01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 42 43 44 45 46 47

Eleink 1. tartalom

A kiadvány internetre kerülését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

Könyvkeresés

Bányai Réka

Utolsóelőtti interjú László Gyula régész professzorral

1996 december 16.

 

– Tanár úr! Ön évtizedeken át tanított a kolozsvári majd a buda pesti egyetemeken. Volt valamilyen csúfneve?

– Csúfnevem az nem volt, de a diákjaim elárulták egyszer, hogy a hátam mögött mondogatták, hogy a „világ legnagyobb dilettánsa” vagyok. Ez engem soha nem zavart, hisz elmondhatom, hogy megható az, ahogyan a tanítványaim minden évben összegyűlnek a születés- vagy a névnapomon – az ország minden részéből – s beszélgetünk, koccintgatunk, s mindezt a Nemzeti Múzeum középkori osztályán tesszük.

– Ha jól tudom, Tanár úr Erdélyben született…

– Jól tudod, ott születtem, Kőhalomban, az most Brassó megyéhez tartozik. Az édesapám ott volt állami iskolai tanító. Magyar iskolába jártam, majd amikor azt bezárták, átírattak a szüleim a szászokhoz. Tudnod, kell, hogy Kőhalomban, akkoriban, főleg szászok éltek – a magyarok kisebbségben voltak. De ez senkit nem zavart. Igazi erdélyi életet éltünk akkoriban.

Kőhalomból később Kolozsvárra költöztünk. S amikor a nagy változás megesett átköltöztünk Magyarországra, s elég sokáig mi is a menekültek vagon-lakás-életét éltük. Csak az első öt esztendőben, 1918-tól 1923-ig 200 000 ember menekült át csonka-Magyarországra Erdélyből. A gimnáziumot Szolnokon majd Budapesten végeztem. Emlékszem milyen nagy dolog volt számomra, az örökké rajzolgató ifjúnak, hogy VII. gimnazista koromban beírattak Szőnyi István magániskolájába. Érettségi után a Képzőművészeti Főiskolára iratkoztam be, kitűnő tanáraim voltak: Rudnay Gyula, Lyka Károly művészettörténetből. Ötödév végén kaptam egy Balló-ösztöndíjat, s kiszabadultam a világba: Párizs, London, Róma, Firenze és Velence. Leonardo, a Louvre, a British Museum, a Tate Gallery és sok más csoda. Egy életre gazdagodtam általuk.

Majd hazatértem Pestre s beiratkoztam az egyetemre – úgy tűnt elegem lett a művészi pályából. A szakom: ókeresztény-régészet, magyar föld-régészet és néprajz volt. Itt megint csak magával ragadó személyiségek közelébe kerülhettem: Gerevich Tibor, Györffy István, ekkor ismertem meg Szabó Dezsőt. Eljártam minden Bartók és Kodály hangversenyre – akkor az volt a mi tüntetésünk. Nagy élményt jelentett a Bartha Miklós társaság: Kassák, Kodolányi János, Németh László.

Majd ott álltam egy főiskolai és egy egyetemi diplomával. Sokan kérdezték, miért nem lettem festőművész? Mondtam mindenkinek, hogy Leonardo rajzai nézegetése közben jöttem rá, hogy Ő művész volt, s én olyan nem lehetek. De ezt nem hitték el nekem… Azért igen sok hasznát vettem egész életemben annak, hogy megtanultam jól rajzolni. Fettich Nándor is a rajzaim miatt csábított a Nemzeti Múzeum régészeti osztályára. Kiváló elemző, erős, sőt erőszakos kutató volt – sokat tanultam Tőle. De beszélnem kell gróf Zichy Istvánról is, aki a Múzeum igazgatója volt abban az időben. Kiváló ember és nagy tudós volt.

A II. bécsi döntés után leköltöztünk Kolozsvárra. Itt két nagyobb ásatásom volt: folytattam Kovács István Zápolya utcai ásatását, itt egy nagyon gazdag honfoglaláskori temetőt tártunk fel, ástam Magyarpalatkán gótokat, majd Méri Istvánnal a kolozsvári Fő-téren korai magyarokat ástunk, épp ott, ahol most a román régészkollegák római nyomokat keresnek. Részt vettem ’43-ban a szárszói konferencián s ott beszéltem először arról, hogy a temető valójában egy halott település. A nemzetségi, nagycsaládi temetőkben ugyanolyan rend van, mint amilyen a faluban volt, az életnek a tükörképe.

Ebből a felismerésemből született meg A honfoglaló magyar nép élete című könyvem, amely 1944-ben jelent meg.

Kolozsvári éveim alatt további tanulmányokat írtam a lovas temetkezésről, a magyar nyeregről, a Kolozsvári testvérek Szent György-szobra lószerszámjáról.

’44-ben nyilvános, rendes tanárrá neveztek ki a Régészeti tanszéken, s később a Bolyai Egyetemen is, a másodszori román világban, tanítottam.

Sok kiváló barátot kellett itthagynom, amikor a román hatóságok kiutasítottak az országból, olyanokat mint Kós Károly, Szabédi László, Kis Jenő, olyan képzőművészeket, mint Nagy Albert, Miklóssy Gábor, Nagy Imre, Szervátius Jenő s mások.

Amikor 1949 nyarán visszaértem Budapestre a Nemzeti Múzeum főigazgatói székét ígérték s egyetemi katedrát is. Végül csak létbizonytalanság várt. A régészeti kiállítás megrendezését még rámbízták, de a szövegeket már nem én írhattam meg a kiállított tárgyakhoz, anyagokhoz. Majd Darvas Józseftől kaptam egy levelet, amelyben arról értesített, hogy nem engedélyezi egyetemi előadásaim megtartását. Hat évig éltem így – mondhatnám: száműzetésben. Jó idő múlva – a részleteket most elhagyom, mégis a múzeumba kerültem, a Középkori Osztályra. 1957-ben kerülhettem vissza az egyetemre, ahol a Középkori régészeti tanszéket kaptam meg…

Az általam rendezett kiállításokkal s oktatóként is azt próbáltam bizonyítani, hogy a honfoglalók – merthogy velük foglalkoztam legtöbbet – nemcsak kengyelből, lószerszámból, veretes övből, tarsolylemezből és szablyából „állottak”, hanem ők is emberek voltak, akik napi 14-16 órát éltek, dolgoztak, harcoltak, szerették egymást, megszülettek, megöregedtek – tehát így kell őket vizsgálni. Engem a régészeti kutatásaim során is mindig az ember élete érdekelt. Sokan megvádoltak, hogy ez így nem is régészet, hanem néprajz…

– Úgy tudom, hogy az igazi „botránykő” a Tanár úr elméletei közül a kettős honfoglalás gondolatának bevezetése volt.

– Így igaz. De csak amiatt, mert a közös gondolkodás helyett, a korábbi időszakban, sokakban a szenvedély kerekedett felül, s aki csak mérsékelt is próbált maradni, azt már árulónak tekintették.

Mi is az, mennyi is az, amit egy átlag magyar ember tud? Tudja – remélhetőleg, hogy Attila halála után, 453-ban, megszűnt a hun uralom a Kárpát-medencében. Bizonyára azt is tudja, hogy ezt követően éltek itt gepidák és longobárdok, hallhatott arról is, hogy a VI. század végén az avarok jelentek meg ebben a térségben, akiket 800-ban Nagy Károly hadai semmisítettek meg. Ezek után bolgárok, frankok és szlávok népesítették be a Kárpát-medence területeit, majd 896-ban megérkeztek a honfoglaló magyarok. Hát kb. ennyit tud egy iskoláit bevégzett magyar ember!

Justinianus uralkodásának utolsó évében, a VI. század közepén Bizáncban befont hajú, felszalagozott követség érkezett a császárhoz. Bizánc népe összecsődült a soha-nem-látott követek bámulására. A furcsa emberek avaroknak mondták magukat. Ezek azok az avarok, akikről sokat hallunk a következő száz esztendőben: a longobárdokkal szövetkezve leverték a gepidákat, majd nem sokkal ezután a Kárpát-medence uraivá lettek. Majd nem hallunk róluk mindaddig, amíg Nagy Károly a 800-as években nem töri meg az avar kagán hatalmát. Ezt a kort – a szláv betelepedéseket is beleértve – követik majd a magyarokról meg-megjelenő források. A magyarokat néha a hunokkal, máskor meg az avarokkal tekintették azonos népnek.

Megpróbálok egy kicsit szakszerűbben fogalmazni: az avar korban ismeretesek voltak a növényi és az állatalakos ábrázolások is: az akantuszos stílus és a griffes-indás veretek.

Egy nép általában nem szokott egyidőben kétféle ábrázolást használni, így elképzelhető, hogy nem egy népről, hanem két népről lenne szó?

Ha ez így van, akkor a régészeti leleteink azokat a bizánci forrásokat igazolják, amelyek szerint az avarok valójában két nép szövetsége voltak. Én Alföldi András és Hampel József elmélete mellett egy harmadik változatot dolgoztam ki. Én elfogadtam azt, hogy a két stílus között időrendi különbség van, de úgy, hogy a „griffes indás-stílus”-ra nem áttértek az avarok, hanem egy új nép jelent meg a Kárpát-medencében, s rátelepedtek az itt talált avarokra. Hadd említsek meg néhány különbséget az egyidőben élt akantuszosok és griffes-indások között. A két nép asszonyainak más-más viselete volt, más-más orsókkal fontak. A fazekasok más-más edényeket formáltak. A „régiek” edényei hagyományaik szerint a római-görög világban gyökereztek, míg az „újak” edényei nem szürkék, hanem téglapirosak voltak, olyanok, mint amilyeneket Közép-Ázsiában csináltak.

De más volt a férfiak fegyverzete, más volt a lószerszámuk, és ami a legfontosabb más-más nemzetségjeleik voltak.

Mindezekre még rámondhatnánk, hogy a divat változásai miattiak ezek a különbözőségek, de jól tudjuk, hogy a halottakkal szembeni tisztelet már semmiféle másságot, más divatot nem engedett volna meg. És itt, a halálukról is különbözőképpen gondolkodtak. A régiek, a „korai avarok” arccal és lábbal kelet felé temették halottaikat, a „késő-avarok” vagy mondjuk ki, „korai-magyarok” arccal és lábbal délkelet felé. Árpád magyarjai is így temetkeztek, s a keresztény szokás is ezt követeli.

Most nem sorolom fel, mert akkor mit tanul majd a továbbiakban, ha én most mindent elmondok a fellelhető forrásokról, amelyek ezt a tételt bizonyítják, csak néhányat említek meg, s majd keresse ki a többit! Érdemes megnézni az orosz őskrónikát, amelyben szó esik a fehér ugorok vonulásáról s később Oleg korában két alkalommal is a fekete-ugorokról. Saját Krónikáinkról sem kell megfeledkeznünk. Kézai 700-ra teszi a honfoglalást, míg a Képes Krónika 677-re. Egy 860-as oklevél az avar határhegységet Ungariorum marchának, magyar hegynek nevezi, a honfoglalás előtt

40-50 évvel, s mivel az oklevél nyilván nem egy 860-ban elnevezett hegyről szól, azt már korábban is úgy hívhatták…

Több középkori krónika egy népnek vette az avarokat és az ungarokat. Az különös, hogy ezekben a krónikákban nem beszélnek az avarokról. Domanovszky Sándor ezt azzal magyarázta, hogy a hunok története nagyobb részt valójában az avarok története volt.

Kitűnő szerzők: Sebestyén Gyula, Pais Dezső, Györffy György a székelyeket tartják avar utódoknak, s erre a következtetésre a helységnevek vizsgálatakor jöttek rá. Itt van Györffy György dolgozata, ezt érdemes leírnia, a címe: A székelyek eredete és településük története. Azt írja, hogy: „Különösen egy Nyugat-Magyarországra utaló helynévcsoport ragadta meg a kutatók figyelmét. Pozsony ágnéven kívül találunk a Székelyföldön Ráb pataknevet, Moson helységnevet és Zobor hegynevet. A Moson és Ráb helynevek azért tűnnek különösen fontosnak, mert röviddel a honfoglalás előtt Moson megye és a Rába vidékén lakott az avarság utolsó maradványa, és ezeket minden bizonnyal itt találta és törzsszervezetébe fogadta a honfoglaló magyarság. Feltehető tehát, hogy e Fertő vidékére utaló székely nevek avar néprész emlékét őrzik..

Erről én is így gondolkodtam, ugyancsak „bizonyítékok” alapján. Én feldolgoztam a székelyföldi Szent László legenda ábrázolásokat – a legrégebbi Bögözön van, Udvarhelytől pár kilométerre – ezeken a falfestményeken a lovak szerszámozása nem a honfoglalók lószerszámát ábrázolták, hanem a „korai avarokét”. A göcseji népmondák is arról tanúskodnak, hogy ez a népesség is Árpád előttinek tartja magát.

Dehát olvasni kellene Vámbéry Ármint, Polányi Istvánt, Hampel Józsefet, Rhé Gyulát, Nagy Gézát – s akkor Maga is kutasson tovább, s keresse meg pl. a székelyek eredetét, mert ez Magának kötelessége is!

– Tanár úr, néhány éve nyugdíjas. Min dolgozik mostanában?

– Fő művem: Árpád népe. Tizenhárom éve vagyok nyugdíjban, azóta is sokat dolgoztam, van ami már megjelent a megírt munkáim közül, van ami még várat magára.

Tudja melyik a kedvenc verseim egyike, amelyikei sokat is idézem magamban;

 

„Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
Századok ültenek el, s te alattuk mélyen enyésző
Fénnyel jársz egyedül. Rajtad sűrű fellegek, és a
Bús feledékenység koszorútlan alakja, lebegnek…”

 

Miből van ez? Honnan idéztem?

– A Zalán futásából.

– Úgy van, Vörösmarty Zalán futásából. Tudja, gyönyörű honfoglalás-kori anyagaink vannak – de ma már nem elegendő a régészet egy valóságos „feltáráshoz”, kellenek a társtudományok is: növénytan, állattan, embertan, a kémia, fizika, a táj története, de a költészet, zene, képzőművészet s még egyebek is.

Sok-sok munkám alatt, arra a következtetésre jutottam, hogy a mesteremberek, s a földműves emberek tudása mennyiségileg soha nem volt kevesebb, mint egy értelmiségié, csak a két tudásnak a minősége volt más.

– Tanár úr politizált valaha?

– Nem, azt nem. Azért nem, mert ugyan én vallom Zrínyivel, hogy „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”, de a politikához biztosan nem értek. A politikához nem elég a hazaszeretet. A politika súlyos tudomány, a termelés, a pénzügyek, a nyersanyagok, az erőviszonyok s még mi minden pontos ismeretének a tudománya… Ezért nem politizáltam soha…

De már középiskolás koromban úgy éreztem, hogy életem célja „a magyarság megmentése”. Volt amikor úgy képzeltem, hogy én vagyok a Szűzmáriás királyfi. Sokszor nem tudok uralkodni már magamon és a szemem elhomályosul. Ezért régóta nem vállalok halotti búcsúztatót, de előfordul velem rádió- vagy televízió-felvétel közben is. Nem tehetek róla, ilyen vagyok. Nem akarok én meghatódni, egyszerűen az élet közege válik olyanná, amit nem lehet a felszabadító elérzékenyedés nélkül elviselni. Mindig úgy fogalmaztam: „Nil humani a me alienum puto”, azaz „semmi sem idegen tőlem, ami emberi” – szabadon fordítva.

87 éves leszek márciusban, ha megérem, befejezésül hadd idézzek újra csak egy verset, ezzel búcsúzom:

 

„Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
a vendége voltam.”

 

1996. XII. 16.

László Gyula: Önarckép (rézkarc) 1974