01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 42 43 44 45 46 47

Szöllősy Kálmán

Konstantín császár új ruhája

 

„Éppen ezer éve annak,[1] hogy a bizánci császári palota könyvtárában Bíborbanszületett Konstantín[2] császár munkatársai és írnokai társaságában egy nagy munkán dolgozott, melyet fia, az akkor körülbelül 10-13 éves Romanosz számára készített. (…) Aligha sejtette, hogy ez a munka, melyen hosszú éveken át dolgozott, nemcsak fia számára fog diplomáciai kézikönyvül szolgálni, hanem az utókor történeti ismereteinek egyik legbecsesebb forrása is lesz.”[3] Moravcsik Gyula szerint 948–952 közt így készülhetett aDe administrando imperio[4] (rövidítve: DAI), amit a tudós fordító A birodalom kormányzására magyarított, s ami számunkra Levédia és Etelköz nevét – egyetlen műként (!) – megőrizte, csak innen ismerjük Levedi nevét, és Árpád fejedelemmé választását is. Honfoglalás előtti történelmünk jobb ismeretéhez nem kerülhető meg a híres mű, ám eleddig még Levedia és Etelköz tér- és időbeli koordinátáit sem sikerült meghatározni. A kölcsönös függés miatt a korabeli történelem sem tisztázható, miképpen – viszonzásul (?) – historikus tévedések is konokul akadályozzák e térségek valódi helyükre rögzítését a történelmi térképen.

Ha és amikor egyértelmű és hiteles forrásadatokban dúskálunk, nem járhatunk így, a kudarcot ezért rá lehet kenni a releváns adatok gyérségére. Olcsó mentség, kevés adat kombinációjával is lehet boldogulni, a legbonyolultabb, sokismeretlenes egyenletrendszerek is megoldhatók néhány ismert adattal. Hát miért nem akar az elvárható eredmény megszületni? Lehet, hogy a zavart a bőség okozza? Hogy éppenséggel a nem egyértelmű, vitatható hitelességű adatokból markoltunk túl sokat? Lehetséges, hogy a hírneves műben olyan, semmilyen más forrással nem ellenőrizhető, kiirthatatlan állítások és ellentmondások nyüzsögnek, melyek lehetetlenné teszik a megoldást?

A megoldási kísérletek elszaporodása, az állandósult vita a fiaskó tünete, amiben a felelősség oroszlánrésze a Konstantín nevével fémjelzett mű iránti féktelenné lett bizalmatlanságé. A „szorgalmas munka” gyümölcseként a kétely eszkalálódott, a DAI hitele megroppant. „Fejlődést” tapasztalunk, Kristó konstatálja: „A kutatás …az 1970-es évek második felében már odáig jutott el, hogy több oldalról kétségbe vonta Konsztantínosz magyar vonatkozású 38. fejezetének hitelét, s ezzel az egész… munka megbízhatóságába vetett hitet megingatta.”[5] Az elterpeszkedő bizalmatlanság a DAI egészét inflálja, ennek folyományaként eluralkodik az önkény. A veteményt kapáljuk ki és burjánzanak a gyomok.

Kinek az érdeke: a császáré vagy informátoraié?

Dobrovits Mihály Konstantínt még manapság is „bölcs császárnak” nevezi,[6] de már régóta más színezetet öltött a szakirodalomban. Konstantín művét „meg kell tisztítani részben a szerző, részben a másoló félreértéseitől”, „mint író, nem tartozott a forrásait híven másolók sorába. A birodalom kormányzásáról c. művének éppen azok a fejezetei, melyeket a magyar és a besenyő őstörténetnek szentelt, oly szerzőnek mutatják, aki a rendelkezésére álló szövegeket egyénileg értelmezte, s … önkényesen félre is magyarázta. …attól sem riadt vissza, hogy össze nem tartozó eseményeket egyesítsen.”[7], „önkényesen leegyszerűsítette a történelmi folyamatot”, „Elvetendő szerzői mesterkedésnek bizonyul…”[8], „helytelenül írja erről a folyóról, hogy a magyarok földjén keresztülfolyik”, „teljes bizonytalanságban hagy… Még arról se tájékoztat, hogy az Etelköz nevű ország valójában hol feküdt.”, „Amikor … a magyar–kabar seregek etelközi bevonulását beszéli el, szerinte az új haza „a besenyők földje” volt, holott nagyon jól tudta, a besenyők csak a magyarok és a kabarok távozása után telepedtek oda.”,[9] „A Levedia név magyarázatát illetően erőteljes… szkepszis fogalmazódott meg a konstantinosi tudósítás hitelét illetően.”,[10] „Leved földrajzi meghatározása… nem jelent olyan általánosítást, mint amilyent Konsztantínosz a helynévbe beleérzett.”,[11] „a görög szöveg… helyismeretileg pontatlan… egyazon folyónak egy nyelvrendszerben… aligha lehetett két elnevezése. A Χιδμάς – Χινγγιλοëς egybevonást… nem csak Konsztantínosz [hanem informátorai] …is elkövethették.”,[12] „Konstantinos semmit sem tud sem a kazárok, sem a magyarság kettős királyságáról.”,[13] „nem lehet kétséges…, hogy az idő és az események tekintetében egyaránt jelentékeny zavar mutatkozik előadásában.”[14], „hol van Konstantinosnál a régibb és újabb dolgok önkényes összekapcsolásának határvonala?…, ahol Lebedias Árpád kortársává lép elő.”[15], „néhány esztendőbe sűrítve… másfél évszázados fejlődést összegez.”,[16] „tudósításának ellentmondását tárgyaljuk először. …összekeverte a két szállásterület, Etelköz és Turkia folyóit.”,[17] „a forrásokat általában gondosan használja, viszont az ellentéteket… gyakran nem egyenlíti ki…”,[18] „a kettős fejedelemséget elhallgató fejezet nyilvánvalóan tendenciózus, a benne közölt hagyományok térben és időben ellentmondanak egyéb ismereteinknek. …a 38. fejezet forrásértéke alig mérhető a 37. fejezet és a mohamedán források értékes információihoz.”,[19] „Kónstantinos elbeszélésének ez a részlete a legnehezebben hihető.”[20] Ha mindez igaz, a megbízhatatlan forrás szeszélyes szerzője joggal bírálható. A DAI forrásértéke Anonymus regényes Gestájával került egy sorba (melyet mellesleg sokan mélységesen alábecsülnek).[21]

Kristó Gyula – egyébként Czeglédy Károly nyomán – fölvázolja, mi lenne az egészséges hozzáállás: „Meg kell kísérelnünk… Konsztantínosz 38. fejezetének olyan jellegű magyarázatát, amely nem az eleve elutasítás (hiperkritika) és nem is a mindenáron való igazolás (kritikátlanság) igényével közelít a forráshoz.”[22] Ha az eleve elutasítás a színe, az eleve elfogadás a visszája. Nem kritika ez, csak „igazhitűség”, ami nem a tudományra, hanem a szent inkvizícióra tartozik. Ha hiperkritika alatt a lehető legszigorúbb, semmiféle határt nem tűrő kritikát értjük, azt csak helyeselni lehet. A lényeg az azonos mérce: ki kell terjesztenünk az elutasító nézetekre is. (A „tagadás tagadása” ugyebár…) Kristó amúgy is fantomok ellen hadakozik, a szakirodalomban egyetlen vélemény sincs, amely a DAI minden állítását elfogadná, és olyan sincs, amely mindet elvetné, mivel a cél a DAI értelmezése, valamit szükségképp meg kell őrizni.

Mű és valóság eltérésének okai: ismerethiány, félreértés, téves következtetés, fantáziálás és hazudozás. Mit lehet a DAI rovására írni? Mi származhat forrásaiból, s mi az értelmezők osztályrésze? Különös, egyéb ismereteinkkel ellenkező, valószínűtlen, hamisnak tűnő állításokban a ludas – elvileg! – csakugyan lehetne a császári szerző, aki meg akarja téveszteni az olvasót. Szándékos hazugságait azonban kizárhatjuk, a mű nem a nyilvánosságnak készült, nincsenek propagandisztikus céljai, praktikus indíttatásból, fiának íródott, egyetlen példányban, semmi ok szépítgetésre. Cinikus mű ez, bevallottan a politika „becsületes” mesterségébe akarják a 10-13 éves Romanoszt beavatni. A cinkosság egyenes beszédet kíván, a tantárgy a fondorlat, a szomszédos népek egymás elleni szakszerű kihasználása. Az eminens olyannyira megtanulta a leckét, hogy – nyilván a legnemesebb indítékoktól vezetve – még saját apját is megmérgezte. Kétszer is, elsőre nyilván nem érte el a kedvező hatást.

Ha nem Konstantín, hanem valaki más a csalafinta, akkor őkelme naív, könnyen lóvá tehető, a képtelenségek forrását ezértinformátorai oldalán kell keresni. Elkezdődött hát a „detektívmunka”: keresd a „tettest”! 1946-ban Deér Józsefnek habkönnyű dolga volt, maga a mű – valamint Bury – sietett segítségére: „barátunk, Termacsu… a minap [948-ban] jött fel Bulcsúval, Turkia harmadik fejedelmével és karchájával.”[23] Nyilván kikérdezték őket, a kutatás immár arra összpontosíthatott, hogy beszámolójuk (kétségtelennek ítélt) hamissága okait firtassa. Deér ezzel könnyelműen ki is nyitotta a szelencét, a mű iránti kételkedés mindent elárasztott.[24] Ő még csak oknyomozást folytatott, a hibák forrásaként a magyar hagyomány sajátosságait jelölte meg, s a belőle természetesen fakadó hibákat akarta kijavítani: „minden adat egyetlen közös forrásra, a magyar hagyományra megy vissza… Konstantinos informátora nem időrendjére ügyelő tudákos krónikás, hanem a népi és dinasztikus hagyománynak… »naiv« elbeszélője volt, s így mondanivalójának értéke …független elbeszélése időrendjének egyes botlásaitól, melyeket éppen a modern kútfőkritika van hivatva feltárni és helyesbíteni. Lényegében mondai, sőt mithikus elbeszélés ez, …monda és valóság szételemezhetetlen egységben jelentkeznek.”[25] A 38. caputban azonban semmi jele naivitásnak, mondai jellege nincs, a legkevésbé sem emlékeztet mondjuk a csodaszarvasmondára vagy Emese álmára. Földhözragadt történet, amiben ugyan nem föltétlenül igaz minden, de ez nem műfaji kérdés. A „mitikus” szó használata pedig annyira indokolatlan, hogy ha nem tudnám, hogy Deér Termacsu és Bulcsú beszámolójába beleképzelte a turulmondát, ami csupán kimaradt a DAI-ból, azt hinném, hogy nem volt tisztában a szó jelentésével. Ami nyomokban sincs meg, az minősítené a meglévőt! Atlantisz-érvelésnek nevezem az ilyet, ha nincs az óceánon semmi, akkor ez lám, egyszerre bizonyít két dolgot, hogy ott volt Atlantisz, s hogy elsüllyedt. A kettő kioltja egymást, a kettős bizonyítékhoz meg éppen elég a semmi!

Deér követői azonban már nem okokat, hanem célokat és hozzá felelősöket keresnek. A naivitás átvándorol a hagyomány közvetítői oldaláról az ügyesen kicselezett – császári – hallgatóságéra. A fondorkodás felelőseit hamar meglelték, ha nem is azonos személyben. Györffy György szerint ez a fejezet nem más, mint Tormás (Termacsu) hazudozása, azzal a célzattal, hogy leplezze Árpád uralomra jutásának illegitim körülményeit: „nem tekinthető másnak, mint egy nomád fejedelmi megbízott megtévesztő előadásának, ezúttal a császári elismertetés elnyerése céljából.”[26] Györffy szerint a De administrando imperio közvetlenül tükrözi az Árpád-ház szemléletét és dinasztikus törekvéseit.[27] A másik, Györffyét elutasító, jellegében mégis rokon alternatívát Dümmerth Dezső vetette papírra, szerinte Bulcsú bújik meg a hamisság mögött. A mű az ő szemléletét és ugyancsak dinasztikus törekvéseit mutatná. A kazár-kabarok főnöke volna – csak föltevés, bizonyíték nincs rá! –, magának szeretné a hatalmat, s ezért fújja föl úgy a kazárok, mint a kabarok jelentőségét. Árpád eszerint a kazárok kegyelméből lett fejedelem, a kabar törzs pedig azért rangelső, mert élen jár a csatában. „Csakhogy ferdítési szándéka – Dümmerth azonnal átlát a szitán! – éppen ebből derül ki. A bizánci császárt megtéveszthette, de mi már jól ismerjük az ősi, lovasnomád szokást: csatában »elsőként« mindig a leigázott, hódolt népek jártak, ez volt Bulcsú népének szerepe is.”[28] Mindkét elmélet conditio sine qua nonja, hogy Konstantín mindent elhisz, aminek egy csecsemő sem ülne föl, s ráadásul kizártnak tartják, hogy Bizáncnak, a hatalmas hivatalnokállamnak lennének más forrásból e meséket ellenőrző hírei. Márpedig voltak följegyzéseik, maga a DAI velünk kapcsolatban is fölemlít kettőt, az egyik Gábriel klerikosz követjárása, a másik Nikétász Szklérosz Árpáddal és Kurszánnal történt tárgyalása nyomán született. Ki tudja, mi volt még a levéltárban?

Györffy és Dümmerth tollán regényes történetek, mondhatni geszták sarjadtak, melyek már nem is a Konstantínnak tulajdonított mű interpretációi, éppen annak ellenére, legföljebb ürügyén keletkeztek. A legitimáló szándékok föltevése is kehes, a császár számára – ha nem épp a bizánciak kegyelméből – édes mindegy, hogy jogi szempontból ki a magyarok fejedelme, hogyan lett azzá, hogy ebben mi szerepe volt a kazároknak. Termacsuról és Bulcsúról sem tehetjük föl, hogy választott bírának kérték föl. A megkeresztelkedéssel akarhattak hasznot húzni, Bizánc nem kevésbé, de Bulcsú olyannyira nem vette komolyan, hogy homlokát be sem felhőzte, mikor a Bizánc és a kereszténység elleni akciókat tervezte a tőle elvárható alapossággal.

A mű ellentmondásai

Helyénvalónak tűnő kérdésünk: lehetséges egyáltalán a tévedések vagy a szándékos megtévesztés olyan következetes rendszere, hogy az ne vezessen seregnyi belső ellentmondásra? Képes lenne-e ellentmondásmentesen hazudozni a császár – vagy bárki –, és lenne-e rá módja? Bóna István rezignált – voltaképp nemleges – válasza: „Tudomásul kell venni, hogy maga a DAI 38. is ellentmondások gyűjteménye, amelyet szinte tetszés szerint oldoz ki vagy bogoz össze a történettudomány…”[29] A kutatás ennél azért reménykedőbb, az érzékelt ellentmondások föloldására – koncepciója függvényében – minden elmélet elfogadott és elvetett állítások közt szemelgetett. Ha bármely ellentmondást sikerült fölszámolni, tüstént pattant helyére másik, még életerősebb, sehogy sem sikerült a végére járni. A levágottak helyébe a sárkány buzgón növesztett új fejeket, tán még többet is, mint amennyitől szerencsésen megszabadulni véltünk.

Két kérdés furakodik hát elibénk: az egyik, hogy a 38. caput tényleggyűjteménye-e az ellentmondásoknak, a másik, hogy tetszés szerinti-e a válogatás? Amikor végre-valahára eszembe jutott módszeresen végigvizsgálni – gyanakvó vagyok, de eszerint lassú észjárású –, csodálkozásomra kiderült, hogy e caputon belül még egyetlenegy ellentmondás sem fér el. Kell hozzá egy vagy több másik caput „szíves segítsége”. Így sincs több négynél, és csak kettő igazán fontos:

1. Az első Etelköz helyével kapcsolatos.[30] A 38. caput egyfelől azt mondja – nevezzük A) kijelentésnek –, hogy a Levédiában vereséget szenvedett magyar sereg egyik fele vezérükkel, Levedivel átköltözött „az Etelküzü nevezetű helyekre, amely helyeken mostanában a besenyők népe lakik”[31], a caput végén található szakasz – legyen B) kijelentés – le is írja a helyet, imigyen: „A besenyők helyét, amelyen abban az időben a türkök laktak, az ott levő folyók neve szerint hívják. A folyók a következők: első folyó az úgynevezett Varuch [Dnyeper], második folyó az úgynevezett Bug, harmadik folyó az úgynevezett Trullosz [Dnyeszter], negyedik folyó az úgynevezett Prút, ötödik folyó az úgynevezett Szeret.”[32] Ha ennyiből nem is érthető, hogy miért hívják éppen Etelköznek, ellentmondás még nem keletkezett, azt csak a 40. caput – a C) kijelentés – „szolgáltatja”, hozzátévén, hogy a helyet, „amelyen a türkök korábban voltak, az ott keresztülmenő folyó nevéről Etelnek és Küzünek nevezik, s mostanában a besenyők lakják”.[33] Az A) kijelentéssel ez sincs ellentmondásban, csupán a B)-vel, ahol nem egy folyó van, hanem öt, s nincs közöttük Etel nevű. Vagy a B), vagy a C) nem illik a sorba. Ezzel a vaskos ellentmondással kezdettől birkózik a kutatás, nyugvópontra máig nem jutott.

2. A második – szövevényes – ellentmondás abesenyőkkel függ össze, ehhez is kevés egyetlen caput. A róluk szóló 37.-ben elmondják, hogy eredeti szállásuk az Etil és Jejik (Urál) folyók közt volt, de ötven évvel „ezelőtt”[34] az úzok és a kazárok megtámadták és elűzték őket, az elmenekült besenyők cserébe a türköknek (magyaroknak) nyújtották be az útilaput, és „ma is” ott laknak, ötvenöt esztendeje.[35] Az egyik ellentmondás tehát az 50, ill. 55 év különbsége. A másikat a 38. caput adja, itt a besenyőkről állítják, hogy rátámadtak a kazárokra, nem pedig fordítva, mint az előző caputban, de ugyanúgy vereséget szenvedtek, ám sikerült Levédiával kárpótolniuk magukat. Most akkor ki támadott, a kazárok vagy a besenyők? Ezúttal viszont a DAI nem mondja, hogy a besenyők „ma is” ott laknak. Ha a 37. caputnak megfelelő időben és módon jöttek át a Volgán, és kitartó következetességgel üldözték a magyarokat a Kárpát-medencéig, akkor ennek ellentmond a 39. caput, hogy a kazároktól elűzött kabarok a türkökkel együtt a besenyők földjére telepedtek. Újabb ellentmondás, hogy a DAI szerint a magyarok sokszor szenvedtek vereséget a besenyőktől, ami nem tűnik egyeztethetőnek kései átjövetelükkel a Volgán.

3. Ellentmondó állítások írják le a magyarok 950 körüli szállásterületét: a 40. caputban Turkia az Al-Duna (Isztrosz) vidékén kezdődik, utána megtudjuk, hogy ezektől felfelé esik Turkia egész szállásterülete, melyet a Temes, Tútisz (fölteszik, hogy a Béga), Maros, Körös és Tisza vidékére lokalizálnak.[36] Ha nem neveznék egésznek, nem volna ellentmondás, de lehet, hogy csak a mérték hibádzik. Másutt, a 13. caputban azt állítják, hogy a türkökkel határos Nagy Moravia, Szvatopluk országa, melyet a türkök elfoglaltak,[37] a 38. caput hozzáteszi: ahol „mindmáig” laknak, s hogy Etelközből kiűzetve kényszerültek rá.[38]

4. Az Árpád fiaival kapcsolatos ellentmondás a 40. caputban található. Közlik, hogy a bolgárok ellen kevéssel a honfoglalás előtt vívott győztes háborúnk idején Liüntika, Árpád fia volt a magyarok (nyilván nem fő) fejedelme, majd a caput vége felé, hogy Árpád négy fiat nemzett: elsőnek Tarkacsut, másodiknak Jeleget, harmadiknak Jutocsát, negyediknek Zoltánt. Liüntika immár hiányzik a sorból![39]

Többellentmondás a DAI ránk (is) vonatkozó caputjaibannincs. Turkia zavarai már nem tartoznak a honfoglalás előtti korszakhoz, Liüntika ügye pedig, noha érdekes, a 38. caputhoz nincs köze. Mit nézett Bóna és néznek mások e caput ellentmondásainak? Mire alapozzák, hogy olyan sok van? Nyilvánvalóan nem érik be az Etelköz helyéről szóló (a 38. caputra nem is korlátozódó)1.-vel és a besenyő–magyar viszonyról (eseményeiről, helyszíneiről és kronológiájáról) szóló (a 37. és 38. caputra kiterjedő) 2.-kal. Honnan a nem létező többi?

Az első két, föntebb említett belső ellentmondást, tehát az Etelköz helyére és a besenyő-kérdésre vonatkozót érzékelte a kutatás, de nem állt meg „félúton”. A DAI állításait összevetették más, néha meggyőződésekből, olykor előítéletekből, valamint külső forrásokból származó állításokkal, következtetésekkel, vélekedésekkel. Benkő szerint e mű „föltétlenül igényli elsősorban az ugyancsak nagy fontosságú mohamedán kútfők tudósításaival… való kiegészítést, illetőleg szembesítést is”.[40] Az eredmény: két újabb ellentmondást véltek érzékelni, az egyik a fejedelemválasztás, a másik a kazár–magyar viszony kérdései körül csomósodik (melyek egymással is összekapcsolódnak).[41] Nemcsak hogy újabb ellentmondások keletkeztek, az eredetiek is súlyosbodtak, mintha a páciens a kezelésbe rokkanna bele. Tudatában kell legyünk, ezt a kutatás produkálta! A műben nincs meg. Úgy megy ez, hogy a korábban nem létező ellentmondást is le akarják födni valami magyarázattal. Csakhogy megnőtt a fölület, kicsi lett hozzá a takaró, egyre csak „kilógott” valami. Hogy valahogy elboldoguljanak, a kutatók kénytelenek voltak a műben eredetileg is ott lévő, most azonban zavaróvá lett állításokat vitatni. Ez sem oldott meg semmit, éppen ennek hatására újabb ellentmondások keltek ki, ami újabb állítás(ok) kényszerűnek tűnő elvetéséhez vezetett. A 38. caput megszaporított ellentmondásainak változatos megoldási kísérletei lettek „tetszés szerintiek”, s ennek hatására a caput állításaiból szinte mindent (valamicskét a 39–40.-ből is) elvitattak. Ezzel aztán rá is ütötték a műre a szubjektivitás és a hiteltelenség szomorú bélyegét.

Az oknyomozást célszerű azzal folytatni, hogy mit kérdőjeleznek meg a magyarokkal kapcsolatos három (ha ideszámítjuk a 37. vonatkozó részletét, négy) caputból? Hasznosnak tűnik részletesen fölsorolni, mely állítások kerültek eleddig – hol ennél, hol annál a szerzőnél – „lapátra”:

hogy Levédiát időben követte Etelköz;

hogy Levédia Etelköztől keletre feküdt;

hogy Levédiában esett meg a kangar-besenyő támadás;

hogy két nagyobb, egymást követő besenyő támadás is volt;

a besenyő támadás(ok) időpontját;

hogy Levedi a besenyőktől – és nem pl. az oroszoktól (!) – szenvedett vereséget;

a Kazáriához „közel” helyhatározó értelmét;

hogy a Chidmasz és a Chingilúsz egyetlen folyó két neve;

hogy az Etel folyónév tulajdonnév;

a 3 évesnek mondott kazár–magyar együttélés időtartamát;

hogy Árpád előtt nemvolt fejedelme a magyaroknak;

hogy Levedi, Álmos és Árpád kortársak;

hogy Levedi lemondott Álmos vagy Árpád javára;

hogy fejedelemnek nem Álmost, hanem Árpádot választották;

hogy Árpád lett volna az igazi fejedelem (és nem például Kurszán);

hogy Levedi a kazárok szövetségese, nem pedig alárendeltje volt;

hogy Levedi magyarjai viselték a sabartoi asphaloi (szávartü ászfalü) nevet;

hogy a kabarok vezető törzzsé – vagy a vezető törzsek közé – emelkedtek;

hogy az utóbb fölsorolt négyen kívül lett volna még egy ötödik – Liüntika nevű – fia Árpádnak.

Az elvetett állítások zöme, 15 éppen a 38. caputban található, csupán besenyő háborúk fészkelődtek a 37.-be is, kabarok elsőségére vonatkozó a 39.-be, a Liüntika származásáról és az Etel folyó tulajdonnév voltáról szólók pedig a 40.-be. Az első és az utolsó összefügg a 38. caputtal, az arány tehát (az ide-oda is tartozókat 0,5-0,5-nek véve) inkább 16 : 3. Az elvetem/megtartom váltogatásával még mindig lehet újabb kombinációkat létrehozni, de ez már csak helyben járás. A fenti lista szerint már nincs mit megkérdőjelezni, elértük a végső határt. Ha indokolt, ki is dobhatnánk a kizsigerelt művet, amit azért senki nem helyeselne.

Nyitott kérdések, külső források és a szóbeliség

Miért nincs négynél több belső ellentmondás? Miért nem terjedtek ki eredetileg is a fejedelemválasztás és a kazár–magyar viszony kérdéskörére? Mert nem terjedtek, ott csupán nyitott kérdések voltak és vannak, nem tudjuk pl., hogy mit értettek Levedi „első vajda” címén, hogy miért utasítja vissza a kazár kagán által fölkínált fejedelmi címet – a muszlim források segítségével pl. ezt kívánták kapásból megmagyarázni –, hogy mit jelent „közel” lakni Kazáriához, hogy mit kell érteni a kabarok kettős nyelvhasználatán stb. A „vadonatúj” ellentmondások a nyitott kérdéseknél fészkelik be magukat, s a külső források modulálta válaszok vezetnek a DAI állításainak elvetéséhez, s lesznek egyúttal vadonatúj ellentmondások kiváltóivá. A nyitott kérdésre kívülről hozott választ adtak, s bizony baj lett belőle. Ha p. o. az „első vajda” címet fejedelemként értelmezzük, csak akkor utasíthatjuk el a DAI világos és ezzel ellentétes értelmű kijelentését, hogy a türköknek korábban nem volt fejedelmük. Olyan értelmű kijelentésnek nincs nyoma, ami az első vajdát a megas arkhónná választott Árpáddal azonos vagy legalább hasonló értelemben mondaná fejedelemnek. Vajon nem a magunk által barkácsolt ellentmondásokat akarjuk verejtékes munkával fölszámolni? Lehet, hogy inkább a „kártékony” szakirodalmat kellene eltakarítani?

Mennyire hiteles a DAI? A dolognak két összekötött oldala van: az egyiknek hisznek, a másiknak nem. A legnagyobb hitelrontás muszlim források bevonásával keletkezett. „Különösen kedvezőtlennek bizonyult… az az összehasonlítás, amelyet az arab nyelvű földrajzi irodalom termékei (mindenekelőtt Dzsajhání műve) és a De administrando imperio között tettek. A modern úttörés érdeme itt Czeglédy Károlyé.”[42] (…) Czeglédy [1945-ös] megállapítását a későbbi kutatás szinte maradéktalanul átvette, illetve továbbfejlesztette; egyre mélyült a szakadék az arab kútfők és a bizánci császár információja között. Deér József… azt állapította meg, hogy a „Czeglédy által konstatált ellentét… kétségtelenül fennáll, s így úgy látszik, mintha a kutatás zsákutcába jutott volna”.[43] Oda is jutott, ebben Deér nem tévedett, az 1945-ös év – ekkor jelentette meg vonatkozó írását Czeglédy – a DAI számára is katasztrófának bizonyult. Miért nekik hisznek inkább?

Ettől kezdve a Dzsajhánítól „leleplezett” VII. Konstantín császárnak egyetlen szavát se nagyon hitték/hiszik, kinek szubjektivitása – tévedései, fölületessége, hanyagsága, történelmi (pre)koncepciói – indokolja, hogy bármely állítását szívfájdalom nélkül szemétre vethessük. Mindennek elengedhetetlen előfeltétele, hogy a DAI-t egyetlen szerző – a „tudós császár” – művének tekintsük, akinek „Bíborbanszületett” titulusát olyan jólesik mondogatni. Valahogy olyan bensőséges, mint valami becenév, s hányszor tesszük hozzá, hogy a „tudós” császár. Otthon vagyunk ugyebár a „kolléga” ügyeiben.[44] A többi, tőle független forrás viszont – ha értelmezhető vele ellentétesen –, fölmagasztosul, hitelesebbé lesz, melyre (a DAI-étól különböző, akár ellentétes) teóriák építhetők.

Ha a magyarokról szóló fejezetek egyetlen (vagy legfőbb) forrását Termacsu és Bulcsú beszámolója képezné, az kétségtelenül nem tenne jót a mű hitelének, hiszen a benne foglalt, honfoglalás előtti eseményeknél későbbi. Mivel az előkelő kettőstől a sajátjukétól már távoli korból nem remélhető megbízható adat, hátha még hazudnak is (!), így aki őket tekinti a magyar fejezetek forrásának, bármit kétségbe vonhat. Ha nem is egészen tudatosan, de a szabad kéz érdekében szokás a kényelmetlen forrásoktól, adatoktól, kútfőktől megválni, s rugalmasabbakkal helyettesíteni. Kapóra jönnek hát az ingatagok, amilyeneknek Termacsut és Bulcsút minősítették, különösen kedvező azoknak, akik önkényes (valószínűleg saját) elméletek hívei, vagy akik olyan ellentmondásokkal találkoznak, melyekkel nem tudnak mit kezdeni. Egyetértek Kristóval (kár, hogy intelmeit maga se fogadta meg mindig): „A forrásadatok eleve történő (apriorisztikus) elutasítása helyett mindaddig hinnünk kell tudósításuknak, amíg mód és lehetőség van állításaik magyarázatára… Úgy kell tennünk, mint a bírósági eljárás teszi: a vádlott mindaddig ártatlan, amíg bűnössége nem nyer nyilvánvaló bizonyítást. Nemcsak az absztrakt igazságosság elve követeli meg a források felé közelítés hasonló módját, hanem a túlkapások elleni konkrét védekezés is: ugyanis a tendenciózusnak, elferdítettnek minősített forrásadatok helyére többnyire a kutató önkényes állításai lépnek.”[45]

Deér csak a mű készültével – tehát nem a benne foglalt eseményekkel – egykorú bizánci írásos forrásokkal számolt, s mivel a 10. század közepén a magyar fejezetek közléseinek zöme már időszerűtlen, bizánci vonatkozása csekély, ezért következtetett magyar szóbeli hagyományra. Ez viszont hallatlan mértékben befolyásolja az elméleteket, különösképp a kronológiát, amit Benkő Loránd véleménye tesz nyilvánvalóvá: A „kollektív nyelvi tudatba berögzülő és hagyományként a tudatban a… terület elhagyása után is tovább élő helynév nem szokott néhány év alatt keletkezni, ehhez legalább néhány évtized állandó… nyelvhasználatára van szükség. (…) A szóban levő két helynév [Levédia és Etelköz] nyilvánvalóan ismert volt az egész magyarság nyelvében …sok évtizeddel azután, hogy e területeket őseink elhagyták; Konsztantínosz is csak magyar informátoraitól, elsősorban Termacstól és Bulcsútól… hallhatta őket…”[46] Vajon igaz-e?

Az írásos források

Harmatta János elkezdett kételkedni, s új útra buzdított: „Szakítanunk kell… azzal a szemlélettel, amely a DAI. magyarokra vonatkozó tudósításait egyetlen forrásra, Termatzus és Bultzus 948-ban adott tájékoztatásaira vezeti vissza. A DAI. szerkesztője több forrást használt párhuzamosan, s eltéréseiket, ellentmondásaikat – bizonyára az adatok iránti tiszteletből – nem tüntette el.”[47] Az új utat Kapitánffy István vágta, ráébredt, hogy a hitelesség kulcsa az írásbeliség. Megállapította, hogy csupán a 40. caput végi hat mondatról állíthatjuk bizonyosan, hogy a DAI keletkezésével egykorúak, s a 948 táján Konstantinápolyban járt magyar előkelők közléséből származnak,[48] részint (szigorúan fiágon) az Árpádok családfájának generációiról szólnak, megjelölve, hogy ki él, ki nem, részint kiemelve a jelenlévők, „barátunk” Termacsu, valamint Bulcsú kilétét és pozícióját.[49] Ezt a keveset nyilvánvalóan az érintettek tudták legjobban. Kapitánffy ezzel ki is húzta a szőnyeget a hagyomány alól, hogy ti. a régibb időkről szóló közlések is a két főúrtól valók. Elfogadja viszont Deértől, hogy amiről a 38. caput szól (mint a magyarok korábbi szállásterületei, Levédia és Etelköz, Levedi története, a kazár kagán és Levedi tárgyalása, s ennek nyomán Árpád fejedelemmé emelése), régen történt, s hogy a bizánci politika szempontjából a 950-es években már elvi vagy gyakorlati jelentőségük nem volt.[50] Ezt azonban már túl szűkkeblűnek érzem. Túlzás, hogy a magyarokról szóló részek teljesen elavultak, volt ami igen, viszont a magyarok és viselt dolgaik jellemzése nem. De más népekkel kapcsolatos közlésekkel is hasonló a helyzet, ott is vannak időszerűtlen dolgok: a besenyők legkorábbinak tudott Urál folyó vidéki lakóhelye, úzoktól elszenvedett veresége ugyan mit számít ekkoriban? A magyarokkal – és nem régebbi dolgaikkal – kapcsolatos érdektelenség meg egyszerűen nem igaz, ugyanis később sem jelentéktelen szereplői a bizánci politikai térségnek. Aligha véletlen, hogy állandóan a besenyőkkel kapcsolatos passzusok körül említtetnek, mindkét fél fontos és veszélyes, ha 950 tájt a besenyőket rangsorolták is előbbre.

Ha ismerni akarjuk a potenciális ellenfelet vagy szövetségest – Bizánc esetében gyakran cserélnek pozíciót –, hasznos lehet megismerni múltját is. A bizánciak számoltak magyar támadással, jogosan, a honfoglalástól sem hagytunk föl Bizánc fenyegetésével. A Botondról szóló legendás történet éppúgy ezt igazolja, mint a hálátlan Bulcsú bizánci ócsárlása: a türkök sem hagytak fel betöréseikkel, többször is pusztították a bizánciak területét, míg csak vezérük, Bulcsú, színleg a keresztény hit felé hajolva, Konstantinápolyba nem jutott. Konstantinos császár lett a keresztapja, és a patrikiosi méltósággal megtiszteltetvén, sok pénz uraként tért vissza hazájába. Bulcsú azonban az Istennel való szövetséget megszegvén, sokszor egész népével a rómaiak ellen vonult.[51] 948 után rendszeresen megtette.[52] Sőt, Bulcsú halálát követően – négy év szünet után – 959-től – Konstantín halálának éve – 970-ig is folytatódtak a bizánciak elleni hadjáratok. Természetesen ez már túl van a DAI időhorizontján. Bizánci szemszögből mindennek a netovábbja, hogy többször is éppen azokkal a besenyőkkel szövetségben, akiket ellenünk kívántak fölhasználni. Mellesleg még a visszája, ti. hogy magyarokat besenyők ellen, ugyancsak megfordult a fortélyos agyukban, ezért küldték Gábriel klerikoszt – történetesen sikertelenül. A 970-es hadjáratunkban besenyőkkel, bolgárokkal és oroszokkal baráti egyetértésben támadtunk Arkadiupolisznál Bizáncra. Ez volt az utolsó – mellesleg kudarcba fulladt – kalandozó hadjárat, amit szomorúan nyugtázunk. Így múlik el a világ dicsősége.

Bizánc változó intenzitású, ám tartós érdekeltsége nemhogy csökkentené, növeli Kapitánffy érveinek súlyát, aki a magyar fejezet keletkezéséről szóló gondolatmenetét továbbfűzve jut el a szembetűnően logikus következtetésig, hogy a Konstantín idejében „besenyőleső” bizánci diplomácia épp olyan kitüntető figyelmet tanúsított az ugyanott élt magyarok iránt korábban, s velük is ugyanolyan kapcsolatokat igyekezett kialakítani.[53] Alapvető érdekük volt, hogy minél több és minél pontosabb hírt gyűjtsenek, s amikor a magyarság a geopolitikai szempontból oly fontos területen megjelent, igyekeztek megfelelően tájékozódni róluk is. Mindaz, ami 950 táján aktualitását vesztette – vagy csak csökkent –, mintegy 100-120 évvel korábban elsőrendűen fontos volt. A szépen gördülő érvelést csattanó zárja: „Ezek a fontos adatok valamiképpen írásba is foglaltattak, s az udvari irattárban fennmaradtak, s így kerültek azután VII. Konstantinnak a birodalom kormányzásáról szóló művébe.”[54] A megbízhatatlan szóbeliséget, legyen akár hagyomány, akár csalafintaság, Termacsu vagy Bulcsú kitüntetett informátori szerepével együtt fújta el a friss szél.

Avult ismeretek szerepeltetését Kapitánffy módszertani okokkal látja indokolhatni, ami a DAI jellegével függene össze. „A könyv készültét széles körű irodalmi és irattári anyaggyűjtés előzte meg. Az így összegyűlt anyagot a császár vagy egy szerkesztő rendezte, felületesen »modernizálta« azzal, hogy a saját korára utaló megjegyzéseket szúrt bele. (…) A 38. fejezet, ha következtetésem helyes, az ott elbeszélt eseményekkel egykorú feljegyzésen alapul.”[55] (Kiem. tőlem, Sz. K.) Írásbeli források használatának jelei szerencsére megmaradtak, mint sáros talajon a vadnyom, s mindmáig észre is vehetők, ha pl. a szóbeli hagyományozás lehetőségeihez képest az adatoktúlságosan is részletesek és konkrétak, mint Levedinél – a papír (pergamen) nem felejt, legföljebb rongálódik –, akiről megtudhatjuk, hogy „első vajda” volt, hogy „három évig” „minden háborújukban” együtt harcolt a kazárokkal, amiért „nemes kazár nőt” kapott feleségül, akivel „nem nemzett gyermeket”, hogy a „kazár kagán fejedelemmé akarta választatni”, amit „erőtlenségére hivatkozva visszautasított”. Elképzelhetetlen, hogy ezeket a részleteket a hagyomány megőrizné, s hogy Termacsu vagy Bulcsú ismerte volna, amikor krónikáink – bár igaz, későbbiek – Levedi létezéséről sem tudnak. A magyar hagyomány számára nyilván nem volt elég fontos, nem őhozzá fűződik sem a honfoglalás, sem a fejedelmi-királyi ház. Nem igazolható az sem, hogy a Levédia és Etelköz területnevek a magyar hagyományban meggyökereztek és sokáig éltek, aligha Termacsu vagy Bulcsú szájából vették. Amit tőlük nyertek, az mind ott van egy csomóban a 38. caput végén, az ominózus hat mondatban. Különös figyelmet érdemel a DAI azon említett kijelentése, hogy Levediék „három évig” éltek és harcoltak együtt a kazárokkal. Hagyományhoz ennyi nem elég, Levedi neve eredhet viszont írásos feljegyzésből, ehhez nincs szükség hosszabb időre. A Levedi-történet – Levédia nevét is beleértve – nem származhat másból, mint egykorú írásos forrás(ok)ból. Az eseményekkel egykorúakról joggal tehetjük föl, hogy igen hitelesek, még az sem valószínű, hogy a keltezés hiányzik róluk. Bizáncban oda szokás írni, hogy valami a világ teremtésének hányadik évében, kinek az uralkodása alatt és melyik indikcióban[56] történt. Vélhetnénk, a szerző szinte csak a postás szerepét játssza. Az ilyen források lényeges kronológiai zavarokat nem okozhatnak. Ha a DAI-ban ilyesmit találunk – vagy vélünk találni! –, akkor az nem a források bűne.

A kötöttségek bizony hasznosak, ha bármit eldobhatunk, amennyiben esedékes elméleteinket nem támogatja, túl szabad lesz a vásár és túl változatosak a teóriák. Ezért lesz annyiféle egymással és a DAI-val szembefutó elmélet, önkényes konstrukció, már nincs, ami összetartsa a szétfutó szálakat. Meggyöngítjük a DAI állításai, olykor adatai tekintélyét, nyomban fölborul az egyensúly, az értelmezésükre hivatott koncepciók javára billen a mérleg. Normális esetben százszor kellene az elméleteket megfaragni, amíg a forrás kerül sorra, ehelyett a DAI-t rongáljuk. Pedig ez az egyetlen, tehát az alapmű, amely Levédia és Etelköz nevét ismeri, ha túl sokat távolítunk el belőle, fölszedjük saját építményünk alapjait, ha jobban tetszik a megfogalmazás, magunk alatt fűrészeljük a fát. Az a jobb elmélet, amelyik többet tud megtartani a DAI-ból, tehát amelyikben több a korlátozás. A tanulság: minden olyan elméletet elvethetünk, ami a DAI magyarokra vonatkozó információit – természetesen a hat, gondot nem okozó mondat kivételével – kizárólag vagy akár csak főleg Termacsutól és Bulcsútól származtatja. Nagyon kritikusan kezelendő a szóbeli hagyományok ügye is, szemben az írásos bizánci forrásokkal.

„Üzenet”, „feladó” és „címzett”

Egyáltalán, helyesen látja a kutatás a mű mibenlétét? A legkevésbé sem! Ennek ellenére elismerik – már nem is tudom, miért, ha semmit sem hisznek el belőle –, hogy a Bíborbanszületett „műve a magyar honfoglalás korának legfontosabb kútfője”,[57] mégsem hisznek neki. A mű ismeretanyaga – bár az utókoréhoz képest irigylésre méltó – egyenetlen, hézagos, szerencsénkre viszont nincs nyoma, hogy féktelen képzelet egészítené ki, valójában igen-igen szerény fantáziáról tanúskodik. Annak az önkényes, elszabadult gondolkodásnak viszont, ami Váczy látott bele, a leghalványabb nyoma sem látható. A mű, mint Moravcsik éles szemmel veszi észre, különös sajátságokat mutat: „A más úton is ránk maradt forrásokkal való összehasonlítás azt mutatja, hogy… forrásait híven közli, azokon nem változtat, az adatokat nem egyezteti s az ellentmondásokat nem küszöböli ki.”[58] Az ellentmondásokat egymástól pár, néha egyetlen mondat távolságra sem veszi észre? Sőt senki a „stábból”? Miért nem nyúlnak hozzá? A császár akaratából? Szándékosan? Ugyan miféle szándék lehet mögötte? Mennyire más természetű szerző képét mutatja, mint amilyet Váczy festett. Moravcsik „tudós császára” szembetűnően precíz és az érthetetlenségig hanyag. Miféle személyiség az ilyen? Aligha önkény mutatkozik itt meg, épp az ellenkezője: a bátortalanság. De miért lenne ennyire bátortalan egy császár?

El kellene gondolkodnunk, hogy mekkora és milyen szerepe lehetett egy aktív, éppen regnálócsászárnak a mű elkészültében és jellegének meghatározásában? Vajon Moravcsik víziója a könyvtárszobáról, ahol egy „tudós történész” – aki mintegy „véletlenül” császár – évekig körmöl, megfelel a valóságnak? Nem valami középkori „tanszékvezetőt” képzelt maga elé, akinek a keze alá dolgoznak a korabeli „tanársegédek és gépírónők”? Hasonlíthatott-e ehhez a valóság? Erőst kétlem. Először is nem hiszem, hogy a császár maga végezné az írás fáradságos munkáját, amikor diktálhat is. Aztán meg bezárkózik-e évekre valami cellába? És hány éves koráig képes egyáltalán írni-olvasni? Ez bizony életkor és megvilágítási viszonyok kérdése – 905-ben született, a mű készültekor 45 körül járt –, a világítás gyönge, szemüveg meg nincs, első ábrázolása egy XIV. századi olasz metszeten látható.

Aztán meg van-e írásra egyáltalán ráérő ideje? Moravcsik időhiánnyal nem gondol, ő ízig-vérig „tudóst”, a maga szorgalmas „ősét” látja bele Konstantínba. Amit mond, árulkodó: „az egykorú források távolról sem rajzolják őt elzárkózott szobatudósnak; figyelme kiterjedt kora szociális problémáira is. Különös gondot fordított a hadifoglyokra, kórházakra s a közoktatásra.” (Kiem. tőlem, Sz. K.) De még ennyi sem elég: „A művészeteket is pártfogolta; maga is festett, kedvelte az egyházi zenét s a fővárost új épületekkel ékesítette.”[59] Michelangelo vagy Leonardo, az emberiség tán legtermékenyebb lángelméi ehhez képest tohonya amatőrök.

De ennél tán súlyosabb kérdés, hogy mikor foglalkozott uralkodással? Mert az bizony vesződséges foglalkozás, elveszi az időt, különösen olyan államban, mint Bizánc, ahol tele az élet bonyolult, minden részletében előírt ceremóniákkal, melyek alól legkevésbé éppen a császár bújhat ki, abban a hierarchiában ő a Nap, amely az udvart beragyogja. Az ideje szépen telik is mereven előírt koronázási, házassági, keresztelési, temetési szertartásokkal, lakomákkal, idegen követek fogadásával, hivatalnokok, tábornokok, admirálisok előléptetésével,[60] nyilván a kegyvesztettek leváltásával is, koronatanácsi ülésekkel, intrikákkal, háborús tervekkel, egyházi tevékenységgel[61] stb. Ha Konstantín teendőit összeszámláljuk, ugyan hogyan maradna ideje, hogy még potrohos kézikönyveket is írogasson vagy akár szerkesszen, hiszen ehhez irdatlan mennyiségű anyagot kellene átolvasnia. Alighanem a császáré volt a szándék, a vele járó dicsőség – a többieké meg a munka. Azon túl, hogy kiadta a parancsot – így nevezik nevén császárok jámbor óhajait –, talán előírta a témát, néha bele-belenézett, esetleg néhány intelmet maga fogalmazott, több köze meg nem is volt a műhöz. Rábízta a bőséggel rendelkezésére álló szakértőkre.

Az elkészült művek nem is igényelnek alkotó szellemet, s Konstantín nem is volt ilyesmivel „megverve”. Vakbuzgó, római és keresztény hagyományok rabja. Határozottan gőgös, fontos neki a „tiszta” származás. Bizonyítja pl. a saját (bitorló) elődjéről és kényszerű apósáról, Romanosz Lekapénoszról szóló passzus[62]: „Romanosz úr, a császár bárdolatlan és tanulatlan ember volt és nem azok közül való, akik ősidőktől fogva a császári palotában nevelkedtek, sem azok közül, akik kezdettől fogva a római szokásokat követték, s nem is császári és nemes nemzetségből való, és ezért sok mindenben inkább önfejűen és önkényesen cselekedett, és ebben sem az egyházi tilalomnak nem engedelmeskedett…, hanem az ő önhitt és önkényes gondolkodásmódja következtében, mely nem ismert erényt és nem volt hajlandó a helyeset és jót követni s az atyáktól ránk maradt rendeletekhez igazodni…”[63] Konstantínunk tehát nem valami „forradalmár” vagy akár csak reformer, az ilyesmitől egyenesen irtózik: „…az említett Romanosz urat életében is sok gáncs, kárhoztatás és gyűlölet érte mind a szenátus, mind a nép egésze, mind pedig magának az egyháznak a részéről… s halála után ugyanúgy becsmérlik, kárhoztatják és megvetéssel sújtják őt, mint aki a nemes római államhoz méltatlan és nem illő újítást hozott be.”[64] Konstantín az antik és bizánci hagyományok őrzését tekinti – császárhoz méltó – céljának. Elképzelhetetlen, hogy ne akart volna császár lenni, társcsászárként is erre készülhetett, munkássága a mai értelemben nem tudomány, szinte kizárólag az állam tevékenységével kapcsolatos leírás, antik és bizánci példákkal: „…elsősorban olyan kézikönyveket és anyaggyűjteményeket akart összeállítani, melyek külpolitikai, diplomáciai, közigazgatási, továbbá orvosi és mezőgazdasági szempontból kora ismereteit kiegészítik és gazdagítják”[65] – véli Moravcsik. Olyan, tudományos célzatúnak végképp nem nevezhető terjedelmes mű is készül, mint a De cerimoniis aulae Byzantinae (=A bizánci udvar szertartásairól) szóló. Konstantín társcsászárként még jobban ráér, meg büszke is arra, hogy fatuskó apósával ellentétben milyen művelt. Elnyomott, „másodhegedűs” szerepében kompenzál, nyilván. De nem az értelmiségi létet választja, csak művelt, nagy elődeihez méltó keresztény császár akar lenni. (Könyves Kálmán sem írt semmit, ahogy a Corvinákat másoltató, néhány krónikást alkalmazó Mátyás királyunk se. Nem uralkodóknak való mesterség az.) A fiának szóló intelmek közt ott árulkodik, hogy mire való a DAI: „…nagy hasznodra lehet és még jobban fokozhatja a csodálatot irántad.”[66] (Kiem. tőlem, Sz. K.) Ez Konstantín igazi ambíciója, a művek csak egy elképzelt nagy császárhoz illő eszközök. Mellesleg éppen a DAI nem tartozik közibük, ez csak fiának szól, tudunk viszont 35 elveszett gyűjteményről. A sors iróniája, hogy éppen a DAI hozta a legtöbb megbecsülést.

A Konstantínnak tulajdonított művek egytől egyig kompilációk. Inkább csak kezdeményezésére és megbízásából készülnek, ahogy Moravcsik maga is regisztrálja. Egy társ-, majd valódi császár vajmi kevés saját munkát fordíthat rá. Arra valók a megfelelő alattvalók. Moravcsik el is meséli, nagy csapatot gyűjtött maga köré. Ha a De administrando imperióval kapcsolatos szakirodalmat kézbe vesszük, szemlátomást senkinek nincs kétsége: mindent a császár végez. Teljesen úgy fest, mintha neki, csak neki és senki másnak nem lenne köszönhető, ő az, akinek céljai vannak, aki mindent átlát, átgondol, súlyos, koncepciózus kérdéseken töpreng, s az alapanyagból megírja a művet. Akinek személyisége, tudása, észjárása mindenre rányomja a bélyegét, nem más, mint „Bíborbanszületett Konstantín, a nagy történész”. Az összes többiek lényegtelen aprómunkával piszmognak. Amit Moravcsik elmond, persze nem gondolva bele, az semmi ilyesmit nem támaszt alá: munkatársai „segítségével” írta, munkatársai „válogatták és írták ki” a tartalmilag összetartozó részeket, s ebből raktak össze gyűjteményeket. Mi marad még? A szobatudósnak nyilvánvalóan kitűnő Moravcsik még az anyaggyűjtést is a császár hosszú időn át tartó munkájának tünteti föl. Azt képzeli, az alkalmasnak vélt szövegeket munkatársaival csupán lemásoltatta, de maga rendezte, látta el bevezetéssel, bekeretező és áthidaló intelmekkel, s egészítette ki maga fogalmazta részekkel, mint amilyen pl. a 13. fejezet.[67] Így képzelik vérbeli filoszok a „normális” rendet. Vajon csakugyan Konstantín gyűjtögetett, rendezgetett, fogalmazgatott fejezeteket, vagy inkább kiosztotta? Mit írt – vagy legalább diktált – egyáltalán? Az előszót? Még arról sem vagyok teljesen meggyőződve, hogy az egyes szám első személyben, látszólag általa írtakat neki tulajdoníthatjuk. A nagyfőnökök – mutatis mutandis egy császár se más – beszédeiket, önéletrajzukat (sőt disszertációjukat vagy könyveiket, bizony megesik ilyen csúfság!) nem mindig maguk írják. A mások által fogalmazottakat inkább csak kritizálni szokták, és ha nem tetszik, visszaküldik. (Szinte sose tetszik, hadd tanulja meg az ürge, hogy ki a főnök.) Ám tételezzük föl, hogy Konstantín kivétel, legalább a személyes hangú részeket maga diktálta. De ez is csak az előszóra s az intelmekre lehetne igaz, néhány oldalnyi szöveg az egész. Ez viszont nem tudomány!

Váczy nemcsak a szerző, az olvasó személyében is téved:[68] „a császár… bizonytalanságban hagy bennünket.” Dehogy bennünket, egyáltalán nem is anonim olvasók tömegét akarja tájékoztatni, csupán egyetlen meghatározott olvasót, Romanoszt, akinek az egész művet szánták. Ez azonban átüt a művön, ettől függ, hogy milyen lesz a mű szemlélete, sőt tartalma. Milyen ismeretekre van szüksége egy jövendő császárnak? Az előszó négy pontjából az első kettő közvetlenül hozzá szól, a harmadik és negyedik csak áttételesen. A pontok, s utóbb a nekik megfelelő fejezetek[69]: I. Milyen viszonyban vannak az egyes idegen népek a bizánci birodalommal, és hogyan lehet azokat egymás ellen kijátszani? – A fejezet a besenyők, úzok, kazárok, alánok, oroszok, bulgárok és türkök (magyarok) egymáshoz és a bizánci birodalomhoz fűződő viszonyáról szól; II. Milyen követelésekkel lépnek fel az idegenek, és hogyan lehet elhárítani? – A fejezet császári ruhák, koronák és görögtűz ajándékozására és bizánci hercegnőkkel való összeházasodásra vonatkozik;III. Az egyes népek és országok nép- és földrajzi ismertetése – A fejezet a munka legterjedelmesebb része, mely az idegen népek és országok nép- és földrajzi viszonyait tárgyalja; IV. A birodalmon belüli ügyek. Mindezeket a szerzőnek fiához intézett intelmei és tanácsai keretezik. A bevezetés után összesen hét ilyen bekeretező, illetve áthidaló részt találunk.[70] A gyakorlati teendőket – uszítás, visszautasítás – is tartalmazó rövidke I–II. fejezetek már nem születhettek meg munkatársi „segítség” nélkül, különösen az első, mely a besenyőkkel az élen fölsorolja, hogy ki ki ellen fordítható, az erről szóló utalásoktól eltekintve nemigen különbözik a terjedelmesebb III. fejezettől, nincs benne semmi személyes, „császári tollat” nem igényel. (Moravcsik ugyan kifinomult bizánci diplomáciáról mesél, Turxanthosz türk kagán azonban az ilyesmit közönséges álnokságnak minősíti. Hitvány alakok mesterkedésének, akiknek a szava semmit nem ér.) Az ötoldalnyi II. fejezetről (=13. caput) már elképzelhető, hogy a császár maga írta, persze írathatta mással is, aki az ő kegyét kereste. Szidalmazzák is benne I. Romanos Lekapénoszt, aki a trónt Konstantíntól 25 évig bitorolta. A számunkra igazán fontos, mintegy 80 oldalnyi III. fejezethez a császárnak sok – vagy akár semmi – köze már nem lehet.

Ne feledjük, a DAI magyarokkal kapcsolatos részeinek zöme a mű saját koránál kb. 50-100 évvel korábbi történelemről szól (egyesek szerint még ennél régebbi adatokat is magában foglal), ennyiben eleve történelmi benyomást kelt. Harmatta szerint ahhoz, hogy a DAI tudósításait teljes értékű forrásként tudjuk hasznosítani, el kell végeznünk részint forrásainak felderítését, részint tisztázni a DAI és forrásai történeti beállítottságát.[71] Beérhetjük azonban annyival is, hogy forrásainak jellegét derítjük ki, s hogy volt-e egyáltalán történeti beállítottsága? A szó szoros értelmében aligha, és ez bizony messzire vezet. Tankönyv (akár „császári használati útmutatónak” is nevezhetnénk) és szöveggyűjtemény hibridjével van itt dolgunk. (Ennek folyománya az olyan rejtélyesnek – tartalminak! – nézett, 63-szor (!) ismételgetett[72] kitétel, hogy valami „tudni való”. Romanosznak szóló figyelemfölhívás ez, semmi más.) A trónörököshöz intézett intelmek és tanácsok keretében (elég röviden) kifejti mindazt, amit szerinte a jövendő uralkodónak tudnia kell, hogy bizánci alattomossággal bánjon (el) a környező népekkel. A reménybeli áldozatokat jellemzik is mindazzal, amit a levéltár(ak)ból elő tudtak kotorni. A célzatosságot az eredeti szerkezet harmadik nagyobb fejezete előtti kis bevezető egyértelművé teszi: megismerd, mert nagy hasznodra lehet, „…az idegen népek közti különbségekre, eredetükre, szokásaikra, életmódjukra és lakóföldjük [nem pedig hajdani lakóföldjük! Sz. K.] fekvésére és éghajlatára, kiterjedésére és méreteire vonatkoznak, amint a következőkben bővebben ki vannak fejtve.”[73] (Kiem. tőlem, Sz. K.)

Ahol valamit az eseményekkel egykorú régebbi följegyzésből vettek, akkor át kellett múlt időbe tenni. Korábbi események egykorú följegyzéséből későbbi viszonyok ismerete nem származhat, össze kellett vetni, valakinek el kellett végeznie az aktualizálást, a mondottakat elhelyeznie térben és időben. Ahol ez indokolt volt, betoldott a saját jelenkorára utaló megjegyzéseket, főleg, hogy „most” ki lakik ott. Csak saját kora viszonyait kellett elég jól ismernie, a múlté kevesebbet számított. Elhelyezhetett néhány időbeli viszonyítást is, mint „50 vagy 55 évvel ezelőtt”, „régen” stb. Ez a „régen” nem föltétlenül azt takarja, hogy az illető nem ismerte a pontos időtávot, lehet, hogy a kivonatok tartalmazták, csupán érdektelennek tartotta. Erről gondolta Kapitánffy, hogy „felületesen »modernizálta« azzal, hogy a saját korára utaló megjegyzéseket szúrt bele”. De nem erről van szó! Nem a múlt, hanem a „ma” számít. Romanosz érdekei lebegnek szem előtt, ezért viszonyítják rendre saját jelenkorukhoz. Nem a területeket akarják összemérni, hanem a múltat kötik a jelenhez. Nem a szerző „kedvenc szavajárása” a „besenyők földje”, hanem valami egészen más. Arra fut ki az egész, hogy „most” vagy „mindmáig” besenyők, ill. magyarok lakják-e, tehát a bizánci aktuálpolitika szempontjai uralják. Kit lehet most vagy a közeljövőben egymásra uszítani? Hol vannak, nem pedig hol voltak az illetők? Nem tudományos érdeklődés, vegytiszta prakticizmus.

Aki leírta, nagyjából tudhatta, hol voltak korábban magyarok, különben nem állítaná, hogy az „mindmáig” besenyő terület. Az időszerű besenyő területeket elég világosan leírták, s a magyarokéval is igyekeztek. A mű, bármilyen múltbéli eseményről legyen szó, ha teheti, közbeikatja a jelen időt. Etelközről kifejezetten állítja, hogy ott besenyők laknak, amit a 40. caput megismétel. A besenyő és magyar lakóhelyek egymáshoz viszonyításának célja sem Etelköz hajdani fekvésének tudományosan precíz meghatározása. Azt szoktuk föltételezni, hogy a magyar–besenyő viszonyítás kifejezetten azt jelenti, hogy a magyarokat kikergették a besenyők, ami nem föltétlenül és nem mindig igaz, lehetett puszta helycsere is. A jelenhez viszonyítás miatt ennyi is megfelel a célnak, míg ha az történelmi lenne, értelemszerűen az okságot keresnék.

A jelenre utalás hiányozni látszik a 38. caputban ott, ahol világosan elmondják, hogy a besenyők az elűzött Levediék helyére telepedtek, de nem teszik hozzá, hogy „ma” is ott laknak. Két lehetőségünk van: aki leírta, nem tudta azonosítani Levédia helyét, mert ő is csak (legalább) 50-100 éves írásos forrásból tudott róla, s nem tudta, hol lehet a Levédián átfolyó kétnevű Chidmasz ~ Chingilúsz folyó, habár görögös nevei a bizánci tudatban fönnmaradhattak, de az is lehetséges, hogy 950 körül nevezett besenyők már odábbálltak. Ami a mi számunkra lényeges: a besenyők 950 körüli elhelyezkedése nem föltétlenül fedi a magyarok korábbi elhelyezkedését, s az sem kétségtelen, hogy oksági összefüggés van köztük: pl. a besenyők elűzték a magyarokat, s a helyükre telepedtek (amennyiben mindezt a DAI külön nem jelzi). Ezt néhányan már kapiskálták, információs értékét Vékony el is veti: „a besenyők települési területéből nem következtethetünk Atelkuzu kiterjedésére, illetve a magyarok korábbi lakhelyére…” – viszont visszaesik a tudatlannak vélt „szerző” ostorozásába – „Konstantinos csak a besenyő területeket ismeri (némileg), s mivel tudja, hogy a besenyők elűzték a magyarokat, elfoglalták földjüket, természetesen azonosítja azok területét a magyarokéval.”[74]

Hogyan készült a mű? A képzelt szerző – és az igaziak

A mű kitapintható tartalmi szerkezete sem vall eredeti szellemre. Egyszerű (képzeletbeli) földrajzi utat követ, melynek minden „állomásán” régebbi történelmi eseményekre is visszautal. Az 1.-től a 13. caput első bekezdéséig tartó I. fejezet földrajzilag Cherszónnal indít – miért nem Konstantinápollyal? –, s elsősorban a besenyőkkel kapcsolatos. A II. fejezetet képező 13. caput „kilóg a sorból”, de az „utazást” nem zavarja meg, intelmeket tartalmaz. A III. fejezet Mohameddel, az arabokkal, s általában muzulmánokkal indít, az arabok révén Afrika után logikusan Hispánia következik, a vizigótok miatt a gótok, valamiért (az eredeti sérülése okán?) hiányoznak a frankok, következik Itália, Longobardia, Velence, a Balkán: Dalmácia, a horvátok, a szerbek országai, egyéb balkáni népek. Különös módon Bulgária is kimarad, holott itt lenne a helye, nem létezik, hogy ne lettek volna róla följegyzések – talán ez a rész (is) korán megsemmisült? –, a besenyők, a türkök (magyarok) területei, kitérve az általunk elfoglalt Moráviára, ezután kelet felé fordul, az Al-Duna, Sarkel, az Azovi-tenger és a Krím után a Kaukázus vidékei jönnek, majd a IV. fejezetre „hazatér”, Ciprus után a Peloponnészosz (elsősorban az itteni szlávok viselt dolgaival), majd vegyes bizánci ügyek után visszakanyarodik a Fekete-tengerre, s Cherszón hosszú 53. caputjával zárul, a DAI voltaképp földrajzi utat jár be. Mivel az „útvonal” következetes, a másolatok nem változtattak a sorrenden, ilyesmire hivatkozni alaptalan. A frankok és Bulgária az eredeti példány sérülése miatt eshettek ki, a caputok – későbbi – számozása már hiánytalan. Utóbb lényeges sérülés tehát nem történt. Az I. fejezetben még szerepelnek a bolgárok, ill. Bulgária (5., 8., 9., 12. caput), ez csak a III.-ból hiányzik. Lehet, hogy a frankokkal is hasonló a helyzet, csak talán még korábbi a sérülés?

A kétes értékűnek látszó végeredményt Moravcsik jóindulatú kritikával illeti, a „kolléga” munkájában „vannak hibák, tárgyi tévedések, hiányok és ellentmondások, de ezekért nem magát a császárt kell hibáztatnunk, hanem a szövegeket másoló munkatársait, illetve első lejegyzőit vagy azokat…, akikre az egyes tudósítások végeredményben visszamennek.”[75] Moravcsiknak tökéletesen igaza is van. Itt most meg kell álljunk egy kis önvallomás erejéig! Be kell ismerjem, kissé szégyenkezem. Milyen soká tartott a szakirodalmi homály mögé látni. Ennyinek pedig bőven elégnek kellett volna lennie, én meg hagytam megtéveszteni magam a „tudós császár” és viselt dolgai szüntelen emlegetésétől. Pedig az orrom régen jelzett, ismerős szag ütötte meg, mégsem akartam hinni neki. Nem volt biz az más, mint a bürokrácia savanyú „illata”. Az állandósult félelem okozza, így ment jó ezer éve is, ez itatta át a De adminstrando imperiót. Nincs itt semmiféle önálló gondolat, még tévedés se, nem gondolkodik itt senki. Nem is mer. A „császári hát” mögött lapulnak az igazi „szerzők”. (A beteges Konstantín nyápic alak lehetett, de hát Hailé Szelasszié is töpörtyű volt, mégis hogy rettegtek tőle.)[76] Lehet, hogy Konstantín sem volt valami rokonszenves figura, gyerekkorában a régens-tanács talán nem véletlenül volt ellenséges vele szemben. A 25 évig tartó megaláztatás el is torzíthatta a lelkét, így keletkeznek a zsarnokok.

Ne feledjük, Bizánc a kor hatalmas hivatalnokállama, ott robotolnak a különböző szintű bürokraták. Ki-ki igyekszik pontosan végezni a maga körülírt feladatát, de semmi többet. A felelősséget akarják elhárítani: csak ne kövessünk el hibát, ne adjunk okot büntetésre! Ne változtassunk semmin – császárunk nem szereti az ilyesmit –, kerüljük a kockázatot! Jaj lenne az előléptetésnek, talán még le is fokoznak, elküldenek valami távoli végvidékre a veszedelmes barbárok közé. Ezért aztán nem döntenek, nem választanak, csak regisztrálják, ami elébük kerül. Nem módosítanak a források adatain, még azt sem vállalja senki, hogy ellentmondásokat föloldjon. Inkább leírják, hogy (látszólag) ugyanaz az esemény ötven éve történt, a szomszédos mondatban pedig, hogy ötvenöt éve. Valaki biztosan látja, de bele nem piszkálna. Inkább leírja mindkettőt és elégedett. Istennek hála, megúsztam. Ha választani kell köztük, hát tegye, aki rangban fölöttem áll! Mindegyikük ilyen, így hát inkább meghagyják (nekünk) az ellentmondásokat. Gyanítom már, miért kellett egy ilyen nem is túl terjedelmes műnek négy évig készülnie. Mindenki állandóan panaszkodott a túlterheltségre, a munka nagyságát ugyanis elvégzésének lassúsága igazolja. Így szokott ez menni, ismerjük jól. Munka és jajgatás összefüggnek, mégpedig a kereszténység okán: a bűnbeesés óta a munka büntetés, tehát csak az számít munkának, ami kellemetlen. Így aztán a zokszó mennyisége lesz a munka mértéke. Főleg a hivatalokban manapság is így megy, amit örömmel végeznek, gyanús, nem jár érte jutalom, egy „vérbeli” hivatalban ez nem munka.

Valamilyen rend szerint föloszthatták a munkát, bürokratikus munkacsoport jellemzője a kiterjedt munkamegosztás. Valaki összefogja a munkát, eligazítja azokat, akik a forrásadatokat kigyűjtik és másolják. Valójában Moravcsik is ezt mondja, csupán a császár mindenekfölötti aktivitásának tulajdonítja: összegyűjtötték a szükséges műveket, a „munkatársak” – eufémisztikus kifejezés – előre megállapított terv szerint kiválogatták és kiírták a tartalmilag összetartozó részeket.[77] A földrajzi „utazás” megadta a mű egyszerű és mechanikus szerkezetét, a „dossziékat”, ahová az összeszedegetett fölöttébb vegyes kimásolt, kivonatolt anyagot rakták. „Ismert bizánci krónikákon, földrajzi és asztrológiai munkákon és okleveleken kívül követi jelentéseket, útleírásokat s a bizánci udvarban megforduló idegenek elbeszélései nyomán készült különféle feljegyzéseket.” Kellett legyenek alárendelt írnokok, akik egyszerű másolók lévén nem kaphattak olyan föladatot, hogy hipotéziseket fogalmazzanak meg, forrásaikat fölülbírálják, s amivel nem értenek egyet, elvessék. Lehet, hogy nem is értették, ha netán csak betűket vagy szavakat másoltak. A munkát fegyelmezetten végezték, nem változtattak rajta, a mű ezért lett annyira forráshű.

A további, bár gyökeres műveletekre nem szoruló „nyersanyagból” valami rangosabb szerkesztő beemelte a DAI-ba amit lehetett, a saját korára vonatkozó tudásával néha talán kiegészítette, s szöveggé formálta. Némi, igen-igen szerény átfogalmazás muszájból is csak ezen a szinten képzelhető, szerkesztő – talán többen is vannak – dolga a „fogyaszthatóvá” tétel az (egyetlen!) olvasó számára. Az összegyűjtött másolatokat, ill. kivonatokat sorba kellett rakni, valahogy össze is olvasztva. Lehet, hogy ami csak az egyik forrásban volt meg, több helyen is használható, ott is megmagyarázva valamit, ezért ugyanaz a kitétel, nem föltétlenül szó szerinti formában, több helyre is beillesztetett: „a besenyőket kangarnak is nevezik, de nem mindet…, mint akik a többieknél vitézebbek és nemesebbek; mert ezt jelenti a kangar elnevezés” (37. caput), ill. „a kangar név náluk a nemes származás és vitézség értelmében volt használatos” (38. caput). El kellett aztán sütni néhány a szövegen belüli utalást is: „mint mondottuk”, ill. „tudni való”.

A szerkesztőnek már jobban meg kell értenie az egyes dokumentumokat, ill. kivonataikat, ám a kivonatokból az eredetiben még megvolt néhány adat már hiányozhatott, ami félreértésekhez is vezethet. Még ő sem veszi mindig észre, hogy nem mindig ugyanazokról a néprészlegekről, vagy nem ugyanarról az eseményről van szó. Nem mindent ért, vagy legalább ért félre, ami magabiztossá tenné, a hiány néha tudatosodik, pl. ami a forrás keletkezésekor még köztudott volt, időközben feledésbe merült. Óvatos azonban, még a föltételezésektől is tartózkodik. Ilyen okból írja semmire nem kötelező, a lehető legsemlegesebb formában, hogy „abban az időben nem türköknek mondták őket, hanem valamilyen okból szávartü ászfalünak”, hogy a türkök fölött „valamiféle vajdák voltak”, hogy „valami pártütés támadt”, hogy a kazárok nemzetségéből kiszakadt csoportot elnevezték „holmi kabaroknak”. A „csinovnyik” – nyilván egyházi személy volt – nem keresett és nem fundált ki magyarázatokat, nem fantáziált. (Hogy mennyire ellentétes mindez Anonymus gestájával!) Meg sem fordulhatott a fejében, hogy forrásait fölülbírálja, akár pontosítsa. Sem az, hogy elvesse, sem az, hogy mást rakjon a helyükre. Ha nem tud meg valamit, ugyan mit számít egy jövendő uralkodónak? Aki a DAI-ban kitalációkat keres, alaposan eltéved, ilyesmi ott egyszerűen nem fordulhat elő. Az angyaloknak szárnya van, nem pedig patája.

A forrásokhoz tapadás nem teszi lehetővé az elrugaszkodást, nemhogy egyszerű másoló, de még szerkesztő sem kohol történelmi hipotéziseket. Részint gyávaságból, de azért sem, mert nem is akar történelmi kérdéseket megoldani, nem kérte azt senki, Romanosz fölkészítéséhez abszolút nem is szükséges. A névtelen szerkesztő nem találhat ki olyat, hogy a korábban élt Levedi is aspiránsa volt az Álmos és Árpád részvételével zajló fejedelemválasztásnak (ilyen vád bizony érte a művet, ill. szerzőjét, pl. mindjárt Deér József révén). Akkor sem, ha a szávartü ászfalü népnévvel volna valami gond, mivel Levedi személyét nem helyezheti át az időben, arra nincs forrása. Az elvileg három „pályázós” fejedelemválasztás története csakis írásos forrásból származhat, ezért meg kellett történjen. Csak félreértések lehetségesek, egy ideillő – bár képzeletbeli – példa ezt megvilágíthatja: a Levedivel kapcsolatos anakronizmus egyetlen esetben fordulhat elő, ha két, nem egy időben élő Levedink volt, s ezért keverték „őket” össze, bár még ez sem volna egyszerű. Ilyen típusú hibák azonban lehetségesek, merem állítani – ha nem is gyakran –, akadnak a műben, bár nem Levedivel kapcsolatosan.

Lényegesen könnyebb félreérteni valamit, ha nem tulajdon-, hanem köznevek szerepelnek benne. A szerkesztő nem föltétlenül tudja, hogy egyes nevek – elsősorban népnevek – pontosan kit-mit jelöltek az adott helyen és időpontban, esetleg nem teljesen egyértelmű kronológia okán. Ha pl. az adott forrás 50-100 évvel korábbi szerzője valamely népnek csak egyes csoportjaival találkozott és beszélt, hírei rájuk ugyan vonatkoznak, de még ő sem föltétlenül és mindig tudja, hogy melyik és mekkora részlegükre. Honnan tudhatná hát az 50-100 évvel későbbi olvasó? Az összegyűjtött dokumentumok ezért helyenként nem ugyanazokról szólnak. Az olyan kifejezések, mint pl. „a türkök népe” vagy „a besenyők” – ahogy az általuk birtokolt területek – talán csak részleges és időleges érvényűek. Egyes kijelentések más-más csoportra vonatkozhattak, míg mi – vagy már az eredeti szerkesztők – ugyanarra értjük, ezért valódi vagy látszatellentmondások és téves következtetések keletkezhetnek. Valószínűleg ilyesmi érhető tetten az egy, két vagy sok besenyő háború ügyében. Ha tisztázni tudjuk, hogy ilyesmi történt, akkor a DAI-nál jobban is rekonstruálhatjuk a valóságos állapotokat, viszonyokat, eseményeket.

Ezzel összefüggésben eltérő források használatára is rávilágít némely gondosan meghagyott valódi vagy látszatellentmondás: „aligha tehetjük fel – hívja föl a figyelmünket Harmatta János –, hogy [a DAI szerkesztője] a 40. fejezet elején (11. sor) megemlítette Liuntikas-t, Árpád fiát, aki a bolgárok ellen vonuló magyar seregnek volt a vezére, de ezt elfelejtette volna, amikor ugyanennek a fejezetnek a végén (53–55. sor) Árpád fiait felsorolta, akik közül Liuntikas hiányzik. E két helyen az összeállító bizonyára különböző forrásokat használt fel.”[78] Istennek hála! – a forrásokat nem akarták fölülbírálni, nem olvasztották össze erőszakkal, pedig kihagyhatták volna a „fölösleges” Liüntikát, vagy ellenkezőleg, beilleszthetik a „hiányos” sorba, a többi testvér közé. Mennyivel egységesebb lenne a mű! Ám hogy a források eltéréseit nem küszöbölik ki, mert a felelősséget nem vállalják, annak haszna túl nem becsülhető.

Különböző források nyomára bukkanunk a besenyőkről szóló 37. caputban is, ahol eredeti helyükről, a Volga–Urál folyó közéről történt távozásukat hol 50, hol 55 évvel azelőttre teszik. Lehetne ugyan elírás, ahogy többen vélik, mégsem az, amit elárul, hogy közös kazár–úz hadjáratnak tulajdonítják, ami nemcsak valószínűtlen, hanem értelmetlen is. Nem hihető, hogy a besenyőktől keletre élő, váratlanul megtámadott úzok és a Volgától (kizárólag, de legalábbis főképp) nyugatra élő kazárok közös terveket forgattak a besenyők ellen, követségek jártak volna köztük a besenyők területén át (!), csak azért, hogy a besenyők átkeljenek a kazárok oldalára. Miféle győzelem volna ez kazár szempontból? Ha a kazárok készültek volna valamire, hát arra, hogy megakadályozzák a besenyőket a Volgán történt átkelésben. Nem kétlem, sikerült volna, az ugyanis még télen, a jégen is fölöttébb nehéz. Csakis váratlanul, a kazárok tudta nélkül eshetett meg. Nem más ez, mint az Etelközt sújtó besenyő akció. A fölemlített kazár győzelem egy másik, korábbi történet, megfelel a Levedit ért csapás előzményének. A két összeolvasztott följegyzésből egy kiméra keletkezett, ezért szerepel két egymást követő mondatban hol ötven, hol ötvenöt év, s nem létező szövetség kazárok és úzok között. A szerkesztő nem vette észre, hogy a források (kivonatok) különböző háborúkról szóltak.

Moravcsik, noha világosan látja a mű sajátságait, okait félreértelmezi: „nyelvi és stiláris szempontból egyike a legkülönösebb írásműveknek. Anyagát a szerző… különféle forrásokból szedte össze… Ennek a különböző eredetű és különböző jellegű anyagnak az összeállításánál a császár és munkatársai megtartották az eredeti szövegek nyelvezetét és stílusát, minek következtében a munkában tarka összevisszaságban váltogatják egymást a legkülönfélébb nyelvi árnyalatok a bizánci irodalmi koiné-tól (= köznyelvtől) a középgörög népnyelvig. Ez az eljárás, hogy ti. a császár és munkatársai forrásaik nyelvi alakján nem változtattak, vagy csak nagyon keveset, rendkívül érdekes fényt vet a császár felfogására…”[79] Így saját munkát nem ír senki, nincs itt semmiféle különös felfogás, semmi szubjektív, a művet egyszerűen „összelapátolták”. Hogy még nyelvileg sem egységes, megbízható jele annak, hogy nincs (igazi) szerzője. Nem áll mögötte személyiség, nem gondolkodik történelmi kérdéseken senki. A császárnak nem „munkatársai” voltak, hanem szolgái. Nemcsak a DAI tartalmi aránytalanságai, hanem nyelvi heterogenitása is világosan beszél. Mivel ennek semmi gyakorlati célja nem lehetett, a felelősségtől való ódzkodás érhető tetten. Semmin ne változtass! Ezért, és nem másért van az Etel-Etil folyónévnek két alakja, s Etelközt is ezért mondják másutt Etelnek és Küzünek. Más-más forrrásból származnak. Ezért alaptalan Vékony Gábor azon ötlete, hogy két különböző folyó volna.[80] Váczy jóval logikusabban a talán későbbi másoló hibájára gyanakszik. „A név két tagja talán a kelleténél messzebb került el egymástól az eredeti görög szövegben. A számára értelmetlen és idegen küzü szóról könnyen vélhette a másoló, hogy ugyanúgy egy folyó neve, mint az Etel. Ha… újra elolvassa, tévedésére maga is rájött volna, hiszen… Etelköz folyójáról egyes számban ír. A küzü tehát semmiképpen se folyónév…”[81] Csakhogy eszébe sem jutott újraolvasni, örült, hogy túl van rajta. Talán oda se figyelt a szöveg értelmére.

A kései olvasó felelőssége

A császár szerepének félremagyarázása mellett a mi „készülékünk” más hibák forrása is lehet, a DAI közléseit is értelmezhetjük rosszul. Lehet, hogy nem jó irányban indulunk el, s állandóan eltévedünk. Mint amikor valami eltéríti az iránytűt, mi pedig rendületlen bizalmat tanúsítunk iránta? A kutatás szabadságfoka nemhogy lényegesen nagyobb, a De administrando imperiónál egyáltalán nincs is olyasmi. A kutatás nemcsak hogy olyan forrásokat használhat, melyeknek a DAI nem volt birtokában, hanem korlátlanul dolgozhat ki hipotéziseket, alkothat elméleteket, érthet félre vagy hajíthat el bármit. A DAI még – szerényen – egykorú dokumentumokból épült, melyeket senki nem fordított az ellenkezőjükre. Lehetséges hibái szolidak, a kutatáséi vadabbak, a kicsi, földhözragadt tévedéseket jó nagyokra cseréltük. Jóval teoretikusabb és személyfüggőbb lett a valósághoz való viszony, mi már mindent – fölényeskedve – fölül akarunk bírálni. Az ilyen természetű hibák gyökerei némelyikét a lehetetlenséggel határos kiásni. Az eredendő ok talán hibás történelemszemlélet, talán logikai természetűhiba. Ha ebből „csak” kronológiai zavar keletkezik, már az is katasztrofális következményekre vezethet.

Ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy a mű dokumentumokra épült, akkor az érzékelt – gyakran csak látszólagos – ellentmondásokat és okaikat rossz helyen keressük. Nagyon kevés olyan kijelentés lehet a műben, ami – megfelelő összefüggésben – ne volna helytálló. Kompilációból viszont, ha valaki nem irtja ki az ellentmondásokat és nem rak valami mást a helyükre, nem keletkezik semmi új, ahogy nem is keletkezett. Azt a korábban említett négyet csakugyan nem irtották ki. Harmatta még azt hitte, hogy a császár forrásai iránti tiszteletből nem teszi, de ez aligha megfelelő indok. Keletkezésük valószínű oka még csak nem is tévedés, hanem különböző, önmagukban helytálló források használata, tehát csupán látszatellentmondások! (Az elvetett állítások hatalmas gyűjteménye viszont már a kritika felelőssége.) A mű megfigyelt sajátosságaihoz nem kell különös, megmagyarázhatatlan gondolkodású személyt odaképzelni. Előáll az anélkül is, önálló gondolkodásra alkalmatlan, semmilyen felelősséget nem vállaló hivatalnokok jóvoltából, akik több forrást véletlenül összemostak. Ennek viszont nagy az információs értéke.

Konstantínt azzal is szokták rágalmazni, hogy kompilátor, aki megemésztetlen adathalmazt kritikátlanul ollóz össze. A mű valóban teljesen kompilatív, nem alaptalan Bury megállapítása, aki „patchwork”-nek (fércműnek) nevezte.[82] Ami az ilyesfajta mű hitelességét illeti, el szokás feledkezni az olyannyira lenézett kompiláció hatalmas előnyeiről. Ha lehetséges rekonstruálni belőle a korabeli valóságot, hát azért, mert forrásai eme valóság mozaikdarabjai. Azt kell vizsgálni, hogy mely darabkák illenek össze, de ami éppen nem illik bele a képbe, nem fölösleg. Csak nem jó helyen van. A darabkák elhajigálása a legkevésbé célravezető módja a valósághű kép helyreállításának. Helyesen összerakni viszont a mi feladatunk, ami azért nem egyszerű.

Azt gondolom, hogy a máig uralkodó zűrzavarért – a nem létező szerző megteremtése (hiposztazálása) mellett – három összefonódó ok a felelős, mintha három dimenzió volna, melyek kijelölik azt a pontot, amelyik óhatatlanul kívül fekszik azon a történelmi-logikai téren, ahol Levédia, Etelköz (és a vele összefüggő kérdések megoldásai) találhatók. Hol itt lövünk mellé, hol ott. Az első ok ahibás történelemszemlélet, amely meghiúsítja a DAI egyes állításainak „méretarányos” megítélését. Ilyen a nyelvészeti családfaelméletre alapozott finnugor őstörténet némely folyománya. A legközelebbi rokonnak minősített obi-ugorokéval szinte összemossák a magyarság korai történelmét, a valóságosnál jelentéktelenebbnek, méretre kisebbnek, kulturálisan fejletlenebbnek és katonai értelemben gyöngébbnek vélve, a föltett „ugor-kornál” korszaknyival (akár 1500 évvel) később, akár a IX. században is.

Történelmi szempontból – visszamenőleg legalább 2500 évnyire – népünket és nyelvünket jobb a saját nevén, magyarnak nevezni. Az obi-ugorokkal nem is vagyunk közös eredetűek, ők valaha réges-rég nyelvcserén átesett paleoszibériai népek. A velük való szókincsbeli egyezések – a jókora grammatikai különbségek mellett – inkább viszonylag késői kapcsolatokra, mintsem ősrokonságra, közös tőre mutatnak.[83] „Ugor magból” ugyan miféle magyar történelem kelhet ki? A magyarságot állandóan tanítja valaki, és mindig a rövidebbet húzza.

A kutatás szerint ebbe az elképzelt folyamatba kellene illeszkednie a DAI-nak is. A Magna Hungária-béli „ugorszerű” állapottól kellene, lehetőleg minden kitérő nélkül eljutni a Kárpát-medencéig. Egy erőteljes, harcias sztyeppei lovas népet „vezetnek vissza” egy kicsike, gyenge, elmaradott, szétszórtan élő erdei vadász népre. Az így elképzelt, „preformált” korai magyar történet jellegzetességei a bolgár–magyar, a kazár–magyar és a besenyő–magyar viszonyban púposodnak ki. Hiába beszél a DAI kazár–magyar szövetségről, egyes kutatók rögvest átértelmezik alárendeltséggé, ahol Levedi halálfélelemben reszket a kazár kagán előtt, mint a miskolci kocsonya, Árpád pedig „bábfejedelem” lesz[84]. Itt tehát fölülbírálják a DAI állításait. Tüstént elhiszik viszont, amikor a besenyőktől elszenvedett vereségek irdatlan méreteit ecseteli, holott egy, az egész Európát 60 évre megfélemlítő, fölötte erőteljes nép vonul be a Kárpát-medencébe. A páni félelemről, fejvesztett menekülésről, az asszonynép és a gyerekek teljes elvesztéséről szóló apokaliptikus látomás kevés realitással bír, bár annyi kétségtelen, hogy ez legalább a DAI egyes kijelentéseire épül. Nem kétlem persze, hogy voltak összecsapások, melyek besenyő győzelemmel végződtek. A kérdés„csupán” a mérték, melynek megítélésében alkalmasint a DAI – pontosabban a följegyzések, melyekre épül – sem csalhatatlan, besenyő hencegés is gyanítható mögötte. Meg hát itt a magyar nép méretének megítélése, ami az elfoglalt szállásterületek lehetséges nagyságával szervesen összefügg. Nem föltétlenül a teljes magyarságot érték besenyő csapások, az elszenvedők lehettek kisebb részlegek is.

Másodikként az elveket kell figyelembe vennünk, melyek a kutatást hatották át. Hogy melyek befolyásolták, milyen állításokat fogadjanak el ténynek, milyeneket tekintsenek tévedésnek vagy hazugságnak; miféle kérdésekhez vezettek, melyekre nem adható értelmes válasz; milyen ellentmondásokat hoztak fölszínre. Lehet, hogy ilyenkor magát a kérdést kell fölszámolni, és tüstént szétfoszlik az ellentmondás. E második zavarkeltő tényező mélyebben rejlik, elfogultsághoz köze voltaképp nincs. Logikai kérdésekről van itt szó, melyek részleteibe itt és most nem kívánok belemenni. Csak röviden néhány fundamentális kérdésről: ellentmondás akkor áll elő, ha két egymást kizáró állításnak ugyanabban az időben ugyanaz az alanya. Látszatellentmondás, ha csak tévesen hisszük, hogy ugyanaz. Ha az állítások nem zárják ki egymást, vagy pedig más az alanyuk, akkor szó sem lehet (valódi) ellentmondásról. Különösen fontos ezért annak vizsgálata, hogy az ellentétes állítások valóban ugyanarra az alanyra vonatkoznak-e. Nem a neveken múlik, hanem a tárgyakon[85], melyeket a nevek jelölnek. Mivel különböző eredetű és különböző korú forrásokat használnak föl, a DAI forrásainak szerzői vagy a szerkesztők maguk is beleeshetnek az alanytévesztés vétkébe, csak a szó ugyanaz, az általuk jelölt tárgy(ak) különbözők. Az állítmány igazságtartalma az alany időbeli pozíciójához is kötődik. Ez az, ami a történettudomány gerincét, a kronológiát érinti. Szinte állandó vizsgálatot igényel, hogy az alapvetően azonos(nak tűnő) alany mikori időbeli koordinátával határozható meg. Rengeteg vita folyik pl. arról, hogy a 38. caput első mondatában szereplő időhatározó mit takar: „A türkök népe régen Kazáriához közel szerzett magának lakóhelyet”.

A racionalizmus hajlamosít rá, hogy a világot az ő elvei szerint lássuk, mégpedig előzetesen, bizonyítás nélkül. Különösen ott tud megkapaszkodni, ahol „üres helyek”, többféleképpen értelmezhető nevek és állítások vannak. Ennek folyományaként racionalista módon válogatjuk meg, ill. módosítjuk a dolgokat. Ha „sikerül” ezzel akár csak kissé és itt-ott meghamisítani pl. a DAI-ról kialakított képünket, gyorsan utolér a büntetés, minden telezsúfolódik ellentmondásokkal, mindent elkezdünk vitatni. Úgy vélem, a De administrando imperióval kapcsolatban fölmerülő összes (konstruált) ellentmondásban szerepet játszanak a racionalizmus sajátságai – az univerzalizmus, az éles határok elve és a linearitás –, melyek félrevitték az értelmezést. A zavart okozó tényezők voltaképpen szempontok (hogy ne mondjam: „lóellenzők”), melyekkel a kérdéseket vesszük szemügyre.

A harmadik tényező a visszatérés a mű által közvetített valósághoz, meg vagy föl kell oldani a megkeményedett, mondhatni beszáradt kérdéseket. Itt maguk a kérdések kerülnek terítékre. Két elválaszthatatlan oldallal kell foglalkoznunk, az egyik a tényeké, a másik az értelmezésé. Tényeket semmiféle elmélettel nem lehet fölülbírálni, „űberolni”, csak más tényekkel, a kutatást átható elvek föltárása abban segít, hogy biztosabban ítélhessük meg, melyek a valódi tények. Elmondhatjuk, hogy szinte minden lényeges kérdést föltett és megválaszolt már valaki, nyugvópontra mégsem jutott semmi.

Összegezve: A DAI célja nem tudományos és nem történeti, ilyen értelmű koncepciók, ill. hipotézisek nincsenek mögötte. Egyetlen olvasónak szóló tankönyv és szöveggyűjtemény, az ő (jelen idejű) érdekei formálták. Semmi önkényes nincs benne, dokumentumokból munkaközösség kompilálta.[86] Mindenki csak a maga részfeladatával törődött. A helyenkénti zavar okai a többszintű munkamegosztás és a felelősségtől való félelem. Nem szuverén mű, nincs mögötte egyetlen gondolkodó személyiség (sem). Az elképzelt „szerzőt” éppen hiánnyal lehet csak jellemezni, nincs történeti érdeklődése, forrásait nem egyezteti, ellentmondásokat nem küszöböl ki, az összevagdosott „salátát” még nyelvileg sem egységesíti, mert még ennyi bátorsága, önállósága sincs itt senkinek.

Éppen ezért minden alapunk megvan föltenni, más forrásokkal összevetve: a DAI föltűnően helytálló, akár ellentétes velük, akár csak különbözik tőlük. Kéznél lévő, sokszor csak részleges érvényű, de valódi dokumentumokra támaszkodik. Nagyon hiteles, korántsem egységes. A mű egyetlen személynek íródott, s aktuálpolitikai, nem pedig tudományos célja miatt sem értelmezhető a honfoglalás előtti-körüli magyarság történelmi tablójaként. Az észlelni vélt újabb keletű ellentmondásoknak e nem teljesülő igénnyel történt szembesülés az egyik fő oka. A muszlim források meg valószínűleg nem ugyanarra az időpontra vonatkoznak, mint a DAI.[87]

A művet nem ő írta, a császárnak nincs új ruhája, a császár meztelen. A dolog azonban lassan egy nudista strandra kezd emlékeztetni, a kutatás helyzete sem különb, valójában saját inadekvát értelmezésébe gyömöszölte a szöveggyűjtemény közvetítette fölöttébb érdekes valóságot. Mintha a nem létező ruha még szorítana is! A nyereség viszont nem kevés, a DAI állításait nem kell elvetnünk, csupán megkeresni azokat a föltételeket, amelyek között helytállóak. Azt kívánom a későbbiekben bizonyítani, hogy Levédia és Etelköz helyének meghatározása, a besenyő–magyar viszony tisztázása, de akár a fejedelemválasztás vagy a kazár–magyar viszony ügyéé is lehetséges a De administrando imperio egyetlen fontosabb állításának elvetése nélkül – a fölsorolt 19 közül egyedül a kavarok abszolút elsőségét vitatom –, kétségbe vonásukkal viszont örökös kudarc vár ránk.



[1]   E szavakat Moravcsik Gyula 1950-ben írta le. In: Bíborbanszületett Konstantin: A birodalom kormányzása. Ford. Moravcsik Gyula. Bp. 1950, Közoktatásügyi Kiadó. = DAI

[2]   A császár nevét számtalan változatban írják le, idézetekben nem kívánok változtatni rajtuk, a lényeg, hogy tudjuk, kiről van szó.

[3]   Moravcsik DAI, 3.

[4]   A címet a mű első kiadója (a korábbiak természetesen kéziratok), Johannes Meursius 1611-ben adta a műnek.

[5]   Kristó Gyula: Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig. Bp. 1980, Magvető. 25.

[6]   Dobrovits Mihály: Türkök és magyarok a szetyeppén. Eleink 2006/1. 37.

[7]   Váczy Péter: A magyar történelem korai századaiból. Bp. 1994, História–MTA Történettud. Int. 17.

[8]   Váczy i.m., 17.

[9]   Váczy i.m., 12–13.

[10]  Tóth Sándor László: Megjegyzések a Levedia-Etelköz problémához. 127-136. = A Kárpát-medence és a steppe. Magyar Őstörténeti Könyvtár 14. Szerk. Márton Alfréd. Bp. 2001, Balassi Kiadó. 128.

[11]  Benkő Loránd: A magyarság honfoglalás előtti történetéhez Leved és Etelköz kapcsán. Magyar Nyelv 80 (1984) 401.

[12]  Benkő i.m., 400.

[13]  Ligeti Lajos: Levédia és Etelköz. Magyar Nyelv 81 (1985) 10.

[14]  Deér József: A XI. századi magyar történet időrendjéhez. Száz. 79–80. 1945–1946. 7.

[15]  Deér i.m., 8.

[16]  Deér i.m., 9.

[17]  Tóth Sándor László: A konstantinosi „Turkia” értelmezéséhez. MNy 1996/1. 57.

[18]  Czeglédy Károly: A IX. századi magyar történelem főbb kérdései. MNy 1945. 49.

[19]  Györffy György: Levedia és Etelköz kérdéséhez. MNy 80. 4. (1984) 388–389.

[20]  UhrmanIván: Az ősmagyar kettős fejedelemség kérdéséhez. TörtSzle 1987–88/2. 213.

[21]  Vö: Szöllősy Kálmán: Anonymus ismeretlen forrása. Eleink 220/1. 75–85.

[22]  Kristó 1980, 28.

[23]  DAI, 179.

[24]  Habár Czeglédy Károly egy évvel korábbi cikkét is tekinthetjük kezdetnek.

[25]  Deér i.m., 12–13.

[26]  Györffy György: Tanulmányok a magyar állam eredetéről. A nemzetségtől a vármegyéig, a törzstől az országig. Kurszán és Kurszán vára. Bp. 1959, Akad. Kiadó. 158–159.

[27]  Györffy 1959, 130–160.

[28]  Dümmerth Dezső: Emese álma, virrasztó géniusz. Történelmi érvelések, művészsorsok Európában. Bp. 1987, Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó. 75–76.

[29]  Bóna István: A magyarok és Európa a 9–10. században. Bp. 2000, História – MTA Történettudományi Intézete. 15.

[30]  Levédiáé nem az, s ráadásul kideríthetősége Etelköz függvénye, éppen fordítva, mint a valóságos történelemben. Hogy a rajta átmenő folyónak két neve van – Chidmas és Chingilusz –, még nem ellentmondás, hanem magyarázatot igénylő kérdés.

[31]  DAI, 173.

[32]  DAI, 175.

[33]  DAI, 177.

[34]  950 vagy 952 előtt?

[35]  DAI, 167.

[36]  DAI, 177–178.

[37]  DAI, 65.

[38]  DAI, 173.

[39]  DAI, 117, 179.

[40]  Benkő 1984, 389.

[41]  Ezekről részletesebben máskor szeretnék szólni.

[42]  Czeglédy i.m., 53.

[43]  Deér i.m. 5., Kristó 1980, 25–26.

[44]  „Egy bordában szőttek bennünket”, s ez kinek nem esne jól? Sőt, még egy kis fölényben is vagyunk, bírálhatjuk is, a tudományos kritika minden szerzőt megillet, s mi annyival vagyunk „tudósabbak”, mint amennyire Konstantín „császárabb”.

[45]  Kristó 1980, 28.

[46]  Benkő 1984, 392.

[47]  Harmatta 1984, 425.

[48]  Kapitánffy István: Hungarobyzantina. Bizánc és a görögség középkori magyarországi forrásokban. Bp. 2003, Typotex Kiadó. 144.

[49]  DAI, 179.

[50]  Kapitánffy i.m., 140.

[51]  Skylitzes = A honfoglalás korának írott forrásai. Szerk. Kristó Gyula. Szegedi Középkorász Műhely. Szeged, 1995. 152–153.

[52]  Moravcsik: Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Bp. 1984. 85, 86, 100.

[53]  Kapitánffy i.m, 143.

[54]  Kapitánffy i.m, 143-144.

[55]  Kapitánffy i.m., 144.

[56]  15 éves adózási ciklus.

[57]  Váczy i.m., 17.

[58]  Moravcsik In: DAI, 7.

[59]  Moravcsik In: DAI, 4.

[60]  Ezeket maga Moravcsik sorolja föl mint a bizánci udvar szertartásairól szóló nagy munka témáját.

[61]  Ne feledjük, ez az ún. cezaropapizmus!

[62]  Akár maga fogalmazta, akár nem, környezete is ismerte, aligha állt távol személyiségétől.

[63]  DAI, 73, 75.

[64]  DAI, 75.

[65]  Moravcsik In: DAI, 4.

[66]  DAI, 77.

[67]  Moravcsik In: DAI, 4–5.

[68]  Mivel véletlenül ő olvassa, azt hiszi, neki szánták.

[69]  Nem azonosak a mai 53 caputtal, a caputokra osztás címeikkel együtt későbbi másolatban bukkant csak föl.

[70]  Moravcsik 1950, 3–5.

[71]  Harmatta János: Konstantinos Porphyrogennétos magyar vonatkozású művei. In: A honfoglaláskor írott forrásai. A honfoglalásról sok szemmel II. Szerk. Kovács László – Veszprémy László. Bp. 1966, Balassi Kiadó.

[72]  Megszámoltam!

[73]  DAI, 77.

[74]  Vékony Gábor: Levedia meg Atel és Kuzu. M. Nyelv 1986. 45.

[75]  Moravcsik In: DAI, 7.

[76]  Kapuściński,Ryszard: A császár. A sahinsah. Európa Zsebkönyvek. Bp. 1987, Európa Kiadó, 7–149.

[77]  Moravcsik In: DAI, 4.

[78]  Harmatta János: Lebédia és Atelkuzu. Magyar Nyelv 80 (1984) 425.

[79]  Moravcsik In: DAI, 9–10.

[80]  Vékony 1986,

[81]  Váczy i.m., 13.

[82]  Moravcsik In: DAI, 10.

[83]  Rokonság mellett a genetika sem tanúskodik.

[84]  Mint Czeglédy Károly vagy Kristó Gyula.

[85]  Denotátumnak, deszignátumnak is nevezik.

[86]  Cherszón kitüntetett szerepe miatt – az „utazás” kezdő- és végpontja – még az is elképzelhető, hogy itt, nem pedig Konstantinápolyban készült, vagy tán szerkesztője innen származott. Bizonyítani persze nem lehet.

[87]  Sőt, úgy vélem, nem is a nyugatra távozott, hanem keleten maradt magyarokra. Vö: Szöllősy Kálmán: A székelyek eredete és a tizenkét pont. II. Valóság 2003. 16-25.