01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 42 43 44 45 46 47

Eleink 1. tartalom

A kiadvány internetre kerülését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

Könyvkeresés

Erdélyi István

László Gyula és Alfred Halikov a finnugor őstörténetről

 

László Gyulának az 1961-ben megjelent könyve az „Őstörténetünk legkorábbi szakaszai”, régészek által nem került lektorálásra. A neves szerző, az ellene gyakorolt korábbi kritikára nem reagált (Banner János és mások, 1954), de ez lehet az oka a kézirat szakmai lektorálatlanságának. Nagy hiba volt az is, hogy László Gyula M. Nejstadt (Neustadt) szovjet archeobotanikusnak az addigra már elévült, 1959-ben megjelent, de még 1957-ben megírt munkájára építette hipotézisét. Sajnálatos, hogy tíz esztendő múltával ismét a régi szöveg került kinyomtatásra az Akadémiai Kiadó által. Nem is egészen érthető Makkay Jánosnak a húsz év múlva leírt dicsérő jelzője erre a hipotézisre vonatkozólat (1991). László Gyula, aki egyébként kitűnő régész volt, nem tudott kellően elmerülni a szűkebb szakterületétől távol álló mezolitikum kutatásában. Mivel kötete nem jelent meg idegen nyelveken, csak később a Nemzetközi Finnugor Kongresszuson (1963) ismerték azt meg a magyarul nem olvasó szakemberek, ám hipotézisével nem értettek egyet (a könyv 2. kiadásából hiányzik a vonatkozó bibliográfiai adat). A tekintélyes nagyságú és nagy szorgalommal megírt, jól illusztrált kötetben rengeteg jó megfigyelés és értékelés is helyet kapott a mezolitikumnál későbbi korszakok vonatkozásában. Mivel a szerző komoly nyelvészeti ismeretekkel bírt, tudott pl. arról a hipotézisről, amelyet Lakó György finnugor nyelvész vetett fel 1955-ben, miszerint az obi-ugor-szamojéd „csoport” finnugor nyelvet felvett paleoázsiai népesség lenne, de ezt elutasította a növényföldrajz adatai alapján (László i. m. 68.). László az említett „csoport” őseinek átkerülését az Uralon túlra Kr. u. 1000 elé helyezte, ami egyben jelezte koncepciójának a lényegét: a finnugorság európai eredetű. Rigától az Okáig, a Betula-Pinus növényövezetben, jelölte ki azt a területet, ahol a közös urali szavaink növényföldrajzi bázisra támaszkodnak. Az urali egység szétválása kezdetét a középső-holocén korra helyezte, azaz Kr. e. 5000 körülre (i. m. 69.). Megjegyezte végül azt, hogy az „urali ősnyelv” szókészlete kialakulásának kezdeteit a kései őskőkorig lehet visszavezetni (i. m. 75.). Sajnos nem ment bele a szovjet őskőkor-kutatásnak hatalmas irodalma tanulmányozásába, bár kötete 60. jegyzetében utalt néhány alapvető fontosságú munkára az 1950-es évek elejéről és derekáról. Viszont behatóan ismertette a korábbi európai ősrégészek, élükön O. Menghin (1940) összefoglaló elképzeléseit a kőkorszakról (i. m. 81.)., majd A. Brjuszovnak az 1952-ben oroszul, később 1957-ben németül megjelent kötetét a neolitikum európai népmozgásáról (i. m. 95., 17. térkép). Ami a korábbi, őskőkori műveltségeket illeti, ott a finn R. Indreko 1936–1948 között megjelent dolgozatait vette kritika alá. Például a kunda-kultúrát nem kapcsolta a finnugorokhoz (i. m. 93.). Brjuszov is alaposan megkritizálta Indreko műveit, mert az nem ismerte a szovjet régészet eredményeit (Brjuszov 1957. 33. és 35. j.). A Brjuszov által megrajzolt képet viszont maga László Gyula nem fogadta el (i. m. 103.). Kitért még röviden az „Aral-tó menti származtatásra” (i. m. 3. fejezet, 3. pont), főleg Sz. Tolsztov nyomán (i. m. 103. skk.), amelyet Magyarországon először Molnár Erik történész ismertetett még 1949-ben. László szerint Toltsztov hipotézisét „elmaradott, dél-arali műveltség szigetre” építette fel. Ezt a véleményét még Rausenbah moszkvai ősrégész egyes cikkeivel is igyekezett megtámogatni (Rausenbah 1950–56 között megjelent cikkei alapján), aki azt írta, hogy a Baltikum az Uraiból népesedett be, amit egyébként László nem fogadott el (i. m. 109.), mert szerinte az okai edényművesség nem az urali leszármazottja. Ebben egyébként úgy látszik teljesen igaza volt. V. Csernyecov legújabb kutatásairól (1953) még alig tudott, a kötete 2. kiadásában sem pótolta az addigra publikált – neki ellentmondó – tényanyagokat (i. m. 110.). Ezután tért rá a régészeti emlékanyag tárgyalására (i. m. 111. skk.). Könyvében korábban a növényföldrajzi és nyelvi adatok egyeztetése révén általa kijelölt területen, azaz Közép-Lengyelország és az oroszországi Oka folyó közötti részen a swidrynek nevezett „őskőkori, átmeneti kőkori” műveltséget találta megfelelőnek (i. m. 112.), „amelynek magja Lengyelország területén formálódott” gravetti alapon. Itt Gábori Miklós neves magyar őskorkutató-régész kéziratos munkájára (1959) is hivatkozott, aki „széles történeti hátteret” vázolt fel, de főként Zotz (1932) és Sawicki (1935), valamint Formozov (1954) és Gimbutas (1950) műveire támaszkodott a swidry kultúra jellemzésekor (i. m. 115.). Szerinte annak hordozói vadász, mindinkább halászokká váló emberek voltak (i. m. 121.). Lászlónak – mint azt maga is megjegyezte – sajnos nem volt módja az oroszországi leletanyagot eredetiben tanulmányoznia. Az említett kultúra elterjedési térképét M. Gimbutas könyvéből (1956) vette át (László i. m. 25. kép).

A kultúra kezdetét Kr. e. 12 000 körülre tette (i. m. 125.), amely aztán három fokozatban fejlődött tovább és népessége az újkőkori „fésűs edényművesség” hordozóiba jutott tovább (i. m. 193.). A későbbi alakulást könyve II. kötetében tervezte felvázolni, de azt nem írta meg (i. m. 195.), csupán jelezte, hogy a magyarság őseit a Volga-jobbparti imenykovói kultúrában látta (i. m. 196.), ez azonban a későbbiekben egyáltalán nem igazolódott, mert a kazáni Sztarosztyin és mások kutatásai nyomán kiderült, hogy hordozói ősbaltiak voltak. László könyvének jelentősége abban áll, hogy felhívta a figyelmet arra, hogy jóval az újkőkor elé, a mezolitikumba kell a magyar kutatóknak is „leereszkedniük”, ha a finnugorság ősi történetét veszik vizsgálat alá. László Gyulától függetlenül, könyvének egyik lektora, a régészetben is járatos Harmatta János volt az aki kissé még keletebbre, a Volga és az Oka folyók közötti, erdős, még szűkebb földrajzi területre helyezte a finnugorok őshazáját (1967).

Harmatta János mint iranista, természetesen elsősorban az iráni népek őshazája kérdése iránt érdeklődött behatóan. Véleményét Vértes Lászlónak az 1960-as évek elején megírt régészeti akadémiai doktori disszertációja bírálatában taglalta először, ami 1966-ban jelent csak meg nyomtatásban. 1967-ben elméleti-módszertani tanulmányt is közölt az őstörténet, a régészet és a nyelvtudomány összefüggéseiről, majd Gábori Miklós régész akadémiai doktori disszertációja opponálása során (1972) tért vissza Közép- és Kelet-Európa ősi népességének eredetkérdésére, de a szóban elmondott véleményét csak jóval később publikálta (1986). Gábori értekezése előbb jelent meg (1976). (Harmatta egyébként joggal nehezményezte azt, hogy felolvasott opponensi véleményét Gábori nyomtatásban közzétette értekezésében, habár ez – Makkay János nézete szerint – korrekt dolog volt 1991. 318. j.).

Harmatta rámutatott arra, hogy pusztán nyelvészeti adatokkal nem lehet a problémákat megoldani (1966. 246.). Régészeti érveket is tekintetbe kell venni és akkor kiderül az, hogy az indoeurópai nyelvek legrégebbi elterjedési területét Előázsiában kell keresni (i. m. 247.). Hordozóik bevándorlása Európába a felső paleolitikumban történt. Megjelenésük az aurignacien régészeti kultúra megjelenésével áll kapcsolatban, amely a helyi moustérien kultúrával keveredett. Kelet-Európában, a a gravetti kultúra feltűnésével hozható kapcsolatba (i. m. 248.). Harmatta hét olyan kőeszköztípusra utalt, amelyeknek a neve a paleolitikumba vezethető vissza. Ezekhez járul szerinte még három vadászeszköznév, valamint három lakóépítmény-elnevezés.

A finnugorok eredete és a velük kapcsolatos régészeti kultúrák identifikálása szintén foglalkoztatta Harmatta Jánost (1967). Azt az elképzelést fejtette ki, hogy a swidry kultúra a protolappokkal azonos. A swidry I. végén a protolappok egy része északra vándorolt, és létrehozta a kunda-kultúrát, a másik része a mai Lengyelország területén a tardenoisien kultúra hordozója lett. A kelet felé elvándorolt swidry-etnikumot az Oka folyónál később a balti törzsek vándorlása „mosta el”. Az északra vándorolt kunda-lappok a neolitikum végén oda felhatoló finnségtől vették át nyelvüket. A mezolitikus sigiri-kultúrát a kunda-kultúrával rokonította, de attól függetlenül, más etnikumra épülő régészeti kultúrának vélte.

László könyvének bizonyos ellentmondásaira – bár általában csak indirekt módon – Veres Péter, Moszkvában egyetemi tanulmányokat és később aspiranturát is végzett etnográfus hívta fel a figyelmet (1971, 1972), aki 1979-ben védte meg odakint a kandidátusi disszertációját, tehát a szovjet kutatók kritikájának is ki volt téve. Dolgozatában a magyar nép etnogenezisét taglalta (1981). Az urali őshaza és egyúttal a finnugor őshaza helyét az Ural hegység és Nyugat-Szibéria területére helyezve, annak benépesülését a mezolitikum végén dél felől, Közép-Ázsiából képzelte el. Egyetértett V. Csernyecov hipotézisével, aki szerint a Kr. e. 4–3. évezred fordulóján az uráliak első csoportjai nyugat felé, Skandinávia felé is, kezdtek elvándorolni, mások, így a protolappok és a protojukagirok pedig keletre. Csernyecov ezt az elképzelését 1963-ban a Budapesten megtartott Nemzetközi Finnugor Kongresszuson mondta el. A Kr. e. 3. évezred végén jelentek meg a Káma vidékén az uraliak finn-permi csoportjai. Ebben a kérdésben Veres P Tretyjakov moszkvai régésszel értett egyet (1966). Ez a megállapítás az ősmagyar-permi nyelvi érintkezés vitatott helye és ideje szempontjából lényeges. Később Veres konkréten – habár nevet nem említve és a bibliográfiájában sem jelezve – László hipotézisét utasította el igen mereven és nem fogadta el Harmatta fentebb vázolt lokalizációs kísérletét sem. Egyúttal rámutatott M. Nejstadt álláspontjának hibáira is (Hotyinszkij nyomán, 1977), így például arra, hogy vele szemben a szilfa őshonos volt Szibériában is a Középső-holocén klímaoptimuma óta és csak nem régen pusztult ki az Ob folyó középső medencéjében. A szillel együtt más lombos erdei fák is megjelentek és csak a szubboreális és szubatlantikus klímaperiódusok idején szorultak onnan ki. Amíg ezek a fafajták éltek a Középső-Ob medencéjében, velük együtt ott élt a mézelő méh is. Ezt korábban sokan tagadták. Az európai és a szibériai erdőzóna egymással 6860–60 évvel ezelőtt találkozott, főleg az Ural hegység szibériai oldalán. A. Halikov véleményével (1968. 382.) egyetértve Veres a keleteminári kultúra hordozóinak számlájára írta a kora-újkőkori urali nyelvközösség két részre bomlását (Veres 1987. 58.). Veres ezzel az álláspontjával, amely lényegében orosz kutatók (régészek, földrajzosok, archeobotanikusok stb.) dolgozatainak kritikai összegezésére épül, egyúttal elutasította Hajdu korábbi (1964) lokalizációját is, aki a finnugor őshazát az Ob alsó folyása és a Pecsora felső folyása közé helyezte. A magyar régészek közül, László után és rajta kívül egyedül Fodor István volt az, aki régebben behatóbban foglalkozott őstörténetünk korai szakaszával (1972). Csakúgy mint Veres, ő is Moszkvában végezte egyetemi tanulmányait, így az orosznyelvű szakirodalmat igen jól ismerte. Utalt arra, hogy – szerinte – a finnugorok régészeti nyomai csak a Kr. e. 4. évezredig, az újkőkorig követhetők visszafelé (1972. 2.). Nem feltétlenül értett egyet azzal, hogy az Ural–Káma-vidék neolitikuma déli eredetű népességében finnugorokat kell látnunk (i. m. 3.). Fodor egyúttal elutasította László véleményét, aki a swidry kultúrát tartotta finnugor eredetűnek. Úgy látta, hogy a déli hatás az említett kultúra korai szakaszában csökkent, az urali–kámai etnokulturális egység nem bomlott fel a Kr. e. 3. évezredben (i. m. 4.). Uralontúli rokonoktól tanulta meg a finnugorság az edényművességet (i. m. 5.). Emellett Fodor nem tagadta azt, hogy a Kr. e. 3–2. évezred fordulóján megjelent fémtárgyak déli népektől – szerinte csere útján – kerültek északra. A „délieket” észak-kaukázusi eredetűeknek határozta meg (u. o.). Emellett világosan észlelte azt, hogy az Uralontúlon egy bizonyos, nagy kulturális egység létezett, amely a Kr. e. 2. évezred első felében lassan elkülönült (i. m. 7.). A magyarság legközelebbi nyelvrokonainak az ősei az Uraitól keletre alakultak ki, miután a Kr. e. 3. évezred végén a finnugor egység felbomlott, az ugorság pedig a Kr. e. 1. évezred közepén vált szét. Az ugorságot a Kr. e. 4–3. évezredben igen erős déli hatások érték Közép-Ázsia felől – amelyeket valószínűleg ők közvetítettek a Kámavidékre, az Uraitól keletre lakó finnugorok az araikörnyéki kelteminári-kultúra hordozóitól tanulhatták meg az edénykészítést, a kámamentiek pedig az ő tapasztalataikat vették át (i. m. 18.). Az ugorok termelőgazdálkodásra való áttérésének kezdetét szerinte a Kr. e. 2. évezred első felére tehetjük (i. m. 19.).

Alfred Halikov hipotézise (1991) – ami nem kapott tudományos visszhangot – (ő maga rövidesen elhunyt) az alábbiakban foglalható össze röviden:

15-10 ezer évvel ezelőtt szibériai néphullám jutott el az Ural-hegységig, majd át is haladt rajta a Kámáig és a Volgáig (Halikov 1991. 15.). Ez az urali-altaji egységből érkezett, de aztán a Uralon innen önálló fejlődés útjára lépett. Nem légüres térbe érkezett, mert előtte europid típusú emberek laktak már azon a helyen, velük kapcsolatba lépve alakult ki szerinte az urali egység, amely egészen a mezolitikumig, azaz a Kr. e. 10–6. évezredekig létezett (i. m. 16.). Ju. Mocsanov szibériai régész nyomán (1973) a szumnagini kultúrában látta Halikov a régészeti emlékeket. Később azt írta, hogy az urali egység egészen a neolitikum elejéig létezett még (azaz a Kr. e. 5–4. évezred fordulójáig) (i. m. 178.), Karjalától egészen a Léna folyóig.

Dél felől a kelteminári-kultúra népe hatolt fel a Kr. e. 4. évezred 2. felében, az pedig az ugor komponens kialakulásában játszott szerepet (i. m. 21.). A finnugor egység csak az Ob középső folyásáig maradt meg, időben pedig talán egészen a Kr. e. 3/2. évezred fordulójáig létezett (i. m. i. h.).

A Kr. e. 4. évezredre keltezett szjezsjei temető a Szamara folyó mellett a gödörsíros előtti (predjamnaja) kultúra emléke (i. m. 22.), a finnugorok és az irániak kapcsolatának bizonyossága az eneolitikum korszakában.