01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 42 43 44 45 46 47

Eleink 1. tartalom

A kiadvány internetre kerülését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

Könyvkeresés

Boda László

Arról, hogy miért nem vagyok szumír hitű?

 

Azért nem vagyok szumír hitű, mert a magyarok sem pogány korukban, sem keresztényként nem voltak szumír hitűek. Mert ma sincs szumír hit, csak valami keresztény elemekkel megtűzdelt vallási keverék, amelyben lehet sok értékes anyag Mezopotámia távol-ókorából, de ez nem a szumírok vallása, és nem is keresztény vallás, csak egyveleg.

Azért sem vagyok szumír hitű, mert a sumerológiától tudományt várok, nem pedig újsumér hitet. Nekem is megvan a hitem, de jól meg tudom különböztetni, hogy mit hiszek és mi az, amit a tudomány révén tudok.

Azért sem vagyok szumír hitű, mert a magyarság eredetét illetően azokat a tudósokat fogadom el, akik a tényekre építenek és nem az álmokra, akik közül az erre hivatottak a helyszínre mennek, régi sírokat nyitnak meg, koponyát vizsgálnak és avatottan kutatják a nyelvet. Állításaikat pedig alávetik a tudományos kritikának.

Azért nem vagyok szumír hitű, mert bár csodálom a sumér kultúra eredményeit, nem tudom áhítattal olvasni a „halálaknákat”, melyekről az ősi kultúra feltárói beszámolnak. Subad sumer királynő sírjához vezetett ilyen „halálakna”. Ebben több, mint hatvan halottat számoltak meg. Aztán a másik „halálaknában” hetvennégynél is több rabszolga földi maradványai voltak. Az isten-királynő halotti ravatalának emberáldozatai. Igaz, „csak” rabszolgák. Nekem azonban a „rabszolga” is ember. Hallom a szumír hitvallók magyarázkodását. Tudom-e, hogy micsoda öröm volt ezeknek föláldozni magukat az „isten-királynőért”? Nem tudom. És Önök tudják? Honnan? Kitől? És ha a király vagy királynő mint „emberisten” vagy „istennő” zsarnok volt? És ha a rabszolgák a legyőzöttek közül voltak, ami szinte biztosra vehető? Akkor mi van? Válasz: de lant is volt többjüknél. Annál inkább. Az ő túlvilágukban zenére is szükség volt. Megpróbálom nagyjából megközelíteni az így föláldozott rabok számát az emberi történelemben. Nagyon sokan lehettek. Akkor hogyan dicsőülhetne meg a sumérok emberek sokaságát feláldozó vallási kultúrája napjainkban? Jel-írásos ősi kultúrájukat értékelem. Ránk maradt szavaikat is. Az ember azonban fontosabb a szónál. Akkor is, ha rabszolga.

Azért nem vagyok szumír hitű, mert a suméroknak néhány szón kívül semmit sem köszönhetek. Megcsodálom őskori kultúrájukat, de még jobban megcsodálom a – bár későbbi – de náluk sokkal-sokkal hatalmasabb kultúrákat. Például az egyiptomiakét, a kínaiakét, az inkákét vagy a görögökét. Vagy éppen a rómaiakét. A sumérok ugyanúgy nem voltak magyarok, mint a rómaiak sem. A rómaiaknak viszont nagyon sokat köszönhetünk, honfoglaló magyarjainkkal együtt. Nekik köszönhetjük a pannóniai utakat, a fürdőket, amelyeket az avarok is használtak. Nekik köszönhetjük a romjaikban is nagy múltat idéző városokat, Aquincumot és Sabariát, meg a többit. Ezek az ókori és a koraújkori világ legnagyszerűbb útjai voltak, és nem csupán hadi utak. Kereskedelmi utak is és a magyar állam összekötő útjai. Nekik köszönhetjük, nem a suméroknak és nem a pártusoknak. S római családnevek – pl. Urbán – római arcok – jó nevű költőink között is – itt vannak közöttünk. Szumírokat még nem találtam. A reinkarnációban nem hiszek. Hol vannak Romániának ilyen római emlékei? Ők mégis erre a lóra tesznek. Mi pedig meg akarjuk fogni a szivárvány végét.

Azért nem vagyok szumír hitű, mert a Dunát hívhatták ugyan korábban Iszternek s ez a szó az „Istár” szóból is eredhet – ami egyébként babiloni és nem sumer istennév –, akkor sem érinti a magyar honfoglalást. Kelták adták-e ezt a nevet vagy szkíták, olyan mindegy. Én ugyanis nem „Istár-gámban” tanultam és nem ott voltam hivatásom tanári szolgálatában tizennyolc évig, hanem Esztergomban, s már az Istár, hanem a Duna mellett. Ez ősi magyar város. István király városa. És semmi köze a sumérokhoz. Semmi, ami sorsába vagy az én sorsomba nyúló volna.

Azért sem vagyok szumír hitű, mert pontosan fölmértem a magyar álmodozók helyrajzi adatait. Föl is jegyeztem. Sydney, Buenos Aires, Ohio (USA), New York, Torontó, Garfield stb. Szeretem őket, együtt érzek velük. Távolba szakadt honfitársaim. És tudom, mit jelenthet ott, a messzi idegenben számukra a nagy magyar álom. Micsoda kárpótlást. Azt azonban mégsem tudom elfogadni, hogy az álmaikat a tudomány talárjába öltöztetik. László Gyula könyve van előttem. Címe: „A honfoglalókról”. Hetvenhat oldal mindössze. És mégis milyen okos, tömör, tárgyilagos, meggyőző, igaz, és nyitott. Ők három kötetes műveket írnak, mert a nagy magyar álomnak sosincs vége. De ezekkel se nekünk nem segítenek, se a nevünket nem teszik fényesebbé a külföld előtt. Irodalmi keretbe talán beilleszthetők, de a tudomány a valóságra épít és az igazságra kíváncsi, nem az álmainkra. És nemcsak a tudomány. A történelem is. Megidézem a nagy álmot a második világháború idejéről. Ide hallom honvédeink ajkáról a nótát: „Győz a szittya fergeteg”… A nagy valóság pedig a Don kanyar, meg az a haza igyekvő magyar katona, aki olyan gyenge már, hogy visszacsúszik a kloakába. A körülállók csak nézik. És az idegen földön senki sem nyújtja oda neki a kezét, hogy kimentse. Pusztulj, magyar! A „szittya fergeteg” pedig lassan eltűnik a felhők között. Mert maga is felhőből van, két nagy vesztes háború után, a harmadikban is. Ha már kapaszkodnunk kell, legalább ne a sumérokba kapaszkodjunk, fantáziánkkal hatezer évvel ezelőtti irdatlan távolságba hatolva, az Óperenciás tengeren is túl. A kapaszkodót el kellene érni. Ez árnyékszivárvány. És nincsen magyar, aki ezt elérhetné, aki ebbe kapaszkodhatna, épp az Európához csatlakozás küszöbén.

Azért sem vagyok szumír hitű, mert a nagy szumír álom egyik prófétájánál ilyen képtelenségeket olvasok: „Sumériából elszármazott magyarság”… „A magyar nyelv egyenes folytatása a sumérnak”. Hogy a magyar itt volt már a Kárpát medencében két-három ezer évvel ezelőtt is. S amikor bejött ide, Árpád apánkkal, a saját földjére tért vissza. De akkor vajon miért ment el olyan nagyon-nagyon messzire? Akkor 6-7000 évvel ezelőtt miért foglalta el Sumériát? És ha már elfoglalta a dicső földet, akkor miért hagyta ott? Mért jött vissza? S miért tett közben mellesleg egy finn-ugor kitérőt is. Csőke Sándor szerint – ezt 1940-ben írta – „archeológiai összefüggések tagadhatatlanul bizonyítani kezdik (még csak kezdik!), hogy a finnugoroknak mondott népek ősei is Sumériából kerültek északra”. Mit lehet ezzel a dacos hiedelemmel kezdeni, ha az archeológiai ásatások semmit sem bizonyítanak ebből, vagy egyenesen az ellenkezőjét bizonyítják? Valljam talán, hogy Mezopotámia két ősi városa markáns magyar nevet visel? „Úr” városára és „Mari”-ra gondolok. Szemezzek az ősi szavak között, amelyek már akkor nem voltak eredetiek, amikor képírásból ékírásba tették át őket? Mondjam azt, hogy korunk csillagászai vajon sejtik-e, hogy a Vénusz is meg a Mars is magyar szó? Egyik Vén húst jelent, a másik meg azt, hogy Eriggy innét? Keserű önirónia, hiszen épp elég sorscsapás váltja ki bennünk a nagy magyar álmok kompenzációját.

Azért sem vagyok szumír hitű, mert a tudomány igazolja, hogy a sumer nyelvet a semita akkádok átiratából ismerjük, vagyis nem eredetiben. Ötezer év nagy idő! Ez olyan, mint az a feltételezett ősi krónika, amit mi csak Anonymus és Kézai „átiratából” sejthetünk.

Ma már latin betűs átirataiban ismerjük a sumer nyelvet, amennyire ismerjük. Az ősi nyelv legalább három átiratban maradt ránk. Ilyenekből pedig – Gallus Sándor ausztráliai professzor szerint nem lehet érvelni. Ebből magyarázható, hogy a túlbuzgók olykor összetévesztik a sumert az akkáddal. Komoróczy Géza – lehet, némi túlzással – ezt mondja: „Azok a szavak, amelyeket szófejtéseikben sumer gyanánt felhasználnak, vagy egyáltalán nem léteznek, vagy másként olvasandók, vagy mást jelentenek”. Az pedig már a teljes leleplezés, amikor Pusztay János világosan utal arra a képtelenségre, hogy a sumer-magyar nyelvrokonságot olyan szavakkal bizonygassuk, amelyek „igazolhatóan a nyelvújítás korában keletkeztek” (pl. egyén, eszmény).

Azért sem vagyok szumír hitű, mert a hunok az óvilág egyik legkiemelkedőbb kultúrájával rendelkező Kínai Birodalom közvetlen szomszédai voltak. Ez pedig biztos érintkezési pont. A „szkíta” (szittya) az Európába is behatoló ázsiai barbár lovas nomád népek összefoglaló neve a régi görögök és rómaiak szóhasználatában. Zajti Ferencet is ki kell ábrándítani, aki szerint Jézus és tanítványai Galileából ugyan, de Szkitopoliszban lakó, „zsidózó vallású skythák közül kerültek ki”. (1939) Bár a város eredete a hellenista időkre nyúlik vissza, de a betelepített vegyes barbár lakosság Jézus korában biztosan nem volt „szittya”. Jézus Krisztus pedig semmiképpen nem volt „szittya”. A megtévesztő városnév kapatta el Zajti úr fantáziáját. A biblia-kutatás sok ezer tudósa egészen mást mond. Még a racionalista Renan is csak addig merészkedik, hogy Betlehem helyett Názáretet tekinti Jézus születési helyének. Fantáziával nem lehet pótolni a tudományt. Ami pedig a hunokat illeti, nekik semmi közvetlen kapcsolatuk nem volt – nem is lehetett – a sumérokkal. Állandó harcos, kereskedelmi vagy kulturális kapcsolatban voltak viszont az ókor egyik kiemelkedő kultúrájával rendelkező kínaiakkal. A világ szeme belekáprázik, amikor megtekinti azt a csodalatos kis hadat, amelynek szobrait, a lovak egyéni formájával és a katonák egyéni arcmásaival Kínában megtalálták. Az „Attila kardján” látható viaskodó sárkányalakok díszítő motívuma – egyebek mellett – innen van.

S végül azért sem vagyok szumír hitű, mert ítéletében sokkal hitelesebb szaktekintélynek tartom László Gyulát, mint a sumer ősrokonság hitvallóit: Csőke Sándort, Bobula Idát, Zakar Andrást vagy bármelyik utódjukat. Ő pedig Őstörténetünk c. könyvében világosan megírja, hogy semmi komoly tudományos alapja nincs a mi sumér eredetünknek. Mert „sem Mezopotámiából, sem Egyiptomból, sem a Husvét-szigetekről, de Afrikából sem vezetnek régészeti nyomok a Kárpát-medence magyarsága felé”. Ez a szakember világos és meggyőző érve. Ehhez igazodom.