01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 42 43 44 45 46 47

Eleink 1. tartalom

A kiadvány internetre kerülését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

Könyvkeresés

Dobrovits Mihály

Uralkodói hatalom a hunoknál és a türköknél

 

Érdy Miklós tudományos életünk markáns alakja, akinek hetvenedik születésnapját ma vidám szívvel szívvel ünnepeljük. Barátunk leginkább a XIX. század nagy felfedezőinek alakját idézi emlékezetünkbe, orvosi képzése után vált ázsiai utazóvá, majd az ázsiai hunok és a régi magyarok nyomainak szívós kutatójává. Köszöntse hát e dolgozat a hetvenéves kutatót!

 

Az uralkodói hatalom az európai hunok között

Az európai hun királyi hatalmat utoljára magyar nyelven Schaffer Tibor elemezte.[1] Arra a megállapításra jutott, hogy a hun királyi hatalmat közelről sem lehet despotikusnak tekinteni. Éppen ellenkezőleg, még Attila hatalma is meglehetősen korlátozott volt. Érvelése azon alapult, hogy a királyi család tagjai, elsősorban a királyfiak alkirályságok formájában részesedtek a hatalomból, a hun arisztokrácia tagjai erős katonai kísérettel rendelkeztek, valamint a legyőzött és a segédnépek saját királyai vezetésével vonultak hadba. Schäffer Tibor állításai igazak, azonban mindez nem támasztja alá, hogy Attilát és elődeit a „korlátozott hatalmú törzsi fejedelmek” sorába száműzzük. Véleményünk szerint, az igazi párhuzamokat a pusztán kell találjuk. Természetesen egy nagyon fontos kikötéssel. Tudomásul kell vennünk, hogy az a témánkban hagyományos, a strukturalizmusban gyökeredző megközelítés, ma már nem teljesen igaz. A Belső-Ázsia történetét közelről ismert kutató számára ma már lehetetlenség „az örök nomádok örök harcairól” beszélni. Vásáry István, aki Grousset[2] és Ligeti Lajos[3] nyomdokain úgy vélte, hogy Belső-Ázsia története voltaképpen a styeppevidék története, ami „szinte állandó harcok, háborúk monoton sorának története, ahol csak a helyszínek, dátumok, népek és törzsek kavarognak tarka összevisszaságban.”[4] Ugyanígy elfogadhatatlan, ha valaki azt állítaná, hogy egy örök szakrális hierarchia jelölte ki mindenki helyét, s e hierarchia mindenügy egyformán érvényesült.[5]

Ugyanakkor mégis nyilvánvaló, hogy e pusztai birodalmak szervezetét és hatalomgyakorlási módszereit nem érthetjük meg teljesen akkor, ha vizsgálódásainkat csak egy birodalomra korlátozzuk. A füves puszta körülményei ugyanis eleve meghatározták a hatalomgyakorlás lehetséges módjait, s ezek – mintegy házitörvénnyé válva –, szívósan túlélték, ha új művelődési közegben találtak otthonra hordozóik. Fogalmazhatunk úgy, hogy a pusztán kialakult az uralomgyakorlás általános mintája, amelynek egyedi alakulásai azonban minden esetben az adott helyzet történéseitől függtek.

 

Attila uralma a nomád hatalomgyakorlás hátterében

Ami a nomád hatalomgyakorlást illeti, érdekes kettősséggel állunk szemben. Az orchoni feliratok magukat az Égtől eredeztetett, s az Éggel egyenlőnek tartó, a világmindenség egyedüli jogosult urainak szerepében fellépő kagánjai a valóságban korántsem bírtak ekkora hatalommal. Ami a türk kaganátusok valós uralmi viszonyait illeti, nem csak társuralkodókkal találkozunk gyakran, de a a vazallus uralkodók, illetve a saját kísérettel rendelkezi arisztokrácia mellett, bizony megtalálható a kagáni nemzetség fiatalabb férfitagjainak uralomgyakorlása is. Ehhez hasonló jelenséget láthatunk a szeldzsukok és a mongolok birodalmában is. Ez a rendszer nem csökkentette, hanem éppen ellenkezőleg növelte a nomád uralom stabilitását. A hatalmas területek felett uralmat gyakorló nomád birodalmak rendező elve ugyanis nem a terület volt, hanem a meghódoltatott népesség, amely viszont életformájából következően folyamatosan mozgásban volt. Így a ma megszokott, egy központú uralom kiépítése eleve lehetetlen volt. Az uralkodó nemzetség tagjai így nem koncentrálódtak egy helyre. A kínai források és a türk feliratok nem csak arról győznek meg minket, hogy a dinasztia számos tagja volt jogosult saját sereget vezetni, s így a sad címet viselni, de arról is, hogy e cím viselői a keleti kaganátusban a jobb és balszárny élén álltak, a nyugati türk kaganátusban viszont a birodalom magvát alkotó, s egy eredeti nyolcas szövetségből a VII. század második harmadában megszervezett tíz törzs (on oq) élén álltak.[6]Régészeti és epigráfiai kutatásokból jól ismerjük azt is, hogy a keleti kaganátus területén általában egy egy folyóvölgyet, vagy netán csak folyóvölgyi teraszt tartott uralma alatt az uralkodó nemzetség egy tagja, akiket igen gyakran síremlékeik alapján tudunk beazonosítani. Így utalhatunk az ongini és az iche aszchetei feliratokra is, amelyek egy-egy folyóvölgyi uraság síremlékeit díszítették. Mindez nem csorbította a dinasztia fejének szakrális jogosítványait. Czeglédy Károly örökbecsű szavai szerint „a szakrális királyágban voltaképpen csak egy király van, maga a földönjáró isten, a dinasztia.”[7]Az anatóliai szeldzsuk birodalmat kutató török történész, Osman Turan pedig a Szeldzsuk Birodalmat mint a dinasztia „közös vagyonát” írta le.[8] A régi orosz és mongol analógiákat felhozó L. N. Gumiljov pedig egyenesen a nomád uralom stabilitásának és a további terjeszkedésének zálogát látta benne. A mongol kor analógiáiból jól ismert, hogy nagykánt választó és a birodalom további sorsát meghatározó kurultájokok (quriltai) nem csak a dzsingiszida ház tagjai, de a hadvezérek és a vazallus államok fejedelmei is jelen voltak illetve képviseltették magukat. Hasonló tanácskozásokról tudunk a szeldzsukok őseinek számító oguzok hagytékából is, itt kengäš, illetve kengäš mä néven. Attila birodalmának uralmi módszeri tehát a jól ismert belső-ázsiai mintát követték. Ennyit megállapítanunk azonban nem elég. Fontos azt is megértenünk, hogy működött ez az uralom.

 

Hatalomgyakorlás az ázsiai hunok birodalmában

Az az út, amely egy törzsi előkelőt egy nomád birodalom élére juttathatott, hosszú volt és felettébb rögös. Egy archaikus uralom létrejöttéhez az alábbi folyamatra van szükség: meg kell szerezni az uralmat egy állandó hadsereg felett, szükség van a királyi intézmény alattvalók általi szakrális elismerésére valamint a szétosztható presztízsjavak mellett már állandó jövedelmekkel kell rendelkezni, lehetőleg adók formájában. Mao-tun (206–174) esetén tudható, hogy a saját testőrsége segítette a hatalomba. Ami az ázsiai hunok birodalmát illeti, az alábbiakat tudhatjuk meg forrásainkból:

Az ázsiai hun (hsiung-nu) birodalom élén a shan-yü (régebbi átírásban: tan-hu) állt, az uralkodó a Lüan-t’i nemzetségből származott. A nép a ch’Lng (t’Lng)-li ku-tu, azaz az ég fia címmel tűntette ki. Ez utóbbi nagy valószínűséggel megfeleltethető a türk tängri qutluγ (égi szerencséjű, égi karizmájú) kifejezésnek. A kínai forrás megerősíti, hogy az első két szótag jelentése Ég, a második kifejezés értelme a Han-shu szerint fiú, de nem kizárt, hogy itt a kínai császárok közismert címének kontaminációjával van dolgunk. A shan-yü alatt az alábbi főember-párokat láthatjuk:

Bal és jobb hsien-wang,

bal és jobb ku-li wang,

bal és jobb ta-tsiang (fővezér),

bal és jobb ta tu-wei (seregvezér, a tu-we később a nemesség 6. és 7. rangosztályát jelentette Kínában), bal és jobb ta tang-hu, bal és jobb ku-tu-hou.

Tudható továbbá az is, hogy hsien-wang és a tang-hu közötti rangosztályok viselti örökletes tisztviselők voltak, akik tíz-tíz ezernyi lovas testőrséget tarthattak. A kisebb tisztségviselők néhány ezret. A kínai krónikások emlékezetében 24 nagy tisztégviselő emléke maradt meg, részletezés nélkül. A bal oldali hsien-wang viselte még a t’u-ch’i (k’i) címet, s ezzel ő volt a trónörökös.[9] Az itt felsorolt ábra nem csak Attila udvarának szerkezetét teszi számunkra könnyebben elképzelhetővé, de számos egyezést mutat a későbbi türkökével. A bal hsien-wang címet a Hsin T’ang-shu később a bátyát, a Bilge kagánt 716-ban trónra segítő, s 731-ben elesett Kül tegin kapcsán emlegeti, aki a forrás szerint egyedül rendelkezett a birodalom nyolcvanezres haderejével. Bár a „tízezres” sereglétszámot valószínűleg nem kell szószerint értenünk, lévén, hogy a kifejezés értelme a kínaiban egyszerűen annyi: nagyon sok, végtelen. A 24 főtisztviselőnek a türkök esetén 28 felel meg.

A hsiung-nu uralkodóról világosan tudható, hogy istenítették, akárcsak a későbbi türk kagánokat. Nemzetségnevét más források eltért formában is rögzítették, s azt is ismerjük, milyen más nemesi törzsei volta a birodalomnak. Az is világos, hogy a shan-yü nemzetségébe nem tartozók csak a legalsó, ku-tu-hou rangosztályig juthattak. A kínai őskrónika, a Shi-ki alapján azt is tudhatjuk, hogy mindegyik hiung-nu főember saját területtel bírt ahol (és emberei) füvet s vizet keresve vándorolhattak. Az első két rangosztályba tartozók bírtak a legnagyobb területtel, míg a bal és jobb ku-tu-hou tartotta kézben a szárnyak irányítását. A két szárnyat egyébként szintén ismerjük a türkök idejéből.

A 24 főtisztségviselő alatt még további, a decimális rendszerbe sorolt tisztségviselteket ismerünk, s alattuk nyilvánvalóan a hagyományos nemzetségi arisztokrácia következett. Őket azonban a türkök esetén sem sorolják a „birodalmi” tisztségviselők közé.

Összességében megállapítható, hogy az európai és az ázsiai hunok birodalmának felépítése nem különbözött sem egymásétól, sem a belső-ázsiai füves pusztákon szokásos mintáktól. Ami különbözött, az a kínai és az antik auktorok hozzáállása. A kínai szerzők, nem tudván ellenállni kínaias pedantériájuknak, a számukra elképzelhető egyetlen értelmes rendszer, a kínai mandarinvilág mintájára képzelték el az ősellenség birodalmát. Az antik auktorok viszont a civilizált keresztény birodalom és a barbár rendezetlenség kettősségében gondolkoztak.

Czirok Ferenc: Motívum



[1]   Schäffer Tibor: A hun királyi intézmény és hatalom, in: Márton Alfréd (szerk.): A Kárpát-medence és a steppe (Magyar Őstörténeti Könyvtár 14, Budapest 2001), pp. 19–27.

[2]   Grousset, R.: L’Empire des steppes, Paris 1939

[3]   Ligeti L.: Az ismeretlen Belső-Ázsia (Budapest 1940), p. 10.

[4]   Vásáry I.: A régi Belső-Ázsia története (Szeged 1993), p. 19.

[5]   Alföldi András: A tarchan méltóságnév eredete. (Tanulmányok a királyság intézményének az északázsiai lovasnépeknél való kialakulásához. I.), magyar Nyelv XXVIII (1932), pp. 205–220; u. t.: Kettős királyság a nomádoknál. (Tanulmányok a királyság intézményének az északázsiai lovasnépeknél való kialakulásához. II.), in: Károlyi Árpád Emlékkönyv (Budapest 1933), pp. 28–39.

[6]   T’ang-shu (Palota kiadás) 215,3v; Chavarines, E.: Documents sur les Tou-kiüe ocddentaux (Sanktpeterburg 1903), p. 60; Ligeti L.: A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban (Budapest 1986), pp. 329–330; Golden, P. B.: An Introduction to the History of the Turkic peoples. Ethnogenesis and State-Formation in Medieval and Early Modern Eurasia and the Middle East, (Wiesbaden 1992), p. 136.

[7]   Czeglédy Károly: Szakrális királyág a steppei népeknél (a kazároknál és a magyaroknál), MNy LXX (1974), p. 15.

[8]   Turan, Osman: Selçuklular Zamaninda Türkiye Tarihi [Törökország története a szeldzsukok korában] (İstanbul 1974), p. 8.

[9]   De Groot, J. J. M.: Die Hunnen der vorchristlichen Zeit. Chinesische Urkunden zur Geschichte Asiens (Berlin und Leipzig 1921), pp 53–55; az ázsiai hunokra magyarul ld.: Ligeti L.: Attila hunjainak eredete, in: Németh Gy. (szerk.): Attila és hunjai (Budapest 1940), pp. 11–60.