01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 42 43 44 45 46 47

Eleink 1. tartalom

A kiadvány internetre kerülését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

Könyvkeresés

Erdélyi István

A magyar őstörténet hun paradigmája

 

Ennek a témakörnek a vizsgálatakor, amennyiben az ismert írásos források adataira építünk, mindenekelőtt Anonymus Gestájának arra a részére kell utalnunk, ahol azt jegyzi meg a tudós szerző, hogy Álmos, Árpád fejedelem apja Attila leszármazottja, valamint még azt, hogy a székelyek ősei „Attila népe” voltak. Anonymusnak a 13. században írt szövegét csak 1746-ban adták ki nyomtatásban latinul Bécsben és csak 1790-ben fordították le először magyar nyelvre. Egyes hiperkritikus történelemkutatók egyre inkább igyekeznek megingatni Anonymus hitelességét, de ezek a törekvések nagyobbrészt hibásak. Az Anonymus Gestájától függetlenül-keletkezett 13. századi Zágrábi Breviáriumban is azt olvashatjuk, hogy Attila magyar király volt. A következő ránkmaradt írásos forrás Kézai Simon Gestája a 13. század 80-as éveiből, amelyben az V. István királyunk korában író Ákos mester kéziratát is felhasználta és az Anonymus által rögzített és más krónikás eredetű dinasztikus hun rokonság megállapítását a két nép rokonságára – mondhatni azonosságára – terjesztette ki.

A 14. századi krónikáink a hun történetet elfogadták és közvetítették Thuróczy János Krónikájába.

Egyes kutatók szerint a hun-magyar rokonság hipotézise nyugaton, főleg németföldön alakult ki már a 10. században és onnan került Magyarországra a 12. században.

A hun történet – utalva a német papok szerzőségére – először a felvidéki származású Hunfalvy Pál (néprajzkutató-nyelvész akadémikus) támadta meg 1877-ben. Németnyelv tanulmányának részletei magyar fordításban azonban csak 1975-ben láttak napvilágot Czeglédy Károly tollából, aki magáévá tette Hunfalvy álláspontját.

Hunfalvy nézetével szemben először Gombocz Zoltán nyelvész fogalmazott meg fenntartásokat 1922-ben, aki behatóan foglalkozott a bolgár-török és magyar nyelvi kapcsolatokkal, egyúttal elfogadva azt, hogy az ősbolgárok (protobolgárok, bolgár-törökök) a hunok egyik ága voltak, valamint azt, hogy az ősbolgárok közvetítették a magyarok felé a hun hagyományt. Ezt 1941-ben Hóman Bálint történész is elfogadta, akinek korábbi véleménye is nagyon figyelemreméltó: a magyar hun monda a magyarság történelmi tudatának része (1921). Hóman eme álláspontját alátámasztják azok a korabeli kutatások, amelyek 12. századi „Etele” gyökerű helyneveket mutattak ki, ezek pedig Attila nevét őrizhetik (Grexa Gyula 1922).

A magyar őstörténet megismerése, a honnan jöttünk, kik vagyunk kérdések megválaszolásának igénye valós volt és ma is az és megkerülhetetlen. Eredetünk és ősi történelmünk ismerete nemzettudatunk részét képezi, méghozzá mindenféle kirekesztés nélkül. A Magyarországért, Édes Hazánkért Kiadó ennek szellemében tűzte ki céljaként Érdy Miklós könyvének a megjelentetését és a kötet megvitatásáét. Törekvésében a Magyar Őstörténeti Munkaközösség igyekezett segíteni. A magunk részéről természetesen egyáltalán nem vonjuk kétségbe nyelvünk ugor eredetének a tényét. Azonban az önálló magyar nyelvnek a legalább két és fél évezredes léte során alkalma volt arra, hogy iráni, valamint töröknyelvű népekkel szoros kapcsolatba lépjen és nem is egy alkalommal. Ez nem is múlt el nyomtalanul. Jövevényszavaink, amelyek végül is magyar szavakká módosultak, szervesen beépültek nyelvünkbe, hatalmas életmódbeli, gazdálkodásbeli hatásokról tanúskodnak. A magyarság már a régmúltban annyira eltávolodott még a legközelebbi nyelvrokonainktól is, hogy az ugor nyelvek hordozóin belül egészen sajátos kultúrájú néppé fejlődött. A nyelvi nyomokon kívül meg kell találnunk azoknak a tárgyaknak, temetkezési szokásoknak a párhuzamait, amelyek elvezetnek bennünket annak megértéséhez, hogy azok vajon hogyan kerültek hozzánk, hogyan gazdagodott és változott népünk ősi kultúrája. A jövevényszavak tanúságán túl és természetesen velük együtt és anélkül, hogy nyelvi nyomokat őriztünk volna meg addig, amíg azokat a tudomány rögzíthette, sok minden, csak a régészet segítségével megtalálható és értékelhető jelenséget ismerünk már, amelyek nem sorolhatók be a finnugor nyelvrokonaink kultúrájába, sajátosan magyarrá vált, másgyökerű elemek ezek. Nem a tudomány területéről indulnak ki azok a törekvések, amelyek mintegy szembeállítani szeretnék a finnugorokat és az őstörököket. Ilyesféle antagonisztikus, polarizáló szembeállítás alaposan leszűkíti az ősi valóságot, semmibeveszi annak gazdagságát és terméketlen vitákat gerjeszt. Anélkül, hogy megtagadnánk nyelvünk ugor (finnugor) eredetét és rokonságát és anélkül, hogy belépnénk akár a „finnugoristák”, akár a turanisták javarészt tudománytalan szűk körébe, túl kell lépnünk azon a körön, amely azt hangsúlyozza, hogy kultúránk, embertani alkatunk ősi gyökereit csak a finnugor nyelveken beszélő, vagy beszélt népek körében kell keresnünk. Egyrészt azt sem szabad elfelejtenünk, hogy egynémely, ma finnugor nyelvcsaládba tartozó nyelven beszélő népnek számítanak olyanok is, amelyek átvették a ma beszélt nyelvüket, elfelejtették a régit. Esetünkben a nyelv lényegében megmaradt, de kultúránk teljesen eltérő finnugor nyelvrokonaink kultúráitól, feléjük csupán halvány szálak vezetnek esetleg. A legfontosabb és legjellegzetesebb különbség az, hogy egyedül a magyarság vált nomád állattartást folytató néppé a finnugor nyelvcsaládba tartozó nyelveken beszélő összes nép közül. A magyarság így érkezett meg a Kárpátmedencébe, de már legkorábbi iráni jövevényszavaink ősi iráni nyelvű, nagyállattartó népekkel való aktív kapcsolatról tanúskodnak, ami döntő volt számunkra, távoli őseink számára. Enélkül a ligetes steppén, vagy különösen a steppezónában az élet lehetetlen lett volna. Mint tudjuk, jóval később az ősi törökséggel kerültek őseink szoros összeköttetésbe és nem is egyszer. Ezen belül a bolgár-törökséggel való kapcsolat különösen figyelemreméltó. Ha még vitatkozunk is azon, hogy milyen volt és egyáltalán volt-e kapcsolat az ázsiai hunok (szjunnuk) és az európai hunok között és azon is, hogy vajon ősi török nyelv volt-e a hunoké, vagy sem (esetleg ősi török, iráni elemekkel?), ennek ellenére vizsgálnunk kell továbbra is a hunok és a protobolgárok rokonnak látszó ősi temetkezési szokásait, azon belül a részleges lovastemetkezést, mert ez honfoglalóink igen sajátos rítusa volt. Olyan ősi gyökerű szokás, amely nem volt jellemző egyetlen finnugor nyelvű népre sem, mégha egyes elszórt elemei fel is bukkannak abban a földrajzi térségben, ahol steppei lovasnépek érintkeztek finnugorokkal.

Czirok Ferenc: Motívum