bizottság társelnöke!) tovább folytathatta a munkálatokat Csukotkán. Ez az egész nagy körzet, a magadáni munkatáborok rettegett vidéke olyan helyzetbe került, hogy egyszerűen nem lehetett oda régészeti expedíciókat vezetni, de más hasonlót sem. Pedig erre annál is inkább nagy szükség lett volna, hiszen a „túlparton”, odaát Alaszkában már javában folytak a kutatások a legősibb történelmi folyamatok feltárása céljából. A csukotkai eredményeket 1953-ban kezdték el közölni szaklapokban. A könyv szerzője 1977-ben kapcsolódott be az emberpróbáló terepmunkálatokba, amelyek egy nő számára még külön nehézségeket is jelentettek. Elsősorban az ősember településeinek, szállásainak helyét keresték, majd komoly méretű feltárásokat végeztek rajtuk. 1959-ben sikerült temetőket is találni, de azokról kiderült, hogy nem kőkoriak, hanem a réntenyésztő jukagírok keleti, csuvany nevű népcsoportja 17–18. századi emlékei, azon a vidéken, amelyet maguk a csukcsok csak a 18. század elején népesítettek be. (A jukagír kérdéskört érintette Dezső László: Az eurázsiai makrocsalád és szókincse c. tanulmányában. Őstörténeti Füzetek, az Eleink – magyar őstörténet folyóirat melléklete 5. füzetében, Bp. 2006. 58–72. Mielőtt még azonban a jukagírok problémakörére térnénk rá, vegyük szemügyre a jóval régebbi népesség emlékeit. Közülük az elsők a jégsapka elolvadása utáni felső-paleolitikus emlékek. A nyugat-csukotkai Titilvaam folyó völgyében háromféle megmunkálási technikát mutató: lemezes, mikrolitikus-lemezes és bifaciális kőeszközöket találtak a leletegyüttesekben. Mindezek párhuzamai Mongóliában kerültek elő. A szerző meg van győződve arról, hogy Jakutföld, Kamcsatka és velük együtt Csukotka jelentős része egységes történelmi-kulturális területet jelentett ebben a korban. Az átmeneti kőkor korai és késői fázisából még nagyobb területeket sikerült már feltárni, egy egész sor település maradványait. Ebben a korszakban unifaciális kőeszközök jelentek meg. A kőeszközök párhuzamai a jakutföldi szumnagini kultúrában (10,5–6000 éves emlékek, J. Mocsanov szerint) fedezhetők fel. A nyugat-csukotkai korai mezolitikum emlékeit a szerző 8-9000 éveseknek tartja. A késői fázis ezt követően a Kr. e. 6. évezred legelejéig tartott, vagyis az újkőkorig. Etnikai meghatározást adni még korai volna, erre csak a kötet IV. fejezetében tett kísérletet a szerző, a késői neolitikum vonatkozásában. A leletek párhuzamai az imijahtahi kultúrában találhatók, a Léna folyó mentén, ahonnan egyébként sírleletek is ismeretesek már. Az újkőkor végén Csukotkán megjelenő bronztárgyak a Bajkál felől érkeztek.

 

A jukagír problematikáról a szerző már korábban (199) monográfiát tett közzé. Erről a népről először a 17. század harmincas éveiből vannak első írásos adataink. Orosz történész azonban csak 1922-ben adott ki róluk könyvet (V. N. Ogorodnyikova).

 

Az említett imijahtahi kultúrát Sz. A. Fedoszejeva korják és csukcs népelemekhez köti ugyan, de nem zárja ki azt sem, hogy azok részt vettek a jukagírok etnogenezisében (1980). Az Indigirka folyónál feltárt késői imijahtahi jellegű régészeti emlékek viszont arra utalnak, hogy azok a csukcsokéi. Nyelvük tekintetében a szerző arra utal, hogy a jukagír nyelv(ek) az uráli nyelvcsaládba tartozik. Csukotkán a jukagírok jövevények, a legkorábbi uráliak voltak ők, még a szamojédek elkülönülése előtti korban. A kötetben az egész hatalmas etnogenetikai vitát elemzi a szerző, igen alaposan, beleértve az embertani vizsgálatok eredményeit is, érintve az észak-amerikai na-dene (athapaszk) indián, eszkimó problematikát. Alaszka legrégebbi lakói és a protojukagírok valószínűleg rokonságban voltak egymással. A Kr. u. 1. évezredben a Viljuj folyó és az Anadir torkolata közötti területen alakultak ki az első jukagír törzsek, de már korán, a 12–15. század között megkezdődött asszimilációjuk a korjákokkal. A 17. században ez az ősi nép már mozaikkockákra esett széjjel.

 

További megjelent könyvek:

Wagner Mayke–Herbert Butz: Nomadenkunst. Kiállítás-katalógus. Archäologie in Eurasien Bd. 23. Mainz, 2007. A kötetet Kréneisz Gézának (Svédország) köszönjük. Újabb ordosz-bronzok kitűnő minőségű, fényképes publikációja, 101 oldalon, rövid bibliográfiával (amiből pl. a cseh és a magyar irodalom hiányzik). A tárgyak nem ásatásokból, hanem műkereskedelemből származnak. Hasonló kollekciót E. Bunker közölt a Sackler-gyűjteményből 1997-ben. Az első képek az ázsiai hunok korai korszakából valók, az utolsó táblák közül kettőn (67–68.) pedig a legrégebbieket, azaz a karaszuk korszakból származó bronzkéseket adták közre. Fontos megjegyeznünk, hogy Sz. G. Botalov régész (Cseljabinszk) az Őstörténeti Füzetek 6. számában (Bp. 2007), a 4. oldalon, annak a hipotézisének adott hangot, hogy az ordoszi-karaszuk lakosság egyik része még az ázsiai hunok vándorlása előtt eljutott az Ob középső folyásához és így részese lett az uráli-obi terület etnikumának.

 

Czeglédi Katalin: A földrajzi nevek mondattana. Nyelvészeti őstörténeti füzetek 5. Egyetemi segédanyag. A Miskolci Bölcsész Egyesület Nagy Lajos király magánegyeteme kiadása, Miskolc, 2007.

 

Lektorálta Tatár Zoltán. 194 oldal, valamint kétoldalnyi bibliográfia.

 

Czeglédi Katalin: Szkíta-hun nyelv őstörténete. Hangtan. Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Bp. 2007. Nyelvészeti őstörténet 1. 497 oldal, benne négy és fél oldalnyi bibliográfia. Eredeti helyes címe: A szkíta-hun nyelv története. Hangtan. Lektorálta és szerkesztette Tatár Zoltán.

 

Jermolenko Ljubov Nyikolajevna: Szrednyevekovije kamennije izvajanyija kazahsztanszkih sztyepej. Novoszibirszk, 2004. 130 oldal, benne kilenc és fél oldalnyi bibliográfia, 71 rajz a kőemlékekről. Megjelent mindössze 500 példányban.

 

Trojickaja Tatyjana Nyikolajevna–Novikov Andrej Vlagyilenovics: Arheologija Zapadno-Szibirszkoj ravnyini. Szerk. Mologyin V. I. Novoszibirszk, 2004. 136 oldal, 51 rajzos táblával. Megjelent 500 példányban. Tanárképző egyetemek bölcsészkari segédkönyve. A paleolitikumtól a 18. századig tárgyalja az emlékeket Nyugat-Szibéria Alföldjéről.

 

Prihodnjuk Oleg Mihajlovics: Pasztirszke gorodiscse. Kijev–Csernivci, 2005. 244 oldal, benne nyolcoldalnyi bibliográfia, 55 fényképes tábla, közöttük öt színes. Négy és fél oldalnyi angol kivonattal. A jeles ukrán szerző posztumusz kötete. Megjelent mindössze 500 példányban. A 7. sz. végére és a 8. századra keltezett földvárról.

 

II. Szevernij Arheologicseszkij Kongressz (II. Északi Régészeti Kongresszus). Előadások – köztük három külföldi (francia, német és holland) – (összesen 24), angol fordítással. Hanti-Manyszijszk – Jekatyerinburg 2006. 449 oldal. Megjelent 300 példányban. Magyar résztvevő nem volt jelen, vagy nem tartott előadást.

 

Etnyicseszkije vzajimogyejtszvija na Juzsnom Urale. Cseljabinszk, 2006. A III. Regionális Konferencia előadásai, külföldi résztvevőkkel (egy amerikai előadás). Magyar résztvevő nem volt jelen. 234 oldal, néhány rajz-illusztrációval. Megjelent 100 példányban. 30 régészeti és 21 néprajzi előadás. – Sz. G. Botalov küldeménye.

 

Arheologija Juzsnogo Urala. Sztyep. Cseljabinszk, 2006. 526 oldal. Hat és fél oldalnyi angol kivonattal. Gazdagon illusztrálva rajzokkal. Megjelent 150 példányban. Az őskőkortól az Aranyhorda koráig. Szerzői kollektíva munkája. – Sz. G. Botalov – az egyik szerkesztő és szerző – küldeménye.

 

Botalov Sz. G.–Tajirov A. D.–Ljubcsanszkij I. E.: Kurgani sz „uszami” uralo-kazahsztanszkih sztyepej. Cseljabinszk, 2006. Felelős szerkesztő: Bogacsov A. V. 229 oldal, benne 9 oldal bibliográfia (benne kínai, sőt még egy magyar is), valamint utána másfél oldalnyi angol kivonat. Megjelent 300 példányban.

 

A szerzők által „bajuszos kurgánok”-nak leírt objektumok kerek köves kurgánok, amelyeknél két oldalon, ívelten lefelé csüngő kősor jelenti a bajuszt. A szerzők, nem mindenben értve egyet egymás között, 58 ilyen síremléket vizsgáltak meg, majd típusokra osztották fel őket. Keltezésük a bronzkortól a korai középkorig, ami megnehezíti egységes vizsgálatukat, amit még tovább bonyolít az, hogy némely esetben két, szorosan egymás melletti köves kurgánról van szó és ráadásul nem mindegyik alatt volt valós temetkezés. Inkább a korai középkorra voltak jellemzőek, pontosabban az 5–8. századra. Etnikai kötésük a szerzőket is megosztotta, közös vélemény nem alakult ki róluk. Az uráli–kazaksztáni sztyeppéken az említett évszázadokban – Sz. Botalov szerint – (erre most részletesebben is kitérünk) az ún. szelentasi típusú emlékek voltak széles körben elterjedve. Az Uráloninnen (Ciszurál) területén, a hunok elvonulása után a finnugorok imendjasevói kultúrája és a hun-szarmata maradványnépességből létrejött turbászli kultúra létezett egészen a 8. századig. Az utóbbin jelentős türk behatás érezhető, például a részleges lovastemetkezések megjelenésében. Az Urálontúlon (Transzurál) szintén a hun-szarmata és az ugor elem keveredett össze, akikre a prigovo-kasinói erdős sztyep korabeli edényanyaga volt a jellemző. Nagyjából ugyanebben az időben Dél-Kazakisztán peremvidéke és Közép-Ázsia oázisai a 8. század táján a deszikkáció miatt sorvadnak. Az 5–8. században, a késői hun dzsetiaszári típusú emlékek között is megjelennek a részleges lovastemetkezések türk hatásként. Az említett két nagy urálvidéki terület népessége között jelentős kontaktus lehetett. Ez megjelent a bahmutyinói és a turbászli kultúrák és a dzsetiaszári közötti kerámia rokon vonásaiban. A dél-kazakisztáni hun maradéknépesség alakul át, ők a heftaliták és a hioniták, akik a „fehér hunok” közé tartoztak. A heftaliták közötti hunok, az 5. sz. legvégén átkelvén az Amu-Darján, behatolnak Toharisztánba, Szogdiánába stb. 557-ben a fehér hunok vereséget szenvedtek a türköktől. Az Első Türk Kaganátus idejében jelentek meg aztán a kipcsakok, tokuzoguzok, oguzok – a következő korszak uralkodó nomád népei. A 8. századtól mutathatók ki a lovas- és részleges lovassírok, nyugat–keleti tájolásban. Tovább léteznek a „bajuszos kurgánok” egészen a 8. századig bezárólag. A 9. században az on ok türges etnonim végleg eltűnik az írásos forrásokból.

 

Megjelent Varga Géza: A finnugor elmélet alkonya. Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest, 2006, 216 oldal.

 

Szintén megjelent Benkő Mihály történész legújabb könyve: Magyar kipcsakok. Timp Kiadó, Budapest, 2008. Számos fényképpel, leszármazási táblázatokkal és históriás énekkel.

 

E. I.