01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 42 43 44 45 46 47

Hozzászólások Angela Marcantonio 2007. október 26‑i budapesti előadásához, melynek szövegét folyóiratunk előző számában közöltük

 

A hozzászóló mindenekelőtt méltatta az előadó elfogulatlanságát a régibb és a mai nyelv- és őstörténeti szakirodalom képviselői iránt. Módszertani kérdésekben idézett Budenz József, Ligeti Lajos, Bárczi Géza, Németh Gyula, Róna-Tas András általa jól ismert és tárgyilagosan megítélt munkáiból, nagy kár, hogy az ellentétes nézetek mai képviselői ebből a mai vitából nem vették ki részüket. Az előadó továbbá alapvető egyetértését fejezte ki Bálint Csanád régész idézett eredményeivel, aki a nyelv- és őstörténeti vitához oly kritikusan viszonyul. Az előadó nagy figyelmet szentelt a szókincsegyezésnek, amivel szemben a hozzászóló a nyelvi szerkezet primer voltát hangsúlyozta. Az előadás kezdetén felemlített régiók alapnyelvei az előadás során elenyésztek. Kár, hogy nem esett szó az életföldrajz (növényzet, állatvilág) hasznosításáról. Az előadó az öröklött és az átvett nyelvek fogalmát következetesen alkalmazta, ismételten beszélt keveréknyelvekről is. Ilyen fogalmakkal is kutatni lehet, hogy milyen földrajzi irányú volt a nyelvcsere, illetve a szókincsbefogadás. Ezért olyan fontos az előadásból a korai vándorlás irányainak elemzése (kelet–nyugati és nyugat-keleti utak követése), ami mellett a hozzászóló az észak–déli mozgás vizsgálatát is fontosnak ítélte, ami motiválná az előadó által hangsúlyozott belső-ázsiai kevert eredetű kevert nép, illetőleg nyelv további fejlődését. A nyelvi fejlődéssel együtt szerencsésen vizsgálta az előadó a sztyeppei régiókkal való érintkezéseket. Mindezzel Angela Marcantonio professzornő nagyban elősegíti és serkenti a további kutatást arra nézve, hogyan, mikor és hol állt össze az Etelközben már meglévő, különféle nyelvi nevű törzsekből álló magyar törzsszövetség.

Székely György professor emeritus

 

Szeretném előrebocsátani, hogy nem szaknyelvészként, nem is szaktörténészként kívánok nyilatkozni, hanem az eredetkutatás filozófusaként. Ebben a minőségben három könyvet írtam: 1. A makkabeusi kortól Heródesig címűt, benne az esszénusok eredetével. 2. Az avarok és székelyek címűt, benne a székelyek eredetével. 3. A magyar eredetkutatás és nyelvünk pere címűt, amelynek publikációját 2008 tavaszára ígérték. Ez utóbbiban részletesebben ismertetem Marcantonio professzorasszony nézetét, internetes nagy tanulmánya mellett a könyve alapján is.

Prominens vendégünk alaptéziseit készséggel elfogadva, azt jelzett könyvemben is megírva vallom, hogy a magyar nyelv nem finnugor eredetű, bár a két nyelv távolabbi rokonságát az ugor nyelvek közösségében nem vonom kétségbe. A két nép baráti kapcsolatát pedig még kevésbé. Közös finnugor őshazája legfeljebb a finnugor népeknek lehet. Ez a Baltikum tágasabb térsége. A magyarok eredete az Uráltól keletre, Délnyugat-Szibériába mutat. Ez szaktörténészeink kvázi-konszenzusa. A magyarok a mai Baskíria területén és Levédiában kerültek közvetlenebb kapcsolatba a balti ugorokkal (vö. Erdélyi I. ásatásai). Az uráli nyelvek finnugor minősítése szintén elfogadhatatlan. Ebben Rédei szótára komoly előrelépést jelent az „uráli” minősítéssel. A finnugor-uráli minősítés azonban túlhaladott. Az uráli nyelvcsalád még a finnugor minősítés nélkül is labilis. Ebben az észak-amerikai indiánok penut nyelvének legújabb kutatásai adják meg a tájékozódás fordulatát. E szerint ugyanis nem a finnugor, hanem az obi ugor kultúra hatásai mutathatók ki a jelzett indián kultúrában (obi ugor nyelv, díszítőelemek, továbbá a samanizmus hagyatéka).

A professzorasszony kikerüli a csapdát, amely azzal adott, hogy ha a magyar nyelv nem finnugor, akkor talán sumér, óegyiptomi vagy etruszk eredetű. Ő ugyanis határozott kritikával illeti pl. az etruszk-magyar nyelvi rokonság elképzelését. Teljesen indokoltan. Hiszen még a meru (= mérleg) szó rokonsága sem érv, mivel vásári eszközről van szó. Az ilyen szavak pedig lehetnek nemzetköziek. Még az avarok griffes-indás és palmettás övdíszeiből is nehéz a következtetés, ha azokat történetesen bizánci vásáron vették.

Kifejezetten filozófiai ellenérvvel lehet kimutatni azok hibás logikáját, akik szerint, ha a magyar nyelv eredetében nem finnugor, akkor sumér vagy etruszk eredetű lehet. Ha a finnugor–török háborút idézzük, nyilvánvaló, hogy a finnugor a tézis, a török az antitézis. Egyik sem lehet tehát a megoldást adó szintézis. Legkevésbé az etruszk vagy a sumér. Ez olyan következtetés volna, mintha azt mondanánk, hogy a finnugor mint tézis a narancs, a török mint antitézis a citrom, és akkor a szintézis az etruszkkal vagy a sumérral krumpli vagy a dió, pedig az csak a grapefruit (=citrancs) lehetne. A szintézisben a tézisből is, meg az antitézisből is kell lenni valaminek. A magyar nyelvben a finnugorból marad az ugor, a törökből pedig maradnak azok a mongol és bolgár-török nyelvi hatások, amelyek nyelvünk alakulásában kimutathatók. Maga a magyar nyelv azonban az obi ugorral közvetlen rokon ugor eredetű. Az ugor nyelvi alapot még a turkológus Vámbéry is elismerte.

A hagyományos finnugor nyelvészek – pl. Bárczi Géza is – abban vetették el a sulykot, hogy általánosították a finnugort (= pánfinnianizmus). Azt tételezték fel, hogy a finnugor volt az ősibb, mint az ugor. Így lett a magyar nyelv a finnugor leszármazottja, s ezzel mintegy vazallusa. Holott az alárendeltség helyébe a jelenben már a mellérendeltségi kapcsolatot kellene elfogadni. S ebben nagy jelentőségű a penut indián nyelvcsoportokban kimutatható obi ugor nyelvi nyomok felfedezése. (utólag módosított változat)

Boda László

 

Magam csupán egyetlen – mondhatni tudománytörténeti érdekességű – megjegyzést szeretnék tenni: Jankó János, korán elhunyt, jeles néprajzkutatónk, aki embertani téren is működött mint a 3. Zichy-expedíció tagja, sőt aki az utolsó cári össz-oroszországi régészeti konferencián a magyar régészeket is egyedül képviselte, 1902-ben az Uránia című, magas színvonalú tudomány-népszerűsítő folyóiratunkban azt írta, hogy a magyar nyelv határozottan sajátos, kevert jellegű!

Erdélyi István

 

1. Nyelvészként csak a nyelvrokonság kérdésében foglalhatok állást.

2. A nyelvrokonság nem feltétlenül jelent biológiai rokonságot is. A két dolgot nem szabad egybemosni, mint A. M. teszi.[1] Lehet egy nép kevert, de ettől a nyelvét még nem lehet kevertnek nevezni. Felmerül a kérdés, vannak-e egyáltalán kevert nyelvek. A mai román vagy angol szókincsében rengeteg az idegen elem, ennek ellenére mindenki egyetért abban, hogy a román, illetve a germán nyelvcsaládba tartoznak.

3. Még a finnugor nyelvrokonság esküdt ellensége, Varga Géza is elismeri, hogy a jelenleg ismert nyelvek közül a finnugor nyelvek állnak a legközelebb a magyarhoz (l. A finnugor elmélet alkonya, 54. old.). Persze nincs szükségünk Varga Gézára ennek megállapításához. A magyar nyelv alapvető mondattani szabályai (mondatrészek használata, szórend, egyeztetés, névutós szerkezetek stb.) érvényesek a legtöbb finnugor nyelvben. Minden elemi toldalékunknak (képzők, ragok, jelek) van szabályos megfelelője a rokon nyelvekben. Ezenkívül a magyarban kb. 700 olyan tőszó van, amelyek megfelelői más finnugor nyelvekből kimutathatók. Ezek a leggyakrabban használt, legfontosabb szavaink, amelyekből egyes esetekben százával keletkeztek új szavak. (Az ad igének pl. [az igekötős igéket beszámítva] 150 származéka él a mai magyarban.) Leggyakrabban használt 100 szavunk közt csak tucatnyi jövevény- és ismeretlen eredetű szó van, az összes többinek van finnugor megfelelője. Aki ezzel kapcsolatban a „gyatra” jelzőt használja, az saját előítéleteinek rabja.

4. Ezeket a vitathatatlan egyezéseket és párhuzamokat a legegyszerűbben a nyelvrokonság feltevésével lehet megmagyarázni. Ezzel a feltevéssel dolgozik az indoeurópai nyelvészet is. A tudományos bizonyítékok fényében egyetlen más elmélet (pl. a hullámelmélet vagy A. M. keveredési elmélete) sem állja az összehasonlítást a nyelvrokonság elméletével. Ha elfogadjuk a Homo sapiens monogenezisét, akkor el kell fogadnunk az emberi nyelv monogenezisét is. Márpedig, ha az első emberek egy közös nyelven beszéltek, akkor a mai beszélt sok ezer nyelv kialakulása csak a nyelvrokonság feltevésével magyarázható. Más kérdés az, hogy a ma beszélt nyelvek többségének rokonsága az összehasonlító nyelvtudomány módszerével és eszközeivel a nagy időbeli távolság miatt nem mutatható ki.

5. Az igaz, hogy a magyarok a történelmi forrásokban nomád, törökös kultúrájú, sőt török nevű népként jelentek meg. Ezt persze nem A. M. fedezte fel, így tanultuk már évtizedekkel ezelőtt. Az említett források a Kr. u. 1. évezred végére datálhatók. Az uráli kor végét azonban legalább 5 ezer évvel korábbra tesszük. Ez alatt az 5 ezer év alatt őseinkkel bármi megtörténhetett, sok minden meg is történt, de a nyelvüket megtartották. Ha összehasonlítjuk nyelvünk finnugor, illetve török eredetűnek tartott szavait, pontosabban azok jelentését (ezt A. M. elmulasztotta), akkor azt látjuk, hogy a finnugor eredetű szavak, a régészeti eredményekkel összhangban, egy halászó-vadászó-gyűjtögető életmódot folytató kőkorszaki népességre utalnak, a török eredetűek pedig fejlettebb, földművelő, nomád állattenyésztő és törzsi szervezetben élő közösségre.

6. Aki ismeri a vonatkozó szakirodalmat, az tudja, hogy az uráli/finnugor alapnyelv rekonstrukciója megtörtént. Természetesen vannak még fehér foltok, és egyelőre nem tudunk markáns különbségeket kimutatni az uráli és a finnugor alapnyelv között, de rekonstrukciónk így is van olyan megbízható, mint az indoeurópai alapnyelvé. Az ugor alapnyelv rekonstrukciója még valóban nem készült el, sőt a permit leszámítva a többi közbeeső (relatív) alapnyelvé sem. Ez kétségtelen hiányosság, aminek pótlását én a következő évek legfontosabb feladatának tartom. Remélem, találok hozzá társakat. Szükség lenne továbbá a finnugor nyelvrokonság bizonyítékainak teljességre törekvő, közérthető összefoglalására. Ezt a munkát a következő (2010-es) finnugor kongresszusig szeretném elvégezni. Attól félek azonban, hogy ezek sem fogják meggyőzni A. M.-et arról, hogy téves úton jár.

Csúcs Sándor

 

Nem magyar nyelvész mondta ki, hogy a hagyományos és hivatalos uráli nyelv-elmélet nemcsak „történelem előtti tényként” megalapozatlan, hanem pusztán nyelvészeti szempontból sem állja meg a helyét. Angol egyetem nyelvész-professzora támogatja személyében és elméletében azokat a magyarokat – akár laikusok, akár nyelvészek vagy más humán tudományok tudósai –, akik soha nem hittek nyelvük uráli elméletében.

Szépszámú hallgatóság előtt tartott – a Magyar Őstörténeti Munkaközösség felkérésére – Angela Marcantonio egyetemi tanár (Cambridge) előadást nyelvészeti kutatásainak megállapításairól. Mondandójára a finnugrista nyelvész-szakemberek közül senki sem volt kíváncsi, csak levélben üzentek, amit felolvastattak. Az előadást követő hozzászólások közül talán a legmeglepőbbet, amely joggal tarthat igényt a magyar nyelv iránt érdeklődő olvasók érdeklődésére, itt közöljük.

 

A harmadik évezred első esztendejében, egyféle nyitányaként a beharangozott újnak, már a rendszerváltozottnak lódított időkben, a legolvasottabbnak mondott hazai napilapunk hasábjain olvashattuk azt a mindannyiunknak szóló figyelmeztetést, hogy: „A tudomány ott végződik, ahol a magyar nyelv finnugor eredetét elkezdik kétségbe vonni. Eddig a pontig tart a tudomány. Ami ezen túl van, az a politikai és szellemi alvilág.” (Engel Pál: Úrigyerekek tévúton. Népszabadság, 2001. május 12.)

 

Tisztelt Professzorasszony, hölgyeim és uraim!

Kedves mindannyian, akik a szellemi és politikai alvilág képviseletében itt megjelentek.

Az előbbi idézet felemlegetése időszerű és szükségszerű, mert a professzor-asszony már korábban írásban és szóban egyaránt kinyilvánította álláspontját, mely szerint:

„Megkérdőjelezem a hagyományos finnugor/uráli elmélet érvényességét, és érvekkel támasztom alá, hogy a finnugor/uráli elmélet inkább fikció, mint tudomány.”

(A magyarság eredetének nyelvészeti kérdései. Táltos Kiadó, 2007. 110. oldal.)

Az előadó „nem tekinti a történeti összehasonlító nyelvészetet az őstörténet-kutatás egyik ágának”. (A magyarság eredetének nyelvészeti kérdései című tanulmánykötet, 115. oldal. Táltos Kiadó, 2007. Sepsiszentgyörgy. A finnugor elmélet és a magyar nyelv eredete című tanulmányában.) Tehát cáfolja Leibniz tételét, mely szerint (Gottfried Wilhelm von Leibniz (1646–1716) filozófus volt, aki meghirdette a tételt, hogy) a népek eredetének kérdéseire a nyelvek összehasonlítása, a nyelvek rokonságának bemutatása deríthet fényt.

Arany János lemondásának (aki az Akadémia titoknokaként nem tudta a titkot magában tartani) egyik oka éppen Hunfalvy Pál (Paul Hunsdörfer) égetési tevékenysége volt, aki elhamvasztatta Szentkatolnai Bálint Gábornak az Akadémiához benyújtott nyelvészeti értekezéseit. (Az Arany által csak égetőnek titulált Hunfalvyról nagyszalontai magányában írta meg Josef Budenzhez címezve epigrammáját: „Igazi vasfejű székely ez a Bálint, nem arra megy, amerre Hunfalvy Pál int…” (Az égetés tényét Bártfai Szabó László leveleiből tudjuk, ő írja le, hogy Bálint Gábor kutatási eredményeit Hunfalvy az irodájába kérte, és ott mint égetni való sületlenséget beosztottjával elégette.)

Az Akadémia Vámbéry Ármin tevékenységét egyszerűen csak szellemi betyárságnak minősítette (1886. évi május 24-én tartott ülésén).

Nem tudtak Fischer Károly Antal tanulmányával sem boldogulni, így azt csak elhallgatták. Szegény Fischer jogos felháborodását érdemes idézni: „Én, aki a történettudományt nem kenyérkeresetből gyakorlom… joggal kérdezhettem és kérdezhetem: miért nem méltatták bírálatra a könyvemet, mely – bár lehetne, s vannak is fogyatkozásai – mégis kézzel fogható, szemmel látható igazságokat tartalmaz… A felelet, mint mondám, az volt, hogy ellenkezik mindenben, mit valónak hisznek. S mi ez a »való«? Ez a »való« a finnugor leszármazás elmélete, amelyet az `50-es évek elején, Schlözer nyomán, az importált német és cseh professzorok csempésztek be hozzánk, akiknek buzgó apostolaik a mostani finnugor atyafisággal ellenkező véleményt lábra kapni nem engednek…” Fischer munkájának cáfolatára minden valamirevaló finnugrista nyelvészeti munka kitér, de az irodalomjegyzékben elfelejti a tanulmány címét és Fischer nevét közölni. (Fischer Károly Antal: A hunok és magyarok „fekete” illetve „fehér” elnevezésének megfejtése. Budapest, 1888.)

Figyelemre méltó egykori kultuszminiszterünknek, Trefort Ágostonnak idevonatkozó nyilatkozata, miszerint: „Tisztelem az urak álláspontját, nekem azonban – mint miniszternek – az ország érdekeit kell néznem, és ezért a külső tekintély szempontjából előnyösebb, a finnugor származás princípiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finnugor eredet mellett törnek lándzsát.” (Idézi Erdélyi István: A magyar őstörténet néhány alapproblémája. Kelet-Kutatás, 1989. ősz, 19. o.)

(Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter nevéhez fűződik a magyar nyelv mint tantárgy oktatásának kötelezővé tétele a népiskolákban, 1879. évi törvénycikk. Az MTA-nak elnöke volt, 1888-ban bekövetkezett haláláig.)

Ilyen előzmények után kerülhetett előtérbe a nagyszombati egyetem csillagászának munkája, amelynek a magyar nyelvészeti szakirodalomban a XVIII. század végéig semmi hatása nem volt. Az Új Magyar Nagylexikon így méltatja az uráli nyelvészet címszónál: „Sajnovics a magyar és a lapp nyelv rokonságát bizonyította, mégpedig módszeresen.” (Új magyar Nagylexikon. 18. kötet 12. oldal.) Pusztay János finnugrista nyelvész szerint is: „A finnugor összehasonlító nyelvészet határköve Sajnovics Demonstraciója.”

Sajnovics János Demonstratióját, amelyet Koppenhágában nyomtattak ki, és a dán királyi tudós társaságban ismertették először 1770-ben, nos, ezt a művet a legtöbb magyar nyelvész nem is ismeri. A latin nyelven írott és néhány unikális példányban fennmaradt kiadványt csak 1994-ben fordították le magyar nyelvre.

A magyar összehasonlító nyelvészet bibliája, minden finnugrista nyelvész apostolának sokat idézett, de általában senki nyelvész által soha el nem olvasott alapműve így kezdődik: „Csodálkozik talán a Királyi Tudós Társaság, hogy én, aki egyébként matematikai tudományokkal és főleg csillagászati tanulmányokkal foglalkozom, grammatikai értekezést dolgoztam ki. De ha a dolgot méltóztatik mélyebben megvizsgálni, meg fogja érteni: senki mástól nem várhat több joggal ilyen értekezést, mint tőlem.”

Majd (műve 103. oldalán így folytatja): „Noha finnmarchiából visszatérvén illő szerénységgel tagadtam, hogy érteném a lappok beszédét (tudniillik ez a hír terjedt el), ugyanakkor azonban azt állítottam, hogy a magyar és a lapp nyelv azonos. Hanem ezt csakis valami írásművel lehet bebizonyítani, különösen azoknak, akik egyik nép nyelvében sem járatosak… hozzájutottam egynémely híres szerző művéhez is, amelyekben a magyar, valamint a lapp nyelv egyezését, ha nem is bizonyítják, de világosan állítják. Így ezen a téren nem követelhetem magamnak a felfedezés dicsőségét.”

„S noha távolról sem az én feladatom e nyelv őseredetét nyomozni s azt hiszem, senki sem várja ezt el tőlem, mégis, úgy vélem, hálás lesz az olvasó, ha tárgyamtól kissé eltérvén, előadom, amit minap közölt velem levélben T. HELL atya, kiemelkedő tehetségéhez méltón és a dolgok egymáshoz illesztésében való nagy jártasságával, nem kevésbé éleselméjű, mint finom módon kigondolva. Azon a véleményen van: a kínaiak az ősei vagy minden ázsiai népnek, sőt a magyaroknak is, vagy legalábbis az ázsiai nyelveknek, azaz: a magyarok legősibb dialektusát a kínai dialektusokban kell keresni.

Senki sem kétli, hogy a kínaiakkal szomszédos volt ez a nép, amelyet DEGUIGNES hunnak nevez. Végül: a tatár nyelv nagyrészt megegyezik a kínaival, továbbá a törökkel, a török pedig a magyarral, tehát a kínai is a magyarral…

Kíváncsi lévén arra, úgymond, hogy mit jelent és honnan ered a lapp same, sabme vagy samelets szó (ti.: a lappok nem a lapp, hanem a Same, Sabme vagy Samelets névvel illették magukat), amellyel a lappok önmagukat nevezik meg, Kircher atya China illustrata c. könyvét forgattam, amelyben van egy térkép a Kínával szomszédos vidékekről is. Megnéztem a térképet, elolvastam Kircher beszámolóját misszionáriusaink útjáról, s a 65. oldalhoz érve egy homokos, kietlen, a kínaiaktól északra fekvő pusztaság leírását olvastam, amelyet a könyv szerint Lop-nak vagy Lap-nak neveznek, a tatárok pedig ugyanezt a pusztát Samo-nak hívják… Úgy tűnik tehát, hogy a lappok ezt tartják őshazájuknak, amikor magukat Samelets-nek nevezik. Márpedig, ha ekképp a lappok egykor a kínaiak szomszédai voltak, az is ideillő állítás, hogy a lappok egykor a kínaival egyazon népet alkottak (több más súlyos bizonyítékom is van arra, hogy a lappok és általában a finnek, Finnország elfoglalása előtt egy népet alkottak a kínaiakkal). S ha egyazon nép voltak, a lappok nyelvének azonosnak kellett lennie a kínaiak nyelvével. Mivel pedig bizonyított dolog, hogy a magyar és a lapp nyelv azonos, ezért a magyarnak is valamilyen módon egyeznie kell a kínaival.” (Remek szó-összehasonlítási példákat is hoz erre: kínaiul az ég az ge, kínaiul az éj az ye, az út az tu, a szív kínaiul syn, stb.)

Tisztelettel kérem a mosolygás megszüntetését, mert az igazán nevetséges nem maga a mű, hanem az abból a tudomány számára levont állítás! Százötven éven keresztül rendre-másra hivatkoztak rá, idézték széltében-hosszában, magyaráztak vele, és elhitetni próbálták azt, amit ép elmével senki sem hihet, ami nem állja ki, nemhogy a tudományosság, de a józan ész kritikáját sem!

A nyelvészeti szaktudományok művelői közül manapság igen kevesen olvassák a tudományágat megalapító, a mai modern finnugor összehasonlító nyelvészeti tudomány kizárólagos alapjait lefektető műveket, míg alkotóikat a nyelvtudomány Parnasszusára emelve, nevüket áhítatos tisztelettel idézik. A finnugrisztika őseinek tekintett Sajnovics, Reguly és Budenz mellett a nyelvkoncepció igazi alapjait lefektető Franz Miklosich és Gregor Dankovszky neve legfeljebb csak Arany Jánosnak az Ortológusokra írott verseiből ismerhető meg. Az 1833-ban megjelentetett Magyaricae Linguae lexicon critico-etimologicum a szerzők számára a Magyar Tudományos Akadémia tagságát jelentette. Szófejtéseik színvonalára jellemző, hogy a kopoltyú szót a szláv „rákolló” jelentésű klepeto szóból származtatták. A honfoglalók ménjének párját a szláv kanicá-ból eredeztették. Munkájuk fő mondanivalója és a finnugor származáselmélet lényege, hogy az úgynevezett finnugor népek művelődésre, politikai, társadalmi, műszaki alkotásokra csakis más népek hatására és vezetésével képesek.

Erre alapozva lett a XIX. században a magyar-ugor összehasonlító nyelvészetnek tanszéke, s rajta elsőként 1868-ban Budenz a „magyar-ugor összehasonlító nyelvészet” magántanára. 1872-ben felállítják az altáji összehasonlító nyelvészeti tanszéket, amely csak ezt követően lett idővel Finnugor Nyelvtudományi Tanszék, amely a legjobb „budenzi hagyományokat” folytatta.

„Az uralisztika felvet korábban nem vizsgált nyelvészeti kérdéseket is. Az uralisztika sok tekintetben lényeges különbséget jelent a finnugrisztikához képest. Jelentős előrelépés tapasztalható, látókörtágulás, módszerbővülés figyelhető meg. Ugyanakkor az uralisztikában minden egyes újítás felhasználja a nagy hagyományú, sok eredményt elért szülő, a finnugrisztika üzenetét.”

„Újabban eddig soha nem látott színskála-bővülés tanúi lehetünk. Az uráli nyelvészetet hazánk határain túl szerte a világon művelik. A helyi kutatási sajátosságok rányomják bélyegüket a vizsgálatokra. Így az uráli nyelvek kutatói élnek az amerikai és a szovjet strukturalizmus eszközeivel, felhasználják a transzformációs-generatív nyelvi elemzést, sőt az algebrai és gépi nyelvészet módszereit, eljárásait is.” (Pusztay János: Az „ugor–török háború” után. Magvető Kiadó, Gyorsuló idő, Budapest 1977, 176.)

Erről a bizonyos urál-altaji nyelvcsaládról az Új Magyar Nagylexikon tömören csak annyit ír, hogy: „hipotetikus, vitatott nyelvcsalád. Az uráli nyelveket kapcsolatba hozták az altaji nyelvcsaláddal és feltételezték egy még korábbi urál-altaji nyelvcsalád létezését… az urál-altaji nyelvcsalád létét a tudósok többsége elveti.” (18. kötet 10. oldal.)

Az uráli alapnyelvről ugyanitt: „a Kr. e. 3000 előtt létezett nyelvállapot, amelyből a finnugor és a szamojéd nyelvek származnak. Az írott források hiányában a maga természetes valóságában nem ismerhető meg, csak a történeti-összehasonlító nyelvészet módszereivel lehet következtetni szókincsére, nyelvtani rendszerére. Az alapnyelvi szókészlet nagyságára szintén csak következtetni lehet. Ebből a hipotetikus uráli nyelvcsaládból eredeztetik a finnugor nyelvcsaládot.”

Itt tartunk most.

Befejező mondatként, nem durva félremagyarázásként, csupáncsak egyszerű tényként, a Magyar Tudományos Akadémia konzultatív szerkesztőbizottsága által szerkesztett, és a Magyar Nagylexikon Kiadó által 2002-ben Budapesten, Göncz Árpád fővédnökségével megjelentetett Új Magyar Nagylexikon tizenötödik kötetében, a 182. oldalon a puli címszónál írottakat idézném. Ott szó szerint ez áll:

„Puli (Canis familiaris ovilis villiosus hungaricus): középnagy testű, terelő típusú magyar pásztorkutya. Legközelebbi rokonai a tibeti pásztorkutyák (a tibeti terrier és a lhassa apsos). Kialakulása és fennmaradása a népvándorlás kora óta a pásztoroknak köszönhető. Neve sumer nyelven »támadva terelő«…”

Halasy-Nagy Endre

 

Angela Marcantonio úgy ítéli meg,  hogy a magyar és a nemzetközi szakirodalom szerint az uráli nyelvcsalád nem más, mint azon nyelvek összessége, amelyek valószínű örökségei feltehetően egy i. e. 6000 körüli feltételezett kultúrával rendelkező feltételezett ősnép beszélte feltételezett ősnyelvnek. Ez azt jelenti, hogy mind az ősnyelv, mind az ősnép, mind a hozzájuk tartozó őskultúra, sőt, annak az időbeli elhelyezése feltételezett. Következésképp a nyelvészeti elméletek és a történelmi tények nincsenek összhangban.

A nyelvészeti kutatásaim eredményeképpen ennek az a legfőbb oka, hogy a szóetimológiák rendre hibásak mindhárom (uráli, altaji és az indoeurópai) nyelvcsaládba sorolt nyelvekben. Helyre kell tehát tenni a szómagyarázatokat, a nyelvek grammatikáját s a nyelvi kapcsolatokat. Ahhoz azonban, hogy valódi tudományos munkát végezhessen a kutató, meg kell szabadulnia a nyelvcsaládokban gondolkodás és az uráli nyelvelmélethez való ragaszkodás béklyóitól. Ezek a korlátok nagyban hozzájárulnak ahhoz is, hogy a kutatók nem ismerik eleink gondolkodásmódját, következésképp a szóteremtés, szóalkotás indítékait, körülményeit. Mindezt a Marcantonio által is idézett példák közül a szem, a szőlő és a gyümölcs szavunkon keresztül jelzem.

A TESz állítása szerint a magyar szem ősi örökség az uráli korból, a szőlő csuvasos típusú ótörök jövevényszó, a gyümölcs pedig török eredetű. Mindhárom állítás hamis. A hamis jelző jogos használatához egyetlen hiba is elegendő lenne, azonban ennél sokkal több van.

Aszem szócikk írója nem hivatkozik pl. a magy. tengerszem szóra, amely szorosan idekapcsolódik. A kutatásaim fényében a tengerszem (tenger ’víz’ + szem ’forrás’) összetett szó, jelentése ’vízforrás’. Ami az utótagot illeti, vö.: finn silmä ’szem’, silmäkkee ’kibuggyanó v. felbuggyanó víz, fakadó forrás’ (SZINNYEI 1884). További nyelvek adatai tartoznak ide, pl. csuv. śăl ’forrás, kút’, ÓT. jul, mong. ceel ’forrás, kút, forrás, ahol állandóan bugyog fel a víz a földből’ (JEGOROV 1964).

A ’mag’ mint a szem másik jelentése szorosan kapcsolódik a forrás jelentéséhez. A mag ugyanis nem más, mint a növények, állatok, emberek forrása, eredete. Következésképp a termés, azaz a gyümölcs, a teremtmények, vagyis az állat és az ember, mind egyfajta magzat, a maghoz tartozó, maggal ellátott. A szőlő és a gyümölcs jelentését ’bogyóság’-ként kell értelmezni, s ez meg is felel a valóságnak. A szőlő szemekből álló fürt, a gyümölcs pedig szemes termés. Hangsúlyozom, e jelentés felőli megközelítés és magyarázat nem találgatás, egy rendszerből olvasható ki, amelynek tagjai a három nyelvcsaládba sorolt nyelvek és a földrajzi nevek, s amelyet támogatnak a hun kutatások és más tudományágak eredményei is.

A rendszerbe a következőképpen illik e három szó hangtani oldalról:

A magy. szem szóval kapcsolatosan a TESz (miután ősi örökségnek tartja az uráli korból) adatai korlátozottak, vö.: vog. šεm, osztj. sem, zürj. śiń, cser. sinzä, mdE. śεľme ’szem’, finn silmä, észt silm ’szem’, lp. čâľbme ’szem’, szam.jur. sέβ, jen. sei, tvg. śäime, szelk. jai, sai, sei, kam. sima, mot. sima, kojb. sima, tajgi šime-dä ’szem’. Az uráli alapalak *śilmä lehetett. A szóvégi m finnugor *lm > magy. m fejlődéssel magyarázható (TESz). További adatok tartoznak ide, pl. mong. samar ’fenyőmag, mogyorószerű, ehető belű, csonthéjas termés’. Az or. szemer és a magy. szemernyi (szemer + -nyi: képző) töve genetikusan összetartozik, jelentése 0,073 grammnyi patikasúly. A szemer (szeme + -r: képző[2]) tövének jelentése ’gabonaszem’, amely súlymérték orvosság és nemesfém mérésére (vö.: TESz). Ugyancsak ’maggal ellátott’ jelentésű a magy. szilva, amelyet szláv eredetűnek tart a TESz. Az or. sém’a ’mag’, or. sam ’maga’: visszaható névmás. Idetartozik továbbá a ko. sin ’forrás’, vö.: vasin (< va ’víz’ + sin ’forrás’) ’forrás, amely állandóan jön fel a tó vagy folyó aljából’, vö. még udm. ošmes-sin ’forrás’, hanti γsem ’forrás’ (< γ ’föld’[3] + sem ’forrás’) (LYTKIN-GULJAJEV 1999). Rokon a ko. sin (sinm-) ’szem’, udm. sin ’szem’, mari šinča ’szem’, md. s’el’me, fi. silmä, szam. čâlme, man. säm, šäm, hanti sem, magy. szem ’ua.’ (LYTKIN-GULJAJEV 1999). A szó kapcsolatai nemcsak a Volga–Urál vidéke földrajzi nevei között (vö.: csuv. Śaval, Śăl, Śălav stb.), hanem a Kárpát-medence földrajzi neveiben is megvan, vö.: magy. Szinva, ahol a patak a forrásáról kapta az elnevezést. Ilyen a magy. Salgó, Zagyva stb. földrajzi név. Idetartozik pl. az Ázsiában ismert Szelenge folyónév is. Számos közszói és tulajdonnévi példát hozhatnék, hiszen kiterjedt rendszere van Eurázsia-szerte.

Ami a szavak hangtani oldalát illeti, úgy tartoznak össze, hogy a szókezdő valamennyi esetben s-, š-, amelyek eredeti t-ből keletkeztek. Az –l- szintén –t- eredetű (vö.: ‑t- >-δ- > 1. -l-, 2 –w- >-V- > -0-. Az –m-, -n- pedig -k- eredetű (vö.: -k- >1. -g- 2.-w- > 1.-v-, -m-).

A szem mind jelentéstanilag, mind hangtanilag, mind alaktanilag alapul szolgált a szőlő és a gyümölcs szónak. A magy. szőlő a TESz szerint nyj. szöllő, szöjlő stb. formában is megvan. Mint csuvasos típusú ótörök jövevényszót összevetik a csuv. śyrla, tat. yiläk, bask. yeläk, nog. yilek, yelek, karacs. dzsilek ’bogyó’, vö.: mong. dzsedegene ’egy fajta bogyó’. …. a szöllő alak -ll-je vagy hangzóközi geminálódás eredménye, vagy egy korábbi *szödlő-féle formából keletkezett hasonulással… (TESz). A szócikk írójának ismereteiben több hiányosság is megmutatkozik. Nem vesz figyelembe további adatokat, vö.: csuv. śyrla, tat.žilek, oszm.čilek, ujg. jemiš, hak. čistek (JEGOROV 1964), továbbá or. jadro (ядро ’mag’, ядерный ’mag-’). Az oszm. üzüm ’szőlő’ szót nem szokták idézni a szőlő kapcsán, mert nem látják az összefüggést. Arról van szó, hogy a kezdő mássalhangzó elenyészett, a szóbelseji –z- előzménye a -δ- ugyanúgy, mint az-l-, -r-, ill. a-w-nek. Az -m pedig ugyanaz, mint a magyar és társaiban található -m.

A párhuzamok egyrészt jelentéstanilag és hangtanilag beépülnek egy hatalmas rendszerbe. Másrészt figyelemre méltó az ujg. jemiš, amely átvezet agyümölcs szavunkhoz, a hak. čistek (< čis + -tek) is igazolja azt, hogy a szó belsejében a tőčis, a magy.szöllő (< szöl + -lő) szöl, aszöjle (< szöj + -le) szöj, acsuv. śyrla (< śyr + -la) śyr, a tat. yiläk (< yi + -läk) yi, a bask. yeläk (< ye + -läk) ye, a nog. yilek (< yi + -lek) yi, yelek (< ye + -lek) ye, karacs. dzsilek (< dzsi + -lek) dzsi, mong. dzsedegene (< dzsede + -gene) dzsede a szótő, or. jadro (< jad + -ro) jad, jadernyj (< jade + -r + or.-n-: melléknév képző + or.-yj) jade, amelyek hangtanilag úgy tartoznak össze, hogy a tővégi mássalhangzó, valamint a hiány közös ősre vezethetők vissza, mégpedig eredeti -t-re. A fent jelölt -: interdentális zöngés spiráns előzménye volt nemcsak az -l-nek, (vö.: magy., md., finn, észt, lp. l), hanem az -r-nek, (vö.: csuv. r), a magánhangzónak (vö.: szam. i), a hanghiánynak (vö.: magy., tat., bask., nog., karacs. -0-), a -d-nek (vö.: mong., or.), a -j-nek (vö.: magy. j), az -s-nek: -s- < -J (-th-) < ‑t- (vö.: hak. -s-). Ezek a hangzókgenetikusan összetartoznak (vö.: CZEGLÉDI 2004–6). A szótő -l-jének előzménye olyan - (interdentális zöngés spiráns), amely egy másik irányú változás esetén (vö.: δ > w[4] > V[5] > 0[6]) eltűnt, miközben megnyújtotta az előtte álló magánhangzót (ld. magy. szőlő). A változási sor tartalmazza azokat az állapotokat is, amelyeket megőriztek, pl. a szamojéd adatok. A spiráns δ > 1. l, 2. r, 3. z[7]4. w fejleményei igazoltak a nyelvekből.

A szőlő és a gyümölcs szavunknak egyaránt a szem szó egyik formája szolgált alapul. A gyümölcs szóban az -l-t az -lcs hangkapcsolatbantévesen szervetlenül betoldott mássalhangzónak tartják. A három szó (szem, szőlő, gyümölcs) etimológiája közül egyik sem állja meg a helyét. A magy. szem nem lehet uráli eredetű, a gyümölcs és a szőlő nem lehet török eredetű kölcsönszó. A magyarázatot jóval nagyobb összefüggésekben találjuk meg, amelyet a fentieken kívül a hun kutatások is igazolnak. A szakirodalomban és a mérvadó TESz-ben a tévedések sorozata van jelen mind a jelentés, mind a hangtan, mind az alaktan terén. Belőlük nyelvészeti és őstörténeti következtetéseket levonva csak hamis eredményekhez lehet jutni. A megoldás pedig az, hogy előítéletektől, előre felállított szabályoktól mentesen felül kell vizsgálni a szakirodalmat úgy, ahogyan azt Angela Marcantonio tette. A forrásokat újra kell elemezni és értelmezni, a nyelvünk grammatikáját újra kell írni. Természetes, ami eddig jó volt, meg kell hagyni, és tanulni kell belőle. Angela Marcantonio előadása és az írásai a jelen hamis helyzetből való kijutásnak, az egy helyben topogásból való kilábalásnak az első nagyon fontos lépését jelentik.

Czeglédi Katalin

 

Rövidítések:

bask.       baskír

cser.        cseremisz

csuv.       csuvas

fi.            finn

hak.         hakasz

jen.          jenyiszeji

kam.        kamasz

karacs.     karacsáj

ko.           komi

kojb.        kojbál

ld.            lásd

lp.            lapp

magy.      magyar

man.        mansi

md.          mordvin

mdE.       mordvin erza

mong.      mongol

mot.         motor

nog.         nogaj

or.           orosz

oszm.      oszmán

osztj.       osztják

ÓT.         ótörök

pl.            például

szam.       szamojéd

szam.jur. szamojéd jurák

szelk.       szelkup

tat.           tatár

tvg.          tavgi

ua.           ugyanaz

ujg.          újgur

udm.        udmurt

vog.         vogul

vö.:          vesd össze

zürj.         zürjén

 

Források, irodalom:

CZEGLÉDI 2004–6 – CZEGLÉDI Katalin: Bevezetés a nyelvészeti őstörténeti tanulmányokba. Nyelvészeti őstörténeti Füzetek I–IV. Miskolci Bölcsész Egyesület, Miskolc (Egyetemi jegyzet) 2004–2006.

CZEGLÉDI 2007 – CZEGLÉDI Katalin: Földrajzi nevek mondattana. Nyelvészeti őstörténeti Füzetek V. Miskolci Bölcsész Egyesület, Miskolc (Egyetemi jegyzet) 2007.

JEGOROV 1964 – JEGOROV, V. G. 1964: Etimologicseszkij szlovar csuvasszkovo jazyka, Csebokszary.

LYTKIN–GULJAJEV 1999 – V. I. LYTKIN–J. Sz. GULJAJEV 1999: Kratkij Etimologicseszkij Szlovár komi jazyka. Komi Knyizsnoje Izdatyelsztvo. Szyktyvkar.

MARCANTONIO 2006 – MARCANTONIO, Angela: Az uráli nyelvcsalád Tények, mítoszok és statisztika. Fordította Imre Kálmán, Magyar Ház, 2006.

MARCANTONIO 2006 – MARCANTONIO, Angela: A történeti nyelvészet és a magyar nyelv eredete. Angela Marcantonio válogatott tanulmányai. Hun-idea Szellemi Hagyományőrző Műhely, Budapest, 2006.

SZINNYEI 1884 – SZINNYEI József 1884: Finn–magyar szótár. A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest

TESz – A magyar nyelv történeti etimológiai szótára, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970.

Summary

Angela Marcantonio’s lecture and books are the first very important step for going out from the fals present situation about the origin and history of the Hungarian language and people. A. Marcantonio’s conclusions on the basic of the special literature are justified by my results of the philological researches. All these are demonstrated by three Hungarian words: szem, szőlő, gyümölcs.



[1]   Szerk. megj.: A. Marcantonio ilyesmit nem tett!

[2]   A TESz helytelenül az -ar elemet tartja képzőnek.

[3]   Vö.: fi. mi, me ’föld’, hanti mγ’föld’, magy. Móka ’szőlős, gyümölcsös kert neve’.

[4]   ld. szam.jur. sέβ -β (w)-je.

[5]   Vö.: jen. sei szó -i-je.

[6]   Vö.: kam. sima.

[7]   Vö.: oszm. öz ’lényeg’, özel ’saját, magán’.