01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 42 43 44 45 46 47

Eleink 1. tartalom

A kiadvány internetre kerülését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

Könyvkeresés

Uray-Kőhalmi Katalin

Hogyan keletkezik egy nomád törzsszövetség?

 

A magyarok hét törzse törzsszövetséget alkotva jelenik meg a Kárpát-medencében. Tudjuk, hogy a nagy hódító, világtörténelmet alakító ázsiai nomád birodalmak alapja is egy-egy nomád törzsszövetség volt. Azt hiszem, már sokan feltették a kérdést: miből és hogyan keletkezik egy nomád törzsszövetség? Én is. Lassan fél évszázada foglalkozom Ázsia szteppei nomádjaival és szibériai vadász szomszédjaikkal. Sokféle szempontból kutattam őket. Foglalkoztatott eseménytörténetük egy-egy kérdése, kutattam fegyvereik kialakulását, fejlődését, lótartásukat, társadalmi szerveződéseiket, eposzaikat és mítoszaikat. Az évek során egyre világosabban kirajzolódott előttem annak a képe, milyen egy nemzetség, egy törzs belső szerkezete, milyen gazdasági és eszmei kötelékek tartják össze őket, s hogy miféle törzsekből alakulhatott ki egy majdani birodalomalakításra is képes törzsszövetség. Ezeket a gondolataimat, meglátásaimat szeretném most kifejteni. Persze mindaz, amit elmondok, csak hipotézis – nem is lehet más – szeretném, ha elgondolkoznának rajta.

Vizsgálódásaim kiterjedtek mind a szerveződések anyagi körülményeire, mind pedig – s ehhez eposzaik, elbeszéléseik, történeti műveik adnak támogatást – az érzelmi és ideológiai kötődésekre, értékekre és a szomszédsági viszonyokra. A XX. század kutatásai nagy lépéssel vitték előbbre ismereteinket az ázsiai népekről. A régészeti ásatások eredményei, az eredeti források földolgozása és végül, de nem utolsó sorban, Ázsia tudós fiainak bekapcsolódása a kutatásokba, lehetővé tették, hogy megkísérelhessünk egy szintézist.

Tapasztalataim szerint a belső-ázsiai nomád népek anyagi és szellemi kultúrája két alapról sarjadt: az egyik a szkíta népek, az első nagyállattartó nomádok kultúrája, a másik az észak-eurázsiai erdőövezet, a tajga, vadászainak ősi kultúrája. Az időszámításunk előtti utolsókét évszázadtól kezdve ugyanis az erdőövezetből ereszkedtek le azok a törzsek, amelyek létrehozták a nagy birodalmakat. Hozták magukkal hagyományos szervezetüket, tudásukat, hitüket és felszedték hozzá a szteppék addigi birtokosainak tudását, szerveződési formáit, mítoszait is, miközben kiszorították őket, vagy föléjük telepedtek.

A szibériai vadászok társadalmi szerveződésének alapja, alfája és ómegája a nemzetségnek az a formája, amelyet Elisabeth Bacon írt le a legjobban és nevezett mongol szóval obok-nak. Ez a nemzetség ténylegesen vérségi alapú, rokonsági tudatú, exogám csoport, amely önállóan gazdálkodó kisebb, nagyobb családcsoportokra, nagycsaládokra oszlik. Bár vándorolnak, de területük meghatározott. Hitük szerint a terület birtokosai szellemek, amelyek gyakran őseik szellemeivel azonosak. E szellemek lakhelyén – ez többnyire kiemelkedő hegy, szikla, vagy sűrű erdő – a nemzetség szent helyén, tartják meghatározott időben az áldozati szertartásokat, amelyek erősítik összetartozás-tudatukat. A nemzetségen belüli hierarchiát az apák és fiúk, egy generáción belül pedig a báty és öcs ill. néne és húg megkülönböztetése tagolja. Más megtisztelő címet, mint az idősebb családtag megnevezését, nem ismernek. Nemcsak az ősök szellemét, de a hely szellemeit is apának, nagyapának, anyának, nagyanyának nevezik. A nemzetségi szertartások bemutatásának tiszte egyedül a nemzetségfő kötelessége. Tiszte örökletes, s mindig a legidősebb ágazat, legidősebb tagjait illeti. Bár ő is szakrális személyiség, nem ő a sámán. A nemzetség sámánja az, akit a szellemek kiválasztanak, akinek megvannak az adottságai. Az ő feladata általánosságban a szellemvilággal való kapcsolattartás, nemcsak az ősök szellemével. De sem a nemzetségfő, sem a sámán, nem volt a fegyverviselő nemzetségtagok (ebben esetenként a nemzetség leányai is beletartozhattak) vezetője vadászaton, vagy fegyveres összetűzések alkalmával. Erre a feladatra a legügyesebb, legsikeresebb fegyverforgatót választották. Így volt ez különben az észak-amerikai indiánoknál is, akiknek ősi kultúrája igen sokat őrzött meg a közös észak-eurázsiai vadász-kultúrából. A nemzetségfő méltósága örökletes, ő a hagyomány megtestesítője, de különösebb tehetséggel nem kellett bírnia. Viszont a sámán és a hadi vezető hivatását csak az tudta betölteni, akinek tehetsége volt hozzá. (Ezek e társadalmak nem engedhették meg maguknak a kontraszelekciót.)

Dél-Szibéria erdőlakó népessége nem csak a vadászatokon forgatta ügyesen fegyverét, de ellenségeikkel szemben, támadóként és megtámadottként is, bátor, sőt gyakran vakmerő és kegyetlen harcos volt. Van rá adat, hogy egész nemzetségeket irtottak ki. Ha azonban felülkerekedett a józan ész, és békét kötöttek, a béke záloga a házasságképes lányok cseréje volt. Így alakultak ki a sógor nemzetségek, a szövetségek legrégibb formái. A házassággal erősített szövetségek három, vagy több nemzetségre is kiterjedtek. Ezek a nemzetség-csoportok közösen védték területüket és részben gazdasági szükségességből, részben hadgyakorlatként, részint a szövetség megerősítéseként, évente nagy, közös vadászatokat tartottak, választott vezér parancsnoksága alatt. Így indult meg a törzzsé szerveződés. A törzs már politikai alakulat, a közös leszármazási tudatot utólag testre szabott mítoszok tartják fenn.

Körülbelül eddig juthattak el társadalmi szerveződéseikben a tajgai vadászok, amikor a Kr. e. második évezredben, a tőlük délre, a szteppe északi peremén lakó földműves-állattartó közösségekből kirajzottak az állattartásra specializálódott tagok, birtokba vették a füvek országát és létrehozták a szteppei nagyállattartó nomád életformát. Néhány emberöltő alatt kiépültek a nomád anyagi kultúra alapjai, az alaposan felduzzadt állatállomány, a hordozható lakhely, a könnyű kétkerekű kocsi és a lovaglás. E kultúra első hordozói, mint ismeretes a kimmer és szkíta-szaka népek voltak. Róluk elég sok ismeretet köszönhetünk a kortárs görög forrásoknak, jelesül Hérodotosznak, és a régészeti feltárásoknak. Tudjuk, hogy vezető törzsük, a királyi szkíták, vagy szkolotok állattartó nomádok voltak, de tartoztak hozzájuk földműves, vagy részben földműves törzsek (pl. a Gelonok). Tudjuk, hogy igen harciasak voltak, a harc istenének kiemelkedő kultuszáról is szólnak a híradások. A háborúzás, az öldöklés és a halál misztériumának megszállottjai a szkíta törzseknél éppúgy, mint az ókori világ más népeinél, pl. a görögöknél, perzsáknál, a serdülő fiúk voltak. Mint tudjuk egy-egy ifjú vezéregyéniség köré csoportosulva, gyakran szerveződtek kalandozó, zsákmányoló csapatokká. A sikeres ifivezér előtt nagy katonai, hadi vezetői karrier állt. Az eposzok és mítoszok gyakran ábrázolják hősüket gyerekkorában egy gyermekcsapat vezéreként. Legrégibb adatunk Kűroszra van, de megjelenik ebben a szerepben többek közt Manasz és Edige is.

A harciasságra, katonai erényekre és állandó készenlétre szükség is volt a könnyen elrabolható állatállományuk védelmében. Az írott és régészeti forrásokból egyértelműen kiderül az is, hogy ezek a korai nomádok igen buzgó kereskedők is voltak. A fekete-tengeri kikötőkbe irányult a szkíta szteppe és erdőövezet minden terméke, rabszolgák, fém, méz, prém, gabona, állati termékek. Nem volt ez másképp az ázsiai szkítáknál, a szakáknál sem. Az ő életükről, gazdaságukról árnyalt képet kapunk a nagy dél-szibériai 8–3. századi kurgánokból. Az ott talált értékes perzsiai szőnyegek, kínai selymek és más luxusáruk a közel-keleti magaskultúrákkal és Kínával folytatott kereskedelemről tanúskodnak. A sakák voltak a kereskedelmi közvetítők a szteppeövezet északi és déli, valamint keleti és nyugati széle között. Nem véletlen, hogy ebben a korban alakul ki a Keletet és Nyugatot összekötő nagy transzkontinentális út, amelyet később Selyemútnak neveznek. Azt a megállapítást is megkockáztatom, a későbbiekre vonatkozóan is, hogy az ázsiai nagy nomád birodalmak ereje azon állt vagy bukott, hogy kezükben tudták e tartani a Selyemút kereskedelmét.

A dél-szibériai kurgánok és a többi régészeti lelet még egyébről is árulkodik. Nagyszámú és gazdag prémholmit találtak, ezek tanúskodnak arról, hogy kereskedelmi kapcsolatban álltak északi vadász szomszédjaikkal. Még lényegesebbek a fémleletek, ebben a korban a bronz és az arany. A gazdag fejedelmi kurgánokból sok az Altaj- és a Szaján-hegység völgyeiben feküdt. Ezek a hegységek rendkívül gazdagok voltak a legkülönfélébb fémekben. Az ázsiai fémművesség bázisai, azóta is.

A nagy kurgánok europid, valószínűleg keleti iráni nyelvű embereinek kapcsolatát északi szomszédjaikkal, nemcsak prémes ruházatuk igazolja. Feltártak olyan temetőket is, amelyekben az antropológiai anyag már vegyes, egyre több mongolid vonást felmutató. De a tajgák népei is őriznek máig olyan javakat, amelyeket a korai nomádoknak köszönhetnek. Ilyen mindjárt a fémművesség. A délszibériai erdőövezet minden történeti és recens népe máig ügyes kovács, s kovács-mítoszaik is bizonyítják a fémművesség régiségét és magas értékelését. Az érintkezés megközelítő idejét is tudjuk. Ugyanis kb. az időszámításunk előtti utolsó évezredben alakították ki az erdei népek a réntartást a sakák nagyállattartásának mintájára. A Bolsaja Bojarszkaja szikla rajzai olyan részben jurtákból, részben boronaházakból álló települést ábrázolnak, melyeknek lakói juhot, marhát, lovat és rénszarvast tartottak. A lovakat és réneket lovagolták is. Ilyen vegyes kultúrára mehet vissza feltehetőleg a szibériai réntartás is. Az evenkik a rénszarvasaikat nemcsak fejik és lovagolják, hanem máig olyan nyerget használnak, amelyik a késő szkíta lónyereg adaptációja rénre. Szibéria őslakosságának mítoszai is őriznek szkítakori elemeket.

A történelmi forrásokból tudjuk, hogy az europid és többnyire keleti iráni nyelveket beszélő nomádok a Kr. utáni első századokra visszaszorultak, eltűntek és/vagy beolvadtak az őket felváltó mongolid, törökül és mongolul beszélő népekbe. Miként mehet végbe egy ilyen váltás?

A szkíta-saka törzseknek minden adottságuk megvolt, hogy erős törzsszövetséget hozzanak létre: hadképes fiatal férfiak, közlekedési eszközök, fegyvernek való fém, állati eredetű és ceriális élelem és a kereskedelem is a kezükben volt. Kiterjedt törzsszövetségeikről is vannak adatok, pl. a yüejikről és a wusunokról. De nem ezek nem érték el a Xionnu (Hsiung-nu) birodalom kiterjedését, hatalmát. A szkíta-szaka korban a törökök és mongolok ősei még vadászok lehettek a steppeövezetben és a tajgában. Arra nincs adat, hogy egy földműves-állattartó, letelepült gazdasági fokon keresztül váltak volna nagyállattartó nomádokká, mint a nomád életforma iráni megteremtői. Fel kell tételezni, hogy vadász népek vették át a nagyállattartó életmódot. A források valószínűvé teszik, hogy a későbbi birodalomalkotó törzsek a szteppe északi peremén jelentek meg, ott, ahol a szteppe és a tajga sokszorosan egymásba öblösödik, és így a vadászok és az állattartók egymás közelébe kerülhettek.

A xionnuk korai sírjait és erődjeit a Bajkál-tótól keletre találták meg. A diniin (ting-ling) törzsek, amelyekből a birodalomalapító oguz törzsek, a türkök és ujgurok származtak, a szteppe északi pereme mentén helyezkedtek el, az Altaj hegységtől a Hinganig. Az oguz törzsek, amelyek részt vettek a Xianbi és Ruanruan birodalmakban, Délnyugat-Szibériából rajzottak ki. Innen jöttek a kirgizek is. A nagy Mongol birodalom megalapítója a tajga peremén fekvő Kentei hegységben született és nőtt fel félig-meddig vadász-gyűjtögető életet folytatva. Feltűnő, hogy a türkök és a mongolok előtörténetében jelentős szerepet játszott a kovácsság. A türkök a ruan-ruan uralkodók kovácsai voltak, a Dzsingiszida dinasztia eredetmítoszaiban többször is felbukkannak a kovácsok, az ifjú Temüdzsin közvetlen környezetében is, pl. Dzselmének, Dzsingisz hű vezérének az apja kovács fújtatóval a vállán ereszkedik le a Burkan Kaldun hegyről. A 15–16. században hatalmassá váló ojrát törzsek Dzsingisz idején még erdei népek. Ez arra utal, hogy a nomád birodalmakat létrehozó dinasztiák olyan dél-szibériai vadászoktól származnak, akik fémfeldolgozók, kovácsok is voltak. Mindez azonban még nem magyarázza meg, miként lettek állattartó nomádokká és hoztak létre birodalomalkotó törzsszövetségeket.

A vadászból nomáddá válás nemcsak a régmúltban zajlott le, szerencsére egy ilyen folyamatot a 16–17. században is megfigyelhettünk, mégpedig orosz és mandzsu forráscsoportok egybevetésével.

A klasszikus tajgai vadász, réntartó és kovács evenkik három törzse a 16. században Jakutiából, a Szibériában ekkoriban zajló nagy etnikai elmozdulások következtében lehúzódott a transbajkáliai területre, egészen a szteppe határáig. Itt közvetlen szomszédjai lettek nagyállattartó khori burját és khalkha mongol törzseknek. Az érintkezés kezdetben nem volt barátságos. Az erdőszélen, erdőben legelő állatok elriasztották a vadat. Ezért a vadászok elkobozták a lovakat, marhákat. S tehették ezt, – mert a közvélekedéssel szemben – harciasabbak, vadabbak voltak pásztor szomszédjaiknál. Gyermekkoruktól kemény kiképzésben részesültek. Reptében eltalálták nyilaikkal a kilőtt nyilat, és el tudtak hajolni a feléjük kilőtt nyílvessző elől. Hangtalanul mozogtak puhatalpú rénszőrme csizmájukban és nem ismerték sem a félelmet, sem a kegyelmet. A tunguzok a befogott állatok révén rájöttek az állattartás előnyeire, s attól fogva nagy mennyiségben lopták a lovat a szomszéd mongoloktól, ezt burját-mongol és mandzsu forrásokból tudjuk. Igen hamar, két-három generáción belül elsajátították a nagyállattartó életmódot. Az állatállomány biztos és állandó élelemforrást jelentett, a vadászzsákmány bizonytalanságával szemben. A jobb és bőségesebb táplálék, hús és főként a tej, drasztikusan csökkentette a csecsemőhalandóságot. Egyszerre sokkal több gyerek született és nőtt fel. Sőt, a gyerekek többsége fiú volt, mint az háborús körülmények között gyakori. A 18–19. századi, Szibériára vonatkozó orosz demográfiai adatokból jól látható mennyivel számosabbak a nagyállattartó törzsek, mint a vadászok. Ez a demográfiai robbanás erőssé és hatalmassá tette a nomád nagyállattartásra áttért tunguz, szolon törzseket. Lovas tunguzoknak is nevezték őket. Megerősödve délebbre húzódtak, a Kelet-Mongol pusztákra, az ekkortájt a központi területekre elvonult khalkha mongolok helyére, és keletebbre is az Amur mentén. Új lakóhelyeiken a szolonok a ló- és juhtartó mongol törzseken kívül marhatartó, föld- és kertművelő, kocsin közlekedő mongol törzsekkel is érintkezésbe kerültek. Szoros kapcsolat fejlődött ki a régies mongol nyelvet beszélő, Amur-menti dagur/daur törzsekkel. Ebben az időben volt kialakulóban tőlük délre a mandzsuk kánsága. A korai mandzsu évkönyvekben sok adatot találunk a tunguz és dagur törzsek szövetségén alapuló alakulatra. A szövetség mozgatója a magát szolon-kamnigánnak nevező tunguz törzsszövetség volt. Ez három tunguz törzsből állt, amelyek egyenként 7-8 nemzetségből tevődtek össze. Megfigyelhetünk a törzsön belül 3-3 nemzetségből álló egységeket, altörzseket is. A törzsszövetség vezetőjének, Jelei-nek, ül. utódának, Gantimumak a nemzetsége is egy ilyen hármas csoportba tartozott. A három tunguz törzshöz mongol, dagur, s talán még nanai törzsek is tartoztak. A törzsszövetség tehát erdőlakó vadász-fémműves, szteppei nagyállattartó és marhatartó-földműves törzsekből állt. A vezető törzs és azon belül a vezéri nemzetség a vadászból nemrég nomád állattartóvá váltakból emelkedett ki. Ők szervezték meg, ősi nomád szokás szerint a kereskedelmet. Gabonáért, teáért, selyemért és pamutkelméért prémeket és fémárut, fegyvereket cseréltek erdei vadász rokonaiktól. Ezeknek az áruknak egy részét a gabonáért cserébe a daguroknak adták, más részét a kínaiakkal textilért, teáért, gyöngyökért cserélték el. A kereskedelmi útvonalak mentén, – ezt az orosz forrásokból tudjuk – kis borona-erődöket építettek átmeneti raktárként és az út biztosítására. Voltak nagyobb nemzetségi erődjeik és megerősített falvaik is.

A 17. század elején ez az újonnan kialakult, életerős szolon-kamnigán törzsszövetség gondokat okozott az ugyancsak nemrég hatalomra jutott Mandzsu kánságnak. Több expedíciós sereget is küldtek ellenük, végül 1639–40-ben egy erős mandzsu sereg véres háborúban győzte le őket és foglalta el Amur és Zéja menti erődjeiket, falvaikat. Ez a hadjárat megszakította ennek az új nomád törzsszövetségnek a fejlődését. Nem lett belőle birodalom. A törzsek egy része a cári birodalomba menekült, más része délebbre telepítve Kínában maradt. Régi területükön az egymásnak ütközött két nagyhatalom, a kínai és az orosz határa húzódik.

Ha most összevetjük a korábbi nomád birodalom-alakulásokat azzal, amit a szolon-kamnigánokról megtudunk, hasonlóságokat állapíthatunk meg. A szövetség különböző életmódú, nagyállattartó, földműves és a vadász-fémműves életmódot frissen lótartásra cserélt törzsekből állt, melynek éppen az életmódot cserélt komponense a szövetséget és a belső és külső kereskedelmet megszervező összetevője. A nomád kereskedelem, amely az erdővidéket a szteppével és a letelepült kultúrákkal (Kínával, a Selyemút városállamaival, Perzsiával) összekötötte, az útvonalait apró erődök sorával biztosította. Ilyen erődsorok találhatók az Ergüne és a Kerülen völgyében a 9–10. századból és az Orhon és Tamir völgyében a 7–9. századból, valamint a Jeniszei forrásvidékén és Tuvában is. Említettük a türkök erdei kovács eredetét. Azt, hogy gabonatermesztőkkel is kapcsolatban álltak, az Észak-Kazahsztáni és tuvai öntözőcsatornanyomok valószínűsítik. A kitaj törzsszövetségről feljegyezték a kínai források, hogy két különbözően beszélő törzscsoportból szerveződött össze, a kitajból és ujgur törzsekből. A kettő közül a kitaj összetevő volt az, amelyik újonnan jött az erdőövezetből, ezt igazolja szokásaiknak, szertartásaiknak, sőt prémes ruházatuknak erdei vadász jellege. Persze a vadászatból állattartóvá válásnak többféle variánsa lehet, hol az egyik szervezeti elem lép előtérbe, hol a másik. A korai mongoloknál például nem találunk egyértelműen gabonatermesztő kapcsolatot, viszont az erdei vadász-kovács élet nyomai annál világosabbak. Említettem már a főleg Rasid-ed-Dîntől feljegyzett kovács hagyományt, amely megjelenik a Mongolok Titkos Történetének első fejezeteiben is. A dinasztia mitikus ősei egyértelműen erdő-, vadász-, és hegyistenek (Dobun Mergen, Duva Szokor, Burkan-Kaldun). Dzsingisz kán nemzetségének szakrális helye egy nagylombú fa volt egy sűrű erdő tisztásán, úgy, mint az erdei népeknél szokásos. A türk népek is egy erdős hegyet, az Ötükent tisztelték őseik otthonaként, ott mutatták be áldozataikat. A mongolok esetében megfigyelhető az is, hogy a nemzetségfő nem azonos a katonai vezetővel, mint a vadász-nemzetségeknél. Olvashatjuk például a Titkos Történet 216 §-ában, hogy Dzsingisz kán Üszün ecsigé-t nemzetségfői, beki tisztségben megerősíti, mert a Baarin nemzetség fejétől származik és megbízza a rituális kötelességek elvégzésével. A mongolság névadó törzse, hasonlóan a törkökhöz, két-három nemzedékkel korábban válhatott erdei vadász-kovács népből nagyállattartóvá.

A korai mongolok társadalmában úgy látszik, szintén fontos szerepet kaptak az ifjú harcosok, ha nincs is közvetlen adatunk ifjúsági zsákmányoló seregekre. Ismert volt a mongoloknál az anda testvérbarátság intézménye, két ifjú harcos életre-halálra szóló szövetsége, mint a vikingeknél és a keresztes lovagoknál az európai középkorban. Dzsingisz apja Jeszügei Bagatur is andája volt Togril Kánnak, és Temüdzsin is kötött ilyen szövetséget kortársával Dzsamukával, bár ez nem sokáig állt fenn. Még érdekesebbek ebből a szempontból a Titkos Történet adatai Temüdzsin ifjú társairól, akiket szinte még kamaszkorban maga köré gyűjtött. Először is ott voltak ifjabb fivérei, a nagy erejű Kaszar, Kacsiun, Temüge, és Belgütei, aztán a kovács Dzsarcsiudai fia Dzselme, és a lovak visszaszerzésekor Temüdzsinhez csatlakozó ifjú Bogorcsu, összesen 7 rettenthetetlen ifjú bajtárs. Későbbi győzelmei után, amikor már sokan csatlakoztak hozzá, Dzsingisz kán ifjú harcosokból alakította ki éjjeli és nappali testőrségét. Sőt, azt is elrendeli, hogy testőrei öccseiket is hozzák magukkal a szolgálatba.

Mindezekből tehát úgy gondolom, valószínűsíthető, hogy a nagy nomád birodalmak vezető törzse a nagyállattartásra nem nagyon régen áttért, egykori vadász-kovács népből került ki, amely kihasználva az áttérés adta köztes helyzetét és a demográfiai robbanásból adódó erőpozícióját, meg tudja szervezni a kereskedelmet a különböző gazdaságú törzsek közt és ezen keresztül a politikai szövetséget a környező állattartó, földművelő és vadász nemzetségcsoportok, törzsek között. Ezek a kezdeti szervezkedések nyomot az írásos forrásokban nemigen hagytak, – területükön is legfeljebb az utat biztosító kis erődök sorát. Figyelemre méltó, hogy a hatalom megragadása után, a birodalom megszervezése során, az uralkodó tudatosan és erőszakkal szétzúzza ezeket a régi struktúrákat, és katonai, vagy területi alapon átszervezi a régi nemzetségi, törzsi hierarchiát, szövetségi rendszert, kicseréli a vezetőréteget, széttelepíti és átköltözteti az egy törzsbe tartozókat, sőt mesterséges nemzetségeket, törzseket hoz létre. Ezekről az átalakult struktúrákról több adatunk van, többen is foglalkoztak vele, de az átalakítás folyamata még vizsgálatokat érdemelne.

Gondolom, hogy a korai magyar történelem vizsgálatánál talán érdemes lenne ezeket a szempontokat is szem előtt tartani, elképzelhető, hogy segítséget adhatnak egy-egy jelenség értelmezéséhez.