01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 42 43 44 45 46 47

Eleink 1. tartalom

A kiadvány internetre kerülését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

Könyvkeresés

Erdélyi István

A részleges lovastemetkezések

Az esztergomi konferencián el nem hangzott hozzászólás

 

Érdy Miklós könyvében fel sem vetődött az a téves vélemény, melynek nálunk elsősorban Bóna István 1979-ben adott hangot, miszerint a részleges lovastemetkezés valamiféle szegénységet tükrözne, más szóval, hogy a drága lovakat nem helyezték sírba azok, akik ezt nem engedhették meg maguknak. Ennek a téves véleménynek már Mesterházy Károly is ellentmondott 1987-ben és nem fogadta el ezt a nézetet legújabban Madaras László sem 2001-ben. Nyilvánvaló, hogy a részleges lovastemetkezések és a lószerszámos temetkezések esetében is samanisztikus temetkezési rítusról van szó. Jólétben élő nomádok, például a mai mongóliai kazakok is gyakorolják még ezt a szertartást, amikor a halotti tor alkalmával elfogyasztott ló végtagjait a koponyájával együtt, a muzulmán vallásuk által megkövetelt szertartás mellett az elhunyt sírja mellé helyezik el (Benkő Mihály megfigyelése, 1999). Ez az igen ősi hitvilágbeli, másvilágképi rítus az, amit Érdy Miklós meglátott már a protohun népek egyes temetői esetében, akik szintén nem valamiféle elszegényedett nomádok voltak, hiszen a részlegest lovas temetési állatáldozatot bizonyító sírleletek között egész sor, nem olcsó bronztárgyat is találtak.

Érdekes számunkra az, amit Mesterházy Károly vetett fel az 1987-ben megjelent tanulmányában, miszerint a korai avarok (Kr.u. 6. sz.) valahol Kazaksztán területén, „iráni népességtől vehették át e szokást, akár csatlakozott, akár meghódított elemektől”. Komoly lélekszámúak lehettek ezek az elemek, ha még a Dunamedencében is felleljük őket avarkori sírokban. De még érdekesebb az, ha belegondolunk, hogy vajon az ősmagyarság kiktől örökölte, vagy vette át ezt a szokást, a részleges lovastemetkezést? Lehettek ezek az átadók hunok, vagy hunok leszármazottai, avagy őseinknél a velük közös hitvilágból származik? Magunk inkább erre hajlanánk. Egyébként az őseink is megengedhették volna maguknak a teljes lóval való temetkezést, hiszen gazdasági erejük ezt lehetővé tette, ám egyetlen hiteles, teljes lóval történt temetkezés nyomát sem ismerjük tőlük a Kr.u. 9–10. századból. A rítusok és különösen a temetkezési szokások ereje rendkívüli, létük évezredeken ível át, őrzik, gyakorolják őket az életben maradt családtagok, rokonok.

Az oroszországi kutatók közül a lovastemetkezésekkel az elmúlt évtizedek során a legbehatóbban egy kazáni régész, Jevgenyij Kazakov foglalkozott egyik 1984-ben megjelent tanulmányában, aki röviden ugyan, de egész Eurázsia vonatkozásában áttekintette a kérdéskört. Tanulmánya egy tomszki egyetemi kiadványban látott napvilágot, csekély példányszámban, ezért kevéssé ismert a szakkörökben. A részleges lovastemetkezések megjelenését – Kuzmina J. J. nyomán (1977) – a Kr.e. 4. évezred végére helyezte, az ázsiai hunoknál megvolt hasonló temetkezésekre utalva. Konovalov (1977) tanulmányára hivatkozott, csakúgy, mint Érdy Miklós (Kazakov tanulmányából hiányzik a bibliográfia.). A baskíriai 8–9. századi temetők említése után Kazakov egyes 7–8. századi volgamenti temetőkre utalt és rajtuk kívül érintette a kelet-ukrajnai ősbolgár temetőkben talált hasonló sírtípusokat. Véleménye szerint a részleges lovastemetkezés, beleértve a kitömött lóval való eltemetés szokását is, az egész állatot volt hivatva jelképezni és képviselni. A baskíriai, legjobb esetben a Kr.u. 8. századra keltezhető hasonló temetkezések előtt, Nyugatszibériából már 6–7. századi részleges lovastemetkezéseket ismerünk, például a rjolkai temetőből. Ezt a rítust tehát Nyugatszibériából az Urálon át érkezett nép hozta magával Keleteurópába, de Nyugatszibériában még jóval későbbi temetőkben is fellelték (Dulzon 1947). Kazakov a nép meghatározását felvetette, de nem oldotta meg, megemlítette azt, hogy az ilyen rítust magával hozó nép lehetett türk is (1981). Tanulmányához kisméretű térképet is csatolt, amelyen összesen 23 lelőhelyet tüntetett fel Moldvától a Bajkálontúlig, közöttük nemcsak temetők, hanem részleges lovas áldozóhelyek is szerepelnek (12 temető és 11 áldozóhely) a Kr.u. 4–12. századok közötti időből. Mongóliai, avagy északkínai lelőhelyekkel nem foglalkozott.