01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 42 43 44 45 46 47

Eleink 1. tartalom

A kiadvány internetre kerülését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

Könyvkeresés

Benkő Mihály

Halikov, Alfred Haszanovics: Korai bolgárok és ősmagyarok a Középső Volga-vidéken és az Alsó Káma-vidéken

(In: Rannie bolgari i finno-ugri v Vostochnoj Evrope. Kazany, 1990)

 

Még 1976-ban, Sumenben, az első olyan konferencián, amelyet „Korai bolgárok Kelet- és Közép-Európában a VI–X. századokban” címmel rendeztek, Jelena Alexandrovna Halikova előadást tartott a következő címmel „Az ősmagyarok és a bolgár-török törzsek kapcsolatainak kérdéséről Kelet-Európában” (1). Előadásában, amely 1981-ben cikk formájában is megjelent, J. A. Halikova egy sor tudós (Z. Gomboc, G. Fehér, N. Poppe, G. Moravcsik, L. Ligeti, A. Róna-Tas, stb.) nyomában haladva kimutatta, hogy a magyar nyelvben és kultúrában jelentős rétege van a türk – a magyar tudósok szerint elsősorban bolgár-török – hatásnak.

J. A. Halikova meggyőzően kimutatta, hogy a korai bolgár-ősmagyar kapcsolatok legvalószínűbb helye a Középső Volga- és Urál-vidék lehetett, ahol a VIII–IX. században kétségtelenül ott éltek az ősmagyarok, akik nem később, mint a IX. század közepén elindultak a Dunatáj felé, valamint a korai bolgárok, akik nem később, mint a VIII. század közepén jelentek meg a Középső Volga-vidéken, ahol a X. században megalkották Volgai Bulgáriát. Azonban a kutatónő nem figyelt fel a Bolse-Tigany-i típusú temetőket maguk után hagyó ősmagyarok és a Bolsije-Tarhani-hoz hasonló temetőket maguk után hagyó korai bolgárok (1, p. 78) érintkezésének szembenállásszerű jellegére.

Igaz ugyan, hogy lehetségesnek vélte a magyar-török kapcsolatok kiterjesztését az imenykovói, vagy imenykovó-romanovói törzsek korára, V. F. Gening (2, p. 125), P. N. Sztarosztyin (3, p. 53), és A. H. Halikov (4, p. 20) nyomán török, a korai bolgárhoz hasonló jellegűnek vélve etnikumukat. Azonban az utóbbi évek munkái, különösen az 1985-ös kujbisevi konferencia, kimutatták, hogy az imenykovói (imenykovói-romanovói) kultúra délnyugati és törzsei nem keleti, hanem a legvalószínűbb, hogy indoeurópai (balti, vagy balti-szláv) nyelven beszéltek (5, p. 79, és ezért nem gyakorolhattak török (korai bolgár) hatást az ősmagyarokra.

Azonban mindez semmiképpen sem jelenti azt, hogy az ősmagyaroknak, akik legkésőbb a VI–VII. századok fordulóján már feltűntek a Nyugati Urál-vidéken, nem volt hosszú ideig tartó kapcsolata a korai bolgárokkal és a hozzájuk közelálló törzsekkel a VI–IX. századok során. Ezek a kapcsolatok nemcsak az adott időszakban léteztek, de már korábban is. Ezzel kapcsolatban kívánjuk elemezni a Középső Volga- és Káma-vidék etnokultúrális helyzetét az i. sz. I. évezred során.

Az Északi Volga-vidék és a Kámántúl helyi népei és törzsei már az időszámításunk kezdete óta ki voltak téve azon ázsiai nomádok támadásának, akiket hunoknak neveztek. A hun nevet magát a Bajkálontúl mongol nyelvű törzsei viselték. Ezek a nomádok, szoros kapcsolatban álltak Kína, az Altáj és Szibéria letelepedett törzseivel (7). Időszámításunk kezdetén, néhány sikertelen háború által összezúzva, és ami még ennél is fontosabb, elveszítve tősgyökeres legeltetési területeiket, Nyugatnak indultak. Útközben tömegük kiegészült török, iráni és ugor nyelvű törzsekkel. Időszámításunk első évszázadában ez a törzs-konglomerátum elérte a Déli Urál-vidék és Usztjurt vidéke sztyeppéit, azt a tájat, ahol véleményünk szerint még időszámításunk I. évezrede elején kialakult a legkorábbi korai bolgár törzsek legnyugatibb csoportja (8).

Mindenek előtt éppen ezek a törzsek, amelyeket Hérodotosz „agrippeusok” név alatt ismert, és akik türk nyelven beszéltek, nem később, mint időszámításunk II. századában érintkezésbe léptek a helyi törzsekkel és késői szarmatához és a késői pjanoborihoz hasonló kultúrájukba új, nomádokra jellemző jellegzetességeket hoztak – szablya jellegű kardok, összetett íjak, a lószerszámok, nyergek előképei, stb. Legkésőbb a II–III. századok fordulóján ezek a törzsek a Dél-Urálból messze északnyugatra, a Középső Volga-vidék nyugati kerületeibe vonultak el, oda, ahol éppen ebben az időben, vagyis a II–III. századok fordulóján jelenik meg egy érdekes emlékcsoport, amelyet Mordovia keleti részén az andrejevi kurgánok (9), a gorkiji kerületben a szergacsi kurgánok (10), és a Mari Szovjet Autonóm Köztársaságban a piszerali kurgános-gödörsíros temetők képviselnek (11). A Szura folyó alsó folyásánál és a Szura-Szvijága folyóközben összpontosulnak az ilyen emlékek. Ezekre az emlékekre jellemzőek a halottak földfelszínre, vagy mély gödrökbe temetése, kurgánok alatt, gyakran részleges lovas temetkezéssel, és gazdag sírlelet anyaggal, – hosszú vas pallosokkal és kindzsálokkal, övveretekkel, csizma alakú függőkkel és ékszerekkel, amelyek gyakran voltak aranyból.

A délkeleti, sztyeppei törzseknek észak felé történő mozgásában az i. sz. II–III. századok fordulóján nagy szerepet játszott az a szárazság a Déli Urál-vidéken és a Volga alsó folyásánál, amelynek következtében az ottani sztyeppék nem voltak többé képesek eltartani a nomádok csordáit, nyájait és méneseit (12).

Ugyanebben az időben jelentős változásokon ment keresztül a késő szarmata kultúra (13). Jellemzővé vált rá a földsír, és a lókultusz kifejezéseként a ló temetésének szimbolizálása – lószerszámok, ostorok, ló lábszárainak, koponyájának és bőrének a sírba helyezése, és az intarziás arany ékszerek, stb. (14). Ezek közül a jellegzetességek közül sok származott Kínából és Dél-Szibériából. Így valószínűleg igaza van azoknak a kutatóknak, akik úgy vélik, hogy a Dél-uráli, a Volga alsó szakaszánál élő, majd a Középső Volga-vidékre átköltöző andrejevkai-piszeralszki kultúrában feltételezhető egy török etnikai réteg, amely belépett a hun birodalmi együttesbe (16). Feltehető, hogy a piszeralszki-andrejevkai törzsek voltak a legnyugatibb archaikus török törzsek, amelyek korai csuvas típusú török nyelvet beszéltek, és így nyelvileg közel álltak a korai bolgárokhoz (17). Ha ez így van, akkor feltehető, hogy a még nem kialakult korai bolgárság elődei megérkeztek nemcsak a Volgántúlra, hanem általában Kelet-Európába már időszámításunk első évszázadaiban.

A III–IV. századokban a korai érkezők és a Volga-kámai, elsősorban finn nyelvű lakosság között aktív kölcsönhatás volt. Ezt a hatást elsősorban az azelini (korai mari) és ősmordvin (kosibeji-szelikszeni) törzsek érezhették (10; 15). Azonban ez a hatás rövidesen kiterjedt az északibb Káma-menti területekre, a permi finnek elődeire, majd a IV–V századoktól a régi ugorokra is (korai lomovatovói, vagy harini törzsek).

A IV. század második felében a Dél-uráli és a Volga alsó folyásánál élő nomádokat, akik alapvetően kevert türk-ugor és iráni nyelveken beszélő törzsek voltak, már hunnak nevezték. A század utolsó negyedében a hunok átkelnek a Volgán, végig pusztítják a Kaukázus elővidékét és a Földközi tenger északi partvidékét, és átvonulnak Közép-Európába a Duna-vidékre, ahol az V. században ismertté vált Attila hun birodalma (8, p. 39).

Ez volt a hunok első kísérlete arra, hogy olyan barbár államalakulatot alkossanak, amelynek fő ereje egyik oldalról nézve a kemény katonai szervezet és fegyelem, másik oldalról nézve pedig a korszerű fegyverzet. Valóban a hunok voltak az első olyan ismert nomádok, akik igazán kemény katonai szervezetet alkottak (19), és az első lovasok, akik hosszú, vékony kardokat – a szablyák elődeit kezdték használni, amit ellensúlyoztak a lovasság későbbi félelmetes fegyvereivel: a háromszögletű végű nyilakkal, a fém páncéllemezekkel (20, p. 61, 72; 21). Ez nem véletlen. Ahogy K. Marx írja: „a barbár hódító népeknél a háború maga szabályos közlekedési forma, amelyet egyre szélesebb körben alkalmaznak, annak mértékében, ahogy túlnövekszik a lakosság, és ahogy a számukra lehetséges primitív termelési mód megköveteli új termelési eszközök kialakítását”.

A hunok és a velük kapcsolatban álló törzsek feltűntek az Urál- és Volga-vidék északibb zónáiban is. Ahogy még Ammianus Marcellinustól értesültünk, egy részük „a meótiszi mocsarak mögött, a Jeges Tengernél lakott” (23, p. 243). A hun kultúra tipikus tárgyai, például a masszív bronzüstök kúpalakú aljjal felszínre kerültek a Szvijagánál (Oszoka falu, Uljanovszki kerület), és a Cseremsan folyónál a Tatár Autonóm Köztársaságban. Egyike az érkező csoportoknak messze északon jelent meg, a finnugor törzsek között, és ott megalapította a turajevi kurgántemetőt Jelabugánál (Káma-vidék). Ez harcosok temetkezési helye volt. Erről tanúskodik a kurgánok alatti mély sírgödrökből feltárt leletanyag: fegyverek, katonai felszerelés, vassisakok ezüst és arany intarziával, páncélingek, hosszú, markolatos vaskardok aranylemezekkel borítva, harci szekercék, stb. (24).

Ezeknek a törzseknek a révén lett ismert számos Volga- és Urál-vidéki finnugor törzs a korai európai krónikaírók számára. Így Jordanes „Gótica, vagy a gótok eredetéről és cselekedeteiről” című, a VI. században készült művéből, amely korábbi idők eseményeit mondja el, a gotokkal és hunokkal együtt említik a mordensz, merensz, imniszcarinsz (cseremiszek?) törzseket (25).

Az V–VI. századokban Kelet-Európa déli körzeteiben számos név alatt ismert török-ugor törzsek terjeszkedtek – akacirok, szavirok, utigurok, szaragurok, hunugurok, stb. Ezek többsége rövidesen bolgár, vagy bologur néven egyesült (26, p. 72 és másutt). 462-ben bolgár-szaragur küldöttség jelent meg Konstantinápolyban, azzal az értesítéssel, hogy ismeretlen nomád nép támadt rájuk, amelynek neve avar. Ettől kezdve 100 éven át az avar kaganátus részei voltak a déli Urálon inneni és Volgántúli körzetek is. Éppen ezen a területen történt, hogy az avarok – Belső-ázsiai török-mongol törzsek leszármazottai, más néven a zsüanzsüanok, vagy apar-avarok az ugor nyelven beszélő ogurokkal keveredtek, és pszeudoavarokká váltak. Azonban a maguk részéről az avarok is jelentős hatást tettek a Dél-uráli ugorokra. Ezzel kapcsolatban írta Theophilactus Simocatta azt, hogy a pszeudo-avarok az ogur törzsekhez tartoztak, az Itil folyó mentén éltek (27), közel az onogurokhoz, a korai bolgárok egyik csoportjához.

A bolgár-ugor kapcsolatok még inkább erősödtek a VI. század közepén, a türk kaganátus kialakulása után. A kaganátus nyugati része az Urálig és az Itil folyóig ért, ahol igen erősek voltak a bolgárugor törzsek (28). A bolgár-ogurok különösen megerősödtek ott azután, hogy az ugor (magyar) származású Istemi kagán szétzúzta a pszeudoavarokat (21). Bár 580-ban a bolgárokat újból meghódította a kaganátus hadereje, Tjurkszanf kagán – Istemi fia – vezetésével, a bolgárok nem voltak teljesen alávetve a türköknek. Ismert, hogy Maurikios (582–602) uralkodása idején a bolgárok és az ogur-ugorok fellázadtak a kaganátus ellen. Ezt a lázadást leverték. Sikeresebb volt a bolgárok és szövetségeseik VII. századi elején lezajlott felkelése Orkhan majd különösen Kuvrat vezetése alatt. Kuvrat a VII. század első felében, ahogy ez ismert, félnomád államot alapított meg, Nagy, vagy Régi Bulgária név alatt (26). Bár az új állam alapvető területe a Volgántúl területén belül volt, a bolgár törzsek már a VII. században átkeltek a Volgán. Erről tanúskodik a zinovjevkai nomád temetkezés, az ismert arcübasevi temetés a Cna folyónál, és a nemrégiben feltárt bozjakovi temető az alsó Káma-vidéken. Az itt talált temetkezési szokásoknak és sírleleteknek közeli párhuzamai voltak a korai bolgár régiségek között. (4).

Majdnem ugyanebben az időben, mármint a VII–VIII. századokban a Káma-Urál folyóköz északi és északkeleti részén az ősmagyar törzsek szintén félnomád államot alkottak, Nagy, vagy Régi Magyarország néven (29). Ennek lakosai azok az ugor-magyarok voltak, akik 597–598-ban menekültek el Szibériából és a déli Urálontúlról, egy sikertelen felkelés után a türk kaganátus ellen. Ezeknek a törzseknek a régészeti emlékeit őrzik a kusnarenkovói és karajakupovi kultúra emlékei (30), amelyeknek gyökerei a Nyugat-szibériai szargatkai kultúrából származnak. A korai bolgárok és ősmagyarok elődei ilyenformán még a VI–VII. századokban szövetségesek voltak, a türk kaganátus nyugati csoportjának egységébe tartoztak, és együtt az igazi türkökkel, vagy tjurkutokkal nagy szerepet játszottak nemcsak a Volgántúl és Urálon inneni terület politikai életében, de Közép-Ázsia, a Szaszanida Irán, és Bizánc politikai életében is. Mindenekelőtt éppen ezek a törzsek vitték a Nyugati Urál-vidékre a világszerte ismert Közép-ázsiai, Szaszanida, bizánci ezüst és aranytárgyakat (4).

A VII. század közepén, Kuvrat kagán halála után, a kazárok szétverték Nagy Bulgáriát, és a bolgár törzsek szövetségének új lakóhelyet kellett szereznie. Így a bolgárok (unogundurok) egy része, Aszparuh vezetése alatt a Dunához vonult, és ott részt vett Dunai Bulgária megalakulásában. (31). Azonban sok bolgár régi lakóhelyén maradt. Ennek következtében egyik erős csoportjuk – a fehér, vagy ezüst bolgárok (szaragurok, barszilok), akik a Volga-alsó folyásánál és a Volga és a Kaukázus közötti sztyeppéken éltek, nemcsak behódoltak a kazároknak, hanem az első időkben annak gazdasági alapjává is váltak. Éppen ezek a bolgárok alapították az első kazár városokat, így Belendzsert, Szemendzsert és másokat. (32) Nyilvánvaló, hogy a Volga alsó folyásánál élő bolgárok továbbra is hatást gyakoroltak az északibb körzetekben élő ősmagyarokra. Legalábbis kultúrájuk és régészeti emlékeik egyre inkább közel kerülnek a szaltovó-majackojei néven ismert bolgár-kazár kultúrához (1).

A bolgár-barszilok a Volga-Káma vidéken történő megjelenésük óta aktív konfrontációba kerültek a harcos természetű magyarokkal, és ezért a VIII. századtól a IX. század első harmadáig terjedő időszakot aligha lehet úgy tekinteni, mint a bolgárok és ősmagyarok legintenzívebb békés kapcsolatainak időszakát, ahogy ezt számos kutató javasolja (1). A IX. század 30-as éveiben a bolgárok, akiknek nagy tapasztalatuk volt a politikai szervezésben és már felvették a muzulmán vallást (39), sikerült szétzúznia az ősmagyarokat, akiknek el kellett vonulniuk Levédiába, majd Etelközbe. Ebben a bolgár győzelemben nyilvánvalóan részt vettek azok a lomovatovói-polomi kultúra körébe eső Káma-menti – uráli törzsek, akik nem később, mint a IX. század második negyedében átköltöztek a Káma alsó folyásához és a Középső Volga-vidékre. Mindezt bizonyítják a IX század közepétől működő tankejevkai, tetjusi, hrjacsevi, és más temetők a Középső Volga-vidéken. Ezek között a legjelentősebb a tankejevkai temető, ahol több mint 1200 IX–X. századi sírt tártak fel (40).

Ennek a temetőnek és a hozzá közelálló emlékeknek a kultúrájában felfedezhetünk két alapvető elemet. Az egyik a tulajdonképpeni bolgár komponens, szürke és vörös agyagos korongozott kerámiával, jellegzetes fegyverzettel, munkaeszközökkel és ékszerekkel. A másik az Urál-Káma-vidéki, komponens, amire jellemző a simított kerámia, és az uráli-szibériai jellegű ékszerek. A temető korábbi részére a második komponens a jellemző, a későbbire pedig az első. Látható, hogy az Urál-Káma-vidék lakossága, amely alapjában véve rokona azoknak a korai bolgároknak (4), akik „régi törzseknek” (eszegel, iszkilj) nevezték magukat, elég gyorsan kapcsolatba kerültek a barszil-bolgárokkal. Ezen az alapon kezdődött meg Volgai Bulgária kialakulása (41).

Azonban a lomovatovói-polomi törzsek abban az időben, amíg a magyarok Magna Hungáriában tartózkodtak, a magyarok közvetlen szomszédai voltak. Erről írt Ibn Ruszta, aki a következőkről értesít bennünket: „a magyarok első földje a besenyők és az eszegelek földje között terül el”. (42, p. 48). Így feltételezhetjük, hogy éppen ezeknek a törzseknek, mármint az eszegeleknek részéről alakult ki a bolgár-török hatás a magyarokra és viszont.

A bolgárok és szövetségeseik által Levédiába kiűzött ősmagyarok és a nyomukban járó besenyők helyére a IX. század közepén a Don-vidék erdős-sztyeppés területeiről a Középső Volga-vidékre költöző bolgár-szaltovói népesség érkezett. Ezek kultúrájára jellemző volt a korsó jellegű és tégely alakú kerámia, samottal és növényi elemekkel ás sokzónás hullámos díszítéssel. A IX. század második felében az ilyen kerámia tömegesen jelenik meg a Volga-Káma-vidék korai bolgár emlékeiben (43). A VIII–IX. századok fordulóján a volgai bolgárok nyugati és délnyugati szomszédai és velük együtt bizonyos mértékig a Volga-vidéken maradt ősmagyarok burtaszként váltak jól ismertté az írott forrásokban. A burtaszok régészeti emlékei az utóbbi évek széleskörű kutatásai eredményeképpen váltak ismertté az armijevi és a szergo-polivanovi kurgános-gödörsíros temetőkből a Penza-i kerületben (44).

A régészeti anyagból és az írott forrásokból kiderül, hogy a burtaszok török nyelvű törzsek voltak, akik a VIII–IX. századok fordulójáig a Dél-Urál-vidék erdős sztyeppéi zónában éltek. Miután átköltöztek a Nyugati Volga-vidékre, a IX–X. századok során a kazár kaganátus védelme alatt éltek és az egész adott idő alatt aktív szembenállásban voltak a bolgárokkal, akik azonban a X. században meghódították őket. Erről tanúskodik a burtasz lakosság területén feltárt nagymennyiségű bolgár típusú városka és település (45). Ezzel együtt a burtaszok a IX. században nyilvánvalóan meglehetősen aktív kapcsolatban álltak az ősmagyarok nyugati csoportjával, aminek következtében utódaikra, a tatár-misarokra átöröklődött a magyjar-mazsar népnév (46).

Ezzel fejeződik be tulajdonképpen a protobolgárok és ősmagyarok szoros kapcsolatainak az a hosszú időszaka, amely tulajdonképpen az egész I. évezred során fennállt a Volga-Káma vidéken. Ennek a kapcsolatnak az eleje a történelem mélységeibe nyúlik vissza, egészen az i. e. I. évezredig, ha ugyan nem korábbra. Ez a téma, amelyről már korábban kifejtettük véleményünket, további alapos vizsgálatot igényel.

 

Szerkesztőségi megjegyzés:

A magyar őstörténet külföldi kutatásának egyik legnagyobb alakja volt az 1990-es évek első felében elhunyt nagy kazani tatár tudós, Alfred Haszanovics Halikov professzor, aki feleségével, Jelena Alexandrovna Halikovával együtt a Volga-menti bolgárság és ősmagyarság régészeti emlékeinek feltárásával tette magát régészeti irodalmunkban ismertté és nevezetessé. Halikov professzor, szemben a szovjet-orosz régészeti-történeti kutatás fő vonalával már az 1970-es évek elején kifejtette véleményét, hogy a török nyelven beszélő nomád népek valószínűleg már időszámításunk IV–VI. századaiban, a népvándorlás eseményeivel kapcsolatban megjelentek a Középső Volga-Urál vidéken. A fentiekben Halikov professzor egyik utolsó cikk vázlatát közöljük, amelyben elmondja új kutatási eredményeit egy, őstörténetünk szempontjából döntő fontosságú kérdésről: a volgai bolgárok és az ősmagyarok történeti kapcsolatáról.

 

Jegyzetek

1.     Khalikova, E. A. K voprosu o kontaktakh drevnikh vengrov s bulgarami-tjurskimi plemenami v Vostochnoj Evrope // Pliska-Preslav. 2. – Sofija, 1981.

2.     Gening, V. F. K voprosu ob etnicheskom sostave naselenija Baskirii v I tysjachletii n. e. // AEB, I. Ufa, 1964.

3.     Starostin, P. N. Etnokul’tumye obschnosti prebulgarskogo vremeni v Nizhnem Prikam’e // AET, I. Kazan’, 1971.

4.     Khalikov, A. Kh. Istoki formirovanija tjurkojazichnykh narodov Srednego Povolzh”ja i Priural”ja. AET, Kazan’, 1971.

5.     Khalikov, A. Kh. Ob etnokul”tumoj situacii v Srednem Povolzh’e i Priural’e s I tysiachletii nashej ery. // KuPtury Vostochnoj Evropy I tysiachletija.

6.     Khalikova E. A. – Khalikov A. N. Altungam an der Kama und im Ural (Das Gräberfeld von Bolshie Tigani). // Régészeti füzetek, ser. II., No. 21. Budapest, 1981.

7.     Inostrancev K. A. Xhunnu i gunni. L., 1926.

8.     Khalikov A. Kh. K’m V’prosa za arkheologicheskite izvori na kulturata na protob’lgarite // Problemi na kulturata. 4. Sofija, 1981.

9.     Stepanov, P. D. Andreevskij kurgan. Saransk, 1980.

10.   Spicin, A. a. Drevnosti bassejnov rek Oki i Kamy. //MAR. No 25,1901.

11.   Khalikov, A. Kh. Ocherki istorii naselenija Marijskojgo kraja v epokhu zheleza / / Zheleznyj vek Marijskogo kraja. Joskar-Ola, 1962.

12.   Zheleznikov B. F. Ekologija i nekotorye voprosy khozjajstvennoj dejatel’nosti sarmatov Juzhnogo Priural’ja i Zavolzh’ja // I’storija i kul’tura sarmatov. Volgograd, 1983.

13.   Skripkin A. S. K probleme khronologii arkheologicheskikh pamjatnikov Aziatskoj Sarmatii II–IV w. // Drevnie i srednevekovye kul’tury Povolzh’ja. Kujbisev. 1981.

14.   Zaseckaja I. P. O roli gunnov v formirovanii kul’tury juzhnorusskikh stepej konca IV – nachala V véka nashej ery // Arkheologicheskij Sbomik Ermitazha, 18. L., 1977.

15.   Smimov, A. P. Zheleznyj vek Chuvaskogo Povolzh’ia //MI No 95. M., 1965.

16.   Baskakov, N. A. Etnolingvisticheskaja klassifikacija dialekthnykh sistem sovremennikh tjurskikh jazykov // Dokladi UP mezhdunarodnogo kongressa antropologicheskikh i etnograficheskikh nauk. M., 1964.

17.   Khalikov A. Kh. O vremeni proniknovenija v Sredneje Povolzh’e tjuirkojazychnykh predkov chuvashskogo naroda // Materialy 29 sessii Postojannoj mezhdunarodnoj altaicheskoj konferencii. Tashkent, 1986.

18.   Dąbrowski, K. Huonovie europejscy. // Hunowie europejscí, protobulgary, chazarowie, pieczyngowie. Warszawa, 1975.

19.   Vladimircov, B. L. Obshchestvermyj stroj mongol. L., 1934.

20.   Jankovich M. Die Pferde, Reiter, Völkerstürme. München-Wien, 1968.

21.   Jettmar K. Die frühen Steppenvölker. Baden-Baden. 1964.

22.   Marx K. Budushchie rezultaty Britanskogo vladytel’stva v Indiji // K. Marx i F. Engels. Izbrarmye proizvedenija v trekh tomakh. Tom I. M., 1983.

23.   Gumilev L. N. Khunnu. M., 1960.

24.   Gening, V. F. Turaevskij mogil’nik V v. n. e. (zakhoronenie voenachal’nikov) //íz arkheologii Volgo-Kam’ja, Kazan’, 1976.

25.   Jordanes O proiskhozdenii i dejaniakh getov. M., 1960.

26.   Artamonov, M. I. Istorija khazar. L., 1962.

27.   Csallány D. Archaeologische Denkmaler dér Awarenzeit in Mitteleuropa. Budapest, 1956.

28.   Gumilev, L. N. Drevnye tjurki. M., 1967.

29.   Khalikova, E. A. Rannevengerskie pamjatniki Nizhnego Prikam’ja i Priural’ja. // SA. No 3.1976,

30.   Kazakov E. P. Kushnarenkovskie pamjatniki Nizhnego Prikam’ja. // Ob istoricheskikh pamjatnikakh po dolinám Kamy i Belőj. Kazan’, 1982.

31.   Angelov, Dm. Obrazuvanie na b’lgarskata narodnost. Sofija, 1981.

32.   Magomedov, M. G. Obrazovanie Khazarskogo kaganata. M., 1983.

33.   Smimov, A. P. Volzhskie bulgary. M., 1952.

34.   Khalikov A. Kh. Volzhskaja Bulgarija // Istorija Tatarskoj ASSR. Kazan’, 1968.

35.   Gening V., Khalikofv A. Kh. Rannye bolgari na Volge. M., 1964.

36.   Khlebnikov, T. A., Kazakov E. P. K arkheologicheskoj karte rannej Volzhskoj Bulgarii na territorii TASSR //íz arkheologii Volgo-Kam’ja. Kazan’, 1976.

37.   Pletneva, S. A. Ot kochevij k gorodam. M., 1967.

38.   Stancho-Vaklinov St. Formirovania na starob’lgarskata kultúra. VI–XI vek. Sofija, 1977.

39.   Khalikova, E. A. Musul’manskie nekropoli Volzhhskoj Bulgarii X – nachala XIII v. Kazan’, 1986.

40.   Khalikova E. – Kazakov E. Le címedére de Tankeevka. // Les andens hongrois et les voisines á TEst. Budapest, 1977.

41.   Khalikov, A. Kh. Proiskozhdenie tatar Povolzh’ja i priural’ja. Kazan’, 1978.

42.   Zakhoder B. N. Kaspijskij svod svedenij o Vostochnoj Evrope. Tóm II. M., 1967.

43.   Khlebnikova T. a. Keramika pamjatnikov Volzhskoj Bulgarii: K voprosu ob etnokul’turnom sostave naselenija. M., 1984.

44.   Khalikov A. Kh., Valiullina S. I. Problemy izuchenija arkheologii Srednego Povolzh’ja i Priural’ja. Kazan’, 1984.

45.   Polesskikh M. P. O kul’ture i nekotorykh remeslakh obulgarizovannykh burtas // Iz istorii rannykh bulgar. Kazan’, 1981.

46.   Vásáry I. The Hungarians or Možars and the Meschers (Misers) of the Middle volga Region // Archívum Eurasiae Medii Aevi, 1,1975.

47.   Khalikov, A. Kh. O vremeni i meste bolgaro-vengerskikh kontaktov // Suomalais-Ugrilaisen Seuran Aikakauskirja, 80. Helsinki, 1986.