01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 42 43 44 45 46 47

Eleink 1. tartalom

A kiadvány internetre kerülését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

Könyvkeresés

Obrusánszky Borbála

Az ázsiai hunok társadalomszerveződésének főbb kérdései

 

Az első nagy belső-ázsiai birodalom, a xiung-nu létrejöttéről a kínai Shih-chi történeti forrás ad rövid tájékoztatást, amely megemlíti, hogy a hunok őse, Chun-wei a Hszia dinasztiából származott. A történeti munka megemlíti, hogy az első jelentős, birodalomalapító xiung-nu uralkodó, Tou-man uralkodásáig több, mint ezer év telt el, ez idő alatt törzsek felbomlottak, szétszóródtak.[1] A kínai forrás a korai korszakról azt is feljegyezte, hogy az „északi barbár” népeken belüli törzsek eltérő életmódot folytattak. A legjelentősebb volt az ún. pusztai népek csoportja, amelyre a nagyállattartás volt jellemző, évente legalább négy alkalommal szállást váltott, egy kijelölt területen belül. Ettől kissé eltért a Góbiban élő törzsek életmódja, akik a gyér legelők és víz szűkössége miatt téli szállásukat többször váltották, füvet és legelőt keresve. A kínaiak nomádokat jellemző leírása elsősorban rájuk vonatkozhat.[2]

A pusztai népeken kívül éltek az erdei és hegyi népek, amelyek a mai Mongólia és Mandzsúria erdős, hegyes vidékein éltek, életmódjuk jelentősen eltért a pusztai népekétől. Legnagyobb különbség azonban az volt, hogy társadalmuk nem jutott magasabb szintre a törzsi szerveződésnél.[3] Az erdei népek közül néhányan a pusztai nomádokba való beolvadásuk után tudtak önálló államiságot létrehozni, átvéve azok intézményeit.

Tehát, a lovas nomád államiság kialakulásakor a pusztai népek társadalmát kell alapul venni. A kínaiak a nomádok korai társadalomfejlődéséről szűken csak ennyit említenek: „földjeik régiókra volt felosztva különböző vezetők között”.[4] A kínaiak a lovas nomád társadalomszervezetet leírásakor a nemzetségi-törzsi felépítést írták le, nem foglalkoztak azzal a sokszínű társadalomszervező erővel, amely jellemző volt már a hunoknál is.

A xiung-nu társadalom alapja a nagycsalád volt, akik egy közös legelőterületet birtokoltak, amelyet a mai mongolok hot ajl-nak neveznek. Ebben az egységben általában a legelő eltartó képességétől függően 3-5 család, a Góbiban 2-3 család élt együtt, akik a szállásokra is együtt költöztek el. A nagycsaládok szoros kapcsolatban álltak a távolabbi, oldalági rokonsággal, akikkel egy nemzetséget alkottak. A nemzetség tehát vérségi alapon szerveződött meg. Mivel a nemzetségen belüli házasság a legtöbb nomád népnél tilos volt, a xiung-nuk-nak is házasodni csak más, idegen nemzetségből lehetett, ezért már a korai időszakban megjelentek a nemzetségi kereten belül az idegen, nem rokon elemek, az idegen asszony és rokonsága által, akikkel szoros gazdasági kapcsolatba kerültek, hiszen házasság alkalmával a feleség jelentős hozományt is vitt magával. A mongol népeknél mai napig megkülönböztetik a férj és a feleség családját, és azok rokonságát is különböző kifejezésekkel illetik.

A szomszédságban élő, házassági kapcsolatok által összekapcsolt nemzetségek sokszor ténylegesen is összeolvadtak, egyesültek. A házasság olyan jelentős egyesítő erő volt, hogy a XII. században már szomszédos törzshöz nem is mehettek házasodni, ezért például az északon élő Jiszügej bátor már a Góbiba ment feleséget kérni fia, Temüdzsin számára.[5]

A nemzetségi szerveződést felváltotta a törzsi, amely már integrálta magába a különböző, rokon és idegen nemzetségeket, és a törzsön belül már kiemelkedett egy vezető nemzetség is, amely összefogta a különböző eredetű nemzetségeket.

A törzsi szinten már a rokonságon belül alá- és felé rendelés is létrejött, de ez a szervezet viszonylag képlékeny képződmény volt, a népmozgások miatt sokszor kisebb nemzetségek váltak ki belőle, illetve újabbak csatlakozhattak hozzájuk. A pusztában, egymás szomszédságában élő törzsek között bonyolult, baráti és ellenséges kapcsolatok jöttek létre, és ez kialakította a törzsön felüli, törzsszövetségi formát, ahol már kiemelkedett egy, vagy több vezető törzs, amely erőben és rátermettségben kiemelkedett a többiektől, ezek saját gazdaságot alakítottak ki, amely szintén megtörte a hagyományos törzsi formát, és lehetőséget adott arra, hogy a vezető törzs gazdagságban is felette álljon a többinek. A törzsszövetség vezetőjének udvartartása már közvetlenül az uralkodó irányítása alá tartozott.

A hunoknál nyolc vezető törzs létezett, amelyből három[6] volt az ősi, államszervező törzs. A többi törzs vagy baráti, szerződéses úton önként, behódolással, vagy hódítással került hun fennhatóság alá. Már a xiung-nu birodalomban megkülönböztették a lovas nomád és az idegen életmódú törzseket, csakúgy, mint a későbbi mongol birodalomban. A hunok az „íjfeszítő népeket” egyesítették, Dzsingisz kán és országgyűlése később a „jurtafalú népek” egyesítésére adott parancsot, akik a birodalmon belül egyenrangúnak számítottak. Az idegen kultúrájú népeket hódítással csatolták a birodalomhoz, akiket helytartók igazgattak. A hunok a dzsudzsi címmel ruházták fel az idegen népekhez kinevezett adminisztrátort.

Visszatérve a törzsszövetségi forma kialakulásához, a mongol kutatók kutatásai alapján a legfőbb egyesítő erők a következők voltak:

 

Házasság

Két törzs szövetségének megpecsételése házasság útján történt már a hunok korai történetében is. A házasság nemcsak két embert kapcsolt össze, hanem a két törzs gazdasági egységét is jelentette, ugyanis az esküvő után a feleség népes háztartásával, hozományával a férj családjához költözött, jelentős állatállománnyal és ezzel együtt a férfi családja új legelőterületekhez is jutott. Az egységre jó példa Hunor és Magor legendájában az a rész, amely elbeszéli a Dula lányaival kötött házasságot, amely révén a törzsek egyesültek.[7]

A xiung-nuk-ra az exogámia, tehát az idegen nemzetségből való házasodás volt jellemző. Ezen belül ún. sógornemzetségek alakultak ki, ami azt jelentette, hogy a férfi törzse mindig egy meghatározott nemzetségből választott feleséget magának. Az utódoknak is abból a meghatározott nemzetségből kellett nősülni, kivéve, ha egy férfi rablás útján szerzett asszonyt magának, mert abban az esetben utódának már az új asszony nemzetségéből kellett nősülni. A xiung-nuk-nál szokásban volt a levirátus szokása is, amikor az elhunyt báty feleségét a öcs, vagy a férj közeli rokona vette feleségül, ugyanis az asszonyokat nem akarták kiengedni a nemzetségből. Ezzel a szokással is meg akarták a nemzetség kihalását is akadályozni, másrészt az asszony magával hozott hozományra is igényt tartottak. A hunokra is a többnejűség volt a jellemző, a sok asszony közül kiemelkedett az első feleség, amely fiai voltak apjuk jogos örökösei. Az uralkodók háremet tartottak fenn, amelyet fiai örököltek, azzal a feltétellel, hogy anyját és mostohaanyjait nem vehette feleségül. Amikor ezt a kínaiak szemükre hányták, a forrás szerint a hunok így válaszoltak: a szokás azért van, mert nem akarjuk asszonyaink távozásával nemzetségünket. A levirátus szokása a későbbi nomád törzseknél is megfigyelhető volt: a xiung-nu örökséget áthagyományozó zsuanzsuan és magyar törzseknél is.[8]

 

Esküdt barátság

A törzsi szerveződés másik jelentős eleme volt az esküdt barátság, amely két idegen, nem rokon törzsfő között köttetett. A kínaiak utalnak arra, hogy megállapodásukat szóban kötötték. Bár a hunok estében nem ismert olyan történeti forrás, amely leírja a vérszerződés aktusát, a többi lovas nomád népnél, többek között a szkítáknál és a magyaroknál is létezett ez a szerződési forma, egészen a mongol birodalom megalakulásáig.[9] A megmaradt esküszövegekben a törzsi vezetők katonai szövetséget kötöttek, egyesülhettek és közös akarattal uralkodót emelhettek maguk felé, amelynek feladatkörét a szóbeli szerződésben szabályozták.

A vérszerződés kezdeti, nemzetségi, vagy törzsi szakaszában ez is jelentett gazdasági egységet, esetleg törzsek unióját, ugyanis még a mongol törzseknél a XII. század végén jellemző volt az esküdt barátoknak, az andáknak közös legelőt birtokolni.

A xiung-nu állam működésére fennmaradt néhány kínai történeti feljegyzés, amely alapján röviden összefoglalható a nomád államiság szervezete.

A xiung-nu a társadalomfejlődésében kialakult az állam irányításának az az intézménye, amely az utána Eurázsia-szerte létrejövő nomád államok felépítését is nagyban befolyásolta, egészen a mongol birodalom megalakulásáig.[10]

A xiung-nu állam különlegessége volt a demokratikus törvényhozó hatalom, az országgyűlés törzsi intézményének átmentése a birodalmi korszakba. A legfőbb törvényhozó és sanjü választó fórum egy szűkebb[11] és egy tágabb csoportból[12] állt. A kis országgyűlés a sanjü és a 24 tümen parancsnok összejövetele volt, míg a nagy országgyűlésen a közigazgatás és a katonaság vezetői, az ezredesek, századosok és a törzsfők vettek részt. A kínai források szerint egy évben háromszor gyűlt össze az országgyűlés.[13] Holdújévkor a sanjü palotájában a kis országgyűlés ülésezett. Mongol analógia alapján lehetséges volt, hogy ilyenkor osztotta ki a sanjü az éves feladatot a közigazgatás vezetőinek, illetve akkor értékelte az előző évet.[14]

Az ötödik hónapban a sanjü nyári szállásán Lung-chen-ben nagy országgyűlést hívtak össze, ahol az Égnek és Földnek, isteneknek és szellemeknek és mutattak be áldozatot. Ősszel pedig szintén nagy országgyűlés keretében a sanjü őszi szállásán Dajlin-ban összeszámolták az ember és állatállományt.

A gyűléseken törvényt hoztak, amely nem rögzítettek írásban, hanem szóbeliség útján terjedtek, ezeket az igazságszolgáltatás és a közigazgatás vezetőinek kellett megjegyezni, és ez alapján dönteni. Ezen a fórumon választották meg sanjü-t is, valamint háború és béke ügyében, kül- és belpolitikában is döntést hoztak.

A hun közigazgatás alapja a civil és a katonai irányítás összevonása volt, amely a tízes felosztású rendszeren alapult. Az országot a sanjü három részre osztotta fel, a középső rész saját irányítása alatt maradt, a jobb és a balszárnyat a nyugati és a keleti bölcs wan-ra bízta, akik általában a sanjü testvérei közül kerültek ki. A meghódított, idegen területekre helytartókat (dzsudzsi) nevezett ki. Mindhárom fő birodalmi rész tümetekből állt, ebből összesen 24 volt a birodalomban. Minden tüment tümenparancsnok irányított, ebből 10 vezető[15] különleges beosztású volt, őket „szarvval rendelkezőknek” hívták, mert szarv alakú sisakot viseltek. A tümetek ezredekből álltak, amelyek századokból tevődtek össze. A közigazgatás legkisebb egysége a tized volt.

A tízes felosztású rendszer a későbbi nomád birodalmak közigazgatási rendszerének alapja lett, amely még a mongol birodalomban is továbbélt.

 

A sanjü jogköre

A kínai források szerint a hun sanjü a legfőbb bíró, a közigazgatás vezetője és katonai főparancsnok volt egyben, valamint ő volt népe szakrális vezetője. A kínai források alapján feltételezhető, hogy uralkodásában jelentős részt foglalt el az istenek és az elhalt ősök számára előírt áldozat bemutatása, valamint az égiekkel való kapcsolattartás, tehát ebben az időben valószínűleg a kormányzási és a papi funkció még nem vált külön.[16] Magát a sanjüt az ég és a föld fiának tartották, a későbbi nomád birodalmakban szokásos totemizmus, azaz állatőstől való származás az ázsiai hunoknál nem volt jellemző. A kínai források megemlítik, hogy a sanjü minden nap kora reggel áldozott a napnak, este pedig a holdnak, valamint ő vezette az ősöknek bemutatott áldozati szertartást.

A xiung-nu uralkodó kormányzásában nem volt korlátlan hatalma, ugyanis az országot érintő legfontosabb kérdésekben össze kellett hívni a legfőbb döntéshozó szervet, az országgyűlést. Valószínű tehát, hogy a hunok társadalmában „alkotmányát” is egy törzsek által kötött vérszerződés pontjai határozták meg.

Az uralkodók utódjait is az országgyűlés fogadta el, tehát a sanjük választás útján, nem pedig öröklés útján került trónra. Igaz, az uralkodót mindig egy bizonyos nemzetségéből választották, ebben az esetben a szjulanti „ágból”. Azonban az öröklési rendben a személyes vezetői képességek sokkal többet számítottak, mint a származás. Ezért a hunoknál, csakúgy, mint a későbbi nomád népeknél vezető nemzetségről beszélhetünk.[17] Az uralkodó általában legidősebb fiát jelölte a trónra, de sokszor a rátermettség, és a kiváló katonai képességek döntőek voltak az utód kijelölésénél. A rátermettség szerepét legjobban Mao-tun esete példázza, aki bár a legidősebb fiú volt, Tou-man mégsem őt, hanem egy másik fiát jelölte a trónra. Mao-tun azonban a kijelölt utód ellenére megszerezte a trónt magának, apja és testvérei halála árán.[18]A hun öröklési rendben megfigyelhető, hogy az apát valamelyik fia követte a trónon, egészen Kr. előtti II. század húszas évéig, amikor a sanjüt öccse váltotta fel. Az azonban nem világos, hogy melyik fiú örökölte apja örökségét.

A sanjü uralkodói legitimitását az országgyűlés általi választás jelentette, megkoronázása után az uralkodó megkapta az állami jáde pecsétet, valamint kitűzhette az egységet jelentő öt színű zászlót.

A hunok államszervezése és a lovasnomád kultúra magas fokra való fejlesztése a későbbi nomád birodalmakra hatalmas befolyást gyakorolt, olyannyira, hogy egészen a mongol korig meghatározta a pusztai népek állammá szerveződését.

A hun társadalomszerveződési elemeket az összes későbbi lovas nomád nép tovább hagyományozta, de ezt a páratlan örökséget két ma is létező, nomád alapon szerveződött állam: a magyar és a mongol örökítette a modem korra át.[19]

 

Források:

Hérodotosz: Görög-perzsa háborúk. Fordította: Muraközy Gyula. Osiris, 1997.

Képes Krónika. Fordította: Bellus Ibolya. Európa, 1986.

Mongolok Titkos Története Fordította: Ligeti Lajos. Gondolat, 1962.

G. Szühbaatar: Mongolin tüühijn deedzs bicsig. I-p boti. Ulaanbaatar, 1992.

B. Watson: Records of the Grand historian of China. Translated írom the Shih-chi of Ssu-ma-Chien. New York–London, 1961. I–II.

Felhasznált irodalom:

A. Amar: Mongolin tovcs tüüh. Ulaanbaatar, 1989.

T. J. Barfield: The Hsiung-nu imperial confederacy: organisation and foreign policy. In: JAS 41 (1981) pp. 41–61.

Dzs. Boldbaatar – D. Lündeedzsancan: Mongol ulszin tör, erh dzüjl tüühen ulamdzslal. Ulaanbaatar, 1997.

I. Dasnjam: Csingiszijn haant ulszin tör, huuli caaz. Ulaanbaatar, 1997.

D. Gongor: Halh tovcsoon. I–II. Ulaanbaatar, 1978.

Németh Gyula szerk.: Attila és hunjai. Akadémiai Kiadó, 1986.

G. Szühbaatar: Mongolcsuudin ertnij öbög. Ulaanbaatar, 1980.

Vásáry István: A régi Belső-Ázsia története. Szeged, 1993.



[1]   Shih-chi. 110. in: Watson, 1961. Vol. II. p. 163.

[2]   Shih-chi. 110. in: Watson, 1961. Vol. II. p. 155.

[3]   Shih-chi. 110. in: Watson, 1961. Vol. II. p. 158.

[4]   Shih-chi. 110. in: Watson, 1961. Vol. II. p. 155.

[5]   MNT. 61.

[6]   A három ősi hun törzs: Hu-jen, Hszü-pu, Lan

[7]   Képes Krónika. 5. p. 14.

[8]   Shih-chi 110.

[9]   A szkíta esküszöveget Hérodotosz, a magyar vérszerződést Anonymus, míg a mongol andasági fogadalmat a Mongolok Titkos Története örökítette meg.

[10]  Shih-chi. 110. in: Watson, 1961. Vol. II. pp. 163–164.

[11]  Ez volt a kis országgyűlés

[12]  Nagy országgyűlés

[13]  Shih-chi. 110. in: Watson, 1961. Vol. II. p. 164.

[14]  Dasnjam, 1997. p. 68.

[15]  A tíz legfőbb méltóság: keleti és nyugati bölcs wan, keleti és nyugati lu-li király, keleti és nyugati tábornok, keleti és nyugati parancsnok, keleti és nyugati adminisztrátor, keleti és nyugati kutu herceg

[16]  Lehetségesnek tartom, hogy a kettős királyság intézménye később a sanjü feladatkörének kettéválásából alakult ki, amikor a kormányzást és a szakrális funkciót más személy végezte.

[17]  A mongoloknál ezt „Arany Nemzetségnek” hívták.

[18]  Shih-chi. 110. in: Watson, 1961. Vol. II. p. 161.

[19]  Boldbaatar, 1997. p. 18.