01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 42 43 44 45 46 47

Eleink 1. tartalom

A kiadvány internetre kerülését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

Könyvkeresés

Ecsedy Ildikó

Európai hunok – ázsiai hunok

 

Az első lovasnomád nép, tehát lovon harcoló és állattartó törzs szövetség Európában a hun volt. Nyugat-Európában mind a mai napig a hajdan ostrom alá vett városokban az ő nevükkel ijesztgetik mind a képtárak látogatóit, mind állítólag a gyermekeket az anyjuk. Kezdetben, harcias korukban és kalandozó korszakukban az eredetileg rájuk használt jelzőket és akciójuk nevét örökölték a magyarok, és a magyarok érkezése előtt ugyanaz a rémület fogta el a lakosokat, amelyeket a hunokról szoktak mondani. Könnyű kimondanunk ezek után, hogy kik azok a hunok: a legnagyobb és leghatalmasabb hun törzsszövetség uralkodójának Attilának, a 453-ban meghalt nagy királynak elődei. Meg kell mondanunk, a király halála után a lovasnomádok már nem ezen a néven ismeretesek a történelem lapjain; leginkább utódaik és a későbbi harcias és hódító nép, az avarok nevével helyettesítik győztes hadaikat.

Társadalmuk nemzetségi szervezetű, politikai szervezetük pedig a törzs. Némelyik vezéreit is ismerjük; ebből és a rájuk vonatkozó iratokból azt gondoljuk, hogy a vezető réteg törökül beszélt. Nem tudjuk, mi az eredetük, de a nomád törzsszövetségek évszázadairól arra következtetünk, hogy az időszámításunk előtti néhány évszázad már az ő történelmük is. Eltűnésük után vallják ősüknek nemzetségeiket az egyes nagy királyi családok, például a magyarok vezérnemzetsége, az Árpád-ház. Krónikáink értelmében a hun rokonság csak a XIV. század óta érvényes, a jelen sorok írójának azonban az az érzése, hogy az Árpád-ház már korábban is tartotta velük a rokonságot, ha erre eddig nincs is elegendő érvünk. Az a gyanúnk, és erre történelmi sejtések is mutatnak, a nagy hun király legendás sírja, arany-, ezüst és vaskoporsóval, drága ékszerekkel, és az uralkodókkal eltemetett szolgákkal valahol Magyarországon, egy nagy folyó aljánál, mondjuk a Tisza déli részén. László Gyula azt mondja, hogy keresni hiábavaló – hiába próbálták oly sokan –, csak megtalálni fogják, éspedig valamelyik leletmentéskor. Alighanem neki van igaza, annak ellenére, hogy hunnak nevezik a lovasnomádokat Kelet-Európában általában, elsősorban az orosz dokumeritumok és történeti források, és sokszor fordulnak elő a kínai források Ázsiára vonatkozó adatai között is. Természetesen nem az egykorú adatok között, hanem a jelenlegi népszerűsítő iratokban fordul ez így elő, és még azt is olvashatjuk néhol, hogy a magyarok voltak Kína első nomád nemzetiségei; ezzel várjunk, előbb még nyilatkoznunk kell az ázsiai jelenlétről, mert pontosabb regisztráláskor kiderül, hogy az így felsorolt törzsszövetségekben nem fordulnak elő magyarok.

1795-ben nevezte el először földrajzi előfordulásuk alapján E. Degignes a Nagy Faltól északra előforduló lovasnomád hsziungnu (xiongnu) népeket ázsiai hunnak, valamint ugyancsak földrajzi elhelyezkedésükről ázsiai avaroknak a zsuanzsuanokat (ruanruan). Összeköttetésüket már nem a nemzetségi szervezet, valamint a politikai környezetű szolgáló törzsszövetség segít eldöntenünk. Meg kell mondanunk, hogy mindenekelőtt a két nevet használjuk egymás helyett kényelemből mind a mai napig, elnevezésük ugyanis ebben a formában segít a leginkább. Vannak szakértők, akik helytelenítik – nem is jogtalanul –, hogy ebben a két nagy törzsszövetségnek egy XVIII. századvégi szerzetes elnevezése adott a történelemkönyvekben is érvényesülő nevet, annak meggondolása nélkül, hogy vajon összefügg-e a hun a xiongnuval és az avar a ruanruannal, azaz a zsuanzsuannal. Meg kell mondanunk már előre, hogy ez a kényelmes szóhasználat könnyebbé teszi a leírásokat, tehát nem akadálya a további kutatásnak; az pedig, hogy ázsiai, rájuk is és forrásaikra nézve is csak azt árulja el, hogy arról a nagy kontinensről való, amelyhez a kínaiak is hozzáfértek. Kijelenthetjük már előre, hogy az eurázsiai kontinens elválasztóvonala az Ural hegység: eddig látnak el az európai hunok történetírói, míg a kínai és más ázsiai dokumentumok szerzői legfeljebb az Ural hegységig tudják áttekinteni az ázsiai kontinens földjét. Ha tehát ázsiai hunokról és ázsiai avarokról beszélünk, elsősorban a kínai források xiongnu és ruanruan törzsszövetségekről beszélnek, s ezek megfelelőit keressük az európai történelemben is, és ezek az első, valamint utolsó előfordulásuk.

A déli és északi kínai dinasztiák között találjuk a nevezetes Északi vagy Yuan Wei-t (386 és egyes hagyományok szerint 420 között). Számos tettük közül a kínai történelemben ezek az államocskák jelentik a történelem nyugati elemét; családnevük a tabgacs, ami egy török törzs neve, és ebből, de leginkább ebből arra következtetünk, hogy legalább a vezető réteg törökül beszélt. Könyveik is maradtak fenn, s amikor ők könyveikkel megjelentek a kínai fővárosokban, kínai írással bizonyították, hogy milyen nyelven voltak írva, tehát hogy nemzetségeik-törzseik milyen nyelven beszéltek, és azokat a szavakat, amelyeket megőrzött számunkra történelemírás (nevek, címek, rangok stb.), milyen nyelvből fejthetjük meg. A turkológusok szerint, például Németh Gyula tanítványainak szóhasználatában török a törzsszövetség, de a mongolisták, például Ligeti és iskolája mongolnak véli a törzseket és szavakat is. Mindenesetre úgy tűnik, hogy a nyugati gyümölcsök és szokások az ő révükön kerültek a kínai hagyományba. Az azonban bizonyos, hogy az egyenlősítő földhasználat az ő dinasztiáik révén került bele a kínai hagyományba, legalább az ezredfordulóig, esetleg még tovább is. Nevük utoljára a Santungra (Shandong) vonatkozó dokumentumokban kerül elő az 550-es években – legalábbis a zsuanzsuanoké, s talán ez az 554-re vonatkozó adat a legutolsó róluk: később Észak-Kínában olyan földeken rendezkedtek be, amelyeket Kínába érkező idegenek számára tartottak fenn a kínai császárok és írástudók.

Európában 558 tájékán tűnnek fel az avarok. A kínai források ruanruanjainak feltűnése után, hasonlóképpen állattartó gazdasággal és nemzetségi-törzsi szervezettel, harcias fellépéssel érkeznek, ezért is könnyű a hunokat követő hasonlóképpen harcias és eredményes törzseket összekötni az utánuk jövő avarokkal. Mind e törzsek ázsiai kontinensen megjelenő neveit összekötik azzal a nomád néppel, amelyik őket képviseli. A későbbi zsuanzsuant ázsiai avarnak nevezi a kínai történetírás, elődeiket pedig ázsiai hunoknak mind a történetírás, mind a sinológia, tulajdonképpen analógiásan, a név és tartalma pontos vizsgálata nélkül.

A kínaiak azt mondják: az időszámításunk előtt eltelt évszázadokban ennek a harcias népnek az első barátja a földművelő kínai kultúra volt. Ebben az időben csak ie. 221-től van benne a kínai császárság, ami legalizálhatja az ázsiai törzsekkel folytatott kapcsolatát a földműves kínaiaknak. Többnyire ez a kapcsolat csak annyit jelent a nomádokhoz fűződő viszonyból, hogy a feltárt sírokban állattenyésztés-állattartás csak az ie. IV. századtól kezdve létezik. (Magyar szokás szerint „Krisztus előtt”-et mondanánk, de a kínaiaknak Krisztus annyira nem jelent semmit, legalábbis a XIV. századig, az európai keresztények megérkezéséig, és legfeljebb a nagy nyugati próféták egyikét tisztelik benne, hogy nem ezt a formulát használjuk…) Már biztosan a történeti hsziungnukról van a császárkorban szó, és így azok a nevek és címek, amelyek e róluk szóló történeti anyagból kihámozhatok, már biztosan rájuk vonatkoznak. Várom, hogy e történet előtti idők vagy a kínai történelem ősidői észak – nyugati kínai kapcsolatairól több derüljön ki a régészek jóvoltából; eddig mindenesetre ezek az adatok nem kerültek elő. Észak-nyugaton volt az a Csin (Qin) állam, amely a Csou (Zhou) dinasztia idején tűnt fel, és a kínai császárság alapítójává vált. Ie. 221-ben az Első Császár alapította meg az utána 2000 évig fennállt kínai császárságot. Ennek az államnak volt először kapcsolata a nomád népekkel, amelyeket később az államok északi falának egybeépítésével, a Nagy Fallal választottak el az ázsiai sztyeppe nomád népeitől a kínai császárok és írástudók. Sokan azt tartják, hogy a hsziungnuktól való védelmül emelték a kínaiak a Nagy Falat, a történeti forrásokból is kiderül azonban, hogy nem egészen így volt az: az Első Császár a szeparatizmust őrző államfalak lerombolásával igyekezett megteremteni a birodalom egységét, a megmaradt falakat pedig kiegészítette a Nagy Fallá. Nem annyira a védelmére, mint a tekintélyének növelésére szolgált, bár tényleg védte a sztyeppevidéktől a kínai császárságot. Vannak, akik azt állítják, hogy a Holdról a Nagy Fal volt az egyetlen földi építmény, amelyik látszott; erről azonban a legújabb írások már nem szólnak, alighanem mert egy pekingi konferencián, amely erről szólt, hiába keresték az amerikai űrhajósok erről szóló kazettáját vagy más dokumentumot.

Ha „a kínai történetírás atyja”, Sze-ma Csien (Sima Qian) azt írja a Kína egész korábbi történetét megíró „Történelmi feljegyzések (Si-csi: Shiji)” című könyvében, (noha a címnek más fordításai is vannak, elsősorban írójának apja, Sze-ma Tan miatt, aki udvari főcsillagász volt, de most az egyszerűség kedvéért fordítsuk csak így). Az állattartó első nomád nép, a kínai császárság északi, ázsiai oldalán élő xiungnu törzsek életmódjáról az első írásos dokumentumban azt olvassuk, hogy „az állattartásnak megfelelően váltogatják a helyüket”; „a vizet és füvet követve vándorolnak”, tehát a folyók és legelők irányába vonulnak, valamint hogy „Nem olyan a foglalkozásuk, amely révén fallal körülvett városokkal, állandó lakhelyekkel és megművelt földekkel együtt járna”, tehát nélkülük élnek. Nomád életformájuknak megfelelően gyakran elmozdulnak, mégis valamennyiüknek megvan az őket illető földterülete. Többször kértek engedélyt, hogy a Nagy Fal mögött használhassák a jó vizet és füvet, és meg is kapták az engedélyt. Csak ellenfeleik, a kínai földművesek védelmére, mondjuk engedély nélkül is letelepedtek. Utódaik a sztyeppe többi törzse ellen védekeztek, így azonban egy idő után a kínai kultúrát is védték a Nagy Falon túl. Az időszámításunk előtti első évszázad közepén ezek a törzsek egy nyugati és egy keleti részre oszlottak; a nyugatiak hím néven ijesztgették az európai államokat, a keleti törzsektől pedig a kínaiak is azt állítják, hogy a kínai államszervezetet tekintik mintaképnek, és a kínai védelmet választják a saját hódítás helyett. Annyi legalábbis bizonyos, hogy a harciasságukat és állattartó gazdaságukat a nyugatra szakadt törzsek tartották meg.

Mindazt, amit a hsziungnukról mondott a kínai történetírás, örökölték a türkök is. Az egyik eredetmonda szerint a hsziungnukkal vívott nagy csatából maradtak fenn a türkök ősei is. A történetírásban ez az összeköttetés a kínai „Történelmi feljegyzések (Shiji)” gyakran használt kliséit idézik, amelyeket a „történetírás atyja” talált fel ie. 90 előtt, de mindez a későbbiekben is alkalmasnak bizonyult az állattartó népek történelmi leírására. Az új ismeretek nem a történelmi együttélés következményei, csak a klisék átvételei; mert például az a mondás, hogy „nincs írásuk”, csak a kínai írástudók számára érvényes: az írás valamilyen formája (rovásírás) és újgur írás (hu a VI. század közepén keletkezett dokumentumokban is szerepelt). Ugyanez vonatkozik a naptárra, amit természetesen nem idegenből vettek át, mert maguknak is volt időszámításuk; 585-ben csak a kínai naptár elfogadása jelentett meghódolást, tudniillik az adórendszer elfogadását.

A nomád törzs neve valószínűleg két szótagból áll: hyóno formáját Harmatta János derítette ki és Czeglédy Károly elfogadta. A második szótag tehát semmiképp sem jelent „rabszolgát”, mint a kínai szakirodalom időnként írja, hanem csak a név része. Az első szótag azonban a „harcias, vad, harcos” stb. megjelölésévé vált, s a XVII–XVIII. században az angolok számára a Hungary természetes megfelelője volt, legalábbis az első szótag a hsziungnu első szótagának felelt meg; máig Magyarország neve a kínai nyelvben ezzel a szótaggal szerepel: Xiongyaly, azaz Xiong-ya-li. Ez azonban semmiképpen sem a hajdani „ázsiai hunok” neve, és semmi köze azokhoz a xiongnu törzsekhez, akik a Nagy Fal északi részén, lovon száguldozva, lovat és más állatot tenyésztve voltak barátai és ellenségei a civilizált, azaz földműves kínaiaknak.

Nem is erre hivatkoznak a kínaiak, amikor a magyarok első kínai megjelenéséről szólnak, például Kőrösi Csoma Sándorra gondolva, aki eszerint Göttingából a keleti magyarok hírével tért vissza, és az ő nyomukban eredt volna Kína felé. Szerencsére csak Tibetig jutott el, és itt megírta az első tibeti szótárat, nyelvtant, és az első tibetiekre vonatkozó kultúrtörténeti ismeretekkel is ő látott el bennünket. Feltárójuk, Stein Aurél természetesen már jól tudta a történelmet: az obi-ugorok legfeljebb az Ural hegység déli-délkeleti oldaláig jutottak el, de tovább semmiképpen sem. Az „ázsiai hunok” tehát más meggondolással kerültek a történetírók lapjaira.

Van egy kis nemzetiség Északnyugat-Kínában, a yugu, mai kiejtéssel jüku, az ujgur birodalom után Kanszu tartományban maradt két kis ujgur állam utóda, a magyarokkal tehát nem is olyan könnyű összeköttetésbe hoznunk őket. Történelmileg legfeljebb az életforma, az állattartás és a nemzetségi szervezet kapcsolhatja össze őket. Aki akarja és teheti, kutassa, elvégre minden adat fontos lehet, és mindegyikkel többet tudhatunk Ázsiáról vagy akár Észak-Kínáról. Az „ázsiai hun”-ok történetével azonban ne kapcsoljuk össze ezt a nevet és a történelmünket.

A hun, láttuk csak az európai királyi családok eredetével hozható kapcsolatba, talán a miénkkel is; az „ázsiai hun”-ok pedig csak angol átírásuk szerint vannak kapcsolatban a magyarokkal. Tanulmányozzuk tehát tovább a történelmet, mert erre a kínai történetírók is bonyolult válaszokat adnak.

 

Felhasznált irodalom:

Chang, 1981: Chang Kwang-chih (Chang Guang-zhi), The Archaeology of Ancient China. Third Edition, Revised and Enlarged. New Haven, Yale University Press.

Ecsedy 1968: Ecsedy, Ildikó, Trade-and-war relations between the Turks and China in the second half of the 6th century: AOH XXI, pp. 131–180.

Ecsedy 1980: Ecsedy, Ildikó, A contribution to the history of Karluks in the T’ang period: AOH XXXIV; 1–3, pp. 23–37.

Ecsedy 1981: Ecsedy, Ildikó, Western Turks in Northern China in the middle of the 7th century: Acta Antiqua 28:1–4 pp. 249–258.

Ecsedy 1984: Ecsedy, Ildikó, Ancient Turk (T’u-chüeh) /Tu jue/ burial customs: AOH XXXVIII, 3, pp. 263–287.

Harmatta 1962: J. Harmatta, Byzantinoturcica: Acta Antiqua X. pp. 131–150.

Historie… 1756–58: Historie générale des Huns, des Turcs, des Mongols, et des autres Tartares occidentaux, avant et depuis J.C. Jusq’á present, Paris

L’historie 1961: L’historie comme guide de la pratique bureaucratique (Les monographies, les encyclopédies, les recueils de statuts): in Historians of China and Japan, London

Ligeti 1940: Ligeti, Lajos, Attila hunjainak eredete. Az ázsiai hunok. In: Attila és hunjai. Szerk. Németh Gyula. Bp. 1940. 11–30, 31–60, 271–277.

Novgorodova 1989: E.A., Drevnjaja Mongolija (Nekotorye problemy chronologii I etnokuljtumoj istorii) Moskva „Nauka”, 384 p: AOH. XLV: 1, pp. 166–168.

Czeglédy 1969: Czeglédy, Károly, Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig. Bp. Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 8.

Erdélyi Katalin: A magyar őstörténet allegóriája (tus) 1994.