01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 42 43 44 45 46 47

Eleink 1. tartalom

A kiadvány internetre kerülését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

Könyvkeresés

Gyarmati Imre

Kunkovács László: Ősépítmények[*]

 

Hölgyeim és Uraim!

 

Tisztelettel köszöntöm Önöket Kunkovács László etnofotográfus, kulturális antropológus, a vizuális antropológia egyik jeles magyarországi mestere „Ősépítmények” című kiállításának megnyitóján.

Jóllehet Kunkovács László neve mind a fotóművészet, mind a néprajzkutatók, mind pedig a művelt magyar és más ajkú közönség köreiben jól ismert, mégis, engedjék meg, hogy néhány adatot felvillantsak a szerző eddigi életútjából.

Kunkovács László 1942-ben született pedagógus családban a Hármas-Körös menti Endrődön, amely a közeli Gyomával napjainkban Gyomaendrőd néven szerepel a térképeken. Felsőfokú tanulmányait Szegeden végezte, majd szintén az Alföldön, a tanyákkal körülvett császárszállási általános iskolában tanította gumicsizmás kisdiákjait egy évig. Nyughatatlan természete miatt útja csakhamar a fővárosba vitte; a következő esztendőtől már a Magyar Távirati Iroda országjáró fotótudósítójaként tevékenykedett. Itt került hivatásszerűen is közel a fényképezéshez, itt tette magáévá a fotóművészet hármas rétegének törvényét, amely szerint a kép lényegében birtokbavétel, megismerés és véleményalkotás egyszerre. A gyermekkori indíttatás, a természet és az Alföld népi építészetének szeretete a fényképezőgéppel való vizsgálódásait is hamarosan ezekre a területekre irányította. A fényképes krónikaírás során a szerző maga is formálódott, ars poeticája kikristályosodott.

Kunkovács László a hazai falujárások után újabb célt tűzött ki maga elé, amely magyar őstörténeti, turkológiai és altajisztikai szempontból egyaránt jelentős. Bejárta Oroszország füves térségeit, sorra vette Kelet-Európa, Szibéria, Közép- és Belső-Ázsia hajdanvolt nomádjainak utódait, akik közül többen csak a közelmúltban tértek át a letelepült életformára, tehát a vándor pásztor szokások még elevenen élnek bennük. A szerző ez irányú munkássága azért érdemel megkülönböztetett figyelmet, mert a Kárpát-medencében megtelepedett, s végleges hazára lelt elődeink gyökerei is keletre nyúlnak vissza. Ezt a körülményt kiválóan igazolják nyelvünk ótörök eredetű jövevényszavai, amelyek között az állattenyésztés témakörében olyan kölcsönzéseket találunk, mint pl. bika, ökör, tinó, ürü, borjú, kos, toklyó ’másodesztendős bárány’, üvecs ’kétéves bárány’; gyapjú, kecske, olló ’kecskegida’, disznó, ártány, serte, köpü, vályú, író, sajt, túró; teve, tyúk stb. A földművelés szókészletében szintén sok, a régi török nyelvekből való kölcsönszót ismerünk; vö. pl.: tarló, búza, eke, sarló, boglya, szérű, szórni, őrölni, dara; gyümölcs, alma, körte, som, dió, szőlő, szűrni, bor, söprű ’a bor üledéke’; komló, kender, csalán, tiló, csöpű, orsó, borsó stb. A lakóhely megnevezésére szolgáló névszók közül a sátor, karó, kút, kapu ótörök eredetű, s feltételezésem szerint a nyelvünkben ma az oroszból, vagy orosz nyelvi háttérre visszavezethető jurta hangtestű nomen mellett régi nyelvünkben a közvetlenül valamely ótörök nyelvből átvett jurt szó is megvolt. Érdekes, hogy a régészeti feltárások tanúsága szerint eleink nemcsak a magyar-török közös nomád múlt időszakában, hanem a honfoglalás után is egy ideig még e nagyszerű építmény valamelyik változatában hajtották álomra fejüket, de a megváltozott csapadék viszonyok nem tették lehetővé a jurtnak a Kárpát-medencében történő alkalmazását. A nemez ugyanis a bővebb csapadék hatására átázik, megbüdösödik, sőt megférgesedik. Az imént említetteknél is izgalmasabb azonban az a helyzet, hogy a nemezsátor vagy jurt emléke a kérdéses építmény visszaszorulása ellenére sem lett teljesen az enyészeté. Ezt az állításunkat azzal a ténnyel támaszthatjuk alá, hogy az Alföldön – a szerző szavaival élve – a „tákolmányok” egy része, pl. a tyúkólak kerek alaprajzúak, tehát a jurt vagy jurta kerekded alakjára emlékeztetnek. A tyúkólak és más csinálmányok viszonylag rövid életűek, ebből következően egy-egy portán az évszázadok alatt aránylag sokszor kellett azokat felépíteni. Ezek a munkálatok azonban többnyire nem esetlegesek, a szóban forgó népi építmények felhúzása is meghatározott koreográfia szerint történt, s részben történik ma is, hiszen tyúkólakra és más tákolmányokra továbbra is szükség van a parasztgazdaságokban. Az említett építkezésekre vonatkozó ismeretek tehát apáról fiúra szálltak.

Kunkovács László eddig 18 népnél, köztük, a törökök, baskírok, kazakok, kirgizek, altájiak, teleutok, hakaszok, tuvaiak, jakutok, mongolok, udmurtok, marik, hantik körében végzett huzamosabb ideig néprajzi gyűjtőmunkát. Etnofotó tárlatai Magyarországon eddig mintegy százhúsz helyen voltak láthatók, s további tíz ország látogatói ismerhették meg a kultúra mély rétegeit.

A néprajzi-kultúrtörténeti témájú felvételeit 1983 óta rendszeresen kiállító Kunkovács László munkásságát napjainkig három alkalommal ismerték el. 1989-ben a Magyar Művészetért Díjban részesült, hét esztendővel később kapta a magyar fotóművészet rangos kitüntetését, a Balogh Rudolf Díjat, 2000-ben pedig a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjének birtokosa lett.

Az „Ősépítmények” című kiállítás anyaga népi építészetünk archaikus elemeit, tehát az építészet mély rétegeit mutatja be. Bár honfitársaink többsége és a hazánkba látogató külföldiek is elsősorban a nagy architektúra remekeit, a kereszténységet felvett magyarság egyházi építészetének kiemelkedő emlékeit, valamint várainkat, kastélyainkat, vagy akár oszmán-török fürdőinket és más híresebb építményeket ismernek, Kunkovács László figyelmünket most mégis a népi építészet egyébiránt múlandó „tákolmányaira” irányítja, amelyek szintén kultúránk szerves részét alkotják.

A jelen kiállítás anyaga lényegében négy nagyobb egységre: az alig-épületekre, a kúpokra és kupolákra, a lacikemencékre, továbbá az úgynevezett megalitokra tagolódik.

Az alig-épületek között az egészen egyszerű dörgölődző fától, amely voltaképp egy, a talaj legfelső rétegébe döfött, s a tenyésztett négylábúak olykor csillapíthatatlan viszketés érzetének csökkentését szolgálja, a bonyolultabb galambdúcig sokféle szerkezetet találunk. Figyelmet érdemel a külterjes állattartás egyik relikviuma, a hideg széltől védő szárnyék, a többféle baromfiól, hodály, kunyhó. Érdekes a néprajzi irodalomban guggonülőnek hívott, az alföldi juhászok körében azonban csak seggenülő néven ismert építmény, amely a józan paraszti ész egyik kitűnő terméke, s egyben nyelvi lelemény is. A juhászok ugyanis ebben az oldalfal nélküli, földig érő, náddal fedett tetőszerkezetű alkotmányban már márciusban elkezdték a birkák nyírását, s az egymás mellé bújó juhok nem fáztak meg, míg a modern mezőgazdasági nagyüzemekben felemelt hodályokban nem ez történt. Az utóbbi helyszínen sem a birkákkal volt baj, hanem a megváltozott klimatikus viszonyok jelentettek nehézséget; az ürük, borjúk, kosok, toklyók, üvecsek sorra-rendre megfáztak és tüdőgyulladásban kimúltak.

A nádkunyhók egy része kúpos kiképzésű, köztük egyszerű tyúkólak éppúgy megtalálhatók, mint a kontyos kunyhók analógiájára készült tyúkólak. Az utóbbiak esetében olyan kunyhók is akadnak, amelyek nádból készültek, de már sár tapasztja falukat, tehát végeredményben átmenetet képeznek a kontyos nádkunyhótól az „igazi”, a mai európai normáinknak megfelelő épületek felé.

A kenyér az újkorban alapvető néptáplálék volt, elkészítése a családok életében igen fontos szerepet töltött be. Jóllehet a városok térhódítása során a sütőipar is korán jelentkezett, a falusi lakosság körében a jobbadán a kenyér sütésére szolgáló lacikemencék azonban egészen a közelmúltig nélkülözhetetlenek voltak, s az Alföldön napjainkban sem ismeretlenek. Ezek alakja változatos; a jurt vagy jurta alaprajzára emlékeztető körkörös elrendezéstől a négyszögletesig sokféle lehet. A lacikemencékben a kenyér mellett időnként húst is sütöttek, s alkalmasint füstölésre is hasznosították ezeket az építményeket.

A kiállítás tematikájának negyedik részét a megalitok alkotják. A megalit elnevezés alatt a jelen esetben nem ’a történelem előtti korból származó, faragatlan nagy kövekből álló emlékoszlop vagy síremlék’ (Bakos Ferenc, Idegen szavak és kifejezések szótára. Budapest, 1983,530) jelentést kell értenünk, hanem inkább a ’kőből is készült nagy építmény, góré’ szignifikációt. Ezek a gazdasági épületek a méreteiknél fogva valóban monumentálisnak tűnnek, gyakran az adott parasztcsalád gazdagságát fitogtatják. A górék egyike-másika szintén felhívja magára a jelenkor emberének figyelmét. Az Alföld keleti peremén, főként Pocsaj községben és környékén dívott a kukoricagóré különleges elhelyezése, ami abban nyilvánult meg, hogy a törökbúza-tárolót nem az udvarban állították fel, hanem a kerítéssel egyvonalban építették fel azokat, s így sajátos utcaképet teremtettek. Különcségnek számítanak a kőlábas górék és a kőlábas galambdúcok, mert ezek az objektumok lényegében sokkal egyszerűbb technikával, lécek, rudak felhasználásával is készülhettek volna, bár akkor a már az előbb említett funkciójuknak nem tudnának eleget tenni.

Kunkovács László fényképei múltunk egy jellegzetes szeletét, népi építészetünk archaikus rétegét mutatják be. A fotók láttán lehetetlen nem észrevenni gazdaságtörténetünk, tárgyi néprajzunk eme sajátos fejezetének altáji, mindenekelőtt török összecsengéseit, amelyek főként a honfoglalás előtti, igen mélyreható magyar-török érintkezések időszakára vezethetők vissza.

A szerző fotográfiái könyv alakjában is láthatók; l. Kunkovács László, Ősépítmények. Népi építészetünk archaikus elemei. Kós Károly Alapítvány, Örökség Könyvműhely, epl. Budapest, 20002.

A kiállítást ezzel megnyitom és maradandó vizuális élményeket kívánok Önöknek!

 


[*]   Elhangzott Kunkovács László etnofotográfus, kulturális antropológus „Ősépítmények” című kiállításának megnyitóján, Budapesten, az Antenna Hungária Rt. Átrium Galériájában, 2002. március 4-én.