Kemény Zsigmond
GYULAI PÁL I–II.

Sajtó alá rendezte, a jegyzeteket készítette és az utószót írta Dobás Kata

Támogatónk

A kötet internetre kerülését támogatta a Nemzeti Kulturális Alap

Első kötet

I.

Úgy lőn, mint Báthori István, Lengyelország királya rendelte.

A gyulafehérvári székesegyház padlazata és falai fekete szőnyeggel vonattak be. Mindenik oldalon négy-négy ezüstkereszt függött összeállítva, Kristóf vajdának – kinek temetése tartatik – családcímeréből.

A bú-állvány ébensötét bársonyban díszlett. Rajta a négy szögleten négy szék volt fekete könyöklővel és vánkosokkal. Az egyiken ült Cyril pater az Ágoston-, a másodikon Manno pater, a Minorita-szerzet tagja, a harmadikon Felix, a Benedek- és a negyediken Alfonso, a Jézus-rendből. Mindenik szent férfiúnak hosszú olvasó volt kezében, és arca alámélyedett, míg az ájtatos ajkokat halk, de fogyhatatlan ima mozgatta. Az új fejedelem és a lengyel követ számára hasonlólag a bú-állványon jelöltetett ülhely.

Reggel tíz órakor minden harang megkondult. Öt perccel később a várfalakról húsz ágyú dörge.

Ekkor a fejedelmi udvarból kiviteték a halott.

A gyászkíséret következő vala:

Elöl ment két főrangú lovag: Gálfi János és Gyulai Pál. Hollószín méneikről sötét uszony folyt le, csókdosva a szeplőtlen fehér havat; mert február 13-ának koránya a sanyarú tél új lemezével vonta be az utcákat.

Gálfi a nagy fekete zászlót tartá kezében, melyen a halálváz kiszáradt lábaival a Báthori-címerre tapad; a selyemszövet másik lapjára egy művészi ecset a feltámadás képjeleit rajzolta.

Gyulai jobbjában óriás láncsát hordozott sötét lobogóval, míg balját nehéz paizs terhelte.

Ezen lovagok mellén és hátán viszont a néhai fejedelem címere függött.

Utánok következék András bíbornok és az egyház személyzete, hosszú s innepélyes sor, bezárva a Jézus-rend szolgái által.

Jött a hangászkar lassú léptekkel s fájdalmas zenével.

Egy ölnyi köz nyílt ki.

Az új sort megkezdé a gyermekfejedelem, Zsigmond őfensége, gyászöltözetben s bő uszonnyal. Kezében aranyfeszületet tart, melyen kilenc drága gyémánt és négy óriás jáspis ragyog.

Balról, illendő távolságban a lengyel követ, jobbról Báthori Boldizsár.

A koporsót tizenkét tanácsos viszi; rajta a fejedelmi aranykorona, vezéri pálca és palást.

Következtek az ország összegyűjtött rendei s utánok a tömeg.

A gyászkíséret négy ölre a templomtól megáll.

Rövid szünet és mély csend.

Ekkor előlovagol Gyulai Pál, a templom falán széttöri láncsáját, s innepélyes arccal fordul a gyülekezethez.

Másodszor dördül húsz ágyútorok.

Az egész tömeg leemeli fövegét.

Gyulai visszalép, és Gálfi János meghajtván a nagy fekete zászlót, bévezeti a gyászkíséretet.

A koporsó a bú-állványra lőn helyeztetve.

Zsigmond őfensége és a lengyel követ elfoglalják kijelölt ülésöket.

A halott fejénél hét hamvadó szövétnek, lábainál viszont hét terjeszt tömött füstöt és gyér vörös lángot.

A bú-állvány egyik oldalán ötven szegény jelen meg, durva szőrmezben és égő viaszgyertyákkal, másikon ötven főúr.

Ők a nép és aristocratia fájdalmának képviselői.

A tanácsosok külön padon foglalnak helyet; a többi kíséret a templomban szétoszlik.

A mise és föloldás után az erdélyi vicarius dicsérő szónoklatot tart a hamvak fölött. A jezsuita rend pedig gyászverseket énekel, melyeknek szövege és zenéje István király által küldeték hozzánk.

A szertartások után a koporsó lassú hanga közt a templomkripta nyílásához vitetik, és az innepély bevégződését húsz ágyú ércnyelve hirdeti.

Ekként történt Kristóf erdélyi vajda őfenségének temetése.

–––––––––––––

Gorowsky, István király biztosa, és Gyulai Pál siettek Lengyelországba – az a végtisztelet folyama és az ideiglenes kormányzóság alakítása felől, ez pedig a Báthori-család magánügyei iránt értesítendő őfelségét.

Gyulai megrendelésből Zsigmondnak egy arcképét is magával vitte. A művész, kinek ecsete nagy és méltó hírben állott, s ki később a florenci oskola elsőrangú egyéniségei közé soroztaték, lélekbúvár volt.

Ő a vonalok titkos írását, az arcizmok rejtélyeit, a küzdő szenvedélyek színvegyítését s azon kinyomásokat, melyeknek hüvelyében jelennek meg érzéseink, indulataink, a rögeszmék s uralkodó hajlamok, szóval a lélek befolyását a létegre tökéletesen ösmerte.

Aztán a tizenhatodik században még nem ment ki divatból a fél-eszményítés.

Da Vinci kiostorozta volna a művészet templomából – mint a megváltó a zsinagogából az üzéreket – a természet azon szolgai másolóját, ki kontár-hűn lerajzolta egy műarc minden szakállát, pórusát és foltjait.

Sőt még a németalföldi oskola is, mely a köznapi élet jeleneteit szerette és megörökíté, undorral tekintene fényképeinkre, miknek terjedése – nézetem szerint – egyik mérfoka korunk szépízlési hanyatlásának.

A fél-eszményítés elvéből következett, hogy példa okáért ama patríciusnő, ki elpirult, ha egy lovag tekintete az alabástrom vállakra tévedt, de férfi cselédei előtt – mint a szűz Diána a vadászebek mellől – meztelen lépett fördőbe, mert azokat magához hasonló lényeknek nem tekintette, sokkal több gőgöt árult el a vásznan, mint azon lehangoló órák alatt, midőn a művésznek ült.

S nem rejlett-é e modorban magasabb élethűség, mint a fukar utánzás szűkkeblűségében?

Az erdélyi fejedelem képe bámulásig tökéletes volt: de a fönnebbi értelemben.

–––––––––––––

Gorowsky és Gyulai gyorsan utaztak, hogy István királynak kedvét tölthessék, ki – mióta a köszvény háborgatta – a nehezebb természetű hatalmasságok közé tartozott.

S valósággal azon meleg felső öltözetekhez, melyeknek kelméjét, prémjét, bélését gyakran három világrész nyújtotta, s melyek fő fényűzési cikkjét tették az akkori életnek, nem csekély adag szolgálati hévnek is kellett járulni, hogy utasaink a sanyarú tél fagyával és a magyar s lengyel föld rónaszelével dacolhassanak.

Csakugyan elég korán s minden nevezetesebb baj vagy veszély nélkül megérkeztek vágyaik és küldetésök céljához.

Zamoskinál, a pecsétőrnél, mint parancsolva volt, rögtön jelentést tevén, még aznap az öreg király színe elébe bocsáttattak: előbb Gorowsky s másfél órával utóbb Gyulai Pál, az erdélyi követ.

–––––––––––––

Azon fiatal lovag, kiről e regényem címét nyerte, s ki a Báthoriak családviszonyaiba még Kristóf által beavatva levén, most kényes természetű magánügyek elintézéseért vállalt követséget, mély tisztelettel lépett a tizenhatodik század legkijelöltebb uralkodójának kabinetjébe.

Őt a hála gyémántlánca csatolta Báthori Zsigmondhoz.

Mert neki voltak sötét napjai, melyekben szenvedni és szeretni tanulunk; melyekben minden örömvirág, mely elhervad, hamvaival termékenyíti azon földet, honnan rövid életre fejlett volt ki..... a küzdő keblet. – Az ifjú bánata mindig szilárdít: az aggé görnyeszt.

Gyulai tizenkilenc éves volt, midőn a páduai egyetemből hazatért, és Erdélyben Békessi Gáspár lázadása kiütött.

E határozó percekben fegyvert ragadni, elvet választani és pártzászlót: polgári kötelességnek tartotta, s a felköltekhez csatlakozék.

Békessi, midőn az ostromlott Fogarasból titkon elszökni készült, csupán neki és Bogáthinak nyilvánította szándékát.

Gáspár úrnak fő hibája, mely miatt zátonyra jutottak tervei, az volt, hogy igen kevés emberösmerettel bírt.

Most is a két választott közül egyik – tudnillik Bogáthi – áruló lőn. Általa tudta meg István vajda az őrizet számát, a várfalak gyöngeségét, a vezér gyáva menekülését, a harapózó fejetlenséget és csüggedést.

Fogaras rövid ellenállás után föladaték.

A tekintélyesebb foglyok börtönbe és honárulási pör alá estek. Báthori Kristófra, ki akkor váradi kapitány volt, ruháztatott a vérbírósági elnöklet.

Gyulait azon mocskos vád is terhelte Bogáthinak hamis kijelentései által, hogy Békessi hátrahagyott kincstárából nevezetes öszveget orzott és rejteget.

Mivel a pártütő országnagy vagyona a fejedelmi pénztár tulajdonává lőn: a közügyek igazgatója kínpadra akarta vonatni Gyulait.

De Báthori Kristóf szigorú volt kegyetlenség nélkül, és magas fogalommal bírt a megtámadott becsület jogai iránt.

Eltiltá a bakót, hogy a kín műszerei a vádlottat maga ellen hamis vallomásokra ne ösztönözzék.

Szoros nyomozást parancsolt, de teljes védelmet engedett, és részre nem hajló kedéllyel vezette a rendkívüli bírószéket, s midőn Gyulai tökéletesen bebizonyította ártatlanságát, Bogáthit, kit István fogarasi várnaggyá tett volt, elmozdítá hivatalától, mint aljas rágalmazót.

Gyulaira e gyöngédség mélyebben hatott, mint a vajda kegyelme, ki nehány havi börtön után szabadságba helyezé, s később kitüntetésekkel halmozta. Ő érezte, és semmi körülmények s kísértések közt nem feledé, hogy Báthori Istvánnak a visszaajándékozott élettel: Kristóf házának pedig sokkal többel... a megvédett becsülettel adós.

–––––––––––––

A kabinet, melybe az erdélyi követ bévezetteték, komor kinézésű volt.

Azon hős, ki a fejetlenséget a varsói hongyűlésen, a pártoskodást a dirsávi mezőn széttiporta, ki roppant terjedelmű tartományok hódítója és a muszka cárok ostora vala; a terem falait szentek képeivel, a szekrényeket és asztalokat nagy halmaz iratokkal terhelte, s még kerevetjein is pergamen tekercsek, könyvek s oklevelek hevertek.

Hosszú vasfeszület alatt, széles karszékben, melynek vánkosait egy nagy medvebőr fedte, ült István király. Bal lába meleg kelmékkel borítva nyugvék a zsámolyon. Jobb oldalon közel kisded asztal állott gyógyszerekkel. Kezében egy vastag pálcát tartott, melyet mankóul is lehetett használni. Világosgesztenye fürteit fehér hálósapka takarta, mely verhenyeg, sőt csaknem vörös arcszínével éles ellentétben állott. Termete középnél magasabb s kövérségre hajló; melle tág s domború volt. Vállai szélesek s rendkívüli erőt tanúsítók. Hatályos homloka redőkbe vonult, nem annyira kor, mint testi szenvedések miatt. Hangja mély, leppegő és dörgő. Széles arcát szabályos keselyorra, szilárd álla és nagy, éles, metsző, átható s csaknem jegesztő kék szemei méltóságossá, parancsolóvá és sötétté tevék. Ajkai, melyek hajdan a szónoklat és rábeszélés varázserejével bírtak, most rendszerint szaggatott modorban, tartalmas, tömör és sírirati rövidséggel nyilatkoztak – szóval: István király külalakja a kedélyre oly magasztos és méla benyomást tőn, mint egy ókori templom, melynek homlok-ékítményeit letördelte a vihar, könnyű csarnokoszlopait megdönté az idő, míg a mély alap s ércerős falak épen maradtak; és szelleme hasonlított e templom belsőjéhez, hol a bűbájos frescoképeket – Cytherét, Horát, Amálthaeát, a kegyistennőket – letörölte a nedv, lég és évek behatása; de illetetlen áll még a sivár, hideg márványoltár, s fölötte Jupiter tonans szobra. –

Előleges értesítések után azon családi ügyekről, melyek egy maradék nélkül kimúlt Báthori-leány hozományának visszakövetelését és a fogarasföldbeni örökösödés rendezését tárgyazták, Gyulai alkalmat vőn az ideiglenes kormányzóság körül nyilatkozni.

Ez az eszmék rokonságánál fogva eszébe juttatta a királynak Zsigmond arcképét.

– Csengess – szóla a követhez.

Az öreg István tudniillik az erdélyieket némileg családhoz tartozóknak tekintette, s oly házias modorban bánt velök, hogy a „te” vagy „öcsém” megszólításon kívül minden más kegyvesztésnek tartatott.

Gyulai engedelmeskedék.

A komornyik belépett.

– Tegyétek elé Zsigmond őfensége arcképét.

István nem mozdult ülhelyében, míg a vászon legjobb világításba helyezteték. Ekkor mankójával a művész följegyzett nevére mutat: – Olvassa ki ön.

– Hannibal Torino – szólott a komornyik.

A király int kezével.

A szolga távozik.

– András öcsém, a vármii püspök, hozott tőle nehány rajzot. Bízhatom ecsetében.

– Mind a jellemfelfogás, mind a kivitel felötlő hivatást tanúsít – erősíté Gyulai –, és mi Jósikának olaszországi küldetéséből legtöbb nyereménynek tartjuk, hogy őfenségének alkalmat szerzett ily mesterkéz által egy kisded képtár alapját megvetni. Harminc éve, mióta a török megkímélte határainkat. A béke frigyet köt a művészettel, és zsoldjában tartja az ipart. Ezen pompás rámát (itt Gyulai a képre mutat), melyen a drága anyagok versenyzenek a feldolgozás ügyességével, és általa legyőzetnek, egy szebeni polgár, Schnell Frigyes készítette. – Felséged képén kívül már bírjuk őszentségeét, II. Fülöp spanyol királyét, Cosmus florenci hercegét és az öreg Doriáét. Machiavelli urat is, egy ifjú elhalt titkárt Borgia herceg udvarából, lerajzoltatta Jósika Torino által, s nekünk ajándékozá. Ő azt mondá, hogy ezen fiatal barátját az utókor bámulni fogja, mert jegyzeteiben jól elrendezve és kimagyarázva vannak a bölcs kormányzás minden talányai.

Ezen értesítések alatt István király néha köszvényes lábát tapintá kezeivel, és sötét arcán elnyomott fájdalom kifejezései zsibongtak.

– Ah – sóhajt, ráncba vonva homlokát.

Gyulai színletlen részvéttel tekintett rá.

– Semmi – szól a király szégyellve, hogy az anyag zsarnoksága erőt kezd venni szellemén. – Egy kevés hűlés okozta Plescow ostromakor.

E vár említésére, melynek megvétele egy hosszas háború legragyogóbb eredménye volt, és maga után oly békekötést vont, minélfogva a merész tervű muszka cár csaknem hűbérese lőn Lengyelországnak, kiderült az ősz uralkodó arca. Nagy kék szemeiben éles fény gyulladozott, homlokerei kidagadtak, és a szenvedélyes arcizmok megmozdulának, mintha egy tündérkéz a fájdalmak enyhítéseül fölemelte volna az évek irigy fátyolát, hogy a kivívott események és dicsőség képcsarnoka az emlékezés bűvös szövétneke által a kopár, a sötét élet sírpárkányára visszavilágoljon.

Rövid szünet következék.

Gyulai áthatva volt.

– A köszvény, a köszvény és az aggkor! – sóhajta Lengyelország hatalmas királya. – Utódról kell gondoskodnom – tevé hozzá hideg, mély, tompa hangon. Arca megint a komor és elzárkózott aggastyáné. – Zsigmond – mormogta, és kétkedőn nézett Gyulaira.

Az erdélyi követ nem merte ezen eszmék titkos kapcsolatát kutatni, és némán fordul a gyermekfejedelem arcképéhez.

Ekkor István király leeresztette ápolt lábát a zsámolyról, bal kezét a székkarhoz feszítette, nehány csaknem fakó fürt tévedt ki hálófövegéből, és a mély homlokredők szögleteire simult. Ajkai összeszorultak a kín görcsei közt. Fölemelkedett, hogy a föstvényt még közelebbről láthassa.

Egy hosszú perc lebegett el – Gyulaira nézt ólomszárnyakon; mert a követ sejté, hogy e szemlétől sok függ.

– Segíts leülni.

A lovag engedelmeskedett, és a karszéken minden viszont rendbe hozaték.

– Egy adag mákonyos port!

István király lassan vette bé a gyógyszert.

– Öcsém! – szólott fölemelve kezét, és ujjával a vászonra mutatva – nincsenek rajta a Báthoriak arcvonalai... nincsenek.

– Anyjára üt – válaszolta Gyulai.

– Annál rosszabb – dörgé tompán a király.

– Felséges úr! A Bocskaiak vére nemes és régi.

– A tizenharmadik századból ered; forrása orrunk előtt van, öcsém; orrunk előtt.

Itt szükség megjegyeznünk, hogy az öreg István szerény volt saját erényei iránt. Lengyel királlyá választatását mindig történetes körülményeknek tulajdonította. Ritkán hozta fel győzedelmeit és diplomatiai ügyességét. A hízelgőket, kik kormányzását magasztalták, sohasem mozdítá elé. Békén tűrte az országgyűléseken szabályainak ócsárlását, és indulatos jellemének rendítő erélyét nem a másvéleményűek, de a zavar után esengők üldözésére fordította. Szívesen értekezett ugyan taktikájáról, mely a támaszkodási pontok óvatos kiválasztásában volt eredeti és biztos; örömmel magyarázta az általa föltalált tűzgolyók készítése titkait s alkalmazásuk hasznát: azonban mindig csupán az értelmes vezérek és szaktudósok előtt, s legkisebb árnyéka nélkül a követelésnek és gőgnek. Csak egy kérdés vala, melyben büszkébb Coriolánnál s tán még Lucifernél is. Ez családa híre és ódonsága volt. Ő mindig inkább vala Báthori, mint lengyel király; inkább oligarcha, mint felség. Egyébaránt ha családfán szabad gyönyörködni, ezen gyarlóság – mely annyi nagyszerűnek lőn dajkája, s annyi halandó hüvelyt emelt a hír Pantheonába, s neveket nemzetek fölébe, a sorscsillagok közé – felette megbocsáthatóvá válik, kivált a tizenhatodik században, oly egyénnél, kinek dédőse még Ataulf gót királytól származott, nagyatyja, a bécsi helytartó, mint Warvick, királyt tett és trónkövetelőt buktatott meg, s kinek családja oly dús volt, mint a Montmorencyk, és oly hatalmas, mint a Braganzai-ház. –

Gyulai nem tartotta tanácsosnak sem a Bocskai-elődök keresésére kiindulni, sem pedig a család-óság értéke iránt bölcseletekbe bocsátkozni.

Más térre igyekezék tehát a király figyelmét vonni. De István szemei mindig a képen függöttek. – Ösmered-é – szólott az ifjú követhez oly hangulattal, melynek csöndes és mély árja között egy elszokott lelkesedés töredékei lebegtek... mint a fövenytér folyamán azon virágszál, mely távol partoktól sodortaték el, hol tenyészés volt és zöldület –, ösmered-é az agg fájdalmát, midőn utolsó tervét elkészítette, és kipihenni akarván észreveszi, hogy számításait fövenyre, reményeit álmokra építé? Öcsém, én vén vagyok. A köszvény! Orvosom nem tud állapotom felől megcsalni. S Lengyelország! Szomszédunk az orosz és török. A Habsburgok ellenségeink. A németek Brandenburgra sóvárganak. Kívülről a tatárportyázatok, benn a „veto” és viszály. Én már gyönge, agg vagyok... és az ő képe – ekkor megcsóválta fejét – nekem nem teszik. Öcsém Gyulai, nekem nem tetszik.

A követ szólani akart; de a komor uralkodó parancsolón intett kezével és folytatá:

– Erdélynek sem jóslok semmi szerencsét. Nem jóslok.

Ekkor a test fájdalmai viszont jelentkezni kezdettek, és még inkább elzordíták kedélyét. Végigvonta tenyerét arcán, és a karszék hátára hajlott fővel szólt:

– A vas kardnak és nem gyiloknak való. Fegyvertáromban egy tőr sincs. Rossz az alattomosság, mely hát megöl szúr és rejtett eszközzel. Torino megkímélhetett volna e képtől. Mindig lesütve tartja-é szemét Zsigmond vajda?

– Felséges uram! – felelt nemes hévvel Gyulai. – A művész keze az utánzáskor is teremt. Egy hajszállal közelebb talál ejteni két vonalt, és a megváltozott távolságból fölmerül a bűn. Alig emel inkább ki valami redőt, s már alája suhan az ármány. Ecsetje sápadtabb talál lenni az élet színénél csupán egy árnnyal... s ímé, a festett vászonra a sötét szándékok egész raja költözik. Ennélfogva az utolsó fénymáz, mely egy képet bevégez és kitisztít, nem holt és hazug anyagok által készül, de szívünkben terem és szemünken át sugárzik a műre.... ez a rokonszenv. Aztán felséges uram, az arcfestést régi mondák szerint a szerelmes pásztorleány találta föl, és az ószázadokban többnyire a kegyelet használta a máglyasír és hamvedények körül. Úgy látszik tehát, hogy ős célja volt inkább a szívet kielégíteni, mint kutató eszünk bírálatainak valamely jellem felől vádoskodó adatokat szolgáltatni.

István király fölemelte a hátvánkosról fejét, és komoran, de visszatetszés nélkül hallgatta Gyulait; mert ő mindig becsülte a hűséget, bátorságot s erélyes nyilatkozatokat.

A kegyenc folytatá:

– E képen sok hiba van.

Ekkor Torino művét figyelemmel átfutotta Gyulai.

– Mindenütt ferdítés s kontárkodás mutatkozhatik. Én nem tudom hol, mely helyen, minő vegyülettel? Eszemet megbabonázta az olasz, szememre fátyolt vont. E kép rossz, bizonyosan rossz: mert felségednek Zsigmond nem tetszik. De – ki tagadhatná – rajta mégis van, kell hogy legyen vonal, mely szeplőtlenül másoltaték és megszólalásig hű. Nem merem mondani: melyik, s nem tudok választani. Mert a kijelöltet felséged baljóslatúnak tarthatná. Azonban az arcösmeret nem tudomány, tapogatózás is alig; sőt az sem. A gúlák titkos írását, Egyiptom gránitba vésett krónikáját talán folyvást fogják olvasni maradékaink, mint mi Salamon bölcsességét és Dávid érzéseit; talán a kőállatok, a légtől elzárt fahéj, a múmiák tarka köntösei valaha a bámész emberiséget ezer néma év történeteiről értesítendik; mint most nekünk kifecsegik a tinta és papiros az újabb századok sírtitkát, a porrá vált izmok, a légbe elpárolgott vér és fehérlő csontok egykori szenvedéseit, örömeit, működését és álmát. – Ezek mind lehetségesek és megtörténhetnek. De a természet ravaszabbul készíti rejtélyeit, mint az ember, és az arc sohasem fog többet nyújtani, mint tévesztő adatokat a sejtés számára. A lélek betűi a tettek s nem a vonalok.

– Imádkozzál Magyarhon védnőjéhez – szólott Lengyelország uralkodója –, hogy a te rokonszenvednek adjon igazat, s nem a vén István király aggodalmainak. Gyakran imádkozzál.

Megint fájdalmak ostromolták.

– Jöjj közelebb – mondá.

Gyulai engedelmeskedék.

– Téged Fogaras ostromakor elfogtalak. Emlékezel rá?

– Igen, felséges úr – válaszolt Gyulai, meg nem foghatva e csodálatos kérdés támadását.

– Midőn a börtönöket vizsgáltam, megláttalak. Társaidat a szigorú törvény pallosra vagy bilincsre ítélte. Te kiszabadultál, mert érzém, hogy igazsággal fogok kormányozni, és nyílt arcod kezeskedék, miként önzésből és aljas célokért soha pártütésbe nem vegyülhetsz.

Gyulai szólásra akarta fölnyitni ajkait; de a király kezével intett.

– Jöjj még közelebb. Látod ezen gyűrűt?

Az uralkodó egyik ujjára mutatott jobb kezén.

– Igen, felséges úr!

– Te tanult ifjú vagy. Le tudod-é e gyűrűt oly pontosan írni, hogy a legfurfangosabb ész is kétséget iránta ne támaszthasson?

– Remélem, felséges úr!

Ekkor István király levonta ujjáról a drága ékességet.

– Fogadd el emlékül – szólott.

Gyulainak meghajlottak térdei.

– Semmi köszönet – mondá az agg uralkodó. – Hallgass rám!

Gyulai fölemelkedék, és néma tisztelettel figyelt.

– A gyűrű leírását még ma add át. Pontos legyen az, öcsém, felette pontos és körülményes.

Az ifjú követ őfelsége ezen parancsának teljesítése iránt mindent elkövetni ígért.

Báthori, mennyire súlyos fájdalmai engedték, földerült arccal szólott:

– Légy hű Zsigmond vajdához tettel, tanáccsal és szenvedések közt is.... Ne szólj, ne ígérj semmit. Fogadás és eskü nélkül is bízik benned az ősz király. E gyűrűt ótalmazd az idő rombolásától és orzó kezektől. Ne mutasd a kíváncsiaknak. Mátkádnak ne add jegyajándokul; ábrándokért, kalandért se kockáztasd. Ifjú vagy, s tán néha könnyelmű, de ne kockáztasd.

Itt egy percig kénytelen volt Báthori félbeszakítani intéseit; azután mély és megrázó hangon folytatá:

– Ha valaha börtönbe kerülsz, melynek falai erősek, árka szédít és örvénylik; ha csel körülhálózott és bonyodalma oldhatatlan; ha álnok kegy, csalárd szó, színlett rokonszenv vízre vitt; ha rád pellengér, bitófa, pallos, zsineg, tőr, méregkehely vár: akkor kérdezd meg lelkiösmeretedtől, érdemled-é ezeket? Ha a belső bíró „nem”-mel felel, tudakold eszedtől: ki lehet-é szabadulni e veszedelemből valami mód vagy eszköz által? Midőn ez is „nem”-et mond, akkor – de jól figyelj rám, öcsém Gyulai –, tehát akkor emlékezz meg a vén Báthori Istvánról, ki már hihetőleg őseihez költözött. És megemlékezvén rólam, vedd elé az olvasót. Imádkozzál a szenteknek, boldogasszonyunknak és a megfeszített istennek, hogy őrködjenek a megholt átka felett, és bírálják meg azt, ki a véghagyomány szavait megszegni merné. Imádkozván pedig vond le a gyűrűt ujjadról és küldd el – azonban óvatos légy a vivő személy iránt; s mert te nem tartasz semmit az arcvonalokról, figyelj tehát tetteire –, mondom: küldd el Báthori Zsigmond erdélyi vajdának, megizenvén, hogy ez azon gyűrű, melyről István király véghagyományában átok mellett rendelkezett. – Most már távozhatsz. Holnapután visszaindulsz Erdélybe.

Könnyek közt csókolta meg Lengyelország uralkodójának odanyújtott kezét Gyulai.

Midőn a kabinet ajtójánál volt: – Öcsém! – kiáltá Báthori – a leírást el ne feledd Zámoskinak átadni; jól őrizd a gyűrűt; emlékezzél meg a vén Istvánról; légy hív Zsigmond vajdához. – Ah, hogy nekem e kép nem tetszik. Nem tetszik!

–––––––––––––

II.

Több év tölt el a fönnebbi jelenet után.

István király rég meghalt, és Zsigmond vajda hat hónap óta önerején uralkodék.

Gyulai Pál több küldetéseket vállalt már, és sikerrel teljesíte. A fényes portánál tekintélye volt; Prágában, a német császár ekkori lakhelyén, figyelemmel fogadtaték. Midőn a közügyektől menekülni alkalma nyílt, tudományos munkálkodásra áldozta ideje nagy részét. A váradi kapitányság kötelességeiről írt rövid értekezése bölcs tapintatot, széles politikai és tárgyösmeretet tanúsított, s akkora hatással vala, hogy a nemzeti fejedelmek alatt a kapitányi beiktatáskor mindig ünnepélyesen felolvastatnék.

Ő szerette a művészetet, fényűzést, kényelmet, kalandokat és költészetet. De a polgárosodás fűszer-lege nem lágyítá el hatékony szellemének rugalmasságát; a dal ábrándjai nem csábították le a cselekvények küzdteréről, és az édes kalandok közé mindig egy tölt szívnek örök érzések utáni esengése vegyült.

–––––––––––––

A naptár 1591-et számlált.

Az ifjú év rózsapártában jár; a rétekről illatvegyet szív; a folyam tükrén mosolygó képleteket, az égen sötétkék zománcot és ezüstszín párafátyolt lát; az erdők zöld járdái közt minden lombról szerelmes madárzenét és a szirtok megöl vidor légajkokat hall.

Május van.

Szászsebes, melynek vidékére vezetem olvasóimat, a nemzeti fejedelmek alatt szerepet játszott.

Kis város volt ugyan; de az ország szívében feküdt.

Falai erősek, s polgárai mindig a fennálló kormányhoz szítók.

Tág és teres környéke többnyire a hadiszemlék, népinnepek és vitézi játékok színpadjául jelölteték ki.

Mert Erdély könnyelműbb kedélyű volt akkor, mint a testvérhon.

Ott a félhold népe dúlt; míg nálunk három fejedelem uralkodása és egy egész nemzedék nem szemlélt idegen lobogókat.

Magyarországon a tengő lét az ipar kiszáradt csatornáiból – mint a sápadt gyermek egy beteg dajka fonnyadt emlőiről – semmi táplálékot nem szívhatott.

Erdélyben pedig a levantei kereskedésnek rakhelyei voltak. S míg a szebeni aranyműves Nürnbergből tett megrendeléseket, a brassai szövetárus néha minareteket látott s óriás pusztát, tevét és karavánokat.

Aztán a mi első fejedelmeink sok kecses tulajdonokkal bírtak.

János király lovagias jellemű és jó szónok volt. Borongó körülmények közt is sóvárogta a fényűzést, szerette a hadijátékokat. Izabella szép, művelt és kacér vala. Könny és vágy égett sötét szemeiben. Lepletlen melle a rákosi táborban könyörre bírta Szulejmant; titkos sóhaja György barátot merész ellenségekkel környezé; inda szeszélyei a kincstárt és udvarlókat örökös zavarban tarták. Zápolya Zsigmond – ki hol király, hol herceg volt – változékony egészsége dacára könnyű s pezsgő vérrel áldaték meg. Midőn a hittani viták miatt feje elkábult, fuvolájával – melyet mesterileg játszott – űzte ki elméjéből Socin tanár bölcsességét és a többi újításokat. Erős lovaglás után lágy olasz költőket olvasott. Békessit, miután jól leszidta furfangjaiért, ebédre hívatá, hol hárfásnők énekeltek, arany serlegek ürítetének, és elménckedés folyt. – Ő a fehérvári szűk épületet csinos és tág királyi lakká változtatta. A dísztermek falait gyönyörű frescoképek, és padlazatát keleti szőnyegek borították. Bútorai drágák és kényes ízlést tanúsítók voltak. – Következője, Báthori István, nem áhítá, de nem is gyűlölte az élvezetet, és Kristóf vajda, ki – mint tudatik – szent Dávid zsoltárainak éneklése közt halt meg, nem uralkodott oly hosszason és akkora hatállyal, hogy a közszellem irányára érezhetőn befolyhasson.

Ezen okokból következék, hogy nálunk vidorabban folytak a napok, mint a német hatalom alatti magyar földön, s aristocratiánk vagyonosabb levén, inkább ösmerte a fényűzést és élveket. Az udvaroncok pedig ha szintén Ninivévé nem is változtatták azon a kört, hol ármányaiknak, dőreségöknek, nagyravágyásuknak és vesztegetéseiknek tág pályatér nyílt, tudnillik a fejedelmi palotát: de az csakugyan néha megtörtént, hogy ki ma mindenható volt, holnap álruhában kóborolt a népsöpredék közt, hogy Husztra, Tömösvárra vagy Havasalföldre menekülhessen; megtörtént, hogy az állomány titkait lengyel orvosok, olasz komornyikok és színésznők jobban ösmerték, mint a korlátnok: Terpsichore papnői örömtanyává alakították a tanácskozások termét, a fényes portának szánt ajándékból kéjhölgyek számára is jutott egy-egy arany nyaklánc, s olykor a hadisegély vitézi játékok kiadásait hordozta, míg a kapuadó titkos ajtócskákon tűnt el a kegyencek nagy csodálkozására. –

De ily visszaélés s könnyelműség Báthori Zsigmond uralkodásaig inkább kivétel, mint napirend volt.

Miután azonban Géczi a kormányzóságról lemondott, és az ifjú fejedelem a medgyesi hongyűlés törvényeit – mert azok elébe korlátokat akartak szabni – egy ünnepélyes elfogadáskor szétszakította, a szokatlan közönségessé lőn, és a naplopók aranyideje elkezdődött.

Vándorművészek, kötéltáncosok, szemfényvesztők, trufátorok, alakosok, vívók, küzdők, karmesterek, képírók, műlovagok, dialecticusok, hasból beszélők, necromantok, tűzkirályok és astrologok csődültek Erdélybe. –

Ezen érintések után gyaníthatni, hogy Szászsebes terén május leggyönyörűbb napját nem komor tábori szemlék, sőt ellenkezőleg vidám, nyájas és kedélyt derítő élvezetek teendik még érdekesebbé. –

Tekintsünk körül.

Gyulai Pál, ki most a mulatságokra felügyelést Zsigmond vajda kívánatára átvállalta, elrendezé a pályatért, hol öklezők és küzdők fognak versenyzeni; a lövészek számára helyet jelöl ki, és különböző mesterembereknek, kik egy német modorú torna emelkedő sorompói és sátrai körül munkálkodnak, parancsokat oszt.

Ezen fáradság, gond, szorgalom és költséges készületek csak a közelebbi napok számára ígérnek szórakozást, kitüntetéseket és élvezetet.

Jelenleg, tudnillik május hó 16-án, a szászsebesi tér más oldalára, hol egy színkör áll, kezd lassanként gyűlöngeni a nép.

Ott kötéltáncosok mutatványai után nagyszerű mysterium adatik: Jerikó ostroma.

A régi zsidó öltözetek, hosszú rézkürtök, a papoknak hétszeri ünnepélyes menete, a vár falainak titkos gépezetek általi véletlen elsüllyesztése kétségkívül sok gyönyört okozand a látványokon kapó tömegnek, míg aztán a szöveg vallásos iránya a keresztyén érzelmeket és a csengő rímek a költői ízlést kielégíteni fogják.

Estve tűzijáték rekeszti be a nap élvezeteit. És az udvar, az öreg tanácsosok és úri hölgyeink csak azután kocsiznak vissza Fehérvárra, mely egy rövid órára fekszik, lovagoktól kísértetve, fáklyával, csatlósokkal, nagy zajban.

E mulatságoknak – mint gyakran történt – semmi kijelölt oka nincs ugyan; de szállongó hírek és komornyikpletykák szerint egy prágai gróf érkezett nemrég a fejedelemhez, minden hivatalos küldetés nélkül, és valami kisebb rangú úr a varmii püspöktől, Báthori Andrástól, ki Rómában járt, hozott leveleket. –

Sajnálom, hogy e regény terve csak a mutatványok készületeire és a színköri függöny felvonataláig engedi olvasóimat elvezetni.

Ez rám nézve kedvetlen körülmény; de némi vigasztalásul szolgál, hogy vitézi játékokat Turpin püspök óta James úrig elegen írtak már le. Továbbá nem akarom olcsárolni Jerikó ostromát; de azt mégis rágalom nélkül állíthatni, hogy a bibliai színművek egész irodalmában egy darab sem versenyezhet Calderon mysteriumaival; noha ezek is – ízlésem szerint – eléggé unalmasak. Végtére pedig, az akkori kötéltáncosok- és műlovagokhoz hasonlókat most minden varjúzugban láthat az érdemes közönség, és a szászsebesi zeneversenyekre bizonyosan a világhírű maestrók nem küldötték el legjobb tanítványaikat.

De a tárgyra!

Lanyha idő van. A nap arca könnyű, gyér fátyol alól tekint a regényes vidékre. Egy csacska szellő a szászsebesi toronyóra hangját a színkörig terjeszté. Négyet üt, s noha egész óra kellett még az előadásokig, melyeknek kezdete délután ötre tűzetett ki, többen jelentek már meg a néptömegből, s néhány úr is érkezik. A sorompókon belöl a napszámosok elvégezték dolgaikat; de művészeink még az édes „far niente” utóperceit élvezik, s míg Josué izraelita vezér – ki rendezői kötelességeket vitt – a színfalak közt sürög, az alatt a jerikói polgárok, a bajazzo, műlovagok, kötéltáncosok, zsidó hősök és léviták csoportozatban, magánosan vagy karöltve sétálnak, ülnek, vitatkoznak a színkörben, a sorompók mellett és a szabad mezőn, közéjek ha idegen is vegyül. S a korán érkezett nézők is külön köröket formálnak vagy összeelegyedve társalganak.

Mi ezentúl következik, azt célszerűnek gondoltuk drámai alakba öltöztetni.

–––––––––––––

Személyzet

Gyulai Pál, kegyenc

Alfonso pater, jezsuita

Farkas István, astrolog

Gergely diák

Giovane Senno, karmester

Guzman, súgó

Genga, rendező

Battista, kötéltáncos

Pierro, bajazzo

Sofronia, olasz nő, ki a mysteriumokban Rahabnak, egy jerikói kéjhölgynek szerepét fogja játszani.

Cecil, első énekesnő

Tiefenbach gróf, prágai titkos követ

Lazintzki Szaniszló, lengyel lovag, ki Zsigmond vajdának a vármiai püspöktől hozott leveleket.

Schrőtér Gottlieb, szászsebesi polgár

Mészáros Pál, köznemes

Láncsások, kék darabontok, nép stb.

–––––––––––––

Első jelenet

(Guzman, Battista, Pierro)

Battista. Én tudom: hogy történt a dolog? Ti nem voltatok itt. Már két éve, midőn...

Pierro (közbeszól). Ah! Akkor én még szent Floriánra esküdtem: most a lorettói szűzre. E két eskü közt, signorok, nagy a különbség. Több, mint a káromkodás és ima, több, mint az abruzzói barlang nyílása és egy zárdakapu közt.

Guzman. Nemes Pierro! S te zsivány voltál? Floriánt a latrok tisztelik.

Pierro. Pszt! A fának is füle van, és Gyulai úrfi igen kényes ember. – Én, don Guzman, simulékony természetemnél fogva tudtam a néptömeg közé vegyülni, mert Pierro, a bohóc, régen.... volt (ekkor a zseborzás mesterfogásait utánozza). Most hanyatlunk, öregszünk... erőnkkel gazdálkodunk! S hát te, Kasztília gyöngye, vitéz Guzman! Fáklyát tartottál-e az ördögnek vagy csak gyertyát?

Guzman. Kölyök! Bennem hidalgók vére foly: szeplőtlen vér és tett-szomjas. Ha a balladákat s krónikát részrehajlatlanul írnák: akkor rólam énekelne Cecil, és csodát beszélne a jövő század. De a lant és toll grófoknak, marquis-knak, hercegeknek van zsoldjában. Csak őket dicsérik, míg Guzman, a híres hős és kalandor...

Pierro (közbeszól). Észre nem vétetve a súgólyukba búvik.

Battista (Pierróhoz). Csúszó-mászó próza! Hogy mersz a lelkesedés útjába állani? (Guzmanhoz) Nemes lovag! Nyújtson ön vázlatokat regényes életéből. Én jó lábon állok Gergely diákkal, ki egy nagy költőnek, Tinódi Sebestyén uramnak két esztendeig volt...

Pierro. Csizmatakarítója.

Battista. Igen ám; de gazdája havi fizetés helyett bévezette a tizenkét lábú versek készítésének titkaiba.

Guzman (sóhajt). Mit használ az nekem?!

Battista. S ön nem veszi észre, hová nézek?

Pierro (színlett hévvel). Ön túl szerény, s nem akarja látni, miként Battista barátom egyenesen az égnek azon tájékára néz, hol Gergely diák félre fogja döfni Göncöl szekerének rúdját, hogy a csillagok közt helyet készítsen vitézlő don Guzmannak, mint a pogány költők Pollux örmény... vagyis görög tábornoknak.

Guzman. Arcátlan bohóc!

Battista (torz szigorral). Bajazzo; fogd be szádat. Különben (öklét fölemeli) oly sötétkékké festem hátodat, milyennek azon éjjeli eget képzeled, honnan Guzman lovag csillaga leragyogni fog. Értettél?

Pierro. Tökéletesen. Te szívre tudsz hatni, és a költői hassonlatoság által elérzékenyítesz.

Battista (Guzmanhoz). De ön se vegye nagyra Pierro elménckedéseit. Hiszen a szegény fiú hivatalból bohóc. Őt ötletei táplálják, mint minket a mindennapi kenyér. S aztán ő még nem is tudja, hogy kegyed, Guzman lovag, mint tegnap hallám, tulajdonképp villafrancai herceg.

Guzman (elégülten). Lehettem volna, Battista úr. Egy véletlenen múlt, Battista úr, hogy az nem vagyok.

Pierro. Guzman lovag, ki véletlenül nem herceg és történetből súgó! Bocsásson meg merészségemért.

Battista. Pierro, az ó-kasztíliai vér csak egyrangúak iránt tart bosszút. (Guzmanhoz) Nemes lovag! Miként és mikor lehetett volna ön villafrancai herceg?

Guzman. Ah! A fiatalkor, a kalandorélet! Most is gyönyörrel emlékezem azon fényes napokra, midőn sötét éjjel pengettük a guitarre-t s fütyöröltünk. A herceglány, a duenna epedeztek. Mi fölmásztunk az ablakerkélyre, és megállottunk a kapu sarkánál. A szemérmes éj százszor hallá e sóhajtást: Inez! Katica!

Battista. Engedelmével vitéz don Guzman, itt valami kuruzslatnak kellett közbejőni; mert hogy képzeljek én valakit egyszerre az ablakerkélyen és a kapusarok mögött? Aztán miért legyen egy némber hol hercegleány, hol duenna, hol Inez, hol Katica? Nem is említve, hogy a fütyölés guitarre-kísérettel nem serenadra való.

Guzman. Tatárt, kuruzslat! Képzelje ön mellettem don Alvarezt; guitarre-unk csak egy volt, tehát... én fütyörésztem; de magam rovására. S minthogy ő történetesen örökké Inezzel beszélt, én a duennát választám. Azonban mindketten lovagok voltunk és szegények, mint a templomegér.

Battista. Tovább, don Guzman! Tovább!

Guzman. Egykor, tudnillik szent András napján – jól emlékszem minden körülményre – én a sykamor ágai közt lappangok, az ablakerkély mellett. A hold is elbútt. Csak valami csekély csillagok sétáltak az égen. „Psz!” Közelítek. „Barátom, Guzman, kölcsönözd át válladat.” Jól van. És mi történik később? Egy óranegyed múlva – éppen méláztam; mert Katica egy trombitással Tunisba ment don Juan d’ Austria vezérlése alatt. S ott a szegény leány könnyen pogánykezekre juthatott! – tehát éppen búsongottam, midőn két kamasz nyakon csíp. No, nincs mért többet szólanom. Elég hozzá, hogy a hercegkisasszony becsületét kíméleni kelletett. Az öreg atyusnak nem volt más gyereke. És a jószág s meg a cím fiak hiányában leányágra szállott.

Battista. De ekként, nemes lovag, csakugyan nem ön, hanem Alvarez lett villafrancai herceg!

Guzman. Battista úr, éppen itt a dolog ereje. Mert lásd barátom, ha szent András napján történetesen én kölcsönöztem volna el don Alvarez vállát, s nem ő a don Guzmanét – mert mi mindketten lovagok valánk és szegények –, akkor én mentem volna be az ablakon, és a két kamasz őt... azonban erről hallgatok...

Pierro. Úgy van: a villafrancai hercegséghez csak két sing hibázott... a földtől az ön válláig.

Battista. No, don Guzman, ez érdekes kaland, s a balladák tárgya. De beszélje már ön el azon hőstettet, mely a krónika szakmájába esik.

Guzman. Az nem Spanyolországban, hanem a párizsi vérmenyegzőn történt. Én a ligánál szolgáltam. (feltűri ingujját) Tekintsenek ide e karra.

Pierro. Ej, de gyönge húsban van ön! S mégsem látom sehol a hős-izmokat.

Guzman. Bizony mind ott vannak, uram, csak elbúttak és lappanganak: azonban a szükség idején... de én nem szoktam dicsekedni. Tehát, Battista és Pierro, ezen kar, tulajdon ezen kar Coligny admirálnak...

Pierro. Levágta nyakát.

Guzman. Nem. Az utca közepén, midőn vérében fetrengene, nyakáról... elzsákmányolta a bársonypalástot. S pedig éppen akkor méltóztatott IX. Károly, francia király, a Bourbon-palota ablakából kilőni. A golyó fülem fölött süvöltött el. S tehát egy felséges golyó, mely nem talált, és egy admirális-palást, melyet én találtam meg! Minő csoda!!

Battista}

és Csodák, nagy csodák!!

Pierro.

Guzman (fölhevülve). Alvarez – ösmerem őt – elcserélné e palástért a villafrancai hercegséget...

Pierro (közbeszól). És pótlékul odaadná Inezt, a kedves nőt.

Guzman. Kérem, az nem valószínű! Ő dühös szerelmes és bősz féltékeny.

Battista. De drága barátom, Kasztília gyöngye, vitéz lovag! Mikor láthatnók meg e ritkaságot? Zsinórai aranyfonalok, csatja rubin, ugye? Ah, hogy fog örvendeni az a bohó diák! Aztán nálam néhány palack érmelléki hever. Ön a szemnek s én a toroknak nyújtanánk élvezetet. A versíró pedig rímeket mondana Inezről, Katicáról, melyeket Cecil, a prima donna addig énekelne, míg utoljára Guzman lovag neve fénylenék, mint azon híres carbunculus, mellyel éjszaka gyertya helyett lehet világítani – a mesében.

Guzman (sóhajt). Ezek álmok. Csak szép álmok!!

Pierro. Kivált az érmelléki palackok. Ösmerem Battistát.

Battista. Bárgyú! Neked fogalmad sincs egy rendezett háztartásról. (Guzmanhoz) Nemes lovag, tervem miért volna kivihetetlen?

Guzman. Hát nem tudja-é, hogy engem Gergely diáktól nagy köz választ el – oly mélység, melyben a zsidó Abiron, a múlt héten, midőn a masinák megakadtak, elsüllyedhetett volna? Önnek, mint látom, csekély világnézete van. Nem érti a párt eszméjét. Hja! Nem szolgált a ligánál. Barátom, soha se felejtse, hogy Giovane Senno – a mi karmesterünk – Báthori Boldizsár őnagysága részén áll. Gergely diák pedig a fejedelem asztalánál mond verseket. Ő híres trufátor; de a kormány zsoldjából él.

Battista. Mi közünk a párt viszályaihoz? Mi művészek vagyunk.

Pierro. És Battista a közönség fölött lebeg – a kötelen; Guzman lovag alábúvik, mielőtt az események kezdődnek – a súgólyukba. Gergely diák akkor áll elő lantjával, mikor frigy köttetik, és a hőst magasztalni kell. Én pedig a művészek és műbírák közt sompolygok – szerepem közvetítő. Nekünk tehát éppen nem kellene ellenséges érzelmeket táplálni.

Guzman (megvetéssel). Bajazzói bölcseség!

Battista. Don Guzman! Én a kibékítést magamra vállalom. Holnap önnél fogunk időzni, és – szavamra – a diák balladát készít!

Második jelenet

(A rendező előlép; az előbbiek)

Rendező. A nép már gyülekezik. S önök? A zenekar egyenruhában. S önök? Sofronia kisasszony is, ki mindig elkésik, akar öltözködni. S önök? De, ím, a biztos őnagysága! S önök pazérolják a drága időt.

Harmadik jelenet

(Gyulai érkezik)

Mindnyájan (leemelt föveggel). Idv és szerencse a fejedelmi biztosnak!

Gyulai (Battistához). Neked a második mutatványkor kell föllépni. Korán szedd rendbe magad. (Pierróhoz) Fuss, és mondd meg Giovane Sennónak, hogy midőn a fejedelem érkezik, mint közelebbről történt, köszöntse az egész hangászkar zenéje. (Battista és Pierro távoznak; Guzman is menni akar; de Gyulai kezével maradásra inti)

Rendező. Nagyságos úr, kötelességem jelenteni, hogy Sofronia kisasszony illedék elleninek tartja a mai ódon öltözetet, mely a reggeli pongyolához hasonlít, és egy erényes némber kényes érzését sérti.

Gyulai. Mily nevetséges kacérkodás az ártatlansággal! Mondd meg neki, hogy ő most nem a szűz Zuzánna, hanem Rahab, a jerikói kéjhölgy. Tartsa magát szorosan szerepéhez. Különben jövő alkalommal Florinát léptetjük föl.

Rendező. Értem, nagyságos úr! (távozik)

Negyedik jelenet

(Gyulai és Guzman)

Gyulai. Guzman, jer közel!

Guzman. Fejedelmi biztos úr!

Gyulai. Te minap a próbáról elkéstél. Be vagy vádolva.

Guzman. Alig várakozott egy rövid óranegyedet a társaság.

Gyulai. Tudod-é a szabályokban kitűzött büntetést?

Guzman. Emlékezőtehetségem csekély, azonban Nagyságod kegye fölötte nagy.

Gyulai. Abba ne bízzál; sőt hozz, ha találsz, minél több mentséget elé.

Guzman. Azok sem hiányzanak.

Gyulai. S tehát?

Guzman. Én kasztíliai vagyok, oly vérből, mely soha sem vegyült a morescókkal; mi nálunk ritkaság.

Gyulai. S aztán?

Guzman. Én kasztíliai vagyok.

Gyulai. Ezt már tudom – de mentsd magad.

Guzman. Fejedelmi biztos úr, esküszöm a compostellai szűzre, hogy Kasztíliában születtem.

Gyulai. De mi köze ennek elkéséseddel?

Guzman. A legtermészetesebb.

Gyulai. Hogyan?

Guzman. Mert Szászsebesben eretnekek laknak, kik inkább hisznek egy német barátnak – isten bocsássa meg –, mint őszentségének, a római pápának. Fehérvárra kellett tehát mennem meggyónni és imádkozni. Ezt hazám és őseim becsülete kívánta. A mise hosszason tartott, és én rossz gyalogló vagyok. Lóhátra szoktam – mint tudatik –, a ligánál valék szolgálatban.

Gyulai. Barátom, mennyire emlékszem, igen csinos török faj volt alattad, s gyorsaságából ítélve hittem volna, hogy a határidő előtt két órával haza fogsz érkezhetni.

Guzman (zavartan, félre). Ő látott minket. (Gyulaihoz) Ah, nagyságod tréfálni méltóztatik. Hisz a szegény Zulima erkölcsös, és lassan mozog, mint a lajhár. Aztán egyik lábával vonított. Többnyire vezetnem kelle.

Gyulai. Úgy szívemből sajnálom kecses útitársadat. Ő oly élénknek látszék, mint Atalanta. S ki volt e némber?

Guzman (magában). Nagy ég! Ha Senno megtudná, hogy a havasi rejtékből kihoztam nejét. (Gyulaihoz) A napokban igen sok fehérnéppel találkoztam. Mindig sürögnek körülem. Ah, midőn az ember öregszik, könnyen összezavarja az arcvonalokat és neveket.

Gyulai. Talán segíthetek emlékezőtehetségeden. (pénzt nyújt) S ki volt e tündér?

Guzman (magában). Most lázadj föl ó-kasztíliai vér! Tűzd ki zászlódat, spanyol büszkeség! (visszavonja kezét)

Gyulai. Csekélyled ajándékomat? (több pénzt veszen ki) Tudnom kell nevét.

Guzman. Nagyságos úr!... (magában) Úgy tetszik, nincs annyi bátorságom, mint a párizsi vérmenyegzőkor. Rajta Guzman. Semmi szívdobogás, semmi tétova! (Gyulaihoz) Fejedelmi biztos úr...! (fönnakad)

Gyulai. Mit késel? (egész erszényét átnyújtja)

Guzman. Nagyságos úr...! (magában) Nyíltan Guzman, tartalék nélkül; ha szintén minden pillantása égő kanóc volna is, s te mellette egy puskaporos hordó, mely fedél nélkül áll, és legott szilokra pattan... (Gyulaihoz, túlzó méltósággal) Nagyságos úr! Ó-Kasztília, II. Fülöp trónja, az egész spanyol birodalom, Kelet-India és az Antillák megrázkódnának csömör és undor miatt; sőt – mit mondok – a mai színmű földre buknék, mint egy részeg ember, a masinák fönnakadnának, Jerikó fala a hét kürt szavára le nem dőlne, és a súgólyuk, mint egy hitvány ürgét, kidobna kebléből, ha én, ki spanyol hidalgó vagyok, és becsületes ősök véréből származtam, zsoldért aljas mesterségekre tudnék vetemedni.

Gyulai. Megőrültél. Mit fecsegsz?

Guzman. Csak azt akartam mondani, hogy egy lovagnak a nőket védeni s nem áruba bocsátani kell; hogy társaságunkban egyedül Pierro ért a kerítés módjához; s hogy... nagysád kegyes pártfogásába továbbra is ajánlom magamat.

Gyulai (szívességgel). Balga ember, te félreértettél. Ha tudnád... (ekkor a sorompók előtt kürt hangzik, és több vendég közelget) De majd még többet beszélünk együtt. (kezet nyújt Guzmannak)

Guzman (kétkedőn vonja vissza karját). Nagyságos úr...! (Alfonso közelget, Gyulai elébe siet)

Ötödik jelenet

(Guzman, magára)

Guzman. Hol áll fejem? Uff!! (megtörli homlokát) Lélegzetem fojlik az erélyes nyilatkozat miatt. S hogy tekintsem, mibe vegyem a baráti kéznyújtást? Oh, az udvaroncok tudnak színleni. Mosolyaik mögött gyakran rejlenek sötét és rémítő tervek... Guzman, mit cselekvél? Téged merészséged még tönkre juttat. Ah, e bátorság kimeríthetlen forrás keblemben. Ezer csatorna vezeti az életbe. Szétömlik tetteimen, s mégis nem apad, nem akar kiszáradni. Átkozott bátorság!! Most mit tegyek? Hálóba vagyok kerítve. Rettegek. Semmi kilátás. Minden oldalról veszély fenyeget. Kenyér nélkül maradtam. Előérzetben már kezdek éhezni. Gyulai úr bizonyosan kimozdít hivatalomból. Isten hozzád súgólyuk, színművészet, havi díj! S most béke uralkodik Európában... legalább mennyire én tudom; sehol sincs szükség oly jellemre, mely Ciddel egy csillagzat alatt született és bősz-bátor. S miért is valék oly merész; micsoda ördög sarkallt? Leittam-é eszemet? Oh, az erkölcs nagyon részegít!! – Mit cselekedjem? Talán ha hallgatnék, ha az utóbbi fejlemények iránt közönyös volnék... Ah, Eleonóra! Ő úgy szerette a vén Guzmant, ápolta betegségében, fölsegíté szükségeiből, és soha ki nem gúnyolá. Kinek mondottam el százszor Alvarez történetét, és a vérmenyegző rémségeit? Ő mindig figyelemmel hallgatott beszédemre. S most veszélyek környezik. Csábítás, erőszak fenyegeti. Sok rosszat várhatni Gyulaitól; mert Zsigmond udvarában lakik, hol minden szobában és szívben – mint Pierro mondja – oltár van emelve a kicsapongás számára. Figyelmeztetnem kell Giovane Sennót. De ekkor tudni fogja, hogy neje Fehérvárt volt. És rám támad, ki megszegtem tilalmát. Aztán ő indulatos és féltékeny: ha ingerelné Gyulait, még veszélyesebb tévegbe bonyolódnánk. – Guzman, mindenképp nyakad törik... Bátor vagyok, s mégis gerincvelőig fázom. (Giovane Senno a színfalak megöl közelget) Ah, jön. Most elő, bölcsesség! Világolj a kétség éjjelében, hogy égő gyertyád mellett a megfontolás okos tanácsokat írhasson... Igen, értesítenem kell Sennót. Azonban előbb fogadja föl, hogy mindenről hallgat, és meg nem támadja Gyulait. Ezt ő különben sem tehetné. Hiszen titkolja, hogy neje van! Nincs mitől tartanom. De az átkozott fehérvári út. Majd lehord. Semmi baj. A férfinak tenni és kockáztatni kell. (Giovane Sennóhoz) Lovag, nemes lovag, egy szóra!.... (Senno odaérkezik, s mindketten háttérbe távoznak)

Hatodik jelenet

(Sofronia egy szöglet-szobában. Előtte toilette-asztal és ruhák. A kereveten hever Rahab szerepe és egy guitarre. A szoba kisded négyszög bástya, és a nőszemélyzet öltözködésére van szánva; rövid folyosója a színpadhoz vezet. Deszkafalai csinosan kiföstvék. Sofronia tükör előtt áll félig öltözve, és szerepének hatályosabb részeit szavalja.)

Sofronia.

„Melyikért ver szivem? Achán-e vagy Khimat,

Kiért föláldozom hitemet s hazámat?

Kiért dűlnek romba Jerikó falai,

S tűnnek keblemből a jobb érzés romjai?

Habzó vér, küzdő ész fejtsd meg kételyidet:

Szeretsz örjöngőn – de kettőt-é vagy egyet?”

Cecil (ki észrevétlen lépett be, s Sofronia monológját kihallgatta) énekli:

„Guadalquivir partjain

Két lovag csatangolt:

Egyiknek lába sántít,

A másik púpos volt.

S mely botrány! minő csoda!!

Egész tájék hirdeti,

Hogy a kecses Florinda

Egyiket sem szereti.”

Sofronia. Cecil! Te nekem rossz nemtőm vagy. Azon kevés élvezetet is, mit silány szerepem néhol nyújt, megzavará pajkos szeszélyed. Már a színpadon mindig a sánta s meg a púpos lovag fog eszembe ötleni. S pedig halld csak, mit kell szeretőimről mondanom:

„Minden név s cím, mit a szépség szótára ad,

Minden kép, mit egy hű dalár kigondolhat,

A báj, mit művészkéz vászonra, szoborra

Önteni tud, illők Achán és Khimatra.”

Aztán, Cecilkém, így végzem magánbeszédemet:

„Lány! ha szűd eszménye két hüvelybe szállott,

Két alakhoz csábít hasonló ámulat,

S ikertökélyekért ver benned minden ér:

Ki mondja meg neked, hű vagy-é, vagy ledér?”

Cecil. Azt bizony, szép barátném, csak oly élhetetlen zárdalakozók nem tudják megfejteni, kik számunkra „mysteriumokat” írnak.

Sofronia. De, kedvesem, te sem törted kis szőke fejedet igen sokszor a szerelem bölcseletén.

Cecil. Mert szívem kéretlen is mindenről felvilágosított.

Sofronia. S pedig azt képzeltem, hogy szíved, mint egy szilaj gyermek, csak játszik és soha nem tanol.

Cecil. Vetélytársam vagy-é, vagy barátném?

Sofronia. Mint vetélytárs, rágalmaználak.

Cecil. S igaz-é vádod?

Sofronia. S te nem volnál könnyelmű?

Cecil. Hogyan?

Sofronia. Nem pártoltál-é el a fejedelemtől?

Cecil. Neked csináltam helyet.

Sofronia. Ez lehetett kegy részemre, de nem volt hűség iránta.

Cecil (hanyagon dűl a kerevetre, kezébe veszi a guitarre-t, mélán pengeti húrjait. Néhány accord után énekel.)

„Sík róna közepén

Áll a halom,

Benne eltemetve van

Egy fájdalom.

Hangja néha fölsivít,

Míg az éj fátyolt borít,

S csillag-lámpa világít.”

Lásd Sofroniám, te is bút okoztál nekem.

Sofronia (fölindulva). Miért Cecil? Miért barátném?

Cecil (Sofroniához lép). Tudod-é, hogy kötteték meg viszonyom Báthori Boldizsárral?

Sofronia. Nem, kedvesem, nem.

Cecil. Megérkeztem Olaszországból nehány hónappal előtted. Nem ösmerém a szerelmet; de romlott emberek közt éltem. Tizenhat éves valék. Tavaly történt.

Sofronia. Igen, négy esztendővel vagy fiatalabb, mint én.

Cecil. De éltesebb vagyok érzésben, és fásultabb szívű. – Hallgass meg.

Sofronia. Bizodalmad rokonszenvet fog találni keblemben, s bánatod iker-bút.

Cecil. Ne véld, hogy nagy fájdalmakról akarnék szólani. Midőn Fehérvárra jövék, Jósika udvarlásai vagy valami ösmeretlen körülmények előnyei rám vonták a közfigyelmet. Az ifjak bókoltak, a nők gyűlölének, mámorban éltem. Nevem a „jégszívű tündér” vagy „a kegyetlen Zuzánna” volt. Még csak kacér valék. Azon időtájt a vitézi játékok igen divatoztak. A babért örökké Boldizsár nyerte el. Róla beszélt minden kör. Erdély legszebb ifjának tartaték, s nálam sohasem volt. Sofroniám, te nem ösmered szeszélyeimet, hiúságomat. „Mily deli bajnok! Kár, hogy lenge, állhatatlan, csapodár!” – így ítélt a tömeg róla. „– Cecil, Cecil, miért hiszed magad bájosnak, ha egy könnyelmű ember figyelmét még föl sem ébresztheted?” – ezt súgá kába szívemnek, szellem-ajkokkal, a hiúság, egy hízelgő daemon, kinél lehet az alvilágban sok rosszabb kedélyű, de kártékonyabb nincs. Kezdém használni Boldizsár ellen a tetszelgés fegyvereit érzés nélkül, de indulatos hévvel. „Cecil, te meg vagy aláztatva! – sóhajtá a némberi gőg, hiúságunk iker-testvére – hisz ő tornán, imahelyen, színkörben, dísztermekben rád sem tekint. Mit érnek nekem a többi udvarlók?” Elutasítám őket. Sötétté váltam, mint a Vesta-szűz. Terv tervet űzött agyamban, míg a szerep érzéssé és a játék irtózatos valóvá vált. Én szerettem őt, sóvár szomjával egy letiprott, megvetett kedélynek. A szerencsétlen szerelem láthatárának végén a sarkcsillagok: bűn és őrjöngés. Ah, Sofroniám! De minek e könny? (letöröl egy könnycseppet) Tudod: hivatásunk az élv, kiábrándulás és... kárhozat.

Sofronia. Cecilem, hová hagyod magad ragadtatni.

Cecil. Csak azt akarám még említeni, hogy egy rossz órában Pierro, a bajazzo, szobámba lép. Ösmerém gyalázatos hivatását, s mégsem űztem el őt. Pierro őszinte és ördög volt: „– Donzella – szól – kegyed szereti Báthori Boldizsárt; a fejedelem kegyedet. A lorettói szűzre, ez szép tréfa és könnyű kaland! Ma ön velem jön egy titkos hágcsón az udvar kék kabinetjébe, ott véletlenül találkozik a fejedelemmel. Holnap a kémek megbeszélik Boldizsárnak, és ő holnapután sóhajtozni fog Cecilért; mert minden vágya: útját állani Zsigmond őfenségének s elorzani hőbb tárgyát. Cospetto! Előérzetem kegyed fürtein már gyémánt diadémákat lát, s arcán érdekes sápadtságot: Zsigmond és Boldizsár ajándékait. Cospetto, jöjjön ön!”

Sofronia (közbeszól). Tudom e viszony utóbbi fejlődését. A fejedelem szeretett. Pierro jóslatai teljesültek. Boldizsár nem ösmervén szíved titkát, kőkeménynek hitt. Azonban néhány hónap óta.... s te boldog vagy-é?

Cecil (mélán). Miért kérded?

Sofronia (gondolkodva lejt végig a termen; megáll Cecil előtt, és karját vállára teszi). Szereted-é még Boldizsárt? Szólj őszintén.

Cecil. Féltem őt.

Sofronia. Talán ezen önös szó nem meríti ki kedélyed egész mélységét. Szereted-é?

Cecil. Becsületemet áldoztam föl érette.

Sofronia. Lemondhatnál-e róla kincsért, hiúságból, csábokért, félreértés következésében, féltékenység miatt? Lemondhatnál-e oly viszony kedveért, melyet megszentel az oltár, mely neked állást, neved adna, s óvná híredet? Tudnád-e megtagadni őt az egész világért? Felelj, Cecilem, őszintén.

Cecil. Minő kérdések? Melyik szív állott ki minden próbát? Szeretem őt.

Sofronia. Kész volnál-e érette meghalni?

Cecil. Mit tudom, hű vagyok hozzá!

Sofronia. Figyelj, Cecilem! Összpontosítsd lelkierődet. Miután, mint látom, nem vagy oly szenvedélyes, hogy széttiporhasson a csalódás.... egy titkot kell fölfedeznem. Bátorság, Cecil! Te reszketsz!

Cecil (megrázkódik). Mit ábrándozol? Merev vagyok, mint a márványszobor és hideg. Egy pokol terhét tudnám vállamon fenntartani. Szólj!

Sofronia. Nem még. Te ingerült vagy. Arcod kipirult, kebled hullámzik, szemeid égnek.

Cecil. Tréfaság. (közönyt erőltetve) Nézz reám! Én hideg vagyok, mint az angolna. Tapintsd üteremet: az lassan dobog. Alig érkezik el a vér szívemtől kezemig, elbágyad a hosszas útban, mint a zarándok. Mondd ki titkodat. Közönyem jégtorlasz, melyet a villám állandó tüze sem olvaszthatna föl. Nehéz hitű, nézz rám. Ugye, vonalaim a síriratnál hidegebbek? Mit késel? Kétkedsz szavaimban? Kábaság! Tudom: Boldizsár hítlenségéről akarsz regélni, s mégis oly csillapult vagyok, hogy rögtön elénekelhetnék egy vidor dalt a pásztorórák és hű szerelem édjeiről. Itt a guitarre. Tégy próbára. De mondd ki titkodat. Barátném vagy: szólj.

Sofronia (magában). Nem kellett volna e vihart fölkeltenem. (Cecilhez) Ülj mellém e kerevetre. (Cecil gépileg engedelmeskedik) Még egész félóra van a színmű kezdetéig. Marad elég idő öltözködésre. Kedvesem, sápadt vagy! Űzd el aggodalmaidat.

Cecil (erőt véve magán). Ha nem bízol bennem, beszéljünk Rahab szerepéről. Meg fogod látni: ítéletem mily szilárd, figyelmem mily erős. Te tán azt hiszed, hogy egy énekesnő nem tudja a színműveket megbírálni.

Sofronia (fájdalommal). Minket kéjhölgyeknek neveznek. Bocsásd meg a büszke erénynek, mely soha kísérteteknek kitéve nem volt, kérkedékenységét. A te kebled tisztább, mint egy perié: a bűn fölötte csak sötét fátyol, mely eltakarja az ártatlanság hermelinszínét; de rajta keresztül lát az őrködő isten szeme. (elővesz egy billet-doux-t) Ösmered ezen írást?

Cecil. Nagy ég! (Ráfüggeszti szemét, arcáról könnyeket töröl le. Hidegen.) Báthori Boldizsáré.

Sofronia. Szerelmi vallomások. Tegnap adta át Pierro.

Cecil (magában). Erőt, bosszú, erőt! Megbocsátás: ti versenyző szenvedélyek, kiket még megnevezni nem tudok: adjatok erőt! (Sofroniához) S ő téged akar elcsábítani? És a gyalázatos Pierro eszköz!

Sofronia. Holnapra kér légyottat. Estve hét órára. Hol, nem jut eszembe. (Fölemelkedik a kerevetről. Végigfutja szemeivel a szerelmi levélkét.)

Cecil (a gyanú kifejezésével). S te ígérkeztél?

Sofronia. Akkor megmutattam volna-é neked e levelet?

Cecil (átöleli Sofroniát). Testvérem! Védangyal!... Oh, e szív! E szegény szív!!

(a rendező benyit)

Hetedik jelenet

(Sofronia, Cecil, Genga)

Genga. Sofronia kisasszony! A fejedelmi biztos úr....

Sofronia (közbeszól). Azt akarja, hogy Rahabnak ne csak szíve, de öltözete is kacér legyen. Jól van. Nincs mért több szót tenni e csekélységért.

Genga. Őnagysága, mint tudós ember, buzgón pártolja a történészeti ruhákat.

Sofronia. Természetesen. Három perc alatt kész vagyok.

Genga. Örvendek.

Cecil (Sofroniáboz). Nem vonlak el kötelességeidtől. Isten hozzád!

Sofronia. Találkozzunk még az előadás után.

Cecil (Gengának vállát verve). Tartsa isten önt, Aron vezér! Zöldelljen az ön életöröme, mint azon száraz pálca, mely kezeiben egy csoda által lombokat hajtott ki. Átmehetek-é a színkörön anélkül, hogy a tömeg rám figyelmezzen? Arcom oly derült, oly sugárzó, hogy tapsokat vonhatna magára. Megfosztanám Sofroniát nehéz szerepének díjától.

Genga. Sok nép gyűlt már egybe. Menjen Cecil kisasszony a hátajtón ki, a színfalak végén. Térjen jobbra a torna korlátai felé! Ott senki sem nézheti. Ámbár megfoghatatlan e fösvénység oly kecsekkel, miknek csupa látása is boldogít.

(Cecil megöleli Sofroniát, s távozik)

Genga. Mily derült lény ez a Cecil!

Sofronia. Hja! Csak az élet rózsás oldalait ösmeri még. – De, édes Genga úr, öltözködni akarok.

Genga. Isten önnel! (elmegy)

Nyolcadik jelenet

(A színtértől baloldalra, népetlenebb helyen. Tiefenbach gróf, Lazintzky Szaniszló, Alfonso pater)

Lazintzky. Valóban a vármiai püspök s bíbornok őkitűnősége igen sok reményekkel kecsegtette a római udvart. Félek, hogy Erdély mostani viszonyai közt legjobb igyekezetem sem elégítheti ki a szentszék várakozását.

Tiefenbach. Prágából én is teljes fölhatalmazást kaptam ezen tartomány visszacsatlása iránti alkuterv elkészítésre: noha, mint fájdalommal tapasztalni kénytelen vagyok, még a legelőlegesebb kérdések megpendítéséig sincs út törve.

Alfonso. Semmi vád alá nem jöhetek; mert a congregatiót rég figyelmeztettem a fölmerülő nehézségek iránt.

Tiefenbach. Kétségkívül egyedül a főtiszteletű úrnak köszönheti Európa és a keresztyén hit azon idegenkedést Stambultól, mely a fejedelem szívében kiolthatlanul ég. Vajha egész Erdélynek ez volna hangulata!

Lazintzky (közbeszól). És mi nemcsak szép ígéreteket, hanem kötményt is vihetnénk el magunkkal!!

Alfonso. Miért kecsegtessem a lovag urat oly reményekkel, melyeknek a hideg számítású ember most csak csíráit láthatja?

Tiefenbach. De a csírából virág, utóbb gyümölcs szokott teremni.

Lazintzky. Ha zivatar, dér vagy gondatlan kezek nem tiporják szét.

Alfonso. Magam óvatosságáról felelhetek. A viszonyok hatalmát gondviselés kezeli. Higgyék el önök, hogy gyakran bajosabb egy ember szívét megostromolni, mint Rhodost vagy Corfut.

Tiefenbach. De kegyed mester azon fogásokban, melyek a meggyőződést, mint rabot bilincselik a szónoklat diadalszekeréhez.

Lazintzky. A főtiszteletű úr kezében egy hosszú olvasó van, és a gyónószék. Hatalmas fegyverek!

Alfonso. Körülményeink ekként állanak: Zsigmondra könnyen tudok hatni a vallás által; de Boldizsár fél a római császártól, kit Lengyelországban megalázott. Aztán teméntelen bajt okoz nálunk, hogy amit az egyik rokon akar, a másik bizonyosan ellenzi.

Lazintzky. El kell láb alól mozdítani Boldizsárt.

Alfonso. De Boldizsár csaknem oly hatalmas, mint maga a fejedelem. Részén van, alig valami kivétellel, az egész aristocratia. És még más tekintetet is mérlegre kell vennünk.

Tiefenbach. Mit?

Alfonso. Azt, hogy minden belviszályt közbevegyülésre használna a török.

Lazintzky. Sinán basa, a nagyvezér, vén ember, és hadakozásaiban szerencsétlen.

Alfonso. De semmi cselnek nincs homlokára írva a kétségtelen siker. Boldizsár megmenekedhetnék a méreg, tőr és pör alól, s egy szava Rikától Retyezátig hangzik. Jeladására fegyvert fogna ragadni a székely és a főnemes. Aztán miért tagadnám: Szalánczi, Geszti, Székely Mózes csupán portyázatokra alkalmasok; Bocskai még újonc: egyedül Báthori Boldizsár tud tábort vezérleni.

Tiefenbach. Tehát mit cselekedjünk?

Alfonso. Hiúságát nagy kegyekkel kellene lekötelezni.

Lazintzky. Talán nem kér a főtiszteletű úr aranygyapjút számára?

Alfonso. Miért ne? Én gyűlölöm őt; azonban ily kitüntetés elősegítené célunkat.

Lazintzky. De e díszjel csak uralkodók mellére illik.

Alfonso. Alba hercegnek hol fekvék országa? Ő is aranygyapjas volt.

Lazintzky. Alba II. Fülöp trónjához csatolta Portugált.

Alfonso. És szigorú kormányzásával attól elidegeníté Németalföldet. Boldizsár egy határozott föllépés által csaknem akkora tartományt köthet a keresztyén hit és az európai politika érdekeihez, mint amekkorát dobott Alba a terjeszkedési szomj örvényébe.

Tiefenbach. Én pater Alfonso nézeteit helyeslem, és munkás leendek mellette.

Lazintzky. Az a római széknél ellenszenvre fog találni. Egyébaránt magam is kész vagyok csekély erőmmel Tiefenbach gróf törekvéseihez járulni.

Alfonso. Támaszkodhatom-é a prágai biztos úr és a nemes lovag közbenjárásának sikerülésére?

Tiefenbach. Minden esetre.

Lazintzky. Én csak akkor ígérhetek kedvező eredményt, ha a varmii püspök egész hatállyal lép föl; mert utoljára is III. Fülöp – ki ezen érdemjel osztogatásában óvatos szokott lenni – inkább fogad el tanácsot Rómából, mint bármelyik rokonától.

Alfonso. A vármiai püspök nem vonakodhatik oly eszköztől, melyet a testvéri szeretet és országlati bölcsesség egyaránt javasol. Azonban tájékozásul még érintenem szükséges, hogy a római császár védelme alá menetelünket könnyíteni fogná a fejedelmi udvar kitisztítása. Mert mostan Zsigmond őfenségének kedélye ellenkező elv- és érzületek behatásának tétetik ki.

Tiefenbach. Világosítson fel ön mindenről.

Alfonso. A gróf és a nemes lovag ösmerik Jósikát. Ő vállalkozó és dicsszomjas szellem. – Kegyetek tegnap találkozának Gyulaival is. Ez tudós ember, és eszélyes országlati férfiú. Kettőjök iránt viseltetik rokonszenvvel Báthori Zsigmond. Nekem ő néha eszközöm: azoknak barátja. Jósika még csak ajkaival illeté a hatalom kábító nedvének arany serlegét; Gyulai több versen kialudta mámorát. Továbbá ez a létező megóvására; az felforgatásokra van hivatva. Szerepök és jellemeik különböznek. Jósika a közügyekben vakmerész; a magánviszonyokban bátorságáról soha semmit nem hallottam. Ellenben Gyulai csekélységekért kockáztatja életét; de retteg a hazát óriás eredményekhez sikamló ösvényeken vezetni.

Tiefenbach. Ezek szerint Gyulai a fényes porta részén van.

Lazintzky. És nekünk őt meg kell buktatni; különben a fejedelem a két kegyenc befolyása miatt szünetlen ingadozni fog.

Alfonso. Tagadhatatlanul az eszély és országlati tapintat, az általam fölállított szempontból tekintve a dolgot, egyéb tervet alig javalhatna. – De más oldalról vizsgálván udvarunk helyzetét, úgy látszik, hogy Jósika elmozdításával is szintén célt érhetnénk; sőt félni lehet, hogy Gyulai bukása összezúzná Jósika hatáskörét.

Tiefenbach. Minő tömkeleg ez!

Lazintzky. Mekkora ellentmondások!

Alfonso. Néhány szó bonyadalmaink kulcsához fogja önöket vezetni.

Lazintzky. Kíváncsi vagyok e titokra, melynek megfejtésén eltompulna Oedipus elmeéle is.

Alfonso. Jósika miatt kezdődött és foly a fejedelem viszálya Báthori Boldizsárral. Következőleg: ha Gyulai bukik, kidűl a török párt egyik fő támasza, és Jósika eréllyel vezethetné a római császárrali szövetség felé ügyeinket; de útjába állana, és őt s terveinket bizonyosan széttiporná Boldizsár gyűlölsége. – Ha pedig másfelől Jósikát irtanók ki, ekkor Gyulai a palotában a török érdekeket képviselné ugyan, de szerencsecsillaga önként elhomályosodnék s kihamvadna; mert Boldizsár Zsigmonddal kibékíthető és a prágai udvar részére megnyerhető volna, s az ő befolyásával és hatalmával semmi kegyenc nem versenyezhetne.

Lazintzky. Azt gondoltam, hogy ily érdekes szövevények csak a prágai udvarnál szoktak előfordulni.

Alfonso. A legkisebb állomány ügyeinek vezetése is csaknem oly nehéz, mint a nagyé. –

Tiefenbach. S mit javal ön e körülmények közt?

Lazintzky. Hagyjunk szabad mezőt mind a két kegyencnek.

Alfonso. Ekkor a fejedelem kedélye szüntelen hullámzanék, és mi a kötmény aláírásakor sem volnánk bizonyosak teljesedésbe vétele iránt.

Tiefenbach. Ösmerem az emberi természetet. Két kegyenc össze nem fér. Valamelyik a másikat ki fogja marni.

Alfonso. Ezt Rudolf őfelsége meg nem várhatná; mert ők egymást éppen nem gyűlölik, és Jósika még újonc. Gyarapulhat évekig Gyulai mellett, s találhat becsszomja el nem foglalt hódítmányokat. Később természetesen kivívatnék a halálos tusa. De az európai viszonyok s a keresztyén hit érdekei az események mesterséges érlelését teszik kötelességünkké! Aztán ne feledjük, hogy a Boldizsárrali villongás – ha sokáig tart – török fegyvereket von Erdélybe.

Lazintzky (türelmetlenül). Elkábul a fejem a sok analysis miatt.

Tiefenbach. Mit tegyünk tehát?

Lazintzky. Megbuktassuk-é mind a két kegyencet?

Alfonso. Az pazérlás volna a kegyetlenségben és kivihetetlen.

Lazintzky. Én kifogytam már a tervekből. Ön mindig óvakodó bölcsességétől várok tanácsot.

Alfonso. Igénytelen nézetem következő: mondjuk ki egymás közt mint bevégzett tényt, hogy az udvart kitisztítani szükség, és valamelyik kegyencnek bukni kell.

Lazintzky. Jól van.

Tiefenbach. Magam is „igent” mondok. De aztán mi volna megállapodásunk gyakorlati része?

Alfonso. Bíznak-é törekvéseim szilárdságában önök?

Tiefenbach. Föltétlenül.

Lazintzky. Utasításomban a főtiszteletű úrhozi ragaszkodás szoros kötelességemmé van téve.

Alfonso. Így a csomó könnyen megoldathatik. – Én a kitisztításra fel fogok hatalmaztatni. Szorgalmatosan kémlendem az események irányát és a viszonyok szövegét. Midőn a cselekvények órája üt, egységet hozok az udvarba, és bukik valamelyik. De hogy biztosan léphessek, ígérjék meg önök, miként kívülem semmi palotai cselt a római curia és prágai udvar mozgásba nem hozatik. Továbbá fogadják fel azt is, hogy akármelyik kegyencet szemeljem ki a jó ügy áldozatául, a két hatalmasság nem fogja szabályaimat s tettemet megtagadni; sőt pártolja. Érzem, miképp ily igényt nem könnyű megadni, de a rendkívüli helyzet szokatlan bizodalmat tesz szükségessé.

Lazintzky. Áll köztünk ez alku.

Tiefenbach (gondolkozás után). Ön kívánságát kész vagyok teljesíteni, noha érzem a felelősség nagy terhét.

Alfonso. Könnyíteni fogok én a gróf úr aggodalmain. Tudósítandom a legapróbb eseményekről is, hogy meggyőződhessék, miként semmi eltökélésemnek nem leend rugója magános érdek vagy hajlam. – Kezemben a fejedelem szíve, és a palota titkainak kikémlésére egy páratlan ügyességű ifjú van zsoldomban. Ő élhetetlen külsővel bír; de ravaszabb, mint az önök népmondáiban „Reineke”, a rókakirály.

Tiefenbach. S minek hívják?

Alfonso. Egyszerűen Gergely diáknak.

Kilencedik jelenet

(Schrőter és Mészáros. Később az astrolog)

Mészáros. Minő hollók ezek? (a biztosokra mutat; kik éppen búcsúznak, s míg Lazintzky a színkör népesebb részéhez indul, Tiefenbach a jezsuitával a tornahely felé távozik)

Schrőter. Tudja nemzetes uram, afféle király képei, kik adják és veszik az országokat, mint mi a posztót és kordovánt.

Mészáros. (csóválva fejét). Nem szeretem ezeket a cifra embereket; mert megjelenésök után mindig subsidiumot kell adni.

Schrőter (közbeszól). És dupla portiót fizetni.

Mészáros. Aztán a nagyurak rablani kezdenek.

Schrőter. És a pápisták fölebb hordozzák orrokat.

Mészáros. Az még menne; de mustrára kényszerítenek minket.

Schrőter. S a tisztviselők ingyen szállásért és fuvarért sarcolnak.

Mészáros. A moldovai s havasalföldi vajda mozogni kezd. Mi nemesek a határszélekre utazunk magunk költségén.

Schrőter (közbeszól). Aztán a burger a várfalakat erősíti, s kiköltözik szobáiból az úri nők kedvéért.

Mészáros. Mégis kend jól van, mert csak a zsebe szenved. De engem a fenyvesek közé hajtanak, hol a medve mellettem málnát eszik; a villám fölperzselni akar; az eső megfüreszt. Midőn alkonyodik, sátromat már ellopta a vihar, s lator szeszéllyel a hegyi folyam partharasztjai közé szórta. Teringettét! Kiáltom elkeseredve, és kigúnyol a szirt visszhangja. Béestveledik. A távozó nap vörös sugáraival bosszont. Az irigy felhők szétoszlanak; mert tudják, hogy helyökbe nagyobb sötét következik. Éj vagyon. Ujjamat is alig látom. S ha látnék, annál rosszabb; mert minden világ az ellenség őrtüzére emlékeztetne. Zápolya Zsigmond alatt szolgáltam suhanc koromban: ösmerem a havasok rémségeit. Elbágyad a fejem; talán nem félelem, de az álom miatt. Szunnyadni kell, ha szintén mellemre a manó ülne, és halántékaim körül prikolicsok garázdálkodnának. A hold kibúvik félkarikával, és sápadt sugára a fenyőágak zöldjein reszket. Mészáros, mit fogsz tenni, kérdezem. Sátortársam, valami kék darabont, ki Fehérvárt alázatos, de úrnak hiszi magát a határszéleken, mosolyog. Kiveszi condrája alól a szurok-kászút, csahol és meggyújtja. Nedves avart s ágokat gyűjtök. Tüzet gerjesztünk; de gondosan fedezzük, hogy a kémlő láthatár el ne árulja. Ah, ágyainkat fösvény szirtoktól raboljuk; vánkosom kődarab és moh-szakáll, takaróm farkasbunda, és üstökömre dér harmatozik. Otthon pedig ágyamban német zsoldos hever. Márta talán a pest mögett guggadoz. Szerencséje szegénynek, hogy vén. De midőn Zápolya Zsigmond szövetkezett a római császárral, akkor még fiatal volt. Azóta mi gyakran veszekedünk. Tatár hordja el ezeket a királyi képeket!

Schrőter. Nemzetes uram! A burgerek is mindig rosszul vannak efféle csellembogok miatt. A „hoppmester” magához hívatja a városbírót, és így szól: Schrőter, a szappanyos, megépítette házát. Belé, míg a portyázatok tartanak, egy nemzetes urat szállítunk feleségestől és hajadon leányával. Őkelme siessen négy lovával a nehéz ágyúk után. S ezen ingyen-szállásolás rövid vége az, hogy leányom, Lizi, megtanolja a piperét, s elfelejti a katekizmust.

Mészáros (sóhajt). Rossz idők!

Schrőter. És költségesek!

Mészáros. Aztán zivatarosak!

Schrőter. És bűnösek!

(Az astrolog, ki e párbeszéd alatt lassan közeledett s észre nem vétetik, most előlép. Öltözete szeszélyes, és bősz méltóság ül arcán. A nép félékeny tisztelettel tekint rá.)

Astrolog. Mit kontárkodnak önök szerepembe? Minden időjóslat az én tartományom. Farkas István a daemonok titkárja. Megkérdi Marsot, Jupitert és a mikrokosmos többi képleteit. A skorpió kedélyébe mérget csepegtet, és szemének metsző élt a nyilasok kölcsönöznek. A sápadt esztendők kitárják előtte veséiket és szívök álmát; hogy az emberiségnek elbeszélhesse a közelítő ínséget. Szava a viharmadár visítása, s ha – midőn ő cseveg türköző szélvészekkel – nem fognak az alkotmány deszkadarabjai a hullámokon táncolni, jele, hogy az egész hajó örvények közé merült.

Többen (kik összegyűlöngöttek). Rémítő bősz ember!

Astrolog. Jertek hozzám az égi golyó s csillagrendszer kunyhójába, kik sejdítni akarjátok, miként a mai napok után tatár fertőzteti-é nyoszolyátokat vagy német? Házatok meggyúl, és én előre tudom: hamvai közt fogtok-é égni, vagy üszkein éhezni? Kristóf fejedelem halálakor négy Báthorinak ígértem sírt. Az egyik márvány kriptában fekszik: háromért reszkessetek!!

A nép közül többen. Ez szörnyeteg! Ez sátán!

Mások. Jobban beszél, mint a vicarius és a jezsuita.

Egyik (rémülve). A kék darabontok közelgenek.

Mészáros. Távozzék kegyelmed.

Schrőter (súgva). Még ma meglátogatom. – Miért szereztem vagyont?!

(Az astrolog lassú léptekkel elvegyül a tömeg közé. – Ekkor kürt riad. Báthori Boldizsár jön Fehérvárról kíséretével. A csatlósok láncsáikkal a színkör sorompójáig érkeznek. Giovane Senno sorba állítja a zenekart; néhányan vonakodnak, míg a nagyobb rész harsogva köszönti a főnököt.)

Mészáros. Éljen Boldizsár!

(többen utána kiáltnak)

Schrőter (magában). Itt nem tanácsos sokáig szemetelni. Gyorsan eltakarodom. (távozik)

Tizedik jelenet

(Gyulai Pál és Giovane Senno)

Gyulai. Hogy merte ön kiadott parancs nélkül a nemzeti hadak vezérét oly tisztelgéssel fogadni, mely egyedül a fejedelem számára tartaték fönn?

Senno. Azon udvarokban, hol eddig éltem, egy kevés hódolás a népszerű országlati férfiaknak – még nem ingatta meg a kormányt. Nagyságod tudja: ily csekélység veszélyes-é Erdélyhonban? Florencben, hol én tartózkodám, a gonfalonierét néha a színkörökben meg nem éljenezők, és a kegyenceknek gyakran adtunk gyönyörűn kivilágított éjjeleken macskazenét.

Gyulai. Ezek oly visszaemlékezések, melyeket ön egyhavi börtön és hetenként három napi böjt után bizonyosan el fog feledni. (Int a székely darabontoknak.)

Senno (indulatosan). Lovag! Vannak oly bűnök, miknek az ember hirtelen nevet sem találhat. Így példa okáért én néha vágytam elcsábítani a szép némbereket; de miután a gyönyör veszélyekkel jár, volt bátorságom életemet kockáztatni. Aztán... (a székely darabontok körülveszik, és elfogják Sennót.)

Gyulai (a hangászkarhoz). A maestro első segédje fogja önöket vezetni. A fejedelem őfensége – mint rendelésben adtam volt – egész zenével köszöntetik. (magában) Ez a Senno megőrült a Boldizsár iránti rajongás miatt. (a maestro segédéhez) Tartson ön szoros fegyelmet. (magában) Minő goromba vala Senno, s mily kábaságokat fecsegett. (a maestro segédéhez) Minden botrányért felelős leend.

(Gyulai távozik. A hangászkar tagjai rémület kifejezésével tekintenek egymásra. – Kik a tömeg közül e jelenethez közelebb állottak, suttognak, tudakolódnak. Néhánya csóválja a fejét. A közzsibongáson áttör: „Éljen Boldizsár!” – „Psz!” – „Ne ingerkedjetek!” – Egy erősebb hang kiáltja: – Éljen Gyulai Pál! – Néma csend.)

Tizenegyedik jelenet

(az astrolog és Gergely diák – suttogva beszélgetnek)

Astrolog. Jegyezzen fel ön mindent.

Gergely. Csupa fül és szem valék.

Astrolog. Ki ne feledje a német és varmii biztost, Gyulai úr tettét, Boldizsár népszerűségét, a meghasonlás és ingerültség jeleit.

Gergely. A pártviszályokról íveket írok össze.

Astrolog. A tudósításokat, ha készen fognak lenni...

Gergely. Átadom Ibran bey őnagyságának.

Astrolog. Mit beszél? – Őt itt Márkházynak hívják, és az udvari őrsereg feje.

Gergely. Négyszemközt említhetem saját nevén.

Astrolog. A levegő is elárulhat. (az astrolog menni akar, és Gergely tisztelettel búcsúzik) Még egy szót.

Gergely. Parancsára.

Astrolog. Mik közelebbről az udvarban fognak történni; miket az utcákon, a polgárok házainál, a nagyok palotáiban és a népérzülettől hall, másolatban tüstént közölje velem, hogy saját tapasztalataimmal bővíthessem: mert Sinán fővezérnek általános tudósítást szándékozom készíteni Erdély állapotáról.

Gergely (hosszú arccal). Ah, ez rettentő fáradság. Mindig éjjel kell dolgoznom. Aztán a temesvári basa őnagysága már nyolc hete nem küldi csekély hópénzemet.

Astrolog. Szívesen előlegezem önnek az illető öszveget, s munkás fogok lenni, hogy míg e cselszövények tartanak, kettős díjt kapjon.

Gergely. Szorgalmam is kettőzött leend.

(Az astrolog a tömeg közé vegyül. Lépései előtt sikátor nyílik a nép közt.)

Tizenkettedik jelenet

(Gergely diák, egyedül)

Gergely. A zechinák csak gyűlnek: a szultántól Farkas István hordja számomra, a császártól Alfonso. Mindketten tiszta aranynak hiszik hűségemet. Gazdag fogok lenni; mert figyelmet gerjesztene, ha egy kockára száz „körmöcit” tennék föl; noha a félsz és remény általi idegrezgések közt agyunkban kellemetes vegye készül a mámornak. Csupán az izgalom élet: tengés a többi. (szünet után) A pálya, melyen járok, sikamló. Zaj nélkül tovább állít a török, ha sejt valamit. A német sem szokott tétovázni. Természetesen bitófán nem fogok függeni, mert testem nagy felkiáltójel volna, mely figyelmeztetné a világesemények olvasóit bizonyos körök megvesztegetési rendszerére. De a bitófán végződik-é az emberi lelékenység az életerők kioltása körül? Nincsenek-é a természet tanárainak kezei közt oly üvegecskék, melyekben egy hüvelyknyi térre száz halál reked? S ki ne ösmerné a toledói vagy damaszkuszi tőr erejét banditakezekben? (szünet után) Méla eszme gondolni száraz koponyámra! Az sem mulatságos jelenet, ha egy cinteremben elássa a német, hogy néhány nap múlva a szemüregekből a pohos pondrók kinyújtsák kövér fejeiket. De utoljára is, ki gyönyörködnék a másik lehetségben; midőn tudniillik a stambuli börtönből kihozzák a halottat, jegyezzük meg, hogy e halott egy áruló kém, Gergely diák? A testet valami szerecsenek – nyomorítsa meg az isten őket! – béfektetik a Hellespontba. Felette habok csapnak el: körüle halak. A tengerfenéken egy szirt klárizs-ágya fogadja. A csontvázra kagylók ragadnak: a keleti gyöngy kincstárai. A mellcsontra egy elsüllyedt hajó drágaságaiból gyémántkereszt hull, és a szemüregekbe fényes carbunculus. Ezek haszontalan decoratiók egy váz számára. (gondolkozik) Azonban pályám nem nagyszerű-é? Én, ki Enyeden hat évig voltam gyermektanító, most mestere vagyok az eseményeknek. Titkos adataimból, mint fészkéből a sas, repül föl a szenvedély. A harangszót, mely egy nagy úr menyegzőjéről regél, lélekcsengettyűvé változtatom. – Kéjes az erő, a hatalom érzete, ha Arimantól jön is, s ha létezését a világ nem gyanítja is. – Kellő közepén állok az eseményeknek. Manzanares partjain megindítok egy ezredet, és ugyanakkor Abydosnál egy másik hozatik mozgásba. Én, egyedül én tudom mindkettőnek célját, irányát, s hogy egy titkos hatalom, mint mágnes, összevonja őket találkozni és széttipratni. (szünet után) Majd midőn Európa súlyegyene kezem által mozgásba jön, Escurial és Serai, Prága és Stambul, választást fogok tenni köztetek. Oda szegődöm, hol több siker virít és dicsőség. – De agyam szédeleg e mélységek fölött. Lázassá válnak gondolataim. Vissza a jelenre, szilaj képzelődés! – Ügyelj kém, figyelj Gergely diák, kutass a két hatalmasság számára! A nép közé. Add át álmaidat a magány óráinak. Tiéd most az élet, a zaj.

(Kürt hangzik. A fejedelem dandára közelget. Jel adatik a készülődésre. A hangászkar köszönti Zsigmondot. A vajda hívei éljeneznek. Néhány perccel később a fejedelem elfoglalja bársonymennyezetű ülhelyét. A függöny emelkedik, és a „mysterium” elkezdődött.)

–––––––––––––

III.

Gyermekkoromban voltam egyszer Sebeshelyt: visszaemlékezéseimben csak halvány, elmosódott, álomszerű képe él e tájnak. Úgy rémlik, Péterfalvánál vált hegyi természetet, sőt tán kétszáz évvel ezelőtt erdőpártából mosolygott ki, mint gyér lombok közül egy madárfészek.

Nemsokára találkoztam Sebessel, a gyors havasi patakkal. Szökdellt és csevegett, mint játszótársaim: csak derékban ölelé át medrének néhány komor szirtköveit; mert azok gőgös és tar tetőikkel fölötte állottak a hullám-enyelgésnek, a habtáncnak.

Később egy keskeny völgy nyitotta ki képcsarnokát. Közepén ezüstszalagként csillámlott Sebes ingatag tükre.

Annyit utaztunk még, mennyi elég a bölcsődal rímeire és egy gyermek-szenderre, mely fölött anyagondok őrködnek.

Midőn fölébredtem, Sebeshelyt valék.

Talán nem csalódom, ha állítanám, hogy azon kicsiny kőháznak, hova megszállánk, tornáca a legjobb nézpontot nyújtja a tájék jellemének rajzára.

Előttem volt néhány igénytelen lak, alattam a Sebes, túl rajta a falu többí része. A házcsoportot szőlőhegyek szegélyezték, gyümölcskert-foglalvánnyal. Fölöttek erdő terjeszté szét zöld karjait. Ennek keblében, mint a beteg szív kamráiban, egy éles dobogás – fűrészmalmok zúgtak. Valahol, talán szirttetőn, várrom állott. Ezen regényes kőhalom most csak oly borongó körrajzokkal kínálkozik emlékeimnek, mint Amadis története, Brend vitéz árnyéka, Dugonics Etelkájának kecses termete, Cartigam siráma vagy ifjúkori álmom az örök szerelemről, melyet rég meghazudtolt a tapasztalás, és kinevetett az élet. Kár egyébiránt, hogy az évek eltörlik a szív cultusát, és a hideg észnek csak egy álma van, s az is sivár, mert alaktalan tárgyról, élvezhetetlen gyönyörről regél – a temetkezés utáni dicsőségről! S pedig oly bajos ábrándok nélkül élni!! – De ezek kitérések, s nem idetartoznak.

Sebeshelyt lakott Eleonóra, Giovane Senno neje.

S ki volt Giovane Senno?

Egy „aimable roué”, egy kellemes járdakoptató, ki betolakodik magas körökbe, társalog, csábít, szereti a szerencsejátékokat és párbajt, kiről már annyi arcképet adtak regényíróink, hogy csak korunk, mely a botrányokat inkább óhajtja – legalább olvasni –, mint a szívnemesítő események gyűjteményét, gyönyörködhetik benne.

Egyébiránt fölmagasztalt míveltségünk régóta hasonlít Flygare-Carlen Izabellájához, azon bűbájos némberhez, kinek tündéri termete, legszebb gesztenye fürtei és olvadékony kék szemei voltak, de arcán sápadtság, márványhomlokán aggály, vidor szeszélyei közt mélázat élt, és selyempilláin néha titkos könnyek égtek. – Izabella soha el nem fogadhatta és viszonozhatta volna egy lelkes ifjú hő szerelmét; mert keblén terjedett az iszonyú s kevesektől sejtett nyavalya, a rák-kór. S miért is vegyítené ő a szív-éden ömledezéseihez egy kínos sorvadás undorító szagát? –

Regényem időszakában a világviszonyok a hiú kalandoroknak csillogóbb pályatért nyitottak, mint most. Háborúk folytak a pogányokkal, a hitfelekezetek közt és örökösödések fölött. Tengeri hódítások kacérkodának azon nemével a képzelődésnek, mely tettekben keres költészetet. A fiatal szellemélet széttörve rozsdás bilincseit, melyek sokáig fogva tarták, eredeti és erélyes irányokban nyilatkozott. Kereskedelem, ipar és szabad intézmények a tekintélyesebb állományokban oly magas fokra emelték a jólétet és vagyonosodást, hogy a fényűzés és élvezetvágy elég eszközöket talált szeszélyeinek kielégítésére: azonban e polgárosodás nem volt oly egyhangú, ikerarcú s hasonló színezetű és szokású, mint most. Nagyobb ellentétek mutatkoztak mindenütt, s általuk több anyag nyújtaték a felötlőnek és regényesnek.

Giovane Senno, ki három földrésznek és minden égövnek oskolájában tanulta az emberi természetet ösmerni, több kalandról beszélhetett volna Desdemonájának, mint Othello. És ő nem volt sem szerecsen, sem csúf; Antinous és a híres mór közt állott, azon határvonalon, hol a férfit felette érdekesnek találják, de nem – mi egyébiránt hasznára van – nőileg szépnek. –

Azonban miért nem kérdik már olvasóim: ki volt Eleonóra?

Ah, a szegény Eleonóra! – Ő oly lények közé tartozik, kiket már termetök, arcuk szenvedésekre kárhoztat.

Minek ezen magas, merész, sugár termet, melyről a legjobb hasonlatosságot kimerítette a szentkönyv, gyakran említvén Libanus cédrusát! – Arcán ugyan nem virítanak Sáron rózsái: de a liliom hószíne él. – És e sápadt édelgő vonalok, e junói homlok, ezen értelmes, nagy, éles sötétkék szem, melyet a szenvedélyek néha csaknem szénfeketévé változtatni látszanak, meg a tartózkodó modor, melynek hideg lemeze alatt a rokon- és ellenszenv titkos küzdése forr – mindezek őt többé teszik egy némbernél, és szerencsétlenebbé.

Ah, Eleonóra! Mi, kik becsületesen és mélyen érzünk, lábaid előtt nem mernénk vallomást tenni. Te számunkra igen magasztos, igen túlvilági vagy, és sorsod többnyire az, hogy egy merész arszlán, egy Leone Leoni karoljon át, és sodorjon magával. –

Szegény Eleonóra!

Békessi Gáspár Báthori István által Szentpálnál megveretvén, Erdélyből kivándorolt. Neki és a többi lázadóknak elvétettek jószágai. Szeremi Menyhért, Eleonóra apja, a pártütők közé tartozott. A prágai udvar rövid időn megvonta segélyét tőlök. Nyomor közt tengődtek, míg István lengyel trónra emelteték. Békessinek végtére kihalt büszkesége. A lélekvád becsszomján, az élet gondjai szemérmén erőt vevének. Üldözött társaival Lengyelhonba vándorolt, és zarándoki törődéssel térdeple a sokszor kigúnyolt és megsértett István király előtt, kinek véletlen fölmagasztaltatásában szintúgy, mint saját mostoha sorsában, az isten ujját, a gondviselés ítéletét látta.

Báthorinak nem volt oka soha megbánni, hogy egykori ellenségeit palotájába fogadta, és kegyekkel tetézé; mert ezek hozzá minden körülmények közt híveknek mutatkoztak, és az oroszok ellen folytatott háborúban a magyar fegyvernek becsületet szerzének.

Szeremi Menyhért zárkózó és visszavonultabb volt, mint társai. Ritkán keresé föl az udvart. Leányát a királyné kérésére sem adta a palotahölgyek közé, s Eleonóra a fővárosnak tán legszebb leánya volt anélkül, hogy egy táncestélyen vagy fényes innepély alkalmával az udvarlók hódolásain – ezen csába tükörben – látni, mérlegelni és összehasonlítani tanulta volna előnyeit. A szépség – mert sorsa bálványoztatás, csalódás és kiábrándulás – azon arányban veszélyes önmagának, melyben másokat megkímélt. Rája, talán hogy nagyobb boldogságban ne részesüljön, mint a többi halandók, a fösvény gondviselés egy csoport szenvedésnek kezelését bízta, melyet ha mások közt kiosztani nem tud, maga költ el. Miután a kacérság tanítja meg a némbert ámítások által ösmerni és kikerülni a csalódást; szánom azon lényt, kinek önzése kevesebb, mint kecse. –

Midőn Gyulai Lengyelhonba István király temetésére érkezék, látta a gyászolók végetlen sorában, mint a hideg égöv hosszas szürkületén aurora borealist, megjelenni és eltűnni Szeremi leányát. Ezen kép benyomása egy kedves álomé volt, melynek rajzát, midőn felébredtünk, a hátrahagyott kebelsajgás juttatja vonalonként eszünkbe.

Én – mert azon rémítő történet minden részleteinek, mely regényem tárgyává vált, elég pontossággal után nem járhattam – még azt sem határozhatom meg, hogy mikor ő Senno nejét Guzman kíséretében találta, ráösmert-é Eleonórára, kinek nevét sem tudta, vagy csupán másodszor érzett keblében oly hatalmas zajt és küzdést, minőt néhány évvel régebben?

De annyit mindenesetre a későbbi fejlemények ki fognak tüntetni, hogy Eleonóra sem a temetés alkalmával, sem most oly embernek, kit Gyulainak neveznek, létezését sem gyanítá. Különben is neki kevés érdekest nyújtott a világ, Senno szívén kívül.

Első udvarlója e kalandor volt.

Eleonóra az öreg Szeremi visszavonultsága s még inkább saját társalgási modora miatt, melynek kedélyes kinyomatait egy hideg és parancsoló önérzet mindig fékezni látszék, aránylag kevés hódolatban részesült.

Azok, kik nem gyaníták, hogy a tartózkodás többnyire erős érzések leplege, szívetlennek hitték őt.

Mások e merengő szemnek, e márványfehér arcnak, ezen ingatlan vonaloknak csak művészi szépségeit tudák föllelni, és sajnálták, hogy a lélek nem vegyít az összhangzás közé életet, a szenvedély színt, a szellem kinyomatot. Midőn aztán egy perc hatalma, egy véletlen fölébreszté csalódásaikból, akkora távolságot leltek a világ és Eleonóra, az udvarlók divatos hódolata s ily némber érzése közt, hogy inkább merték volna Isis szobrát leleplezni, mint szívök titkát s érzelmeik rokonszenvét.

És Szeremi leánya már huszadik évét betölté, anélkül, hogy azon eszménykép, melyet a közönséges lények Silvester éjén látnak, de az érzelmes hölgy soha lerajzolni nem mer, ámbár mindig szívében hord és álmaiban keres, megjelent volna. Eleonora kezdé hinni, hogy számára a szerelem „lotusa”, mely száz esztendőben egyszer termi csodás virágait, zöldellni nem fog. És ő azon minden évi tenyészettel, melyet az érzések változó tavasza teremt, és a tapasztalás első dere elhervaszt, meg nem elégült volna.

Ekkor érkezék Lengyelországba Senno.

Az eléggé ösmeretes vendégszeretet mellett is e kalandor inkább eltűretett a felsőbb körökben, mint bevezetteték.

Megjelent mindenütt, részt vett a legkiválóbb társaságokban, anélkül, hogy összeköttetését, mely emelé és fenntartá, valaki megnevezni tudta volna.

A vitézi játékokon, a fiatal országnagyok saturnaliáin Senno neve minden kitűnő jelenet közé vegyült.

A legszebb nők kacérkodtak titkon utána, és nyilván megtagadták őt.

Száz ember tudott beszélni egy-egy kalandot regényes pályájából, és senki sem ösmerte életét.

Ez hallott valamit egy condottieriról, ki az olasz pártviszályokban szerepet játszott, és Sennónak nevezteték; az ösmert bizonyos fiatal bajnokot, ki István királynak muszka táborozásaiban kitünteté magát, és kalandorunkhoz meglepőleg hasonlított.

Az udvar török követje, ki erdélyhoni viszonyok elintézése végett sokszor fordult meg Stambulban, fölötte dicsért egy dragomant, kinek fáradozása vezetett leginkább célhoz, s ki archasonlatosságából ítélve ikertestvére lehetett kalandorunknak; míg a római birodalom teljes hatalmú biztosa magasztalta dicséretes szolgálatait valami mozlem szökevénynek, ki a haditanácsnak a szultánok erejéről hiteles adatokat szolgáltatott, s ki neki mindig Senno lovagot juttatja eszébe.

A kislar-agassinak – a fekete rabok fejének – védence örökké készült följelenteni valami gyaurt, mert a cadinok – fő háremhölgyek – füzéréből egy még ép klárizst1 szöktetett el. A titkok kezelői bűnösnek Sennót gyanították volna, ha nem hallák, miként csaknem ezen időről szól egy Perában lakó franknak követelése, ki talán tévedésből elcsábított nejéért Sennóvali párbajra tisztességes okot keres.

Az ifjú patríciusok közül az, ki múlt télen érkezett meg Florencből, a művészetbarátok körében oly alakú maestrót talált, mint lovagunk; de gyakori botlását az arcismeretben szívesen megvallá, miután barátja közelebbről látta Velencében Sennót, és tisztelé, mint a tízek legtekintélyesebb egyéneinek asztaltársát.

Ily adatok külön tekintve homályt borítottak kalandorunkra; együtt pedig őt regényes fénybe állíták.

A némbereknél egy jellem titokszerűsége gyakran érdekesebb, mint kétségtelen jó híre.

Eleonóra – noha ritkán vett részt a fényes innepélyekben – értesülve volt azon hangulat felől, mely az idegen lovagot keresé és kerülte.

Ő bírt annyi őszinteséggel, hogy ezen kétszinűséget, ezen küzdéseit a rokonszenvnek az illedelemmel, bélyegző gyarlóságnak tartsa, és élt keblében annyi rajongás, mely kiszínezze a némberszív vonzódását egy regényes sorsú ifjúhoz.

Miként történt Senno közelítése hozzá? Nem tudom.

Az idegen rövid idő múlva Eleonóráért széttépte többi viszonyait. Csak neki élt, csak érte sóhajtott.

Tapasztalta-é Senno, hogy legérdekesebb modor egy némber meghódítására, ha érette mást áldozunk fel, s hogy a szerelem istennője gyakran – mint a büszke Tullia Servius testén – összedúlt kötelességeken s legyilkolt kegyeleten át lép trónra? – Ezt elhatározni alig merném.

De másfelől világért sem állítanám, miként Eleonóra udvarlója őszinte szenvedély miatt taszítá el magától régi viszonyait, mert azok egy nyugtalan kedélynek, mely inkább téved, mintsem valakihez ne ragaszkodjék, voltak faragott bálványképei: míg ellenben mostani szerelme a szomjú kebelvágynak sokáig keresett, de későn fellelt élő istene lőn.

Az eddig elősorolt homályokhoz még mások is járultak, melyek iránt olvasóimat fölvilágosítani nem tudom.

A vén Szereminek jóváhagyása vagy átka kísérte-é Eleonórát oltárhoz; az apai megegyezés vagy titok csatolta-é sorsát egy kalandoréhoz; a szertartások pontosan teljesítve valának-é, vagy belőle csak annyi, mennyiből a zaklató lelkiösmeretre neme a megnyugovásnak sóvároghat? Általam föl nem leplezhető kérdések.

Továbbá Guzman rettegéseiből láttuk, hogy Giovane Senno bősz féltékenységgel őrzé nejét. Ez a hő szívnek volt-e érdekes gyarlósága, vagy egy blasirt s elványolt indulatnak mocskos önzése: ki mondhatná meg?

De az kétségtelen, hogy Eleonóra imádta Sennót; mert az övéhez hasonló jellem megjutalmaztatva és csalódva örökhű. Nála változékonyságról nem, csupán mellékes dolgok, apróságok felől lehet szó: egy egész élet öröméről, egy egész élet kínjáról.

–––––––––––––

Szép éj volt.

Barbara, a maestro nőjének öreg dajkája, sárga, lapos, beredőzett arcát még oly tisztán tartá az álom nyomaitól, mint imádságos könyvét – melyben kiszárított négylevelű füvek jelelték ki a nyugtatóbb lapokat – minden megtüremlés vagy mocsoktól.

Eleonóra aggódék.

A hold tündér fényt vetett Sebeshely bérceire, a keskeny völgyre, a hegyi patak nyugtalan tükrére, a falu házsorai közé, egy magános dombra s azon kicsin szobába, melynek ablakát Barbara kinyitotta.

Túl volt az idő tíz órán.

Az éjnek az a rejtélyes zsivaja kezdődék, mely szellemsuttogáshoz hasonlít, s melyről nem tudhatni: halljuk-e vagy képzeljük?

Eleonóra gyakran tekintett ki az ablakon. Szemei tisztán kivehették a falu emelkedettebb részeit, a szőlőhegyeket, azon girinceket, melyek a havasi vidék kapuit alkotják és a sivár szirtokat. De a Szászsebesre vezető út csak néha merült föl, s a láthatár arcán valami sötétebb folt gyaníttatá Péterfalvát, és nehány pásztortűz jelelt tájékozási pontokat azon tér körül, hol Jerikónak ostroma adatott.

Eleonóra elfojtá lélegzetét, hogy az éj neszébe vegyült hangokat megkülönböztethesse; de legfeljebb a bérci pataknak suttogása egy malomkerékkel vagy a szirtdarabokkal, tört ki a halk zsivajból.

Semmi lódobogás.

– Két órája már, hogy följött a hold, és Senno nem érkezik!

– Ej, kis nyugtalan báb! – szóla Barbara, meggyújtván az éjjeli lámpát, mely régóta elkészítve állott az igénytelen vetkezőn, hol egy kerek tükör, egy ércmedence, két serleg s valami apróságok, melyek keveset folyhattak be a női szépség emelésére, tevék a piperének minden eszközeit.

– Miért késik ő?

– Szemem fénye, nem jött-é Senno úr tegnapelőtt éjfél után haza? Szent József és Mária, mily nyugtalan vagy!

– Akkor tudtam, hogy barátai mulatságra hívták.

– Boldog szűz – válaszolta a dajka –, hát jelentette-e előre neked, mikor Florencben három éjen kimaradott? Mondotta-e, hogy szerelemitalt kapott Biancától, attól a táncos leánytól? – Verje meg az isten őfelsége Biancát!!

– Megőrültél-e Barbara, hogy ily költeményekre emlékeztetsz? – szólott haragosan Senno neje.

– Mind a százötven gyöngyét leimádkoztam olvasófüzéremnek – erősíté Barbara –, hogy az úristen ótalmazzon meg a rágalmazástól. De Bianca mégis boszorkány volt. Ifjú és boszorkány.

Eleonóra csüggedőn hajtá fejét egy dívány vánkosára.

Barbara felkölt a fakerevetről, kiigazítá a mécs hamvadó belét, levonta az ablakfüggönyöket. A kirekesztett hold csak félig deríté föl átlopott sugáraival a maestro nejének halvány vonalait.

– Madonna – sápítá Barbara –, te nyugtalan vagy. Mindig mondottam nemzetes Szeremi úrnak – kit a bölcs isten vigasztaljon –, hogy a kis Elli igen sokat hallgat, igen csendes. Belőle még síró és tüzes nő válik. Én három férj után nem búsultam annyit, mint te a maestróért.

– Kétkedtem-e valaha Senno hűségében? – tudakolta Eleonóra, karjával támasztva hófehér arcát. Sötét fürtei lebontakoztak.

– Szent Cecíliára, minden férfi ámít.

Az ifjú nő összevonta pongyoláját, és elfedé az alabástrom vállat, melyen megrészegült volna a kémlő vágy, hogy álmodjék végetlen éden közt örök élvről és örök szomjról.

– Elütötte-é a tízet?

– Signorám, csak most – válaszolta Barbara.

Eleonora gondolkodva sétált a kis szobán végig.

– Lásd – szólott diadalmas hangon –, a színműt és mutatványokat nyolcig el nem végezték. Férjem tapsokat nyert: ezt meg szokás köszönni. Búcsúzenével kellett elkísérni a fejedelmet vagy Báthori Boldizsárt. Guzman lassan nyergel. Szászsebes ide sokkal több egy óránál. Ő még nem késett, tizenegykor sem.

– Szemem fénye, miért aggódsz hát?

– Az embert meglepi az unalom, s utána az ábránd. – Jer, Barbara, beszélgessünk.

Szellőár rohant a szobába, a könnyű függöny hullámzásnak indul, a mécs vörös lángja szaggatva lobog, az égen és a hold arcán át néhány gyér felhő vitorlázik.

Barbara betette az ablakot.

Eleonóra viszont a kerevetre dőlt. Az aggnő pedig egy törpe széket, csaknem lábzsámolyt vont elő, s oly közel helyzé, hogy midőn ráült, hideg vázkezét Eleonóra karján nyugtathatta, míg fakó szemével a tündérszép és szenvedő arc liliomján csüggött.

– Kis bábom, énekeljek-e neked egy legendát? – Azt, mely mellett gyakran aludtál, midőn a bölcsőből már kinövél, és ágyba tettünk. Jézus, mint siet az idő!! Akkor több versen mondám Szeremi Menyhért nagyuramnak: mily szépen pihen az ágyban Ellink! Boldog szűz, minő menyasszony válik belőle! Menyasszony? He, he! –

– Nem vágyom e legendára – válaszolá a nő szórakozással.

– Beszéljek-e egy regét a pásztorleányról, ki a kecskéket fejte; de gyémántpártája volt? Ezt akkor hallám, midőn Máltában mulattunk és pénzünk elfogya. Te nem akartad gyönyörű rubinaidat zálogba vetni. Szívem gyöngyháza, mondjak-e egy mesét?

– Minden ékszer anyám hagyománya és szent ereklye volt. – Ne beszéld el e mesét.

– Lelkem virága! – folytatá a dajka, kinek gondatlansága minden előreszámított kínzásnál metszőbb volt. – Szavaljak-e oly verset, mit Rajna partján holdvilágos éjeken hallék. Te szép vagy, galambom, fölötte szép. De rímeim Vilikről szólanak, kik bájosak voltak, mint Titánia, azonban a lakadalmi tánc után elhervadának. Ők most a szerelem lelkei és gyilkolnak! – Énekeljek e a Vilikről?

– Hallgass, Barbarám – esdeklék Eleonóra –, mert gondolataidat a véletlen most mindig feketébe öltözteti. Én akarok neked fecsegni. – Rég elütötte a tízet, és Senno nem érkezik. Ugye meg fogod várni őt?

– Éjfélig is, kincsem! – erősíté a dajka.

– Leánykori érzéseim s énekeim jutnak eszembe.

– Zengd el, szemem fénye, a dalt, mit akkor hárfád legtöbbször kísért.

– Melyik volt? Igen, tudom már. De el ne szunnyadj! Félek magamban. A hold szerfelett világít. Mintha sötét titkok fölött égetne mécset, és kideríteni akarná a sejtések járatlan ösvényeit. Tartasz-e valamit a sejtésekről? Ugye nincs még tizenegy óra?

– Nincs, vérem gyönyöre, nincs még tizenegy. – Te bátor valál, midőn banditákra kellett tüzelni, s midőn öszvéreink a havasok mély üregei előtt elbotlottak. Miért félsz most?

– Igen, apám átkát is merészen hallgattam ki, mikor Senno igényeit megcsalni nem akarám. Most remegek. Nem hallasz-e lódobogást?

– Kis bábam, csak a Sebes zúg.

– Ne figyeljünk hát e csalárd hangokra – sóhajtá Eleonóra. – Ügyelj, mert leánykori dalaim közül éneklek.

Barbara majd a szép ajkakon, majd a rezgő hárfahúrakon pihenteté szemét.

Eleonóra egy románcot zengett. Szövege következő volt:

–––––––––––––

„Fiora, légy te nőm, irigylett dús ara!
Figyelni száz rab fog szemed parancsira.
Váromban száz ős-kép, arcukon méltóság.
Termimben száz kard függ, damaszki acélok,
A nyert csaták sötét vérrozsdája rajtok.
Szögfürtid ékszere egy kirablott világ.”
– Így a várgróf. Fiora
Nem hallgat e gőgszóra,
S könnyű dal kel ajkira:
Tralla, tralla, tralla.

–––––––––––––

„Fiora, légy te nőm, bájos ingeres nő!
Szép pünkösd-alkonyra essék a menyegző.
Sycamor árnyiban liljom-ágyat vetek.
Magasan áll lakom márvány oszlopsora.
Alapját csapkodja tengerhab tábora.
Elől szép láthatár, s ábrándos szigetek.”
– Esd a kéjenc. Fiora,
Bár vére föllángola,
Nem hajlik e csábokra.
Tralla, tralla, tralla.

–––––––––––––

„Fiora, légy te nőm, kedélyes hű ara!
Fűzze érzetünket egy rövid nász-óra
Testvér-kín és öröm szellemkarjaira.
Ha szíved elborul: mért nekem az élet?
S ha engem bú gyötör, ne élvezz kéjeket!
Egy sors szövetneke lángoljon utunkra.”
– Szól az ifjú. S Fiora,
A hű kedély dacára,
Míg mosoly száll ajkira,
Zengi: tralla, tralla.

–––––––––––––

„Fiora! Légy mátkám!” – álom-e vagy való? –
Zengett a magasból egy édes légi szó.
Az ég szép képletek bűvös csarnoka lett.
A zárda ott lebeg – délibáb játéka –
Sötét folyosója, csillámlik ablaka:
Kúpján a szent szobrok és egy érc-feszület.
– S a szép leány, Fiora,
Egy ábránd légszavára
Szőrruhát ölt magára.
Tralla! tralla! tralla! –

–––––––––––––

– De téged e románc eluntatott. Arcod kedvetlen. Mi bajod? – kérde Senno neje, letevén a hárfát.

– Sötét vagyok, búm holdvilága, igen sötét! Deríts föl.

– Barbarám, hogyan adjam vissza neked az örömet?

– Mondd, kis babám – szóla Barbara, megfogván növeltje kezét –, hogy te okosabb voltál Fioránál, midőn zárda helyett Sennót választottad.

– Mi a világ, dajkám, szívén kívül? Mi az élet szerelme nélkül? S mégis..... – Itt megszakadtak Eleonóra gondolatának fonalai. Felszöke a kerevetről, márványarcát szokatlan pír elevenítette. Lélegzete sebes lőn, és mellét emelte. Szemének kék ege sugárokat szór, s mintha megégni akarna, elfeketül. – Nem hallasz lódobogást?

Barbara az ablakhoz ment. Figyelt és kinyitotta tábláit.

A szél suttogni kezde s elnyomta Sebesvíz szerény zúgását.

A dajka füléhez tevé kezét, s fölvidulva szólott: igen, Senno úr jön.

Eleonóra már kétkedőn csóválta fejét.

– Hiszen lódobogást hallok – erősíté Barbara.

Az ifjú nő nem válaszolt.

– Közelít – kiáltá a dajka.

Eleonóra megmozdítá nyakát azon helyzetből, honnan egy művész a figyelem szobrát személyesíteni tanolhatta volna.

– Más ló járása, idegen kéz vezetése – sóhajtá.

Barbara az ajtóhoz sietett.

Néhány másodperc s belép Guzman, reszketve a híves éj vagy szenvedély miatt. – Tudósításait gyaníthatják olvasóim.

–––––––––––––

IV.

Gyulai elfogatási parancsából, mely kezdetben rendőri fenyítésnél többnek nem látszék, nagy események fejlődtek ki.

Az idegen műlovagok, hangászok és alakosok sokkal inkább el voltak kényeztetve, hogysem Senno börtönzését testületi mocsoknak ne tekintsék.

Különben is a maestro általok lángésznek és patríciusnak tartatott, kit születése és szellemereje a többiek fölébe emelt, s e vándortársaságok büszkeségévé tőn.

Kedélylázító körülményül szolgált még az, hogy midőn Gyulai a kék darabontaknak parancsot adott, már a színészek a színfalak közt s öltözködőszobáikban voltak, s ennélfogva, nem hallhatván Senno gorombaságait, melyek az elfogatást előidézték, a hangászkar fonák tudósításaiból oly meggyőződést merítettek: mintha a kedvelt maestro csak azért záratott volna börtönbe, mert Boldizsárt zenével köszönté, s mert Gyulainak érdekében fekszik, ártatlan áldozatok árán is, örökké távol tartani a fejedelem szívét Boldizsártól, a közel rokontól, kinek – megbékülés esetében – magas tulajdonai és népszerűsége minden kegyencek szerepét fölöslegessé tenné.

Genga, a mysteriumok rendezője, természetesen fölvilágosíthatta volna társait legalább az iránt, miként Gyulai keményen megtiltotta, hogy a maestro a fejedelmen kívül akárkit hangával fogadjon: de Áron vezér Sennónak kebelbaráta levén, türközteté fecsegési hajlamait, és szintúgy csodálkozott a rémítő merényen, a hallatlan zsarnokságon, mint a többiek.

Senno tehát a művészek és alakosok által vértanúnak tekintetett, ki fején politikai rokonszenvéért az üldöztetés töviskoronáját hordozza.

Idejárult az is, hogy ezen idegen kalandorok, noha köreikből a legkiformáltabb példányait mutathatták föl az erkölcstelenségnek és aljasságnak, mindazáltal nálunk mindig kivételi helyzetben képzelték magukat, és talán még a bajazzo is az európai népjogok sérelmének hitte, ha csínjaiért erdélyi hatalom és nem a távol levő genuai, florenci s velencei ragadja nyakon.

Ennyi ál-ok és alaptalan vád természetes következése volt, hogy a művészek határozottan kinyilatkoztatták, miként addig, míg Senno szabadon nem bocsáttatik, semmi esetben föllépni nem fognak, és a fejedelmi udvarral kötött szerződéseiket megsemmisültnek tekintik.

Ily eltökélés a palota viszonyaiban avatottak előtt nem látszék veszedelmes merénynek; mert ki Zsigmond őfenségét közelről ösmeré, tudta, hogy ő inkább szereti az alakosokat, mint tanácsnokait, a színpadot, mint a hongyűlést, a műlovaglást, mint a katonai szemlét és az élvezeteket, mint a kormányzás gondjait.

Továbbá minden már régóta suttogta azon mély és óvatosan elleplezett titkot, hogy Sofronia – az első színésznő – a fejedelemnek, Cecil, a prima donna pedig Báthori Boldizsárnak kéjhölgye. S ki hozta volna kétségbe ezen szívkirálynék hatalmát?

Egy körülmény tette ingataggá a sikert. A tömeg t. i. elégületlen volt. A fehérvári polgárok és a köznemesek megjelentek ugyan a szászsebesi térre, s végignézték a mutatványokat; de otthon a művészetet léha időtöltésnek, ellenben az általa megszaporodott közköltségeket nyomasztónak találták. Több versen emelkedett tehát panasz-szó az „élődi” idegenek ellen, s a fejedelem fényűzési hajlama Boldizsár pártjának kétségkívül erős lengületet adott. –

Azonban mindenki csodálkozására Senno elfogatása után rögtön megváltozott a közvélemény iránya.

Mészáros őkegyelme és társai teli torokkal kiábálták, hogy Boldizsár ellen összeesküdtek a németek, a titkos jezsuiták és a többi pápisták. Ő hiteles forrásból tudta, miként az udvar az egész pártot tűzzel és vassal kiirtani akarja. Sennón kezdették az elfogatást, hogy a vérjelenetekhez lassanként szokjék a közönség. A főurakra csak később fogják kezeiket tenni a kék darabontok, miután megpuhéttatik a visszahatás.

Ezen izgatás összecsoportozásokat szült.

Senno jónak látta betyár szavairól elfelejtkezni, és minden kiállandó szenvedéseit Boldizsár ügyével kapcsolatba hozni.

Egy rövid levél keringett a nép közt, melyben maestrónk önkény martalékának fösté magát, és a főhadvezér iránti rokonszenve miatt életét sok üldözésre kitűzettnek sejti.

Ő t. i. ezen szerep által reméllett legkönnyebben megszabadulást.

S különben is jellemének egész létegét a regényes kalandok és dicsőség utáni sóvárgás alkotá.

Senno huszonnégy óráig gályát vont volna, hogy két percig tapsoltassék. Ő most is visszanyomta féltékenységét, feledé Eleonórát, s nem találta sötétnek a börtönt, miután hallá, hogy nevét a nép ajkaira vette. –

A tömeg saját zajgása által megrészegült.

„Éljen Boldizsár!” kiáltá az egyik csoport: „Éljen a fejedelem” válaszolta rá a másik.

A kék darabontok kitisztították az utcát.

„Meg kell szabadítni Sennót” suttogák többen, és Gyulai kénytelen volt a maestrót, kit csak néhány napi fogsággal szándékozott fenyíteni, nagyobb botrányok kikerülése miatt, fegyverekkel körülvétetve az udvari őrök kezébe szolgáltatni, és Márkházy fölügyelése alá vetni. –

A láthatár ezen villányos szikráit egy történet villámlásokká, a szelet viharrá és az esőt fellegszakadássá változtatta. –

–––––––––––––

V.

Földszint, a fejedelmi udvar egyik szöglet-szobájában lámpa ég; de rézvörös fénye mindinkább tűnik a láthatár növekedő derűje miatt.

Gyulai Pál – kinek dolgozó-terméből csillámlott a virrasztási olaj a szürkület közé – lehangolt kedéllyel ül pergamen tekercsek és könyvek mellett.

Pongyolája keleti; mert az erdélyi urak öltözetén már látszék a török béfolyás, noha még annyira nem harapódzott el, mint félszázaddal később, midőn a fejedelmek és főnökök hajukat is – nehány üstöket kivevén – leberetválták: mi rendkívül nevetséges majmolás volt; mert aztán turbánt, mely a tar koponyát künn és benn egyaránt fedje, hordani nem akartak. –

A kegyenc e reggeli pongyolája bő és kényelmes szabásával nyugtalan mellet takart, hol a különböző érzések igen összeszorultak, s mint azon tagok, miket nagyon szűk páncél fedez, elzsibbadának és sajgottak.

Eddig reggelenként – midőn még Jósika éhes becsszomja szintúgy, mint Alfonso kétkedékeny fontolgatásai, tervek helyett az álomisten sötét képleteivel tusáztak – görög és latin műveket olvasott, magyar történészeti okleveleket vizsgált, olasz költők lágy rímei által hozta érzéseit szelíd hullámzásba, vagy ha szelleme merésszé lőn, astrologiai kísérletekben, az alchemia tégelyei közt s Plátó utódainak homályos irataiban talált nagy igazságok- és nagy csalálmakra.

Nehány hajnali órát örökké ily foglalkozásokra szánván, hosszas gyakorlás következésében sükerült neki szigorúan különválasztani az irodalmat a közélettől, s egy búvárkodó bölcs és erélyes országlati férfiú gyakran meghasonló szerepeit összhangzásba hozni.

Mihelyt t. i. a nagyvilág kilépett a hálószobákból, Gyulai mindig félbeszakította tanulmányait, pontosan teljesíté tanácsnoki kötelességeit, ügyelt az ifjú fejedelem szeszélyeire, több függetlenséggel, de annyi gyöngéd érzéssel és éber gonddal mint Jósika vagy Bodoni, résztvett a vitézi játékokban s palota-cselekben, és szakított magának időt vagy egy szerelmi kaland lengeségeire vagy egy szívviszonynak reményből és csalódásból szőtt ábrándaira.

De midőn rövid pihenés után az ágyvánkosokról pongyolába veté magát, és íróasztala mellé ült, már feledve vagy fékezve voltak a szórakozást okozható befolyások, s bírt annyira uralkodni kedélyén, hogy az éj álmai közé temethesse azon salakot, mely a közéletből hátramaradott, és zavarhatta volna foglalkozásait.

Ily lelkierőhez gyakori öntagadás, sőt önkínzás által juthatni, s mégis nincs más eszköz, mely a nyilvános pálya izgalmaihoz szokott vérmérséket és a szenvedélyes kedélyt elvezethesse a komoly tudományok sanctuariumába. –

Különös, hogy ő ma nem tud uralkodni kedélyén!

Korán fölébredett, mint szokása volt.

Komornyikja lámpákot gyújtván, az előszobába visszavonult, s csengettyűzsineg unszolása nélkül semmiért nem mozdult volna meg ülhelyéből, hogy azon fontos perceket, melyek elmélyedésre szentelvék, ne háborgassa.

És Zsigmond fejedelem leghűbb kegyence Svetont forgatja.

Csodálatos, a zsarnokok és hízelgők kiemelkednek a történész sötét lapjairól, mint roskadt sírkövekből éjfélkor a holtak üres alakai. – Csodálatos, azon kevés vonásoktól, miket Clio a feledéstől megmentett, egész jellemek nyernek színt, életet, kinyomatot. – Csodálatos, a krónika holt anyagai életműves erőkkel szövetkeznek, a kiszáradt adatok testet öltenek, s a nyomtatott könyv minden sorai – mint mesék országában a fák és kövek – nyilatkozni kezdenek. Ezer bűnös árnyak, hajdan a Tiberiusok és Caligulák eszközei, zsibongnak Gyulai körül. A múlt idők följegyzett viszonyait – mint egy kiásott csonka szobort a művész keze – kiegészíti az élénk képzelődés. – Csodálatos, kegyencünk előtt áll a Caesarok korszakának sötét szelleme, több arcokkal, mint a kelet-indiai bálványoké. – Csodálatos, e látvány arcai oly udvariak vonalaiból vannak összeállítva, kiket Sveton és a világvélemény megbélyegzett. Száz ajak mozog alig hallható nesszel, mindenik egy eszme által menti magát, mindenik a sors zsarnok törvényeiről szól, melyek, midőn a viszonyok hatalmánál fogva megszüntetik akaratszabadságunkat, eltörlik a tulajdonítást és bűnsúlyt.

Gyulai bosszankodással dobta el a latin történetírót, s meg nem foghatá e hangulatot.

Bírálat alá vevé egész múltját, és nem lelt egy tényt, mely őt ily bűnök mentegetésére az önérdek ámító hangja által fölszólíthatta volna.

S mégis úgy rémlék, mintha csak éppen most látná át, hogy az erényt az aljasságtól csupán körülmények választják el.

Honnan e setét bölcselet?

Ő oly kevéssé tudná okát megmagyarázni, mint nyomasztó behatásait szétűzni.

Más könyvet ragad kezébe.

Petrarca hangzatkái voltak.

Az olasz költő azon Titant, mit szenvedélynek neveznek, egy könnyű és szelíd „spiritus familiaris” alakjában lépteti föl, mely ahelyett, hogy kiszabadulva eget ostromoljon vagy visszafolytva börtönét repessze szét, csendesen vár, míg a mesternek, kit szolgálni tartozik, üres ideje marad az előidézésre, s hogy vele társalkodjék vagy megbízásokkal terhelje.

Azonban e kecses szellem sok ügyességgel bír: tud szárnyaival az égben neszt támasztani, mely egy sóhajhoz igen hasonlít; az emlényfüzérbe oly szépen rejti a harmatcseppeket, hogy titkos könnyeknek gondolnád, meggyújtva a szívet, mint Ariel a nápolyi király hajóját; anélkül, hogy az tulajdonképp égne, és zátonyra vezeti az életet minden veszedelem nélkül.

Ah, Petrarca sonettjei, belőletek sokáig tanultam én ösmerni a szerelmet: mint a gyermek füléhez tartja a tengeri kagylót, hogy hallgassa az óceán zúgását. –

Lapot lap után átforgatott Gyulai; de kedélye nem vőn más színt.

Mindig borús és szórakozott volt.

Erőlteté figyelmét, hogy élvezze a dal szépségeit, s hogy a szelíd rímek által feledhesse azon sötét eszméket, melyek akaratja ellen fönntarták zsarnok béfolyásukat.

De e törekvés hasztalan volt.

Mindig a Caligulák kora, mindig a torzalakok, kiket hűn rajzolt Sveton, mindig a kegyencek elmosódott sivár képei, kik magukat mentegetik, s vádolják a sorsot, lebegtek szem előtt.

Ixion kerekeként, hasztalan forgott elméje; mert örökké azon hithez érkezett vissza, hogy egy vad fatalismus uralkodik tetteink fölött.

Honnan e setét bölcselet?......

A nap már a láthatár ajtajánál volt.

Az udvari toronyóra ötöt üt.

Az őrökéin kívül más lépések is hangzanak a kövezeten.

Kezd ébredni egy zsivaj, mely a hatalmasok lakában késő éjig félbe nem szakad, s utoljára, mint a malom megszokott zúgása, senkinek nem alkalmatlan.

Még nehány perc telik el. –

Már a csatlósok lovakat vezetnek elé.

A háztartással kapcsolatban levő foglalkozások gépe mozgásba hozatik.

A kisebb tisztviselők fáradoznak.

A szerelem, mely kedveli az éberéjt és hajnalálmat, már Phantasus birodalmának határkövéig érkezett, honnan minden ösvények a tündérvilágból kivezetnek.

A toronyóra viszont üt, és Gyulai hat harangszót számlál.

Csenget; mert öltözködni akar.

A komornyik belép s egy levélkét nyújt át, melyet éppen most küldött a korlátnok.

Rövid tartalma következő:

„Sürgető ügyekben 9 órakor a fejedelmi palotában tanácsülés tartatik. Csak azok, kikre támaszkodni lehet, jelennek meg. Arról, hogy kimaradni nem fogsz, s hogy senkivel e tárgy felől nem beszélsz, megyőződve van barátod, Kovasolczky Farkas.”

– Miért e rejtelmes modor? – kérdé magától a kegyenc; de félvén találgatások által még sötétebbé tenni kedélyét, gyorsan fölöltözött, s a szabadba kilovagolt, hogy feledje azon komor eszméket, melyek szokatlan erélyökkel a tanulmányok óráit is megzavarni merészelték.

–––––––––––––

VI.

Ezen szakasz a fejdelmi udvar egyik melléképületébe vezeti az olvasót. –

Az előcsarnok márványoszlopai csaknem terhelve vannak domborművekkel. A szentkönyv és az egyházi történészet első századai annyi képleteket nyújtottak Zápolya Zsigmond rajzóna alá, hogy a szobrász, ki vésőjével, legalább azon általánosságban, mennyi jó hírét tönkre nem juttatá, követni volt kénytelen a művész-király szeszélyeit, oly mértékben csüggedett a süker felől el, melyben az udvaroncok által bámultaték. –

A lépcsőkön mindkét oldalról őrök állottak.

A csarnok kockakövezete semmi szőnyeggel bevonva nem volt. Lóca, karszék, kő-ülhely nem szólította pihenésre az érkezőket.

Minden akként volt rendezve, hogy ácsorgásra semmi kényelmet ne nyújtson.

Nagy szárnyajtók, melyek most kinyitvák, oly terembe vezettek, hol az űr a hideg márványról fölkapott és elárult minden sarkantyú-neszt s kardcsörgést. Közepén nagy vilár andalgott a görög istenek frescoképeire, kik a falakon összetódulni és rémülve elsietni látszottak, mintha az előcsarnoknak domborművei, melyek idegen hiteszméket képviseltek, üldözni akarnák; vagy pedig a gót ablak mély párkánya, vastag kőkeresztje, festett üvegei és ezer alakú arabeskei az otthoniatlanság érzését ébresztenék fel bennünk.

Ezen teremből balra egy ajtó a fegyvertárba nyílt; jobbról a titkos kormánytanács üléseihez juthatni, hol a bejárat előtt „kék darabontok” állanak fölemelt bárddal, s gyékény széken két tanácsszolga ül megosztott figyelemmel, miután kötelessége az érkező főuraknak ajtót nyitni és a csengettyűzsineg legkisebb mozgására meghallgatni a korlátnok parancsolatát. –

A toronyóra kilencet kong.

Mindenik tanácsos, ki értesítő levelet kapott, nehány percel előbb már megjelent; mert Báthori István oly szigorú rendre szoktatta volt alattvalóit, hogy a pontosság a hivatalnokok második természetévé vált.

Lépjünk a titkos terembe.

A boltozat kevéssel laposabb, mint szokott lenni a templom hajója; de annyi tért foglal el, hogy a pallér szükségesnek tartotta oszlopsorokkal megerősíteni.

A terem falait Zápolya Zsigmond alatt készített föstvények ékesítik.

Sajátságos volt, hogy ezek közt alig találtaték olyan, melyben a történészethez nem vegyült költői. Gyakran az egész összeállítás egy eszméért, egy hatásért többet kölcsönzett a képzelettől, mint a krónika lapjairól. Falra írt drámák voltak e művek, tömve csattanó jelenetekkel, iszonnyal, meglepetéssel, s nem kevésbé kacérkodva azon beteg világnézettel, mely a bűnt megkoszorúzza, mint a francia regényes oskola félig már divatból kiment színművei. Zápolyát élményei ragadták e modorra. Ő gyönge idegű és hő érzésű volt. Anyját, kit egyedül bálványozott, örökké szenvedni látta, és korában minden áldozat, mit a magyar honáért tőn, a török diadalára vezetett. Kedélyének tehát sötét irányt nem különc és eredetiséget kereső szabályok, hanem élettapasztalások adtak.

Fölötlő, miként e rajzokon, minden változatosság dacára, valami hasonlítás, némi egymást utánzás – mely kezdetben még vonzott, de végre érdektelenné, sőt untatóvá lőn – mutatkozék.

Az utolsó Zápolyán t. i. – ki költő és idegkóros volt – a rokon- s ellenszenv érzései uralkodtak. Ő gyűlölt vagy bálványzott. Szenvedélyeinek tengerén egyik pólus az anya, másik György barát. E végpontoktól számlálá hajlamainak mérfokát. – Még volt egy lovagias, szenvedő és sötét arc, melyről a történészet elfelejtkezett; még vala egy szív, kinek a sorscsillagzatok sokat engedtek remélleni, hogy rémítőn csalódhassék; még volt egy szilárd erély, mely – mint a skorpió megtámadtatások alatt – inkább önmagába döfte fullánkját, hogy elenyésszen és széttiprassék, mintsem ösmerni tanulja a megaláztatást: szóval, még volt egy ember, kit Zsigmond csaknem annyira gyűlölt, mint Martinuzzit, de aztán oly lényt, kit ő úgy imádjon, mint Izabellát, a szenvedő és szerető anyát, az egész földgömb nem állíthatott elé.

A király rokonszenvei befolytak művészeti ízlésére.

Udvarának frescoképein minden nőnek, ki az erély, áldozat, eszély, báj, ügyesség vagy erény eszményképének tartatott, aranyszín csillámra hajló szögfürtei voltak. Sehol ki nem maradtak a nagy, kék, hosszú metszetű; vékony selyempillákkal árnyolt, nedves és égő szemek. Clelia és Judith, Niobe és Heloise, Semiramis és Kasztíliai Izabella, égalj s hagyományok dacára, alávetették magokat ezen zsarnokszabálynak, hogy Zápolya János özvegyéhez hasonlíthassanak.

Másfelől az augur, pópa, püspök, mufti, ámító és necromant, viselt bár fején mitrát, thiarát vagy turbánt, hordott bár vállán szent vagy szeszélyes palástot, ha a fejdelmi palota frescoképei közé vegyülni akart, kénytelen volt hosszú arccal, csontos és tar homlokkal, bozontos szemívvel és széles állal megelégülni: mert másként hogyan emlékeztetett volna Martinuzzira?

Aztán, ha az utolsó Zápolya modora szerint akarnád képzelni Herostratust, Pisistratust és a többi becsszomjasokat s árulókat: ne kétkedj őket fölruházni nyúlánk és gőgös termettel, sápadt arccal, csábítón szép vonalokkal, fekete s oly mélyen fekvő szemekkel, mint az ódon szobrokon látható.

Ki volt ezen sivár bűnök mintája?

Kérdésünkre nem felelnek krónikáink és a levéltárak.

Brutus, a Zápolyák korának legjelesebb történésze – kinek nagyhírű munkáját felszínes műveltségünk nem tartja sajtó alá méltónak – kéziratában emlékezik ugyan Zápolya János törvénytelen gyermekéről, kit György barát, miután az elkényeztetett és beteges Zsigmondtól Erdély boldogságát többé remélleni nem merte, német fegyverekkel akart fejdelmi székre emelni: de Báthori István, lengyel király, kinek bírálata alá Brutus füzetenként adta történészetét, e sorokat kitörlé; mert vagy hiteleseknek vagy ildomosoknak nem tartotta.

A frescoképeken ezen trónkövetelő volt-e a polgári bűnök sápadt kijeleltje? – elhatározni nem tudom; de alig hihető, hogy a hatalom iránti féltékenységen kívül más ok az utolsó Zápolyát ily mértékű gyűlöletre bírhatta volna. –

A tanácskozó-terem bútorzata – mert már ideje, hogy falrajzokon kívül egyéb tárgyakra is fordítsuk figyelmünket – jobbadon drága, tömör és megterhelt. Kelet gyárai nyújtják a divatkelméket, az ablakfüggönyöket és a padlat szőnyegeit. A nyersanyagok közül is sok látta Szorisztant és Indiát. Részint a kerevetekre rakva, részint emelvényeken még használatlan prémek és szeszélyes öltözetek hevertek. Minden mérfoka a hő és híves égaljnak; minden tartományai három földrésznek, melyek hódoltak az ozmán félholdnak, vagy ösmerték a sipahik portyázatait és a janicsárok tömör hadéletét; minden homokpusztái az egyenlítőhez közel fekvő tájékoknak, ha annyi kútfővel bírtak, hogy a tevének italt nyújthassanak: mindezek, ismétlem, adóztak a fejdelmi udvar bútoraira, melyek többnyire ajándékokból teltek ki, miket a fényes kapu nyugoti gyártmányokért – hogy úgy szóljak – kicserélt. Mert az akkori idők szokása szerint az erdélyi követ nemigen mert a fővezérnél vagy serailban üres kézzel megjelenni, s viszont a fényes kapu gőgje sem engedte volna, hogy a mozlem főurak vagy padisa hasonló becsű ajándékokkal ne viszonozzák a keresztyén hűbéresek szívességét. Csakugyan a titkos teremben látható keleti kelmék többnyire III. Mehemed körülmetéltetése innepélyén adattak, s azért terhelék ezt a jó ízlés kárára; mert a fejdelem rendezésökre még időt nem nyert.

Kettő volt itt igen fölötlő: egyik, hogy számos kisebb és nagyobb órák, a nap részeit egész másodpercekig – a hónap telését naptár és holdjárás szerint –, a csillagrendszer útját, s az éggömb különböző állását jelelők, hevertek minden szekrényen, asztalon és állványokan: másik, hogy a bútorok többnyire vérvörös kelmékkel voltak bevonva.

E színt a gyermek Báthori Zsigmond kedvellete: az óráknak pedig talán nagyobb barátja volt az utolsó Zápolya, mint kortársa, V. Károly. – Noha – s ezt rövid vázlataim után is képzelhetik olvasóim – a titkos teremnek nagy bőkezűség mellett is alig lehettek volna tárgyai összevásárolhatók, mert részint becsöken felül még történészeti értékkel bírtak, részint pedig oly ritkaságok valának, minőket Nyugot-Európa vásárpiacai és a keleti bazárok kevés mennyiségben szoktak kiállítani, mindazáltal talán leginkább magához bilincselte a figyelmet egy kisded kereszt, mely magánosan állott egy rakott művű asztal elefántcsont arabeskjein. Nagysága – mint Borsos Tamás naplójában megjegyzi – csak tenyérnyi volt, de szögletein kilenc óriás gyémántot és öt rubint hordott.

A költészetnek és Brasiliának aknáiból emeltek ki halandó és halhatatlan kezek sok ékköveket, melyekhez hasonlítva, a mi keresztünkéi megszégyenülnének, mint a fényes királyi korona előtt egy szőke falusi leány pártája.

De jegyezzék meg olvasóim, hogy ezeket becsessé nem a piaci ár – mi egyébiránt fölötte nagy lehetett, nem a dalnok mondái – mert nálunk alig voltak költők –, hanem történészeti emlékek tevék és bizonyos végzetszerűség, mely a sors különös szeszélyéből gyakran ejté az országlati férfiak jövendőjét e feszület előtt tett esküvel szoros kapcsolatba.

Néphagyományok szerint a kilenc gyémánt és öt rubin Libussa királyné koronájában díszlett; de arról leszakította az első keresztyén szláv fejdelem, hogy az első szláv vértanú koporsójának szentelhesse.

Az idők múltak: egy évtized porrá tevé a térítő hüvelyét, és egy század sírjára borult, mint a vámpír, s kiszívott belőle majd minden emléket.

Roskadt kriptában, fölírás nélküli kő alatt találtattak e drágaságok, melyeket a korona a Benedek-szerzetnek ajándékozott, hogy a prior által egy keresztbe foglaltassanak. –

Zsigmond császár a zárdaégető Ziska seregét valamelyik portyázáskor szétűzvén, a sátorzsákmányok között fölfedezte, és hazánkba hozta a vértanú koporsójának ékszerét.

Albert óta ez mindig a kincstárban őrizteték.

Midőn Bécs meghódítója kimúlt, Corvin János a királyi vagyonra tevén kezét, Libussa drágaköveit a székesfehérvári főegyház prépostjának, Domokosnak ajándékozta, hogy Mátyás királyért sok requiemeket tartson. –

A mohácsi vérnap után – nem tudni, mily módon – e kereszt Zápolya János birtokába jutott, hogy Gritti által eloroztassék.

De midőn ezen zsarnok kormányzónak a föllázadt erdélyiek Medgyesen fejét vették, a zsákmány közt ismét megtaláltatott, és a kincstárba visszakerült. –

Zápolya Zsigmond – ki 1566-ban, a török császárnáli híres udvarláskor nyakán hordá – véghagyományában az országnak ajándékozta.

Ez idő óta a szebeni tanács által őrizteték, míg a rendek – nem jut eszembe: melyik törvénycikknél fogva – Báthori Zsigmondnak adták. –

Kevés oly makacs ember létezett – mert e kor nem a Voltaire-é volt –, ki, ha feszületünkre téve kezét valami iránt esküt mondott, ne hitte volna, hogy a lég örvényei közt daemonok hallgatnak szavaira, kiket – mint a mágnes titkos ereje a vasport – a kereszt ércében rejlő tulajdonok magok körül gyűjtöttek, hogy az innepélyes hangoknak tanúi, s midőn kell, bosszulói legyenek.

Kevés halandó volt, kit a rögzött szenvedélyek azon pontig ragadtak volna, hol kétségbe hozná, miként a Nemesis e kereszt rubinai és gyémántkövei közé összegyűlt – mint egy domború üveg gyúlpontjában a napsugár –, hamuvá égetendő a hitszegőnek egész jövendőjét.

S e félelmet a múlt idők igazolni látszottak; mert nem is említve, hogy népmondák szerint azon királyunk, kinek feje a várnai ütközet után Amurath szultán póznájára vonaték, nemcsak a bibliára, de e keresztre is fogadta a békepontok teljesítését: annyi legalább bizonyos, miként Martinuzzi erre esküdött Izabellának, és Gritti Zápolyának hűséget. – Mindkettőnek pedig szószegése és halála tudvalevő tény. –

De ideje már, hogy az architectura-, bútorok- és ritkaságokról áttérjünk az emberekre.

Talán soha nem volt fényes foglalványnak sötétebb képe, mint azon gyülekezet, mely a kiáltó színekkel bévont teremben egy keskeny zöld asztal körül ült.

Nyolcan vannak: jelentékeny arcú férfiak, s Gyulait kivéve, mindenik túl az élet nyarán.

A nemzeti fejdelmek korában testület akkora tekintéllyel nem bírt, mint Báthori Zsigmond senatusa. –

Kik a későbbi évek történeteit ösmerik, tudják, hogy tagjai majd mind vérpadra léptek szilárdságuk- és népszerűségökért, mely oly korlátlan volt, hogy a hongyűlés alkotmányos életünk nagy botrányára sok kérdést, mely körébe tartozék, e tanácshoz, mint értelmesebb testülethez utasított. –

A korlátnok csenget.

Az ajtó mellett ülő szolgák közül egyik benyit, s asztalfőre helyezi azon keresztet, melyet leírtunk.

Ily előzményben semmi különös nem volt, s mégis, mintha valami végzetszerű történnék, sötétebb árnyvonal ült mindenik tag arcára.

– Uraim! – szól a korlátnok fölemelkedve székéből – mondja ki-ki utánam e szavakat:

„Esküszöm az örök istenre, hogy mindent, mi e gyülekezetben mondatni és határoztatni fog, szoros titokként őrzendek. Semmi eszmét, véleményt, szándékot és tényt el nem árulok, még homályos célzatok vagy közvetőleges figyelmeztetés által sem. Vegye el az isten eszemet, mint Saulét, midőn őt megalázni és gyűlöltté tenni akarta, ha valaha arra törekedném, hogy szőrszálhasogatás által oly körülményt találjak ki, vagy használjak, mely titoktartásom alól föloldozzon. Semmi viszonyt, kötelességet nem tekintek eléggé erősnek és szentnek, akár eskümtől egészen, akár annak valamely részlete alól fölmenteni. –

Ha hitemet megszegném, tartassam becsületvesztettnek és vérárulónak. A tanács mindenik tagja törekedjék kioltani életemet, mint azok szövétnek lángját, mely templomot akar fölgyújtani, és bűnös füstjével már szűz Mária arcát s a vértanúk képeit megfertőzteté: mert én is annak, ki közülünk szószegő leendene vesztére, szívem teljes gyűlölségével s akaratom egész hatályával munkálkodni fogok.

Ha hitemet megszegném, gyűljön családom fejére minden átok, mely e hont gonoszságom miatt érhetné. Üldözze a szenvedők sóhaja lelkiösmeretemet; erősödjék meg az úr keze rajtam; látogasson meg az ég borzasztó eszközök által, mint Fáraót: csodák süllyesszenek föld alá, mint Datant és Abiront; átkozva legyenek gyermekeim, mint Eleazár maradékai, s oly távol essem Jehova trónjától s a kegyelem forrásától, mint Barabás vagy Júdás.” –

Midőn az eskü bevégezteték, folytatá a korlátnok:

– Most ki-ki szabadon beszélhet. Eszméink már oly bátorságban vannak, mintha állandóan agyidegeink között lappanganának, s azon utat, mely a velőtől a nyelvig van, nem ösmernék. – Kérdem: nem dühöng e levíhatlan gyűlölség Zsigmond és Boldizsár közt?

– Kedélyük engesztelhetlen – válaszolta Kendi a legöregebb tanácsnok.

Gyulai sápadt lőn: de senki ellenmondani nem mert.

– Kérdem – szóla viszont a korlátnok –, lehet-e Erdélyt e körülmények közt igazgatni? Sinán gyanús, a prágai udvar cseleket sző, a két fejdelmi rokon kiirtón üldözi egymást, a nemzet ereje szétoszlik, hogy fölemésztessék, hatályunk semlegesíttetik. Lehet-e így kormányozni?

– Inkább boldogulunk kötött kezekkel is – jegyzé meg Gyulai –, míg fösvények vagyunk a jövendőt egy kockajáték véletlenére odadobni; mint vakmerész szabályok által, melyek bilincseinket még szorosabbra vonhatják, midőn föloldozták a bősz szenvedélyeket. –

– Tegnap óta világos, hogy úgy, mint most állunk, kormányozni nem lehet – mondá Kendi.

– Nem lehet – ismétlé hat egyén.

– Melyik haljon meg tehát a két rokon közül? – tudakolá a korlátnok.

Irtózatos kinyomat ült a főnökök arcán.

Mindenik becsületes ember volt, és tudatott, hogy nem lehet köztök egy áruló is: de éppen saját palotájában határozni a fejdelem élete fölött; kanóccal lépni a puskaporos raktárba, hogy a csepegő szurok világa mellett szabályokat írjunk, melyek által a véletlen föllobbanástól megótalmaztassék az épület – ezen eszmében valami ellentmondó és iszonyatos rejlék.

Aztán a teremnek annyi függönyei és falajtói voltak: az éjszaki oldalon egyik levéltárba vezetett, másik egy hosszú, keskeny képcsarnokba. – Talán a szó nem tévedhet el a szomszédszobák légéig, mert a szilárd vas, melyből az ajtók készültek, és a tömör szövegek, melyek elrejték a dísztelen nyílásokat, megszűrtek minden neszt: de nincs-e oly kémlő fül és éles hallás, mely – miként némely bőr a száraz időben is tud nedvességet vonni magához – eléggé fogékony a titkos teremnek még susogását is érezni vagy kitalálni?

És nem lehetnek-e ezen olasz pallérok által épült laknak ösmeretlen járdái, mint Velencében vagy Florencben, melyek a kém leshelyeit egy könnyű lepel egy vékony boríték által különzik el a tanács asztalától?

S e szó „halál”, kevés betűivel, mint a numida nyílvesszője, mindig csontvelőkig hat, s a léteg legfinomabb érerét rezgésbe hozza.

A gyűlés tagjai döbbenve tekintettek egymásra: szemeikből rémítő és félénk tudakolás nézett ki, mely megkérdezve a titok-társaknak hűségét, végigtévedve a terem négy falain, ismételtetve a sűrű tükrök üvegtáblaitól, végre Kendi arcán összpontosult.

De Kendi – a legéltesb tanácsos – szilárd és szenvedély nélküli volt, mélyen fekvő fekete szemekkel, vászonszőke ajkakkal, elefántcsont-fehér arccal.

Róla másolhatná Titzian az óvilág patriarcháinak képét, a hosszú ősz szakállal, tar homlokkal, gyér fehér fürtökkel: ha nem teremtett volna az isten Dandolókat, Foscarit és Doriát, kik szintoly hideg és közönyös arccal néztek a Capitoliumra, Tarpaeára és Calvariára..... a dicsőségre, vérpadra s népgúnyra. –

Kendi szilárd jelleme mély elszánást öntött a tanácsosokba.

Midőn vonalaik megjegedtek egy hideg eltökélés lemeze alatt, midőn szívök izmai görcsösen összeszorultak egy szándék körül, és azt – mint hurkokban a vadat – lebilincselve tarták, ismétlé a korlátnok: melyik haljon meg a kettő közül?

Minő ellentét!

A terem szöveteinek kiáltó s életvidor színei, a nap, mely tűzszikráival áttört a függönyök nyílásain, s minden fényparánnyal kéjre s örömre csábított, és e sötét arcok, melyekre, mint vastáblákra, bevésve volt a vérbíróság kitörölhetlen kötelessége – minő ellentétek ezek!!

Nehány néma perc után szóla Gyulai: – Korlátnok úr! Nem látom köztünk Gálfit és Gesztit, Zsigmond őfensége leghűbb embereit.

– Forró és Literáti is kimaradtak – válaszolá az –, mert Boldizsár vakbuzgó párthívei. Kettőért kettő nem jelent meg.

Minden tag megnyugvék ezen igazságos eljáráson.

Még egy hosszú pillanat a csendnek és fontolgatásnak szentelve.

Ekkor karszékéről fölemelkedik Kendi, azon aggastyán, kinek jellemét ellensége is szeplőtlennek hitte – azon országlati férfiú, ki egy régi oskolához tartozott, mely kormányzási tanait az óvilág íróiból és a szentkönyvből merítette, s melynek képviselői a politika láthatáráról már tünedezni kezdettek, hogy később Cromwell alatt egyoldalúbb míveltséggel ismét megjelenvén, a szigetkirályság eseményeinek élére álljanak.

Kendi arca méla volt: szemei égtek a lelkesedés idegen tüzétől, mint a skaldé és látnoké.

– Nagy tekintélyű tanácsosok – szóla az ősz férfiú. – Volt idő, midőn hozzánk eljöhetett volna Sébai királynéja, hogy megkérdezné a nép jóllétének és a kormányzás bölcsességének talányait. – De Báthori István és barátom, Géczi – kinek szendén pihenjenek porai – őseikhez költöztek; mert a görög közmondás szerint, kit az istenek kedvellenek, korán megy sírba, és az irigy halál, mint a költő mondja, summa papavera carpit: azaz a tized haszonbérlője és a szolgabíró hosszason él, míg a nagy fejdelmek s kormányzók ritkán ringathatják térdeiken unokáikat. –

Most átalakultak a viszonyok. A jó tanácsot singgel mérik, s érette egész véggel adják a veszélyt.

Történjék, mint az úr, ki a magosságban lakik, akarja: de miután e testület esze nem oly törpe, mint az izsóp, nem oly ingó, mint a nádszál; miután alig lehet képzelni, hogy társaim a szónoklat béfolyása miatt könnyen megmásítsák véleményöket: engedtessék meg, hogy a szőnyegre vont tárgy iránt előterjesszem ugyan nézeteimet; de azok, kik más meggyőződést táplálnak szivökben, csak titkos szavazat által rontsák szét, ha többségben volnának, javaslatomat. Mert számosabb üldözések fenyegethetik a más véleményűeket: tehát igazság irántok ez engedmény.

„Halljuk Kendit, s aztán szavazzunk!” – hangozta a többség.

Kendi folytatá:

– Két egyén áll bírószékünk előtt: Zsigmond és Boldizsár.

A nemzeti hadak tábornoka nevéhez, mint egy győzedelmi szekérhez, a dicsőséget bilincselte. Ő hasonlít Absolonhoz, ki igen szép és ügyes volt; de kicsapangó, mint Amnon, ki megszeplősíté rokonát, Támárt.

Ha a törökökkel kellene hadakoznunk, ő Sámsonként küzdene; ha a németek cseleit volna szükség kijátszódni, talán okos tanácsokat adna, mint Akhitófel.

De Plátó mondja, hogy csak az, ki kényszerítve vállalja el az uralkodást, méltó a trónra. Midőn valamely főnök fejedelemség után sóvárog – szól a görög bölcs –, akkor győződjél meg, hogy vagy őrült s nem sejti a terhet, mely lelkiösmeretét fogja nyomni; vagy önös, s a fényes hivatalból pénztárának gyarapodására kíván uzsoráskodni; vagy pedig tunya, ki kéjekben akarna mindig hivalkodó lenni. –

Ez aranyszabály szerint Báthori Boldizsárt kárhoztatja egyéb gyarlóságain kívül hatalomszomja, mely a közelebbi napok folytán még inkább világosságra jött.

De hát milyen ember Zsigmond őfensége?

Meggyőződésemet őszintén kimondanám akkor is, ha hátam mögött bakó állana, és szólana neki a fejdelem, mint az Izrael királya: tudod, mit kelljen cselekedned vele, hogy az ő vénségét vérrel bocsássad a koporsóba. – Ne higgyék tehát hivataltársaim, miként most szándékom volna Báthori Zsigmond vétkeit palástolni, hogy Boldizsáréi inkább föltűnjenek. –

Uralkodónk még ifjonc és tapasztalás nélküli: holott Erdély viszonyai bonyolítvák, s érett éveket és higgadt eszet igényelnek.

Ily körülményben a tanácsosok befolyása csak egy mankóhoz hasonlít, mely a tántorgót segíti ugyan, de az ép lábokat soha ki nem pótolja.

S ő a legelső fontos alkalomkor, midőn t. i. a medgyesi hongyűlés végzéseit kellett megerősíteni, eltávolított minket személyétől, félredobta a mankót, hogy szenvedélyei által adasson tervet merényekre.

És mit tőn?

Előbb elfogadá a törvénycikkeket; de midőn azokat csupán hitelesítni kellett, szétszaggatta.

Kérdem, mi tűnik ki e tényből?

Változékony kedély, zsarnokság.

A közvélemény ezóta a fejdelmi palotán kívül keresett a gyöngeség ellen erélyt, mely azt mérsékelje – és Boldizsár iránt kezdett rokonszenvet érezni.

De Zsigmond meggyűlölte rokonát.

Ami célszerűt tehát Boldizsár akar, az éppen ezért soha meg nem történhetik, s ami rosszra őt szenvedélyei vezetnék, annak ellenszeréül még sokkal veszélyesebbet forral a fejedelem.

Ekként ami jó csillagzatok alatt malasztunkká válhatott volna, most végromlásunk lőn, mert az engedelmesség kötelékei szétszakadtak, a viszály tombol, és mint a hiéna a sírt, földúlja a legszentebb tárgyakat is.

Báthori Zsigmond, míg ingadoz a hon sorsa, korával össze nem férő kicsapongásokba merül, mintha törekednék minket egészen kiábrándítani az iránt, hogy tőle valaha többet reméljünk, mint egy ifjat elhamvadt eréllyel és egy férfit az aggastyán életundorával.

Ő Babylont szereti és nem a pálmák városát, hol az úr akarata és a frigyláda van.

Ő Astorét követi, a sidonbeliek istenét és Milkomot, az ammoniták utálatos bálványát; nem pedig Jehovát, ki a törvényeket szerzé, és Mózessel csodák által közölte.

Ő nem az erkölcsöt imádja Horeb szirtjein, sőt a feslettségnek és a moábiták ronda faképének épített oltárt, azon hegyen, mely Jeruzsálemnek ellenében vagyon. –

Ez Báthori Zsigmond.

Melyik haljon tehát meg a két rokon közül? –

Itt Kendi megpihen, és szemeit a gyülekezeten nyugtatja. –

Midőn egy társaság a földüregekben jár, hogy az ércereket, melyek a gazdaság forrásai, vizsgálhassa, most ingatag hágcsókra lép, honnan a sikámlókat éles kőgirincek fognák föl, majd porhanyó anyagra támaszkodik, mely minden percben lezuhanni akar; majd pedig szirtok közt csúszik, melyeknek foszlányait megemésztette az idő, hogy általok egy véletlennek bősz szeszélye elzárhassa a visszatérést: s mégis ezen veszélyek nem csökkenteni, sőt, rendesen még edzeni szokták az erélyt, és foglalatoskodtatván figyelmünket, alig engedik, hogy képzelődésünk az iszonnyal szövetkezzék. – De aztán midőn vezetőnk megáll, mert oly tájra érkezett, hol a mérges párázat és csepegő vitriol gátolják a lélegzést, s testünkbe kórt szivárogtatnak; midőn szövétnekét kövekhez üti, de a szurok égni nem akar, s rövid vörös lángokat bocsát, melyek sűrű füstfelleg palástját öltik magukra, hogy szemfedél alatt haldokoljanak, midőn kialszik minden tűzszikra, hódolván a sötétség fejedelmének – akkor képzelődésünk visszavarázsolja azon alakokat, melyekkel adós maradott, s nyárlevélként reszket idegrendszerünk, míg a halál eszméjét szívünkből agyunkba költözteti.

Ily hangulatot árult el a titkos tanács, midőn Kendi e kérdéssel: melyik haljon meg, félbeszakította szónoklatának fonalát.

Mely változás, minő varázslat!

A terem falai, függönyei, kerevetei, karszékei oly kiáltó színben égtek, mint azelőtt. Rájok a nap égő arca sütött.

De mindenik tanácsos most érzé először, hogy e színeket oly fejdelem kedveli, kit gyámnokai elküldének minden vérpadhoz, hogy a bakó művészete szoktassa a halál nyöszörgéseihez; mert az erdélyi uralkodónak, miután kelet és nyugot küzdelme közt áll, szükség közönyössé válni a fájdalom görcsei iránt.

Ők, míg Kendi néma, körültekintének, s úgy rémlék, hogy a piros szövetekről embervér csepeg, halott-bűz terjed. – Egy daemon belőlök kifacsarhatna annyi vért, mennyi az élet kerekeinek forgatására szükséges. Oh, bizonyosan kifacsarhatna!!

Megrémültek.

Azonban néhány másodperc elűzte bősz álmaikat, s visszahozá szándékaik hideg szilárdságát.......

Gyulait, mihelyt látta, hogy Zsigmond sorsa is kérdésben forog, oly érzések foglalták el, melyek zsibbasztó hatásukkal gátolták ugyan megragadni minden kedvező percet, az általa igazabbnak vélt ügy oltalmára: de talán éppen ez okból, s mert időt engedtek zárkózó tervekre, keblében mély és veszélyes szabályoknak ásták meg medrét.

– Bármit határozzatok, kettémetszétek Boldizsár életének fonalát – mormogá magában. – Uraim – szóla rövid szünet után, mely alatt Kendi megpihent. – Úgy rémlik, hogy midőn Zsigmond őfensége fölött bíráskodni jogot veszünk magunknak, tanácskozásunk a dolgok természeténél fogva összeesküvéssé alakul.

A gyülekezet szigorú tekintetet vet reá: de a korlátnok egy szelíd rendreutasítással a kitörésnek elejét vette.

Kendi folytatá szónoklatát:

– Melyik haljon meg tehát a két rokon közül?

Hazánk soha boldogabb nem volt, mint a múlt években. A gazdagok váraiból rablócsapatok nem jöttek ki sarcolni, az országutakon ipar és kereskedelem sürgött, a szegények kunyhójában megelégedés lakozék, és a had még most sem dúlja mezőnk virányait s

„Floret odoratis terra jucunda rosis” – viszonyaink kezdenek ugyan már mostohaságukkal minket megösmertetni, és kiáltják, miként férfiúnak kell az események élére állani, hogy általuk el ne sodortassunk: de nem erős és okos-e Boldizsár, s nem pótolja-e hatálya azt, mi nála az eszélyben hiányzik?

Igen, ő jobb fejedelem volna, mint Geszti és Székely Mózes – s miért ne legyen egy agg őszinte, jobb, mint én és a korlátnok úr, s mint ifjaink közül Gyulai. –

Azonban nincs-é más nézpont is, mely szabályainkra béfolyhatna?

Fájdalom, van.

Kérem: kísérjenek figyelmökkel.

Midőn Sámuel főpap, a tömeg unszolásai miatt, esdeklék: adj uralkodót nekünk, hogy ítéletet tegyen miközöttünk, válaszolta Jehova: fogadd meg a nép szavát, de midőn őellenek bizonyságot tészesz, megjelentsed a fejdelmek hatalmát. Az uralkodó férfiaitokat elveszi, és szekérvezetői lesznek neki; a ti leányaitokat elviteti ágyasházába; szántóföldeiteket, szőlőhegyeiteket és olajtermő kerteiteknek javát elfoglalja, hogy szolgáinak ajándokozhassa..... És ekkor kiáltani fogtok a fejdelem miatt, kit választatok magatoknak; de nem hallgat meg az úr titeket az napon. –

Nagy bölcsesség rejlik a szentkönyv e szavaiban.

És a világesemények évezredek óta megbizonyították, hogy tanácslatai minden korra és alkalomra kiterjednek.

Mert ha mi jogosítva hinnők magunkat a választott fejdelmet, ha irányai politikánkkal össze nem férnek, trónjáról lelökni, akkor a becsszomjnak és uralkodási vágynak oly mezőt nyitnánk, melyen minden nyugtalan elme, minden vállalkozó kalandor, szabad kénye szerint űzhetné rakoncátlanságait.

Ez okból az igazgatási tan alapja: a fogadott eskü szentsége, jó és bal körülményekben egyaránt.

Ily nézetnek hódolva csepegtetik szívünkbe az evangelisták, hogy a rossz uralkodóknak is pontosan fizessük meg a pénz és engedelmesség adóját. –

Mindent öszvemérlegelve, kénytelen vagyok tehát indítványozni: hogy Báthori Boldizsár haljon meg, de a pálca feje fölött csupán akkor töressék el: ha a boszuló igazságnak, törvénytelen föllépésével, új okot szolgáltatna.

Addig pedig bátorságban legyen élete, mint Dávidé volt, kit Saul leselkedései ellen az úr akaratja és kijelentései védtek. –

Sem helyeslés, sem rosszalló moraj nem kísérte Kendi nyilatkozatát.

Mindenik tanácsos néma és sötét volt, mint azon síroszlop, melyre nincs név fölírva; de tudjuk, hogy alatta egy halottnak kell lenni.

– Szavazzunk – szóla a korlátnok.

A láda előhozaték, s ki-ki két golyót vett kezébe. Három perc elég lőn, hogy egy kisded szekrény – melynek, mint a szívnek, két kamarája volt, s melyben összpontosultak azon szenvedélyek, melyek Erdélyt izgalomban tartották – szűk öbleibe befogadja hazánk egész jövendőjét.

– A legifjabb tanácsos számlálja meg a fekete golyókat, melyek Boldizsárt kárhoztatják.

Gyulai fölkelt székéről; mondani akart valamit, de az ildom visszanyomta a rémítővé változó eszméket.

Csak három lépés volt a titkot őrző ládáig, s mégis e rövid tér, három év aggodalmaival is egyensúlyt tarthatott volna.

A kulcs lomhán teljesíté kötelességét.

A szekrény végre fölnyílt.

– Egy

Kettő

Három

Négy

Öt fekete golyó – szóla Gyulai.

– Tehát három szózat kárhoztatja a fejedelmet, és öt követeli Báthori Boldizsár halálát; de jegyezzük meg: azon esetben, ha törvénytelen föllépésével viszont megzavarni merné a közcsendet – mondá Kendi.

Gyulai szabadon lélegzett és mélyen. – A véletlen megmenté őt – mormogá –, de többé életét ily kockára föltenni nem lehet. Hah! Agyidegeimben a kétségbeesés tervei tombolnak!! –

A tanácsosok pedig lehajták fejeiket. Merőn és hosszason néztek a zöld asztalra, hogy senki ne mondhassa, miként a közfölgerjedés perceiben, valaki időt nyert kémleni a sápadtabb arcokat, és ráösmerni a kisebb szám embereire.

Megható volt ily gyöngédség e sivár jellemekben.

– Már nincs egyéb hátra – szólott a korlátnok –, mint kinevezni egyik társunkat, hogy határozatunk iránt őfenségét értesítse.

– E kötelesség mindig a legifjabb tanácsost illette – jegyzé meg Kendi.

– Gyulai Pál úr! Lépjen hozzám közel – hangzék a korlátnok innepélyes parancsolata. –

Zsigmond kegyence engedelmeskedett.

– Ön titkot és hallgatást e keresztre esküdött.

– Úgy áldjon istenem, mint szavaimat megtartani fogom! – válaszolá Gyulai.

– Fölszabadítjuk, hogy a fejedelemnek kinyilatkoztathassa, miként a kormánytanács Báthori Boldizsár halálát kívánja, azon esetben, ha őnagysága egyetlen új törvénytelenség által bűneinek számát növelné. Több részletekre kegyed, Gyulai Pál úr, ki nem terjeszkedhetik.

– Az adott utasítást megszegni nem fogom – erősíté a kegyenc, mellére tevén kezeit. –

– Vegye ön e keresztet – folytatá a korlátnok. – S mielőtt szándékunkat fölfedezné, eskesse meg Zsigmond őfenségét, hogy azon közállományi titkot, mely most végzéssé lőn, senkinek nyilvánítani nem fogja. –

Gyulai mélyen hajtá meg fejét.

A korlátnok csengetett. A terem ajtói kinyíltak. Az ülés szétoszlék, s az előcsarnok szabad lége új élet- és elevenséget lehelt az aggó arcvonalokra. –

–––––––––––––

VII.

Mi idézte elő a fennebbi sajátságos eljárást? Mi ösztönzé a fejedelmi tanácsot végeltökélésre? Mi kényszerítette Erdély oligarchiáját, hogy a leghatalmasabb főnököt vérpad vagy gyilok számára kijelölje, mégpedig nem önzés, irigység vagy gyűlölet miatt, sőt sok baráti viszonyok és rokonszenvek föláldozásával?

E kérdések kedvéért nehány napnak általunk elhallgatott eseményeire szükség áttérnünk.

.......

Senno boldog volt – a városi börtönben.

Délelőtt kibocsátotta híres nyilatkozatát, s már alkonyfelé értesülve volt, hogy Mészáros Pál a heves kifejezések által rókát fogott – mint egy száraz prém a meleg füsttől –, s hogy sok egyházi nemes, városi polgár s élődi ember állítja az utcán és csapszékben, miként a muzsikust csak azért üldözi Gyulai, hogy borsat törjön Boldizsár őnagysága orra alá.

Ez volt a legcélszerűbb kapcsolat, melybe indulatos kitörései hozathattak.

Senno végigsétált a börtönszobában.

Négy lépéssel a vasajtóhoz s viszont néggyel a vasrácsos ablakhoz érkezett.

Ez rendkívül rövid ketrec volna egy oroszlánnak, s annál inkább azon becsszomj befogadására, mely mint a Faust tanár által sétából hazahozott uszkár, három perc alatt oly naggyá nő, mint egy elefánt.

Senno kinézett a mocskos üvegkarikákon.

Nehány halvány sugár gyaníttatá, hogy a nap szunnyadni akar.

Fölhangzának a téglapadlazaton gyors lépései: a visszaemlékezés tíz kalandor éven tartott rövid szemlét, s úgy találta, miként a mostani baleset, sem a Sóhajok hídja sem a Héttorony rémségeivel nem hasonlítható; noha dúsabb jutalmat s valószínűbb nyereséget ígér.

Feje kevéssé fájt a nehéz gőz miatt; gyomra figyelmezni kezdett azon igen földi és selejtes ösztönre, melyet szomjnak és éhségnek nevezünk.

A börtön egyik szögletébe vonult. Törökösön keresztbe veté lábait, s miután oldalvást talpára nézett volna, melyet a szerencsecsillagok ritka kegye megmentett a bastonnade-tól, szemeit karjáig emelte, hol már semmi nyomai nem mutatkoztak azon lánckarikáknak, melyek a florenci fogház falbilincseihez csatolták.

Ekkor vidor sajkadalt énekelt, mintha a gvineai aranypartokhoz akarna kikötni, és kinyújtá kezét, mely egy fakupával s egy rozskenyérrel találkozék.

– Páduai szent Antalra! Gyulai úr ösmeretlen az új naptárral. Hiába, Gergely őszentsége nemrég egyeztette Julius Caesar őfenségének kalendáriumát az évforgással. A kegyenc úr azt hiszi, hogy ma böjt van, holott tegnapelőtt volt. Nem tudom ugyan, hogy a böjtök a nap útjától függenek-é, vagy a litániától, a bulláktól és szertartásoktól – de annyi bizonyos, hogy nekem ma, a természet örök törvényei nyomán húst kellene ennem. Azonban az erdélyiek mindenben hátra maradtak. „Pacienza”, Senno, mint szokta mondani az olasz, midőn előtte egy tál makaróni van, s nincs oka a gondviselés iránt kétségbe esni.

Ily bölcseleti elmélkedések és férfias bátorítás mellett, a maestro oly szorgalmatosan fogyasztá a rozskenyeret, mintha ez volna az egyetlen akadály, mely gátolja, hogy szelleme az anyagi ingerek bilincseiből kiszabadulván magos és finom léghatárokba repülhessen. Nagy kortyokkal üríté a fakupa tartalmát, mintha a peshedt vizet közvetetlenül Aganippe forrásából merítette volna egy zarándok, hogy a szomjas ajkokon át költői álmak szivárogjanak a gyulafehérvári rabok agyába.

S valósággal a szűk estvéli után még több csalképek merültek ki a maestro lázas hangulatából.

A börtönszögletből, hová keresztbe vetett kar- és lábakkal összevonult, a vasajtóra függeszté szemeit, mintha várná, hogy a szoba nedve, mely vékony rozsdával vonta be a két nehéz lakatot, látatlan fogakkal megőrölje az érc szilárd parányait; mintha hinné, miként a nap végsugárai és szemének tűzszikrái összeszövetkezvén, fölolvasztani fogják a börtönzárt; mintha bizonyosan tudná, hogy ezen igen könnyű és fölötte természetes műtételre nincs szüksége, mert fürge szellemkék – dzsinek, tündérek vagy nemtők – készek minden percben megjelenni kezeikkel, mint egy vékony papirost, szétszakítandók a vasajtó lemezét.

Senno nehány percig merőn nézett a tömlöc kilincsére és nyitjára:

„Pikk”: mintha neszt hallana.

Viszont a börtönzárra veté szemeit hosszason és mozdulatlanul.

„Pikk”: új hang.

És – fájdalom, csak ábrándaiban – a két lakat földre hullott, s egy varázskéz – mint vékony arcfátyolt – félrevonta a sötét, törpe, szűk és keskeny börtön vasajtóját.

Miket nem látott Sennó a friss nyíláson.

A képzelődés meggyújtá ezer máguslámpáit, melyek közül a leghalványabb is erősebben világolt, mint a telihold, mely most a láthatár tengerén, fénylő fellegvitorlákkal kezdett úszni.

Senno a börtönajtótól egyenes vonalban egész jövendőjének panorámáját szemlélé.

Báthori Boldizsár testőrei „hurrák!” közt és vállaikon vitték a színpad sorompói elébe.

A nép kiáltá: „Ő szabad!” és tapsolt.

Genga csengetett, hogy kezdődjék el a mysterium.

Ekkor füzérek hullottak – mint a sűrű zápor –, közülök egyik sem tévedett el Sofronia vagy Cecil lábáig.

Oh, világért sem!

Sőt mindenik koszorút mágneserővel magához vonta a maestro homloka. Fürtei közé fonódtak a virágok, megterhelék hálántékait: az emlény, rózsa, nárcisz fülébe súgták, hogy a derék Sennóért teremtett az isten Szászsebes körül mezőt, s ruházta föl dús növényzettel.

És ez sem volt elég.

A füzérek – mint Himaetus virágkelyhei finom mézet – nehány kecses billet-doux-t rejtegetének, tanácsosok és főispányok nőitől, kik az erős szenvedélyt ösmerni akarták. S ki oly tanár e titokban mint Senno?

Midőn pedig a mysterium elvégződék, egy bérruhás legény közelít hozzá: – Önt Boldizsár őnagysága hívatja.

A karmester leteszi nyirettyűjét, és siet a főnökhöz.

– Édes Senno! – szól a nemzeti hadak tábornoka. – Zsigmond öcsémet és azt a silány Gyulai Pált ki akarom űzni Erdélyből.

– Kegyelmes úr, semmi sem könnyebb.

– De tisztelt barátom, egy kis nehézség fordul elő. A tatár cham és a havasföldi vajdák sergeiket hozzám akarják ugyan csatolni; azonban miután a nyers erő még nem kezesség a győzedelemre, óhajtanék ildomos táborozási terveket hallani.

– Nagyságos úr – válaszolja a maestro –, én Muszka- és Olaszországban hosszason voltam egyik a condottierik közül, s tehát a hadviselésről több eszméim vagynak, mint ahány kard függ a velencei fegyvertár falain.

– Mily öröm, mily vigasztalás – sóhajtja egészen megkönnyült kebellel a pártütő tábornok............

Ily kecses álmokkal foglalatoskodék Senno, míg keresztbe vont lábbal és összetett kezekkel ült a börtönszögletben; míg méla tekintete a vasajtón függött; s míg a homályos ablakok már csak halvány sugárait ereszték be a fellegekkel küzdő holdarcnak.

De ne gondolják olvasóim minden alapnélküli őrjöngésnek a maestro ezen lázas ábrándait, mert Zsigmond és Boldizsár veszekedései a legkábább reményekre is csábíthatták azt, ki valamelyik párton nevezetessé tudta magát tenni.

A két rokon éretlen civódása főként kedvenc egyének emelésére vagy széttiprására terjedett ki.

Ösmeretes tény, miként a viszály magvát köztök egy hadijáték hintette el. Boldizsár t. i., miután a legvitézebb lovagokat nyergökből kivetette és az innep jutalmát elnyeré, a sorompók közül visszavonult, és a nézők csoportozatába vegyült, hogy azokat, kik gyors szaladással akarnak pálmát nyerni, s kik töbnyire igénytelen sorsúak voltak, szavaival biztassa.

Éppen Jósika István, Zsigmond fejedelem apródja lépett a homoktérre. Gyorsasága sokkal ösmeretesebb vala, hogysem a többiek versenyzési ingerét ne csillapítsa. – Boldizsár szüntelen ösztönzé a mérkőzni kétkedőket, ócsárolta azok szerénységét, és a pályázás körül gyakorlati tanácsokat osztogatott. Jósika végre feléje fordult: – Nem kísértené-e meg nagysád szabályainak alkalmazását? – kérdé kihívó daccal.

Boldizsárnak arcába szökellt minden vére, és szívében a Báthoriak gőgje fellázadott; mert egy apród, egy ösmeretlen ifjonc, egy köznemes merészkedik őt küzdhomokra szólítani. Válasz nélkül leveté mentéjét, s könnyű öltözetben állott a sorompók előtt. Elkezdődik a verseny. A tábornok nehány másodperccel előbb érkezett a célhoz. Ott visszafordult, megtörölte homlokát, és a lihegő Jósikát arcul üté.

Zsigmond fejedelem a büszke oligarchának ezen hevét személye ellen intézett dacnak vette, és tüstént minden kíséretével odahagyá a tornát.

Ezen perc óta Jósika emelkedik, Boldizsár rágalmaztatott, és a rokonok közti villongás elkezdődék.

A nemzeti hadak tábornoka egy palotát kezd építtetni a várpiacon; azzal átellenben a fejedelem Jósika számára tüstént telket vásárolt, és magánpénztárából sokkal pompásabb kastélyt készített.

Ez visszatorlást szült.

Boldizsár elszegődi a fejdelem komornyikját, szakácsát.

Zsigmond hasonló rőffel fizet.

Boldizsár minden kéjhölgy iránt, kit az uralkodó kedvelt, szerelmet érez, minden hű szolgát igyekszik elcsábítani, minden üldözöttet kiszabadít.

Zsigmond a kölcsönnel adós nem marad.

S ily viszályokból önként következék, hogy sok kalandor egész jövendőjének alapját megvetette azáltal, hogy valamelyik rokon figyelmét vagy gyűlölségét magára vonta.

–––––––––––––

Nincs semmi bizonyosabb, mint hogy a nedves kőfal soha sem számíttaték a puha és kényelmes vánkosok közé. E kérdésben szilárd egyértelműség uralkodik, s alig félhetünk, hogy miatta Eris almája pártviszályokra csábíthassa a gondoskodók és érzők kedélyét. Pedig nagy vigasztalásunkra szolgál látni, miszerint vannak constatirozott tények, melyeket Manzanarestől fogva az Oltig – vagy ha míg többre akarnók terjeszteni főldirati jártasságunkat: tehát a Panamai-szorostól a Vaskapuig – senki kétség alá nem von; s melyeket a történészet lobogó szövetnekével szintúgy, mint a hétköznapi tapasztalás igénytelen gyertyavilágánál, cáfolhatatlan igazságoknak vagyunk kénytelenek elösmerni. Adja az ég, hogy a historiai oskola és codificatio emberei Dessevffi Emil gróf és Eötvös József báró mielőbb szintoly összhangzó meggyőződésre emelkedhessenek a törvényhatósági rendszer árnyoldalai iránt, mint amily bizonyosan tudom én elméletből és Senno tapasztalásból, hogy egy börtönfal nemigen szokott kedves álmakat és vidor fölébredést okozni!

A maestro nehány órai szendergés után ki akarta nyújtani karjait. Első kísérléskor nem sikerült. Úgy rémlék, mintha a daemonok pókhálófinom, de erős szálakkal kötözték volna le, melyeket csak egyenként lehet szétszakítani.

Végre kénye szerint mozoghat.

Tenyerével homlokát törli.

Halántékai szilajul lobogtak; feje hő volt és agya lomha, mintha az irigy sors mindenik agyidegre egy nehezék életgondot aggatott volna.

Fölkelt.

Januariusra, a nápolyiak védszentjére hivatkozék, hogy tavasz közepén oly nedves fal, mint a gyulafehérvári börtöné csak a piombik alatt van.

A rázsos ablakhoz vonul; szomjan szívja a szabad léget, mely vékony vonalakban tört át az üvegkarikák ónozatán.

Szürke volt még a korány.

Senno végigsétál az alig derengő fogházban.

Midőn vére kihűlt, de a bágyadtság kívánatossá tevé még az új szendert, szorosan burkolta magát könnyű palástjába, fejére voná barettjét, és a régi szögletbe települt. –

– Azt mondja a franciscanus vagy a fakír – melyik a kettő közül, bizonyosan nem tudom –, hogy az ember éjszaka látja a csillagokat és szerencsétlensége közt a gondviselést. Igaz-é ez? Alig hiszem; mert nékem most látni kellene az öreg tömlöcőrt egy zsupszalmával hátán, s idesietve, hogy a szegény Sennónak tisztességes ágyat készítsen. S miért nem jön ő?.... utoljára is az ember atheistává válik.

Ily érdekes okoskodások után a maestro tenyerével homlokát dörzsölte, palástját arcára voná, és lassanként félszenderbe merült.

Mindenik olvasóm tudja, hogy az éberlét és alvás közti állapot legszeszélyesebb, s legtöbb gunyorral bír. Ilyenkor oly tarka alakzatokat hajhász össze még a bölcsek és tanárok képzelődése is, melyek gyakran egy őrült agylázának szanaképeit is háttérbe szoríthatnák.

Senno álmában Eleonóra derekát kapcsolta át, s midőn a kéjtől ittassá válni akart, végigvoná a sóvár nő mellén ingerektől szikrázó ujjait, de a hattyú nyakhoz érkezve görcsösen szorította össze; mert azok Eleonóráé helyett Gyulai Pál úr gégéjével és fuldokló arcával találkoztak.

A kegyenc nagy küzdés közt kibontakozék a szeretet nélküli ölelésből, s hosszas szó-vitába kerekedett azon szabadítékok felől, melyek Eleonóránál isteni és emberi jogok szerént őt és nem a mysteriumok hangászkarának macstróját illetik.

Ezen véletlen jelenet igen sok volt a féltékeny férj kedélye számára.

„– Rossz álmak!” – mondá Sennónak egy ösztön.

– Voto a dios! – szitkozódék spanyolul, – föl kellene magamat költeni. –

Ekkor a maestro ujját szeméhez emelte, és egy célszerű erőködés után szétvonta pilláit.

Még holmi elmosódott képek kétséges alakkal lebegtek körülte és...... fölébredett.

Nehány másodperc után talpon volt.

A börtönablak félhomályos világot kölcsönzött a keskeny és rövid teremnek, a bomló ablaktáblákon átvonult lég méla siralmakat árult el. –

Úgy tetszék, künn szél és vihar zúgott.

– Voto a dios – ismétlé Senno – de már tökéletesen kiébredve –, a biztos úr nőmre vágyik. Az alvilág és Circé minden keverékére, ez nem rossz ízlés.

Ekkor mintha liliomillatot vagy Eleonóra lélegzetét akarná beszívni, mélyen és hosszan lihegett. – Nem, nem, nagyságos Gyulai Pál úr, ön homlokomat a szarvaktól meg fogja kímélni, vagy egy hideg vas fölkeresi azon üregeket, hol szíve és csábításai laknak. –

A fellegző nap egy sugárszalagot küldött a börtön penészes falai közé. –

Senno nehány zordon kitörések után – melyeket ismételni fölöslegeseknek tartunk –, helyzetéről elmélkedni kezdett.

Ekkor rendre oly eszmék merültek föl agyában, melyek regényünk homályos és kevéssé indokolt helyeit fölvilágosíthatják, s melyeket mi röviden érinteni kötelességünknek tartjuk. –

–––––––––––––

Maestrónknak eszébe jutott, miként a mysteriumok előtti gorombaságokra nem a Boldizsár iránti párthév, de egyenesen azon körülmény ragadta, mert Guzman bevallá, hogy Eleonórát titkon a fehérvári templomba kísérte volt, s hogy visszatérő útjokban ki nem kerülhették Gyulai figyelmét, és ez a színmű kárpitjainak fölvonása előtt Eleonórát Atalantának, tündérnek nevezé, kilétéről tudakolódott, s pénzzel akarta a súgót vallomásokra csábítani, mely terv azonban a büszke spanyol lovag önérzetén tökéletes hajótörést szenvedett.

Don Guzman jelleme és viszonyai kezeskední látszottak, hogy ő a maestro elleni vallomásra – legalább ígéretek és kecsegtetések által – nemigen fog rávétethetni. Gengának baráti hűsége felől pedig Senno még álmában sem mert volna gyanakodni.

Létezik-e más, ki tudná, hogy a maestrónak nője van, ki ösmerné e némbert, ki fölfödözhette volna lakását? Ezen kérdéseket mi csak egyszer hozzuk föl, mert nem tartozunk az ismétlések barátai közé; azonban az előadási hűség kedvéért szükségesnek tartjuk érinteni, miként Senno több versen gördítette maga elébe, s feleletet rá mindig virágos és határozott modorban adott.

– Ha van Gyulafehérvárt oly bölcs, ki érti a madarak nyelvét, mint Salamon; akkor elárulva vagyok, mert Sebeshelyről bizonyosan tévedett ide nehány éles szemű karvaly.

– Ha van köztünk skald vagy dervis, ki a felhőkből tud olvasni, akkor viszont retteghetek; mert ezen gőzbálványok, ezen páraszövetek idevitorlázhattak Sebeshely szirtormairól.

– Ha létezik kém, ki a setétbe messzebb lát mint a bagoly: akkor észreveheté azon út-tömkeleg irányát, melyen lovam estvénként nőmhez vitt.

– Ha Eleonóra kacérságának oly bűze van, mint a pézsma-lajhárnak, melyre szagánál fogva minden vadász ráakad: ez esetben is kétségbe kell esnem...... különben nincs okom rettegni.

Ily alternatívákat sorozott elő maestrónk azon kérdésre, hogy nejének lakását kikutathatja-e Gyulai Pál úr.

Mi erkölcsileg meg levén győződve, miként a fönnebbi négy körülmény közül egyik sem fordulhatott elő, bátran állíthatnók, hogy Eleonóra Senno fogsága alatt is kevés csábításra tétetik ki; ha t. i. karmesterünk valami ötödik lehetséget fölhozni el nem feledett.

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a maestro sem színész barátait – Guzmanon és Gengán kívül –, sem művészetének pártolóit nem avatá be házi titkaiba.

És ő utóbb jött hozzánk, mint többi társai; ennélfogva jobban elrejtheté a vizsgaszemek elől Eleonórát, mintha velök együtt karavánkodott volna Erdélybe.

Továbbá kevés havasi falu van, mely Sebeshelynél több megnyugvást ígérjen a féltékeny férjeknek. A birtokos uraság nem lakik ott, mert vára már összedüledezni kezdett, a parasztok ritkán mentek vásárra, mert kevés szükségüket hazulról kielégíték, és a vidék oly vad, bozontos, zordon volt, hogy senkit élv és kalandok keresésére nem csábított.

Aztán Senno ernyedetlen őrködését kettőztette volt még azon adat is, miként a Szeremi család nehány hatalmas tagja mulat Erdélyben, kik egy járdakoptatónak a rokonok közé tolakodását hajlandóbbak inkább megbosszulni, mint bátorítani.

Ily sok körülmény egyesült tehát, hogy Eleonórát a fölfedezhetéstől biztosítva higgye Senno, kivált miután eszébe jutott, miként még azon reggel, midőn Szászsebesről a gyulafehérvári börtönbe kísérteték, titkon egy Sebeshelyre szóló levelkét adott Gengának át, melyben inkább homályos ösztön, mint számítás következtében, nejének szigorún megtiltá kimozdulni rejtekéből és valami lépést tenni akár szabadítására, akár találkozás végett.

–––––––––––––

Már késő reggel volt, mert a rabok békói rég csörögtek az udvar kövezetén; a hajdúk szitkai és a tömlöc-cselédek sürgése elnyomta azon rejtett mély hangok neszét, melyek majd mint egy síró szél zúgása, majd mint egy repedt kebel tompa hörgése, majd mint az istentagadóknak és átkozódás embereinek bősz sivalkodása kimerült, fölhangzék, áttört, keresztülörvénylett azon boltíveken, melyek a földszín alatt nedves köveikkel ketrecet, kínpadot, falrejteket, kaszatömlöcöt és titkos kutakat nyújtottak a 16. század zord bíráinak, hogy nyakszorítókkal és harapófogókkal vallomásra bírják, lassú éhséggel megfojtsák, rögtön ízekre tépjék, vagy büszhödt vízbe merítsék azon embereket, kiket a közállomány érdekei fő bűnösöknek, de a nép rokonszenve és a kóbor költők balladái gyakran vértanúknak tartottak.

Senno még szüntelen sorolgatta és vizsgálá a házi viszonyait érdeklő adatokat, míg végre Eleonóra sorsát veszélyen kívülinek hitte.

– Ő nem fogja tilalmamat áthágni. Ő ki nem mozdul Sebeshelyről – kiáltá.

– De ha még is öneszén járna! Nem, nem, ez lehetetlen. Azon szentekre, kik érettünk imádkoznak, kik vezetik sorsunkat, kik a caldeusok és astrologia csillagképeit letörölték az égről, hogy nehány tűzgolyó kétséges béfolyása helyett szellemerélyökkel világoljanak pályánkra, a litánia minden följegyzett és kifejtett szenteire!! Az én Eleonórám, az én kedves és könnyező nőm Sebeshely vadonában fog sírni, mint hárs bokrai közt a fülmile, és nem jön Fehérvárra, hol megnépesítve van a láthatár nappal sólymokkal, éjjel huhúkkal, s minden időben Gyulai Pál úrhoz hasonló emberekkel. Voto a dios, akármi valószínűbb, mint Eleonóra távozása és a kegyenc úr ármányainak sikere.

Ezen megnyugvás után viszont a dicsőség álmainak adta át magát, és Boldizsár befolyásától aranyhegyeket reméllett, míg a nép növekedő háborgása mián fegyveres erővel vezettetett Márkházy fölügyelése alá.

–––––––––––––

VIII.

Hagyjuk maestrónkat azon keskeny kamarában, melyben ideiglenes szállást adott neki a palotaőrök vezére.

Említsük csak általános dicsérettel a szorgalmas hivatalnok pontosságát, ki mint Márkházy, minden másodnap értesítette Gyulai Pál őnagyságát a fegyelem alá vont karmester állapotáról, és mint Ibran bey, hetenként kimerítő tudósítást küldött a temesvári basának Erdély bomlásnak indult viszonyai felől. – Ő mind a keresztyén, mind a muselman kötelességeit szorgalmatosan betölté, és alapos okunk van remélleni, hogy midőn lelkének testéveli szövetsége szétszakad, az ördögök fejdelme sem a keresztyén Lucifer, sem a pogány Eblis neve alatt útját nem állandja, s következőleg vagy a cherubimok egyetlen vagy a hurik hetedik egébe sérelem nélkül meg fog érkezni.

Nem bíbelődvén tehát sem a börtönőr kettős lelkiösmeretével, sem az új fogház kényelmeivel, sem Senno zord fájdalmai- és fényes ábrándaival: térjünk az idegen művészekhez, kik békétlenségeiket, mint egy könnyű hólabdát a hegycsúcsról, útnak indították, hogy később a nép szemlélhesse az alázuhanó lavina rombolásait. –

–––––––––––––

Battista, kinek pincéjében valósággal volt nehány érmelléki palack, megtartá Guzman lovagnak tett ígéretét. Az igaz, hogy valamivel később a határidőnél: de ennek a közbe jött politikai súrlódások szolgáltak okul.

Könnyen képzelhetni, miként Ó-Kasztília hősének estélye alkalmat vala egyszersmind nyújtandó holmi értekezésre a karmester ügyében, kinek a vári börtönbe kísértetését csodálkozással s vele összekapcsolt sok másnemű érzésekkel hallák a művésztársaságok tagjai.

Guzman szállása fölötte alkalmas volt a poharazás közti komoly dolgokra; mert az alsó város azon végrészén feküdt, mely a nemzeti fejedelmek korában egész Portusig terjesztette ugyan ki szalmafedelű házait és sövénykerítéseit; de ronda, elhagyott s néptelen vala.

Meglepetéstől tehát félni nem lehetett.

Erdély legrégibb épületének, a vártemplomnak toronyórája nyolcat ütött. A mély érchangok, nagy távolság dacára is, közbevegyülésökkel föltartóztaták a pohárcsengést.

– Signorok – szól Pierro lenyelvén egy takarékos pléhserleg aranynedvét –, nem volna-e jó azelőtt, míg határoznánk, és a palackok egészen kiürülnének, valamelyik signort körünkből kibocsátani, oly fölhatalmazással, hogy Genga urat figyelmeztesse, miként a gentiluomónak egy társaságot hosszason magára várakoztatni nem szabad?

– Éppen midőn ide indulék – jegyzé meg egy hangász –, találkoztam a rendező úrral, s ő azt mondá, hogy mihelyt valami sürgetős dolgát eligazíthatja, sietni fog közénk.

– Ő most bizonyosan nincs otthon, hasztalan keresnők, egyébaránt rögtön itt leend – erősíté Guzman, kire, mint látszott, kedvetlenül hata Pierro indítványa.

– Nem is árt – szóla Battista valamit igazítván föltürt ingujján –, hogy az tálaljon, ki az ételt főzte.

Ekkor az udvarajtó nyitjánál lassú nesz hallatszék; a komondor – mely minden külvárosi polgár lakótársa volt, és a rendőri kisebb szolgálatokat teljesíté – fektéből kezd morgani; de mint látszék, nem hitte szükségesnek egy rövid tiltakozásnál többet felelni a kilincszajra.

– Valaki zörget – szól Pierro, kinek éles hallását még azon dicséretes évek fejtették ki, midőn ő, mint mondani szokta fifikus volt, és nem a lorettói szűzre esküdött.

– Genga úr tudja, hogy háromszor kell kopogtatni – jegyzé meg Guzman lovag.

– Tekintsen az utcára ön – kérte Battista az ajtóhoz legközelebb ülő művészt. –

Míg a rendelt vizsgálódás végrehajtatnék, nézzünk körül.

Ha a keskeny, de elég hosszú fenyőasztal közepén egy faggyúgyertyánál több égne, akkor Guzman vendégei is oly pontos szemlét tarthatnának magukon, mint a minőt mi – kik nem szorultunk a háziúr világítására, hogy lássunk – fogunk rajtok tartani. –

Mert a költészet az opál tulajdonával bír.

Fejtsük ki e hasonlítást, mely ha nem találna is, legalább új.

Az opálban minden ékkövek színe rejlik: a gyémánt kristály fénye, a rubin vérlangja, a smaragd reményzöldje, a topáz zöldsárga borúja, az ametiszt viola csilláma, a gránát bíbora, a berill haragos tengerszíne, és a turmalin villányos szürkülete. Vedd kezedbe, s el fog ámítni változatosságával. Forgasd, és rajta átköltöznek a színek: még szögleten virít a reményzöldje, s már lapján a félelem vagy halál sápadtsága ül; itt a gyémánt szűz könnye reszket, s mellette bosszús szenvedélyként a rubin vércseppje ég; ott enyhe égkárpitot vont a zafír, de fölötte átsuhan egy vakító fény villáma; most uralkodnak a különszínek, majd összevegyültek és fölolvadnak. – Ez az opál.

És a költészet? Ah, belőle szintén visszatükrözik a világszenvedély, a világöröm és fájdalom színöszvege! Minden fény és árnyalat, melyet a jellem erélye vagy viszonyok hatalma az emberkebel aknáiból az élet láthatárára von, megtalálja a költőnél társképét, utánnyomatát, ismétléseit. S miként kedélyét a képzelődés isten-keze forgatja, azon átsugárzik Leviathán égő koronájának és a kerubin szárnyának, az égnek és pokolnak fénye. Az indulatok, vágyak, aggályok, remények, törekvések közvetítve s átalakítva az egyéniség és jellem által, nem vonulhattak úgy el a múlt századok és jelenkor színpadán, hogy hasonmásukat ne varázsolhatná elő a szépirodalmi mű, céljai szerint élethűn vagy eszményítve.

Ha tehát csupán egy bágyadt csillámával is bírok azon tulajdonnak, mi teljes fényében ragyogva költészetnek neveztetik; akkor az olvasók jobban fognak Guzman lovag szobájában látni, mint vendégei, kiknek nagyobb része alig tűnik ki a félhomályból. –

A terem – hol a művész urak a vigalom rózsaszín borítékába életaggodalmaikat, és az ártatlan élvezet lemeze közé tervecskéiket s apró fondorkodásaikat takargaták – nem felel meg azon várokozásnak, melyet egy vitéz és ó-vérű lovag lakáról – legyen bár az tulajdon háza vagy bérbe fogadott szállás – méltán formálhatunk.

Mert noha a jó fogú Curius rendesen csak répát evett, és a hős Perez igen olcsó házinyulakat; mégis nem szoktuk meg a hírt a szegénység társaságában keresni. Azonban a mi bajnokunknak társalgási csarnoka, mely gyaníthatólag egyszersmind alvó, író, ebédlőszoba, éléskamara, s talán konyha is volt, fövényzett padlatával s többnyire nyugalmazást igénylő fabútoraival a vizsgálók agyában okvetetlen a szűkölködés, vagy erélyesebb szót használva, a nyomor eszméjét költi föl.

A falakat ősképek helyett nehány színpadra vonatkozó hirdetés s harcjáték ábrázolatai díszítették. Ezen világi dolgokra az ágyszöglet mellől egy függőkereszt nézett le, körülfogva apró szentképekkel, melyek az oláh iconok ösmeretes rajzmodorában készültek. –

A szobának három utcára eső törpe és rövid ablaka van. Ezek illendő sort alkottak; míg ellenben az ajtó mellett egy keskeny ablak – vagy szelelő, mert üvegei rég hiányzottak – kevés összhangzásban él többi testvéreivel. Az udvar felőli faloldalra egy nagy idomú cserpad támaszkodék, és kétséges, célszerűségéből saját lábainak vagy ezen idegen segítségnek köszön-e többet. Ide vonatott a hosszú asztal, Genga úr konyhájában készült apróságokkal és a kötéltáncos borüvegeivel ellátva.

Házgazdai szerepet Battista vállalt magára, miután Guzman lovagnak életügyessége többi tulajdonainál bizonytalanabb hírben állott.

A vendégek jókedve nem volt viszonyban sem az elfogyasztott érmellékivel, sem azon szép készületekkel, melyek az estély vidor berekesztésére már intézkedésbe vétettek.

Battista úr t. i. egy gépet, mely a művészet barátait, és a legfelsőbb köröket kivéve, hazánkban még senki által nem ösmerteték, megtöltött azon nedvvel, melyet Csókás Péter, Ellebodius, Bánfi János és Bausner – Erdély akkori híres gyógytanárai – életvíznek neveztek, és a hatályos orvosszerek közé számítának. Később az idegizgalmak és kábítás utáni szomjnak – mely általános, igen lelékeny és zsarnok szenvedély – sükerült közönségessé tenni az életvíz élvezetét s azon méregtárt, honnan a tudatlanság és baromi ösztönök a tömeg testi és erkölcsi aljasodására mindig elég anyagot nyertek, a legerélyesebbel megtoldani. Azonban regényünk korában még csak tudósok, fényűzők és idegen kalandorok használták a szeszes italokat.

Miután az említett edény szükséges tartalmával ellátva volt, Battista közelebb vonta magához a gyertyát, s egy papírszeletet kezébe vett. Előtte tört cukor állott, mi akkor szintén ritkaság volt. Meggyújtá a borszeszt.

Míg azon nektár, melyet most senki a finom italok közé nem számlál, kék lánggal ég, a kiküldött művész jelenti, hogy az ajtózörejt, mint látszik, Pierro úr képzelte; mert ő bár körültekintett, és eleget várakozék, bejönni szándékozóra nem talált. Különben is az utca oly népetlen, mintha éjfél után volna az idő. Csupán Évi – ezen némber kilétéről az előadó művész úr bővebb fölvilágosítást nem közlött – vitt Márton korcsmárostól Kenyeresi nagyuramnak egy kupa bort, s aztán az utca másik oldalán ácsorgott két sötét öltözetű úr, kik igen sokszor visszanéztek, vagy erre a házra – melynek architecturájában semmi különös nincsen – vagy rá, mit ő ki is akart kérni, vagy Évire, mi viszont alkalmat nyújtott a művész úrnak az utcatapodók szemtelenségérőli érdekes megjegyzéssel végezni előterjesztését.

– Signorok – szól Pierro –, úgy látszik, Guzman barátomnak nem volt miért föláldozni magát midőn azon cavalierónak – kinek nevére nincs szerencsém emlékezni – köpenyegét..........

– Palást volt, bajazzo úr, bársonypalást, és tulajdonosa Coligny admirál őnagyméltósága – közbevág Guzman, fölvetvén fejét balkezéről, melyet térdére támaszta, míg mélázva ült a fal melletti ládán, hova alig vetett egy kétes világot az asztalgyertya, s hová egy sugára sem tévedett el még azon bágyadt örömnek is, mely Battista palackjaiból és Pierro elménckedéseiből a vendégek felleges arcán néha átvillant. –

– Arany megjegyzések, tisztelt barátom, és pontos útbaigazitás – viszonzá Pierro oly nyájas bókkal, mintha egy zechinát kapott volna ajándékba...... – Tehát – folytatá – nem volt mért önnek, akkora áldozatot hozni, hogy a vérmenyegzőkor nyert drága zsákmányát zálogba vesse............

– Ez silány ráfogás – mormogta Guzman......

– Vagy legalább láthatatlanná tegye, csupán azért, mivel Gergely diákot, kinek verset kellett vala készíteni, nem akarta meghívni.

– Az én megegyezésemmel – válaszolt Guzman – tanácskozásainkba aligha részt venne, még az oly ember is, ki pártunkhoz szít ugyan; de midőn a barátság leple alatt kém akarna lenni, ezzel legkevésbé lepné meg azokat, kikkel életében legtöbbször találkozék.

– Elmés ötlet, tisztelt barátom, és gyöngéd észrevétel – válaszolta Pierro vidor mosollyal. – Egyébaránt Genga signor szívességéből, ki fontosnak állított közleményeivel, mint látszik, elkésend, nyájas összejövetelünknek csak rózsáit fogjuk élvezni, t. i. a piros érmellékit, Battista úr fűszeres italát, és kegyed finom társalgását; a tüskék, mik megszúrhatnák ujjainkat, ha nem csalódom, a körülmények által leszedettek.

E percben az utcaajtón zörej hallatszék, mit hármas kopogás kísért.

Azon művész, ki az asztalvégen ült, a helyettes házigazda intésére siet a rég várt vendéget bebocsátani.

– Eszerént kegyed ezermesterségei közül legkevésbé a jóslás sikerült; mert a rendező úr csakugyan nem vonult tőlünk vissza – szóla Guzman derültebb arccal, mint előbbeni kedélye miatt és Pierróhozi ellenszenvéből várni lehetett.

– Halasszák önök máskorra érdekes versenyeiket – jegyzé meg Battista, míg sürgén kezdé a poharakat rendezni, kioltá az életvíz kék lángját, ajkszögletein átvonta nyelvét – mintegy a gyönyör előízét kóstolva –, nyalánkon szívta bé az edény tömött páráját és a nektár kiosztásához fogott.........

–––––––––––––

IX.

Genga – mert ő nyitott be az ajtón – mily aggodalommal váratott, szintoly zajos örömmel fogadtaték.

– Isten hozta!...... soká várakoztattam kegyeteket...... Még maradt annyi hidegvérünk, hogy tudósításait kísérhessük... és maradott annyi bor, hogy ön fölmelegedhessék, ha a csalódások miatt átfázék, vagy mi befűthessük keblünket, ha önnél a remény már forráspontra hágott... Palackokat elő.... Az én jelszavam „életvíz” – s tartson velem signor Genga..... Mi hír? Hozott-e újabb tudósítást Sennóról? Bocsátanak-e valakit hozzá?... Nem egészen érdektelen újdonságokkal szolgálhatok, Battista úr!... Foglaljon ön helyet.... közel mellém.... oda Battista úrhoz!..... Ugye tündéreim segítettek? Cecil könnyei? Nem? Ah, Sofronia művészileg sóhajt..... Engedjenek önök egy vendéget bemutatnom....

Gengának ezen kérése rögtön véget szakítá a zsivajnak, melyben ki-ki beszélt, és tudakolt.

Minden az idegenre fordítá szemeit, ki a rendezővel lépett bé, de a rossz világítás és a közöröm miatt észre sem véteték.

– Nemzetes és vitézlő Mészáros Pál úr, ügyünk barátja és támasza – szóla Genga.

– Éljen!! – kiáltá a társaság, mely az érkezőken s még Battistán, Pierrón és Guzmanon kívül két hangászból és az ajtóőr szerepét vivő művészből állott.

Mészároson fekete condra-köpenyeg volt, süveg helyett fölvont öblös gallérral. Ezen öltözet durva kékszínű és gyéren kihányt ködmönt fedett. Kezébe rézcsákányt horda.

Csak miután az asztalnál helyet foglalt, taszítá hátra szűrének gallérát, mely tömött sárga haját, pofája nagy részét és keskeny homlokát szemöldig eltakarta volt. Arca, melyre minden vendég figyelme tévedt, nem tartozék a társaság által esmertek közé. Guzman, ki benne valami rejtelmes és kalandokat vadászó lovagot reménylett föllelni, hamar meggyőződék, hogy nehezkés mozdulatai, inkább erőt, mint élénkséget eláruló testalkota s mindenek fölött nagy; durva és kardforgatás helyett más munkával is ösmeretesnek látszó kezei nem oly tulajdonok, melyek Mészáros Pál urat azon hivatáshoz csatolnák, mely a kerekasztal tizenkét hősétől vette eredetét. Battista, ki az új vendéget a Boldizsár-párt titkos küldöttjének szerette volna tartani, zsebében fontos tervekkel és szép ajánlatokkal – melyek a körülmények szerint akár elfogadva, akár az udvarnak följelentve, a művészek kétséges ügyét kedvező kibontakozáshoz vezetnék –, hasztalan kémlette Mészáros hosszú, rőtsárga, kiálló csontú arcán a diplomatiai fürgeség és furfang jellemvonásait. Homlokán volt ugyan nehány redő; de ez inkább az évek állandó, mint az eszmék változékony művének látszék. Azon vékony ráncok pedig, melyek vastag és széles ajkainak szögletein végződtek, a pofaizmak emelkedettsége miatt támadának, s nem voltak a nedvalkat béfolyása alá vetett idegek szeszélyes, tünékeny, de sokat bizonyító játékai; végre a nagy szürke szemek, nehezkés, életlen, azonban bátor, sőt gyakran kihívó mozgásaikkal, kötéltáncosunkat eléggé figyelmeztették, hogy vendégében valószínűleg több tulajdonok föllelhetők egy veterán öklezőből és hajdúból, mint oly kiesztergált és sima úrból, ki – székely kifejezés szerint – csellembogokat köt és old. – Pierro is rögtönzött volt magának némi előhitet, mely az élemedett korú idegent szívesen elkísérte volna Sofronia és Cecil öltözködőtermeibe, hogy onnan egy buzdító levélkét hozasson a művésztársaság s egy külön megbízást a becsületes Pierro számára, ki nehány nap óta – nem tudni: miért – mellőztetik. Ah, de e balga remények szétoszlatására, nem volt szükség, hogy Mészáros Pál uram a szűr gallérát fejéről hátra taszítsa; mert egy kémlő pillantás a beburkolt alakra, bajazzónkat már kiábrándítá!

Szóval: a főbb személyek ha szintén Genga kedvéért örömest képzelték is, miként most valami jó baráttal ösmerkedtek meg, de azt csakugyan alig tudták volna átlátni, hogy ily igénytelen pártfogóból minő támasza válhat ügyeiknek. Lehangolt reménnyel és növekedő újságvággyal fordíták tehát Mészárosról a rendező úrra szemeiket.

Genga elősorolt számos meghiúsult reményeket. Nyilatkozatában sok kísérlet említteték a viszályok kiegyenlítésére; de minden terv után oly gyorsan következett e szó; nem sükerült, hogy még Battista is, ki a nyájas háziúr szerepét kínálgatáson kívül jópéldaadásra is kiterjeszkedőnek hitte volt, ajkától kissé barátságtalan távolságba megállítá az életvízzel tölt pohárkát, és fanyar arccal tekintett reá, mintha készítményébe cukor helyett egérkövet hullatott volna, s most legalább három gyomorgörcs anyagját kényteleníttetnék lenyelni.

– A remény – szóla némi gunyorral Pierro – nem oly gyönge, mint a szem, melyet minden kis füstre bé kell hunynunk. Signorok, ürítsünk poharat Genga úr egészségére, ki midőn elfelejtette az én kegynőim rózsa-ajkairól kérni tanácsot, s midőn rendező létére egy színművet, melyben az ármánynak kell győzni, némberszerepek nélkül akart előadatni, vagy a fejedelmi udvart színpadnak nem tartotta, vagy kisasszonyainkat zárdaszüzeknek hiszi, kiknek szívökbe szintúgy nem vegyülhet egy kis ördögség, mint a temploménekek közé egy szerelmi dal. Cospetto, minő tévedések; de ürítsünk poharat Genga úr egészségére.

A társaság megütődött e féketlen gúnyon, mert a rendező nem azokhoz tartozék, kikkel könnyen lehetett tréfát űzni.

Azonban Genga, mintha éppen ily célzatra várakozott volna, hogy értesítéseit tovább folytathassa méla mosollyal szóla:

– Legtöbbet reméltem első énekesnőnk és Sofronia kisasszony titkos befolyásától; s midőn a férfias küzdés nyílt tengerén többé nem volt tanácsos vitorlázni, naszádommal azon édesvízbe vonultam át, hol a part mindig kanyarog, hogy lassítsa a haladást, de aztán szirtok helyett, melyeken elmerülnénk, csak fövénytorlásokra találunk, mik legfölebb megakasztják utunkat. Ma reggel udvaroltam tehát Sofronia kisasszonynál. Pipereasztala mellett fogadott el. Nyájasabb volt irántam, mint máskor. Tudhatják önök, hogy ez rossz jel; mert azon színésznő, ki a rendezőkhöz nem goromba, vagy még nem csinálta meg szerencséjét, vagy már elveszté. Ő áthatva kérdezősködék Sennóról, mi viszont elszomorított. Mert némbereink tulajdona ugyan a részvét, de azon hiúság, mely segíteni tud, töményt, bókot, utánjárást követel, s kegyeit – mint a harisnyaszalag díszjelét szokás – csak térdelőknek osztja. Azonban mégis előterjesztém folyamadványomat..... „– Járjak-e közbe a fejedelemnél? Hüm!” szól Sofronia, egy fürtet, mely homlokán kibontakozék, ujjacskáival hátrataszítván. Félig hozzám fordult. „– Nem lát-e ön arcoman apró szeplőket? A májusi napok sokat ártanak a bőrnek. Talán éppen májfoltok akarnak mutatkozni a nyakon? Nemde? Ah, ez rosszabb volna! Egy belső kórnak lassú, makacs ostroma kezdődnék, a hitszegő és tünékeny szépség ellen. Nem elég ellenségünk-e az idő? Kér ön, hogy Sennón segítsek? Szívemből szánom őt. Júlia, add ide a királyné-vizet s távozz. S tehát Genga úr, arcomon semmi folt nincs?” – A komorna úrnője parancsát teljesítvén, más szobába vonult, és én méltó dicséretekkel halmozám Sofronia kisasszony szépségét, mely soha tán igézőbb nem volt. „– Ah, Genga úr, nincs-é e teremben két hízelgőm?” Sofronia kisasszony ujjával tükrére mutatott, s ajkai negéddel mosolygának, míg szempillái közt talán egy könny csillámlék. „– Édes Genga úr – folytatá –, silány a művésznő sorsa. Azon festék, és azon megtanult természetesség, mely a színpadon hatályossá teszi szépségünket és szerepeinket, elveszi az életben arcszínünk s társalgásunk gyöngédségét. Könnyű magunkhoz hódítni a férfiszívet; de megtarthatjuk-e? Karjaink közt elalszik a kéj, s mi reggel fölébredett – az kiábrándulás.....” Ekkor Sofronia elandalga és én a vigasztalást illetlennek tartám. „Genga úr!” – kezdé, büszkén emelkedvén föl karszékéből. A visszatiltott önérzet kitört, szétszakította pórázát, villányerőt öntött a fekete szemekbe, lelkesíté az arcvonalokat. „Genga úr, miket mondottam egy kényeskedő szeszélynek sápítása volt, mely ha nem lel, teremt aggodalmakat. Feledje el ön fecsegésemet. Beszéljünk Sennó ügyéről. Tehát őt a bőrtönből ki kell szabadítani. Kétségkívül sokat tehetek a fejedelemnél, s tán többet mint Gyulai úr, többet..... a maga idejében.” Sofronia kisasszony e végszavakra ejté a hangnyomat egész súlyát. „– Kisasszony, ha maestrónk sorsát szívünkre vesszük, a tüsténti közbejárást tarthatjuk egyedül a maga idejében jöttnek.” „– Lehetetlen, lehetetlen most őfenségével találkoznom” szólt Sofronia türelmetlenül. „– Mert lássa ön, édes Genga, a fejedelem minden három hónapban legalább egyszer lázt kap, olyat, mit nem rendes orvosa, de a jezsuita gyógyít. Ilyenkor őfensége képzelni méltóztatik – mint Néró –, hogy benne nagy muzsikusa hal el a világnak, ki Európát nyirettyűje szerint táncoltathatta volna. Ilyenkor ő nem szeret, nem kéjeleg – országol. A hivatalos leveleket saját kezével írja, maga köti meg vörös selyemmel, pecsétli le a három sárkányfoggal, s nyújtja át az udvari postának: mert a közvéleménnyel elhitetni akarná, hogy ő, kit – mint állítja – Boldizsár okvetlenül meg fog buktatni, utolsó izomig kormányzás végett gyúraték emberré, és oly anyagból, melyből – mint némely mocsáros földből a nafta – csepeg a népboldogítás. – Édes Genga – folytatá Sofronia növekedő gúnnyal –, vannak e fenséges úrnak életpercei, midőn tőrt, gyilkot, árulást lát maga körül, midőn képzeli, hogy a fánkról, melyet szakácsa készített, a fehér kolcsagtollról, mit a homlokboglárok közé tűz, a leányajkról, honnan egy csókot lop, a gyertyafényről, melynek hamvát elveszi, szóval mindenről méreg és halál szivárog testébe; vannak oly bősz órák, melyekben tán azt is hinné, miként Báthori Boldizsár megvesztegette a palota köveit, hogy őt főbe üssék, elcsábítá a lég parányait, hogy néki csúzt és csontnyilallásokat okozzanak. Ilyenkor szüntelen munkálkodik és fél. Mindig tapogatja: rajta van-e homlokán a hatalom díszjele? Pedig isten látja: egy olasz podesta hálósapkája többet ér, mint az erdélyhoni fejedelmi süveg, és egy prelátus szoknyájáért odaadnám őfensége palástját. Szóval nem volna mit félteni.” Alig tartóztathattam nevetésemet, Sofronia kisasszony ezen eredeti jellemfestésére. „– Úgy van, körülményeink mulatságosak” jegyzé meg színésznőnk rosszul takart mosolyomra. „– És veheti észre kegyed – folytatá –, hogy ma s tán még holnap is alázatos szolgálójának kevés módja van Sennón segíteni. De Genga úr, tűrjünk, várjunk. Ha egy árnya él még azon szépségnek, mely vagy soha nem létezett arcoman, vagy még igen korán neveztetnék csak már néhainak...... Júlia! – ekkor csengetett – hozd nyakkendőmet...... ha, édes Genga, bírhatok még valami béfolyással – ekkor mívésznőnk megelégedéssel tekintett tükrébe –, elhiheti ön, hogy Senno ki fog szabadulni. De még kegyed meg sem dicsérte öltözetemet? Illik-e ez attól, kit pipereasztalunknál fogadtunk el? Ugye legalább festék nincs arcomon, s mégis, ah......” Sofronia megszorította kezemet: „– Reméljünk!” szóla rezgő hangon, s oly arccal, melyen a biztatás méla leple alá egy kétség s fájdalom vonult. – Uraim! – végzé Genga – így ütött ki művésznőnkkeli értekezésem, miből kitetszik, hogy közbenjárása alig fog sikerülni.

– Természetesen; mert előbb még egy kibékülésre volna szükség.

– Magam is úgy vélem, Pierro úr! – válaszolta Genga.

– Ki képzelé – jegyezte szerényen meg azon művész, ki az ajtót őrizte –, hogy őfensége egészen oly kedélyállapotba süllyedhetett volna, mint tavaly Nabukodonozor, ki a harmadik fölvonásban, füvet és gyökereket rágott; de vétségből az édesgyökér helyett rhabarbarát adtak volt neki, mi aztán a negyedik felvonás közepén nagy zavart okozott.

A rendező ezen diversiót Nabukodonozorra nem tartván szerencsés pillanatban választottnak, hogy több hasonlításokra idő ne maradjon, folytatá tudósításait.

– Cecil volt első gondolatom, midőn művésznőnk öltözködőtermének ajtaját betevém, s egy csigalépcsőn a kertben s ott a komlólugos háta mögött azon kis kapunál találtam magamat, mely a borbándi útra vezet, és a világ számára soha nincs nyitva. – Cecil innen annyira távol lakék, hogy hízelgéseimet, mikkel szívéhez férjek, madrigalokba is foglalhattam volna; noha ő még oly gyakorlatlan s őszinte, hogy keblében – mint a mezei viola kelyhén a nehéz harmatcsepp – alig fér el a jóindulat, s a legkisebb rezgésre kigördül. A lánykát telisírt zsebkendővel lelém. Nehány szót említett Pierro barátom fondorkodásairól, és mint nevezetes újságot elbeszélé, miként Báthori Boldizsárné őnagysága nagy kísérettel éppen most érkezett meg Fogarasból. Ez tökéletesen elég volt, hogy kérésemmel hallgassak. Tehát itt sincs mire építenünk.

A társaság kedélye még csüggetegebbé vált, mint a rendező megérkezése előtt volt; csak Pierro csodálkozék a prima donna háládatlanságán, ki ellene – nem tudni, mért? – föl van ingerülve.

A többiek hallgattak.

– Teens urak – szóla Mészáros, Genga titkos szemhunyorítására. – Ha holnap hajnalban föl akarnák is akasztani a muzsikus urat, fikarcnyit se bánják kegyelmetek; mert én ma éjjel, pontban tizenkét órakor megkötözöm komámat a tömlöcnyitót, kinek fia, Andor a jövő fársángon lép egyetlen leányommal, Klárával, szent házassági szövetségre, és a muzsikust, ha önként jönni nem kívánna – mit róla bajosan teszek föl –, hátamon hozom ide, vagy a hová parancsolják...... csak aztán nyerjek illendő segítséget.

Ezen ígéret oly regényesnek rémlék, miként Guzman tüstént dörzsölni kezdette szemét, hogy tisztán láthassa: Ruggiero vagy Bradamante árnya lépett-e közibök, ismételni azon vitézi csodákat, melyek a kilencedik században a Pyraenek tetején az Arany-hegynél, s az Ouvergni tó mellett gyalog és lóháton végrehajttattak.

– De nemzetes úr – szóla Pierro –, a sógorsági kilátásokkal hogyan egyeztessük meg a tömlöcnyitó signornak szánt köteleket? Hisz ezek, Andor úrfi és Klárika kisasszony rózsabilincseihez, melyeket Hymen készít a jövő fársángra, csak úgy illenek, mint a választóvíz azon édes italba, melyet a nemzetes úr hosszas életéért köszöntök el.

A társaság poharat ürített Mészárosra, és kíváncsian várta a titkok magyarázatát.

– Teens úr – mondá Mészáros, miután Pierro serlegemelését egy szépen kirakott fölköszöntéssel viszonozta, mely az illendőségi szabályok magyar kiadása szerint „szállok az úrra” címmel kezdődék, nagy, de kissé független természetű szavak garmadáján ömlött le, és minden körülményekre alkalmaztatható kadenciák tömkelegébe megrekedt. – Teens úr! A kötözés melyről beszéllettem csak ceremónia fog lenni, és komám jóváhagyásával történik. Mert ő óhajtja a muzsikus elszökését; de hivatalából sem akarna kiheppeni. Az egész dolog abban fekszik, hogy a „kék darabontok” az éjszaka útilaput fognak talpaikra tenni.

– Önök, mint külföldiek, talán nem tudják – közbeszólott Genga –, s én is történetes körülményekből jutottam nyomára, hogy a székely mindig elégületlen szokott lenni a fönnálló kormánnyal. Ebben magára semmi különös nincsen. De aztán igen furcsa, hogy a fejedelmi palotának őrei mindig a székely nemzetből hozatnak. Ez úgy jön ki, mintha a mi hazánkban gvelfek ghibellinekkel vétetnék körül a gonfalionerit. Azonban nékünk most legkisebb gondunk országos ügyeket bírálgatni. Elég, hogy a „kék darabontok” Boldizsár őnagysága mellett tartván, ma éjjel meg akarnak szökni; mert reménylik, hogy Fehérvárt nemsokára villongások ütnek ki, s alkalom nyílik fegyveres kézzel visszaszerezni ősi szabadságukat.

– Bölcsen mondja a teens úr, mintha könyvből beszélne. Az én feleségem fiú-leány a székely törvények értelmében; komám pedig kiszármazott lófő, ugyanazok szerint. Nekünk tehát segíteni kell a nemzet igazait. Különben is a porta ily csetepatékat csak akkor vesz rossz néven, ha a németek az ő fazékába belémártanák kanalaikat. De itt nincs efféle eset.

– A „kék darabontok” – kezdé Genga – éjfélkor akarnak elillanni. Senno a vársáncok földalatti börtönében van, s mi a tömlöcnyitóval egyetértve, zaj nélkül kiszabadíthatnók azon percben, midőn a sáncok őrizet nélkül hagyatnak. Nemzetes Mészáros uram e célra minden előlépéseket megtett már.

– És a jó kimenetel iránt fejemmel kezeskedem – erősíté köznemesünk –, ha a teens uraktól illendő segítséget kapok.

– Ne vegyen tőlem rossz néven, Genga úr, egy szerény észrevételt – mond Battista, ki nem tartozott ugyan a félénk emberek közé, de sokkal hűbb baráta volt az élvezetnek s kényelemnek, mintsem saját haszna nélkül veszélyeztetni merné becses önmagát.

– Egymás nézetei kihallgatására gyűltünk össze – válaszolta Genga nyájasan. – Méltóztassék tehát nyilatkozni.

– Mi hópénzünket, a régi helyzetet s őfensége magas pártfogását akarjuk visszanyerni; de természetesen oly móddal, hogy becsérzetünk meg ne aláztassék, és egyik társunk, ki méltatlanul szenved, kiszabaduljon. Ezek, signoraim, jó célok: azonban miattok pártütésbe vegyülni nem volna okosabb, mint azért, hogy keletre megérkezhessünk, nyugot felé indulni útnak. Továbbá a lázadás bohó egy dolog. Hasonlít azon tájképhez, mely regényes partokon, virító völgyön kezdődik, de mocsárok közé vezet, hol a szilárdabb hantokra törvényfa és varjútanács van festve, s miattok az ember eléggé méltányolni sem tudja a szép háttért, mely aranyfelleg, és lazúrlég közé rajzolt spanyol kastélyokon végződik. –

– Cospetto, a signor szereti nyakát.

– És, te Pierro, a tiédet nem?

– Én zechinákért sokszor kockáztattam.

– Az más. De ingyen, barátságból.

– Ha önben volna egy vércsepp, az én hazám forró napja alól, vagy Guize herceg ezredeiben csak mint poggyászvivő két hónapig tartózkodott volna: már értené a párt eszméjét, s tudná, hogy azon liga hasznáért, melybe szövetkeztünk, nincs ingyen semmi merény.

Guzman, ki többnyire néma tanúja volt a vitatkozásoknak, oly határozott és átrezgő hangon mondá e szavakat, hogy tisztán látszék, miként nála a maestro ügyében kevés szerepe van azon kedélyállapotnak, mely a kasztíliai vitézség acéláról a félelem rozsdáit csupán számos önbátorítás és küzdelem által tudja levakarni.

Battista olajszín arca pirhadt lőn.

– Signor – mond Pierro –, egy tál makaróniért vagy azért – mi viszont kevéssel ér többet –, hogy valamelyik jó barátom börtön helyett saját kedves házikörében nyújtózzék, én sem ajándékoznám nyakamat a törvényfának. De mielőtt határoznánk, szükség kihallgatni: mekkora veszéllyel és sükerrel járhat Genga úr terve? Egyébaránt, Battista barátom, noha most tagadni kezdi, többnyire ingyen kockáztatja nyakát; mert akkor is táncol a négy öl magas kötelen, midőn a belépti jegyek a költséget sem fizetik meg. Mostani vállalatunk vége is legfeljebb kötéltánc.

– Hallgassanak meg önök – kére Genga, közönyösnek látszó arccal és nyugodt hangon. – Hogy a „kék darabontok” elszökése némi lázadási színt hordoz, az kétségtelen. De tud-é e szándékról valamit a kormánytanács és fejedelem? Nem. Mért volnánk mi szemesebbek, mint ők, kiknek rendőrei és kémei vannak? Tehát mi sem fogunk semmit sejteni vagy látni. Ha akkor, midőn a vársáncok mellett sétálnánk – mert lakmározás után szükség szabad léget szívni –, véletlenül találkozunk Sennóval: letartóztassuk-e őt, míg elő nem mutatja azon parancsot, minélfogva börtönéből kiszabadult? Világért sem. Hisz, mi nem vagyunk polgármesterek vagy városhajdúk. Sőt ha tán kérdezné tőlünk: melyik utcán lehet ide vagy amoda menni, megmutatnók akár a görbébb akár az egyenesebb utat, szintúgy mint másoknak. Ennyiből áll minden cselekvendőnk. A többit vitézlő Mészáros úr intézi el. De mi haszon foly tettünkből jövendőnkre? Ennek vizsgálata minden figyelmet érdemel. Igen örvendek, nemes barátim, hogy e társaság többsége volt különböző időkben parancsnok, elöljáró. Jelesen Battista úr – ha emlékezetem nem csal – mint „impresario” beutazta Svábországot a Hanswursttal. Vele volt egy tűzkirály, egy szurokevő, és két savoyárd gyerek, majomládákkal hátán. Mindezek tőle függöttek. – Továbbá Guzman barátom több versen volt számfeletti őrmester a ligánál. És Pierro úr azon életszakában, melyet némi köd fed, hordozta oly hivatal terhét, melynek kötelességei a harambasáéhoz a la minuta hasonlítottak. Ezek szerint – magamat is odaszámlálva – négyen ösmerjük a vezéri szereppel járó előítéleteket, s nem fogunk csodálkozni, hogy Gyulai Pál őnagysága inkább szereti tekintélyét, mintsem alattvalóival szemben elösmerje a börtönzés jogtalanságát. Holnap tehát ő fog – persze titkon – leginkább örvendeni, hogy Senno kiszabadult; mert megmenekszik azon választástól, miszerént vagy szabályait kellett volna visszavonni vagy a fejedelmet addig gyötörni unatkozással, míg epekórt kap, és az egész világot sárga színben látandja, ámbár a kegyenc is a világban él. Mi engedelmesek fogunk lenni; mert célt értünk. A művészek napja viszont földerül. És Senno? Ő lappang, míg a körülmények szerint akár új szerződésre léphetne, akár Olaszországba elutazhatik. Sorsát és a kiszabadítás utáni felelősséget magamra vállalom.

Köz-helybenhagyással fogadtaték Genga javaslata.

– Rendezzük el lépéseinket – szóla Battista, élénk részvét által akarván feledtetni önzését.

– Mellém oly ember kell – mond Mészáros –, ki, midőn megkötözöm komámat, és a tömlöcajtót fölnyitom, a teens muzsikust rejtett utakon a várból elszöktesse. A török kis kapu Alvinc felé őrizet nélkül fog lenni; mert oda „kék darabontok” vannak rendelve. Itt eblábolhat. De ügyes vezetőre van szükség.

– Az én vagyok – szól Pierro.

– Továbbá két egyén álljon a kis kapunál – folytatá Genga –, kik közbevevén Sennót, oly rejtett helyre vigyék, hol könnyen föl nem fedeztetik. Én tudok egy havasos tájékot, mely nehezebben meglelhető, mint a mágnessziget. Ki akar társam lenni a „kis kapunál”? Igen, hisz erre legjobb Guzman barátom; mert vállalatunk kalandor s talán veszélyes is.

– Mi is készek vagyunk osztozni minden veszélyben – kiálták az asztal végin guggadó művész- és a hangászok.

– Osztozunk – tevé hozzá Battista.

– Oly sokan csak figyelmet gerjesztenénk – jegyzé meg Genga. – Tehát egyeztessük tervünket akként, hogy önök Battista úr vezérlete alatt bizonyos távolságban kövessenek vár aljáig, hogy véletlen esetben pártunkat foghassák.

– Helyes! – kiáltá a társaság.

– Még hátra van – mondá Genga – figyelmeztetni önöket, hogy minél kevesebb zajjal poharazzunk itt, s lássunk dolgainkhoz künn. – Már fél tizenegy. Egy óranegyed múlva csendesen eloszlunk. Pierro vitézlő Mészáros urat szállására kíséri. Mi hazamegyünk fegyverekért. Én Guzmannal pontban tizenkettőkor a kis kapunál fogok lenni, a többiek Battista úrral a várszeglet körül tanyázzanak.

– Nincs-e több elintézni valónk? – tudakolá Battista.

– Nincs.

– Ürítsünk tehát vállolatunk sükerére poharat – indítványozá Pierro, kinek szürke szemöldei alól, már csillámlani kezdettek koromszín apró szemei.

„– Az élet sivár föld:
Az ember beveti,
Rajta a gyümölcsöt
Vakeset termeszti.
Miért aggódnál már?
Kezedben a pohár.
Terved vagy dől vagy áll.
Igyál!” –

Az egész társaság e dalra, mely vékony, éles hangon zendült meg, csodálkozva tekintett Pierro felé. Talán gyomorból beszél: e gondolat nyargalt mindenik agyán át; mert Pierro ajkai nem mozgottak. De hát szemei? Azok merőn függöttek az ablaktáblákon. És keze? Ez hosszan kinyújtva volt, s a félig meghajlott serlegből érmelléki cseppek ömlöttek a padlazatra.

„Terved vagy dől vagy áll

Igyál” Ismételték.

S tehát csakugyan az utcáról?

– El vagyunk árulva! – rebegte Guzman a kasztíliai vitéz.

– Csitt! – sivított Genga, szigorú és parancsoló tekintetet vetvén Guzmanra s a társaságra.

Mindenki szeme kémlőn csüggött az ablakon.

– Talán csak valami részeg uracs – mondá suttogva Pierro, ki lélekjelenlétét már visszanyerte.

Ekkor a szögletablakon egy arc kétséges körvonalai mutatkoztak, egy az üvegtáblákhoz nyomott arcé, lelapult orral, lapos ajkokkal és torz pofával.

Mint a mester ujja az orgona sípjain, gyorsan nyargalt e kép a három ablakon át.

Rögtön erős csengetés hangzék.

Az őreb fölszökött, s morgása kísérte az érc neszét.

– Bebocsássuk-e?

– Nem, nem.

– Míg a rézcsákány kezemben, ne féljenek az urak.

E rövid értekezés folyt benn, a szobában.

S künn?

Viszont csengetés, s utána az előbbeni éles hangon egy új dal. Tán komor tartalmú? Ki figyelne reá!

„– Midőn vihar fördik az örvények között
S a keskeny láthatár habmezbe öltözött,
A matróz egy bűnöst a hullámsírba vet.
Megkönnyül hajója, lecsendesül a vész,
A sima vízlapra derült nap arca néz,
Mert e jó ötleten ég és tenger nevet.
Ha élted egy tenger, és kebled vészbe dől,
Fő bűnös a remény. Taszítsd ki kebledből.”

Harmadszor is megvonatik a csengettyű.

Művészünk, ki ajtóőr volt, Genga intésére távozni akar.

Battista tartóztatja.

– Bocsássuk be – szól Pierro.

– Nem, nem.

– Mit gondolnak önök? – támad föl Genga. – Hisz poharazunk. Időt töltünk. Van-e bűn ebben? Csupán a badar félelem által tennők magunkat gyanússá. Nyissák ki a kaput. Elő a borral! Üssük össze kelyheinket! Éljen a mi derék házigazdánk, don Guzman!!

– A legjelesebb hidalgó, ki soha nem fél; de erős is ám, mintha vasfüvet hordana tenyerében! – tevé hozzá Pierro.

– Éljen!

A kapuzár hátra vonaték, gyors, súrló lépések hangzának, mintha valaki uszonyt vont volna sarkantyúján.

Az udvarablak szűk nyílása mellől beköszöntettek e rímek:

– Ha élted egy tenger, és kebled vészbe dől,

Fő bűnös a remény. Taszítsd ki kebledből.

Kopogtatnak.

A szobaajtó kinyílik.

– Nagy ég, a fejedelem íródiákja! –

– Csendesen, Battista úr! – válaszolt Genga.

–––––––––––––

X.

– Kivel tartsak?..... Ah, Battista úr! Idvezlem önt!.... Kételyek lepik meg a tanárt, a bölcset, a titkok vizsgálóját.... Ah, Pierro úr! Nemde: uraságod Pierro? Alázatos szolgája. – És e társaság? Ajánlani kell magamat azoknál, kikkel eddig találkozni még nem volt szerencsém. Én Gergely diák vagyok. S mi hozott ide?.....

– Kétségkívül oly szándék hozta önt, hogy egy kevés időt vidor körben és poharazás közt töltsön – szóla Genga. – S csak azt sajnáljuk, hogy idegenekre, kik váratlan jelenlétökkel megtiszteljenek, nem számítván, most már alig tehetjük élvezetessé azon rövid óranegyedet, melyet az álomtól még ellophatnánk. Palackaink jobbára üresek. Gazdánk bágyadt, és mi, művészek, a hajnallal együtt szoktunk felkelni.

Míg Genga ily sima modorban értesíté a vendéget, miként látogatása vagy legalább hosszas mulatása felesleges: azalatt ez, gyorsan, mint a kósza fény barangolt. Itt megnézett egy üveget, ott mást.

– Igaza van, ösmeretlen bölcs, igaza van.... mi a palackokat illeti. Ezekben nincs lélek, nincs szesz, mint századunkban. Korunkat megcsalta a régi világ. Plutarch közlött minden életírást; nincs több új adatunk sem az erényről, sem a dicsőségről. Aristoteles a tudomány hordójából egészen kiszörpölte a bort: nekünk csak seprője maradt.

S ki a szellemektől vettél híradást
Értéd a kabbalát, mint mi az írást,
És okulni tudtál madárhangokon.

– Oh, bölcs Salamon, nem néztél-e te minden titkok fenekére? Míg mi az élet rejtélyei előtt állunk, mint a gólya egy hínárral borított tó partján, haszon és belátás nélkül. Ah!.... De mi hozott engem ide? Ímé találtam meg nem kezdett üvegre is.

Ekkor Gergely diák fontolgató arccal vette ki a dugót, mélán töltött bort a legnagyobbik pohárba, fejét lehajtá, mintha Socratesszel akarna büröknedvet inni, és csak hosszú andalgás után tekintett szét, s midőn szemei Gengán pihentek meg, azokból fájó érzések sugárzának rendezőnkre.

– Igen – szóla –, én itt titkokat keresek.

E nyilatkozat után az asztalra nézett figyelemmel, merőn és mélyen: mintha oda egy tucet titkot jegyeztek volna föl krétával.

A társaság pedig nem tudta: a vendég szemtelenségén vagy merészségén csodálkozzék-e inkább?

Guzman katonai helyzetbe hozta magát.

Az ajtóőr a kilincset tartá, hogy figyelmeztetéskor pontosan teljesíthesse kötelességét: a kivezetést vagy kilökést.

S valósággal Genga suttogásainak és válogatott arcjátékának nem kis diadala volt, Mészáros csákányától fogva Battista aggodalmáig, zablán tartani a küzdő indulatokat s azok eszközeit anélkül, hogy e fegyelem a rejtélyek fölött aggódó vendég által észrevétessék.

– Kivel tartsak? – kérdé ez. – Mi, eclecticusok fölhúrozzuk kedélyünket, és a figyelem kulcsaival eszünk műszerének minden idegeit kifeszítjük, hogy akármelyik rendszer segítségével oly titkok birtokába jussunk, mik megérdemelnék a fáradságot.

– Hallá ön? – súgá Gengának Battista. – Az eclecticus bizonyosan kémet jelent.

– Nem, barátom, láttam én Rómában ilyet. Az eclecticusnak többnyire fehér szakálla, hosszú köntöse és kevés pénze van; azonban püspökök, bíbornokok hívják ebédre. – Vigyázzunk tehát, s ne hozzuk magunkat bajba hirtelenkedő gyanúk által.

– De azt különben is tudom, hogy Gergely diák a fejedelem jobbkeze.

– Annál eszélyesebbek legyünk.

– Talán hagynánk föl vállalatunkkal.

– Várjuk, míg eldől, mi hozta őt ide.

E rövid társalgás halk volt.

Gergely diák, fölemelvén poharát, folytatá:

– Semmi sem ad a bölcselkedésnek akkora lengületet, mint a jó zamatú óbor. Ettől eszünk leveti magáról – mint köntösét Noé patriarcha – a tan feszes formáit. (iszik).... Ah, e bor felséges. A szomszéd korcsmába hamis mértékkel s megkeresztelve kapjuk az italt. Midőn onnan kiléptem, és hallám önök vidor lármáját, betekinték az ablakon, s úgy hivém – mi nem is volt tévedés –, hogy azon nagyérdemű urat van szerencsém látni (itt Battistára mutatott), ki minap lakomára hívott; de időt nem határozott. Bátor valék csengetni, és önök díszes körébe léptem.

A kötéltáncos valami udvarias bókkal válaszolt; de mely mégis oly nyilatkozattal végződék, hogy az általa említett estély a jövő hétre elhalasztatott, s hogy most késő idő levén a társaság éppen el akar oszlani.

– Igaz, fölötte becses ösmerősem, mit ön az idő teléséről beszél. „Hora ruit”, elnyargal az óra: így figyelmeztetett minket a nagy római költő is. Ezen tapasztalás, melyet – ha jól emlékszem – még Pyrrho sem hozott kétségbe, a gondolkodó fők előtt annál szomorúbb alakban tűnik föl, mentől több titkok leleplezését tette hivatásunk kötelességgé.

Gergely diák viszont fanyar-savanyúra vonta arcát, s oly kifejezéssel, melynek akkor nem volt neve, de most világfájdalomnak mondatnék, pillanta Gengára, kit, mint látszék, szem-célul tűzött ki.

Pierro, miután sokáig némán élvezte a diák eredeti modorát, s utóbb Guzman lovaggal arról versenyzett, hogy az eclecticus signor: részeg-e vagy furfángos, most látván, miként a társaságot a „titok” emlegetése örökös aggodalomban tartja, nyájasan fordult Gergelyhez.

– Ön – szóla – titkokkal akar megösmerkedni. Soha jobb helyre nem jöhetett, mint hozzánk. Nálunk temérdek nyalába van e cikkeknek. Én egyedül azokkal elláthatok egy egész armadiát. Nem is említem a bukfencet, a cigánykerekeket, a hasbólbeszélést, a főn-táncolást és szurokevést; mert ezek a poverók, a szegények titkai, s én csak gyermekkoromban foglalkoztam velök. Hallgatok arról, hogy miként lehet egyik zseb tartalmát a másikba tündérgyorsasággal átszállítani, mert e művészetet csupán az élet-tavasz kedvszökellései közt űztem: most azonban a lorettói szűz szent kegyelme alatt állok. De vannak titkaim, miket büszke önérzettel sorolhatok elő. A bölcs, midőn valamit átérteni nem tud, vakarja meg lábujjával fületövét, s e műtételre, mint kopócsaholáskor a nyúl, tüstént fölugrik figyelme. Én e titokra megtaníthatom. Aztán akar-e a signor hajóskapitány, papi személy, hajdú, marquis, halász, vadász, kém, rendőr, hadibiztos, gyaur vagy pogány lenni, szőke vagy barna színnel, púpos háttal vagy lőcslábbal, sima vagy ripacsos arccal, szem- és ajakgörccsel vagy anélkül – mindezen titkokkal örömmel szolgálok. Nagy szükségök van reá, kik a politikával foglalatoskodnak, a hatalmasok eszközei, és vagy maguk bűneiket eltakarni vagy másokéit fölfedezni óhajtják. Én.......

– Elég, érdemdús bűvész úr, elég – szóla Gergely diák. – Ön gondolkodó fő; de úgy látom, inkább a cselekvények, mint az elmélet mezejére fordította drága idejét, holott éppen a tudományok körében van valódi becse a szemfényvesztésnek és formákkali alakoskodásnak. Azonban mit tegyek én, ki más utakon indulék, és a tanoknak nem ruháit, hanem lényegét vizsgálám; ki az eredeti okokat és egy bölcs világnézet titkait fürkészem? Kérem alázatosan, mit cselekedjem, kikkel tartsak?

Oly esdeklő hangon rimánkodék a diák, s akkora szomorral nyelt egy pohár bort le, hogy Pierro csupa keresztyéni szánakodástól kielégítő tanácsot nyújtott volna, ha beszédre rést nyerhete; de a titokbarát vihargyorsan kezd szónoklani.

– Melyik oskolával tartsak? – mond éles hangon és ujjain számlálva. – A platonicusokkal-e, kik szerint három lélek van, egyik tenyésző, az állatoknál és plántáknál; másik érző, az embereknél és állatoknál; harmadik okoskodó, az embereknél és angyaloknál? Vagy tán a peripateticusokkal fogjak kezet, kik vitatják, hogy csupán egy lélek van, mely halandó a bölcselet, halhatatlan a vallás szerint? Mit mond ön, Pomponaceval állítsam-e, miként csillagzatok vezérlik sorsunkat és a kijelentés s csodák természeti törvényektől függenek, mint a köd és eső? Vagy pedig Cussa Miklóssal s Ficin Marcellel tartsak, kik a hittannak alárendelik a bölcseletet és Zoroáster jóslatát a mennyei jelenetek könyvével, Hermes Trismegistus apocryph iratait szenthagyományainkkal összekötik? Oh, oh, mint szédelg az ember feje – ha t. i nem erősíti egy kevés borral – (ekkor Gergely diák viszont poharat ürített) mind szédelg ily mélységek fölött! – Utoljára is arról győződünk meg, hogy e kérdéseket még másoknak kell megelőzni: melyek kutatásaink számára kiindulási pontokat keressenek. S itt viszont okvetlenül el kell határozni: melyik párthoz csatlakozzam? Állítsam-e Pic de Mirandolával, hogy addig semmiről alaposan okoskodni nem lehet, míg egy európai tanárgyűlés kilencszáz bölcseleti, erkölcsi és országlati kérdést szótöbbséggel el nem dönt: vagy pedig Paracelsus Bombastus de Hohenheimmal tartsak, ki midőn megösmertetné tanítványait a négy elemeken uralkodó szellemek négy osztályával, ú. m. a sylvanok- és sylphidokkal, a nymphák- és ondinakkal, kérdezteték: honnan vette adatait, és Paracelsus Bombastus de Hohenheim válaszolá, miként a tudomány a bölcsességgel össze nem fér, és csak az az eszme igaz, melyet a levegőből merítünk, és az istentől ingyen kapunk.

Gergely diák oly gyorsan szónoklá el tudományos kételyeit, hogy az elmés Pierro egy ötlethez sem juthatott, és csodálkozásában mindig csak ujjait pattogtatta.

– Válaszoljon ön: kivel tartsak? – sürgeté a bölcs, megfogván a bajazzo mellénygombját.

– Signor, én az említett urakat sem személyesen sem renommée-ból nem ösmerem: azonban okom van hinni, hogy mindnyájok becsületes ember......

– Ah, ön ezen gőgös lenézést Telésiustól kölcsönözte! – sóhajtá Gergely diák; szívemből sajnálom kegyedet, mert csakugyan vastag tudatlanságra mutat egy Nettesheim- és Telésiusért magától eltaszítani szent Ágostont, Duns Scotot és aquinai szent Tamást.

– Boldog szűz! Micsoda ráfogások ezek! – kiáltá Pierro. – Ön, ha kedve tartja, ám rágalmazza erkölcsömet és művészetemet; mondja, hogy Pierro gubó, és még egy konyhaszolgálót sem tudott soha elcsábítani; mondja ön akár százszor, hogy Pierrónak zsebéből ki lehet lopni kendőjét vagy azon szerelmi leveleket, melyek szép asszonyoknak átadandók a férj távolléte alatt; mondja, hogy Pierro elpirul, midőn magát tettetni kell, és zavarba jön, ha egy csínon rajtakapják: szóval vádoljon a diák úr bízvást minden erkölcstelenséggel; de azt kétszer se állítsa, hogy én a szenteket nem becsülöm, sőt magamtól eltaszítom. Nem kell senkit mindjárt eretnekséggel gyanúsítani...... –

A toronyóra tizenegyet ütött.

Minden perc drága volt.

A további késés kockáztatta volna Genga hőn ápolt tervét.

Aztán midőn kiviláglék, hogy Gergely diák csupán tudományos titkokat keres, eltűnt azon varázs, mely a művészeket lekötve tartá. Némelyik rá sem figyelt. Más röviden akart végezni a tolakadó vendéggel.

Genga megragadván e hangulatot, szomszédaival közlé tervét a szép módoni menekvés iránt, s mikor Gergely diák tudós nyomozataiban a szentekig érkezett, már Mészáros a társaság nagy többségével a kapunál volt.

Ekkor Battista, mint házigazda, udvariasan kezdett búcsúzni az eclecticustól; Genga pedig addig döfé Pierro hátát, míg ez az eretnekítési vádat, rövidebben – mint máskor tette volna – magáról elhárítván, a rendező felé fordult, ki karon ragadva értesíté őt, a leghalkabb suttogással, hogy Mészáros előre ment ugyan, de még könnyen utolérhető, s minden esetben az alvárosi piac túlsó szögletén Manassé ékszerboltjánál várni fog reá.

Midőn végre Battistának bókok közt sikerült bölcsünket a küszöbig vinni, Guzman férfias szilárdsággal kettévágta a visszatérés minden lehetségét; mert a gyertyát eloltá.

Két perc alatt a nagy forradalom tanyája csendes és elhagyott lőn.

–––––––––––––

XI.

Az éj nem tartozott a regényesek közé.

Az ingerült lég nem sepré viharszárnyakkal az utcát, nem tépte le a boltcímert és a korcsmacégért, nem csikorgatta azon széles eszterhák homlokfáit, melyek az akkori kor ízlése szerint hosszan kinyúltak, s a rossz időben sétálók kényelmére, nemét a folytonos esernyőnek alkották.

Halk szellő vándorolt szanaszét, s enyhén törlé le a hazamenők arcáról nehány átvirrasztott vagy vigadott órák forró lehét, s midőn az ember lassanként vérét kihűlni, mámorát vagy gondjait távozni érzi, nem csábította ugyan szemét sem anda hold, sem csillagsereg a sötétkék és szikrázó égboltozat felé; de a gyér felhők ablakaiból világított alá annyi lámpa, hogy ki-ki célszerűleg haladni tudott, a sárt és szegletoszlopokat elkerülhette, köszöntheté barátait, s ellenségeire korán ráösmert.

Szóval: éppen Pierro számára készült éj volt.

Ez gyöngének látszó testalkata mellett is az edzett természetűekhez tartozék. Szürke haja csak magára hamis krónika lett volna életéről, mert születését legalább tíz évvel hátrább tenné, azonban fiatal erélyű járása s mozdulatai, szénfekete szemeinek tüze, hosszú, de eléggé szabályos és még redőtlen arcának ép színe, s mindenek fölött nyúlánk noha kisded termete, meggyőzheték a vizsgálót arról, hogy művészünk, ámbár igyekezék hamar átnyargalni földi pályáját, még is az életősz hervadt tartományáig még elérkezni nem tudott.

Pierro szerette a pohárcsengést s a harangszót. Templomból és társaságból nem örömest maradott el. De e két helyről többnyire mint bement, úgy jött ki. Az áhítat ritkán gyöngítette meg szívét, vagy a mámor fejét.

Most is ámbár széles kedvében az utca közepén halad, s nem kerüli a gübbenőket annyira, mint óvakodó vérmérsékétől méltán igényelhetnők, korán sincs elég okunk ittasnak fösteni őt.

Igaz, hogy midőn a szürke éjben egyedül találá magát, kedve szottyant azon apró csodákat próbálgatni, melyekkel, mikor még a művészet Fehérvárt nem települt meg, a falu népét szokta volt komédia-cédulák szűkében a sátron belöli látványok megtekintésére csábítani; de hamar észrevevé, minő pazarlás volna a leghálátlanabb közönség, t. i. oly vályogházak számára vesztegetni ügyességét, melyek vagy töviskerítés mögött elbúva hevertek, vagy kinyújták ugyan az utcára homlokaikat, de semmi mécsvilág, semmi nesz által nem győzték meg őt arról, miként bennök azon élet rejlik, mely legtöbször szenvedvén, sóhajtván, és küzdvén, éppen ezért legtöbb joggal s tán hajlammal bír csekélységen is nevetni!

Pierro tudta, hogy a bornak inkább vérére, mint kedélyére, inkább izmaira, mint idegére van hatása.

Nála a szesz melegétől nem a szellem szökellt föl azon hévpontra, honnan kibuzognak az elmésségek, ötletek és tréfák, hanem a léteg nyert pajzán ruganyosságot.

Ő ilyenkor alig bírt több gunyorral és éllel, mint a hétköznapi órák alatt, de az ezermesterség daemona szilajul csatangolt tagjaiban, ujja hegyétől homlokáig minden erővel akart mozgásnak indulni, s arca szinte sajga, ha szanaképpé nem vonhatta.

Pierro ösmervén e szokását, s emlékezvén fontos vállalatára, mely higgadt kedélyt, hidegvért és józan belátást követelt, csakhamar minden igyekezettel törekvék belsejében a súlyegyenet helyreállítani.

Zsebkendőjével megtörlé izzó homlokát, s levette fövegét, hogy a friss lég átjárhassa.

Nehány perc egészen a régi vágásba zökkenté őt vissza.

Sőt amint közeledék a belvároshoz, szokottnál komolyabbá lőn.

A széles ernyőjű épületek rendezett sora figyelmezteté, hogy már oly helyre érkezett, hol a pártszenvedélyek forronganak.

A pórnép t. i. keveset törődött a két Báthori versengéseivel; de a köznemesség és polgárok, kivált nehány nap óta, hatalmasan föl voltak izgatva.

Azon században a politika és vallás még nem szakadt külön; s az országlati tan gyakran kölcsönözte a hittől támokait.

Igaz, hogy a felső aristocratiában csak Kendi volt még a régi oskola képviselője; de a tömegnél a doctrináknak makacs élete van.

Midőn a fejedelem védelmezői Zsigmond erényeiről keveset tudtak mondani, nem mulaták el idézni a szentkönyvet, mely az uralkodók iránt feltétlen és szenvedő engedelmességet parancsol: s midőn más részről Báthori Boldizsár párthívei elakadtak azon kérdésben: van-e e főnöknek joga a fejedelmi süveg után kinyújtani kezét, midőn világi fegyverrel nem ótalmazhatták elégületlenségöket, mindig arra hivatkoztak, hogy a zsidó nép is megbuktatta Athalie-t, Jehut és Jésabelt.

Szóval: a fejetlenség sok elemei hozattak már mozgásba, mi annál veszélyesebb volt, minél inkább magára volt hagyatva a tömeg.

Báthori Boldizsár t. i., legalább bebizonyíthatólag, még semmi összeköttetésben nem állott a zavargókkal, és egy főnök sem lépett nyíltan a párt élére: hogy a békétlenségnek, noha bűnösebb, de szabályos és férfiasabb irányt adjon.

Minden titkos izgatásokban határozódék. –

Pierro már látta a fejedelmi palota, a vártöltések és az ódon székesegyház borongó körrajzait:

A belvárosban volt, s még Mészárost utol nem érheté.

Szorongani kezdett.

Itt a késő idő dacára is minden percben előkerülhettek azon érdekes főtördelések, melyek nehány nap óta Fehérvárt divatba jöttek, s melyeket olvasóim, ha Szatmár vagy Heves megyében tisztújításokat láttak, igen világosan képzelhetnek.

– Csak a felső városba eljuthassak, ott aztán isten markában vagyok; mert a nagyurak ablaka előtt nem szabad a csendet megzavarni. A signorok gondoskodtak kényelmeikről. Manassé boltjáig még egy sötét sikátor és egy hosszú utca van. Azokon persze ezer ördög átnyargalhat anélkül, hogy a városi hajdúk és az erdélyi sbirrek észrevennék. Tunya nép ez!...... Már csak forduljunk be a sikátorba.

E buzdító magánybeszéd után Pierro éppen fordulni akar, midőn fülébe nehéz, vontatott lépések hatnak.

Visszatekint.

S higgyen-e szemének? Háta mögött Gergely diák a kétes jellemű eclecticus, az eretnekítő.

Látszatra ritka ember igényelhetett volna kevesebb jogot bajazzónk rokonszenvéhez, mint a kalandos bölcs. Mert Pierro, ki szokatlan testi ügyességgel bírt, végletekig bálványozta másokban is e tulajdont. Egy ösztön mindig föllázadott benne az élhetetlen, bal és fonák ellen.

Azonban mi Gergely diákban kirítt, különös vegye vala a hiányos alkatnak bizonyos konok testhordozási modorral.

Ő középnél jóval magosabb, de a formáló természet számítási hibájából; mert arca, nyaka, dereka egy lappon, lábai pedig, legalább hosszúságokat tekintve, egy patagon számára voltak tervezve.

Ritkán találhatni emberre, kinek alsó része kétségtelenül ígérjen egy ölet, és felső része fukarul levonjon a várt magasságból csaknem egész lábnyit. Azonban Gergely diák ily kivételes lények közé tartozék.

De a termet isten ajándéka.

Mi, ha irántunk fukar volt a végzet, törekszünk kellemes modorral pótolni fogyatkozásainkat. Így tesz Balzac úr is, ki mint tudatik nem hasonlít Antinoushoz.

Gergely diák ellenkező tannak hódolt.

Ő a fabábok mozgási törvénye szerint, mindig egyenes és szögletes modorban működteté kezét, lábai pedig, mintha a térdkötelékek kiszáradtak volna, utáncepelve súrlák a földet. És arca? Ez nyakastól sokkal előbb jelent meg a teremben, mint p. o. a lába; mi igen aristocraticus lenézését tanúsítá az emberi léteghez tartozó több mellékes tagoknak.

E tulajdonokat és szokásokat azért említem, mert fönnebb megjegyeztem volt, miként Pierro sajátságaihoz tartozék alánézni a silány külsőt s ferde modort: miből következett volna, hogy kellemetlenül hasson rá ismét találkozni az eclecticussal.

S mégis, ez nem történt; sőt Pierrónak arca kiderült.

Tán kedélyére volt némi hatással, hogy ily forrongó időkben egy unt kísérő is hasznosabb, mint a magánynak egész tündérvilága: de úgy látszék, miként Gergely diák is azon egyéniségek közé tartozott, kik iránt szögletességeik dacára sem lehetünk közönyösek.

Vonalain annyi rejtély zsibonga, modorában a számítás úgy vegyült föl a természeti fogyatkozásokkal, miként alaposan kellett őt ösmerni, ha csak azért is, hogy gyűlölhessük.

Lágy, szőke haja, nagy égszín szemei, széles, de tán igen szikár arca, lanyha és közönyös vérmérséket tanúsítottak, s bizonyos bámész tekintet, melyben néha megjegedtek vonalai, a lélekerők apályát tünteté föl. – De nem voltak-e percek, midőn a szenvedély és hangulat művészi játéka központba gyűjté Gergely uralkodó érzéseinek jellemét? Ekkor ő több eréllyel fejezte ki indulatait, mint rendesen akár az élet, akár a színpad. S mégis a legmeghatóbb vonalok közé örökké valami gunyor, valami tagadás vegyült. Mennyi rejtély lehetett ily arcra vésve; mennyi örvény nyílt föl e való vagy gyártott szenvedélyek által a szívbúvárok számára! –

– Ah, Pierro úr! – szól a diák kezet nyújtva művészünknek. – Ah, derék honfitársam! Így nevezem önt; mert a bölcselet, Agrippa szerint, világpolgárokká avat, s hazánkká teszi az egész földgömböt. – Ön oly gyorsan távozék, hogy alig érhettem utol; s pedig – ekkor Gergely két hüvelykkel hosszabbra vonta arcát, hogy míg sóhajt, az illendőleg tolmácsolhassa a sötét merengést –, s pedig nagy súly hever keblünkön, midőn vigyázatlanságunk miatt félreérteténk!

– Signor – válaszolta Pierro –, a félreértés, mint Sofronia kisasszony Jerikó ostromában közelebbről mondá, hasonlít egy vackorághoz, mely szelíd tőkébe oltva is, gyümölcseiben mindig megtartja fanyar ízét.

– S tehát ön, becses barátom, most is haragszik, hogy eretnekségbe kevertem?

– Signor, a magyaroknál van egy durva közmondás, mely a mi földünkön, az olasz lég alatt nem termett volna meg; de ezen zord climában és erkölcseknél a többekhez mérve még csemege.

– S mi e közmondás, Pierro úr?

– „Hogy az ösztövér sertés mindig makkal álmodik.”

– Azaz: kegyed engemet akkora eretneknek képzel, mint Savanarolát.

– Összehasonlítással alig szolgálhatok, miután oly gentiluomókkal, kiket, mint a csibét, megsütni szokás, ritkán volt módom társalkodni.

– Páh, engemet inkább fognak kétszer megkeresztelni, mint egyszer máglyára rakni. Mert mi bölcsek, minden körülmény közt tudunk magunkan segíteni. Egyébaránt, hogy megmutassam, mily igazhitű vagyok, elszavalom önnek azon kegyes költeményt, melyet éppen tegnap készítettem. Műve dicsérje a mestert.

Gergely diák választ sem várva, ihletett, de szélgyors hangon kezdé szavalni:

I.

Tar tetőn áll, mélységekre néz le,
Ódon arccal a sötét kápolna:
Mintha csak gyász szólana belőle,
S múlt örömről régi emlék volna.

Tán a sas még fölszárnyal kúpjára,
Le-le nézvén fellegek útjára!
Tán tavasszal a vadon repkénye
Elérkezik málló küszöbére!

Oh, mi más volt az idők járása,
Míg közöttünk élt a hit malasztja,
Míg szivünknek édes álmadása
Egy szőrmez volt s a zarándok botja!

Keletre ment a férj, és arája
Hűs zárdának lőn rideg lakója:
Hő kebelét hó fátyol takarta.
Mély remény s kín dobogott alatta!

A lovag ment hervatag vidéken:
Forrás nem volt, semmi szél nem lengett;
A karaván fellegtelen égen
Járt szemével, harmatért esengett.

S bár kidőlt a sivatag tevéje,
Éh’ sakálak húzódnak feléje;
A lovagnak hite védte éltét,
Míg szent földre onthatá ki vérét.

Zord kápolna, tar tetők pártája!
Nem borult-e akkor térdelődre
– Míg zúgott a buzgó nép imája –
Hős leventék s úri nők füzére?

Mi könnyű volt minden út a hitnek,
S boltívedhez kőlépcsők vezetnek. –
Ott szünetlen zenge hanga s ének,
Szent Cecilnek, a lant védnőjének.

II.

Hol a dalnok rosz időnkben,
Most, midőn oly hűs a lég,
S bor, hogy egy kissé hevülnénk,
S fa befűtni, nincs elég,
És az évszak Vesta-szűz.
Hókebelén semmi tűz;

Hol a dalnok rossz időnkben,
Most, midőn az asztalon
Sült galamb, evőre váró,
Csak lovag- s papnál vagyon,
És az ipar, árva lány
Gyámi híznak vagyonán;

Hol a dalnok rossz időnkben,
Most, midőn a költészet
– Mert éhezni nem tudott jól –
Gazdagok kéjhölgye lett,
S hogy ne fázzék, vállain
Bűn díja a hermelin;

Hol a dalnok rossz időnkben,
Ki megőrzé elveit,
S rímvirággal ülteté be
Élte sivár utait.
Bár azok dús kelyhein
Gyémánt harmat volt a kín?

Hol a dalnok?... Mért keresnéd!
Megtalálták mások őt:
Csüggedés a bús kedélyűt,
Végnyomor a szenvedőt. –
S Cecília oltáránál
Tőrt szűvel és könnyezőn áll.

III.

„Jó szülőmet kór szegezte ágyba.
Szól a dalnok. – Láz emészti rég.
Szilaj képek járnak el agyába,
Szíverének vérforrása ég.

Védnő, láttad, nála mint virraszték!
De könnyim őt hogyan enyhítenék?!
A gyógyerő kötve árjegyzékhez:
Pénz vezet az élet kútfejéhez!!”
– És miket nem mondana még!
Szívkeserve nincs-e elég?
De az oltár párkányáról
Lassú nesz és egy sóhaj szól.
S ím! A dallam védője,
Hogy az aggnő lelné gyógyulását,
Átnyújtotta gyöngyhímes papucsát.

„Szép húgom már három éve mátka
– Szól a dalnok – Oh, a jegygyűrű
És az oltáreskü édes titka
Közt a kétség mekkora terű!
Őt az éjjel rokka mellett látja,
De, mit gyűjtne, házi gond fogyasztja,
S szemfedele varrva tán előbb lesz
Mint köntöse a menyegzőjéhez!!”
– És miket ne mondana még?
Hisz, nem magáért esdeklék.
De az oltár párkányáról
Lassú nesz és egy sóhaj szól.
S ím! A dallam védője
Hogy a lányka boldogítná hívét
Leoldá és által adta övét.

„Hol a tornyon nincsenek harangok,
– Szól a dalnok –, és nincs feszület;
Hol vad önkény s gyáva szolgaságnak
Keveréke a silány élet,
S rossz szent könyvek a kéj emberének
Túl e földön hurikéjt ígérnek:
Ott bilincsben társa ül pályámnak,
S börtöne zord a zord padisának!”
– És miket ne mondhatna még,
Ki barátért imádkozék?
De az oltár párkányáról
Lassú nesz és egy sóhaj szól.
S ím! A dallam védője,
Hogy a fogoly megfizesse bérét,
Átnyújtotta drága nyakkeresztét.

Mely gyönyör s mi bájképek lebegnek
Most a dalnok álmai felett!
Jó szülője arcai üdülnek;
Szép nővére már arává lett;
S hét torony, hol néz a tengerárra,
Föllép a hű társ a gyors hajóra,
E kéjpercben a lant emberének
Ön nyomori észbe nem ötlének:
Sőt Cecilhez hálájának
Tört szavai sem valának.
De az oltár párkányáról
Lassú nesz és egy sóhaj szól.
S ím! A dallam védője,
Hogy a lant is megtalálja díját,
Ráveté szög fürte dicssugárát.

***

– No, Pierro úr – szól Gergely diák, ki már azalatt karonragadta volt úttársát. – Nincs-e annyi kenet versemen, mint egy nagyböjti szónoklaton?

– Igen, önt meg lehetne fogadni Cecil kisasszonyom mellé dalkészítőnek. Mennyit tapsolnának! Mily keveset súgna Guzman barátom; mert az éneket papirosról is le lehet fúni! S mennyi pénzt gyűjtene be az emberséges Pierro, ki, ha izmai rugonyosságukat veszíteni fogják, tárnoki államásra óhajt áttétetni!

– Minő szépen fölfonódott, mint repkény a tölgyre, kegyetek tömör erényeire az én lenge költészetem! S ez egy másodperc alatt! Egyébaránt, szíves barátom, „in vino veritas”. Miután tehát poharaztunk, lehetetlen eltitkolnom, hogy én a fejedelem zsoldjából élvén, kenyerem által nyilvánosan pártja mellett vagyok ugyan, de rokonszenveim, mint szintén az önökéi, Boldizsár őnagyságán csüggenek, s alig állhatnék jót, hogy ha történetből most szükség volna egy politikus éljenre, nem éltetném-e a lázadó nagyságos urat? Persze temérdek anyagi kárommal! De a becsület gyakran sustorékol keblemben. S nem tört-e ki? Ki tudja? Hiszen a jövendőt, mint bölcs Cardanus jegyzi meg, hétrétű szőnyeteg takarja.

Pierro kémlő tekintetet vetett az eclecticus arcára; de ez nyugodt és jellem nélküli vala, s csak egy könnyű mélázat vonult rajta át, mint a tó sima tükrén némi fellegárny.

Manassé ötvös boltjához érkeztek.

Itt aggódva várt volt Pierróra Mészáros; mert az idő már igen elhaladott, s egy véletlen, nehány percnyi fönnakadás kétségessé teheté szándékukat.

Képzelhetni: mekkora ámulat szövetkezék köznemesünk gondjaihoz, midőn a teens művész úr mellett látá azon furfangos diákot, kit valaha rézfokosával közelebbi viszonyban hozhatni a vendégség alatt több ízben vált hőn ápolt reményévé.

Pierro is érezte, hogy az eszély ellen vétkezett, mikor, tán a megtámadtatásoktóli elpalástolt félelem miatt, talán az eclecticus költészete által megszédítve; leginkább pedig azon hangulat következtében, mely őt a titokszerű és rejtelmes felé vonta, ily hosszasan tűrt kísérőül oly embert, ki iránt a legközlékenyebb percekben is mindig gyanú és tartózkodás merült föl keblében.

Csupán Gergely diák maradott régi szeszélyével s modorának eddigi kerékvágása közt.

– Három szeretőm van.

Ketteje csintalan.

A harmadik méla,

S érzeleg untalan – éneklé, míg Mészáros a teens művésszel halk szavakat váltott.

– Signor – mond végre Pierro, látván, hogy a dalnok bölcs szemével a felhők közt bujdokló csillagokat keresi ugyan, de andalgási mellett sem mulatja el Manassé boltjától szintén azon utcára kanyaradni, melyre ő és Mészáros mintegy észrevétlenül áttértek. – Signor, körülményeim kényszerítnek öntől most búcsút venni. Holnap tán viszont fogunk találkozni itt vagy ott, hol t. i. a derék borbarátoknak kilátás nyílik egy kedélyes órára. – Ezzel kezet nyújtott a diáknak, ki előbb fölhúzta szemöldét, mintha a búcsú eszméje volna a legfanyarabb vackor, melybe az embernek harapni lehet; aztán balra bólintott fejével, s e kényelmetlen hajlításból fölnézett Pierro arcára érzékenyen, szorgalommal, kitartással, tűrhetetlen hosszan. Utóbb kiegyenesedék, megtartva szendén lágy vonalait; jobbját a bajazzóében nyugtatja: – Ha ön – szól –, s azon úr, kinek becses neve még általam nem ösmertetik, erre méltóztatnak menni – itt Gergely a piacra, honnan éppen békanyarodtak visszamutatott –, akkor nekünk, fájdalom, rögtön el kell válni. De ha útjok erre vezetne – itt azon utcát jelelé ki, melynek szögletén állának –, akkor még társaságban haladhatnánk.

Kétségtelen volt, miként megfordulni, hogy kerülőkön érkezzenek Mészáros házához, vagy bevárni, míg a bölcs, valamerre eltakarodni fog, az idő rövidsége miatt már alig lehetett.

Együtt mentek tehát; Mészáros bajuszát pödörve és vállával szüntelen huzogatva zekéjét, mi nála hatályos föllépéseknek volt csalhatatlan előjele; Pierro pedig az utcán, szintúgy, mint társalgási modorában, távolabb vonván el magát a diáktól.

Ez nem látszék semmit észrevenni. Arcán több bámészség borongott, mint rendesen.

Már alig voltak tíz lépésre azon ékalakú nagy épülettől, mely homlokával az utcát két ágra hasította, s oldalaival mind két ág egyik házsorát formálá.

– Signor – szólott Pierro a diákhoz. – Ön, remélem, nem tagad meg tőlem egy szívességet.

– Ah, becses barátom, kivel én legmulatságosabb estvémet töltém, miért követel tőlem csak szívességet; s miért nem áldozatot, sőt önfeláldozást? – válaszolta az eclecticus kedélyes arccal.

– Most csupán annyit kérnék a signortól, hogy méltóztassék nekünk kinyilatkoztatni, hová szándékozik?

A diák legőszintébb arccal megnevezett egy házat, és ez Mészáros lakának tőszomszédja volt.

Közmegütközés mutatkozék, és Mészáros viszont egyet vonított zekéjén vállával.

– A teens úr – szóla mogorván – jobbról és balról kerülés nélkül juthat a hajdúkapitányhoz, hová ily késő időben menni akar. Melyik utat választja tehát?

– Én alásietek a Félholdba s nem föl a csendőr úrhoz.

– Így a Félhold vendéglőhez melyik utcán fog menni?

– Tehetem így, is úgy is, mint az ösmeretlen úr parancsolja – válaszolá nyájas előzékenységgel a diák.

– Határozzon ön és gyorsan.

– Induljunk akármelyiken tisztelt társaság, hiszen egyik sikátor sem érdemel megkülönböztetetést a másik fölött. Tekintsük bár szélét, kanyargásit, gübbenőit, éles köveit, sötétségét és....

– Szíveskedjék a signor effélék megtekintésére időt nem pazérolni – szól Pierro kissé türelmetlenül –, mert itt a kérdés máson fordul meg.

– Min?

– No hát azon, hogy az úr lóduljon valamerre – dörgé Mészáros.

– Azaz – tevé hozzá engesztelőn Pierro – ön méltóztatik az egyik utcát magának kijelelni, és a másikon Mészáros úr halad.

– Ah, s kegyed Mészáros! – szól ámulattal a diák. – Ama híres izgatóval lőn tehát szerencsém megösmerkedni, kiben a Boldizsár-pártnak legalább annyi támasza van, mint két főispánban vagy pedig négy karánsebesi harambasában kíséretével együtt. Már így értem, hogy ön külön akar szakadni. Mert hiában, hivatalos helyzetem kétes állásba hoz. De mint Pierro barátomnak is megmagyaráztam, ha politikai erődús nyilatkozatra volna szükség; talán....

E percben nagy zsivaj hangzék káromló és fél ittas ajkakról.

Egy csoport, hét vagy nyolc egyénből, éppen Manassé boltja mellett kanyarodott azon utcába, melynek másik végén pörlöttek a mi embereink.

– Éljen a fejedelem! – rivalgá a közelgő kis dandár.

– Távozzunk – szól Pierróhoz Mészáros.

– Éljen Báthori Boldizsár! – dörgé egy bölönhang közel a művész- és köznemeshez.

Honnan, s minő varázslat által?

Azon háznak, mely – mint fönnebb mondók – az utcát keskeny homlokával kettéhasítá, széles volt eresze és lecsüggő, mint egy betyárkalapnak karimája. Ily védszárny alatt a legérdekesebb pincegádorok könyököltek ki, borcégéreikkel földalatti élvekre csábítván az átmenőket.

A gádor oldalára támaszkodva s keresztbe vetett karokkal állott egy férfi, ki tán a cornwalli óriással, Magóggal is megküzdhetett volna, s midőn Mészáros rátekintett, ismétlé: – Éljen Báthori Boldizsár!

– Éljen Báthori Boldizsár! – válaszolt a diák vékony csengő hangja.

– Fogja be az úr száját – mennydörgé Mészáros, fölemelvén a rézfokost.

A közelgő csoportozat kihívó daccal ordítá: „Vesszen Báthori Boldizsár!”

Mészárosnak forrott minden vércseppje, de emlékezvén kötelességére, fékezte szenvedélyét, és Pierróval távozni akar.

– Éljen Boldizsár! – dörgé ismét az óriás, s közikbe lép.

Ekkor egy más lény állott elő a gádortorokból, élteté a főnököt és szintén a művészküldöttséghez csatlakozék.

A pince mélyéből új „éljen” hangzott. Emelkedtek föl alakok. Népesedik az utca. Nehány ablakon átcsillámlik a meggyújtott gyertyafény.

Mészáros félrelökte a Boldizsár-hívek egyikét, utat készítendő: de már megérkeztek a fejedelmiek.

– Üssétek le Mészárost – parancsolá a csapatvezér.

Köznemesünk könnyen távozhatott volna, mert már az utca szélére érkezett, de a csapatvezérben halálos ellenségére, Bodó Zsigára ösmervén, átallá gyávának tűnni föl. Megfordult tehát osztozni a pártküzdelemben.

Mi történt később? E kérdést, legalább Pierro értesítései nyomán, tisztába hozni alig lehet, mert ő csupán tőrténészeti hűség kedvéért még nem vágyott szemtanú lenni: s miután – mint tisztán emlékezett – karját Báthori Boldizsár egy zechinán sem bérlelte ki, elvével ellenkezőnek tartá mások dolgába avatkozni.

Szép csendesen tehát előbb a gádorba vonult; de midőn észrevevé, hogy a megrémült csapláros az ajtót be akarja zárni, nem mulatá el rögtön a pincébe hátrálni.

Itt egy pohár bort ürített új ösmerősének Gergely diáknak, kit már galléron ragadtak volt, friss egészségéért. Aztán tisztába hozta azon tételt: veszt-e sokat az emberiség, ha az eclecticus most fogát a csatatéren hagyja? Okoskodásának végeredménye némi rokonszenv dacára is egy határozott „nem” volt.

De az óra tizenkettőt üt: ez méla gondolatokat zaklat föl a bajazzo keblében. – Szegény Senno! Szegény Senno! Érte egy pohárt! Egyébaránt a lorettói szűz sokat segíthet.

E megnyugtatás után aggodalmai szemlátomást lelohadtak. –

–––––––––––––

Második kötet

I.

Sofronia öltözködőszobájába vezetem olvasóim figyelmét.

A terem bútorai többnyire keletiek. Halmazottságuk és kirívó színeik által a fejedelem ízlését árulják el, mind a választásban, mind a rendezésben.

A pipereasztal mellett finom szövetű függönyök fedik balra egy kis fördőház, jobbra a komornaszoba nyílását. Az utolsóból csigalépcsők vezetnek a kertbe.

Genga (egy ottománon). Sofronia (karszékben). –

Sofronia. Ez, Genga, veszélyes merény volt. Sajnálom meghiúsulását: rettegtem volna sükerén.

Genga. Ah, egy perc s egy lépés a tettől! S hogy e perc tüstént határtalan időközzé és e lépés megmérhetlen térré átváltozzék! Végtére is: lehet-e meg nem őrülni?!

Sofronia. Higgye el, tervök igen kalandor vala.

Genga. Sofronia, minő vád ez! – Siess barátod megmentésére, kit az örvény karjai alásodornak: fogja minden kebel dobogása óhajtani, a parton a nézők közt. Ha aztán kivontad őt: közszerű tett – tudtál úszni. Ha pedig vízbe halsz: szándékod kalandor volt – mert elmerülhettél. Ebből áll a világvélemény. Csak kiváló lények nem tudakolják a sikertől a tett értékét.

Sofronia. Kegyed éles és keserű. S ellenem is az.

Genga. Bocsásson meg! Hisz ily eset után ki lehetne higgadt? Minő csalatkozás! S pedig nem kedvezett-e tervünknek sokáig minden? A komor láthatár csak annyi mécset égetett volt, hogy útmutatása mellett még jobban lehessen lappangani, mint máskor koromfekete leple alatt. Egy kocsizörej, egy vándorbot kopogása sem hirdeté, hogy van dús és koldus, kit a kéj vagy nyomor ébren tart. Még a szerelem is elfeledte kalandjait, nem suttogott ablakok alatt és titkos ajtóknál, s kémszemek nélkül hagyá folyni az időt, hogy a szabadító barátságot boldogíthassa valaha kegyelmével a fekete szemű éj. Midőn a török kapuhoz érkeztünk, az már őrizet nélkül volt. A terv végrehajtása tehát megkezdeték, és Mészáros nem vezetett minket tévegbe. Csak rövid félóra még, sőt annyi sem, ily halottcsendben, és Senno jövendője föl fog éledni! Ah, Sofronia, vércseppeimet utolsóig kiontottam volna, ha azokat egy necromant rubinokká változtathatá; mert a rubinok – mint a néphit tartja – vánkosainkra szép s főként mély álmakat hoznak, és egész Fehérvárnak háboríthatlanul kelle alunni, hogy Senno mentve legyen!

Sofronia (közbeszól). Félek, ön egy kérdésemet gúnyra fogja magyarázni.

Genga. Korántsem, Sofronia! Idegen szerencsétlenség előtt a nőkebel legföljebb márványhideg maradhat. Azon előjog, hogy mások fájdalmán örömgörcsből támadt nevetés miatt könnyezzen, kizárólag Megarát illeti, kinek csak a költészet adott nemet és női alakot.

Sofronia. S tehát nincs okom félreértéstől tartani, ha olyat kérdek, mi szívtelenségnek látszhatik, noha valósággal a részvét dajkája.

Genga. Szóljon, Sofronia, nyíltan.

Sofronia. Ön, mint mondja, örökké kész Sennóért föláldozni életét. De nálunk művészeknél a kitételek erélyesebbek, mint érzéseink. Honnan győződjem meg, hogy kegyed rokonszenveiben, mint az ércnemeknél, mindig viszonyban van a magosabb és tisztább csengés, a nagyobb súllyal s belértékkel? Miből lássam át, hogy ön Sennóért többet merne kockáztatni, mint közönségesen egy bátor férfi a letiprott ügyért vagy lényért? Mi köti önt Sennóhoz?

Genga. Hisz kegyed sokszor hallotta, hogy mi téjtestvérek vagyunk. Anyám emlőin nőtt fel ő, a dús – mint küljelekből gyanítani lehetett – s tán nagy rangú szülék elvetett magzata. Serdülő évei óta a sors által viharként ragadtatott hol magas pontok és fellegek, hol mélységek és ködök közé. Fönn s alatt ritkán szívhatta a tiszta öröm éltető legét. Csak egy viszony – de ezt nem említhetem – s a barátság volt változatlan hozzá még szerencséjében is; noha ragaszkodásunk könnyebben válik önössé, mint feledékennyé. Szóval: gyermekkori barátság köt hozzá, s nem elég ok-e ez minden áldozatra?

Sofronia (gondolkodva). Másért vérünket ontani örömmel és akármikor: ebben rejlik valami magasztos és lealázó. Úgy tekinteni életünket, mint egy mécset, melyet meggyújtunk s elégetünk, hogy világa által az, ki szívünknek kedves, a vészek éjjelén utat s menhelyet találjon: ezen eszme most önzetlenségnek, majd öncsekélylésnek mutatkozik, aszerint mint képzelődésünk lázas vagy nyugodt. De nem vitatva becsét, előttem fő kérdés lehetsége. (szünet után) Ki tudná föláldozni magát, s mi okból?..... Eszmékért, dicsőségért, célért, hírért: meghal a bölcs, a lovag, a honfi, a vértanú – ez természetes. De személyért? Egy lélegző porért a másik?...... Ah, merőben különböző kérdés............ – Szeretőjeért odadobja életét a nő és férfi: s miért ne? – Azonban más viszonyért? Igen, a némber; hiszen a némber föláldoztatva és élve egyaránt eszköz. De a férfi, hogyan lehetne oly kevéssé büszke s önbecslő? Nem, Genga, kegyed Sennóért megtesz minden kötelességet, s nem kímél semmi fáradságot.

Genga (hévvel). Sofronia! Én nem akarom kétségbe hozni a szerelem gyilokjogát, mely őt – mint szintén a többi erős szenvedélyeket – oly törvényesen illeti, mint a nagyurakat hűbéreikben a pallosjog. De szép Sofronia, miért elrabolni egyik érzéstől a koronaköveket és hatalom jeleit, midőn a másik ezáltal többet nem szerezhet, mint amennyit különben bírt? Mert gazdagabb fog-e lenni a szerelem azért, hogy a barátságot koldusnak kiáltjuk ki? – Aztán kegyed feledni látszik, hogy én gyermekkori barátságról szólék. – Miként régen a föld első terményei istené voltak, és szent oltárokon égtek el; úgy most is a kebel érzelemvilágának zsengéi a menny sajátai.

Sofronia. A szép eszmék nem szükségileg igazak is, s azért, mert valamit megcáfolni nem tudunk, következik-e, hogy hisszük?

Genga. Jól van, kétkedjék kegyed aziránt, mi bennem magasabb s mélyebb lehet, mint azon embereknél, kikről, hogy keblökben szív van, onnan állíthatjuk egész bizonyossággal, mert még élnek, s mert őket ezentúl fogja fölboncolni egy gyógytanár, hogy érzéseik műszerét borszeszben őrizze a senyvedéstől. – Igen, Sofronia, tartson ön mindennapi lénynek: de azt fogja-e és szabad-e hinni, miként lelkiösmeretlen, silány és aljas volnék?

Sofronia (áthatva). Nem, Genga, mert ekkor ki kellene elmémből szakítani emlékezőtehetségemet, és feledni, mit ön érettem tett. – De, hogy következhetnék kételyemből ily rágalom?

Genga. Sofronia, én nem szívét vádolni, de viszonyaimat fölvilágosítani akarom. Meghallgatja-e további érdekeltségemet Senno sorsához?

Sofronia. Hő részvéttel, Genga; szóljon.

Genga. Azon illetlen kitörésnek, mellyel Senno a mysteriumok alatt igazgatónkat halmazta, kulcsát s mentségét én jobban ösmertem, mint tán ő maga is. Tudtam egy közös barátunk által a titkos okot, mi őt ingerlé. De jónak láttam – s bár ne tevém vala – pártszenvedélyként tüntetni föl, mi a rejtélybe avatottak előtt szívkérdés volt, azonban a közönségnél, mely a leplek alá nem tekinthete, gyártott ürügyek köntöse nélkül, meztelen gorombaságnak mutatkozott volna. Elég balga valék kevesebbre számítani Gyulai erélyét, többre Báthori Boldizsár befolyását s a fejedelem hajlamát kegyedhez és művészetünkhez, mint ahogy az események bebizonyították. S ímé, csalálmaimért Senno élete vagy legalább szabadsága forog veszélyben, Sofronia!... Az ő börtöne kárhoztatásom, békói lelkiösmeretemre nehezkedtek, sóhajai szívem gyökereit szaggatják, könnyei agyam idegszálait égetik! Vércseppeimhez a bűntudat vegyült, és sorvasztja tüdőmben az élet erét, kedélyemben az örömet, jövendőmben a reményt, hitemben az idvet..... mint bölcsőjében a gyermeket, az anyatéj közé hullatott méregnedv. A gyilkos a gályakínt tartja legsúlyosabbnak: ez igazságtalanság az égtől, miután mi, kik jó célból vétkezénk, nagyobb szenvedésekhez vagyunk láncolva keblünknél fogva. Kegyetlen bíró a gondviselés, és fegyelme aránytalan; mert a lelkiösmeret csak nálunk Ixion izzó kereke, a sátán cimboráinál pedig megszűnik égetni és örökké visszagördülni.... Sofronia, én vagy galád férfi s egy megbélyegzett Kain leendek; vagy tartozom kiszabadítani Sennót önnyugalmamért s életem árán is.

Sofronia (mélyen áthatva). Értem kegyed indokait, tökéletesen értem, s ha......

Genga (közbeszól). Hallgasson egészen ki, Sofronia; mert vannak más, szintén súlyos bonyadalmaim, melyeket viszont nem akarok kegyedtől eltitkolni.

Sofronia. Kevéssé ösmeri ön a női részvétet, midőn új okokkal még fölebb húrozni lehetőnek tartja.

Genga. Kegyed is téved a férfiszív iránt, ha hiszi, hogy akármennyi keservet tölthet belé a sors anélkül, hogy e hő edény vagy megrepedjen, vagy tartalmának legalább egy részét sóhajban és könnyekben – a bú füstjében és párájában – viszont ki ne öntse. A közlékenység az üres kebelnek hiúsága, terheltnek életszüksége. Tudja meg tehát Sofronia, hogy társaságunk jelesebb tagjait én, egyedül én ösztönzém végletekre. Eszközeim a cselszövény szokott eszközei voltak, miket a siker fényesekké, a bukás mocskosakká változtat. És ha látni fog ön közelebbről vagy később koldust, kit nyomor s marcona arc tüntet föl, ne nézze hosszason..... hiszen művész; ha hall viaszsápadt fogolyról, kinek vérét az üldözés vámpírajka majd mind elorzá, ne kérdje nevét...... hiszen művész; ha a legmerészebb banditát bitóhoz és kerékhez vezetik, tiltsa be végvallomásait, mert a népnek azt mondaná vissza, ő művész; midőn pedig a dísztermekben mesének fognak rémleni némely repeső hírek egy vérlázító aljasságról, egy bősz kalandról, egy vadregényes öngyilkolásról, sápadjan el kegyed, mert a vendégek kitalálhatják a mysteriumok és színművek azon szerepeit, melyekből a beteg szív és ész ily sivár terményei az életbe átplántáltattak. – Mi pirító leend, hogy a kecses Sofronia e lényekkel együtt él, e társaságban fejlett ki hajadonná s tán...... gyöngévé! És mily különös, hogy ő Thaliának oltáránál szolgálhatott, míg azok áldozó papjai voltak! – S átlátja-e már kegyed, hogy én, miután Sennóért legjobb ösmerőseimet iszonyú tömkelegbe vezettem, tartozom egyetlen barátomnak életét megóni, és számas művésztársak általam kockáztatott keresetét – ha másként nem lehet – szívvéremmel is visszaszerzeni. Átlátja-e, miként én ezzel adós vagyok nekik, lelkiösmeretemnek – s engedje mondanom – talán...... kegyednek is? Vagy eltűrje-e Genga, kit ön nagylelkű volt mások fölött megkülönböztetni, hogy Sofronia régi viszonyai, hivatása és életköre miatt lealázva közelítsen azon lányhoz, ki..... csak kéjházból lép ki, és azon vénasszonyhoz, ki soha rosszabb társaságba nem volt, mint legfölebb.... a walpurgi éjen sátán- és boszorkánymenyegzőn? – Nem, Sofronia! Ön soha nem fog közvetőleg is miattam elpirulni. –

–––––––––––––

Genga, legalább míg nyilatkozott, tökéletesen hitte a bűnöknek, melyekkel magát vádolá, súlyát és következéseit; ezért vala hangja kebelrázó és arca átható.

A rábeszélés szónoki vagy költői erélye örökké meggyőződésből támad. Senki nem lelkesíthet mást aziránt, mit vagy áloknak vagy valótlan ténynek tart. De igen nagy kár, hogy a hatásra nem annyira a meggyőződés higgadtsága és tartóssága, mint létezése kívántatik, és a szenvedély szintúgy tud ámulni, mint ámítani.

Mi egyébaránt Gengát illeti, olvasóim jól tudják, hogy ő lényegileg valót beszéllett, mind viszonyairól, mind a tényekről, s képzelődése jobbára csak a részleteket színezé élesebben.

Mert, ha Senno inkább is tulajdoníthatá saját készítményének azon palástot, mellyel féltékenységből támadt kitöréseit eltakarni, sőt fölpiperézni akarta: de másfelől tagadhatatlan, hogy Genga legbuzgóbban folyt be, teljesleg meggyőzni az egész közönséget, miként a maestro heve pártbuzgóság volt, sorsa közérdek, szenvedése vértanúság.

Aztán az engedelmességet megtagadó művészek jövendője kizártan az ő felelősségére nehezült, s ámbár alig lehetett oly kétségbeejtő eredményektől félni, mint Sofroniának rajzolá; de a pénz- és keresethiány csakugyan már kopogtatni kezdett Thalia papjai lazariumának ajtóján, és a nyomor szanaképe nem egy művész álmában jelent már meg, elrabolván garázda fenyegetései által nemcsak az alvás, de az ebédlet, nemcsak az éj, de a nappal nyugalmát is.

Szóval rendezőnk korántsem a fejdelem kéjhölgye számára játszott végletekre eltökélt szerepet; hanem – legalább míg a képződés bűvös pálcája kormányozta elméjének, érzéseinek és nyilatkozatának irányát – mindent, mit mondott, szigorúan hitt s mellékgondolat nélkül.

Őszintesége egész lényéről sugárzék.

Genga nem tartozott a szép férfiak közé.

Szálas termete inkább szikár, mint karcsú; öltözete s modora inkább választékos, sőt talán keresett, mint kellemes volt. Szabályos arca rendesen az első percben nyert többet; mert a hosszabb együttlét kénytelen vala fölfedezni akár a barátságnak, akár a szerelemnek, hogy Genga vonalain a derű inkább fösték és tanulmány, mint szín és élet, s hogy arcán a nyájas és meleg érzések szigorú, hideg s élvkopár kinyomatok fölött lebegnek, mint temetőköveken a hajnal aranyzott párafátyolai.

Ily jelek nem árulnak el mindig önző s fájdalmatlan kedélyt; de annyit mégis gyanítani hagynak, miként alattok inkább emlékek, mint remények zsibonganak, inkább a múlt romjai őriztetnek, mint a jövő diadalívei készülnek.

De miért mulatnék hosszason oly taglalásoknál, melyek ránk nézve merőben fölöslegesek, miután én a mysteriumok rendezőjének régibb éveiről éppen semmit sem tudok, következőleg, ha olvasóim most vagy ezentúl érdekkel viseltetnének iránta, az nem krónikájából, hanem naplójából, nem múlt szenvedéseiből, de jelen – az az regényem folyama alatti – tetteiből eredhet?

Csak annyit akarok tehát megjegyezni, hogy bármilyen volt különben Genga, most midőn Sofroniának vallomásokat tett kedélyéről és aggodalmairól, kimért mozdulatait a szenvedély természetessé, jégderűs vonalait olvadékonyokká, szabályos arcát kellemessé tette.

Sötét szemében azon tűz égett, s látszék átvilágolni finom szemíveire és nyílt homlokára, mely kiviharzott lelkesedés bágyadtságából lobog föl, s másokban mindig lelkesülést gerjeszt: mint a mesés máglyaláng elhamvasztván a Phoenixet, újat támaszt.

Sofronia, midőn Genga végzé szavait, fölemelkedett karszékéből. Kétes pír nyargalt át arcán, talán a rendező utolsó nyilatkozatának éles színe miatt, mely egy némber érzéseit a hangok megható zenéje közt is kellemetlenül illethette. De a benyomás másodpercig sem tartott, s inkább sejtelemszerű rezgést okoza a kedély húrjain, mint az eszmélésig fölzajgó neszt.

A színésznő ihletett és halvány lőn.

Tán terv, tán még csak részvét emelte nyakleplét s melle lélegzését, míg gondolkodón járt végig a szobában.

– Segíteni kell Sennón! – mondá határozattan, s Genga elébe lépett.

A rendező a lányra emelte szemét kétkedőn és némán.

– Nem hallá ön? Segítni kell a maestrón, ki kell őt szabadítani. Szóljon! Hisz kegyed mereven néz rám, mintha örvényből merült volna föl, s még ezentúl akarná megtudni: zöld partot, felhőt, eget lát-e, vagy a víztündér lebegteti bősz szeszélyből a folyam medrében e képleteket, hogy a halált egy álom előzze meg az élet reményéről! Szóljon, Genga! Hisz önt illeti a terv: s engem a közremunkálás.

Genga. Sofronia, az én terveim a kétségbeesés fegyverei; vér van azokon és bűn: nem az ön hókezébe valók. Oly eszközt, melyet a részvét nemtői, a perik szenteltek meg könnyeikkel, s mely hatályos és ártatlan, mint a talizmán, csak Sofronia gondolhat ki.

Sofronia Hova folyamodjam? Mit tegyek? El vagyok tökélve sokra, fölötte sokra. Nem válogatnék módszerben, nem kíméllenék fáradságot; de tanácsra, idegen javaslatra szorultam. Nekem egy használható ötletem sincs.

Genga (sóhajt). A léleknek oly gyönge alkotása volna-e, Sofronia, mint a szemnek, hogy a sugárözön miatt ne lássa a napot?!!

Sofronia. Szóljon ön: mit ért a napon?

Genga. Millió lény nevezte már érzésből vagy hízelgésből napnak.... a fejdelmet.

Sofronia. (türelmetlenül). Nem említém-e tegnap, hogy Zsigmond őfensége most szünetlen kormányoz és „pater nostereket” mond, tanácskozó- s gyónószékben ül, Boldizsárt rettegi és gyűlöli, s huszonnégy órában sincs egy gondolata, mely közelebb essék az érzésvilághoz, mint a föld a holdhoz. Nála most kérésem alkalmatlanság, megjelenésem tolakodás volna.

Genga (csüggedőn). Úgy zárva minden kilátás! – Isten önnel, Sofronia (távozni akar).

Sofronia (tartóztatja). Várjon ön. (kétkedve) Mit tegyek?.... Ah, egy eszme!... Nem, nem – lehetetlen. Ily ötlet arcán az ábránd kellemjeleket, az élet bűnbélyeget lát..... Aztán veszélyei....... De a veszély jöjjön-e számításba? (gondolkodva lejt végig a termen) Genga! Nem hallja ön? (hozzá siet)

Genga. Sofronia, mostani kétségei inkább kínzanak, mint előbbi megtagadása.

Sofronia (andán). Ösmer-e ön egy régi mesét a kristályserlegről....... Ne szóljon; elmondom én. – Valamelyik azon komor szellemek közül, kik, mint a sors, ködben élnek, és a halandónak mindig átok foglalványában ajándékoznak áldást, O’Briennek, az írlándi főnöknek, egy serleget ígért, hogy a lakomákon örökké belőle igyék. O’Brien szerette a bort, és e serleg – már hallá ön – kristályból volt. A köd szelleme pedig elmondá sötét ajkával, hogy ajándéka fölköszöntve annak egészségére, ki börtönben sínlik, leoldja a bilincseket; de ha eltörnék, a tulajdonost végromlás éri. – Boldogul élt, s halt-e meg O’Brien, hosszas volna elbeszélnem. – De, Genga, ha e kristályserleg örökségembe s most kezembe jutott volna, összeüssem-e merészen egy egész ittas társaság érckupáival? Kiáltván: éljen a művészet és Senno! S nem törik-e szét? S ha tervem ily üvegajándékhoz hasonlítana? Akkor Genga?..... De minek a hosszú kétkedés? Hallja tehát...... a maestrót általam Báthori Boldizsár fogja kiszabadítani.

Genga. Nagy ég! – Nem, ez lehetetlen.

Sofronia. Miért? Tán a fejdelem közönye arcomnak bírálata, s kifejezése mások ízlésének is.

Genga. Ah, Sofronia, ha kegyed viszonyokat óhajt kötelességek, hódítást érzések helyett, ne kétkedjék: tündérszépsége még sok diadalíveken fogja átvezetni, az életundor kapujához.

Sofronia. S hiheti-e, hogy ne látnék különséget a tévedt és a ledér nő közt? S ha Boldizsár kegyéért akarnék kacérkodni, igen nagy dicséretet mond ön szívemről, midőn képzeli, hogy ezt felül minden önzésen, egy rám nézve tökéletesen idegen művész szenvedése iránti könyörből tenni tudnám. Nem, Genga, mi gyarló némberek, mikor kikerültük is az oltárt, melyet szertartások építettek a vágy és kéj közé, még ezért rögtön nem tépjük szét érzéseinket, melyek annak áldását megérdemelték volna.

Genga. Hogyan fog hát Sennón Báthori Boldizsár segíteni.

Sofronia. Igen természetesen, igen egyszerűen.

Genga. Sejteni sem tudom, kegyed tervét.

Sofronia. S pedig ön tettköréből vettem: mert szende, igénytelen...... ármány. Hallja csak: a gyöngéd rokon megint óhajtott volna Zsigmond fejdelemnek egy kis galibát okozni, mert a közönség már három nap óta semmi udvari botrányról nem beszélt. Mivel pedig az új ötletek a nemzeti hadak tábornokánál sincsenek oly bőségben, mint öltözetén a sujtások, tehát régi ingerkedési módját vette elő, és a fejedelem szenvedélyén akart tréfát űzni. Nehány előleges epedezés után, minap egy szerelmi levélkét küld hozzám, melyre természetesen viszautasítást kapott. De ha most közbenjárását kérném Sennóért, hiszi-e ön, hogy annyi érzés, annyi sóhaj, mely még az elfeknek is, kik egy rózsalevelke alá beférnek, alig repesztené meg keblét, elég volna az erdélyi Rináldónak erélyét fölzaklatni a maestro védelmére?

Genga. Hogyne? Hisz ő – képzete szerint – ekkor egy csapással Zsigmond szívén és tekintélyén ejthetne csorbát; megalázhatja az uralkodót és embert; kiszabadíthatja a fejedelem börtönéből a foglyot és szerelméből a fejdelmet. De, Sofronia, átlátta-e kegyed, mennyit kockáztat merényével?..... Tudta-e, hogy Báthori Boldizsárné megérkezett és féltékeny?

Sofronia. Igen. S ez egyik veszély.

Genga. Nem lehető-e, hogy őfensége értesülni fog e lépésről?

Sofronia. Igen. S ez a másik veszély.

Genga. Nincs-e a fejdelem most rendkívüli és szerfölött ingerült kedélyállapotban?

Sofronia. Úgy van. S ez a harmadik veszély.

Genga. Nem sodorhatja-e Báthori Boldizsár, ha nem is csábításai, de a fejlemények által kegyedet nagyobb örvénybe, mint mi most kiszámítani tudnók.

Sofronia. Talán igen. S ez a negyedik veszély...... De, Genga! Nem hasonlítám-e tervemet O’Brien kristályserlegéhez? S nem rejlett e képben a valószínű áldozat és kétes siker? Mért taglalnók hát többé az akadályokat, miket különben is jól ösmerek? Ha minden kalandor előtt, ki tengerre akar vitorlázni, fölvonná Neraeus a mélységek szőnyegét, hogy láthassa ezer szirt titkos kamarájában a halál fegyvertárait, bizonyosan kevesebb hajótörések tennék nevezetessé az óceánt, de kevesebb fölfedezések is. Ezen eszmét, Genga, egyik szerepemből kölcsönöztem; de azt szerep nélkül is tudom szívem által, hogy a férfi legszebb a dicsőség babérárnyában; a némber a könyörület szomorfűze alatt. Ne pörölje tehát tőlem el azon hiúságot, hogy kárommal is szép akarjak lenni. –

–––––––––––––

Még némi vitatkozás után, melyben Gengának oly kényes hivatás jutott, hogy iparkodjék kecses ösmerősét elvonni annak megkísértésétől, mi leghőbb vágyát, kebelbarátjának kiszabadítását eszközölhetné – Sofronia egy érdekes levélkét írt Báthori Boldizsárhoz. Ezt Genga figyelemmel átolvasá. Még jobban elfátyoloztata minden eszmevirágot, melyek érzéseket látszának ígérni: noha a kifejezésekből alig világolt annyira át a szerelmi remény, mint a török nő sűrű arcleple alól a szépség.

Rendezőnknek még más aggodalmai is voltak.

Félt t. i., hogy Sennóban vetélytársat fog keresni Báthori Boldizsár. Hogy tehát Sofronia közbenjárása egy szép férfiért fölötlő ne legyen, és zátonyra ne juttassa tervöket, indokokat kellett találni a részvét magyarázatára.

Végre annyi csillagokkal volt rakva a levél, hogy Sofronia a tisztázáskor alig tájékozhatta magát és többször vitatá, miként ily sok szóval egész billet-doux gyűjteményt el lehetett volna látni.

Ki legyen szerelmi posta: ezen a komoly ügy is szőnyegre került.

Sofronia nem merte komornáját megbízni; Pierrót pedig arcátlan modoráért szándékozék házából is kitiltani.

Utoljára mégis a bajazzo mérlege lőn nehezebbé.

De a levél sürgetős: Gengának tehát tüstint föl kelletett a kóbor művészt keresni, kit ő egyébaránt könnyen megtalálhatni vélt, miután innep- és vasárnap levén, Pierro a városberekben, hol a csapláros rózsamáli bort mér, pazérolja idejét.

Genga magához vevén az iratkát, forró hála közt búcsúzék szép ösmerősétől, és a lány egyedül maradott.

–––––––––––––

Rendszerint más eszméket tár föl a magány mélázata, mint a párbeszéd élénksége. Itt lelkünk, mint a fecske, csapong az érzések vagy célok víztükrén; ott, mint a süllő, habok közé merül.

A vitatkozásé az egész széles láthatár: a mélázaté egyes pontok mélysége. Az gondolatainknak vitorlája, ez mérőólma...

Sofronia pipereasztalához ült; de ruhája és fürtei illetetlen maradtak, sőt komornájának sem csengetett, ámbár az öltözködés szokott ideje jelen volt.

Szemeit bágyadtan nyugtatta a hosszú faltükrön, és ez neki lerajzolt egy nőalakot, mely egészen nem hasonlított sem az eszményhez, mi mellett elalszik a vágy, mint a fűszersziget lakói alig érezik a virágillatot; sem az érzéki gyönyör életképeihez, melyek a kéj pazar perceiben is egy sóvárt hagynak élni keblünkben – más kéjek után.

A tükör oly nőalakot sugárzott vissza, melynek szépsége nem volt ambrózia, mit hüvelytelen lények élveznek a magas, tiszta és hideg Olympon; de közönséges bor sem, mely ellenkezőleg mint a szirászi, itassá tenné Hafizt, anélkül, hogy költővé.

És Sofronia könyökére támasztva fejét, merenge a pongyola s bájos tükörképen, mely hátravonulni hagyta nyakleplét, s bomladozni fürteit a szabad vállra.

Az árny féllankadtan volt karszékbe dőlve, és homlokát hótenyerére mélyeszté, míg ajkai és melle halkan lihegtek, mint a hitregékben az álmadó görög lányé, midőn az arany eső permetezni kezdett, s mint a fördő Ledáé, midőn a víz tükrét egy közelgő hattyú szárnya mozgatta.

A tükörkép fürtözete lágy, ébensötét és csillámló volt s oly dús, hogy kíszabadítva kötelékeiből, varázspalástjával betakarhatta volna az egész hótermetet.

S e termet alig vala ugyan középnél magasabb; de arányában kelet és nyugot ízlését egyesíté. A talán igen kiformált mell alabástromfehér emelkedésein azon villanyos hószikrák zsibongottak, melyeknek vakító játékát többnyire csak fiatal nők keblén találhatni, a hajadonokén és halottakén soha: s melyek – mint rekkenőségben a nap sugárai a völgy párkányára nemét a rezgő ködfátyolnak vonják – hihetőleg a hő vérmérsék atomjainak megtörései.

S mi festőileg simult a tükörkép karcsú dereka a mély szék dagadó vánkosaihoz! Mennyi összhangzás a telt és élettől pezsgő, de könnyű és kecses alkat eltakart formáin!

Sofronia fölemelte tekintetét a képmás arcához: s íme, rá két bágyadt, kéjsóvár szem pillantott, azon mély s értelmes kifejezéssel, mely az éjszaki némbereké, s azon hő tűzzel, mely a mór nőké.

Igaz, e szemek nem voltak nagyok, de igen jelentékenyek; s hosszabb pillák és szabályosabb ívek alól a háremhölgyekéi is alig kacérkodtak.

Igaz, hogy az édelgés kék mázát al-szemhéjainak szögletein föllelhetni, noha csak alig odalehelve, s korántsem folyva szét oly gyűrűzetté, melyet Rafael vagy Delarosa madonnáikra kétségkívül nem föstettek, de amely egyébaránt szintúgy tanúsíthat érzéki gyönyörökről, mint a szellemi erők gyakori megfeszítéséről.

A tükörkép halványdad arcán – mely egészen nem nyúlt ki azon szabályos ovállá, mit művészileg szépnek, de gyakran lelketlennek találunk – már valamenyire csökkent az első ifjúság és gyermekkedély friss lehe; de bőre még oly finom, oly hófehér, lágy és átlátszó volt, mintha az érzésekén kívül soha semmi festék, a színpadé sem érintette volna, s mintha félnünk kellene, hogy egy erősebb szenvedély vérviharja szétrepesztheti. Aztán ez arc az indulatok árnyalataira volt teremtve. Nemcsak a vékony metszetű és égőn friss cseresznyeajak mosolyga, de az egész kifejezés, nemcsak a szemekből sugárzott kéj, gyönyör, élv, önfeledés – de az arcizmak s idegek egész szövegéből, és az öröm vagy bú a homlok havától kezdve mindent egyszerre fátyolzott el, vagy földerített. Ennyi csáb közt ki venné észre, hogy a legszebb orr, legalább arcélben, kissé hátranyomott, mi rendszerint, ha nem is méltóságosabb, de eszélyesebb kifejezést szokott kölcsönzeni, mint azon kesely-hajlás, melyet az antik szobrokon és az ifjú művészek lényképein láthatni? S ki venné észre e kellemek tévegében, hogy az elefántcsont fogak sora közül talán kettő kevéssé szabálytalanul domborodik, mi egyébaránt, ha a tükörkép beszélne, némely betűk, világért sem selyp, de kényesebb kiejtése által a hangokra eredeti és új varázst öntene? S kinek jutna eszébe, hogy ezen arányos, mindazáltal emelkedett áll érzékiesség jelének mondathatnék, s hogy föléje néha zsibongnak az ajkakról oly vonalárnyak, mik közül némi gunyor és dac, az akadályok vagy illedék ellen, tán nem egészen női, és igen kevéssé előítéletes? –

Sofronia, kinek kedélye gyakran ingott az önvád és önbálványzás közt, most, mint láttuk, hosszason legelteté szemeit saját képén. Feltűrt bal karja, e tömör és kerek, e vakítófehér, e tökélyes kar, melyet Aphrodité szobra is irigyelhetett volna, bontakozó pongyoláján nyugvék, míg jobbját, melyre fejét támasztotta, sötét fürtök takarták, és picin lábujjai egy zsámoly szélét alig illették.

Álomszerű hangulat volt ez, az érzéki gyönyör elmosodott képeivel, s azon tunya és élvező sóvárból szőve, mely az emlékek és remények, a múlt és jövő virágain a libellakint lebeg, anélkül, hogy egyikre is leszállana.

A lány kedélyére saját termete visszahatott. Míg mását nézte, míg a tükörkép formáit és mozdulatait kísérte, villanyszikrák rezgettek vérereiben, keble magasabban emelkedett, szeme áhított, ajka lihegett, s úgy tetszék neki: mintha az élet föladata volna egy csomagba gyűjteni és elégetni minden kéjt; vagy átálmodni akár egy órát, akár egy egész örökkévalóságot, de kiémedés nélkül.

Érzékeit a kéj illatlehe zsibbasztatta. S úgy rémlék, mintha ajkát a tükörkép ajkára forrasztani, keblét keblére temetni, meleg leheletét leheletével vegyíteni lenne a legittasabb és szomjú gyönyör. S rémlék, mintha szemeivel egy más szem nézne, egy más vágyna; mintha e tetemet a karszékből idegen arc áhítná; mintha az ő heve és lankadásai másé is volnának egyszerre.

S kié ezen álmodott alak, melyre Sofronia saját érzéseit átruházta, mellyel szemben már képzeletben gyarló és bűnös? Ő sem tudná megmondani: mert a való anyagaiból tarkán vegyített eszmény volt. Most a fejedelem vonalai, majd Gengáé merültek föl benne, de minden átváltozások közt ott volt az olasz sötéttüzű és átható szeme, ott azon életunt kifejezésnek derűje, mely a kihalt örömek romja közül föl-föllobogott. –

A komorna, kinek öltöztetni kellett, csodálkozék, hogy ezen különben sem rövid kötelesség a szokott időnél későbbre halad.

Benyitott tehát a szobába, és az ajtónál parancsra várón tekintett úrnőjére.

Ez rezzenve fordítá hátra arcát, s bal kezével mohón vonta össze mellkendőjét, arcai égtek, mintha a pongyola gondolatok is, mint a köntösek láthatók volnának.

– Ah, te vagy, Júlia? Azt gondoltam, idegen jön.

– A kisasszony megparancsolta volt, mikor Genga úr elment, hogy senkit be ne bocsássak.

– S keresett valaki?

– Csak Manassé ötvös azon karpereccel, melyet Geszti tanácsosné tett zálogba, és férje kiváltani nem akar. Mondám: jöjjön tizenkettőkor.

– Helyesen. S van még más jelentenivalód?

A komorna rossz kedvvel távozék; mert templom és utca már ma délelőtt számára hiába léteznek. –

Sofronia viszont a mélázat álomvilágába merült.

De vére halkabban csergett erecskéiben, s most azon eszmék tűntek föl kedélyének láthatárára, melyek az előbbeni lázképeknek titkos anyjai vagy legalább dajkái voltak.

– Különös – gondolá –, hogy én vállalatom veszélyétől valék áthatva; ő pedig annak erkölcsi eredményeitől félt! – Mért nem mondá Genga: „Sofronia, kegyed szenvedhet nemeslelkűségeért, szenvedhet, sok, igen sok kínt és megaláztatást. Eltaszíthatja a fejedelem hűtlenségnek látszó könyöre miatt.” Mért nem beszéllett rémítő dolgokat? Nincsenek rá példák? Vagy ő nem tud, ki annyit utazott és tapasztalt? Hisz én is hallám, mi sors fenyegeti a podesták, fejedelmek, hercegek, királyok, császárok és szultánok gyanús kedveseit! – Egyik a Marmora hullámai közé vettetik zsákba köttetve; másikat a felséges úr legpuhább vánkosokon saját kezével megfojtja lassan, mosolygva, szemrehányások nélkül; a harmadik esteli álomra víztiszta aqua tofánát iszik aranytácáról, kristály üvegecskéből; negyedikkel a lovagias kedélyű herceg reggelire megéteti az udvarló szívét vidor társalgás közt; az ötödiket négyelve hordozzák szét a bakó lovai néptömeg mulatságára; míg a hatodikat a cynicus fejedelem sánta, púpos, ripacsos udvari bolondjának adja nőül, vagy – mint megtörtént, s kivált ha kisded termetű – pástétomba foglaltatja. – Nincs-e itt elég veszély? – Ah, Genga, kegyed engem csak többszöri figyelmeztetés után kezdett félteni! S mily lanyhán, mily röviden! – S pedig nem akarom-e én érette.... azaz Sennóért... kockáztatni jövendőmet? Ah, ennek a hideg olasznak éles, tűzszemei vannak, mint a szalamandrának, mely különben a lángok közt sem ég meg! De mit érdekel e festett tűz, mely soha nem melegített senkit, s csak azt ámítá el, ki távolról látta? Udvarolt-e ő nekem valaha, s fogadtam volna-e el udvarlásait? Nem, nem. Különös – szövé tovább gondolatait a lány – miként ő annyira tartott erkölcsi süllyedésemtől, hogy ez Senno kiszabadítása fölötti reményeit is háttérbe nyomta..... nehány percig! Kényesebb-e ő e részben mint én?... Ő, az eltompult, kiábrándult s tán élvek miatt életcsömörben sínlő: holott nálam a bűn még azon köntösben járhat, melyet az ártatlanság vetett le magáról: mint mi a színpadon eljátszódhatnók Clelia szűz öltözetében Virginiát, Virginiájéban Lucretiát, Lucretiájéban Francisca di Rimignit, Franciscáéban Magdalenát... s így mindig tovább és lejjebb egy darabig. Igen, fokozat van a bűn közt. S Genga nem pirulhat azért, mitől Sofronia iszonnyal nem sápadoz. Honnan tehát e kényes ízlése? Mi joga van neki közelebb állni az éghez, mint Sofroniának? Miért féltette ő inkább erkölcsömet, mint életemet? Ne keressem-e itt egy... gyöngéd érzés nyilatkozatát, mely a szenvedély által a szemérem arcáról leszaggatott szűzfátyolt nem engedné sárba tapadtatni?... Minő álmok ezek, talány- és ellentmondásokból szőve! Hisz, Sofronia, ő neked soha szerelmet nem ajánlott, s te...... igen, te el sem fogadnád. Köztünk csak barátságról van szó.... S mily hő, áldozó, szilajan hív barátja lehetne ő egy nőnek! Vagy tán egy némberreli barátság mindig álnév, s alatta sivárabb, követelőbb érzés lappang? Figyelj, Sofronia! A fejedelemhez hála csatol, és az első hajlamnak, mert a többi csak a vér múló zaja volt.... úgy van, az első szerelemnek... emléke. De mi jut eszembe? Mért képzelném csökkentnek ragaszkodásomat Zsigmondhoz? Igen, én szeretem őt, oly hőn, mint eddig. S Genga? Oh, neki csak barátja vagyok, s valék régóta. Mért higgyem most közelebb hozzá érzéseimet, mint tegnap? Korántsem. Hisz érette két áldozat közül a gyengébbet választottam. Vagy nem lett volna-e öntagadóbb lépés elmenni a fejedelemhez, midőn ennyi szeszélyek ostromolják; nem lett volna-e több elszánás zörgetni azon ajtónál, honnan a kegyencek elutasíthatnak; benyitni a kabinetba, melyből kitilthat a jezsuita, hivatkozni azon érzésekre, melyek most igen vallásosak, igen hidegek; megragadni a kezet, melyből rózsafüzér csügg alá, s esdekleni oly kecsek csábjaival, melyeket a fejedelem rajongó és változó szeszélye régen imádott, s most – míg láza tart – kárhoztat... esdekleni mondám, s kiért?..... Egy művészért, ki a halálos ellenség pártján van, s ügyét vele kötötte össze: nem lett volna-e ez merészebb lépés, nem szédelgőbb és az örökös eltaszítás lehetségével szövetkező terv? – Igen, én fölötte kevés áldozatot ígértem Gengának.... én nem szeretem őt – ez kétségtelen. –

Sofroniának e tévegekben egészen kifáradtak érzelmei, s különben is már nagy ideje volt az öltözködésnek; becsengeté tehát komornáját.

Júlia mindig tudott beszélni. Ha csak ablakából és kapu mellől nézte is a világot, többet hallott, látott és talált ki, mint sok azon némberecskék közül, kik elég szerencsések valának, rozmarinnal kezökben, hímes párta alá font konttyal, bő s hólyagos ingujjal, széles rokolyával, karcsú pántlikás vállal és a legcsinosabb köténykével végigmenni negédes suhancok, hetyke huszárok és fényes lovagok közt, nem csupán egy utcán, de többeken, sőt a piacon is, mindig fölebb és pompás paloták mellett, egyenesen a vártemplomba.

E boldogságot – melyet a komornáktól, a páván kívül, melynek hétköznap is szép és örökké szétterjeszthető tollai vannak, minden hiú lény méltán irigyelhet – ma a kecses Júlia nélkülözni volt kénytelen: de azért hirtelenkedés lenne állítani, hogy ő éppen semmi érintkezésbe nem vala a vasárnapi világgal.

Sőt míg úrnője fürteit gyöngyökkel átszőtt tekercsekbe szorította, egész csomagát közlé a repeső híreknek.

Sofronia alig figyelt rá.

– Szegény Zsuzsi – sóhajtá Júlia több hasztalan pazérlott újságok után. – Bezzeg sír most! Nem ok nélkül mondják, hogy a sok cihogásnak rossz vége van.

– Ki sír? – kérdé szórakozón Sofronia.

– Hát Zsuzsi, a mi háztulajdonosunk pesztrája, az a kicsi béka, ki Jancsiba bolondult. Már most nyikoroghat; mert Jancsi holnapután kíséretbe indul a török udvarhoz. Míg ő hazavetődik, már a kicsi béka hosszú ingben és mezítláb kijárja a templomot; aztán majd együtt tojáshajba kerekedhetnek, mint a mese végén mondani szokás.

– Mért jár a szád minden pletyka után? – szól feddőleg Sofronia.

– Biz’ isten, csak történetből hallottam – erősíté a komorna. – Tudja a kisasszony, valami varrást kellett elhoznom nemzetes Borsai asszonyomtól, s akkor beszélték. Bezzeg van ott lótás-futás! Mosogatnak, súrolnak, sepernek, meszelik a szobákat; mert kvártély kell azoknak a sváb uraknak, kik Szebenbe mentek volt, s most a vén német grófot, a király képét utolérni akarják. Ez drágaságot jelent és háborút.

– Honnan tudod?

– Hát csak onnan, kisasszony; mivel mindig mikor a német posták nálunk sürögnek, törököt csődítettek be, mint ezt elbeszélte kapunk előtt az a barna, karcsú huszár, ki tavaly szökött el őfenségétől, s tegnap Boldizsárné őnagyságát kísérte Fehérvárra. Már ezek a huszárok igazi gyöngylegények! Mindenik deli férfi és oly fitos, hogy kocsiba beillenék.

– Pislogj csak sokat a huszárakra, majd szépen megköszöni mátkád.

– Na, attól nem kapok hideglelést! – Az én mátkám ámbár Boldizsár őnagyságánál portás, mégsem oly rossz ember, hogy elébb telibeszélje a leányok fejét, s aztán otthagyja őket a faképnél. –

A komorna már elvégezte kötelességeit, s összefogván a reggeli pongyola maradványait, várta úrnőjének más szobába távozását.

Sofronia még egy pillantást vetvén a tükörbe, a nappali terembe nyit.

– Igen, most jut eszembe – szól a komorna utána sietve –, hogy Cecil kisasszony, midőn éppen a varrással hazajövék, az utcán talált, és sokat tudakolt a kisasszonyról, s izené, hogy templom után meg fogja látogatni. –

– Lehet-e önzőbb s feledékenyebb lény – sóhajtá Sofronia egy új ötlet által keresztül járt arccal –, lehet-e boldogtalanabb teremtés e világon, mint én, ki mindent fölszámítottam tervemben, barátném kedélyén kívül! Hogy fog reá hatni e kacérkodás Boldizsárral? Eltitkoljam-e tőle? Aludjék-e a szende gyermek, míg zivatar jár feje fölött vak lármáival ugyan és pusztítás nélkül; de szövetnekével a villanyos erőknek, mik égetni és öldökölni tudnak? – Aztán minden virágaink közül nem vonja-e a villámot leginkább magára a liliom, s a féltékenység tűznyilát a hótiszta kedély? S ki kezeskedik, hogy egy véletlen nem fogja közleni azt, mit a barátság elhallgat?.... Ha ő félreért, miként igazoljam tettemet?.... Nincsenek-e jellemek, melyeknél a gyanú és végkárhoztatás együtt jelen meg? S általában nem nehezebb-e a pokol létezését elhinni, mint aztán azt a képzelődés minden rémképeivel megnépesíteni? Titkoljak-e hát mindent Ceciltől; vagy semmit ne? Van-e itt választás? Nincs, ha nem akarom egy férfi barátságáért egy némberét föláldozni, holott nyíltság által mindkettőt megtarthatnám. Mi könnyebb, mint Cecilt meggyőzni, hogy nem a szerelmet irántam óhajtanám Báthori szívében színleni; de a könyörületet Senno sorsán? Hisz van-e a világon némber, ki vetélytárs akarjon lenni, míg minden tettéről értesíti azt, kivel egy célért látszik pályázni? Ez oly hiúság őrjöngése volna, mely győzni remél fegyver nélkül fegyverek ellen.... Igen, én mindent el fogok beszélni neki. – Hassunk együtt. – –

A művésznő e nemes szándéka alig vált szilárd eltökéléssé, midőn Cecil belép. –

–––––––––––––

Az ős hitregék szerint a mennyből kitiltott angyaloknak két osztálya van.

A magos, hideg és tiszta égben nem lakhatott sokáig két szenvedély; a szerelem és a nagyravágyás.

Minden olvasóm tudja, hogy a becsszomj martalékai, kiket hol pártos angyaloknak, hol ördögöknek szokás nevezni, igen-igen alásüllyedtek, és ocsmány lényekké változának. Volt ugyan egy vak ember, ki Lucifer alakján is nemét a sivár szépségnek fedezte föl – t. i. Milton. De mi adjunk több hitelt képeskönyveinknek, melyekben denevérszárnnyal, szarvakkal, kecske- vagy lólábakkal rajzoltatnak le az alvilág minden polgárai. Legyünk túl szigorúak a nagy bűn iránt: ez rövid dogmám az ördögökről.

Azonban, kik Byron lord szép költeményeit és a biblia még szebb lapjait olvasták, emlékeznek a szerelem első bűnöseire, azon engedetlen angyalkákra, kik addig szárnyaltak magas felhőkről alsóbbakra, míg végre oly közel voltak hegyeinkhez, hol vegyesen építének Kainok és Ábelek oltárt, hogy lehetetlen lőn le nem lépni.

S ők, a gondatlanok, örök érzésöket fölcserélték földi és salakos szenvedélyekkel; mert lakozának közöttünk.

Valószínű ugyan, hogy e kecses lények, ha a bölcs Talmudat olvasták volna, másként intézék vala szívök ügyét; mert ott írva van: ne alkudj oly portéka fölött, melyet ha jól megvizsgálsz, megvásárolni nem kívánnál: de, hiában, előbb jön a tett, aztán a tapasztalás; előbb mondatik el e mese, aztán kérdik tőlünk: mi belőle a tanulság?

Elég: ők vétkeztek.

S mit tőn az isten?

Hagyá e kecses és gyarló lényeket lakozni közöttünk a szerelem kínjával, kéjével, álmaival és csalódásával. Nem mondá: letépek vonalaitokról mindent, mi az angyalra emlékeztetne. Nem mondá: azon rövid ösvényen, melynek végire az idő a sír határkövét tette, nem nyílik számatokra sem erény – sem örömvirág. Nem mondá: rendkívüli büntetések popáncával üldözlek titeket Azrael karjai közé és a halálangyal ki fogja nevetni a vonaglás utolsó lihegését az ég felé.

Már most kérdés: ha a művészet világában, a mi teremtményeink közül valamelyik angyalka elvesztette homlokának fénykörét, miként büntessük meg őt?

Mérjünk-e rá több kínt, mint amennyi a szenvedélyek természetéből ered, elfátyolozzuk-e arcán azon erényvonalokat, melyek égi szármozásának okiratai, és még tisztán olvashatók; elhitessük-e vele és a közönséggel, hogy midőn az önvizsgálat tükrébe néz, fürtök helyett halántékain Medusa kígyóit látja; vonjunk-e körüle egy mesterséges légkört, mely terhelve van miazmákkal, mik életét veszélyeztetik, s melynek fellegeire a szigorú erkölcsi érdek rávetette azon villámot, mi őt rémítőn le fogja sújtani? – Szóval: a költői igazságtétel más világnézetet tanítson-e, mint az élet?

E kérdésekre örömest felelnék, ha most Sofronia kisasszony dísztermébe éppen be nem lépett volna Cecil; de így ki kell hallgatnom őket, különben regényemben hézag támad. –

A kecses szőke gyermek kapcsos imakönyvet tartott kezében, nyakán gyöngysor és aranylánc helyett vékony zsineg, barna hajból fonva, vonult a mellkendő csipkéi alá. Ereklyét őrzött-e a keblen: egy fürtöt aranyfoglalványban az anyától, az udvarlótól, vagy pedig kis csontkeresztet – a szeretetnek, szerelemnek, vagy a hitnek emléke feküdt-e oly közel a szívhez?

Cecil fekete selyemköntösben volt.

Az ízlés választatta-e e színt vagy a kedély; többet nyert-e általa a szőke lány vagy a bánatos?

Sofronia a dallamnak máskor derült és szeszélyes tündérét oly melegen szorította kebléhez, mintha karjaiba a véletlen száz mérföldről hozta volna vagy ugyanannyi veszély közül.

– Kedvesem, tegnap nem láttalak?

– Rosszul éreztem magam, Sofronia!

– Sok történt azóta.

Cecil fülig elpirult, mintha Báthori Boldizsárné megérkezésén kívül nem volna a világon tény, mi említésbe jöhetne.

Kerevetre ültek közel egymáshoz.

– Tudod-e mennyi méltatlanságra van kitéve az a szegény Senno?

– Oh, igen. Egy kis zenéért – sóhajtá Cecil.

– Mind miattatok üldözik. Meglásd, még megbuktatják!

– Tán veszélyek fenyegetik Boldizsárt? – kérdé remegve a lány.

– Mit gondolsz, kis gyermek? Hisz a fővezér sok ezer katonának parancsol hivatalánál fogva, s népszerűsége által egész Erdélynek. Ő igen magas, igen erős cser az ármány apró fergetegeire. De árnya alatt nem törhetnek-e el a kisebb növények? Neki részvékenyebbnek kellene lenni párthívei iránt.

– Ah, te nem ösmered őt – szól Cecil hévvel. – Nincs a földön ember, ki készebb volna segíteni a szerencsétleneken. Kik hozzá ragaszkodnak, azok sohasem csalódnak. Ő könnyelműn még senkit nem keserített meg.

– Hát a minap téged. Tudod-e?

– Rég elfelejtettem, Sofroniám – szól a lány egy könnyel szemében.... – Aztán más a szerelem dolga. Melyik férfi nem zúzott szét.... még egy nőszívet is?

– No, az persze csekélység. De, gyermekem, Senno iránt csakugyan lehetne több gondoskodással.

– Nem figyelmeztetik mások.

– Te sem?

Cecil pilláin viszont könny szűrődék. Hókezecskéje megrezgett a Sofroniáéban. Mit válaszoljon? Elmondja-e, hogy szívzsarnokának minapi lengesége óta ő már alig mer előtte mosolygani, bánkódni, óhajtani, esdekleni; mert ha hideg vagy megtagadó válasz szólana hozzá Boldizsár szeméből, akkor lesz-e ereje: semmit nem gyanakodni a hűtlenségről, akkor megtaníthatja-e valaki őt együtt tűrni a szerelmet, a csalatkozást az élettel?

Cecil hallgatott.

Sofronia rászegzé sötét, figyelő szemét, és nyájason szól:

– Utoljára is jobb vagyok mint te; mert én Genga megtalálására tüstént írtam.....

– S a fejedelem? – tudakolá derülten a szőke gyermek.

– Cecil, én Báthori Boldizsárnak írtam.

– Ah!

– Már miért sápadsz el?

– Hisz szerelmi levélkét kaptál volt tőle. Felejtéd-e?

Sofronia átkarolta Cecilt. – Sőt, gyermekem, jól emlékeztem rá – válaszolt, míg kezével fölemelve a csüggő homlokot s melléhez szorítván a szőke gyermeket, meleg égő ajkaival vászonfehér ajkait csókolta. – Ha ő nem vágynék körülem csapodárkodni, nevetséges volna bizodalmam a süker iránt. Így pedig mindent megnyerhetek, anélkül, hogy legkisebb reményre jogosítanám őt.

Míg a művésznő e szavakat mondá, átfonva tartotta Cecil karcsű derekát, s érzé a kislány megtörő térdeinek reszketését, látta a kék szemek egében fellegzeni a kedély fájdalomvilágát; sejté a szív küzdését a kebel mozgó fehér márványa és az arc gyors színváltozatai alatt.

De ezek oly jelek voltak, miket ő ösmert, előre kiszámíthatott, lecsendesíthetni vélt. Fölemelte tehát a viszont lesütött szőke főt, s míg ujjaival az állat tartá, jobb kezét Cecil nyakára tette, és ajkát a lány ajkára nyomta. – Kába gyermek – szólott –, te még tudnál hosszason is aggódni egy csekélységen.

– Csekélységen! – kiáltá Cecil a szenvedély erélyével.

És gyorsan, mint a villany szokta kanócát hajítani egy fellegről a másikra, megváltozott a helyzet, hang és szerep a két lány közt.

Cecil indulatosan félrelökte Sofroniát, s könnyű szökelléssel a szoba másik szögletén volt.

Itt kiegyenesül, arca szilaj és emelkedett, s míg lábával parancsolón tapint, tiltakozva terjeszté jobbját Sofronia felé, ki hozzá közelíteni akart.

– Egy lépést se! – mondá metsző, sivár hangon.

Festői volt e jelenet és szívrázó.

Cecil átszellemült.

– Szólj, de ide ne közelíts! – kiáltá a személyesített szenvedély, mely Juno vagy Titánia alakjában, kisded vagy nagy porhüvelyben egyaránt parancsol és rendít.

Ha egy tündér jelent volna meg törvényt osztva természetfölötti erőknek, s kijelölve azon varázskört, hová büntetlenül halandó át nem léphet, nem engedelmeskednék inkább az ámult művésznő, mint most.

– Szólj Sofronia!.... – Oh, ég ótalmazz a félreértéstől! – Itt egy könyűt törlött le Cecil. – Szólj, tégy vallomást titkaidról. Én tudni akarok mindent, látni szíved vércseppjei közé. Szereted-e Gengát? –

Sofronia elpirult.

Ő hallgatni nem mert, tagadni nem volt eléggé bűnös, de saját keblét kevésbé ösmerte, mint a világot, és előtte is e kérdés még talány volt.

Habozott és tétovázék.

Cecil jegesztő megvetéssel tekintett rá.

– Te nem akarsz őszinte lenni?

– Oh, ne kárhoztass! – rimánkodék Sofronia.

– Szólj tehát!

– Azt hiszem – válaszolta zokogva a művésznő, ki szellemi felsőségét, melyet Cecil kedélyére gyakorolt, egy perc hatalma alatt elveszítvén, most mint alárendelt lény engedelmeskedék és szenvedett – azt hiszem – ismétlé könny miatt gátolt, bútól fátyolzott hangon –, hogy az élő istennek sem mondhatnék igazabbat akár a gyónószékből, midőn keblem bűnbocsánatért esdeklik, akár a halottas ágy vánkosáról, midőn az emlékezet és a világ tűnő képei még egyszer földerengnek, hogy örökre elaludjanak... Igen, én bizonyosan tudom, hogy az élő istennek sem mondhatnék igazabbat, mint neked most. Cecil, én Genga iránt csak hő barátsággal viseltetem.... De miért kérded ezt? – tevé hozzá félénk hangon, rettegvén a bosszús lányt rövid tudakolás által is ingerelni.

Cecil arca sokkal sötétebbé lőn. Visszataszíta homlokáról egy letévedt göndör fürtöt. S még parancsolóbban kérdé.

– Tehát szereted-e Sennót?

– Őt közelről sem ösmerem.

Cecil megrázkódék. Nehány lépést közelített Sofroniához, s kifejezhetlen megvetéssel mondá: – Ösmerlek már. Te csalfa vagy és ledér.

– Nagy ég!.... Én megbocsátok neked – sóhajtá s rebegé Sofronia tördelt hangon.

Cecil pedig eltakarta arcát s kimerülten hanyatlék a karszékbe. – Ő megtagadott engem – zokogá. – Föláldozta a barátságot.... s még nem is a szerelemnek... Oh, mért nincs vége e világnak! – Mi itt a szándék? Vak legyek-e?.... Miért nem szemfedél a láthatár és alatta egy nagy, szétdúlt és megjegedett arc e kétszín föld! – Vagy miért nem vagyunk mi fúriák, kiknek már kipusztultak martalékaik, és fáklyáikkal őrjöngőn égetik egymás arcát! Minő mulatság volna ez; nagy ég, minő kéj! –

– Júlia! – kiáltá Sofronia huzamoson és szilaj erővel rázván csengettyűjét.

A szertelen neszre rémülve szaladt be a komorna.

– Eredj, ne késsél, szaladj tüstént Báthori Boldizsár palotájához. Mondd meg a kapusnak, hogy örökké künn üljön, mindig figyelmezzen. Pénzt, sok pénzt fog kapni; de szeme nyitva legyen. Ha Pierro odamegy – tudod, Pierro a súgó –, tartóztassa le. Nevemben kérjen el tőle egy levelet, mit ma Genga adott át. Okvetlen kicsikarja ezt, és tüstint küldje hozzám. Oh, ég! – Júlia! Miska hallgasson. Fogasd be vele száját. Te pedig, ha lehet, előzd meg Pierrót. Mihelyt mátkádnak megmondottad kérésemet, állj a Sz. Miklós-kapuhoz. Pierrónak arra kell menni. Tartóztasd le őt. Vedd el az írást. Anélkül ne lássalak. Mindent titokban tarts. A te nyelved igen sokat pereg. Egy fecsegés.... s megfogod látni következéseit.

Júlia mohón, kapkodással gyűjté a mellékszobában össze nyakkendőjét és a többi útikészületeket.

Távozása már alig véteték észre.

Mert Sofronia ellenkező érzések küzdelme közt járt föl és le a szobában.

Cecil pedig mindig kezével eltakarva tartotta arcát és zokogott.

Sofronia – ki írná le néma fájdalmát – egy képet látott szünetlen maga előtt: de többé nem a féltékeny lányét, oh, nem. Ez kiszakadt a szívből, miután azt majdnem szétrepeszté, s már a seb első nyilallásai alatt messze tűnt, és csak az emlékezés véghatáráról lebegtek néha vissza halvány, elmosódott vonalai.

Az üldöző kép Gengáé volt. Hideg és némán vádló arc, bosszú és érzelem nélkül, megvetés- és kétségbeeséssel! Mily hideg arc!

Sofronia tördelte kezeit. Könnyeit törlé. Sóhaját visszafojtá. Még sebesebben járt, lesütött fővel, lihegő kebellel, míg vonalai a bánatból szilaj elszánássá virradtak föl. Ő már mindent kockáztatni akart a hideg arcért, a lélekbe átfúródó szemekért – a barátságért. Eltökélé, mielőtt Genga megtudná tervök zátonyra jutását, a fejedelemhez menni, megküzdeni az udvari cselekkel, győzedelmeskedni Zsigmond szeszélyein, vagy örökre kitaszíttatni az uralkodó kegyelméből, mi már csekélységnek tetszett, s mely nehány perc alatt elvesztette minden ingereit. –

S Cecil? Voltak-e neki szintén látomásai, bilincsbe vert kezekről, elfonnyadt arcról – a Sennóéról, kinek börtönét Sofronia kacérsága fölnyithatta volna, míg az ő féltékenysége hosszas ideig, tán évekig, bezárta? Gondolt-e erre a kis szőke lány, a szelíd, az áldozó, a könyördús keblű lény? Nem, nem. Mert mikor osztozott a szerelem kockáztatott igénye a többi aggadalmakkal? S a féltékenység mikor engedett át az egész elméből egy kis szögletecskét a többi érzések számára?

–––––––––––––

II.

Azon éjjel, melyben a művészek kiszabadítási terve dugába dőlt, nem volt oly sükertelen a másik vállalatra, t. i. a palotaőrök megszökésére nézve.

A kék darabontok azon osztálya, mely május 28-án a vársáncok- és kapukhoz vala rendelve, szerencséjére az udvarnak, nem egészen egy vidékből választatott, s tehát a sérelmek és kívánatok különböző fokozata által ingerelteték tettre, csábíttaték lázadási hajlamokra.

A székelyek elégületlensége három fő okból serkedett.

Említsük mindeniket; de igen röviden.

Első ok a vallás.

A szászok, mielőtt Izabella királyné Fehérvárra költöznék, már alig valami kivétellel reformálódtak. Ez bevégzett tény, meggyökerezett állapot volt, mit fölforgatni, a század egyik legmerészebb országlára, Martinuzzi sem igen bátorkodék. –

Másként állott a Székelyföld.

Itt, midőn Zápolya özvegye Budát odahagyta, még küzdött a régi tan az új hiteszmékkel, noha ezek általános győzedelme ama fölött rövid időn bekövetkezőnek látszék.

Ily határzó percben ragadta kezei közé Erdély kormánygyeplőjét György barát, kit közönségesen „fraternek”, „remetének” neveznek.

Honunk történetét soha lángeszűbb és erőszakosabb szellem nem vezette, mint e szőrruhásé.

Vannak bizonyosan olvasóim koszorújában, kik a tanok befolyását a politikára és közerkölcsökre szigorú nyomozás tárgyává tették. Hiszen enélkül a történészet néha a Nílushoz hasonlít, melynek hajókat repítő hullámait, gátszakító kiöntéseit és termékenyitő iszapját ösmerik az emberek, de forrásait s első kútfejét nem: néha pedig a mesés Araethusához, mely Görögországban rejtezik földrétegek közé, s medrének leghosszabb részét tenger alatt folytatván, Siciliában lép a világ külszínére.

Kik tehát együtt vizsgálták a tant nyilvános életünkkel, jól tudják, hogy az „újjászületés” korszakában, melyben Pomponace a bölcseletet a vallástól, Machiavelli a politikát az erkölcstantól különválasztotta, és az emberiség két nagy táborba – az ó és új eszmékébe – vonult. Machiavelli dogmáinak a cselekvények mezején töméntelen képviselői voltak, kik közül négy tűnt leginkább ki, t. i. Ximenes bíbornok, V. Károly, II. Fülöp és Martinuzzi.

Ezek a siker szolgálójává tették az erényt, és a tények eredményeit becsülték, nem erkölcsiségét.

Nálok a cél megszentelte az eszközt.

A „remete” Fehérvárra jövén, tüstént átlátta, hogy csak kegyetlenség gátolhatja meg a székelyeknek Rómátóli általános elszakadását.

Nem kímélt tehát pallost s bitófát: sőt máglyatűzzel is tisztítgatá a hitet az eretnekség salakjaitól.

Térítéseinek eredménye lőn; mert a székely nemzetnek legalább egy része kiragadtaték az új hittan örvényei közül.

De ő korábban gyilkoltatott meg, hogysem buzgóságának fanyar gyümölcsei is a véráztatott földből ki ne sarjadzottak volna.

A protestáns székely meggyűlölte a papi befolyást, idegenkedék a római hittől; mert ezekért családában vértanúkat számlált.

Ámbár a vallások egyenlő joga és szabadsága az alkotmány sarktörvényévé vált; ámbár az egyház vagyona köztár számára foglaltaték el, és Erdélyben az újítók már túlsúlyra vergődtek: ő mégis szünetlen gyanakodék, ármányoktól remegett, borzada minden sötétruhás egyéntől, és a papiros törvények érvényessége iránt kétkedőn csóválta fejét.

Félelme alapot talált Báthori István inkább buzgó, mint eszélyes tettében, ki a jezsuitákat törvényeink megtapodásával behozta.

Emiatt a Báthori-családtól idegenkedtek székelyeink.

Ellenszenvök öregbült, midőn láták Alfonsónak az ifjú Zsigmondra gyakorolt befolyását.

Az új fejedelem regényem évében még nem volt zsarnok, mint Néró vagy a szörnynek nevezett Iván.

Minden erőszakos tette csak a medgyesi törvénycikkelyek szétszakítása vala, és kicsapongásai a fiatal kor kalandjainál sötétebb színben alig tűnhettek föl.

Azonban a székelyek – miután más főnök vezéri süveg után kezét kinyújtani nem merte – határozottan Boldizsár mellett voltak; mert ez, noha Báthori, de legalább nem törte fejét vallásos kérdéseken.

Érintvén a székely békétlenség első okát, mely a jezsuiták gyűlöletében összpontosult, térjünk a másodikra. –

Alig hiszem, hogy lett volna Európában egy keresztyén nemzetnél több – mert a pogányok természetesen itt számítás alá nem jöhetnek –, melyre a középidő hűbéri rendszere köz- és magánjogi tekintetben századok hosszú során át éppen semmi befolyást ne gyakorolt vala.

S melyik volt e páratlan nép, mely vallás és történészetnél fogva az európai országok családszövetségébe vonatva; mely nyelv, föld és közös uralkodók által egy mindig utánzásra hajló és kevés eredetiséggel dicsekvő nemzettel csatoltatva össze, igen hosszas ideig semmit nem kölcsönze át azon eszmékből, mik akkor korigényeknek, s azon intézményekből, mik korszükségeknek tartatának? Melyik volt az a makacs?

Cantaber indoctus juga ferre nostra;2 mely saját erején s idegen minták nélkül fejtette ki jogrendszerét; míg testvére, egy sokkal nagyobb és függetlenségével szintén büszkélkedő nemzet már első törvényeit hihetőleg a frank capitularék nyomán készítette, és örökké – inkább vagy kevésbé, sejdítve vagy tudva – germán fogalmak befolyása alatt élt?

Ezen különc nemzet a székely vala.

Az ő jogöszvege két sarkelven nyugvék.

Egyik volt a személy tökéletes egyenlősége: a székely nem ösmervén rangkülönbséget és szabadítékokkal bíró polgári osztályzatokat. – Másik pedig a birtokjog azon sajátságából állott, minélfogva ehhez legkevesebb vegye sem ragadt azon hűbéri viszonyoknak, melyeknek utolsó láncszemei a tömeget görhöz kötötték, míg felső horgai minden saját – s főként ingatlan – vagyont a szent koronához kapcsolának. –

Szóval: a székelyeknél nem létezett idegen telken élő s ezért robotot tevő ember: azaz nálok nem volt jobbágy. És a birtok, megszakadás esetében, nem a közügyészre, de a szomszédokra szállott.

Miután ezen állapotot minden tudós mesterszavak nélkül, melyeknek regényben nemigen lehet helyök, említém, kísérjenek figyelemmel, nyájas olvasóim, nehány még népszerűbben elősorolandó eszméken át.

Miket fönnebb mondék, igen kevés kivétel híján, soha sem lőn a törvénykönyv, s igen sokáig nem a gyakorlati élet jogtárának levelei közül kiszakítva.

De a viszonyok hatalma, ámbár alig észrevehető befolyással, csakugyan végtére meghasonlást idézett elő a papirosra írt és a tények által nyilatkozó jogokban.

Az elszegényedett székely, szabadon de magánoson, egyenlőség mellett, de pártfogó nélkül, hol lelt volna személy- és vagyonbátorságot, azon sivár korban, hol a nyers erő dúlt, és a törvény igazságot szolgáltatni sem elég hatályos, sem elég őszinte és részrehajlatlan nem volt? Nehány négyszegölnyi földjén mit cselekedjék oly században, midőn a dúsak szintúgy gyakorolták az ököljogot, mint most a független állományok egymással és a banditák a társadalommal szemben; midőn amaz erkölcsi lény, melyet polgári hatalomnak nevezünk, még nem nőtt oly óriássá, hogy a magános erők aránylag liliputi világát tekintélyével félelemben tartsa, szigorú rendhez és szabályokhoz szoktassa? – Mit tegyen, ismétlem, ily korban a szegénységre jutott székely? Mondja-e, hogy ő őstörvények mellett szabadon, egyenlőségben, pártfogó nélkül akar élni? Ekkor tettleg helótává lőn, kit minden üldöz, kirabol és senki meg nem bosszult. Valósággal: ha ábránd a vagyonegyenlőségrőli tan – mit én kétség alá vonni nem akarok –, akkor mostani híres polgárosodásunk mellett is, Gordius boga, mely nem ösmeri a macedóniai kardot, azon kérdés: hogy mily móddal lehetséges a kunyhót és a fölötte rongyos öltözetű embert szabaddá tenni? Most még a jogegyenlőség alá, ha friss és tartós életben akar maradni, nagyocska birtok kell; s a szabadság hasonlít a saskeselyhez, mely a sebző nyilvesszőkön felül csak úgy emelkedhetik, ha jókora teren átnyargalhat, szárnyainak erős lengületet adni.

S mennyivel igazabb e megjegyzés őseinkre alkalmazva.

A szegény székely tehát félredobta írott jogait, lemondott az egyenlőségről, mely testén sok sajgást és telkén fölötlő csorbákat okozott, és hogy elélhessen, vagy hogy a katonai szolgálat súlyától, mely e nemzeten fekvő közteher volt, szabaduljon, a szomszéd hatalmas úrnak, ki őt védelmezni tudta, jobbágyává lőn, csak tettleg ugyan, de annál korlátlanabbul.

Miután pedig örökösödési törvényei a vagyon eldarabolásának kedveztek, és a középidőben ipar által kevés szerezhetési forrás nyílt: igen természetes volt – ide számítva e nép mindig éber függetlenségi vágyát is –, hogy dúsak csak lassanként támadhatván, ezen hűbéri rabság későn vert magának erős gyökeret.

Azok, kik a történészettel bíbelődni nem tartják haszontalan foglalkozásnak, vérmérsékök szerint gyönyörködhetnek vagy bosszankodhatnak a sors különc játékán, miszerint éppen az „újjászületés korszakának” – mely Konstantinápoly megostromoltatásán kezdődik – első éveiben jutott a nyilvánosság és a magyar királyok fülébe, hogy a székely nemzetnek szabadsága s egyenlősége már az életből kiköltözött, és csak papiroson vesztegel.

Mikor Corvin Merei Magyar Balázsot nyomozás végett hozzánk küldötte, valának közöttünk székely oligarchák és számos székely jobbágyok, kiknek állapotán, bő sajnálkozásai mellett is, keveset segíthetett a királyi biztos úr.

Tehát éppen azon korszakban, melynek mostanig tartó forradalmai a szellem függetlenségeért hozattak mozgásba, s több vagy kevesebb őszinteséggel vagy öntudattal, mindig a szabadságot és egyenlőséget törekedtek kivívni – lőn ösmeretessé hivatalos úton, hogy ezen nagyszerű jogok Eldoradója, a Székelyföld alkotmánya –, összedőlt.

Azonban utolsó csapást, mely már nem annyira a lényeget, mint a formát illeté, Zápolya Zsigmond intéze rá; midőn a nagy székely földtulajdonosoknak önkényleg adományleveleket kezdett osztogatni, melyek a fekvő birtokot magszakadás esetében a koronára szállíták.

A fölhozottakból képzelik már olvasóim, hogy a székelyeknek regényem évében vallási sérelmökön kívül nevezetes békétlenségi okok vala a törvénytelenül megváltoztatott földviszonyokban.

A szegények, kikhez lassanként számos beköltözöttek vegyültek, nem szerettek jobbágyok lenni; mert az írott adatok köztök földesurakat nem ösmertek el: a középvagyonúak pedig gyűlölték az adománylevelűeket, mert a Székelyföld koronajogokat nem tűr, és ott igazság szerint, a büszke aristocratiának, mely szabadítékban keres fényt, nincs helye.

Alig lehet valami regényesebb, szellemibb és egy nép becsérzetét jellemzőbb, mint a székelyeknek harmadik s legmélyebben szíveikbe vésett sérelmök.

Ez két várnak neve miatt gerjedett.

Zápolya Zsigmond alatt t. i. köztök rémítő forradalom ütött ki.

Erdélyben tán soha nagyobb nem volt a fegyvert ragadók száma.

A székelyek tudták, hogy e fejedelem őket gyűlöli.

Visszautasítának tehát minden kibékítési tervet, minden ajánlott engedményeket és Nyáradtőnél ütközetre került a dolog.

Zápolya győzött.

E hercegkirálynak gyakran voltak különös ötletei.

Diadalmi oszloppal akarta nevét és a letiprott nép gyalázatát örökíteni: de nem mindennapival, nem ollyal, melyet csak a valósággal nagy tettek vagy a művész lángesze iktat a közfigyelem és a krónika ereklyéi közé. Ebben ő nem remélt, s ez szeszélyét ki sem elégíté. Neki egy mű kellett, kivitelben sajátságos, eszmében eredeti.

Tehát pártütők által és a harcteren nyert zsákmányból két fellegvárat építtetett a Székelyhon szívében s egymással szemközt. S megkeresztelé e műveit.

Egyiknek neve lőn:
„Székely támad”
a másiknak:
„Székely bánja”

Tréfaság vala ezen ingerlő ötlethez mérve Gessler kalapja.

Minden lélekbúvár tudhatta, hogy e gúny legharsányabb táragató fog lenni örökös lázadásokra.

A magyaroknál nemzeti fölkelés jeléül vérbe mártott kardot volt szokás hordozni: a hegyekkel átfont Székelyföldön ehelyett magasabb tetőken fenyőerdőket vagy famáglyákat gyújtott meg a hadi lelkesedés.

Nem vala-e két mindig égő, mindig tettekre és sivár elszánásra szólító tűzoszlop Zápolya Zsigmond két vára?

Míg e művekből kő köven állott: addig az elnyomott lázadásokból Phoenixként születének újak.

Sőt még többre vágyék a megalázott székelyek becsérzete.

Ők nem elégültek meg azzal, hogy saját kezeikkel dúlják szét e várakat. Szellemibb, magasabb elégtétel után sóvárogtak.

Ki akarták csikarni, hogy a kormány rontassa el a gyalázat és gúnyoltatás emlékeit; s hogy írásban, határozatilag legyen kimondva: nincs többé

„Székely támad”
„Székely bánja” –

Míg ez meg nem történik, a fönnálló igazgatás alig számíthatott nálok pártfogókra s a forradalom mindig igen. –

–––––––––––––

III.

Ennyi értesítés után ismét kezünkbe vehetjük beszélyünk kiejtett fonalát. –

Midőn Mészáros közel Manassé ötvös boltjához Bodó Zsigával harcba keveredett, már a kék darabontok szökni akartak; a vén tömlöcőr pedig férfias elszánással hortyogott, hogy csak azon percben ébredhessen föl, s vegye észre az illanás kísérletét, midőn hírtételre siető lábait megkötözheti, és karjait gúzsba fonhatja kegyetlen komája.

Éppen a határzó pillanatban zúdult meg az alváros.

Verekedőink jelszavait és üvöltözését tompává tette ugyan a távolság; de mégsem nyomta el annyira, hogy félni ne lehessen, miként a vár népe, s különösen pedig Márkházy, kinek palotája a töltésen feküdt, és a sáncbörtönök közel szomszéda volt, föl fog ébredni.

A „kék darabontok”, kik – mint mondottuk – különböző vidékiek, félelem és ellenkező tervek közt hányatának.

Mindenik átlátta, hogy a véletlen zaj eddig csak bátor tervöket rögtön vakmerésszé tette.

Mert ha szintén Márkházy és a várnép háboríthatlanul fogna is alunni, mit teljességgel nem lehetett előre tudni, nincs-e fölzaklatva a piac szomszéd utcáival együtt, nem veszi-é észre s gátolja meg a csoportozat szökésöket?

Ők vagy a Szent György-kapun távozhattak, mely a piacra vezetett, s ez vala az egyenes út; vagy pedig a kis török kapun, hová csak a váron át juthatni, mi igen veszélyes kísérlet lett volna: ha t. i. nem tökélék el magokat a sáncon nagy kerüléssel s időpazérlással odacsúszni.

Mit cselekedjenek tehát?

A csíkszékiek a jezsuiták behozatalát és a fejedelem buzgóságát, mely legközelebbi anyag vala békétlenségekre, nem tarták eléggé fontosnak; mert ők római hitűek voltak. A többi sérelmeket szívöken hordozák, de midőn mérlegelni kezdették e rendkívüli meglepetés közt a maradás és távozás veszélyeit, hajlandóvá lettek, inkább kiszenvedni azon fenyítést, mely társaiknak szökése miatt rájok is, mint gyanítható bűnszövetségesekre hárulhat, hogysem magokat a hazaillanás sorskockáira kitegyék.

A többi székelyek ellenben új hittan melletti buzgóságtól ösztönöztetve, inkább akartak tönkrejutni, mint ily határzó pillanatban, „az úr szőlőjének mívelésétől távol maradni.”

Ők tehát okvetlen szökni szándékoztak.

Utoljára abban történt megállapodás, hogy a haladni akarók a török kapun osonjanak el; míg a maradók legalább két egész óráig észre nem veendik távozásukat.

Lőn tehát folytonos csúszás és lappangás a nedves várárkokban, oly nesz nélküli, hogy még a bátor Guzman lovag is – ki egyébaránt éles fülekkel bírt, nem a félelem miatt, de természeti adományból – csak akkor figyelmeztethette társát valami ólálkodó mozgásokra, midőn a szökevény dandár vezére, nehány ölre a török kaputól, hol a két művész állott, fölüté fejét.

Gengának mennyi reményét hozta kétség alá e kiemelkedő fő – mert nem volt sem a Pierróé, sem a szeretett fogolyé. De aztán mint tágult viszont ki szorongó keble, midőn a második, harmadik lappangó is elétűnvén, bennök „kék darabontokra” ösmert! –

Tehát csakugyan sikerült tervök!

Guzman hasonló érzésekben osztozván, a kapu mellől, melynek sötét árnya alkalmasint fedte a két művészt, kilépni akart, hogy a szökevényeket, miután köztök hívé Sennót is föltalálni, lovagi karjával és biztatásaival segedelmezze: de Genga visszatartóztatta; mert eszén, tolongó indulatainak fergetege közt is megvillant, hogy Mészáros gátoltathaték szándéka teljesítésében, s ekkor a „kék darabontok” nem tudván semmit az öszveesküvés ezen mellékágáról, őket még mielőtt magyarázatokba elegyedhetnének, oly mogorván fogadhatják, mint rendesen egy nagy merénynek meg nem hívott tanúit szokás.

Még óvakodóbban elrejteztek tehát.

Perc, perc után múlt, koronként egész tárházát a reménynek nyitva föl és zárva be.

Fő főt váltott föl a kapuhídnál, egymást segítve alakok emelkedtek ki, kezek nyúltak alá a homályból bontakozó lényekért, megnépesült a túlsó tér – s ah, e menekvők közt nem vala Senno!

De új nesz suttog az árkokban..... a régi jelenet ismételtetik..... oh, e pillanatok a vonagló remény végdobbanásival!.... többé semmi zaj.... a „kék darabontok” gyorsan távoznak.... a két művész előlép.... percek jönnek ólommal terhelt szárnyakkal, lomhán, resten, mintha az időmértéket egy gúnyos erő, mint az aranyat, végetlen hosszú szálakra tudná kinyújtani.... csend, mindig e gyilkoló csend!.... semmi közelgés.... semmi zaj a várárkokban.... Genga a török kapunál hagyván Guzmant, az őrhelyre siet. Itt minden rendén van; fegyveres „kék darabont” őrzi a börtönt. Mészáros lakához fut: ez zárva. Pierro sehol. Minő éj volt!

A bátor Guzmant, ki mély kötelességérzetből a kapuoszloptól egy lépést sem tágított, a Battista vezérletére bízott tartalékcsapat, melyet aggodalmai odavezették, vivé el magával.

–––––––––––––

Másnap ezer változatokban nyargalta a várost át a megszökés híre.

Némelyek szerint a főhadvezér titoknoka egy kis, fürge és csellembogos lény intézett el mindent. Mások Márkházyt keverték a tervbe, ki régóta két pad közti helyzetben volt, s most a fejdelem kegyében – mint állíttatik – még inkább süllyedvén, hogy fönntarthassa magát, az ellenzékkel lépett szövetségre.

Mások meg egy álarcos alakról beszéltek, ki órákig sétált a török kapu előtt, fegyveresen és földig érő kacagányban. Termete magos és sugár; modora parancsoló volt. Koronként elburkolt lények közelítettek hozzá, hihetőn rendeléseket venni. Midőn kettőt ütött éjfél után, megjelentek a „kék darabontok”, levett föveggel hallgatták utasításait, és oly lassan s könnyű lelkiösmerettel távoztak, mintha éppen kötelességet teljesítének. De miért is féltek volna? Holott az álarcos úr lehetett-e más, mint Báthori Boldizsár, kinek a palotaőrök is tartoznak engedelmeskedni; mert ő a fegyveres erő vezére?

Voltak végre, kik érdekes keveréket csináltak a fönnebbi véleményekből, s az elszökés körül Márkházynak, a kis titoknoknak és Boldizsárnak egyiránt fontos szerepet osztottak ki. Így a történet bonyodalmas, csattanó és meglepetésekben dús lőn, s oly fűszeres táplálékot nyújtott a tömeg szájízének, hogy utoljára sajnálkozás tárgyává törpültek, kik korlátolt eszök miatt az egyszerűbb magyarázatot pártolták; mert nem nevetséges-e – mint a nép közül egy elmés fő megjegyezte –, hogy csügerrel elégedjék meg az, ki rózsamáli bort is ihatik? –

Ha valaki elmondotta volna, miként a titkos nyomozat, mely még hajnal előtt kezdődék, sok faggatás után csak annyi eredményhez jutott, hogy a palotaőrök régóta valának állandó közlekedésben a békétlenebb székely vidékekkel, s tehát idegen izgatás nélkül is odahagyhatták a fegyvert és szolgálatot: ezen hírt a nép vagy badarnak vagy ámítónak tartaná; mert a szenvedélyek már föl voltak izgatva, minden félni vagy remélni akart, s nem könnyen vált volna meg oly érzésektől, melyek napestig megóvták kedélyét az élet unalmai- s egyhangúságától.

Aztán egy körülmény bő vizet hordott a gyanakodók malmára.

Boldizsár t. i. noha talán kevésbé számos de sokkal fényesebb kíséretét tartott, mint a fejdelem.

Ezzel ő rokonát akarta ingerelni; azonban rövid időn több fejlett ki belőle palotalármánál: mert még azok is, kik apró kocódásait elnézték, sőt a hatalommali visszaélés ellensúlyának tartván, szívökben pártolák – most megdöbbenének.

Aggasztó vala egy tábormagvat látni oly főnök körül, kinek népszerűsége – s mint közönségesen hitték –, becsszomja, mihelyt a külviszonyok s főként a fényes kapuvali összeköttetések engednék, megfoszthatná Erdély választott országlóját a fejedelmi süvegtől és vezérbottól.

A kormánygyűlés tehát hatállyal akart föllépni, mit Boldizsár – ki szenvedélyei s könnyelműsége mellett is finom tapintattal bírt – azáltal előzött meg, hogy palotaőrei nagyobb részét Fehérvárról eltávolítá Fogarasföldre, mely noha névvel nem, de valóságban egy kis független hercegség volt.

S íme, most neje e csapattól kísértetve érkezik meg, s nem éppen akkor-e, midőn a fejdelem börtönnel kezdi üldözni egy művész személyében a Boldizsárhozi ragaszkodást; midőn a pártgyűlölség fölizgatva és átalkodott küzdelem közt van; midőn végre a fölbontott rend s megtágult függés egy nagy merény álmait percek alatt valósággá, reményeit követelésekké, tényeit joggá változtathatja?

Ki ne hinné – volt a tömeg egyszerű okoskodása –, hogy Boldizsár testőreinek megjelenése a Zsigmondéinak eltűnésével kapcsolatban van?

Az egyik délelőtt, másik aznap éjfél után történt – s függhet-e nehány óra az okok és következmények szorosabb láncolatán, mint e rövid időköz?

–––––––––––––

IV.

Ily nézeteknek hódolt a városberek vasárnapi közönsége is, mely többnyire saját műhellyel bíró mesteremberekből és hatalmas főnökök védelme alatt álló kisbirtokosokból alakult.

Vendégeink a korcsma előtti padokat foglalták el.

Senki sem akart a szobákban ülni; mert a lég tiszta és enyhe, a fák árnyasok s még most is virágzók voltak, a Tövis és Borbánd felé vezető két út pedig oly élénk és a városberek annyira körülhálózva a közlekedés apró fonalszálaival, hogy mindennek szabadba kelle vágyni.

A kisded asztalok – melyek részint hosszacska vonalban, részint terepély fák körül magányosan, vagy árnyasabb erdősátor alatt csoportozatban állottak – többnyire már el valának látva vitatkozó egyénekkel a politizáló közönség azon öszvegéből, melyet helyzete vagy vérmérséke még tettleges föllépésre nemigen csábított, s mely pártzászlókhoz vonult ugyan, de kedélyébe mostanig csak annyi izgalmat szívott, mennyit hajlandóbbak vagyunk nagy szavakban kiönteni, mint titkolózó tervek és mogorva arc alá rejteni. –

Noha e tömeg a vendéglő előtti tér rendezésénél fogva apró társaságokra oszolván, közösen egy beszélgetést nem folytathatott; mégis alig vala asztal, melyen más kérdések, más remények és aggodalmak tárgyaltatnának.

Mindenüvé befúrta magát a két rokon viszálya, hogy ne engedjen egyébre vonatkozó eszméket fölmerülni.

Boldizsár és Zsigmond: e két név uralkodék a kedélyeken.

Hozzájuk lőn kapcsolva – mint gályarúdhoz a rabcsoport – minden ötlet, érzés és vágy.

Főként a múlt éji esemény volt szőnyegen.

Ha valaki a számos négyszög és kerek asztal tagjainak szanaszét hullatott nézeteit fölgyűjtötte volna, hogy – mint most a hírlapírók és országlárok szokták – a népkedély, népérzület és népbölcseség elhintett rózsa- és rozmarinlevélkéiből kifőzze azon szeszt, melyben összpontosíttatik a lombikba gyúrt anyagok illata és ereje, t. i. a közvéleményt: ekkor tüstént méla bánattal búcsúznék a negyven éves békétől, s legfelebb 24 óra alatt táragatót fúvatna, hogy a nemzeti fölkelés maga idejében küzdhessen a szétáradt lázadással.

Mert a tömeg véleménye szerint kétségtelen volt, hogy a székelyek fegyvert fognak ragadni, s hogy Boldizsár soká nem késhetik velök szövetkezni.

–––––––––––––

Pierro ösmeretlen signorok közt egy kerek asztalka mellett ült.

Rosszkedvű volt, és kevés részt vett a politikai vitatkozásokban.

Lehet, hogy az álmatlanul töltött éj is hatással vala rá: azonban mogorva szeszélyei, szórakozása és sötét mélázatai mélyebb kútfőből eredtek.

A tennapi esemény nem akart fejéből kiköltözni. Ott ült agyában – mint a pók ül hálója közepén –, uralkodván az idegek legvékonyabb szálain is.

Pierro sajnálja ugyan Sennót, de ez érzés kevés zajt okoz keblében; mert bajazzónk világnézete két tökéletesen ellenkező tengelyen forog.

Ő először állhatatosan hiszi, hogy a lorettói szűz minden bonyodalmon segíthet; másodszor pedig meg van győződve, hogy kit a végzet kötélre szánt, az nem fog vízbe fulladni: következőleg neki a csodákróli hit reményt, a végzetszerűségrőli tan pedig mindig resignatiót nyújt. Kell-e ennél több?

Bizonyára földi boldogságunk tetőpontja e két rendszernek egyesítéséből áll.

Ne gondoljuk tehát, hogy a jámbor Pierro még telt serleg előtt is a felebaráti szeretet szívdobogásai miatt válnék elfogulttá.

Oh, nem.

Miért ő búsong, nem a Gyulai Pál úrrali vitály; mert ő e kérdésben az ellenzék nevezetes egyénisége ugyan: de talán főként azért, mivel a két művésznő, kiktől mellékes jövedelmei függenek, szenvedélyesen pártolják – legalább köztudomás szerint – Sennót.

Bajazzónk komorsága az önzés bő forrású kútfejéből serked.

Ő t. i. büszke volt arra, hogy a művész és műértő világ legelső fifikusa.

Azonban midőn a diák föllépését és modorát korán reggel, mikor a hajnal hűs szellője megfrissíté homlokát és kiszellőzteté gondolatait, újra fontolgatás és mérleg alá vette, kénytelen vala sejdíteni, hogy az eclecticus, bár a föld hátán legügyetlenebb lénynek látszék, hihetőleg kijátszotta Guzman estélyének minden tagjait, s így őt is.

– Szent Györgyre, ki nemes Alsó-Fehér vármegyének védnöke, és kétségkívül a lorettói szűzzel közelebbi viszonyban áll! Pierro már gubó lett s csak fityeg a gentiluomók társaságában; míg Gergely signor tátott szájával Lucifer után tán legtöbbet tud bekalánozni a pokol főzelékéből!

Ily felsóhajtás és önvád után egy lélegzettel egész meszely rózsamálit nyelt el bajazzónk, és két könyökére támasztva fejét oly fájdalmatlanul és akkora közönnyel nézett a vitatkozó társaságra, mint a szentkönyv két rögtönözött sóbálványa a lángoló Gomorhára.

Egyszerre erélyes lökéseket érez oldalbordáin.

Visszatekint.

Mellette Genga áll.

– Ah, signor, minő meglepetés! Szíveskedjék mellém ülni, itt üres hely van.

– Barátom – válaszolá Genga suttogva –, hozzá ne nyúlj poharadhoz, s törölj le minden ködöt homlokodról. Fontos dologban jöttem; ép ész kell rá. –

Genga zsebéből kivette, s átadá Sofronia iratát.

Pierro ujja végével fölemelvén a levélkét, először pecsétét s aztán címét megnézte.

– Ki gondolta volna? – sóhajtá.

A rendező érzé, mily sok megalázó eszme összpontosult e kérdőjeles három szóban.

– Ön téved – mondá elfojtott bosszankodással –, ha hiszi, hogy azon vetésbe akarnám sarlómat vágni, mely kizártan kegyedé. Nem, édes Pierro, csak a tennapi balesetet kell jóvá tennem. Ez minden. Szerelmi postának már igen nehézkes legény vagyok.

– S kihez vigyem a választ? A kisasszony, mint kegyed közelebbről mondá, kissé elfogult irántam.

– Én is átvehetem. De siessen.

– Még várhatunk egy pár órát – válaszolá Pierro visszahelyezvén fövegét, melyet az asztalról fölvett volt, és a levelet óvatosan rejtvén oldalzsebébe. – Már dél körülig az én signorámat a remény és aggály hullámain kell libegtetnem – mert íme a tábornok! (Ekkor ujjával a Tövis felé vezető útra mutatott.) Egyébaránt – folytatá –, ha a boldogságos szűz is oldalamnál lesz, úgy remélem intézhetni e kedves apróságot, hogy Sofronia kisasszony sokszor el fogja magában mondani: a jámbor Pierro, a becsületes Pierro, a szolgálatra kész Pierro!

– Kérem önt – szól kevés zavarral Genga –, többet nem tenni a levél egyszerű átadásán kívül.

Pierro kémlő tekintetet akart volna vetni Gengára, mely fölvilágosítandó lenne őt azon kétes szerepről, melyet a rendező úr a művésznő szívdrámájában most először kezd játszani; de e szép eredménnyel kecsegtető vállalattól magokhoz ragadták minden figyelmét a városberekben rögtön támadt mozgalmak.

Báthori Boldizsár – kit a bajazzónak éles szeme korábban észre vőn, mint a többieké – ügetve érkezék azon félhold alakú kanyarulatba, melynek közepe alig vala tíz öl távolságra a berek ülhelyeihez.

Az ifjú főnök igen egyszerű öltözetben vala, és arca titkárja felé volt fordulva, ki az út másik oldalán valamivel hátrább maradván, egy kisded fekete mént tomboltatott, melynek erős szája a zablának csupán legkonokabb elő- s visszarángatások közt engedelmeskedék.

Noha Boldizsár – mint mondám – csaknem egészen hátrahajolt, és kondor rövid fürtű, elődülledt ajakú, keskeny arcú s mórbarna színű titkárjának erélyes működéseiben látszék gyönyörködni; noha ruhája, a közönséges szokás ellenére, nemigen volt úriasabb egy tíztelkes nemesemberénél, s paripája is – bár keleti vér – híres ménesének másodrendű terményei közé tartozott: mégis a városberek közönsége tüstint ráösmert Erdély legdelibb növésű s legkecsesebb modorú leventéjére; azon szőke ifjúra, kinek arcán minden föltaláltaték, mi a Báthoriak családvonalaiban erélyes, méltóságos, parancsoló volt, de e kinyomatoknak hideg, szilárd, sőt néha durva bélyege részint a formák szabályosabb, s összhangzóbb aránya által, részint egy könnyelmű, életvidor, s olykor gunyoros kedélynek változó arcjátéka és színélete közt tökéletesen elenyészett. –

„A főnök!, a főnök!” – kiálták többen.

„Le a süvegekkel! Éljen!” – hangzék valamelyik asztal mellől.

Nagy mozgás lőn.

A nép felrobbant a padokról.

Egy makacs Zsigmond-pártúnak szomszéda leverte kócsagtollas kalpagját.

Míg nehányan méltatlankodni, dohogni és vitatkozni kezdettek, a tömeg az út felé tódult.

Boldizsár már azon félabroncsnak, melyet a Tövisre vivő útvonal a berek mellett alkot, legmélyebb pontjához érkezett.

Ekkor a nép huzamos, szűnni nem akaró, rivalgó „éljennel” fogadta, fövegét kézben tartva és a lelkesedés kitörő jelei közt.

A tábornok kissé feléjök fordult, kissé barátságosan mosolygott, kissé bólintott fejével, s ezen kétes bókját kiegészítendő, kezét talán egészen kalpagjáig emelé, s azon – mint sokan gyanítják – valamicskét mozdított is. Így fogadván el népszerűségének megszokott adóját, lovagostorával paripájának aranyszín sörényét legyintvén, sebesen ügetve távozék. – Titkárja pedig, ki az ujjongatások között jelent meg az útabroncs másik párkányán, oly ügyességgel, mint a műlovagok, visszakanyarítván derekát, barettjével, melyet lelkesedve forgadott, nehány udvart írt le feje körül és extasissal hajlék meg egész nyeregkápáig, míg fekete méne, mintha vércseppjeit Belzebub korbácsolná, iszonyú ágoskodások közt tüszkölve és farolva haladott előbb, előbb!

Ennyi volt az egész jelenet: de a tömeget villanyos szikrák járták át. Nem kapkodott soha a pórnép zajosabb örömmel azon ezüst után, melyet koronazáskor szór szét a palotájába visszakísért uralkodó, mint aminő kéjjel gyűjté össze és számlálta föl a városberek közönsége Boldizsár kegyének apró pénzecskéit – a mosolyt, a bókot, az arc vidor kifejezését és a többi alig észrevehető jeleket, melyekből – mint állíttaték – világosan kitűnt, hogy a tábornoknak leírhatlan gyönyört okoz a fehérváriak őszinte és ernyedetlen ragaszkodása.

Úgy látszik, hogy a népszerűség egy szép s kacér leányhoz hasonlít, kinek legtöbb imádója akkor van, ha tud közönyös, sőt igazságtalan lenni irántok.

–––––––––––––

V.

Míg a tömeg nagy része a Boldizsártól fölvert porköd körül ámolygott; míg azon tekintélyes kisebb szám, mely Zsigmond ügyét pártolta, mélyebben néze a kupák fenekére, mint különben tette volna, és mogorván hallgat; aközben Genga távozik, s Pierro visszavonul ülhelyére, gondosan megtapogatván kezével bal zsebét, melyben Sofronia kisasszony levele hevert.

A bajazzo éppen a rózsamálival telt üveg aranyszínét nézte, és derültebb kedéllyel vizsgálgatá a szeszgyöngyeket, melyek azon titkos kincsekkel merültek föl, mik varázserejöknél fogva minden bú temetőjét s minden öröm melegágyát szállítják keblünkbe: midőn a szomszéd asztal mellől, éppen háta mögött, vékony hangon e rímek kezdenek pengeni:

– Három szeretőm van.
Kettője csintalan:
A harmadik méla,
S érzeleg untalan. –

Visszanéz, de egy magos és széles termet, mely a két asztal közét elfoglalva tartja, nem enged semmi további kilátást.

Fölkel, mert a dalárban Gergely diákot véli, a híres eclecticust és kétkedőt, kinek sok magyarázat alá eső társalgása, mint sejteni lehet, tegnap kissé nevetséges szerepet játszódtata az ügyes bajazzóval.

Pierro, mindent tudni s aztán leszámolni akar. –

Éppen ekkor tért vissza a nép ülhelyeire, s míg művészünk a tolongás közt rést nyithatott, a vékony hang még e verset éneklé:

– Kit vezessek nőül,
Büszkén ennyi szívre,
Hogy legyek hű társa,
A szent esküvőre?

– Ej, signor, önnek oly vastag bőre van, mint a rinocerusnak – kiáltá Pierro, a művész Gergelynek, a bölcsnek oldaláig jutva. – Bocsássanak meg önök nyerseségemért – folytatá egy gentiluomo nyájas arcával az asztaltársasághoz intézvén többi szavait. – Én nem szoktam az illedelemnek könnyen hátat fordítani; de mit mondjon a legsimább modorú ember is, midőn ezen tudományos férfiú a közelebbi éjen oly sok zavart csinált, s most éppen azon verset dudorássza, mely leghamarább visszaemlékeztethet tegnapi ármányaira.

Ily nyilatkozat után eszébe ötlék művészünknek, hogy nemigen tanácsos hosszason fejtegetni a Gergely által – mint gyanítani kezdé – ravaszul zátonyra vezetett terv mivoltát, s hogy célszerű, míg tovább szónokolna, azon gyülekezetet, melyhez bocsánatkérését intézte, kissé szemügyre venni.

Körülnézett tehát. Legelső, kivel pillantása találkozék, a Gergely hátát fedező magas és zömök férfi volt. Ebben ő tüstént a pincegádor mellől Báthori Boldizsárt nagy szorgalommal éljenző óriásra ösmert.

Alig fordítá a buzgó honfiról szemét tovább, midőn az asztal szögletén oly lényt vőn észre, ki, ha visszaemlékezései nem csalják, igen hasonlít egyik hetyke betyárhoz Bodó Zsiga dandárából, sőt – ha nem téved – talán éppen ahhoz, kinek merész előnyomulása kényszeríté őt a csata fejleményeinek körülményes vizsgálatával fölhagyni és földalatti pincékben Senno boldog jövendőjére poharakat üríteni.

Ezen látmányokra gyanúja oly mértékben növekedék, mint arca fehéredett és mozgékony vonalai élénkültek.

A diák pedig kiemelte anda fejét két tenyere közül, megszünteté dalát, melyet Pierro érkezése után még folytatott volt – de egy macskadorombolásnál alig emeltebb hangon –, és tudós redőkbe vonván homlokát, szólott: – Igaza van becses barátom, mi a vastag bőrt illeti. Mert az embert három különböző név alatt oly széles és szíjas lepel fedi, hogy a művészi tökéllyel alkalmazott bastonnade is ritkán jöhet közvetlen érintkezésbe húsunkkal. Méla eszme ugyan, de fájdalom, kétségbe alig hozható, miszerint a szerény bölcsnek és a szemérmes leányzónak is tulajdonképp vastag bőre van.

– Én, signor, ezt csak erkölcsi értelemben vettem, s minél inkább késnék ön tegnapi magaviselete fölött szellőztetni a titok kárpitját, annál szükségesebbnek látnám ismételni, sőt még erélyesebb kifejezésekkel is megtoldani.

– Amint becses barátom sok csínnal szerkesztett előadásából észrevehetém, föl vagyok szólítva rövid rajzát adni a múlt éji történeteknek. Midőn kegyed – mintha Jarcham zsidó hét varázsos gyűrűi közül egyiket ujjára húzta volna – rögtön láthatlanná lőn, én és Mészáros úr kellemetlen érintkezéseknek valánk kitétetve, s nem csekély vigasztalásunkra szolgált az utcákon támadt zaj és futkosás, mely a városhajdúk megjelenését vonta maga után. A bátor Mészáros Bayard lovagként küzdve, én pedig, mint a római költő, relicto non bene clypeo,3 a rendőrség körme közé estünk. Egy pár órát rossz szálláson tölténk. De hajnalhasadtával szükségesnek hivém nevemet fölfedezni; mire a hajdúkapitány úr megújított engedelemkérések közt bocsátott szabadon előbb engem s aztán kezességemre Mészárost, ki fönntartván jogát a törvénytelen letartóztatás iránti keresetre, és a költség s fáradságok felől szabadkozván, méltósággal vonult közelfekvő nemesi curiájára, hol most hihetőleg nyoszolyájában s kedves élete párjának ápolásai közt minden percben meglelhető.

Pierro emlékezvén, miként éppen megszaladásakor ragadták galléron Gergely diákot, kezdé hinni a bölcsnek ártatlanságát. Voltak azonban még föl nem világosított pontok, mikről szintén tisztába akart jönni; noha átlátta, hogy ezek körülményes tárgyalása nem a nyilvánosság bírószéke elébe való.

Egy meszely bort rendelvén tehát, Gergely baloldalán helyet foglalt, s közönyös beszélgetések után lassú hangon tudakolá:

– De, signor, hogy fejtsem meg, hogy kegyed a hátunk megetti óriás indítványozására, ámbár a fejdelem zsoldjából él, Báthori Boldizsár őnagyságát éljenezte, s így legkedvetlenebb bonyodalmakra alkalmat szolgáltatott.

– Ezen természetfölötti tüneményt, becses barátom, a peripatheticusok szempontjából lehet legkönnyebben megmagyarázni – válaszolá Gergely diák, jobb kezét a művész vállára helyezvén. – Tehát, Pierro úr! Tudja-e ön, mi a quintessentia?

– Valami erős ital, s más efféle – szóla a bajazzo.

– Tagadom. A quintessentia azon képzelhetetlen valami, melyet a bölcsek ötödik elemnek, eszmének, titkos tulajdonnak, lappangó erőnek, a biblia pedig igének nevez. Nélküle a négy elem – a víz, tűz, lég, föld – még semmit nem érne, és lustán nyugodnék hatás s ellenhatások nélkül. A quintessentia okozza, hogy a mágnes a vast magához vonja, a fekete mákvirág füstje fölidézi az ördögöket – természetesen okkal s móddal – és a krisztuspálma az angyalokat. Ezt csak hinni kell; mert megérteni úgysem lehet.

– Igaza van a signornak – válaszolá Pierro.

– No lássa, becses barátom, e quintessentiából különböző adagokat dobott az isten szívünkbe, s általa föltámad a rokon- és ellenszenv ösztöne, s harcol keblünkben e két szenvedély, vakon, kibékülés s fegyverszünet nélkül. Érti-e?

– Nem egészen; de mit sem tesz. Folytassa csak tovább.

– Bennem, becses barátom, kétnemű quintessentia van. Egyik mondja: havanként kikaptad zsoldodat Zsigmond fejdelemtől, pontosan, nyugtatvány mellett; törd be tehát fejedet érette. A másik szól: legalább mikor részeg vagy, éltesd azt a szegény Boldizsárt is. Érti-e ön?

– Kezdem fölfogni – szóla Pierro.

– Én a másodikot gondosan betakargatom a kötelesség figefaleveleivel; de ki tehet róla, ha néha láttatja meztelen oldalbordáit?

– Oh, senki sem – válaszolta Pierro.

– Becses barátom, mentségemre még csak azt kell megjegyeznem, hogy vannak bizonyos mediumok, vagy magyarul szólván, közvetítő eszközök, melyek gyakran fölpuffasztják, mint komló a kovászt, a kicsiny quintessentiát. Ilyen volt Guzman lovag érmelléki bora, önök rajongása Boldizsár mellett, s hogy többet ne említsek, a most hátam megett nyuladozó óriásnak stentori hangja. Mért szégyelljem bevallani: a parányi quintessentia, mely szurkálta oldalamat a nemzeti hadak tábornokát éljenezni, legyőzte a nagyot, a kötelesség érzetének alapjaira díszesen fölemelkedőt? Vessen rám követ az, ki hihetlennek találja, hogy a törpe Dávid agyonüté az izmos Góliáthot. – Ily kalandos tulajdonai vannak a bölcsek ötödik elemének. Végtére is minden az áskálódó rokonszenv törvényeiből folyt, s ha vétkeztem, az először ön, másodszor az érmelléki palack, harmadszor a stentori hang és a lelkesítő körülmények hibáiból történt. Veszi-e észre?

Pierro egy tudományos okot legalább annyira becsülvén, mint egy érthetőt, még csak az utolsó nehézséget akarta elhárítani.

– De miként van – súgá –, hogy oly baráti viszonyban találom a két párt fő szerepvivőit, mintha tegnap kék foltokról szó sem lett volna?

– Alapos észrevétel, becses barátom; de meggondolta-e, hogy itt e berekben, minden megihatja borát, ha kifizette, vagy a korcsmárosnál hitele van? Aztán:

„Most ha együtt lelt a jó szerencse,
Társ a társra poharát köszöntse,
Nem tekintve párthitét.
De ha harcban lessz találkozásunk,
Vérbetűkkel jegyzi meg hű kardunk.
A közügynek ellenét”

Ezen nézetnek kell különválasztani egy ügyes hazafi korcsmai szerepét az országlatitól.

Pierróra kitűnő hatást gyakorolt a diák szónoklata. Mihelyt művészünk nem volt kénytelen hinni, hogy vele játékot űztek; mihelyt hiúsága, mely leginkább a külső ügyesség s furfangos ész utáni hírre áhítozott, nem látszék megsértetve: ismét tág tért engedett keblében az eclecticus iránti rokonszenvnek.

Gergely kifogyhatlan volt a majd sugdosó beszélgetésben. Arcizmait annyi felé vonta, hogy azokról egy művész egész albumot készíthetett volna a legérdekesebb torzképekkel, s viszont egy másik – ki a szomorút és meghatót választá tanulmányul – lemásolhatná a mardosó bú és szende mélázat minden bélyegeit.

Ezen változatos működések közt a diák sem derekát, sem kezét nem hagyá nyugodni. Majd székén feszengett, majd keresztbe ült vagy az asztalra kinyújtá lábát, majd a kancsók mellé heveredett, és előbbi ülhelyét zsámolyul használta. Kezével pedig – míg vitatkozék – hol Pierro mellénygombjait húzogatta, hol a művész vállát veregeté, hol közelebbre vonva annak nyakát s fülbesugdosott.

Az élénk társalgás miatt könnyű volt észre nem venni, hogy a vendégek már többnyire hazaszállingóztak, s hogy a hátmögötti óriás – ki eddig is bölönyhangját csak óranegyedenként hallatá – odább állott, míg Bodó Zsiga az országút mellett emelgeté fövegét egy nagy szakállú és szeszélyes öltözetű úr előtt, ki – mint látszék – neki sok cerimónia közt valami apró bőrdarabokat ajándékozgat.

– Ah, az astrolog! – ujjongatá Gergely diák, megdöfvén Pierro oldalát és az országút felé mutatva. – Ezen májbeteg méla bagoly – folytatá nevetve – tegnap ismét jövendölt, s mint hallám, a Báthori-családból kettőnek huhogott szép versekben erőszakos halált. Miután András, a vármiai püspök, mint belső ember, hihetőleg olvasóval kezében és az utolsó kenet díszes szertartása után költözik Camael, Haniel vagy Raphael arkangyal oldala mellé; miután a váradi kapitány meg nem érdemli, hogy rája az égi jegyek különös figyelmet pazéroljanak: ki ne látná át, miként a derék astrolog Zsigmond fejdelemnek és Boldizsárnak ígérget zsinórt, pallost vagy tőrt? No, ezt könnyebb mondani, mint megérni. Mert a forradalmak, köztapasztalás szerint, meleg napokat többnyire csak a szegényeknek okoznak, a nagyok csendesen bevárják, és leszedik a termést az események mezejéről, melyet mi csontainkkal, mint illik, jól megtrágyáztunk. Ez, becses barátom, a legtökéletesebb világ legbölcsebb rendszeréből foly..... No, de lássuk, micsoda talizmánokat árulgat Farkas István uram? Mennyire modorát ösmerem, ha K, Q, X, és Z uralkodnak a bőrdarabokon, akkor betegségek elleni óvszer, mert e jegyek a négy elemmel vannak titkos viszonyban. Ha rajta zsidó írás hever, gazdasági kérdésekre vonatkozik, mert a mi astrologunk zsidó betűket használ a zodiacus számára; ha végre chaldeai cirádák vannak talizmánján, ez politikai természetű, és szerencsecsillagzatunkat magyarázza. – Menjünk, siessünk hozzá.

Gergely ily szavak közt karon ragadá, és magával vonta Pierrót, ki minden bátorsága mellett aggódva közelített a daemonok titkárjához.

–––––––––––––

VI.

Farkas István hátratett kezekkel, alámélyedő fővel és lassú léptekkel sétált, s minthogy már kiosztogatá talizmánait, és a nép hazatakarodott, azon álmodozásokba merült, melyek a titkos tudományok avatottjait, ha mesterségöket csalásra és ámításra is használják, szintén meg szokta lepni, és gyakran ragadja őszinte s bősz lelkesedésre. Az astrolog, háta mögött lépteket hallván, visszafordítá hosszú, barna, csontos és mellig érő ébensötét szakállal borított arcát.

– Szent férfiú – szól a diák egész illedelemmel –, ne nehezteljen, ha ezen érdemdús barátommal – itt Pierróra mutatott –, kinek bal lábába egy kis köszvény akar költözni, zavarjuk önnek magosabb lényekkeli társalgását. Neki olcsó s mégis talizmánra volna szüksége.

Pierro, minthogy nagyra becsülé ép tagjait, tréfából sem vágyott a rokkant és kimustrált egyéniségek közé soroztatni; a bölcsre tehát feddő tekintetet vetvén, legrövidebb cáfolatul bal lábával fülét nehányszor megvakarni szándékozék; de Farkas István éles, baziliszkuszi szeme, mely homlokán és arcán már kezdé kutatni a sorscsillagok titkos írását, nemével a parancsoló igézetnek lekötve tartá őt.

Az astrolog kevés szünet után minden szó nélkül megragadván művészünk karát, tanértő szigorral vizsgálgatta előbb a körmöket, aztán a tenyért:

– Az arc – mondá – keveset ígér jó- és balszerencséből. Néma, mint a vízöntő kannája, mikor a hold harmatos házából kiragadtatik, és a szikkasztó nap befolyása alá van vetve.

– Tehát, tisztelendő signor, pofám nem tartozik a distingváltak közé? – kérdé Pierro szerényen és megilletődve.

Farkas István nem válaszolt, de jóslatait hivatalos és komor hangon folytatá. – A körmök beszéllenek, mint egy elkopott krónika régi és homályos adatokról. Azokon duplán-három fehér jegy uralkodik, Hecaténak szent és bűnös száma. Ne féljen ön; mert e szám, mint a homokpusztákból zöld virányra érkezett karaván, fáradtan néz vissza egy sivár s epesztő múltra, és nem kíván hasonló jövendővel szövetkezni. Tehát nincs mért rettegjen tőle.

Pierro jól tudván, hogy fiatal éveiben oly üzletet gyakorolt, melyet a költői nyelv hosszú körműnek nevez, bámulva tekintett az astrologra, ki jóslatait már a tenyérről kezdé mondani.

– E vonalok biztosítják önt, hogy köszvénytől, melyre talizmánt kért, nincs miért tartani.

– Azt én is állítom – szól Pierro. – Hisz ezen betegség az eclecticus signor koholmánya volt.

– De – folytatá Farkas István – e tenyér nehány képletei alatt a szégyen bélyegjegye, a veszély éles szegű kapitánya és az erőszakos halál sírgödre lappang. Mindez most alakul; sőt igen kétséges és megelőzhető: azonban ne bízzatok a daemonokban. Ők, ha szívünknek csak egy csepp vérét foglalták zálogcím alatt el, örökké terjeszkednek, mint jószágainkon az uzsorát űző izmaeliták, míg végre mindenünk kezökbe kerül.

– Könyörgök, nézze a signor még nagyobb figyelemmel tenyeremet; mert ha az éppen ennyi csapással fenyeget, tehát én tüstént téglaporral levakarom, vagy választóvízzel elégetem róla a bőrt, hogy az egész ördöngös ábécének vége legyen.

– Oh balgatag elme! – kiáltá az astrolog. – Mintha nem volnának e jegyek fölírva szerencsecsillagainkra, hogy égi bíráink örökké ráakadhassanak, miként a földi törvényszék mindig megtalálja egy elsikkasztott levél másolatját a hiteles jegyzőkönyvben!

– Szörnyű pontosság – sóhajtá Pierro.

– Okosabban cselekszik ön – szól az astrolog –, ha vallásos kegyelettel hallgatja és teljesíti a chiromantia4 tanácsát..... Lássuk még egyszer tehát tenyerét.

Farkas István rövid kutatás után jóslatait ekként folytatá:

– Itt mutatkozik a megfordított nyolcas szám vastag aljjal és igen vékony, szűk tetővel. Ez az ön sorsát Vénusz csillaghoz köti; de oly ferdítéssel, mely egy daemon kárörömtől pezsgő arcáról szökött le. Igen, e torzalak Kedemel nevű ördögnek, ki a buja Vénus mennyei kerítője, mosolygásából támadott. Kegyednek szükség óvatossá válni némberekkeli viszonyaiban, legyenek bár azok tisztán szerelmiek vagy pedig ármánnyal és nyerészkedéssel kapcsolatban állók.

Pierro Sofronia kisasszonyra gondolt, és kényelmetlenül kezdé magát érezni.

Az astrolog folytatá: – Íme, födeztem föl tenyerén egy fonák V betűt lecsüggő füllenkkel. E jegy Mercuriusé, a legigénytelenebb csillagé, ki a kereskedőkön kívül még a postamesterek, hírnökök és futárok pártfogója. Nagy szerepet csak háborúk alatt visel, midőn a vész elemei szétrepesztvén börtöneiket, benyargalnak egy országot, hogy a termékenyítő földerő zöld szőnyegére, Azraelnek, a rom angyalának sátrait vonják. – Miért találtatik a közelekedések csillagzatából egy megdöntött jegy az ön tenyerén: ki tudná megmondani? S mire céloz rajta azon füllenk, melyet Taphthartharath, a hírnökök rossz nemtője Tirieltől, a jó angyaltól el akar perelni? – Ez viszont titok. Annyi látszik, hogy kegyednek inkább őrizkedni, mint remélleni kell.

Midőn Farkas István e szavakat mondá, sajátságos jelenet fejlődött ki.

Pierro t. i. ösztönileg zsebéhez kapott, mintha éppen ott oldalát nyíl sebzette volna meg; de szintoly gyorsan visszavonta kezét, míg arcán fájdalom, tétovázás, küzdés jelei zsibongottak, hogy utóbb egy csüggeteg és mindenre kész elszánásnak adjanak helyet.

Olvasóim, ha nem is volnának a mágia titkaiba beavatva, gyaníthatják, hogy művészünk az astrolog jóslatai által elrémítve azon törte fejét: ne dobja-e ki Sofronia kisasszony szerelmi levelét, mely oly sok veszedelemmel fenyegeté. Miért győzött nála utoljára a fölvállalt kötelességhezi ragaszkodás? Ezt érteni fogja még a bandita is, ki hasonló viszonyok közt adott szavát megmásítani és a gyilkolásra kibérlett tőrt eldobni gyávaságnak tartaná.

Míg Pierro magával volt elfoglalva, a Farkas István oldala mellett álló diák mérgesen sugó ennek fülébe: – Ön, hiúságáért elárulná az ügyet, s rossz szolgává vált, hogy jó látnok lehessen. Mire ez válaszolta: – Ki engedte meg kegyednek, hogy a kék darabontok elszökjenek? – Ön hibáson fogta föl a fényes kapu érdekeit – viszonzá Gergely egészen kikelve képéből.

– A jóslatnak már vége – szóla Pierróhoz innepélyes hangon az astrolog. – Ótalmazzanak meg tégedet halandó, ki az örökéletűek titkait lelkednek javulására és hited erősítésére keresed, a testvérileg szövetkező négy elemek, a föld óriás szelleme – melynek megjelenésekor reszket a bűvész –, az ég tizenhat tájékán országló nemtők és azon fő-lény, kinek neve minden szent számokban föltaláltatik! Eszélyed vagy isteni közbenjárás által töröltessenek le sorscsillagod arcáról a rossz jegyek! Planétád pedig maradjon ezentúl örökké saját házában, midőn kancsal szemekkel néz rá a sápadt Saturnus és a rőt Mars! Soha ne találkozzék ellenségeivel a skorpió első udvarában, hol a csillagok két férfitól kergetett szép nőt ábrázolnak: ez veszekedést, cselt, üldöztetést vonna reád! És kerülje ki a vízöntő harmadik udvarát, hol a haragos szerecsen rázza égő fürteit; mert ekkor erőszakos kéz dobná testedet a rothadás sírgödrébe! Úgy legyen!......

Az astrolog még nehány érthetlen szavakat mormoga.

Pierro gentiluomóhoz illő arccal, ámbár kissé leforrázva, köszöné meg a jós figyelmeztetéseit, és egy ezüst pénzt akart átnyújtani.

– Tanácsokat önnek ingyen adtam – mondá Farkas István, és távozni készült.

– Szent férfiú! – szóla az eclecticus oly nyájas hangon, mintha Farkas Istvánnak közelebbről a testvéri szeretet és egyetértés mennyei érzéseiről vitatkozott volna. – Mióta ön a művész úrnak gyakorlati hasznú és igen bölcs jóslatokat mondott, én is szeretném tudni jövendőmet, ha nem félnék, hogy szerencsecsillagom handabandába keveredik valami égi jeggyel, p. o. a félholddal. Mit gondol ön? Bátorkodjam-e tudakolni horoscopomat?

Ekkor a diák bámész kék szemeit az astrologra veté, míg ajkán ferde s csaknem ördögi gúny villámlott át.

– Fiatal úr – szóla Farkas István előbb közönyös s végtére lelkesedésig emelkedő hangon –, kegyed számára néma az astrologia. Kinek nincs feje fölött ég, lába alatt pokol, keblében lelkiösmeret: csak gúnyból kérdezősködik ama titkos összefüggésről, mely porhüvelyeinket a szellemvilággal, tetteinket a gondviselés irányával és életünk gyönge mécsét a csillagok örök fényével folytonos viszonyban tartja. Megfertőztetve lenne az én tudományom, ha fölemelné fátyolát oly bölcs számára, kinek istene az önzés, zodiacusa a haszonvágy, uralkodó planétájának laka a pénzverőház és ellenséges csillagzata a szenvedő erény, mely midőn csak titkon sóhajtana is föl Jehovához, ha meg nem hallgattatnék, Farkas István sem volna többé hajlandó a holdas éjnek magasabb hivatást tulajdonítani, mint amennyit nehány lámpával kipótolni lehet.

A komor astrolog búcsú nélkül távozék, Gergely diák pedig megragadá a művész Pierrónak mentegombját: – Kérem szeretettel – szóla érzékeny hangon –, mondja meg ön, becses barátom, mért állíták föl a páduai egyetemet és a wittembergait, ha szabad a babonának azt mondani: én tudomány vagyok?

– Signor – válaszolá Pierro –, én az alapítók céljával tökéletesen ösmeretlen vagyok; de miután ők a bajazzók számára sem sváb, sem talián országban tanszéket nem emelének, úgy látszik, miként a két egyetem porhanyag földre épült, és az idők rombolásaitól megkíméltetni alig fog; mert végtére is gentiluomóban fő kellék az ügyesség. De foglalatosságaim szólítanak, sietnem kell. Holnap tán viszont találkozunk.

–––––––––––––

VII.

Pierro egészen megkönnyülve érzé magát, hogy oly gyorsan szabadulhatott a diáktól, ki – mint gyanítható – az istenészet egy részét, t. i. a szent astrologiát, akará eretnek eszmék csípős lúgjával leforrázni. Ez a lorettói szűz védencét, szigorú nyilatkozatokra ragadta volna, melyek a rózsamáli bor mellett megújított barátság gyarapulását gátlandanák.

Azonban alig haladott az előváros szalmafedeles szegélyéig, alig lépett azon utcákba, melyek a vár nyugoti oldalára vezető völgyben – hol most egy kődarab sincs – rend és terv nélkül kanyargottak, s csak nehánya önté torkolatját a Szent Miklós-kapu előtti térre, míg a többiek, mintha a várral közlekedésbe lépni megaláztatásnak tartanák, nyárspolgári büszkeséggel saját kecses társaságukban maradtak.... függetlenül, szabadon és rondán: tehát Pierro alig érkezett ezen előváros szegélyéig, s már vágyék egy gúnyos ötletet, egy cáfoló okoskodást hallani Gergely diáktól az astrologia ellen; mert Farkas István jóslatai szorongatni kezdték keblét, és az életaggályok ezer képeit idézték föl, melyek a vidor társalgású bajazzónak arcát a mélázat sötét fellegeivel színezék.

Ily kétségek s hullámzások közt orra előtt látja a Miklós-kaput.

Csodálkozik: mert alig rémlett nehány percnek a városberektőli távozása.

Az emberek nehezen tanulják meg, hogy a gondok – ha nem kétségbeejtők – még gyorsabb kezelői az időnek, mint az öröm. –

A Miklós-kapu alatti téren tömegben járkál a nép; mert innep és szelíd, mosolygó, gyönyörre csaló nap volt. Az arcok s kedélyek bé valának ugyan fellegezve; de a csinos öltözetek és a lassú, élvekhez tapadó s céltalan ácsorgás eléggé elárulák, hogy e ború nem ínség, nem életgondok miatt támadott, s hogy oly kebelsajgás kinyomata, mely alaktalan félelmek, rossz sejtések és a jövendő iránti bizodalmatlankodás gőzköréből gyűlt össze.

„Helyet a fejedelemnek!” rivalgá egy lovag, a Vincre vezető mellékút dombjáról, a Szent Miklós-kapu felé ügetve.

„Ez Bodoni. Tért, helyet!” mondá száz ajak míg sürgés támadott.

– Helyet! – ismétlé Bodoni közelebb érkezvén a néphez.

Sikátor alakult, élő, mozgó, nyugtalan kerítvénnyel. A tömeg azon csoportozatok szerint, melyben a rendet parancsoló szózat meglepeték, itt széles, ott pedig gyér és csorba sort formált. Senki sem látszék a tiszteletet megtagadni és senki azt örömmel lefizetni. Minden arcon tudakoló, de sötét újságvágy ült; mert Bodoni, mint napjainkban a rendőrök szokták, hol igen szűk rést talált, lovát, melyről a tajték foszlányokban omlott alá, az ácsorgó nép felé hátráltatta. Ily durva mód, szokatlanságánál fogva, véletlen események sejtésére ragadta a tömeget.

Ekkor a dombon egy kis dandár mutatkozék.

Húszan lehettek, fényes, de porlepett öltözetben, tajtékzó és kifárasztott lovakkal.

Kétkedve tekintének körül, talán a szégyen valami titkos okból, talán megdöbbenés ösmeretlen veszélyek párkányán, talán egy ösztön, mely a gyáva félelmet is illedelmek leplével akarta betakarni, és bukottnak gyanítá azon ügyet, mely nevetségessé törpül, talán a Miklós térre gyűlt sokaság kedélye iránti aggodalmak nehány másodpercig föltartóztaták a nyugtalan lovagokat.

Midőn rövid szóváltás után alá akartak szállani, körülfogának egy babostarka norman mént, melyen gazdag és bő öltözetben oly ifjú ült, ki mintha ellenséges tábor elől szaladna, de mintha ugyanakkor még nagyobb erőveli találkozástól félne, nem látszék tudni, fékezze-e vagy sarkantyúzza lovát?

Végre lassú ügetést választ, míg bal keze fegyverzett övén nyugszik.

Az ifjú alig lehetett tizenkilenc éves, karcsú közép termettel, keskeny mellel, rövidre vágott gesztenye hajjal, alászoktatott nyakkal, mélyen fekvő éles szemekkel, melyek vagy a földön nyugvának, vagy kémlőn s kétkedve tévedtek arcról arcra.

Sokan keresték s találták is föl ez ifjúnak – kiben olvasóim már bizonyosan Zsigmond fejedelmet gyanítják – vonalain azon rémítő jeleket, melyekről tüstént ráösmerhetni a szörnyre, a zsarnokra, a vérszomjúsra, az erdélyi Néróra.

Én mellképét nagy figyelemmel vizsgáltam, s most is legparányibb részletekig visszaemlékezésem előtt lebeg: de kénytelen vagyok őszintén megvallani, hogy hasonló eredményre nem juthaték.

Történhetett, hogy jelleme felőli nézeteim hályogozták be szememet.

Mert kegyetlennek tartom ugyan őt, de még oly mértékben sem, mint XI. Lajost, s annál kevésbé, mint Caligulát vagy Dom Miguelt.

Igaz, hogy Prépostvári neki megírta egy barátságos levélben, miszerint a vak sors soha rémítőbb ember kezébe nem dobta a fejdelmi pálcát; igaz, hogy kortársai emberiség mocskának hitték, és a történészet nem bélyegzé pártszenvedélyből folyónak e nézetet; igaz, hogy a dögvész és ragály több nyomort alig zúdíthatott volna Erdélyre, mint az ő sivár uralkodása: de azon szerencsétlenség, melyet tetteink okoznak, nem mindig mérfoka aljasságunknak, és egy véráztatott kéz sokat különbözik a másiktól. Zsigmond kegyetlenségeket követett el, de nem vala lelékeny a kíneszközökben; míg azok, kikkel összehasonlíttatik, balzsomat készítettek szívök számára a fájdalom könnyeiből, a kétségbeesés tajtékából, s mert gyönyört találtak a bűnben, művészi tökélyre emelék a torturát.

Azonban visszatérek a kis dandártól körzött tizenkilenc éves ifjúra.

Őt szépnek mondhatná, ki soha alkalmat nem lelt közelről látni vonalait: de e véleményt megingatná a legelső perc, mely a távolság körrajzát egy szigorúabb szemle bírálata alá vetni engedné. Mert ezen még csaknem gyermekarcon nincs többé meg a fiatalkor varázsa, ama titkos báj, melyet senki értelmezni nem tud, ámbár minden ösmer, s melyet midőn az évek keze szendén von le, már kipótolt a férfiasság erélyével, mi szintén tud igézni és bilincselni; de amelyet ha kicsapongások durván szétszaggatnak, eltűnt az arc mysteriuma. Aztán tőle a feslettség nem csupán – hogy úgy szóljak – az arc költészetét, a zsendülő kor tavaszleheletét rablá el; de a léteg rugalmasságát, a kedély örömesengéseit és a bőr ép színét is. Mert Zsigmond vajda még be sem tölté tizenkilenc évét, s már komor vala, mintha egy hosszú életnek tapasztalatait unta volna meg; pofacsontjai kiemelkedtek, s körülök terjedni kezdett azon pír, mely könnyen elhitethetné a mellképeit vizsgálóval, hogy aszkórban sínylett.

Azonban, noha kicsapongásai miatt többé már szépnek vagy legalább kellemesnek nem tarthatni őt; még is tagadhatlan, hogy arca érdekes, s vonalai emberösmeretünk mérfoka szerint ragaszkodással vagy félelemmel töltik keblünket.

Én, ha kegyence tudnék lenni – s miért ne álmodjam e szerencséről? Hiszen a képzelődés merészen választ a térben és időben álláspontokat, hogy azokra tündérvárait fölépíthesse! S nincsenek-e naponként óhajtásaink, melyeknek csak úgy volna értelmök, ha a jelent trónjáról letaszíthatnók, hogy oda a múlt időt ültessük? S ki p. o. egy eltűnt szerelem visszaidézhetésében bízik, szintoly halott-támasztó, mint én, ki Zsigmond fejedelemnél sürgetek egy kis hivatalt. – Tehát, ha őfensége kegyét megnyerni tudnám, mint azok, kik most a dombról ügetnek alá, testökkel ércpaizst alkotván körüle; ha a fecskék hajlama szerint épületekre raknám fészkemet, s nem szabadon és függetlenül az erdők lombjai közé; ha egy uralkodó vérmérsékétől – mi, kegyenc levén, másként nem is történhetnék – függeszteném föl, hogy bakó vagy betegség vezessen-e őseimhez, s ezen uralkodó, mint mondám, Zsigmond volna, a tizenkilenc éves ifjú: gondosan figyelnék, több csekélységek közt arcára is, melynek kinyomata nyugalomban s viharzat alatt, következő ötletekre vezetne:

„A gyönge, de indulatos jellemek, két osztály alá sorozhatók: némelyek gyöngék és érzékenyek, mások gyöngék és szenvedélyesek. Midőn tudsz készíteni oly horgonyt, mely a tengertajték közé fúródva s a hullámok sötét fürteihez kapaszkodva megállítja a hajót: akkor támaszkodhatsz az elvtelen, de érzékeny lények fölötti befolyásodra. Ők mindig rabok ugyan; de a tied s a véletlené együtt. És ki hozná kétségbe, hogy legnehezebb a véletlennel osztozni megcsalatás nélkül? Aztán a kegyetlen emberek többnyire érzékenyek. Pheraeus Sándor, korának híres szörnye, mindig zokogott, midőn a színpadon szomorú művek adattak. Ide járul még, hogy alig fékezhető ösztön él a kiábrándult zsarnokban széttépni, kinek kezében ő eszköz volt. A mágus sorsa a kegyencé is. Mindketten azon dölyfös szellemekkel űznek játékot, melyek, ha az igézet jól sikerült, szolgái a bűvésznek, különben gyilkosai. Ennélfogva a hatalmas udvaronc csak ott virít sokáig, hol a gyönge jellemű fejdelem szenvedélyes.

Oly kebel, melynek minden küzdései egy uralkodó hajlam törvényei és formái szerint jegednek tettekké, oly kedély, mely különböző befolyások neszén át mindig a régi hangulatra tér; oly jellem, mely midőn elveinek, hitének, eltökéléseinek minden forrásait kimerítette, azon megszokás, rögeszme vagy bűn karjai közt találja magát, melytől szívének és eszének álmodott erélye által menekülni akart: szóval, oly fejdelem, ki hű szenvedélyeihez, szilárdság és önállás nélkül hosszas időre biztosítja a kegyenc jövendőjét; mert azt, ki rögzött gyarlóságainknak hízelg, ritkán szoktuk ugyan szeretni, de sohasem áldozzuk föl egy ötletért, egy múlékony hangulatért, míg ügyesebb hízelgővel be nem cserélhetnők. Ez a tehetetlenség ildoma, mellyel csak azon gyávák nem bírnak, kik érzékenyek szenvedély nélkül. –

És Zsigmond őfensége melyik osztályba tartozik? Hivatalos adatok után föl kell tennünk, hogy nem érzékeny; mert nevelői minden kivégzéskor a vérpadhoz vitték – s ő soha nem borzadott át. De van-e tehát nyoma arcán szenvedélyeinek – ezek harchelyeikre mindig kitűzik az emlékjelt –, jelentkezik-e egy bitor hajlam, mely a vonalokra bélyegét süté? Sok tanulmány után is alig lehetne e kérdésre válaszolni! Mert ki keresné az álnokságot e lesütött szemekben, melyek szintén földre mélyedtek akkor is, midőn az eltökéllett szív és makacs kéz innepélyesen szétszaggatá a medgyesi törvénycikkelyeket, és egy tizenkét éves ifjú megvetéssel utasította vissza a senatus és nép közakaratát? S ki keresne gyanakodást e szemekben, melyek néha kémlőn, sötéten és kétkedve tévednek arcról arcra; de Gyulai és Boldizsár vonalain szintoly orozva suhannak át, mint egy virágcserepen, egy perzsa szöveten, egy rakott mű arabeskein? S mégis ki ne döbbenne meg akár e lesütött, akár e lélekbe fúródó szemektől? Vajon nem uralkodik-e Zsigmond őfenségén a monománia azon neme, mely kacérkodás a hatásszomjjal a becsvágy sivár és következetes erélye nélkül, azon monománia, minél fogva addig törekszik valaki a közönséget bizontalanságban tartani jelleme iránt, addig adja ki történetes nyilatkozatait számításoknak, addig vegyít legtermészetesebb érzések közé mesterkélteket, míg utoljára énje saját maga előtt megfejthetlen talánnyá válik? Mert a kierőszakolt ellentétek miatt megtágulnak s lassanként szétszakadnak a finom kötelékek, melyek egy ily ember eszméit világnézetéhez, eltökéléseit elveihez, vágyait hajlamaihoz, érzéseit érzületéhez csatolták; elbágyad a lélek tulajdonainak központhozi nehézkedése, megszűnik a szellemvilág összhangja, és a tomboló zűrzavar fölött uralkodni kezd az önmaga iránt kétségbe esett jellemnek azon őrjöngő erélye, mely végletről végletre rohan, a változatosság sivár kéjében keresvén kárpótlást örökre elvesztett nyugalmáért. S nem kezd-e Zsigmond fejdelem e monomániában sínyleni? Ki értené meg különben, hogy ő, ha kegyence egy lóról mély szakadások közé, ha szeretője egy csolnakból örvénybe buknék, először fölnevetne e furcsa eseten, s aztán segítene? S ha a vén Laocoont szeme előtt szorítanák át derekaikkal a tenger kígyói, rögtön lelne a feketebíbor ajkokon egy görcset, a szederjes arcon egy torz vonalt, mely megérdemelje a szívből fakadt hahotát: azonban ne kétkedjünk, miként őfensége kielégítvén Comust habzó érzéseiből e libatióval, tüstént kórházba vitetné az összemarcangolt aggastyánt, sőt saját kezeivel is huzamosan ápolná. Honnan ily ellentét? Nem a szerepnek életté, az ámításnak valósággá alakulásából foly-e? S miért történik, hogy ő egy percben szenvedéllyel látszik szeretni kéjhölgyeit, s a másikban közönyös lengeségeik iránt? Álomkórságát nem váltja-e föl lázas munkásság, unatkozását az uralkodástól hév a hatalom után és kicsapongásait sötét ábránd s vak hit? S ennyi vitály keblében korántsem tolmácsoltatik hűn sem a hang-, sem az arcra vetett érzésjelek által. Nála a tettetés megszűnt azzá lenni; mert céljairól ritkán tud számolni, és saját természetét s talányainak kulcsát nem ösmeri.

Azonban valamint egy hegyláncolat, ha keresztül van is fúrva a vészanyagok csatornáitól s ezer titkos erezet hozatik gyomra kapcsolatba a közös kráterrel, mégis a legrémítőbb lávakitörések percei előtt sincs oly rengéseknek alávetve, hogy egyes csúcsai ne maradjanak nyugalomban: szintúgy alig létezik ember, kit éleményei, szenvedései annyira kiforgattak volna lelkületéből, hogy eredeti hajlamainak s megszokásainak épen hagyott töredékeit a romok közül fölfedezni ne lehessen.

Tehát Zsigmond fejdelem arcáról, szavaiból, s cselekedeteiből is a szerep s önámítás sűrű fátyolán át kell sugározni a meg nem hamisított valónak – azon kedélyállapotnak, melyben találná őt oly perc, midőn a hatás utáni esengés betegsége megszűnnék, és a lélek erényeivel s csalfaságaival kilépne a burokból, melybe bebonyolíttatott.

Szellőztessük e kárpitot!

Volt-e ő annyira a tevékenység mezejére zaklatva, hogy midőn önállónak s makacsnak mutatkozék is, ne legyen vékony fonalszálokkal most a kegyenc, majd a gyóntató akaratjához bilincselve? S nem látszik-e ebből, miként a dús képzelődésű, de munkásságra nem szoktatott kényurak osztályába tartozik, kik tervekben lelékenyek s gyakorlatlanok a részletek körül, kik unják távol állani az események színteréről, noha minden szerepök függetlenségért küzdés és idegen befolyásúnak hódolás?

És az ő szívvilágában is nem éppen e zűrzavar uralkodik, nem e termékenység a vágyakban s nem e határozatlanság sóvárgásainak létesítése körül? Mit jelent arcán e sötét kedélyszínezet, mely a tettetés és szerep lemeze alól néha átsugárzik, máskor kitör, s mely hol mélázat egy elvesztett múlt, hol esengés egy elérhetetlen jövő után, hol pedig csömör egy megunt jelen miatt; de mind a három alakban a nyugtalanság, az örökös forrongás és tétova kovásza? Talán Zsigmond fejdelem csendéletre van teremtve, s lehetett volna René király utóda, ha a szerelemnek, dalnak és kedélynek tartományában növekedék föl: azonban ily hozzávetés hasonlít a természettudósok sejtelmeihez, kik egy rombolt hegytetőn a földrétegek körületeiből annak neptuni eredetét elhatározzák – mi, mint látszik, igaz ugyan, de annál sokkal bizonyosabb, hogy e hegy, ha szintén valaha tengerágy lehetett, már ezentúl soha többé víz alá nem kerül.

Zsigmond fejdelem számára is örökké zárva van a megelégülés és csendélet paradicsoma; mert ő nem annyira változékony az élvek körül, mint a hivatása iránti nézetben. Ő azon helyet nem tudja megtalálni, honnan a gyönyört átölelhesse, azon álláspontot nem, honnan, míg lába alatt elrohannak a múlékony kéj hullámárjai, kezet nyújthasson egy komoly életcélnak. Álmait nem Erdély kormányzásának kötelességei foglalatoskodtatják, de oly képek a kedélyével összhangzó sors felől, melyeknek befogadására majd igen szűk, majd igen tág egy ország területe. A jelenben ő leginkább a helyet gyűlöli, s ha rendeltetése iránti kételyeit és habozását a vándormadarak költözködési ösztönével hasonlítnók össze, szerencsétlennek találnók őt, mint lennének a darvak, ha a hervatag ősz hideg szelei fölgerjesztenék bennök az elutazási vágyat, anélkül, hogy az isten meleg égaljt teremtett volna.

Már ennyiből is gyanítható, hogy a mi fejedelmünk kegyence – akár önhasznát, akár uráét buzgólkodjék előmozdítani – éppen nem alszik rózsaleveleken, mert terveit nagyára keresztülviheti ugyan; de kisebb céljaitól őfensége szalmatüzű függetlenségi vágya által elüttetik. Aztán bármennyi áldozattal gyarapítsa az udvar fényét és a haza boldogságát, még azért nem bizonyos: tett-e kedves dolgot Zsigmond előtt; mert őfensége magát a fejdelmi hivatalt látszik, nehány hatalomszomjas és féltékeny órákon kívül, a többiek alatt unni. És Erdély jóléte! Ah, ez hogyan fekhetnék annak szívén, kinek legnagyobb ellensége a hely, ki mindig elvágyik..... mélyenkék ég, ködös láthatár, hő és fagyos égövek alá, akárhová, csak messze innen?

De kiegészítetlen maradna Zsigmond jellemérőli képünk, ha szemünk elől tévesztenők, miként e fejdelem önző és öncsekélylő egyszersmind. Óhajtana találkozni oly lénnyel, ki benne nem a bírói hermelint, nem a kormányzási pálcát, nem a kincstár kulcsát szeresse; hanem azon tulajdonokat, melyek szőrmezben s vándorbot mellett egy férfi barátságát vagy egy nő hajlamát megérdemlenék. – S ez igen ábrándos gondolat, anélkül, hogy eléggé költői légyen; mert mindig egy énjével bíbelődő, s mindent arra visszavivő kedély salakjaival vegyül. Aztán őfensége a csalódásokból nem azok mézét, a tapasztalást; de fullánkját, a csüggedést nyeri. Ez jellemének szerkezetéből foly: miből aztán következik, hogy ingatag szeszélyei szerint majd a világot tartja egy rothadt testnek, melytől minden jó ízlés undorral fordul el; majd meg saját magát oly gyarló és szerencsétlen lénynek, kit igazán becsülni s mellékcélok nélkül szeretni sem lehet.

Ily túlcsekélylése önkeblének és a társaságnak a Báthoriak gőgjével egyesülve, nemét a sivár erélynek fejté ki nála, mely meglepő és iszonyatos.

Tudjátok-e, Zsigmond fejdelem mikor bizonyítja be leginkább, hogy oktatóitól gondos növelést, mívelt ízlést nyert? Gyanítjátok-e azon kedélyállapotat, melyben észvirágainak egész tavasza kizsendül, s mindenik ötlete kecses, illatos füzér?

Ha bántottnak hiszi magát, ha látja, hogy szíve gyengeségekre csábította, melyeket mások fölhasználtak és kigúnyolnak, indulatba jő, elsápad: de ez meg nem akasztja fogékony és kellemes társalgási modorát; sőt hangja tisztább ércűvé, stylje szabályosabbá, piperés előadása mesterkéltebbé emelkedik, és a szép, de üres szavak s az érzés nélküli érzelékenység virágesője oly dúsan hull a megbántóra, hogy az a fejdelmi kegy hetedik egébe hiszi magát átbűvöltetve.

S ezen alakoskodás, ezen görögtüze a szenvedélynek, mely a víz közt ég és gyújt, nem a tettetés monomániája által támadt benne, hanem eredeti tulajdonnak látszik, mert mindig következetesen előkerül; sőt, ha szabad új gyanításokba merülnünk, úgy rémlik, miként ily ellenmondások csábították a még csak tizenkilenc éves ifjút arra, hogy dicsőségnek higgye jelleme kétértelműségét, hogy mélységet keressen ott, hol alap nincs, hogy örvendjen, ha a világ tisztába nem jöhet kedélye iránt, s abban lelje szilaj kéjét, ha ő maga is beltermészetét megoldhatlan talánynak, és szívét egy szövevényes s értelem nélküli mesének tarthatja.

Szóval: Zsigmond fejdelemnél azért nehéz és veszélyes a kegyenc sorsa, mert ő nem gyönge ember szenvedélyekkel, nem ingatag lélekerő nélkül.

Ő bír jellemmel.

S e jellem hegyhez hasonlít, mely sötét csúcsával merészen emelkedik föl; míg sivár homlokkövei közt itt-ott zöld virányokat nevel, és dús tenyészettel díszlik.

Te rajta alapíthatsz virágos kertecskét, hol lugosaid árnyát meg fogják látogatni a pajzán élvek és lenge kéj.

Te a szirtoromra, mely mélán néz egy széles tenger rezgő zománcára, építhetsz lakházat, melynek főként élelemszerekkel jól ellátott kamrái tágosak és tömörek.

De nyájas és boldog kegyenc, minthogy ide építed spanyol kastélyaidat s fellegvárad kerteit, vásárolj magadnak álomfejtőkönyveket, melyek tudassák: mikor keltél ki jó jelek közt ágyadból? Hozass egy vén kuruzslót, ki ösmeri az égben és pokolban terveit változásoknak, a felhőszakadás- és földingásnak titkait; tarts villámgyors lovakat, melyek által rögtön Temesvárt vagy Nyírbáthorban lehess.

Mert minden sajkás, ki a part körül evez, erősíti, hogy e hegynek gyökere elmállott, öblei kitágultak, homloka ingadoz, egyes darabjai alásüllyednek, s éhbarlangai az iszony és halál csontvázait áhítják.

Az istentagadó régóta csodálkozik: miért nem süllyedt alá lakod és telked, holott nehézsége nem látszik a fönntartó erővel viszonyban lenni?

A keresztyén pedig ép nyakadról tanulta meg a gondviselést imádni, s ha vánkosodon ősz hajakkal fogsz kimúlni, még legendát csinál életedből, mely szerint házadat nem a porló hegy, hanem az óriás Kristófnak válla tartotta fön.

Ilyen Zsigmond fejdelem jelleme.”

–––––––––––––

VIII.

Annyi idő alatt, míg olvasóim harmadát átforgaták azon ötleteknek, melyeket ha mostani eszemmel 1591-ben fejdelmi kegyenc leheték vala, saját okulásomra följegyezni el nem mulattam volna, már a habos normann mén tulajdonosa és kísérete a Miklós-kapu előtti tér szegélyénél valának.

Lovaik erős sarkantyúzás miatt fölfortyant vérrel és tajtékos zablával, nehezen engedék magokat bele azon mérséklett haladásba, mellyel a kis dandár a nép felé közeledett.

– Itt tudakolhatnánk – szól valamelyik kísérő.

– Az szégyent gyűjthetne fejünkre – válaszolá, ki elöl volt.

– Hová tűnt Bodoni?

– Éppen most megy be, fenséges uram, a várkapun.

– Megvárjuk-e visszatértét?

A fejdelem anélkül, hogy Jósikának, ki e kérdést némi aggodalommal intézé hozzá, felelt volna, erősebb lengületet ad lovának.

– Mint bámészkodik e lomha nép!

– Arcaik inkább bárgyú, mint meglepett.

– Boldizsár merénye nagyobb félemlést okozna.

– És több kárörömet.

– S még szemtelenebb tolakodást.

– Helyet, félre az útból!

– Ezen gubó még fövegét sem akarja leemelni.

– Majd csinálnék én rendet egy lovagostorral.

– Minket nemigen éljeneznek.

– Öcsém uram, a nagy tisztelet miatt állott el szájok.

(Ekkor a népsorban itt-ott hangzék: „éljen őfensége!”)

– Ezt Bodó Zsiga izgatá ki.

– S pedig szegény közkereset alatt van.

– Nem fogja a főügyész e pört mozgatni, úgyis elég dolga leend a királyi táblának, míg azokat a bitóvirágokat, kik a kék darabontoknak engedetlenségre lábat adtak, elítéli.

– S hogy áll a nyomozás?

– Gyorsan halad.

– De mit ér, ha most, mint egy ürgét, kiforráztak lyukunkból.

– Én e hírnek még semmi hitelt nem adok.

Ezen lóhátróli társalgás alatt, melyből a fejdelem, ki szemével szüntelen Bodonit kereste, kevés részt vőn, s melynek nehány érdekes töredékei, hogy jó vért csináljanak, a népig lehangzottak – a kis dandár mind mélyebben hatolt a tömeg közé.

A normann mént tűzbe hozá a sok arc, halk zsivaj és nyüzsgés.

Füleit hegyezte, sörénye – mintha életszikra szökellt volna belé – félemelt szárnyként ingott, orrlyukai tágulának, tüszkölt, szájából habfoszlányokat dobált, dagasztá lábaival a port és a kíséret tömör együtt-tartását tágítván, a népsort mindig szélesebb körhullámzásra kénszeríté.

Zsigmond hol lovát fékezte, hol azon ólmos szemmel, melyet többnyire kétkedő bámulás okoz, vizsgálta a sötét kinyomatot, mely a csoportozatokon mutatkozék, hol pedig a várkapu felé merengett.

– Éljen Erdélyország fejedelme! – rivalgá Bodó Zsiga, midőn hozzá közel jött a dandár.

Szomszédai leemelték fövegeiket, a valamivel távolabb állók füleikhez közel tarták kezöket, s ezen tisztelet és dac közt ingó helyzetben megkövülni látszottak. A hátmögötti nép rögtön befedte homlokát, mintha hűléstől féltené. A végtérben Boldizsár neve emlegetteték, s a kíséretig fölzúgott egy „éljen” nesze, melynek tárgya kétséges, célja gyanús volt.

– Ezek a birkák, még olyan nevet fognak bégetni, mely nyakukra hurkot köthet – mondá halkan valamelyik lovag Jósikának.

– Csitt! Szavainkra figyelmeznek. Most nincs ideje a gúnynak.

– Én e söpredéket megvetem, de soha ki nem gúnyolom.

– Ez igen finom fegyver – válaszolta hetykén azon fiatal úr, ki a népet birkanyájnak hitte, talán hogy megnyírhassa.

Zsigmond őfensége a normannt mind inkább kényére bocsátotta; mert vagy sértve érzé magát a tömeg lelkülete által: vagy ingatag keblében megint föltámadtak azon rémárnyak, melyeket a dombtetőn szétűzött volt egy ösztön, mely sejdítteté, hogy sok kaján szem fogja tetteit bírálni, sok fondor ajk hebehurgyaságait megmosolygani, és sok kétszínű kedély a pártok számára kizsákmányolni.

A tüzes mén fölizgatta többi társait.

Rendetlenség lőn.

A népsor szétbomlott.

Az ácsorgó tömeg, mint vihartól forgatott polyva gomolyg, és űzetik az utcaszélekhez.

Ezen különben kár nélküli mozgás – mert senki le nem tapodtatott –, annyi kedvetlenséget szült, mint egy veszedelem.

– Uram fija, milyen gőgös lett az a Csergedi, mióta őfensége csizmáját takarítja! –

– Az, ángyamasszony, onnan van, mert már megkapta a másik sarkantyúját is.

– Tehát eddig csak félsarkantyús volt?

– Az biz, uram, aztán hozzá meg három szilvafás.

– No, ki gondolta volna, hogy nem a jóféle Csergediekből származott? Hisz még inkább rám nyomult lovával, mint Daczó úrfi.

– Na, ám Daczó se pezderkednék sokat ma, ha tegnapelőtt Manassé őkegyelme nem adta volna írásra ki boglárait, nemzetes kardját és többi plundráját.

– Khírem, ő meghfizetett készphínzzel.

– Elhiszem Manassé uram, ha a készpénz bab lenne.

– Vajon mért oly nyugtalan őfensége? – szól egy más csoportozatból valaki.

– Kétségkívül meghallotta, hogy Boldizsár őnagysága száz forintot ígért a kupecnek egy moldován paripáért, s most azért nyargal haza, hogy három dénárral többet ajánlhasson érette.

– Tudják-e a vitézlő urak, mi állíthatná meg rögtön e kíséretet?

– Talán a garaboncás diák, ki a forgószelet leköti.

– Nem. Ennél van könnyebb mód.

– Hogyan?

– Ej, kelmetek sem találák föl a puskaport. No lássák, ha főtisztelendő Alfonso most jönne egy feszülettel, hogy az utolsó kenetet valakinek kiszolgáltassa: mi történnék ekkor?

– Hát őfensége leszállana lováról, és megcsókolná a keresztet.

– Tehát nemde megállanának.

– Ez otromba elméskedés, uram – közbeszólott egy a Zsigmond-párt közül, anélkül, hogy eszélyes dolognak tartaná addig ácsorgani, míg megjegyzése cáfolatra talál.

Ki döbbenve, ki pedig fölingerülve kereste szemeivel az eltűnt egyént.

Ily észrevételek közt, melyekből némelyik tán a kis dandárhoz is elhathatott volna, ha az általános zavarban külön szavakra is figyelni lehetne, már többnyire az utca széleire zsúfoltatva, minden veszedelmen kívül állott a nép.

– A várban semmi rémület nem mutatkozik – jegyzé meg egyik a fejdelmi kíséretből.

– Szép lesz, ha áprilt járattak velünk!

– Mondám, hogy minden lenge hír után ne induljunk – szóla a beszélőkhez Jósika.

– De Geszti csak nem hazud.

Már alig voltak kétszáz lépésre a Miklós-kapuhoz.

– Ímhol Bodoni! – kiáltá Daczó.

A fejdelem meglátván a várhídon előre küldött s most visszatérő párthívét – ki közép szerepet vitt a cseléd és kegyenc közt –, sarkantyút ad ménének.

Utána a kíséret lóhalálban vágtat.

A jövő perc elrejté a nép szeme elől, hogy annál szabadabban kitehesse gúnyaira, Erdélyhon tizenkilenc éves fejdelmét, kit most a pártok lenevettek, mint a gyáva Ulászlót, később gyűlölének, mint Jesabelt, végre pedig – midőn a vérpad divatba jött – rettegték, mint Azraelt, a halál rémét.

–––––––––––––

Az emberséges Pierro, míg e tarka jelenetek egy rövid óranegyed kerekén lepergének, a homlokra jól levont föveg alól mindenre figyelő szemeket hordozott a nép arcán át meg át.

Kedvesen hatott kedélyére azon csekély körülmény, hogy sehol nem állván első sorban, figyelemgerjesztés nélkül mellőzheté a fejdelem iránti tiszteletet, s így egy ellenzékhez szegődött művész hazafi és szilárd szerepét pontosan játszhatta.

Mellette s talán az utca többi részében is, nyers kifejezésekkel bíráltaték a kormány.

Kik lassú kedvalkatuknál fogva nem könnyen veték lelkiösmeretöket a pártok csalárd ígéreteiért árverés alá – kik továbbá Boldizsárral vagy Zsigmonddal tartván, minden zászlók fölött a hazáét becsülték: ezen osztályai a forradalmak alatt szerencsétlen embereknek, aggályos arccal és tört szívvel láták, miként a fejdelem naponként kevésbé vonszódik Erdély legnagyobb fiaiból alkotott senatusához, s idejét többnyire vagy fiatal és léha vagy kicsapongások közt őszült és megbélyegzett udvaroncok körében pazérolja.

A higgadt gondolkozású férfiak ösmervén a politikai szenvedélyek természetét, meg voltak győződve, hogy ha belvillongások alatt egyik párt aljas és erkölcstelen emberek által vezettetik: akkor lehetetlen a másik pártnak is lassanként el nem fajulni. Mert a merény korán vagy később megtorlást idéz elő; a kegyetlenség többnyire szörnnyé változtatja a vas járma alatt szenvedőt, és a megfertőztetett kegyeletek mindig a bűn cégére mellől vásárlott eszközökkel bosszulják meg magokat, mint a skorpiómarást csak skorpió nedvvel lehet gyógyítani.

Ez a pártok bölcselete.

A szentkönyvben megtörtént ugyan, miképp angyalok ördögökkel hosszason küzdenek: de az életben soha nem.

A viszálynak legnagyobb átka, hogy mielőtt martalékait megfojtaná, nemtelenné teszi. Ő az óriás kígyó, mely prédáját előbb jól bevonja enyves nyála undorító lemezével, s csak azután nyeli le.

Azok a szentebb kedélyű emberek, kik történetesen a Miklós téren voltak, midőn Zsigmond fejdelem oly csoportozattól kísértetve száguldott haza, kik közül egyedül Jósika bírt kitűnő tulajdonokkal, s noha bűnös, de legalább szilárd jellemmel, míg a többiek a felső körök és magosra kapaszkodó proletáriusok legselejtesebbjei valának: ismétlem, a tiszta kedélyű s érzésű emberek – pártkülönség nélkül – némán s csüggeteg szívvel oszlottak el, mihelyt a kis dandár beviharzott a várkapun.

Csak a szenvedélyek maradtak tehát a piacon, s közlék egymással gúnyos ötleteiket.

Boldizsár felekezete sokkal számosabb levén, bővebben szónoklá el az udvar botrányos krónikáját, mint a Zsigmond-párt a nemzeti hadak tábornokáét.

Némi féken tartá ugyan az elégületleneket a titkos kémek nyüzsgő faja, míg más részről a fejdelmieket óvakodásra inté a Boldizsár híveknek ütlegekre kész hangulata; de ezen tartalékok dacára is bőven folytak a rágalmak és pletykák.

Pierrónak a sok vád, mely Zsigmond fejdelem megjelenését követte, eszébe juttatá a városberket, hol alig két rövid órával előbb Báthori Boldizsár átlovaglása fölvillanyzotta a kedélyeket, s míg az ügybarátok arcára derűt s csaknem elragadtatást vont, a másik párt embereit, ha nem is csábította együtt-tombolásra, de legalább némákká és hunyászkodókká tevé.

– Mindenütt többségünk van tehát. Ha őfensége mutatja arcát, akkor őnagyságáét dicsérik; ha őnagysága lép föl, a kölcsönt nem kapja vissza a fenséges úr. Cospetto! – Mily kényelmes Sofronia kisasszonyt követni rokonszenveiben! – Úgy látszik, hogy amely vonásokon kapnak a némberek, azokat szereti a nép is. Mindig egy virágra gyűlnek a kajtár lepkék és a szorgalmas méhek. Mért törődjem a fekete szakállú jós célzásain? Igaz, hátam megfázott azon ördögök nevére, kik – a csillagba néző signor szerint – postálkodásommal foglalkoznak; de e hidegvett részét testemnek máris jól betakarta a lorettói szűzbe helyzett bizodalomnak palástja, sietek a levéllel.

Midőn Pierro ily vallásos gondolatok által balzsamat csepegtetett szívébe, közel volt a várkapuhoz.

Júlia a fölvonó híd szegletkövénél várt rá.

– Megálljon az úr! – kiáltá a komorna, megfogván bal karját, mely, míg művészünk politikai hozzávetésekkel társalgott, érdekesen és szabadon loginyáza a légben. –

– Páh, kis tubi! – válaszolá Pierro, kifejtvén kezét a pántlikás hajú kegyhölgy körmei közül, és a híd másik szögletéről két ujja által egy képzelmi csókot utasítván a leányzóhoz gyors távozása édesítésére. – Nekem most futni kell kötelességből. Mindjárt elkésem – mondá visszafordult arccal és előre haladó lábokkal...... – Különben is mindig azzal akar hitegetni, hogy Miskája rám féltékeny. Pedig csupán a kisasszonyért beszélek néha vele.

E commentárt Júliávali viszonya iránt csak tájékozás végett mormogta maga számára.

– Mikor mondom, álljon meg – lihegé a lány, megint letartóztatván őt. – Sofronia kisasszony izent.

– Már az más – szóla Pierro, nem egészen gentiluomóhoz illő udvariassággal.

– Hol a levél, Pierro úr?

A művész elbámult, hogy egy falusi vadrózsa, még az írásba foglalt szerelem dolgainak titkaihoz is ért. – Mit mondasz, kis galambom?

– Hát csak azt – súgá Júlia –, hogy adja hamar át a tudva levő cédulát.

Ily egyszerűsítése Sofronia kisasszony közlekedéseinek durván hatott Pierro kedélyére, mert egész jövendőjét fenyegeté. – Ha a színésznő megelégszik komornájának segédével színpadon kívüli szerepei rendezésében, ha e kis postagalambka szárnyaira bízza levélkéit, a becsületes, hű és jámbor bajazzo táskája helyett: akkor, óh, akkor miért varrtak Pierro mentéjére zsebet, s miért verik a pénzt... ha nem az ő bosszantására?

– Leányasszony – szóla művészünk ezen mord eszmétől facsargatott szívvel –, mit rám bíznak, előbb pontosan végrehajtom, s aztán számolok.

Menni akart.

– Na de engem hiába kerül ki; mert ott van Miska a kapunál, s neki is megparancsolták, hogy az úrtól elvegye, s visszavigye azt a nem tom micsa cédulát.

– A kisasszonyhoz?

– Persze.

Malomkő hullott le Pierro kebléről, hallván, hogy Júlia még azt sem látszik tudni: kihez szól e levél, és sejtvén, hogy Sofronia nem őt mellőzi, de közbejött körülmények miatt tervét változtatá meg.

– Ah – szól –, ez egészen más. S noha jobb volna, ha személyesen udvarolnék az én kegyes védnőmnek – mert hiában, ily ügy sok óvakodást igényel –, mégis, ha maga, drága leányasszony, úgy akarja, tehát én szívesen átadom a le... ve... let.

E rövid szót, levelet, nem azért mondá Pierro oly dadogva, mintha őt hirtelen a guta ütötte volna meg, hanem mivel bízvást megütheté, sőt csoda, hogy ily rémítő percben kikerülte. Miért is nem jött el az a szélhűdés a csomó ketté oldására? Miért nincs úgy rendezve az ember élete, hogy midőn hosszas évek fáradságai által szerzett hírét egy sivár perc elégeti, nem borul rögtön sápadó arcára a feledés örök fátyola, hogy eltakarja a szégyenétől? Miért kell a hősnek néha fonnyadt borostyánain pihenni, holott legkeményebb ágyvánkos a hervadt babérból készül?

A becsületes Pierro – hogy ezen sokat jelentő sóhajok után visszatérjek reá –, midőn a levelet említé, zsebéhez nyúlt, de visszarántá kezét, mintha ott egy kurtakígyó fészkelne. Nyelve elzsibbadott, arcbőre szürkevászonná lőn, szemei égtek az összevont ívek alatt, és a rögtön teremtett homlokredők közt garázda szenvedélyek tévedeztek.

Nagyot pihegett melle.

A komornát félelem fogta el.

És a művész reszkető ujjakkal keresgélt ismét zsebében.

– Szent szűz – sóhajtá, de fogcsikorgatva.

– Jézus Mária, mi leli az urat? – szólott megszeppenve Júlia.

Nehány későn hazaszállangó a Miklós tér tömegéből a hídfőről azon sikátor felé tekintvén, melynek népetlen keblében egy haragos úr és egy rettegve visszavonulni kezdő lány festői helyzetben néztek szerteszét, örömest tanúja lett volna e jeleneteknek, ha az ebéd órája időkímélést nem javasolna. Így azonban ember embert váltott föl, s ki-ki lassú ballagása közt csak percnyi élvezetet meríthetett a sikátor színpadáról.

Pierro, az illedelemre különben sokat tartó művész, most számba sem vette őket.

– Eltűnt, elveszett! – ekkor tenyerével homlokára csapott – nem.... nem.... hihetlen.... képtelenség.... nem, eloroztaték.... és a fekete szakállú cáp – uram bocsáss meg! –, a szent csillagász jóslatai!.... Igen, világos....

Ekkor Pierro a lány után iramlék, s karonragadva lejjebb hurcolta a sikátorba.

– A lorettói szűzre, ha gyanúm alapos volna, akkor Pierrónak semmivé lett élete... Mért egyem, mér gyűjtsek vért és nedvet ennek az áruló testnek számára, melyből mint a hitetlen szolga elszökött az ügyesség, s magával lopta kincseimet: az önbecsülést, a büszkeséget, a tagjaim hajlékonyságában, a figyelem erélyében rejlő tőkét, melyből minden vagyonom állott, s melyre épültek reményeim agg napjaimnak tengetése iránt. – Pierro! Megszégyenített, legyalázott Pierro! Társaid a művészetnek fogják szentelni éveiket. Battista tapsok közt lép a kötélre, s midőn lábát még egyszer kinyújtja, hogy papucsának talpa megkrétáztassék, és te szürke kuvasz oda közelítesz, teljesítni kötelességedet, ő mondani fogja – mert mindig irigy volt –, takarodjál, nem vagy közénk való, hisz saját fegyvereddel vertek meg... Hah! Pierrót, a fifikust, a zseborzót, ki ifjú korában királya volt az apró szerzéseknek – miért egyébaránt a lorettói szűz megbocsátott; áldassék érte szent neve –, igen, Pierrót saját mesterfogásaival kijátszotta, tönkretette, a szégyen pellengérére juttatá Gyulafehérvár legcsámpásabb embere, egy szobatudós, egy oktondi filkó, kinek testét a természet zsibvásár rongyokból fércelte össze, s kinek minden mozdulata gyávaság, bókja fertelem, és keze dróton járó fonnyadt húsdarab volt! – Megőrülök! –

Könnyek reszkettek a kétségbeeső művész szemein.

– Eresszen, eresszen el az úr! – kiáltá Júlia.

Pierro, rövid szünet után, szaggatva mormogta tovább magánbeszédét: – Nem; ez még sem lehetséges. – Elveszhetett..... mi persze mocsok volna nevemen; de nem letörölhetetlen bélyeg. Világosítsd föl elmémet, lorettói szűz, és én imádkozom szent kápolnádban, míg vagy térdem vagy zsámolyod elkopik.

Ily zarándoki eszme után a szegény Júliát nyakon ölelé, és ennek nagy rémülésére oly kézfogásokat tőn rajta, melyek a szerelmi társalgás és egy fülbevaló vagy aranygyűrű elorzása miatti motozat közt változtaták kétséges jellemöket.

A lány zokogni kezd és szepegve mondja: – Az úr megbolondult, minő arcátlanság!

Pierro pedig tusakodik: – Így is lehetett; de igen merész fogás. Így..... egyszer próbáltam Rimigniben, azonban csaknem börtönbe juték. Így.... ezért akaszták föl Thomasiót, mert rajtaveszté. Így.... cospetto, cospetto! Nyomon vagyunk. Ő rajtam megkísértette e fogást, én is másokon sikerrel. Ördög és pokol, minden világos!

Ekkor dühösen lökte el magától a lányt, s mintha rögtön megbánná tettét, minden ezüstpénzt zsebéből kivevén, Júlia kezébe nyomta:

– Bocsásson meg – szólott könnyektől elfojtott hangon. – Ne vegye rossz neven a vén, a második gyermekké vált Pierro dőreségeit. Szép Júlia, engedjen meg nekem, és mondja meg asszonyának, Sofronia kisasszonynak, hogy midőn egy gyáva ember iránt irgalommal tud lenni, intsen, parancsoljon, hogy megvetésének gyilkoló szavaival repessze szét szívemet; mert ez kegyelem leend. Jelentse föl, Júlia, hogy a gyalázatos Pierrótól ellopták a kisasszony levelét.... S most távozzék.

Ekkor a művész viszont dühösségbe jött.

– Csillagkém és bölcs, ti már eddig rég kinevettetek! De Pierrónak van esze és epéje. Hah, a bosszú!... Ujjaim összevonulnak, körmölnöm, tépnem kell.

Ekkor fövege alatt megráncigálá üstökét.

Majd öklével észak-nyugot felé fenyegetődzött, hol a városberek van és rózsamáli bor méretik.

Ily hatályos nyilatkozat után szélvészként takaradott el a Miklós-kapu irányában.

–––––––––––––

Mi okozhatá azon nagy zavart, azon titokszerű aggodalmakat és szaladáshoz hasonló visszalovaglást, melynek annyi nép lőn tanúja, s melynek gyorsan elterjedt híre oly sok gunyor s keserű órák martalékává tette Erdély tizenkilenc éves fejdelmét? E kérdés regényes és emlékdús vidékekre vezet minket, hová Zsigmond őfensége a Miklós téren történt botrány előtt két rövid órával enyhe léget szívni ment, többnyire fiatal udvaroncoktól kísértetve. –

Vannak emberek, kik andalgón örvendenek és komolyan vidorok, kik egész átengedéssel látszanak függeni a perc parányi élvein, míg keblök végetlen búemléket fedez. Nálok az öröm egy rózsafüzér, melyet az élet minden halottak éjjelén a sírokra aggat. S ha temetőinken a virágok nem a tavaszt, de a hervadást juttatják eszünkbe, mért csodálkoznánk, midőn ily lények társaságában kedélyünk nem arcaikról, hanem szívökből fogad el benyomásokat, s minél több örömet akarnának ránk erőltetni, hangulatunkban annál mélább húrok rezgenek meg?

Ezen emberekhez – kiknél az öröm tettetés, a bú titok s mindkettő egymásért szent – hasonlítanak Erdélyhon sok tájékai, melyeken dús növényzet virít történészeti sírok fölött, szép láthatár dereng, romoktól visszavert napfénnyel és fűszerlég vonul át hős porokkal játszó szelekkel.

Itt a természet bája nem igézi meg az utast, mert elfoglalják őt az emlékek. S ha az ipar barázdákat von, a kert virággal kínál, a szirt komoran néz ránk, a falusi lány felénk mosolyg, a madár énekel, és harsog a vihar, önkéntelen kérdezzük: nem tördelt-e el szent csontokat az ekevas, nincs-e e leszakított virág gyökere alatt egy lacrimatorium, kiszáradt könnyekkel, nem rejt-e a sötét szirt barlangja iszonyatos történeteket s bazal toszlopa nem örök obelisk-e halottakkal és fölirat nélkül, s e falusi lány nem azon kunyhóból jött-e mosolygó ajkaival, melynek sikárlott falai Apulum vagy Sarmis palotáiból épültek? Aztán mért zeng búsan a kis madár, talán fészkét oly fára rakta, mely idő előtt kiszáradt; mert nem terjesztheté gyökerét a titkos vízcsatornák és boltívek miatt? Hah, mint ordít a szél! Talán a felhők requiemet tartanak vihardallal s villanydörejjel azon nagy halottak emlékére, kiknek alkotó szelleme megváltoztatá a föld és a polgári viszonyok színét, s kik iránt háladatos a természet, míg feledékenyek az emberek? Minő requiem ez! –

Ily tájak közé tartozik Fehérvár és Vinc környéke.

Ha szekered a városból kihaladt, római gyarmat rónáján vagy.

Jobb kézre lankás dombok; hol török sátrak állottak, míg a várban Erdély szabadválasztás útján kiáltá a ráparancsolt fejdelmet.

Innen egy óranegyedig csak a szép vidék képletei követnek, hogy aztán tovább vezessenek a komoly történészet benyomásai.

Lovaid fáradni kezdenek a mély kerékvágások közt. Félölnyire derék kövezet van. Odahajtasz. Ez Traján útja.

A Maros tükre sárga partszalagok közt ragyog.

Áldozz ezüst árjának nehány percet; mert smaragd-szigeteket karol át és tündérvölgy kapui felé rohan.

Tovább, tovább.

Már előtted egy igénytelen város körrajzai.

Az apró házak körül föltartja tömör és sötét homlokát egy nagy épület. Hajdan hatszeg volt; most csak egy oldala ép, a másik sebzett, a többiek romok.

Ez Martinuzzi vára.

Azon bástyáról, hol ő meggyilkoltaték, s hol a padlazatra folyt vért még apáink láthatták, egy ablak gyönyörű kilátást leplez föl Kenyérmezőig. Itt egy oszlop a nyert csata helyén. Közel hozzá szerény falu, melyben egy ösmerősöm kertje, hol több sírhalmok vannak.

Itt pihennek agg gyümölcsfák árnyai alatt Kenyérmező hősei.

Kazinczy fölvéste nevét valamelyik kőre vagy fára.

Kis epigram ez, egy kedélyes olvasótól a nagy epos utolsó lapjára rajzónnal írva!

De hagyjuk el a tájékot, s keressük föl a regényt...

A fejdelem kíséretestől már Vinc határára lépett át, és a Maros fövenyes partján halad.

Derült ég és május végnapjai közül egyik levén, a porond, melyben lovaik lába fördik, forró volt; a fák s rónaság az érkező nyár kevésbé kacér és egyszínűbb mezébe kezdenek öltözni; a láthatár veszít költészetéből, mert felhői gyérebbek, fénye és hévfoka ritkábban változik.

Minden élvekre szólít ugyan, de nem azon tomboló önfeledésre, melyben a természet pezsgő szesze, mely a földszőnyegről és fűszerlégből ránk tódul, kéjittassá teszi érzékeinket, hogy szűknek tartjuk keblünket és a tért, szelekkel vágyunk versenyzeni, és most a láthatárt magos, szédítő pontokról egy szomjú nézettel benyelni, majd méneinken átszáguldani akarjuk.

A naparc, mint a férfikor szenvedélye, egyenlő s kitartó meleggel önté el pályája egész körét.

Mindenütt fény és érlelés. –

A kis dandár lépésben közelít Vincre.

Ott a város előre figyelmeztetett hatóságai egybegyűlve várják Erdély uralkodóját.

Mert Zsigmond fejdelem főként csak szabad léget szívni hagyta oda palotáját, melybe nehány napig sötétté vált kedélyének rémképeiről üldöztetve zárkózék; de egyszersmind – ki tudná mi okból – jobb karban akarta látni Erdély minden apró erősségeit, s most a monda szerint tündérektől épült Zebernyik várnak – mely háborús időkben Vinc környékének menhelyül szolgált – roskatag falait kitataroztatni szándékozék.

Kegyencei és apródjai, azon pillanatokat kivéve, midőn urok indulatos és ábrándozó volt, annyira fesz nélkül társalogtak vele, s körében oly szabadon követték szeszélyeiket, hogy egy idegen, ki a külföldi udvarok szokásait ösmerte, az első óranegyed alatt elámulna Zsigmond igénytelen magaviseletén, a másodikon pedig megbotránkoznék a körülötte levők szemtelenségén, és utoljára is azon meggyőződésre jutna, hogy mindent összevéve, szilárdabb alapokan nyugszik az ország csendessége, ha a fejdelmet egész törvénykönyve a gyártott illedelmeknek választja külön még nejétől, gyermekétől és udvaroncaitól is, mint akkor, midőn a hideg, innepélyes, tartózkodó modor a trón elől visszavonulván, helyt enged ama házias hangulatnak, melyet legkönnyebben hízelgés, fortély, árulkodás és becsszomj tud kizsákmányolni.

Zsigmond keveset követelő szeszélyéből folyt, hogy most is csak nehányan lovagoltak mögötte, míg a többiek apró köröket alkotva rendesen hátramaradoztak, és egymás közt majd lassú, majd hangosabb beszélgetést szövének.

Nagyobb rész arcán neme a titokszerűnek borongott.

A fejdelem sem látszék szabad s nyílt kedélyűnek.

Ő azon jellemekhez tartozott, kik ma a közöny oly vastag rétegével tudják bepáncélozni mellöket, hogy a szívhez még a szerencsétlenség nyílvesszői sem repeszthetnek utat; míg aztán holnap tárva áll érzésök az aggály legkisebb légvonalára, és minden pórusaik kitágulnak, hogy beszívhassák a külélet hatásait, nedvét és kóranyagát.

Midőn palotájából távozék, már képzelődése alaktalan sejtelmekkel kezde foglalkozni.

Miklós-kapunál pap lépett elébe, később üres csebrekkel jövő pórlányokkal találkozék, a portusi révben midőn kompja hasítni indul a hullámokat, egyik evező a Marosba hull.

Ő nem volt babonásabb, mint kortársai; de most rendetlen képzelődése e véletlenekből előjeleket gyártott, mikből aztán a szerepviteli ösztön képcsarnokokat rajzolt öntagadó uralkodókról, kik kötelességeiknek áldozák életöket is, ha egy ördög Avernust vékony hínárral választaná el a felső világtól, még ezen szakadozott tószőnyegre is ráléptetnék lovaikat, ha másként oda, hová menni ígérkeztek, elérkezni nem lehetne.

Ily zord eszmékből már Váraljánál hullatott el holmi töredékeket, s mennyire meg vala lepetve, midőn kegyencei az általános nézeteket, melyeket ő csak bölcseleti s országtani szempontból kívánt tárgyaltatni, kapcsolatba hozák éppen azon titkos forrással, honnan támadtak, és példákat idéztek előjelekről s jóslatokról, melyek gyakran a világ legnagyobb uralkodóit is feltételei megváltoztatására bírták.

– Nem lett volna-e jobb Caesarnak azon nap, melyet a csillagász veszélyesnek hirdetett, palotájába zárkózni? – kérdé a fejdelemtől Ártai, egy vén udvaronc, kinek fertelmes nagy szája, potykaszeme, örökös borszivattyúvá vált torka volt: de kinek fogait többnyire elhordotta az idő és péplággyá higasztotta agyát, anélkül, hogy koponyájából egészen kipárolgatta volna ifjúkori tudományos míveltségének minden töredékeit.

– Most is célszerű lenne hazatérnünk – mormogta magának Bodoni úgy, hogy a fejdelem is hallhatá.

Zsigmond elsápad és sarkantyút ad ménének.

Így érkeztek minden további szó nélkül a Maros-partra, hol megint a fejdelem lépésben kezd haladni, s mert közlékenységre hajlamat nem mutatott, csak nehány kegyenc kíséretében leli magát.

A többiek – mint mondám – külön csoportozatokat formáltak, és jókora távolságra háta mögött oly vitatkozásokba vegyültek, melyeknek arcra vetett kinyomata aggodalmasnak látszék.

– Ti valami titkot rejtetek előlem – visszakiált csengő érchangon a fejdelem, megállítva lovát.

Arcáról a festékként éles és árnyolatlan pír elhal, homloka szigorú redőket vált, és sötét szemei parancsolók s égetők voltak.

A hátramaradók némi döbbenéssel csődülének elé. Jósika, ki most örökké oldala mellett vala, kedvetlenül szól: – Minden elhullatott hírt, fönséges uram, nem kellene senkinek fölszedni, mert magunknál tartva alkalmatlan poggyász, mással közölve minket még inkább nyomó teher, miután a megoszlás által súlya növekedni szokott.

– Talán a tatár rontott be országunkba? – mond a fejdelem, Ártaihoz intézve kérdését gúnnyal és türelmetlenül.

– Az örvendetes újság volna – válaszolá konok hízelgéssel a potykaszemű úr –, mert minden nyílt ellenség egy nyert győzedelem; ha fönséged zászlója alatt küzdhetünk. De a titkos ármány és csel annál veszélyesebb, minél őszintébb kedélyű és bátrabb az, ki ellen intéztetik.

– Ah, tehát megint a mi kedves rokonunk, a fogarasi gróf rettegteti önt? Tán éjfélkor jelent meg ágyához, mint általában a kísértetek szoktak? Hja, a popánc többnyire a nehézkés, jól táplált és gömbölyű hasú urakat gyötri nagy vacsorák után, mindjárt az első álomra, kivált ha sok nyúlhúst ettek. Ugye Bodoni, mi, fiatal emberek, nem vagyunk rémlátók? Én a múlt éjen is igen csöndesen pihentem.

Ezzel Zsigmond fejdelem sarkantyúját a normannba döfte, és kíséretével együtt ügetve közelít Vinchez.

Már a kis város alig fekvék a társaságtól egy óranegyedre.

Ártai, ha merészelné, megbántva érezte volna magát a magos helyről jött ötletekért, így pedig mosolyga magánélvezetül, nem éppen művészi görbületeket adva bepottyadt alsó ajkának.

A többiek lovaikkal foglalkoztak, hogy ne kelljen egymással társalogni.

De a fejdelem képzelődése asbest-tekercshez hasonlított, melyet ha tűzbe vetnek, eltűnik róla a régi írás, hogy lapjára rögtön új betűket lehessen jegyezni.

Már nyugtalanítá őt a csend, és ostromlák az imént kigúnyolt aggályok.

– Micsoda rémségekről beszéltetek külön, titokban? – kérdé udvaroncaitól.

Mindenik kezd lován fészkelődni és hallgat.

– Szólj te, Bodoni.

– Fönséges uram, mikor elindultunk, rebesgették, hogy Boldizsár őnagysága távollétünk alatt el akarja foglalni a fejdelmi palotát. Én e gyanúnak nem mertem hitelt adni.

– Korcsmákból hallottad, ugye? – kérdezé Zsigmond hideg, mosolygó arccal, de égő és kém szemekkel, míg lova tombol a titkos rándítás miatt, melyet keze ösztönileg tőn.

– Nem palotákból, fönséges úr – válaszolá hanyagul, de aligha minden dac nélkül Bodoni.

– Ön is Ártai, kétségkívül tud valamit e meséről?

– Csak annyit tudok, hogy egy életem van, mellyel fönségednek tartozom. Én pontos fizető fogok lenni, ma vagy máskor. Közönyös a határidő, midőn a tőke kész és átadásra vár szekrényünkben.

– Tehát senki sem szíveskedik nyíltan beszélni velem? – szól ingerülten Zsigmond.

– Ártai barátomtól hallám – mondá őszintén Jósika –, hogy tanácsnok Geszti úr meg van győzödve e hír alaposságáról.

– Igen – közbevág Ártai –, ő titkon egy kis serget is vont magához, hogy minden véletlenre készen álljon, és szívünkre köté nem hagyni el fegyvereinket, mi felesleges volt, miután a lovag csak táncra megyen kard nélkül. Kovasolczky is értesítve van. Ő – nem tudom miért – nevetségesnek tartá e gyanút, azonban kéz alatt a szükséges előintézkedéseket megtenni ígérte, de ismételten kért, ne háborgatnók fönséged nyugalmát ily – mint mondá – bitang hírekkel.

– Tudjátok-e – szól nevetve a fejdelem –, honnan került e pletyka? – Ekkor hahotára fakadt, de amelynek vidor hangjába idegenszerű s tán ellenkező érzések is befolyni látszottak.

– Még ki nem nyomozhatók eredetét – válaszolá komolyan Ártai.

– Kérdjétek meg Jósikától. Ő megmondhatja: min szokta fejecskéjét jártatni egy kecses nő, ha szívére az udvarlónak többé nincs szüksége? A szép Gesztinének, kit Boldizsár régóta mellőz, a gyanúsítási bosszúnál még többre van joga. De azért mi ne féljünk a konty alatt álmadott pártütéstől.

– Fönséges úr – szól mosolygva Jósika –, ha szemem nem káprázott, ma valószínűleg kevesebb panasza van Gesztinének a fogarasi grófra, mint tegnap. Korán reggel egy narancsszín bérruhát láttam a gróf lépcsőin fölsuhanni zömök és rövid tartalommal.

– Ah, az Gesztiné törpéje! S így megfordul a kocka – mondá a fejdelem. – De – tevé hozzá kevés szünetre – ha egy csalatott nő gyanúi iránt kétkedők valánk, higgyünk-e a féltékeny férj rémképeinek? Vagy Geszti vagy neje álmodta palotánk ostromát.

Ezzel csaknem dévaj kedvűn fordul el kíséretétől.

Már két puskalövésnél alig volt távolabb Vinc legszélső házának szalmakerítése.

– Hogy merte Boldizsár fogarasi őrsergét behozni – mormogá e percben a fejdelem, s meglassította normann ménének lépését.

– S furcsa, hogy midőn zsoldosai Fehérvárra érkeztek, éppen akkor kék darabontaink elszökének – említé vigyorgón Ártai az uralkodó oldala mellett.

– Mindig ezen elkoptatott megjegyzés! Többé nem akarom hallani – kiáltá a fejedelem.

A leriagatott Ártainak potykaszemei sűrűn kezdettek pislogni a hamvaskék héjak közt, s ajkai a néhai fogak romjaira még inkább bedőltek szégyen és döbbenés miatt.

Pajzán örömmel nézett rá Jósika; de e kedv élénk játéka hamar letűnt arcáról; mert őfenségére egy pillantást vetvén, vonásain rosszul leplezett zavart vőn észre.

Zsigmond küzdeni látszott. Ellenkező érzések keselykörömmel tépték szívét. Valami ösmeretlen indok jégkezekkel ragadta meg, és sodrá a félelem örvényei közé. Szemei kémlőn jártak szét. Lovának sarkantyút ad. Kiválik kísérete közül. Még egy rövid perc, s már hanyagon csügg a ló serényén jobbja, s a vezetéstől föloldott normann mellre szegzett fővel árulja el tüzét, s meg-megiramlik, hogy figyelemre kényszerítse mélázó urát.

– Tulajdonítsunk-e erőt a sejtésnek? – kérdi Erdély fejdelme a hozzá közelebb esőktől komor, ábrándos arccal.

– A nagy Caesar, fönséges uram!....

– Hallgasson ön, Ártai!

– Jósika, mi véleményed, a fogarasi gróf felől támadt hírről?

– Nem tartom valószínűnek.

Zsigmond bosszankodva fordul el kegyencétől, s nehány lépést halad.

Vinc harangjai zúgni kezdenek, hirdetve a magos vendég közelgését.

Az utcanép tódul a kis dandár felé, mely alig volt száz ölre a város besáncolt rétjeitől és az elszórtan heverő majorházaktól.

– Nemde, te gyűlölöd Boldizsárt? – szól Zsigmond Jósikához.

– Tehetek-e másként, fönséges úr?

– A szilárd férfi ellenségéről a rossz híreket kétség alá hozza, mert fél rágalmazónak tartatni.

– Én ily szilárd nem vagyok – válaszolá mosolyogva a kegyenc.

Ismét tovább haladnak.

– Bodoni – szól kevés szünet után Zsigmond fejdelem –, hazug-e Geszti?

– Hogyan volna az, fenséges úr?! – Kendi sem hagyja őt hátra az igazmondásban.

– Jósika! Félénk-e Geszti, hogy minden bitang hírre ok nélkül hideglázat kapjon?

– Korántsem, fönséges úr, azonban.....

A fejdelem kedvetlenül int kezével, s Jósika elhallgat.

– Ártai – szól viszont Zsigmond –, mit tart ön a sejtelmekről?

– A nagy Caesar, fönséges uram!....

– Elég, uraim, vissza Fehérvárra!

E jelenetben van valami nevetséges; de a fejedelem sötét, jéghideg arca, indulatosan forgó szemei és földúlt kedélye által iszonyatossá változott.

– Fönséges úr, a vinci bíró és hadnagy közelget – szól Jósika kikelve képéből.

– Ezen oktondik egész órát rabolnának el szónoklataikkal. Adja nekik tudtul valamelyik, hogy mielőbb ki fogom bocsátani rendeleteimet, s most nincs időm romlott várak felett tartani szemlét. – Ah, egy óra gyakran halhatatlan eredményeket szülhet, percei megtörhetnek kerekeikkel egy trónt, s többször morzsoltak már országokat szét. Induljunk.

A kíséret vágtatni kezd.

– A fejdelmi pálca és vándorbot! Hah, minő választás! – szól Zsigmond.

Vérig döfé sarkantyúját lovába, és szélgyorsan halad. –

A Miklós tér előtti jeleneteket már ösmerik olvasóim.

–––––––––––––

A gyanú alaptalan volt.

Geszti, kinek tulajdonítja minden krónikaíró e hír koholását, igen kitűnő egyéniség arra, hogy rágalmazónak s ne félrevezetettnek tartsuk.

Zsigmond rossz csillaga úgy hozá, miként Báthori Boldizsár a palotaostromra kijelelt idő alatt még otthon se legyen.

A városberek számos vendégei – mint emlékezhetünk – láták őt titkárjától kísértetve Tövis felé lovagolni, s hogy később tért vissza a Vincről hazaszaladt dandárnál, az is kétségtelenné lőn.

A fejdelem páni félelme sokáig titok nem maradhatott.

Előbb a paloták suttogták azt, később a nép gúnyolta.

Egy kegyetlenség, egy erőszakos szabály félannyit sem csökkenthetett volna tekintélyén, mint e botrány.

Ő meg volt veretve Boldizsár árnya által.

Pártja kezdé szégyelleni azon zászlót, mely alatt küzd; mert legnagyobb politikai bűnünk a nevetségesség. Szörnyért sokan áldozzák föl életöket, a rossz ügy elég védőre talál; míg a kigúnyolt lobogó legkevesebb vértanúkat állít elő azon igazságokért is, melyek különben szentek.

Ehhez járult még, hogy Báthori Boldizsár, ki eddig mindig olcsárolta, most sajnálá őt.

Akár mephistói gyöngédség, akár egy nemes kedélyből ömlő részvét volt ez, többet ártott a fejdelemnek, mint ama gunyor, mely kifogyhatatlanul ágazott el a társas körökben, és az uralkodószékhez nőtt kegyeleteknek gyökereit sodorta.

Ily körülmények közt gyűlt össze Erdély senatusa június első napján, s hozá azon titkos végzést, melynek Zsigmond őfenségével szoros eskü melletti közlése Gyulai Pálra, mint legfiatalabb tanácsnokra bízaték.

–––––––––––––

Térjünk közhelyünkről boudoirba, országos ügyekről egy lányéra.

Sofronia komornájától meghallá szerelmi levelkéje eloroztatását.

Mit tegyen?

Álmatlanul töltött egy éjt.

Másnap telesírt kendővel ült öltözködője előtt.

Pierro ármánykodott-e? Megfoghatlan ily bűn, nem jelleméért, hanem az indokok hiányából.

Aztán mért adta volna rögtön hírül e véletlent, mely ha ármány volt, a tüsténti figyelmeztetés által lelhetné csak ellenmérgét.

De másfelől a fejdelem íródiákja honnan sejté e levél létezését? Aztán Pierro nem páratlanul ügyes-e, míg Gergely élhetetlennek és balgának tartatik?

Ennyi talány igen sok egy lánynak, félelemmel szívében és szenvedéllyel.

Hátha csak Cecil számára tűnt el a levél?

Hátha elveszett, s a bohóc szégyelli megvallani?

Két lehetség: mindenik fullánkokkal, de legalább nem gyilokkal.

Azonban, ha őfensége kezei közé jutott volna!

Sofronia összeborzadott és reszketett.

Egy percig szaladásról gondolkodott.

Hová? – A széles világba: vagyon nélkül és egyedül.

Ekkor az olasz sápadt arca, éles nagy fekete szemei tűntek föl, Gengáé, ki csak barátja volt. Követni fogja-e őt? A barátság nem száműzi magát, nem keres koldusbotot érzelmei miatt. Ezt ábránd volna igényelni. És nincs-e börtönben Senno, ki szintén barátja Gengának, s kiért a becsület parancsolja, hogy ő Fehérvárt maradjon?

Sofronia zokogott; mert ugyane percben a fejdelem arca is szeme előtt lebeg féltékenyen, bosszulón. Rémképek szegeztek mellére gyilkot.

Álljon vagy szaladjon, mindenütt lába alatt süllyedez a föld, egy egész élet eljátszott szerencséjével.

Mit tegyen?

Értesítse-e Gengát a történtekről? Az indulatos olasz megtámodná Pierrót és a bősz lármából nyilványra törhetne ki a titok, mely tán különben rejtve maradna.

Megvallja-e önként a fejdelemnél ballépését az ártatlan indokkal együtt?

Borzadott, mert szeplőtlen öntudattal is még tegnap reggel félt őfenségénél közbenjárni Senno ügyében; s óriás áldozatnak, szörnyű merészségnek hitte eltökélését, midőn Pierróhoz indítá Júliát a levélért, s még inkább azalatt, míg komornáját visszavárá.

Hát még most!

Mit lehete választani a szegény lánynak?

Nemes őszintesége által inkább akart széttipratni, mint többé a kétségek kínpadján szenvedni.

– Megyek a fejdelemhez – sóhajtá; de a szándék és kivitel, az akarat és vallomás közt rémítő mélység tátongott, mit rögtön átlépni lehetetlen volt.

–––––––––––––

Még egy éj álmatlanul, s mennyi rémekkel! –

Reggel tegnapi föltételét így módosítá Sofronia: Zsigmondnál könyörög Senno szabadon bocsátásáért, s ha lehet.... ha már szükséges, esdeklésébe szövi Boldizsárhoz badarul, de ártatlan célból intézett folyamodásának lényegét.... röviden.

Azonban elébb személyesen beszél Pierróval a levél sorsa felől.

Hátha így még elmaradna a keserű pohár kiürítése – a vallomásé! –

–––––––––––––

IX.

Miután azon titkos tanácsnak, melynek vitatkozásait, igen megbocsátható regényírói taktikánál fogva előbb közöltük, mint indokait, s mely magában a fejdelmi palotában szavazott Zsigmond őfensége vagy Báthori Boldizsár halála fölött – miután, ismétlem, ezen titkos tanácsnak ülésezése még tizenkét órakor bevégezteték: Gyulai, lelkének minden erélyét összeszedte, hogy rögtön közölhesse, az utasításba tett szoros eskü mellett, Erdély uralkodójával a senatus eltökélését.

Zsigmond éppen könnyelmű szeszélyében volt, a gondatlant, nyájast és gyönyörlesőt játszódta szereppel vegyült érzésből.

Örvendett két nap óta nem látott kegyencének.

Tudakolta: miért halasztatnak oly soká a vitézi játékokra tett készületek? – Lásd – szóla –, sötét napjaim voltak, az én betyár rokonom egy csekélységet akarna tőlem kicsikarni, a fejdelmi pálcát: különben megengedné, hogy akár a lantot, akár a mirtuságat, akár a boristen venyigebotját forgassam kezemben. Miatta dalolhatnék, szerelmeskedhetném, és szabad volna leinni eszemet is, csak adjam át a hatalmat és a polgárzati erők címjeleit: de nekem éppen a hatalom kell, érted-e, Gyulaim, a hatalom kell, székkel, palásttal, süveggel, pálcával együtt. Régóta aggódtam szándékolt eloroztatásáért, sőt közelebbről rettegék is, ébren s álmomban. Hiú félelem! Egy uralkodónak őrködni illik és örvendeni; takarja be gondjait a mosoly leplével. Ha sorsom alatt egy vulkán forr, borítsa legalább annak fölszínét virány, mirtus, rózsa, babér, olaj és a narancsfa, mint Ischiában, hol az örökké égő tűz fölött mindig enyhe, mindig enyelgő tavasz zöldell. – Miért nem sietsz a vitézi játékokkal, magam is sorompóba kívánnék lépni; de eltakart arcrostéllyal? S hát a színművek, a hangászat száműzettek-e országomból? Hírből sem hallok rólok. Hah, most ötlik eszembe, hogy a karmestert hűsre tétetted. Akasztasd föl őt, ha téged bántott, ha engem, bocsásd szabadon. A nyirettyűvel úgysem lehet trónokat dönteni. De a szép színésznők – őket sem láttam. Tán nem zártad Sofroniát Sennóhoz? Ne bántsd a hölgyeket: könnyeik nekem gyémántokba kerülnek. Tapasztalásból szólok. Kímélni kell az adót; mert a porta nagyon sürget, és az ország rendei naponként fukarabbá válnak.

Mily visszáson hatott Gyulai kedélyére a komor órák után e gyermekies ész – a szenvedélyek hullámsírja fölött e léha barcarol!

Egy másodpercig szégyellé, hogy életét áldozni kész oly elvért – t. i. a fönnálló hatalom védelméért, melynek bíborpalástját egy hígeszű lény harlequin foltokkal tarkázza: de ezen gyöngeséget kiűzte szívéből Báthori Kristóf emléke, kinek ő becsületét köszöni. Fölülkerült a Zsigmond iránti rokonszenv, melyet, mint szélvész a cserfát, gyakran megingatott már őfensége viharos jelleme, de csak azért, hogy gyökereit még mélyebbekké tegye. – Vannak szilárd emberek, kik egy finom s átszellemült önzésnél fogva a gyöngeségben mindig a támasz szükségét látják, s életöket megkoszorúzva hiszik, ha mint a szőlőág a tőkére, rájok fonódhatik egy szeretett lény gyarlósága. A nők és uralkodók sokszor találtak már ily áldozó önzésre.

Gyulai a silány kérdésekre teendő felelet helyett értesíté védurát, hogy igen komoly ügyben küldeték hozzá a senatustól.

Zsigmond türelmetlenül szól: – Tán a vén urak dohognak, hogy Tiefenbach gróf látogatásainak indokairól nem értesíttettem őket? Igaz, hazánk törvényei parancsolják közleni minden külügyi apróságokat kormánytanácsunkkal. De V. Károly véghagyományában írva van, hogy a fejdelem isteni jognál fogva törvények fölött áll. Hah, tudom én azt jól. Nem mindig enyelgünk; sőt néha forgatjuk a hasznos könyveket is. Virág és fegyver van kezünkben.

– Fölséges úr, én most más dologban járok.

Zsigmond Gyulai vállára teszi kezét, és mosolyogva mondja: – Tán a senatus sokallja az idegen művészeknek fizetett havidíjt? – Igaz, népünk felesen adózik, de sokat is szerez be. Magam láttam ezüst kalánokat parasztainknál, és a fukar szászok megannyi Croesusai Erdélynek. Én szeretem a mulatságot. Egyébaránt lehetek engedékeny e pontban, noha II. Fülöp állítja, hogy a nép egy tehén, melyet az uralkodónak addig kell fejni, míg tölgye vérzeni kezd.

A kegyenc, hogy újabb találgatás ne rögtönöztessen őfenségénél oly nézeteket, melyeket szó nélkül hagyni nehéz, megcáfolni kellemetlen, érinté, miképp Báthori Boldizsárra vonatkozó határozat közlése bízaték rá; de a senatus ítéletét csak akkor nyilváníthatja, ha a fejdelem szoros eskü mellett ígér hallgatást. –

És Zsigmond, ki mint választott uralkodó is szintén isteni helytartónak képzelte magos személyét, ki Európa nagy zsarnokaival egy kalap és egy elv alatt akart országolni – mi a kis Erdélyben és a maroknyi fejdelmi jogok mellett oly szépen adta ki magát, mintha a lippe-detmoldi herceg Nagy Károly palástjából készíttetne souverain vállaira frakkot –, Zsigmond, ki a beiktatási esküt is élete némely perceiben botrányos szertartásnak képzelte, mert kétellyel vegyült számoltatási hajlomat rejt kedélyes formák közé, most meg sem akará hallgatni azon indokokat, melyek senatusát ösztönözték csak kikötések mellett tudatni a fejedelemmel – minden polgárzati hatalom forrásával – egy szándékot, egy szabályt.

– Hozzák elő a keresztet, s én tüstint hitet teszek rá – mondá Gyulainak.

Rövid óranegyed kelle, hogy a titkos tanácsban megállatott korlátok közt, fölvilágosítassék a vérbírák ítéletéről.

– Ezt neked köszönöm, kedves barátom – szóla a kegyenchez örömtől sugárzó szemekkel.

Gyulainak szívét hasogatta Zsigmond fejdelem sejtése; mert a titok esküje miatt még el sem háríthatá magáról.

– Meghálálom. Nem fogok feledékeny lenni.

– Engedje fönséged, hogy ügyéért kionthassam véremet anélkül, hogy e szavak emlékemhez ragadjanak, és a krónika lapjaira följegyeztessenek – esdeklék Gyulai átváltozott s megható vonalokkal.

– Hallgatunk, kedves barátom, némák leendünk, mint a hal.

– Nagy ég, mennyi kín vegyült e perchez – sóhajtá a kegyenc, és rövid búcsú után távozott, noha a fejdelem még a palota lépcsőinél is ebédre marasztgatá, és csodálkozék: miként vonulhat valaki vissza a vidor poharazástól, sürgető országos dolgok miatt, holott az élet oly rövid és üröm bővön terem rajta, anélkül, hogy vetnők!

–––––––––––––

X.

Gyulai otthon ebédelt magánosan, társaság nélkül. Délután is senkit sem fogadott el. Komornyika – mint később beszélé – Kristóf vajda temetése óta ily levertnek nem találta. Másnap a kormánytanácsban neki kellett volna egy szövevényes ügyet előterjeszteni; de figyelme a kérdés sarkait nem tudta kifürkészni, s hogy kedélyéért ártatlanok ne szenvedjenek, mert a tárgy sürgető és két árva minden vagyonát érdeklő volt, összegyűjté az okiratokat, s gyöngélkedéssel mentvén magát, átküldé a korlátnoknak, hogy alkalmasb egyénre bízathassanak.

Ah, az idő, ezen ólomlábon járó, e lajhárlassú idő! Ki merné állítani, hogy szabályoztuk részeit az órák által, s hogy egyik nap akkora mint a másik? Igen, ha csak vérforgató gépül használhatnók a szívet, és e gép nem bocsátana több cseppeket egy percben az élet kerekeinek jártatására, mint a másikban – oh, ekkor megvolna az arány! – De nem hallottatok-e semmit azon ifjúról, ki rémítőn magas kősziklára mászott, hogy egy keselyfészket kizsákmányolhasson? Midőn éppen kezét nyújtá a fiak után, megérkezik az anyakesely és szárnyaival csapdosni kezdi őt. Szédelgett, a légben függe, ujjai – melyek a szirt vékony ágait átszoríták – zsibbadoztak a test és ütések terhe alatt. Fülében vijjongás és suham, agyában őrült káprázolatok, szívében jégfélelem, szem előtt tátongó sír, egy kifürkészhetlen mélység! – Egyik kezéből lefejlik a szirt, míg a másikkal a véletlen – zuhanások közt és a halál légörvényében – új kődarabokat ragadtat meg. Megint ostrom és bukás, diadalmas keselyszárny s védő szirtszeletek, megint haldoklás és remény! Végre egy széles kőlapra ereszkedhetik le, és mentve van, de barna fürtei megőszültek, s az ifjúból agg lőn. E változat hatvan perc alatt történt: mondják. Ámítás! Elröpíthet-e egy óra tropicus égaljakból a hideg földsark jéghegyeihez? S megfehéredik-e hajunk e rövid időközben, mely alatt máskor egy benyomást is alig tudánk kicserélni? Lehetetlen. – Semmi többször nem csalt, ámított és hazudott, mint az óramutató, ezen pedant igazmondó. Az idő két part közé zárt tenger. Hajónk rajta a szív, mely benyomásokból alkotja élményeit. S nem mondhatja-e a gálya: mily hosszú volt utam; s nem sóhajtja-e a gőzöny: mily keskeny e tenger; s melyiknek van igaza? – A puszta űr számára egyenlők az idő részei, míg az embernek mindig új óramutatókat készítnek szenvedései és örömei.

Gyulai sivár merengésben tölté a végetlen időt délutántól alkonyatig.

„Három golyó mondott halált Zsigmondra, öt Boldizsárra.”

E sorsszámok lebegtek, lángoltak, sustorgattak kedélyének sötét láthatárán, mint a bűvész rajgói a komor éjben.

Érzé, hogy midőn a kormánytanácsban is három szó merítene gyilkot a fejedelem szívébe pártdüh és bosszú nélkül: akkor a tömegben kétségkívül nagy többség kiált „vérítéletet”.

„Bármit határozzatok, kettémetszétek Boldizsár életének fonalát” – ezt mormogta volt Gyulai, midőn a titkos gyűlés ládája elővéteték, hogy öblébe fogadhassa „a lét s nemlét kérdését”.

A halál martalékául Báthori Boldizsár jelelteték ki; de csak akkor, „ha törvénytelen föllépésével a bosszuló igazság számára új okot szolgáltatna”.

De ily helyzetben minden késedelem nem Zsigmond bukása-e? Nem fog-e, anélkül, hogy a nemzeti hadak tábornokától nyilvánosan izgattatnék, a népszerű pártnak mind száma, mind tekintélye odagyarapodni, hol még a lázadás nevét is megszünteti a nagy többség, az ország eszméje? Vagy, ha e növekedést törvénytapodó jeleneteknek is kell megelőzni, nem lehetséges-e, hogy míg ily tények a bosszuló igazság bíráló széke elébe vonatnának, már két tanácsnok a forradalom ügyéhez szegődik, és ekkor az ötös szám meg fogja változtatni halálhozó irányát, s mint vámpír a félelem nélkül pihenő Zsigmondra borulván, fejdelmi vért szívand ki a pártosé helyett? Aztán két titkos, két ki nem fürkészhető lény szeszélyétől függjön-e a törvényesen választott uralkodó jövendője? Lehet-e őt, a semmi rosszat nem gyanítót, ezen ingatag szőnyeggel eltakart mélység fölött járni engedni? S ha Zsigmond – kit figyelmessé tenni eskük tiltanak – kísértené meg előbb rokona ellen a törvénytelen föllépést: akkor nem forduland-e reá vissza a titkos határozat pallosának éle? S nem lehet-e minden percben rettegni, hogy az ifjú uralkodó, rég megszokván bátyjával viszongani, megtámadott helyett üldözővé válik? És ekkor ki mentheti meg őt, akár senatusától, akár ellenségétől? Hol van neki támasza, hol van egy harmadik erő szembeszállani és győzni?

Ily kérdések villámlottak át Gyulai agyában.

„Vagy tenni kell, vagy hitetlennek lenni bűnös hanyagság által politikai nézeteihez, rokonszenvéhez, kötelességéhez. Igen, Báthori Kristóf a fogarasi rabok közül vagy háládatlant mentett meg az erkölcsi mocsok bélyegétől, vagy egy ifjat, ki midőn szívében hálát esküvék, a viszonyok átkos szövegénél fogva ígérete beváltásául bűnre is kötelezte magát. Ah, csak a kárhozat örvénye vezet ki e tömkelegből!”

Ezen rémítő választás voná végig bősz képleteit Gyulai szeme előtt.

„Tenni, azaz rémítőt vétkezni” – e szándék vésődött rémes ábrándok tüze által fölhevült szívébe.

Feje tompa, keble szorongó, kedélye csüggeteg volt.

És a késedelmes nap, még magosan függ a láthatáron!

Az idő nem akar mozdulni, hogy az éj, e szűz apáca fekete köntösben, ki meglátogatja nagy kórházunkat, a földet, sűrűn fátyolzott arccal Gyulai vánkosához érkezhessék, balzsamával behinteni a sebeket, harmatkönnyével lemosni a küzdő lélek vérfoltjait és mákonyával elzsibbasztani a kín görcseit!

Ah, az idő lassú, lomha!

A Horák, az égjegyeket vezető istennők, összetették szárnyaikat – egy toll sem ing e szárnyakon, megszűnt azon sorserő, mely őket örvényeivel ragadja tovább, tovább –, ők, a kegyetlenek visszaédelegnek Gyulai fájdalmaira – hat óra, örökké hat óra van délután, egy perccel sem több, az idő mutatója megállott, a napot egy mágus, valamelyik Josue a rossz szellemek közül a menny kristályívére fagyasztotta, onnan néz alá kiveresült kémszemekkel, mereven! – Hah, e gúnyos pihenés!

Éj, te zárdanő, fogsz-e gyógyszekrényeddel, az álmak öszvegével, megjelenni? Vagy a könyörülő szerzetek némbereinek is tiltva van a kórház némely lázas betegeit ápolni a ragály félelme miatt? –

„Tenni kell” – ismétlé Gyulai szünetlenül.

S mit? E kérdés két lehetséget tárt föl azon párkányokkal, mikről belenézni őrület volt.

Fölfedezze-e a titkot Zsigmondnak, a feszületre tett esküt megszegvén? – Ez borzasztó bűnnek látszék. De legalább hasznos-e eredményeiben? Ha a fejdelemnek erős pártja és vasjelleme volna, akkor mi történnék? – Először megvetné őt, mint árulót; mert egy ösztön él az emberi szívben, használni a hítlenségből támadt előnyöket, de egyszersmind hála helyett undort érezni a szószegő iránt. Aztán, ha a vasjellemű uralkodó egy Rulich lenne, az orosz szörny, fölgyújtaná a senatus termét, hogy égjenek oda azok, kik vagy véleményben fejdelemgyilkosok, vagy legalább ily tervnek kihallgatói és titkolói voltak. Ha ellenben a vasjellemű statusfő a hideg, számító, cselszövényes XI. Lajoshoz hasonlítana; ekkor hallgatna, erősítené magát minden áron új pártelemekkel, tán nagy áldozatokkal is közelítene Boldizsárhoz, és midőn a megtorlás órája üt, rendre vérpadra vezetné a tanácsosokat, hogy megmenekülvén a házi árulástól, később hatállyal léphessen föl a gyűlölt fogarasi gróf ellen.

Így védve lenne a fejdelmi szék; vérrel, fortéllyal, árulással – de legalább védve.

Azonban miután Zsigmond ingatag, változékony és lenge eszű, vezethetne-e bűnön kívül másra a titkos ülés vitatkozásainak fölleplezése?

Mik volnának eredményei egy kegyenc esküszegésének?

Az indulatos és hatalomra féltékeny uralkodó vagy hebehurgya tettek vagy sötét gyanúk által elárulná magát. A senatus akármelyik tagja kiolvasná szeméből és tétovázó szabályaiból rosszul őrzött titkát. A „három fekete golyó emberei” Boldizsárhoz pártolnának. Ő megtudná tőlök a június első napján hozott végzést. A lázadás rögtön kiütne. Zsigmond zászlóját a többi tanácsos sem pártolná, míg egy hitszegővel kellene alatta küzdeni. Íme a vándorbot, méregkehely vagy vérpad Gyulai számára. S nem méltán-e a bűnösre, és haszon nélkül, sőt végveszéllyel a fejdelmi székre nézve?

Nem, a titok kárpitjának vétkes szellőztetése a céltól még távolabb fogna vezetni! –

„Tenni kell” – ismétlé Gyulai, ezen sivár eszmék dacára is.

– Mit? – tudakolá viszont lávaként rohanó s égető érzése.

Ekkor tűzbetűkkel függtek szeme előtt a gyűlés alatt elmormogott szavai:

„Bármit határozzatok, kettémetszétek Boldizsár életének fonalát.”

Minden szöglete szobájának és szívének visszahangozta e sorserejű szavakat.

Gyulainak utoljára is kétséges jelentésű szándékát értelmezni kellett volna, hogy tervvé alakulhasson.

De visszaborzadott, mint egy fölidézett rémtől.

Ekkor már valahára eljött az estve, sötétségével s nyugalma nélkül.

Az álnok éj másoknak osztá ki minden álmait: Gyulait naplója előtt látjuk.

Olvassuk el e naplót, noha betűi egy nemes szív vérébe hullatott méregcseppekkel írvák!

–––––––––––––

„Le fogom győzni ezeket a garázda gondjait a silány életnek.

Szétdúlták ugyan a határsorompókat, melyek két birtokot különválasztanak, betolakodtak az éjbe – az álom és pihenés semleges földjére –, s most, mint Genserich vad tábora a világpolgárosodás országait, elpusztítani akarják a tanulmányok paradicsomát, a hajnal óráit. De én fölfegyverkeztem ellenök. Dúlongjanak ők nappal. Legyen a sötét terveké a fényes dél és Eumenidáké az éjfél: de te, szűz korány, ne fertőztesd meg fátyolodat s kedélyedet, harmatodat és könnyeidet! Te a bölcsesség mátkája vagy, és jegyesed gyűlöli e mocsáros föld páráiból homlokodra szállt föllegeket.

El, el aggodalmai az országlárnak.

Most asztalomon meggyúlt a mécs; körülem könyvek.

Leplet, sűrű szőnyeget a múlt tükrére, a visszaemlékezésre, hol a Gorgó-fő még szünetlen rázza kígyófürteit!

Minden eszme, minden terv, minden ingere a pokolnak és e szívnek, mely tombol az udvaronc vérében, aludjék el! Mert Gyulainak, Zsigmond fejdelem tanácsosának nem szabad ébren lenni, midőn Gyulai, a tudományok szolgája és ápolója virraszt.

Könyveket, könyveket e sötét gondok kergetésére!....”

„Mért loptad magad szemem elébe máglyára ítélt könyv, melynek szerzője Páduából és Bolognából száműzeték?

A szabadakarat és végzetszerűség tárgya kétkedő tolladnak, oh, fél-bölcs és fél-eretnek Pomponace!

Minek kérdeni: a golyó gyilkol-e, ha átfúrta a szívet, vagy pedig a súly és sebesség természeti törvénye egy célozó kéz által alkalmazás alá véve?

Mi vagyunk a golyók. És a sors? Ah, ösmerem e kezet!......”

„Csodálatos, hogy tegnap a történészet, ma a bölcselet, tegnap a Sejanusok rémárnyai, ma Pomponace nyugtalan szelleme beszéltek velem az élet talányairól!

Mért nem szólítanak ők föl régebben e kérdések megoldására!....”

„Midőn Senno, kit a fejdelem kegyekkel halmozott, rakoncátlanul nyilatkozék Boldizsár mellett, midőn börtönéből lázítá a népet, s e nép, noha mindig kancsal szemmel nézte a művészeket, most egy bűn méltó megfenyítéseért ellenem támad, ellenem, ki oly hűn, oly ébren, annyi félreértetés és küzdelem közt őrködtem érdekei fölött; midőn az utcák közbotrányok színterévé váltak, és a részeg szenvedélyek a rend eszközeit sárral s átkokkal dobálták; midőn fegyveres erővel kellett vársáncok alá kísértetnem egy galád embert, hogy a bősz tömeg ki ne szabadíthassa; midőn a forrongás vezérévé azok tolák föl magokat, kiktől legkevesebbé lehete várni, s kiknek elélhetésök is a fejdelemtől függ; midőn naponként rettegni kellett egy csupán fegyelmi kérdés miatt lázadások kiütésétől, és Senno, bármint őriztessem, erővel akar oly bűnök örvényébe sodortatni, melyek rajongásáért vérpadra vezessék; midőn Boldizsár gróf anélkül, hogy nyilvános izgatásba vegyülne, kénye szerint tudja a fejdelmi széket és egy uralkodó igaz jogait megdönteni, s e merényre a mi pártunkból, a mi proletáriusainkból is fog kapni elég eszközöket; midőn a vaskénytelenség percenként mind inkább ösztönze vagy gyávává vagy vérengzővé lennem: ily szörnyű órákban tanított meg a tudomány, hogy a világ színpadán fabábok játszanak víg és szomorú szerepeket, s hogy a mozgató sodrony állítja elő a párizsi vérmenyegzőt és szított tüzet Phalaris rézbikája alá.

A színműnek, mely több mint ötezer év óta ismételtetik, neve – a sors.”

„Pomponace és Sveton! Mondjátok meg: könyveitek miért oly kétszínűek?

Tizenöt éve forgatom e lapokat.

A roskadó római világ korszakáról írt történészet eseményeket tárt föl, melyek borzasztók és aljasok valának. Miután a bűnök aknájában bolyongottam, rémképek, éj és fojtó lég közt; mennyire jólesett szívemnek megint kilépni e föld zöld szőnyegére, hol fűszeres volt a róna, tág és tiszta a láthatár, kedélyt edző s lelket frissítő mind a szellő, mind a vihar! Mint mosolygott felém hazám jelene, s mennyi aranyfonalt szőtt tetteimből a sejtések nemtője Erdélyhon jövendője közé!

Akkor hivém, hogy Svetonból e tanulság foly: van becsesebb kincs az életnél – erényünk.

És Pomponace, mit hirdetett nekem merész könyved, mely a szellemvilág égívén nagy rázkódásokat jósló meteorként repült át? Nem mondotta-e, hogy a »kijelentésekben« vetett horgony nélkül sem süllyed el a remény, szeretet, közboldogság és végetlen tökéletesedés kincseit hordozó gálya, s hogy a bölcselet különszakadva a hittantól s magát emancipálva is megótalmazza nemünk önállását, meg a szabadakaratot?

Minő téveg ez!

Most lássam-e, hogy szavaitoknak balértelmet adtam?

Átok, átok!

S tehát a bölcsesség és történészet, az elmélet és tapasztalás alapja: nem sorozni bűn és erény neve alá a tetteket, száműzni a tulajdonítást, és az események szülőházára fölírni az igaz címet: sors.

Vagy rosszul fogtam föl a tanulságot?

Tán minden könyv olyan, mint a mágusoké, melyet végigolvashatunk anélkül, hogy jelt adjon a fejünk fölött zsibongó szellemvilág, s anélkül, hogy lapjain érdekes apróságoknál, homályos szavaknál és csodálatos cirádáknál egyebet találjunk: de aztán, ha ugyanezen könyvet bizonyos órákon, bizonyos hangulat és szertartások után kezünkbe vesszük, tüstént megleli szemünk azon lappangó kabbalát, melynek kimondásakor leveti ködköntösét a gonosz szellem, előnkbe tűzi sivár arcát, hogy elmondhassák ajkai azon talányokat, melyeket tudni, szövetkezés a pokollal?

Talán az ösmeret és tapasztalás érzéseink rabnője, s mindig a szenvedély gyarapítására készíti adatait?

Talán nincs az egész Vaticannak oly könyve, melyből én most mást olvashatnék, mint e szót: sors?!

Ah, ah, ki magyarázza meg nekem e titkot?”

„Titok: mily undorító szó ez!

Megborzadtam.

De testemen nem azon nagyszerű borzadály nyargalt át, mely midőn összeszorítja a szívet, megkettőzteti ennek erejét, s melyet a vadász érez, mikor az őserdők rengetegében recseg az avar, csattognak a száraz ágak, szétfoszlanak a sűrű harasztok, eltörik az ifjú cser... s kilép az óriáskígyóval küzdő oroszlán, vagy mikor a tó tükrét millió szárny csapta meg, a sima lap apró örvényekké válik, a fölvert vízimadarak tarka szőnyegként sodratnak a légbe, a part szirtjei visszhangoznak.... mert sáté- és nádvánkosain megbődült a nílusi barom.

Oh, ez költői, magasztos, iszonyú!

A borzadás, mely e szóra titok, bennem gerjed, hasonlít egy gyönge idegzetű nő undorához a ronda póktól, a varos békától és a legferdébb nemű rovaroktól.

Nem merész banditák vagy kalózok, de zseborzók, íráshamisítók, ledér nők és kétszín udvaroncok találták ki e sunnyogó, álnok szót: titok.

Mily szenny a ti hűségteken Erdély nagy férfiai, s mily átok rajtam!”

„Meghálálom, nem fogok feledékeny lenni: mondá egy magos rangú egyén oly fondor szolgálatért, melyhez semmi közöm nem volt, s mely a jobbágyi hűség mázát fösté arcára, hogy szerepét jól eljátszódhassa.

Vonjatok kínpadra, nyújtsátok a Procrustes-ágyban testemet, míg térdkötelékei szétszakadnak, aztán emeljetek föl a hevített érctrónra, hol a bakók Dózsát megsütötték cimboráinak élelmül, s midőn az orvos mondani fogja, hogy még egy kínpillanattal több a nemlét édes s enyhe karjai közé vezetne, fektessetek rögtön puha vánkosokra, ápoljátok sebeimet, míg a virrasztó gond reményt adhat háromnapi életre, s ekkor öntsétek torkomba azon szörnyű méregcseppeket, melyeket csak Olaszhonban tudnak készíteni, s melyek nem ölik meg áldozataikat, de elorozzák tőlök az élet jelenségeit, és ha ez megtörtént, fektessétek a tetszhalottat bú-állványra, vonjatok rá szemfedelet, tartsatok innepélyes szertartásokat, szegezzétek jól le a koporsót, vigyétek a kriptába, zárjátok be nagy lakatokkal a vasajtót, hogy midőn harmadik napon föl fogok ébredni a mákonypor álmából, forduljak meg síromban, kapkodjon tüdőm lég után, kék ajkakkal rágjam kezemet, s míg fogaim közt csorog a vér, őrjöngő ordításom gúnydal legyen a passió utáni föltámadásra!

Hah, mint borzad hajam e gondolattól!

De tegyétek ezt velem, csak a szent istenért, ne mondjátok, hogy nekem köszönitek, nekem háláljátok meg azon határozatot, melynek folyama, melynek részlete... ah!... titok.”

– „A kelő nap sűrű ablakfüggönyeimen átlopta sugárait; de arany színök vérvörössé változott.

Eszembe jön a múlt idő, s emlékei átszűrődnek kedélyemen.

»Légy hív Zsigmond fejdelemhez tettel, tanáccsal, szenvedések közt« szóla a hős és szent férfiú, Lengyelország királya.

Mily innepélyes, s érző hangon mondaték ezt!

Soha nem felejthetném el a legnagyobb Báthorinak szívemre kötött óhajtását.

Ő beteg volt. Én nála követségben jártam. Értekeztünk családi s meg erdélyhoni dolgokról. Miután némely intézkedéseket tőn, tudakolódék az akkor még gyermek Zsigmondról, s előhozatá Torino által rajzolt mellképét. Mert unokaöccsét személyesen nem ösmerte.

Elégületlen lőn az arcvonalokkal, s veszélyt olvasott azokból Erdélyre.

Én szívemnek minden erélyével ótalmazám uralkodómat. Hisz örökké szerettem Zsigmondot, s aztán ő Báthori Kristóf fia! De nyilatkozataim egészen más hatást gyakoroltak, mint aminőt remélhettem volna.

Az öreg Báthori István nem tudá elfeledni a rajz okozta kedvetlen benyomást, s noha már lépéseket tett Zsigmondnak lengyel trónörökössé választására, félbehagyatta a további izgatást oly rokon ügye mellett, kinek arca, mint mondá, baljóslatú. Azonban védelmem óta apai szeretettel kezdett hozzám ragaszkodni. S midőn áthatva mondá: légy hív Zsigmond fejdelemhez tettel, tanáccsal, szenvedések közt, ekkor Pleskow hőse meg vala győződve, hogy engemet a törvények és fejedelmi szék iránti hűség regényes, magasztos, önáldozó vértanújává avatott föl.

Hiú álmok!

A vértanúból daemon lőn, szintoly makacs köteleztetéssel.

Mert a hűség nem az erény egyedáruja, sőt közös jog, melyben, midőn a mindenség meghasonlott s különvált, az ég és pokol igazságosan osztoztak.

Átok, átok!

Sejdítetted-e nagy hős, bölcs férfiú és szent aggastyán, sejdítetted-e sírodhoz mennyre függesztett szemekkel tántorgó Báthori István, hogy tanácsod, mely átjárta szívemet, megmérgesedvén átokká fajult, s tán holnap, tán ma, legkedvesebb rokonodnak, Boldizsárnak életét üldözendi?

De sejdítettem-e én is: mivé fog válni számomra Fogaras? S mikor Kristóf visszaszerezte álnokul elorzott becsületemet, és én hálát fogadék, nem csengő ígéretekkel, de néma szilárd eltökélésben: képzelhettem-e, mekkora belterje van e szónak »hála«, s hogy ez egyedül megtöltheti a szív két kamaráját, uralkodhatik a vér és nedvalkat felett, szétronthatja az erény keskeny sorompóit, a bűn mérföldköveire tűzheti ki hódító zászlóját, gyermekjátékként szórhatja el azon kincseket, melyekért támadott, és a rokonszenv s kötelességérzet talapjairól zsarnokkénnyel, mint a többi szenvedélyek, tűzi ki az élet irányát, az akarat végcéljait.

Ah, az átok és áldás, mint cserélik föl neveiket és hatásaikat!

Ah, a bűn és erény két világhajós! Egyik mindig keletre röpíti vitorláját, másik örökké nyugotra. S ki hinné, hogy a két vándor még valaha összetalálkozik; mert híven követi pályáját?”

„Félrevonom ablakom függönyeit, hadd süssön szabadon be a nap sötét termembe!

Mily mosolygó, mint a teremtés első reggelén!

Eszembe jő a múlt idő!

Tizennyolc éves koromban érkeztem a páduai egyetemből vissza.

Békessi pártzászlóihoz állék, hogy a háborgó Erdélynek nyugalmát megszerezni segítvén a közügy mezejéről szégyenpír nélkül elvonulhassak, s tudományoknak áldozhassam egész életemet.

És mit tettem azóta!

Két rövid munkám látott sajtót.

Egyik hasznosnak tartatik, a másik a hű barátnak és nagy mesternek, az én kedves Brutusomnak dicséretére volt érdemes.

De többek-e, mint első kezdet, mint zsengéi azon áldásnak, melyet ha elpazérlánk, nemcsak a jótékony ég legszebb ajándékaira méltatlanok voltunk; de okvetlen éltünket üresnek, pályánkat elhibázottnak s lényünket – hogy úgy szóljak – csonkának fogjuk tartani? Mert az istentől küldetés hite a látnokon kívül senkiben nem ver oly mély gyökeret, mint egy íróban. Tedd őt a politikai láthatár legmagosabb pontjára, honnan ezer család boldogsága fölött őrködhetik; add kezébe az állományi gép kerekeinek mozgatását; engedd éltébe szőhetni a becsszomj legragyogóbb álmait: de még akkor se véld, hogy boldog és a betöltött kötelesség léleknyugalmával bír. Ő magát mindig madárnak fogja képzelni, mely a tavasz zöld lombjai közt sem énekelt, hárfának, melynek nincsenek húrjai, vagy egy szívben zsibongó érzésnek, mely még nem találta meg szavait, rímét, dallamát. Hogyan is hihetné az író elvetett tolláért – e szellemkulcsért – kárpótlásnak a társaság örömeit, kincseit, tapsát – ő ki mint az öreg Philemon, istenekkel beszélhetett volna?!.....

Aztán eddigi csekély dolgozataim szorosan az ösmeret és tudomány körébe vágtak.

De hol maradott a szívvilág?

Már a férfikor délpontjához érkeztem anélkül, hogy képzelődésem halványult és kedélyem veszítette volna smaragdzöldjét.

Elmémben olykor fényképek jelennek meg, kérik tőlem az alakot, a hüvelyt, s gyilkosuknak mondanak azáltal, mert teremtőjök nem levék.

S mégis kísértettem-e meg e mezőn erőmet?

Szereztem-e bár egy költeményt?

Mi a bölcs élet, ha nem minden tulajdonainknak összhangzó munkássága, ha nem a lélek egész virágöszvegének szépen rendezett füzére?

Hol az én koszorúmban a rózsa és emlény, a dal és epedés?

Mondják, hogy midőn az ember véletlenül megborzad, ez azért történik, mert oly helyen lépett át, hol valaki meghalt, és nincs fejköve vagy keresztje: hányszor kelle nekem borzadni annyi eszme jel nélküli sírja fölött járván!

Miért nem emeltem a keblemben küzdő s elhaló érzéseknek, benyomásoknak és szenvedélyeknek emléket?

Miért nem írtam bár egy dalt!....

A könyveknek is megvan sorsa.

Én most nem vágynám Janus Pannonius babérjaira.

Úgy rémlik előttem, hogy az emberi nem új tavaszhoz közelget.

Egy világ fedeztetett föl a másik földgömbön spanyol hajók által.

Ha nem csalódom, ezen szerencsés hajóhoz hasonlítanak Boccaccio és Petrarca művei: mert általok szintén mostanig ösmeretlen continens partjai foglaltattak el a szellemélet tengerén.

Ők kitűzték hódító zászlójokat, és Európa már kezdi sejdíteni, hogy ott oly kincsaknák rejlenek, melyeknek tiszta és kifogyhatlan ércszalagaihoz mérve szegény az óvilág megzsugorgatott pénztára.

Ah, e partok mily zöldek, még név nélküli növényzeteikkel, mily regényesek őserdőik, óriás szirtjeik és tengerszéles folyamaik tájképeivel! Minden ágon szivárványtarka madarak hintáznak, és a kék eget hajnalszín flamingók szárnya hasítja.

Tudtak-e ezekről Plinius emberei valamit, látta-e őket Herodot, ki annyi csodákról értesített?

Petrarca és Boccaccio, ti a görög és latin nyelv jármát vonó szolga népnek, ti a múzsák szajkóinak, kiknek minden érdemök ügyes kölcsönzés volt, megmutattátok az új világot, a nemzeti irodalmat, hol szűz természet van, szabadság és eredetiség.

S csak az olasz tudná-e barbár nyelvét széppé tenni?

S mi magyarok, ha hivatást éreznénk keblünkben, idegen oltároknak áldozzunk, mint Janus Pannonius és csak a Tinódiak énekeljenek e népnek?....

Írtam-e én egy sort hazám édes hangján!

Meg kellett volna kísérteni erőmet, s ha az akadályok közt, ha a járatlan útan, a nehéz pályán csak némi sükerrel is fáradtam vala, nem lenge s léha hír, de valódi érdem koszorúzná a merész kezdeményezőt.

Igaz, mostani míveltségünk csekélylene ily művet, és tudósaink köztársasága figyelemre alig méltatná.

Azonban nem érdem-e néha bizonyos éveken át feledve lenni, elaludni a telet, s mint a barázdába takart mag, kicikázni tavasszal, hogy rajtunk hímezze első reményzöldjét a fölmelegülő természet.

Melyik kút dicsőbb, az-e, melyből, mivel útszélen áll, a szolgák mindennap nehány korsóval merítenek; vagy pedig az, mely sivár homokpusztákon, a közlekedések járatlan terén, egy kőbolt alá fejti gyöngycseppeit; de hosszas évek folytán a fáradt keresztes vitézeknek, kik Szentföldre vándorolnak, legalább egyszer enyhülést nyújthat? S nem köszönhetni-e tán éppen ennek, hogy a szabadító sereg megérkezhetett Jeruzsálembe, a nagyszerű vállalat céljához?

Miért nem írtam én a »döntő mogerek« nyelvén, tieden hazám!........ –”

„S mit tevék legszebb éveimben?

Mint egy méla dal, eszembe jön a múlt idő, s hangjai átszűrődnek kedélyemen!...

Ah, az élet minden képek közt legkevésbé ahhoz hasonlít, milyenné vágyaink föstik!

Hallottátok-e hírét azon őrült művésznek, ki mindig a tengeren utazott? Kivált ősszel, mikor a szélvész süvöltött, táncoltak a hullámok, s megszakadtak a felhők, nem lehete őt az árbockosárról leűzni. Vihar tépte a vitorlákot, a kormányrúd letört, a kisodrott evezők örvény közé tűntek, a hajó sértett girincein habár omlott bé, a szivattyúk sükertelen fáradtak, a nép fölbőszült, imádkozott, átkozódék; de a művész tompán nézett oly vidékekre, melyeket halandó szem többé nem láthatott, s melyeknek fekvését ő a delejtőnél jobban ösmerte. A matrózokot ily gúnyos közöny gyakran ördögökké tevé. A szakadozó köteleken művészünkig másztak, megragadták őt, és a tengerbe vetették. De tudott úszni, mint egy tryton. Nehány perc múlva megint a hajón volt ázott ruhával, csepegő fürtökkel, hidegtől reszketeg kézzel, s ha már az árbockosarat is leverte az orkán, abba a szögletbe vonult, hol félholt emberek hevertek. A villámtól meggyújtott deszkák üszkein melengeté testét, s midőn idegei visszanyerték erélyöket, festék-kagylókat vett elő, és rajzolt egy mosolygó völgyet verőfényes tetőkkel, viránydús szőnyeggel. A völgy hátszínén mezei lak állott, fölfolyókkal, futóborostyánnal és szőlőgerezdekkel pártázott ablaksorral. A házereszen galambok búgtak. Lágy szellők és hattyúszárnyak ingatták a zöld udvar közepén ezüst fátyolként csillámló tó tükrét, melyből kis vízszalagok serkedtek, s terjedének szét parti liliomok, hosszú fűszálak és egy gazdag növényzet gyökereit táplálva. A majorságok fördő, repkedő s a verőfényes helyeken tollaikat szárító köztársasága a legszeszélyesebb csoportozatot alkotá. Széles levelű fák árnyában gyepvánkoson többnyire valamelyik ült a hajó matrózai közől, sikerült, bámulásig hű arcvonalokkal, kezében vadászkürt, enyelgeni a hegyek visszhangjaival, és nyaka körül egy kedves, édes nő hókarjai. Az ablakokból kis gyermekek angyalarcai néztek ki, és a ház homlokára föl volt írva címe: csendélet.

Miután az őrült művész nevét, mint szokás, a vászonszögletre jegyezte, zajongva futkároz a hajón, mely már szirtokra jutott, és elmerülni akar. A nép átkozódik; mert a kába festő rajzát mindig a vonaglóknak, mindig a kétségbeesőknek mutogatja, hogy a csendéletnek vihar közt alkotott másolatja a megtört szemek előtt lebegjen.

Él-e még e művész, s hol üldözi a hánykódó hajó matrózait?

Ti tudjátok ezt!

Ő az emberkebelben van s neve: vágy.

Mennyire különböznek rajzai az élettől!...”

„Mégis valahára könnyet hullaték!

Oh, sebek balzsama!

Tágul szívem, s eszembe jő a múlt idő, mint egy jobb létrőli hit a visszaemlékezés által föltámasztva!....

Őseim nem sok fáradságot okoztak a krónikaíróknak.

Ők házi körben tölték napjaikat.

Régen én is szerettem a mezőt, a csendes alkonyt, a megtérő nyáj kolompolását, a kútágast szürkülő róna közepén, a kémény kék füstjét, a szerény bútorokat egy agg karszékkel, a fölszított kandalló kedélyes melegét, szerettem a falusi életet.

Ki harmincéves korán túl nem óhajt szenvedélyes viszonyok helyett szelíd, hű és állandó ragaszkodást, annak nem volt soha eléggé mély kedélye a szerelem viharaira és a csalódás örvényére. –

Én kifáradtam a titáni küzdésben, mely egész eget akarna elfoglalni. Nem óhajthatom többé együtt az örök érzések világoló mécsét és égető kanócát, napfényét és villámait – nem a szív lázas dobogását mámortalan kéjekkel. S miután választani kell a szenvedély és megelégülés közt, ha dicsérem a kikötőt, azért van, mert ösmerem a tenger szélvészeit.

Melyik bányász ássa a sötét hegyüregekben azon ércet, melyből az én mátkagyűrűm készülni fog! – Hadd lépjen ki sápadt arcával, kérges kezével s nedves szőrrongyaival. Én keblemhez szorítom őt. Boldog akarnék lenni!...”

„Eszembe jut István király temetése.

Minden könnyezett a nagy Báthoriért.

Én a bú-állvány mellett egy némbert láttam.

Nem az oltár madonnája lépett le, nem a művész személyesíté márványból a hit, remény és szeretet eszményét.

Hisz, az ég-arának még nincs Apellese! S hol a keresztyén Phidias?...

Merre tűnt ő, e némber?

A cserkesz hölgy a lerészegült érzékek kéjadóját igényeli; a fővárosi körök királynéi, európai bálványaink, a szilaj, égető szenvedély, a magát hamvasztó szív lángjaira szórt töményfüstöt kedvelik: de téged, ösmeretlen lény a szende, sugár alakkal, a mélyen kék tiszta szemekkel, a szelíd halvány arccal, csak azon hű vonszalom nem bántana meg, mely, mint a májusi ég, meleg és enyhe, rekkenőség és felhő nélkül.

Mért födi nevedet kifürkészhetetlen titok?

A lengyel úrnők, kiktől azt tudakolám, nem ösmerék.

S most e napokban viszontláttam egy lényt, hozzád bámulásig hasonlót; de oly szenvedő vonalokkal, melyek vagy egy csalódott reményé vagy meghiúsult vágyé.

Nővéred-e?

A természet nehezen tudott-e megválni ezen alaktól, mint legszebb eszméjétől a költő, és ismételte más árnyolattal?

Oh, ily magát utánzása becsesebb, mint lett volna minden eredetisége! –”

„Megint ábrándok! Mért kössem csendélet oly sóvárgásához, melynek elérhetése véletlentől függ, sőt lehetetlenségbe ütközhetik?

Mért akarjam a szerelmet a megelégedésrőli rajzban uralkodó színnek?

Nem árulja-e e szerelem magát azon higgadt, ülepült, kitisztált vonzalmul, mely a zavartalan házi örömök alapja és ápolója, míg másfelől ábrándok tartományába téved, s egy lényért eseng, mely inkább tündérkép, inkább egy bűvös óra jelenségei közül a visszaemlékezés ködfátyolain hagyott angyalhüvely, mint oly némber, kinek sorsát rokonszenvünkkel összekötni, szívét szívünkhez szorítani, életét életünkbe forrasztani tudnók?

Mi az ő neve? Bársony volt-e pólaköteléke vagy rongy? A hő égalj cédrusából készült-e bölcsője vagy az észak közönséges fenyőiből? Hol hazája? A hosszú családfa rajza alatt hallotta-e fényes teremben az első dajkadalt,vagy a szintén ragyogó természet sátrában egy terepély juhar zöld függönyei közt? Nép lánya-e ő vagy palotáké? A hatalmas király koporsójánál volt-e rokonai társaságában, vagy tán midőn Guzman mellett lovagolt? Egy-e a két jelenség? Miként történik, hogy ily rendkívüli báj Fehérvárt semmi figyelmet nem gerjesztett?

Ah, ki fejti meg e titkokat?

Fővárosunk igen kicsiny még elrejteni a szépséget udvaroncaink elől.

Jósika beszélé, hogy Márkházy nejének örököse, egy gyönyörű havasalföldi lány a Mojszin-családból, nehány napig nálunk mulatott; de semmi körben meg nem jelent, és véletlenül távozék.

Ha ő volna a kedves ösmeretlen!

Sok körülmény ad helyet e dicső, e felséges gyanításnak.

Havasalföld, úgyszólva, mindig a nagy Báthori védszárnyai alatt élt.

Egy hölgy a dús és büszke bojárok közül a lengyel udvar nőkoszorújába fonathaték, mint a keleti gyöngy gyémánt és rubin kövek mellé.

Mily könnyű a szomszédországban meglelni őt, s mily természetes vala tágult politikai viszonyaink és csaknem szétszakadt összeköttetésök miatt a szép ösmeretlennek István király halála óta nyomába sem akadni!...

Ah, de nem botlik-e kételyekbe a további találgatás?

Mért kísérte volna őt Guzman, a csekély sorsú színész? S midőn ezen hóbortos súgó titkát pénzzel akartam megvásárolni: mért lázadott föl ő, kerítési díjnak nevezvén ajándékomat?

Úrnő iránti tudakoláshoz férhet-e ily gyanú?

Mily titkok, mekkora téveg vezetőfonal nélkül!

Viszont Guzmanhoz kell folyamodnom; noha erős szándékom volt, a makacs idegenek közül senkit magamhoz nem bocsátani.

Ő, az összefércelt szentművek színpadi súgója, elősegítendi-e az én életdrámám legszebb jelenetének eljátszását, s meg fogja-e súgni az ég nagy mysteriumát, a boldogság titkát?

Reméljünk!....

De mégis... mégis a csendélet tervét kár volna bizonytalan kimenetelű ábrándhoz kötni, ha másként is létesíthető.

Nem adtak-e nekem a jótékony csillagok érzékeny kedélyt, mely tárva áll a természet és művilág behatásaira?

Nem vagyok-e középszerű birtokaim mellett is eléggé gazdag az élet igénytelen gyönyöreinek megszerzésére?

Aklomban derék mének tombolnak.

Fegyvereim híresek.

Könyvtáram sok ritka példánnyal és drága okiratgyűjteménnyel tömve.

Havasaimból rég nem zaklatott belények járnak a gyér dombok kristályforrásaihoz, fenyűerdőből cserárnyak alá.

Vadászkürtömre szirttetőkről tíz visszhang felesel, és tudományos leveleimet Hollandia bölcsei s Olaszhon dalnokai örömmel fogadják.

Ha a nap nyugszik, vörös arcával vadregényes tájakon édeleg, őseim birtokán....

El, el innen Fehérvárról!

Abafája, te a Gyulaiak rég nem látott fészke, elfogadsz-e engem erdeid közé könnyült szívvel megtérőt?

Lerázom a gondokat, megszököm a politikai élettől, másra bízom azt a fáradtságot, melyben az ember karja munkától zsibbad, szíve hő vágyak miatt kiszárad, lelke cselszövények közt szétmállik, és az élet sóvárgásokba olvad föl, anélkül, hogy a cél – megközelíttethetnék.

Hűs árnyaidba vágyom, erdős vidék, Abafája!

Midőn göröngyös utakon kocsim végkunyhóidhoz érkezik, fognak e leányaid cserlevelekkel, ifjaid – a nép, melyet védtem – vidor arccal előmbe jönni?

Hiú vágy!

Mért nem akarok ösmeretlenül s méltánylat nélkül élni?

Ne idvezeljetek, jobbágyaim!

Feledni akarom, hogy hatalmas úr voltam.

Oh, a politikai befolyás feltételeit szívvéremmel írám le!

Nem akarok többé e kötményre emlékezni. Örömest feledem én a dicsőségét: csak feledje a pokol annak árát!

Midőn ősi kastélyomba fogok lépni, egybegyűjtöm alattvalóimat.

A kasznár, kulcsokkal övében, beszélleni fog a szűk bortermésről, s mégis hordókkal tűrhetőleg ellátott pincékbe vezet.

Az ispán rossz aratás felől panaszol, de csűrömben magas és széles asztagok néznek rám, tán gyérebben mint máskor, azonban elég bíztatással sorsom iránt.

Kertészem virágok hervadásáról regél; míg felém illatár köde lejt.

És én áttekintvén a vadon tájt, mely zordon égaljával a csendélet számára mégis igen sokat nyújtott, sóhajtani fogok, a virító hegyaljakra vetvén szememet,

»Cur valle permutem Sabina

Divitias operosiores!« – mért cserélnék a sabibinumi völgyért nyomorral járó kincseket!

Oh, boldog ember!

S én volnék-e az?!...

Ábránd, melyből rémítő valóra ébredünk!..... –

A nap hév sugárokkal süt szobámba, s fölkelti a küzdést.

Lódobogás hallatszik: emberek sürögnek.

Eszembe jő a múlt idő; de bájképek nélkül!...

Hisz én a fejdelem szolgája vagyok évek óta!

E gondolatra az országlár kötelességei fölébrednek.

Isten hozzád csendélet!

Látlak-e még valaha, Abafája?

Egy sejtés mondja: soha, soha! – öröm közt legalább nem.....

Íme a fejdelem kocsija, melynek kerekei ablakom előtt eldörgenek!

Ő imádkozni megyen székesegyházunkba.

Báthori Kristóf fia a boldog szűznek könyörög megtámadott trónja védelméért.

Oh, e tény munkára szólít föl!

»– Tenni kell« – kiáltja a politika sivár, rekedt hangon.

Jeladására eltűnik naplóm álma; az átvirrasztott éj jelenetei torzalakot váltanak, és én, a tett rabja, nevetségesnek kezdem hinni a csendélet bájképeit.

A tanulmányi órák végpercei közé vad eszmék tolonganak.... szívem összeszorul, mint a fukar keze, ha drága érc ért hozzá.... belsőmet égő láng perzseli.... agyam üregébe a pokol egy mécset gyújtott, melynek kísérteti fénye rémítő tervekre vet világot.... a haldokló Báthori Kristófnak gyermekéért esdő szeme buzdít.... e vonagló fejdelem kék ajkai, melyek szent énekek közt szűntek meg mozgani, bűnökre csábítanak.... fürteimre lehel a sivár szellem – egy kísértet a reggel tilos óráiban –, s azok fölborzadnak, mint a keselynek szárnya, midőn körmei martalékjának vérereit megnyitják.

Isten hozzád lélekcsend!

»Tenni kell.«

Fejem kábul!

Tollam kihull kezemből.

A komornyik vendégeket jelent be.

S Gyulai, az országlár kiáltja: átkozott légy, sors!

Oh, csendélet, te a regék gyermeke vagy!....

Én terhemet emelem, s följajdulok súlya alatt. –”

–––––––––––––

Eddig terjed a napló.

Sokat gondolkoztam arról – mert az embert apróságok is érdeklik –, hogy ezen rajza egy szelíd, de bűn felé tántorgó kedély küzdéseinek, megszakítás nélkül a kormánygyűlés napja utáni hajnalon íraték-e, vagy pedig rendre, ámbár rövid idő alatt?

A szöveg több helyei az első esetet hagyják gyanítani, míg a napló nagy terje a másodikra látszik mutatni. Az érzések ár-apályának mérfokai mind a két lehetség mellett egyaránt szólanak. Mert ha szívünkbe oly eltökélés szállott, mely kedélyünkkel és cselekedeteink addigi formáival ellenkezik ugyan, de a viszonyok által ránk kényszeríttetik, s valami uralkodó hatalomtól nyervén istápot, némileg csakugyan jellemünknek alapszerkezetéből foly; ha bűnt kell merítenünk éppen azon kútfőből, honnan mostanig erény serkedett, és vágyaink, melyek eddig örökké szelíd szellemekkel társalogtak, rögtön egy daemonnal találkoznak, s ennek is szintén értik csábját, mint amazoknak fölfogták volt ígéreteit: természetes, miként az életnek ily napfordító pontján, mi mások számára alig létezünk, dolgainkat gépileg teljesítjük, lelkünk nincs jelen sem kötelességeinknél, sem szórakozásaink alatt, s ha a zajgó világ körülünk zsibong, s magányunkba visszalépni tilt, szenvedélyünket eltompult keblünkbe zárjuk, s mindig az utolsó hangulatnak, mellyel küzdénk, neszével tartjuk ébren, hogy az elhagyatás óráiban, virrasztásaink közt, a megszakított fonalszálakon szője tovább gyötréseit.

Azonban nem boncolok tovább oly kérdést, melyet adatok hiánya miatt pontosan elhatározni úgysem tudnánk – és szőrszálhasogatás helyett egy igen fontos észrevételt közlök olvasóimmal.

„Tenni kell”: mondá számtalanszor Gyulai.

Mit értett ő ezen?

Vannak eltökélések, melyek bármily szilárd alapra legyenek fektetve, annyi merészséggel nem bírhatnak, hogy az agyidegek sötét rejtekéből a fehér papirosra átköltözzenek. Gyakran kerülnek elő az életben szándékok, melyeket végrehajtani igen, de följegyezni nem tudunk.

Ezen kisebb dologra nincs elég lélekerőnk.

Nemcsak a szemérmet sértő, de a többi bűnöknek is terve csupán igen aljas ember naplójába fér be, s ez aligha egyedül a fölfedeztethetés félelme miatt történik, sőt gyakran leginkább azért, mert a jobb érzések, mint Caesar, palástban akarnak haldokolni, s önmagunktól is szoktuk átallani a léleknek szintén mint testünknek meztelenségét egy tükörben nézni.

„Tenni kell”: mit jelenthetnek ezen magyarázat nélkül hagyott szavak?

Ha eszünkbe jut:

– miként Gyulai a titkostanács határozatának indokait és folyamát elárulni veszélyesnek tartotta;

– miként továbbá minden percben rettegett, hogy Zsigmond fog Báthori Boldizsár ellen jogtalanul föllépni, és ekkor a fejdelem eshetik egy vérítélet martalékául.

Ha fontolás alá vesszük:

– miként Gyulai, a nemzeti hadak tábornoka pártját oly hatalmasnak hitte, hogy ha rögtön gát nem vettetnék, Zsigmond trónja minden erőszakos megtámadások nélkül szétmállik;

– miként továbbá a fogarasi gróf, ha szenvedély nem ösztönzi, sokkal eszélyesebb, hogysem ott kockáztasson valamit, hol különben is célt érhet.

Ha figyelmünket nem mellőzte azon körülmény:

– hogy Gyulai Kristóf vajdától megvédett becsületének hálául magát bűnre is kötelezettnek képzelte, s a leszámolás idejét e criticus órákra szorítá;

– s hogyha Báthori Boldizsárnak – mert különben Zsigmond buknék – rögtön szükség meghalni, ez legtöbb hihetőséggel csak akkor történhetnék végveszély nélkül, midőn Erdély leghatalmasabb oligarchái kimondott végzésöknél fogva rá gyilkot emelni kényteleníttetnének.

Ha, ismétlem, e tekinteteket mérleg alá vontuk, napló nélkül is meggyőződtünk arról, hogy e szavak, „tenni kell”, mást nem jelenthetnek, mint fölingerelni, rábírni a semmit nem sejtő Báthori Boldizsárt, hogy mielőbb a fejdelem elleni törvénytelen tette által a bosszuló igazságnak vérbíráskodásra alkalmat szolgáltasson.

–––––––––––––

XI.

Eleonóra, mihelyt Guzman által a maestro szerencsétlenségéről értesült, nem tudott Sebeshelyt maradni.

Közel volt már az éjfél, mikor kasztíliai lovagunk a mysteriumok annyi veszélyt hozó napján e havasos vidékre érkezett.

Sennóné nem várhata hajnalt. Látni akará férjét, s megosztani vele a szenvedéseket és rabbilincset.

Hogy a nagyuraknak hatalmában álljon egy szegény, egy pártfogás nélküli művészt kínzani: ezt ő, a sors mostohaságát ismerő némber, természetesnek hitte; de, hogy létezik a világon erő, bűn vagy bosszú, mely meggátolja a szerelmet azzal, ki által boldogíttaték, együtt tűrni nyomort, hogy létezzék polgári törvény, mely kétségbe hozza egy nő jogát, férjét követni a börtönbe és vérpadra – óh, ezt Eleonóra képtelenségnek tartotta. Ily vad szokás nem mocskolhatja be sem az emberi szívet, sem a büntető könyvek lapjait! –

Az éj – mint olvasóim rá emlékezhetnek – híves, fellegtelen, nyugodt, holdvilágos volt.

– A szászsebesi börtönbe rekesztették-e Sennót? – kérdé a sápadt nő, míg mantilláját elővette.

– Igen, de holnap hajnalban Fehérvárra kísérik – mond Guzman.

– Bizonyosan?

– Genga mondá. Ő mindennek utánjárt a kék darabontok őrmesterétől.

– Induljunk tüstént Fehérvárra.

Nem adaték don Guzmannak, a híres Cidtől örökölt bátorság mellett is annyi lélekerő, hogy e nő tekintetének, mely akart és esdett, kért és parancsolt, ellenszegülni merészeljen.

Fél óra múlva járatlan ösvényeken lovagolnak ő és két némber.

Barbara az út sanyarúsága iránti panaszát védszentekhez emelt fohászkodásokkal vegyíti.

Eleonóra mantillája szétbontakozik. E nő nem érzi a hideg leget, mely már Guzman fogait – igaz, hogy a kasztíliai égaljhoz szabott köntös miatt – oly gyakori és hangos érintkezésekbe kezdi hozni, minők egy ágyútelep dörgésekor még a vitéz liga zászlói alatt is mutatkoztak néha, de nem nála a derék bajnoknál – hisz ily gyöngeség elveivel jönne összeütközésbe –, hanem szomszédainál, s nem is a hideg miatt.

Súgónk sok csapásai közt legalább azon vigasztalással halad, hogy Sennónét rábírhatta gondosan kikerülni az országutat.

– Gengához érkezünk – sóhajtá magában –, és ő jól le fog hordani, mert tudhatám, miként Senno úr kissé féltékeny, és Gyulai Pál őnagysága rossz szándékokkal bíbelődik. Azonban válaszolni fogom: „Rendező úr, íme én úgy hoztam el a fiatalasszonyt, hogy egy madár sem látta meg. Ha hibáztam, ám állja ki ön több lélekerővel Eleonóra tekintetét; zárja őt valamelyik szobába, s küldje éjfél után vissza Sebeshelyre szinte járatlan utakon! Én szívesen ajánlkozom vezetőnek, s megint minden a régi lábra leend helyezve.”

Utasaink hajnalszürkülés előtt Fehérvárt voltak.

Ebből önként folyt, hogy Sennóné férje levelét, mely megtiltá a havasos vidékből távozni, nehány órával érkezése után vette át a bámuló s bosszankodó Gengától, ki miután Eleonóra nem annyira a törődések és átvirrasztott éj, mint keblébe fojtott küzdései miatt kornyadozott, szívetlenségnek tartotta nem saját házában tenni oly intézkedéseket, melyek a vizsga szemek elől szintúgy megótalmazhatták tejtestvérének féltett hitvesét, mint Sebeshely szirtei és őserdői.

–––––––––––––

Gengának a cselédházon s konyhán kívül három szobája volt, kertre nyíló, magas és vasrostélyú ablakokkal.

Ezen épület nemigen messze fekvék Szent György-kaputól, az elővárosok akkor legnéptelenebb utcáinak egyikében.

A tágas és külön ajtójú szögletszobába Genga költözék. A középső terem Eleonórának nappali s a mellette levő kis kabinet hálószobája lőn.

A bútorok kényelmet nyújtottak. Minden rendben tartaték. Csín, tisztaság és pontos szolgálat volt, de ama kedélyes jellem nélkül, melyet csak egy nő felügyelete tud elővarázsolni.

Sennónénak nem engedtetett meg a háztartás körül semmibe vegyülni, mert másként kikerülhetetlen lett volna börtöne küszöbén átlépni.

Ő t. i. fogoly vala. –

Mert Genga, minthogy már a maestro nőjét Fehérvárról el nem távolíthatá, szigorú intézkedéseket tőn minden kandiság és híresztés ellen. Ő nemcsak Senno féltékenységét ismerte, de Guzman által Gyulainak tudakolásai felől és magától Sennótól a mysteriumot megelőző botrány titkos indokáról értesülve volt.

Két cseléde közől a főzőné egy udvarhelyszéki vén anyó vala, pergő nyelvvel és kutató szemekkel: ezt, rendes fizetésén felül megjutalmazván, rögtön egy deszkával kereskedő góbé szekerén honába visszaküldé.

Másik cselédje savoyard gyermek volt, a hegyi lakók bárgyú fajából, rövid ésszel, hű szívvel s azon vador tájnyelvvel, melyet még az olaszul jól beszélő is csak külön tanulmány után értett.

E savoyard nem levén veszélyes, el nem bocsátaték; de kötelessége csak a Genga szobájára szoríttatott.

Ily rendeletek következésében Barbarára kellett nehezkedni a kamara, konyha és öltözködőszoba minden terhének. Ő volt házasszony, szakácsnő és komorna oly szigorú parancs mellett, hogy Eleonóra lakának ajtóit mindig zárva tartsa. Ezt a vén dajka nagy lelki erély nélkül is teljesítheté; mert Sennóné észre sem látszott venni a korlátló szabályokat.

Nappali terméből egy szárnyajtó vezetett nehány kőlépcsőn a kisded virágos kertbe, melynek komor, magas falai zárdáéhoz hasonlítottak: mit igen természetesnek találunk, mert a kert szabad mezőre nyílt, tehát csak nehezen átmászható kerítvénye által szerezheté meg azon bátorlétet, melyet akkor a félrefekvő házak lakói nem mindig élvezhettek.

A kőlépcsőről szűk, de kecses láthatár terjedett a Bilakig, hol annyi gyógyfű terem, s oly sok török és magyar vér omlott! – Balra kopár szirtoldalak és fakó Ünőkő zárták el a szem útját.

A kert alig volt egy holdnyi, s mégis pusztán hevert nyesetlen fasorokkal, benőtt ösvényekkel, dudvás virágággyal, csalán közé fonult komlólugossal, tört és mohos kőpaddal.

Midőn este lőn, s a savoyard az udvarkaput bezárta, Genga mindig rövid látogatást tett Eleonóránál, s búcsúzáskor kinyitá a kertajtót, hogy vendége szabad leget szívhasson; a kulcsot, mikor a nő már le akart fekünni, Barbara vitte be a házúrhoz.

Sennóné sem a tilalom, sem e szabadság után nem kérdezősködött. A tiszta éj nagy részét künn tölté, az esős időkben benn virrasztott; mindig komoran, de örökké panasz nélkül.

E megkövült fájdalomnak, mely könnyekké ritkán olvadt, mely viharos kitörésekkel nem enyhíté magát, s mely tétlen elszánással várta az ég védelmét vagy a sors tiprását: rögtön más alakot, új lengületet adott egy véletlen fölvilágosulás, melynek titkához olvasóim a közelebbi szakaszok drámai formába szorított jelenetei által jutandnak.

–––––––––––––

XII.

(Eleonóra nappali terme. A kertajtótól, mely északra néz, balra zömök ruhatár. Ez hátával egy kettős ajtót fed, mely különben Genga szobájába nyílt volna, de most zárva van és köze a hangot minél rosszabbul vezető anyagokkal tömeték meg. – Jobb kézről kisded kabinet, melynek a konyhával összekötött cselédszobába – hol jelenleg Barbara lakik – vivő falajtócskája szinte zárva áll.

A nappali teremben csinos bútorzat és még hátra nem vont lilaszín ablakfüggönyök.

Reggeli nyolc óra van.

Eleonóra felöltözött, Barbara rakosgat.)

Barbara. Ah, (ásít) már ennek is vége. Minden rendben van, és tiszta mint a tükör. Hozzam a reggelit? Lassan idd meg, szép babám, s beszélgessünk. Majd egy kis ebédet készítek... sokszor nyitom ki és zárom be ajtódat; hiszen ezzel is telik az idő! Naponként mondja Genga úr, hogy elűz, ha zajt csinálok; pedig én ölemben hordoztalak, mikor még nem is tudtál járni. Boldog szűz, szabad-e neki téged így megbántani?... S milyen puszta e ház! Sebeshelyt szökdécselt a patak, martján gyermekek játszottak, gübbenői közt a halászok pisztrángot kerestek fáklyával és szigonnyal; minden dombról fűrészmalmok zúgtak, mintha egymásnak hosszú estéken régi meséket beszéltek volna; te énekeltél, nekem utcára is szabad volt kimenni, a betegek orvosságot, a koldusok alamizsnát kértek; éjfélig is vártuk Senno urat – jól telt az idő. – De itt a kapu felé sem lehet közelítenem. A kenderhajú kisfiút reggel elküldik hazulról, Genga úr bezárkózva él, erre még madarak is alig repülnek, minden oly csendes – csak a kamarában lármáznak éjjel patkányok, vagy szellemkék... minthogy kár soha nem történik, tán a szellemkék. Kis babám, tetszik-e neked itt?

Eleonóra. Dajkám, jöhet-e kérdés alá kevés vagy sok kényelem, midőn ő fogva van?

Barbara. Boldog isten, hisz Senno úr ült még börtönben.

Eleonóra. Akkor nem volt neje, s így az emberek igazságtalanok voltak iránta; de nem, mint most, kegyetlenek. Nagy ég, mennyit kell neki értem aggódni, s én...

Barbara. Elsápadtál kis babám, nagyon halvány vagy. Áh, ne mondd, mint szoktad, hogy nem eléggé bánkódol! Ha Szeremi Menyhért nagyuram meglátna... Jézus Mária, ha látná a kis Ellit ily komoran! Miért nem álmodsz fehér gyöngyökről?

Eleonóra. S mi okból gyöngyről, dajkám?

Barbara. Mert a fehér gyöngyök könnyet jelentenek, és te szerencsés volnál, ha sírni tudnál. A könny nem hervaszt.

Eleonóra. Lásd, Barbarám, én ma reggel sokat zokogtam, de fejem miatta kábult lett, és szívem nehéz. Nem mindennek használ az orvosság is.

Barbara. Te sírtál? Én hajnal óta örökké figyeltem. Sebeshelyt a legkisebb neszt is hallám. „Ah, az én gyöngyalakom még alszik, mert virrasztott... már piheg... fölébredt... most szemei Senno urat keresik... bizonyosan álmában szünetlen vele csevegett, különben emlékeznék, hogy éjre haza sem jött... Boldog szűz, mily szépen imádkozik az én Ellim, mindig térdelve és áhítattal, mindig bűn nélkül!... Már dajkáját csengeti be; megyek, szemem fénye!” Örökké így ügyeltem rád Sebeshelyt. De itt még a kicsin falajtó is kettős, és zárva kell hogy legyen, semmit nem hallok. S te sírtál volna?

Eleonóra. Álmomban atyámnál valék. Képzeld, megőszültek fürtei! Görnyedten ült egy színhagyott karszékben, és szomorú múltak közé látszék mélyedni. Mennyi por volt bútorainkon; mennyi pókháló csüggött szakadt rojtokban a falakról alá! Vetkezőasztalomon a virágserleg helyén halálfő állott és fölötte egy feszület. Én atyám lábaihoz akartam borulni; de midőn meghajlanának térdeim, érzem, hogy csak Sennóval együtt fogadhatnám el a bocsánatot és áldást. Az ajtóra függesztém szememet, őt váró, érette dobogó szívvel. Kit vársz – mondá apám feddő hangon –, hárman vagyunk e szobában.... Dajkám, a koponyára célzott-e ő?... Szörnyű álom volt ez.

Barbara. Kis babám, halottal álmodni csak változó időt jelent. S nézd, tiszta még az ég. Később zivatar támadhat, mert az álmak istentől jőnek, és képes beszédökkel nem hazudnak, ha tudjuk jól magyarázni. De míg a fellegek kibúhatnának rejtekeikből, hogy a nap arcát sötétté és szomorúvá tegyék: addig Genga úr bizonyosan elmegy hazulról. Lelkem élete, mikor magunkra maradunk vedd föl sűrű fátyolodat, itt a kulcs, siessünk, láttogassuk meg férjedet. Addig te mindig aggódni fogsz, míg tőle nem hallod, hogy nincs veszélyben. Engem itt fenyegetnek, ha szobádból kibocsátnálak. Hiheted-e, holott én emlőimről tápláltalak. Szeremi Menyhért nagyuram sem merte Barbarát a kis Ellitül elhajtani; tudod mikor Senno úr gyakori látogatásaiért bosszankodék. Ki űzhetne el engemet tőled? Nevetség, nevetség! – Jer, szép babám, férjedhez.

Eleonóra. Mit mondasz? Neked jobban kellene engemet ismerni. Képzelheted-e hogy elfogadni merjem ajánlatodat?

Barbara. Szent ég! Micsoda bátorság kell erre? Aztán szemem fénye, neked jól áll szíved. Férjed oldala mellett lovagoltál rengetegek közt és pusztákon. Midőn tanyánk ablakán a huha szólott, nem féltél a jósjelektől; midőn ösvényünkön a fenyőt villám gyújtotta meg, nem rettegted az ég haragját; midőn éjenként az ozmán várromok párkányáról szél zúgott, nem aggódtál a dzsinektől és azon sivító ének miatt, mellyel ők Eblist köszöntik; midőn a szirtrejtekekből nyílvesszők repültek felénk, bátran vezetted lovadat, s csak ha Senno úr mondá, eresztéd sisakrostélyod arcodra. S most félnél-e te? S miért, gyöngyöm?

Eleonóra. Nincs-e megtiltva szobámból távozni?

Barbara. Kis bohó, hisz Genga úr nem a tatár cham, he, he! – Ki félne az ő parancsától?

Eleonóra. Tudod, hogy Senno nem bocsát maga elébe. Fontos okai lehetnek. Szabad-e nekem áthágni akaratát? Ő igen indulatos... ah, az én szívem még megszakad.

Barbara. Életem fénye, ha csak egyszer találkoznál férjeddel, s tőle magától hallanád, hogy nincs veszedelemben, nyugodt lennél; de így bármint biztat Genga úr és a jó Guzman, lassanként megöl a bú.

Eleonóra. Igaz, ők csekélynek festik s talán hiszik is e csapást. Ők mindennap várják Senno szabadulását. De nem csalódnak-e, vagy nem akarnak-e ámítani? Nagy ég! Ha az isten minket ostorozni készül, ha atyám átka... ha álmom képei jósjelek voltak... ha a koponya... (megrázkódik) Barbarám, ha őt veszély fenyegeti...

Barbara. Mihelyt Genga úr elmegy, siessünk hozzá.

Eleonóra. De ha szeme kárhoztatni fogja tettemet...

Ekkor a szomszéd szobában, hol a házúr lakott, szokottnál nagyobb vitatkozás támad. Eleinte a megtömött és ruhatárral fedett kettős ajtó azon érthetlen neszt bocsátá csak át, melyből még egyes szavakat sem lehete kivenni, s csupán annyi vala gyanítható, hogy Genga oly emberrel, kinek hangja Eleonóra és Barbara előtt tökéletesen ismeretlen vala, nem legkellemesb modorú szóváltásba egyeledett: de később, mint látszék, még magasabb fokra hágtak szenvedélyeik; mert a párbeszéd némely töredékeit nőink, ha elég újságvággyal bírtak volna hallgatózni, már kivenni és összeállítani tudhaták vala; mi azonban nem történt, mert Eleonóra feje és szíve inkább volt saját ügyeivel betöltve, mintsem másé iránt érdekeltessék, Barbara pedig szép növeltjét okvetlen rá akarta bírni Senno meglátogatására; vagy azért, mivel ezt a nő kedélyére jótékony befolyásúnak tartotta, vagy pedig, mert egy kis ellenszegülést, egy kevés dacot szükségesnek vélt azon örömtelen és unalmas helyzettőli menekülésre, mely fehérvári lakásukat még sokkal egyhangúbbá tette, mint a sebeshelyit. De Sennóné rendíthetlen volt.

– Hadd, Barbarám, kecsegtetéseidet – szóla szelíd, de csüggeteg arccal. – Karjai közé sietni, hogy egy feddő tekintet, egy haragos homlokredő által visszautasíttassam... a találkozás örömeért felzavarni terveit, s tán még nagyobb veszélybe taszítani őt – ezt, Barbarám, nem kívánhatod. Neki fontos okai lehetnek melyért nejét látni nem akarja. Tudod, mint ragaszkodik hozzám.

– S mégis, szemem fénye, örökké elzár, midőn városba érünk. Csak a pusztákon vándorlásaink alatt vagy szabad. Miért van ez így?

– Hát elfelejtetted sok ellenségeinket? Rokonaim üldöznék őt, ha rám ismernének.

– De a törökök és olaszok közt nem lakik senki a Szeremi-családból, s mi mégis mindig magányban élünk.

– Hisz az én óhajtásom ez. Bírván őt, mi szükségem a világra.

– Lelkem élete, kinek vágyai teljesülnek, hogyan könnyezne? Te gyakran valál szomorú.

Eleonóra neheztelő tekintetet vetett a dajkára, s arcán egy nyugtalan kifejezés tanúsítá, miként beszélgetésök ingerli kedélyét, s azt már félbeszakítani szeretné. De Barbara nem figyelt rá.

– Gyöngyöm – szóla –, mondjam-e, hogy most komolyabb oka van téged bezárni mint máskor? Szent József, mekkora hazugság volna ez. Eszembe jutna halálos ágyamon fő bűneim közt, s megzavarná lelkiismeretemet. Nem, kis gerlém, Senno úr most is csak azért rekeszt a szobába, s nem hagy kimozdulni, amiért régebben.

– Hogy érted ezt? – kérdé szigorúan Eleonóra.

– Ő féltékeny. Ő nem bízik hitedben s szerelmedben.

– Honnan vetted e szabadságot? Mióta engedtem meg, hogy férjem rágalmazd? Mondottam-e valaha, hogy Barbara Eleonórával lakhatnék egy fedél alatt akkor is, ha gondatlan fecsegéseivel Sennót sértené? Távozzál, magam kívánok lenni.

– Szívemnek szíve, bocsáss meg – esdeklék a dajka, míg könnyei hullottak. – Én – folytatá félénken – nem emlékezem, hogy látott volna gyermekkorod óta rokonaid közül valaki, itt Guzmanon s Genga úron kívül senki sem ismer, s férjedet ki gyaníthatná azon foglalatosságban, melyet most űz? Felfödöztetésről tehát (de szép babám, ne haragudj, ne tekints oly sötét homlokkal rám), csak azt akartam mondani, hogy fölfedeztetéstől félni nem lehetett volna... és mivel téged mégis házi fogságban tart, (ah, istenem, te neheztelsz rám) igen, ebből hittem, hogy ő erősen féltékeny.

– Ha féltékeny lenne is – szólott Eleonóra sápadt arccal, hidegen, míg hangjának egy alig észlelhető rezgése mutatá, hogy keblében erős érzések nyomultak elő –, ha kétkednék is hűségem felől, okvetetlen hibás-e ő? Melyikünk vádoltassék joggal? Te, Barbarám, nem tudhatod. Ellenem szól mindenesetre, hogy szétdúltam egy kötelességet... Ah, szegény atyám!... Ki szülői iránt bűnös volt, mi által nyújt kezességet a férjnek? Egyik viszony szentsége támasza a másiknak... De – folytatá kevés szünet után – fejem kábul, rossz kedvem van, szeretnék magam lenni, okvetetlen magam. Majd egy óranegyed múlva behozhatod a reggelit. Távozz.

Barbara kétkedve állott, míg szemei a nő parancsoló tekintetével találkoztak. Midőn mormogá: – Ő ördöggé festi magát, hogy Senno urat angyalnak higgyük – már Eleonóra kerevetre ült, és hímzőtővel kezében, egy mintarajz idomait vizsgálta, melyet a rámára egészen átmásolt, s melynek csupán földje hibázott még.

A dajka ajtó felé tipegve visszanéz úrnőjére azon kisded szürke szemekkel, azon redőzött homlokkal, kérő és tolakodó arccal, melyből nehéz volna elhatározni: minő érzések csaltak két öreg cseppet pilláira?

– Megyek, kis babám, mint parancsolád, megyek.

Ekkor a kilincsre tette kezét, s miután semmi marasztást, semmi választ nem nyert, fölnyitá az ajtót, s a küszöbön mondá:

– Ő inkább szereti férjét, mint szent Teréz és szent Aubergis a feszületet. Ő halálra kínzaná magát Senno úrért, mint ezek a megváltó képe előtt. Bölcs isten, szent isten, szabad-e így ragaszkodni földi dolgokhoz.... Babám, bezárjam-e az ajtót?

Eleonóra intett fejével.

A kulcs lassan fordult meg a zárban, s a szép és bús nő egyedül maradt.

–––––––––––––

Barbara a konyhába tipegett, s elégületlen pillantásokat vetett a szerény tűzhelyre, melynek terjedelme egy nőtlen művész háztartásához volt mértékelve; a félrevont csuporra, melyben Eleonóra kész reggelije állott; az óntálak- és tányérokra, melyek igen kényelmesen elfértek a fogason; három vagy négy ezüst kalánra, mely mint nemesebb anyag, pléh társaitól különválasztva volt, s minden nemtelen érintkezéstől ótalmaztatott. Barbara csaknem megvetéssel tekintett ezen gondoskodása alá bízott tárgyakra: nem azért ugyan mintha Sebeshelyt minden csupa arany és ezüst volt volna, korántsem; de mert eszéből ki nem űzhette, hogy ő és úrnője becsukva tartatnak oly egyén által, ki semmi hatalomjoggal fölöttök nem bír, ki e tettét talán Senno rendelésével sem igazolhatja, s ki végre az elorzott szabadságért legkisebb kárpótlást sem tud kényelem, bőség vagy fényűzés útján nyújtani.

Barbara kevésbé tartozott, mint más vén anyók, az epés nedvalkatúak közé; de mégis midőn a konyhaküszöbre lépett, nem állhatá meg, hogy csípőire ne szegezze kezeit, gúnyra ne csavarja alsó ajkát, és farkasszemeket ne váltson a kis verébbel, mely az eszterhán csiripolt, a rőt kandúrral, mely a kútpárkányra ülve részvékeny kedélyel nézte két galamb turbékolását a háztetőn, és Vigyázzal, a kopott szőrű ebbel, mely jámbor fejével, mint sok más kutya, hitte, hogy valami fontos és eredményekre vezető kötelességet teljesít, ha a kerítésen át minden utcánjárót megugat.

– Itt üljek-e én – mond a dajka –, én, kit Szeremi Menyhért nagyuram (áldja meg a szent isten) mindig megbecsült? Eltűrjem-e, ha ezen idegen ember, kihez soha szolgálatba nem szegődtem, gorombán parancsolgat, s ha a kis majom, az a kondorhajú inas – midőn kérem, hogy valamit segítsen fahordás vagy seprés körül – megnógatja fejét, s vigyorogva továbbáll? Nem, ezt elhordozni nem lehet!... De mit tegyek? Az én babám makacs, vakon imádja férjét, mindent tűr. Ellim, Ellim, szerencsétlen gyermekem!

E rövid kitörés után, melyet elfojtani nem tudott, rögtön megváltozott Barbara kedélye. Az ingerültség helyébe aggodalom és bú következett. Száraz ujjaival egy könnycseppet törölt le szeméről, s fuldokolva sóhajtá: – Ő ma rosszabb kedvű. Arca fehér, mint a liliom. Korán hervad el, korán! Nagy ég, mily hosszú nekem az élet! –

Bánattal Eleonóráért, és unalommal e magányos, e zárt lak iránt, tért a vén nő a konyhába vissza, s éppen a tűzhely felé tipegett, hogy az árván hagyott reggelit már szemügyre vegye, midőn sikoltás hallaték, rövid, megszakított és metsző.

– Szent József, mi ez? – rebegte Barbara.

Ajtózörej következett.

A dajka oly gyorsan mint csak kora engedé, ment kis hálószobáján át az Eleonóráéba.

– Nyisd ki az ajtót! – követelte Sennóné indulattal és a fordítót zörgetve.

– Jézus Mária – szepegé Barbara –, valami szerencsétlenség történt.

A zár föltárult.

– Könyörülő szent isten! – kiáltotta a dajka, Sennóné arcára vetvén szemeit – minek kellett még megesni? Micsoda csapás érhetett minket? Te elváltoztál. Az ég szerelmeért, kis babám... mi az?... te reszketsz? Ellim, szólj, végy erőt magadon! Jézus Mária, te beteg vagy, arcod lángol és sápadt.

– Engem kijátszottak, elámítottak, megcsaltak – szólt Eleonóra lihegve és a szenvedély miatt lenyomott ércetlen hangon. – Jer Barbara, induljunk!

A dajka bámulva kérdé: hová?

– Sennóhoz, börtönébe, látni akarom őt.

– De az istenért, még Genga úr nem ment el hazulról.

– Mit kérdem én azt! Mi köt akaratához? Jössz?

A dajka legyökerezve állott.

Eleonóra különben gyöngéd, érzelmes, kímélő nő, félretaszítá az ajtó elől, s míg Barbara bámulatából kieszmélhetett, már az udvaron volt.

Mi, hogy e gyors változás okait sejdíthessük, tekintsünk a másik szobába, hol Genga lakott.

–––––––––––––

XIII.

(Tág szoba. Rendetlenül összezsúfolt bútorok, mint szokott lenni a szállásaikból ki vagy még be nem költözőknél. Az asztalokon és ülhelyeken vegyesen férfi- és nőruhák, többnyire ódonkoriak. Itt-ott handzsárok, török szablyák, lovagkesztyűk, római sisakok és a szentkönyv történeteire szükséges hangszerek, sípok, tárogatók sat. A terem homályos, mert a kertre nyíló ablak táblái csaknem egészen behajtva vannak, s minden világ az ajtón felüli keskeny nyílásnak porlepett és mocskos üvegkarikáin szűrődik át.

Genga pongyolában ül egy karszéken, mely az Eleonóra szobájába vezető, de mint láttuk, elzárt és ruhatárral fedett ajtóra támaszkodik.

Rendezőnk szemeiből átvirrasztott éj vagy csüggeteg kedély bágyadtsága tűnik ki.

Pierro belép.)

Pierro. Szolgája, signor Genga! Tartsa isten önt, és védje a szent szűz. Soká maradtam ki, nemde?

Genga. Alig hihettem volna, hogy kegyed elvállaljon egy megbízást, melynek eredményéről aztán napokig halassza az értesítést... Miután már nem győztem önt várni, hányszor kerestem szállásán!

Pierro. És sohasem talált hon! Én, signor, már nem szoktam hazamenni. A tükör, asztal, az ágyvánkosok, a papírsüveg, mint régi ismerőseim gúnyos csekélyléssel fogadnának. „Pierro, te himpellér vagy”, mondaná a legkisebb rongy azon öltözetből, melyben egykor annyi tapssal üdvezeltettem. A lorettói szűz is ritkán lát térdelni az oltárköveken, és a rózsamáli bor zamatjára csak homályosan emlékezik Pierro. Cospetto, cospetto, mint megváltozott e szoba is. (leül) Rend, csín, összhangzás sehol! Ma izent Sofronia kisasszony, hogy látogatnám meg. Ha elmaradok, bűnösnek fog tartani, holott az ő kárhoztatása egyenesen szívemet sebzi. Őrizzen a lorettói szűz a signora haragjától! Kegyed tudhatja, mily hangolatban van most. Föl van-e dúlva a kisasszony kedélye? Kényes volt-e a levél tartalma? Kiengesztelődhetik-e irántam? Kockáztathatok-e egy udvarlást nála? Vagy tán Pierro örökre száműzte magát védnőjének színe elől! –

Genga mindig nevekedő csudálkozással hallgatta a bajazzót. Érté, hogy valami váratlan történt, s hogy az Senno sorsával veszélyes kapcsolatban áll. De mi lehet, kitalálni nem tudta. Ő, midőn a levelet Pierrónak átadá, Sofroniához sietett volt, hogy tervök kimenetele felől rögtön értesülhessen; de a szerelempostát, ki a tudvalevő körülmények miatt hosszasan késett, bevárni azért sem lehetett, mert a színésznő, kitől Cecil éppen akkor távozék, szórakozott vala, s elárulta, hogy maga szeretne maradni, s hogy különösen Genga jelenléte, ha nem terhére is, de aggodalmára van.

Mi volt ily gyors változásnak oka, s miért történt, hogy Sofronia később, hol egy, hol más szín alatt kikerült minden beszélgetést vele, ezt felfogni nem bírta.

Annyit látott, miként a lány rejtélyes szeszélyei, megmagyarázhatatlan hidegsége vagy tartózkodása által eltűnt a legtöbb sikerrel kecsegtető remény Senno megszabadítására.

Gondolhatni tehát, hogy szokatlanul komor volt.

S mi is lehete oly tevékeny embernek lehangolóbb, mint három hosszú renyhe nap, melyben minden perc Senno életével játszhatott, s melyben a kebelbarát féltett ügyeért munkálni és a megindított nőcselek fonalait vezetni rés nem nyílt.

–––––––––––––

Pierro előbb megütődött, midőn sejteni kezdé, hogy Genga a levél történetével ismeretlen; utóbb bosszonkodék magára, látván, miként tévedésből új bajt gyűjtött fejére, s már kénytelen oly vallomásokat tenni, melyek ügyességét nem a legszerencsésebb világításba helyzik; végre azon kérdés által: mi köze lehet Gengának Sofronia szívkalandaihoz, nem hihető-e, hogy ő az elorzott iratka tartalmáról szinte mit sem tud, szabad-e egy idegent a diák miatti botrányos kaland részleteibe avatni, s így félig elárulni egy némbertitkot; ismétlem, ezen kérdések által, melyeket többször hányogatott elméjében, igyekezett magával elhitetni, hogy neki éppen semmiről sem szabad a rendezőt értesíteni.

De Genga mindent és rögtön tudni kívánt. Hangja elárulá, mi mélyen van érdekeltetve. Sápadt arcán nem a régi hidegség, szavaiban nem közöny, éles fekete szemeiben nem kisszerű újságvágy, modorán nem faggatás parányi pletykákért ömlék el: de egész lénye oly határozott lőn, mely egyszerre kért, akart, kényszerített s még a furfangos Pierrót is zavarba hozta.

Volt-e mit tenni? – A bajazzo elbeszélé a városberekbeni találkozást, közlé viszont föltámadt hiedelmét az iránt, hogy a „kék darabontok” elszökésekor Mészáros kísérletét is a diák ravaszsága juttatá zátonyra, megemlíté az astrolog gyanús jóslatait, s hogy valószínűleg a két bitóvirág egy kézre játszik. Szívéből sajnálta azon kedvetlen körülményt, minélfogva éppen ő, ki még fiatalkori gyarlóságai közt is a lorettói szűz pártfogásába veté reményeinek horgonyát, és az egyházi hatalom iránt örökké tisztelettel volt, most oly embert – t. i. Farkas Istvánt – kénytelen rossz színben álló cimboráskodással vádolni, ki tulajdonképp nem a világi rendhez tartozik, és ha nem is pap, mindenesetre hosszú ruhában jár.

Eddig csak derekason forgott Pierro nyelve, sőt amint ötletei az előadási tárgyról félrevezetni kezdék, arca kividorult, tagjárása élénk lőn, s több versen hullatott el apró töredékeket azon csípős és szemtelen elmésségekből, melyek beszélési modorát jellemzék. De midőn kénytelen lőn Szent Miklós térre átmenni, mutogatni a népcsődületet, a zajt, a közbotrányt s végre hosszas cerimónia után kipottyantani, hogy ő, ha Sofronia komornájával nem találkozik, a fogarasi gróf palotájáig észre sem veszi a levél eltűnését; ekkor fokonként lohadtak Pierro szeszélyei, kényelmetlenül érzé magát a puha karszékben, hangja érctisztasága csökkent, és arca oly változó színt tüntetett fel, melyet – ha hihetlennek nem látszanék – tán szégyenpírnak is lehetne állítani.

Természetes lőn, hogy ily hangulatban némi zavar és kapkodás siklott át előadásán.

Genga közbeszólás nélkül hallgatta a bajazzót.

Eleinte még Sofroniát mozgató szellemnek, Pierrót eszköznek, magát kijátszottnak hitte; s következőleg aggályos szívvel, epés kedéllyel, sötét homlokkal, többnyire földre szegzett szemmel és a forrongó vérnek arcon átvont színváltozatai közt figyelt.

Később látá, hogy barátnéjának a dolgok e fordulatában ártatlannak, e kimeneteltől idegenkedőnek kell lenni; és ekkor összeszorították szívét, elsápasztották vonalait, s lázítón megrezgettek minden ideget a gaztettnek művésznőnkre és Sennóra nézve egyformán rémítővé alakulható eredményei.

De érzéseinek szilaj árja csakhamar egy gyanúba ütközék és tört meg.

A küzdést nehány pillanatnyi jéghideg, de szinte veszélyes nyugalom váltotta föl: sőt midőn Pierro álszeméremből akadozni kezdett, s esetlenül nyújtogatá elbeszélése fonalszálait, hogy legalább másodpercekig tartóztassa fel azon gyalázat meggyónását, miszerint őt, ki minden büszkeségét a külső ügyességbe helyzé, egy kalandos és élhetetlen papírmázoló vízre vitte: ekkor Gengának arcán bősz vidorság honolt, és a gúny rideg, fagyos, metsző kinyomata elölte a többi érzéseket.

– Az ön szavaira – mondá csaknem enyelgőn – rá van nyomva az igazság bélyege, a diák tátos, úgy kell lenni! És a mostoha természettől vállaira gyáván fércelt kezeit bizonyosan Farkas István uram által fölbűvölt ördögök vezették. Kegyed a pokol e csínja miatt a nehéz hitű világ előtt – vagy ha ily csekély ügyek négy fal között maradnak, tehát ismerőseinek szemében – oly gyáva lénynek tűnik föl, ki egy némber titkait nehány dénárért elárulja, ki a vétkes szerelmi viszonyokból jövedelmet vonván, ha számításon felül egy marék ezüstpénzre nyílik remény, azt, kit a kéj ölébe vezetni ígért, elviszi a féltékenység leshelyeire, hogy a forró élvek vérlüktetéseit a fölfedeztetés borzadálya takarja be a görcsök vagy ájulás jéglemezével, s hogy a kegyed befolyásával ledérré vált nő a bűnmocskot fehér testéről saját szívéből kicsapolt vérfördőben mossa le. Igen, Pierro úr, ön legalább előttem, Gergely diák dévajsága miatt azon világításban fog állani, mely még a daemonoknál is, t. i. az ő értelmökben, igen fényes, igen szemkápráztató leendene – azon világításban, miszerint Sofronia kisasszonnyal álnokul, kétszínűen addig közlé Boldizsár gróf epedező izeneteit és szerelemlevélkéit, míg egy gyönge pillanatban fölbátorító választ csikart ki, hogy aztán a hűtlenség ezen bizonyítványát nyomorú zsoldért őfensége íródiákja által a fejdelem kezébe játszattassa. Mit mond kegyed erre?

– Azt, signor Genga – mondá Pierro közönyös de önérzetű hangon –, hogy ily badar gyanút ön komolyan hinni soha nem fog, mert aligha elfelejthetni, hogy a becsületes bajazzo gaz fiú lehet ugyan szívben s lélekben, azonban esze még ki nem billent a szokott kerékvágásból, s ennélfogva annyit csak tud, hogy egy évek óta gyakorlott hivatást, mely malmára örökké jobban hajtott, mint művészete, olcsó áron szétdúlni több mint bűn, mert ballépés; több mint őrület, mert kábaság. És signor Genga – folytatá Pierro emelkedettebb modorban –, válaszolhatnám, hogy ön, ki nem bársony pólában született, s kit a szegénység néha közelvitt ama műhelyhez, melyben a nyomor szebb érzésink tiszta ércét oly júdáspénzzé verheti, melyeken a megváltó elárultatott. Ön, signor, jól ismeri a becsületi törvényeket, miket a zsiványok is szentebbül tartanak meg, mint a grófok, marquis-k és hercegek a magokéit. Ön kétségkívül tudni fogja, hogy nincs még bandita is, ki midőn egy gyilkolást elvállalt, és érette a zechinákat zsebébe tette, a megbérlőt akár rendőrségnek, akár a kijelelt áldozatnak díjért viszont elárulja. Ily mocskos bűnt nem tűrhet a rablók szövetsége, s mért kövessen el a szegény Pierro, ki a lorettói szűz védelme alatt akar az isten színe elébe lépni?

– Igen szép, barátom – szól Genga mosolygva és súlytalan hideg hanggal –, kegyed nem rest, sőt mondhatnám, élénk, gyors az ártatlanságát tolmácsló eszmécskék kifürkészésében. S miért ne? Ez legcsendesebb lélekismerettel is szinte megtörténhetik. Örömest hiszem, hogy eljárása hótiszta. De, engedje meg őszinteségemet, némely körülményekben több gyanúsító erő rejlik, mint védő a legszónokibb okokban. Ennélfogva tán nem sértem meg sem keresztyéni szelídségét, sem erényes életrőli elveit, ha állítom, miként önnek a diákkal egy vagy más úton leszámolni valója van. Nem érzi kegyed ezt?

– Mit? Nem érzem-e? – kiáltja Pierro fölpattanva karszékéből. – Érezhetnék-e napfényt, esőt, hideget, szomjat, érezhetnék azon gyönyörökből s kínokból, melyek ápolják vagy sanyargatják testünket – érezhetné-e Pierro, mikor félkupa forró olajt töltenének meztelen hátára, hogy az fáj; és nem lenne-e otromba szemtelenség, ha vitatni merném, hogy néha alszom, máskor ébren vagyok, s hogy lélegzem, élek s még nem haltam meg... szóval, signor, lehetnék-e egy darab békasónál vagy pálakőnél több, ha még azt sem érzeném: miként a diákkal leszámolni valóm van, s hogy addig sem éjjelem, sem nappalom, míg galád tettét vissza nem torlandom. Igen, Genga úr, nekem rajta fényes boszút kell állani.

A rendező anélkül, hogy szólott volna, a termében összehányt ruhadarabok és fegyverek közt keresgél.

– Találtam végre a sok bőrkörmölők mellett két derék kardot, melyet még az is, kit a spanyol király ütött lovaggá, felköthet.

Pierro ámulattal néz Gengára, meg nem foghatván sem tettét sem szavait.

A rendező hozzálép.

– Mikorra kívánja ön, hogy a diákot az ön nevében párbajra hívjam? Miután a valóságos ok, Sofronia iránti gyöngédségből elhallgatandó, célirányos fog lenni, ha csak ma este vagy holnap reggel teszem. Addig kegyed kaphat ürügyet, vagy ha ilyesmit rögtön összefércelni nem lehetne, tehát kényszerítse őt a föllépésre. Minden esetben ajánlom e kardokat használatra. Jobb acélt csak Damaszkban készíthetnek, s nagyobb mesterség csekély sebet vágni velök, mint mélyet.

Genga átnyújtja az egyik kardot.

Pierro megsuhogtatván, mosolygva szól: – Alig lehet az öntagadást fanyarabb alakban gyakorolni, mint midőn mi, kik hőn gyűlölünk, ily fegyvert lelvén a bosszúra, azt mégis magunktól elutasítjuk. De... – ekkor vállat vonított, újra a légbe szabdalt, aztán ápoló gyöngédséggel törölgeté az acélról a port, s nehányszor illetvén jól kiköszörült élét, a kardot egy közel asztalra tevé.

– Tán – szól Genga – ön nem eléggé veszélyesnek tartja a párviadalt karddal, s úgy, mint most divatban van? Igaz, mióta a franciák nemévé az időtöltésnek változtatták, mely érdekesebb ingerbe hozza az idegrendszert, noha annyira sem kockáztatja éltünket, mint egy merész vadászat bölény vagy vadkan ellen – a párbaj lőpor nélkül inkább csak a kedély parányi epéskedéseit enyhítheti, mint a sivár bosszúvágy égő szomját. De lehetnek feltételek, miknél fogva ily küzdés visszaölti ős természetét, midőn istenítélet volt, s mindig egy gyilkolás által mosott le a jellemről egy bűngyanút. Azonban ha ön okvetetlen pisztolyokat választ, Sennónak innen két óra távolságra több van; tüstént lóra ülök, s délre kegyed még fegyverrel leend ellátva, anélkül, hogy keresgélések által zajt csinálnánk.

– Igen nagy szívesség, signor – válaszolá Pierro –, s én önnek hő részvétét ezerszer köszönöm; noha ajánlatát elfogadni, azon bosszú természete, mely vérmértékemmel legegyezőbb, tilalmazza.

– Ah, értem önt – szól Genga, közelebb simulva Pierróhoz, és a romlott lények szemtelen modorát utánozva, kik vérlázító merények felől oly kedves csevegéssel beszélnek, mintha a pokol krónikája tulajdonképp csak abban különböznék a mennyországétól, hogy elmésebb anekdoták- és felötlőbb furcsaságokkal van megtömve.

– Alig hihetem, signor, hogy egészen értene – mond a bajazzo, fürkésző tekintetet vetve Gengára.

– Pah, művész úr, mintha oly bajos volna azon lehetségeken átfutni, melyek közül ön választhat. Hisz csak nem akar ökölharcot a diákkal, Nagy Imre modorában?5

– Tehetné ezt egy gentiluomo? – válaszolá Pierro.

– S tehát mi volna hátra – kérdé Genga –, ugye, kegyed a mérget Erdélyben sokra nem becsülheti, miután a legjobb nemek, melyek eréllyel hatnak és titkon, nálunk meg nem szerezhetők, s többnyire csak Olaszhon szép ege alatt divatoznak?... Ah, dévaj barátom, ön még tagadni akarná, hogy egy tőrre gondolt midőn a bosszút említé? Ah, az művészi szúrás volna, mely az ön kezéből jőne, s általa oly könnyen csattanna az élet, mint egy csók nesze. Ily bosszú nemes, keresztyéni, mert gazdálkodik a fájdalmakban, és nem foglalatoskodtatja a martalékot egész óranegyedig a halál eszméjével, mint a párbaj.

Gengának e gúnyos szavak alatt már oszlott béketűrése, és vonalai viharzani kezdettek.

Pierro nyugodtan, döbbenés vagy újságvágy nélkül tekintett a rendező arcára, mintha rég kiolvasta volna azon szándékot, mely ennek lelkében forr és küzd.

– Signor – szól kevés szünetre –, különös, amit mondani akarok. Thomasio, kenyér- és sátortársam, az ifjúkori tévedések napjaiban meggyilkolt egy rendőrt, ki közönyös volt üzleteink iránt, s nem gonosz szándékkal jött hozzánk. Az áldozatnak nem vala bátor szíve, tehát igen természetes lőn, hogy azon érzések, melyek midőn a tőr bal oldalába suhant, szíve tájáról fölemelkedtek, nagy működésbe hozták az izmokat, és arcára egész világát a fájdalomnak, vádnak s az esdeklés közt kétségbeeséssé fagylalt rémületnek rajzolják le. Ez az első gyilkolás, melyet láttam. Később résztvevék néplázadásokban; a vér patakként omlott, a halálozás megtizedelte az élőket: s mégis e küzdés közt elbukottak árnyai sohasem jelentek meg álmaimnak. De, a lorettói szűzre, Thomasio rendőrének arca esős időben, hosszas vacsorák után s más véletlen alkalmakkor ágyam mellé áll, kezeit rimánkodva összefogja, és számomra egész bősz bohózatát az esdő, szemrehányó, remélő és kétségbeeső arckifejezéseknek játszódja; holott én csak tanúja voltam a tettnek s nem elkövetője. Ebből következtetem, hogy küzdés közt valakit megölni könnyű, a szenvedély mit sem kímél; de ólálva, hidegvérrel, vagy a védelmetlent és esdőt: ez nehezebb feladat, mint első látszatra rémlik.

– S következőleg ön tőr által sem áll boszút a galád levélorzón – jegyzé meg dühvel Genga.

– Cospetto, mily hamar kitalálta a signor lelkemnek titkát – válaszolta Pierro, nem minden gúny nélkül.

– Úgy, tehát le van önről az álarc vonva. Engem illet a bosszú kötelessége – kiálta Genga. – Én szavak által ki nem elégíttetem. Vért akarok látni. Védje ön magát.

Egy éles csendület hallatszott, mit zörej követett.

– Itt a karddarabok – szóla Pierro, földre mutatva, hol az észrevehetlen gyorsasággal kettétört, és Genga lába elébe dobott fegyver hevert –, kísértse meg ön Thomasio tettét, ha merészli; én védtelen vagyok. Vívni nincs szándékom.

Gengának kezét egy daemon ellenállhatlanul vonta, tüstént keresztüldöfni Pierrót. S ki tudja, fékezhette volna-e dühét, ha a bajazzo arcán csak árnya is a gúnynak vagy kihívásnak jelentkeznék?

De Pierro eszélyesebb volt, hogysem ne érezze, miként ily percekben egy hajszállal több már lebillentené a szenvedély mérlegét.

– Hah, e gyávaság! – ordítá Genga.

– Miért kell nekünk egymás élete ellen törni? – kérdezte Pierro szelíd hangon. – Ön miért óhajtja, hogy a börtönre vetett Sennónak egyetlen támasza kidőljön, s én mért vágyjam arra, hogy a legügyetlenebb tett fejezze be élményeimet? Mért bőszüljünk mi egymásra, holott a signornak barátját, nekem hírnevemet kell védni vagy megbosszulni!

– Még Sennóra mert e féreg emlékeztetni? – kiálta Genga éles fájdalomba merült dühvel. – Hiszen éppen galád tette által dőlt végreményünk le!... Senno veszélyben forog, kilátásai sötétek, sorsa naponként komorul: s tűrjük-e hogy kit hű társának vélt, járuljon leginkább szenvedései öregbítéséhez?

A szomszéd szobából most hangzott Eleonóra sikoltása. Az ajtóköz elvevé élét, s az egész oly kétes, oly rövid volt, minő éjente egy hang a szélvészek közé vegyült szellemek sírromjából.

Pierro, kinek hallása rendkívüli volt, az ajtóra függeszté szemeit, és ösztönszerűleg vonult oly helyzetbe, melyből a figyelés leginkább jellemzi magát; de több nesz nem következék; semmi azon sürgésből, mely máskor ehhez hasonló esetekkor támad; semmi egy nő zokogásai vagy kitörései körül, semmi a segítségre csődült futkározásból. Minden néma lőn, vagy halk.

Genga szenvedélyein kívül egyébre alig ügyelvén, a sikoltást tán észre se vevé, s inkább csak Pierro arcáról találta ki, hogy a másik szobában valaminek történni kellett.

– Signor – mond ez hozzá lépvén –, tán e házban több kellemetlenséget okoztam, mint képzelhetém. – Ekkor az ajtó felé tévedtek pillanatai, mi Gengának kedélyét, indulatos kitöréseitől mind inkább el és új szorongatások közé vonta. – Nem tudom – folytatá –, hogy miután most e párbajt el nem fogadtam, méltónak tartand-e ismét haragjával és kihívásával megtisztelni, de kérem, vizsgálja hidegvérrel a levélorzás történetét, s ha nem fogja látni, miként nekem egy nehezéknyi józan ésszel is lehetetlen volt ezt gyártani; kérdezze meg Sofronia kisasszonyt, hihetőnek tartja-e ő, hogy Pierro, ki a megrendelések teljesítésében örökké lélekismeretes vala, most oly signora titkát árulja el, ki iránta bőkezűbb, hogysem könnyen feláldoztassék, és gyakran volt annyira nyílt, sőt eszélytelen, hogy ha titkait a szegény bajazzo bérért fölfedezni akarta volna, akkor rövid idő alatt már sok alkalom fordult elő, melyben kecsegtetőbb kilátásokkal és a rajtavesztés kevesebb félelmével teheté, mint éppen jelenleg. – Szóval, gondolkozzék ön higgadtan, és járjon mindennek utána, s ha három nap múlva is szükségesnek tartja ellenem gyanút s bosszút táplálni: ám akkor szólítson fel, s látni fogja, hogy szintoly férfiasan tudok küzdeni, mint amily béketűréssel hallgattam most el egy gentiluomónak nem egészen kedvező véleményét igénytelen személyem iránt.

Ezzel Pierro meghajtá magát, és Genga válaszát sem várva, távozék.

–––––––––––––

A rendező elfásultan, kimerülve veté magát karszékbe.

– Melyiknek higgyek? – töprenkedék, kezét homlokára kulcsolva, mintha agyát figyelemre akarná kényszeríteni. – Ah, ah, kábaság volt őt szabadon bocsátani. Nekem vérére van szükségem. A bűnös, a gyáva Pierro vérére. Hiszen nevetség képzelni, hogy egy ügyetlen s csaknem nyomorék rászedhette volna ezen ördögét a cseleknek! Aztán történt volt-e Mészáros megtámadtatása, s ha nem, ki figyelmeztetheté más a diákot összejövetelünkre?... Bizonyos, bizonyos. S hogy én ezt feledni tudtam! Mi igézte le eszemet, mi kábíthatott meg?

Genga, mintha rögtöni visszaemlékezések támadtak volna agyában, fölpattant székéről. Sebes léptekkel ment végig. Egy szekrényből kulcsot vőn ki, s fövegéhez nyúlt.

– Igen, egy sikoltás hangzék. Hinném, hogy álmodtam, s hogy fülemnek csengése, szívemben egy érzéshúr elpattanása volt e rövid, e kétes nesz: ha Pierro fürkésző arca, melynek minden vonásai most is szemem előtt vannak, nem árulta volna el, miként ő szobámban titkot szagolt. Mért nem törém ki nyakát!

Ekkor gépileg tevé le fövegét, s a kulcsot zsebébe dugván, karszékbe dőlt; fülét minél közelebb tapasztá az ajtóhoz. – Nincs semmi zaj – mondá, s megint figyelt. – Vagy képzelődésem csalt meg, vagy csak egy erősebb hang rezgése tört hozzánk; különben tán most is vennék észre legalább mozgást a szobában. Megyek hozzá.

Azonban ahelyett, hogy távoznék, tovább folytatta hallgatódzásait, az ajtóhoz nyomott fővel és visszafojtott lélegzettel.

Ezen állásban lepte meg őt Guzman lovag.

–––––––––––––

A kasztíliai lovagnak vérmérséke oly szokatlan fokra volt emelve, melyben nem látszék hivatva sem egy táborozási tervnek hideg átfontolására, sem a schweizi nyilasnak – ki gyermeke fejéről egy almát lőtt le – sikerdús utánzására.

Sőt ha ismert mestersége – a vérmenyegzőkor tett zsákmányozás – bírálaton felül nem helyeznék: gyanítani lennénk bátrak, hogy arcán a fehér viasz színe, előadásában a hosszabb szavaknak esetlen megszakítása azon kedélyállapotból származik, melyet aki félelemnek nevezne, megsértené ugyan hősünket, de állítását a küljelekből némileg igazolni tudná.

– Mi történt? Az istenért, minő új szerencsétlenség ért? – kérdé Genga felpattanván leshelyéből és a súgóhoz közeledvén, ki a nyitott ajtónál leszegezve állott, s arcán a többi háborgó érzések mellett, még a helytelen pillanatban belépő vendég álszemérmét is láttatá.

– Ügyünk fordulóponton libeg – mondá ez –, Gyulai Pál úr éppen most hívatott. Kétségkívül társaságunk sorsáról határoz. Utamba ejtem önt, hogy előlegesen értekezhessünk. Nagy isten, mekkora feleletteher hever rajtam. Ha merészség kellene, csak fel tudnám magam lelni. De hátha furfangos okoskodásokra lesz szükség? Úgy tetszik, eszem kereke befagyott, s nem tud gondolatokat őrleni. Idejöttöm alatt mindig próbáltam ellenvetéseket, s választ rájok, s higgye ön, alig sikerülnek. Ah, a liga óta...

– Hagyjuk ki most, barátom, a játékból mellékleteivel együtt a ligát – szól Genga, redőbe vonva homlokát. – Félek, hogy új veszélyek tűntek elő, melyek egyik tagtársunk fondorkodásával kapcsolatban vannak. Gyulai Pál a fejedelem kegyence, s előtte nincs őfenségének titka. Ha önt bizonyos levél iránt hívatná?... De miért éppen önt? Megfoghatatlan... azonban egyéb ügyekben is szinte ezen kérdés merülne föl. Szent ég, mily lavinán állunk!... Egy rossz lépés kegyedtől, s minden a mélységbe zuhan. Elbeszélem a történteket; de az istenért, szedje össze bátorságát; így, miként most van, reszketni fognak eszében az ötletek, mint szélvészkor a nyárlevél, melynek színét sem lehet ismerni.

– Ah – szepegte Guzman –, a katonai s polgári bátorság közt nagy különbség van; én az elsővel vagyok inkább ellátva.

– Menjünk – szól Genga –, kísérni fogom önt a székesegyházig. Utunkban minden kérdést kifőzünk. Szemébe nézünk a lehetőségeknek. Bízik-e, hogy Gyulai úr tudakolásaira pontosan azt fogja felelni, miben együtt megegyezünk?

– Emlékezőtehetségem nem rossz, Genga úr, de...

– Csak az istenért, semmi tétova! Egy gondatlan szó Sennónak bilincset verhet lábaira, s könnyeket vonand Eleonóra szemeire.

– Ne féljen ön – válaszolá Guzman áthatva e két névre –, lelkem vissza fogja nyerni egész erélyét.

– A székesegyháznál elválunk; de én ott fogom önt bevárni.

Genga kalapját ragadá, s Guzmannal karöltve indult.

–––––––––––––

Harmadik kötet

I.

Barbara s úrnője, a Szent György-kapuhoz vivő utcák közől járatlanságból a bal kézre esőt, mely kerülőbb volt, választották; s így történt, hogy a Gengához siető Guzman lovaggal nem találkoztak.

E tévedés sok eseményeknek lőn szülő oka. Nőinknek minden lépése börtönükből Sennóéhoz – egy bizarr közmondás szerint – hétmérföldes csizmákkal utaztatá a sorsot, titkos rejtekéből a teljesülés sorompóihoz.

Az ember úgy van a körülményekkel, mint a nehéz idővel, mely egy sík mezőn találja, hol a természet nagy villámhárítói, a mocsárok és hegyek, hiányzanak.

Szaladunk a felhőtől, mely fejünk felett dörög, és záporral fenyeget.

Tán a kitörés előtt menhelyre érünk, ezt reméli a szív.

Hiú ábránd.

Éppen azon mozgás, mely tovább és tovább távoztat, egy légvonalt nyit, s ennek láthatlan örvénye magához s hozzánk vonja a villámot. –

Eleonóra arcfátyolát hon feledte, noha nélküle úrinőink akkor ritkán mentek ki.

Ő túlragadtatott a férje helyzetéről véletlen nyert fölvilágosítások által, s azon szívetlen bánás miatt, melynél fogva tőle – kit a világon leginkább érdekelhetett – a Sennót fenyegető veszély eltitkolva lőn. Ily hiányát az őszinteségnek megbocsátani; ily durva kímélést, mely éppen azt rabolja el a szívtől, mi erőt ad a szerencsétlenség hordozására, t. i. az előkészületet, a hozzátörődést: mély bosszankodás nélkül tűrni lehetetlen volt.

– Szent isten, miért sietsz úgy – lihegé Barbara –, kísérni nem tudlak, szép babám! Mellem elszorult. Ah, én öreg vagyok! Nem hallasz? Az útból is kitértünk.

Ekkor nagy erőködéssel a dajka Eleonóráig jutott, s ezt kézen ragadá.

Egymásra tekintettek.

Soha tán nem volt szebb az ifjú nő és szánatra méltóbb Barbara.

– Ellim, Ellim, kedves gyermekem, csendesítsd indulataidat – szepegte a dajka szaggatott és kimerült hangon. Redős arca rőtsárga volt; fekete, csipkés főkötője alól nehány ősz fürtről veríték szivárgott keskeny és sötétfoltos homlokára, beesett alajka reszketett, apró szemeiben kövér könnyek szűrődtek össze, és száraz köhécselés tölté azon rövid időközöket be, melyekben szavakat nem használhatott. – Te mindig szelíd s magadat mérséklő voltál, áldjon érette istenem! Gyöngyöm, hallgass rám! Menjünk lassan, hogy győzze Barbara is vén testével, s hogy csillapulhasson haragod. – Ekkor karjáról Eleonóra kezére ereszté váz ujjait, melyek csaknem görcsösen szoríták azt át.

– Bocsásd meg gondatlanságomat – válaszolá az ifjú nő, erőt véve indulatain s visszaidézve korlátai közé a szenvedélyt, mely egész testére nemét a villanyos rezgésnek lehelé, az arcbőr hófátyola alatt meg-meggyújtá a vért, és nagy kék szemeiben sötét tűzzel égett.

– Szívem ereje, lelkem élete, melletted akarok lenni, közel hozzád, mindig oldaladon – szóla a dajka. – Én valamennyire ismerem az utcákat. Honnan tudnál te eligazodni oly városban, hova Senno úr lépni sem engedett? Ah, ő mindig rokonaidról beszél, kik rád ismerhetnének. Mért hagyád el a sűrű fátyolt? Menjünk népetlenebb helyeken. Szent György kapujáig éjjel is el tudnálak vezetni. Ott valakitől megkérdezzük a várbörtönt. A bölcs isten megőriz a szerencsétlenségtől és a szemtelenek kandiságától.

Az előváros azon részébe értek, hol most a piac van.

Éppen e táj – hova később VI. Károly, hogy a vár nyugoti és éjszaki oldala szabadon álljon, s töltésekkel vétethessék körül, az egész megcsökkent népességet átköltözteté – volt a nemzeti fejdelmek korában leggyérebben beépítve.

A Szent György-kapuhoz tehát, mely a mostani fő hídtól jobb kézre, a Kapisztrán-kápolna mellett fekvék, sokszor lehetett eljutni minden találkozás nélkül az udvaroncokkal s ifjú lovagokkal, kik rendszerint a fejdelmi palotához közelebb eső Miklós tért választották a semmit nem tevés édes óráiban gyűlhelyökül.

– Ím a karcsú, a kerek torony, szűk ablakaival, érckeresztével és a téglaszín köntösű pap képével, ki szent volt, angyalokkal társalkodott, és sergeket vezetett háborúba – szóla Barbara hosszas szünet után úrnőjéhez fordulva. – Szemem fénye, látod-e közel e kápolnához a magas kőalakot szárnyakkal, karddal kezében és lába alatt sárkányfővel? E szobor, kis bábom, a kapu fölött áll. Mi oda menyünk. Ah, mint süt a nap szemed közé: hő reggel van. Elfáradtál?

Eleonóra tagadólag rázta fejét és hallgatott.

Csodálatos a némberkedély!

Amint asszonyaink közelebb érkezvén a belvároshoz, élénkebb mozgással, pezsgőbb élettel találkoztak, határozatlanabb, aggóbb lett Eleonóra; nem azért mert tettében hibát vőn észre, vagy mert a túlságosan szeretett férjért kész ne volna minden percben veszélyek közé sodorni magát: de mivel most egy körülte gyülemlő utcanép juttatta eszébe, hogy Senno megtiltá a kijárást; majd egy feléje ámuló uracs pirítá el azon gondolatra, hogy fátyolát otthon feledte, s nyílt arccal a világra kilépni illedelem ellen van.

E csekélységek őt percenként rezgőbbé tevék.

– Kis babám, miért tekintesz mindig vissza?

– Nem kísér-e, nem vőn-e észre valaki? Dajkám, te kérdezd meg, hol lakik a börtönőr. Én nem akarok idegenekkel szólani. Istenem, ha Senno hibáztatná! – Ah, ott lovagok jönnek, térjünk ki. – Ugye te gyermekednek tartasz, s mondhatom a kérdezőknek, hogy nem kísérőm – anyám vagy? Én, mint nő, magam is járhatnék, de ha a tömlöcőr kérdi nevem, ugye mégis nem vallhatnám meg, hogy Senno hitvese vagyok?

A hídhoz értek, mely a Szent György-kapu előtt széles árkon vont ívet.

Midőn a padlazatra lép Eleonóra, a belváros egyik oldalutcájából kocsi robban elő.

A nő, hogy helyt engedjen, a hídfő oszlopához vonul vissza.

Szorosan mellette egy férfi állott, az oszlopra támasztva hátát, és kezét összekulcsolva. Nagy kék szemei mélán vonultak a fellegekről, melyeknek szemléletébe látszék merülni, a szép nő sápadt arcára; s azon függének mohón és szüntelenül, míg e sápadt arc az illetlen bámészkodásra kigyúladt.

Az idegen egy irányban haladt nőinkkel a hídon és Szent György-kapun a Kapisztrán-kápolna ajtajáig.

Itt eltűnt.

Eleonóra szíve megkönnyült.

–––––––––––––

Mészáros uram kedves komája, a tömlöcőr, egyetlen leánya, a szép Klárika által jól kifésült és rendezett hajjal, mellértes rövid dolmánban, zsinórozott kék nadrágban, nagy rézgombos pálcával kezében fogadta a kis őrlak ajtajánál ismeretlen vendégeit, az agg és ifjú nőt.

Éppen nyílt s derült kedélyében volt, mi nála komor foglalkozásai dacára is nem szokatlan; s ámbár külseje a széles vállak közé fektetett nyakkal, a rövidre nyesett szürke szakállú zömök állal, mely az egész arc alapjaként tűnt fel, a tág pofacsontokkal, melyeknek aránytalan tere miatt az arc felső része keskenyebbnek látszék mint az alsó, végre a rövid homlok és hosszú szőrű csomagos szemöldök miatt nem mutatkozott első percre megnyerőnek: de a szíves mosoly, mely ajkain lebegett, a kisded, azonban tiszta fényű kék szemeknek eleven tüze és a többnyire elégült nedvalkat, mely még a börtön penészes fala s dohos lege közt is minden örömsugártól fölmelegülni bírt, lassanként eloszlatták azon kellemetlen hatást, melyet alakja olyaknál okozhatott, kik a jót örökké a szép hüvelyében keresik.

– Rendkívül sajnálom – szólott a tömlöcőr, miután Eleonóra kevés vonakodás után elbeszélte, miként a bezárt karmestert akarná börtönében meglátogatni –, szívemből sajnálom, hogy az ifjú asszony... követem alássan – egy pillanatot vetve a nő jelentékeny külsejére –, az úri asszony parancsolatát nem áll hatalmamban teljesíteni. Tekintetes és vitézlő Márkházy úr, az én elöjáróm, szoros kötelességgé tette senkit hozzá nem bocsátani. Szegény Senno, ő igen jó ember, noha gyakran találom zúzmarás kedvvel, s oly sötét arccal, hogy megszólítani nincs bátorságom. Hiában, ezek a szigorú szabályok elkedvetlenítik.

– De az istenért – rebegé Eleonóra tört hangon –, mit akarnak vele? Elzárni ismerőseitől, rokonaitól és... – Itt kipirult arca azon szó miatt, melyet mondandó volt, de elhallgatott. – Megfosztani őt a vigasztalástól, mit barátja szeméből olvashatna ki; a reménytől, melyet igaz ügyében fáradó társainak részvéte nyújthat; megfosztani őt a könnyektől, melyeket... – Itt ismét félbeszakítá szavait. – Nem, nem, ez lehetetlen – kiáltá kitörő hangon, esdő és parancsoló tekintetet vetve a börtönőrre.

– Szép babám, mérsékeld magad – rimánkodék Barbara. – Ezen jó ember nem fogja megtagadni kívánságunkat. Szent József! Kőből volna-e az ő szíve? Hiheted-e, babám, ezt?

– Még hozzá szóló leveleket sem fogadhatok el – mentegetődzék a tömlöcőr tisztelettel, s még mindig szellőztetve fövegét –, annál kevésbé szabad valakit börtönébe bocsátanom.

Barbara minden ékesszólását kimerítette, hogy Balázst, kit szelíd modora miatt rábeszélhetőnek hitt, engedékenységre bírja; de a székely tágítani nem akart, mert mint mondá, már ő nagyrészt oly dolgokért is, melyek Senno kiszabadításával összefüggésben voltak, rosszul van fölírva nemzetes Márkházy úrnál, s a legelső hibája miatt, melyet elkövetne, hivatalából kimozdíttatnék.

– Én nem kérem – szól Eleonóra illetett hangon –, hogy magunk hagyassunk a börtönben. Ám, legyenek a leggyöngédebb érzéseknek hideg, közönyös tanúi, kiket azok nem érdekelhetnek. Mit bánom én? Nekem látnom kell őt! Jöjjön kegyed velem Sennóhoz. Hozzon magával őröket, hogy annál inkább megnyugodhassanak azon urak, kik egy apró némber által is veszélyeztetve hiszik fogházukat és a közcsendet. Figyeljenek kegyetek minden arcvonalra, minden szóra, sóhajra és mozdulatra; állják útját minden bátorításnak, mely ajkaimról, minden vigasznak, mely könnyeim közől törne ki. Tartsanak távol, hogy e kéz ne nyújthasson át egy nehezéknyi mérget, mely kiemelhetné őt börtöne és a föld bilincseiből, s megfoszthatná a jól teljesített kötelesség érzetétől az igazság eszközeit és a hóhért. Mit árthat így Senno ellenségeinek a látogatás, s nincs-e elérve a szigorú tilalom célja? Vezessen hozzá! Ah, miért kétkedni? Bátran! Ki róhatná e lépést hibául fel? De ön érzéketlen – folytatá a nő kezeit tördelve –, nem akar rám hallgatni. Oh, az emberek, az emberek! S e földért történt-e a megváltás? E szívekért – melyek mint a koporsó csak rothadást zárnak magokba – írattak-e a hit könyvei? Ördög és ember: minő vesztegetés a szavakban. Miért adni két testvérnek külön nevet?!

A szegény tömlöcőr képéből ki volt kelve. Ellenállásí erejét csökkenni érzé. S ha a jó szándékú Barbara, sopánkodásaival közbejövén, akarata ellen nem adott volna rést az öreg székelynek, hogy hülepültebb vérrel gondolkodhassék azon romlásról, melyet lágyszívűsége okozhatna háznépének; úgy kétségkívül fölnyílt volna Eleonóra előtt a vakon bálványozott férj börtönajtaja.

De végre a tömlöcőr leküzdé a szánalmat, mely keblében egész lázadást ütött. – Nem lehet, nem lehet – szóla fejét rázva, azonban szemeit a nőre fordítani sem mervén.

– Semmi áron, semmi jutalomért nem? – kiáltott Eleonóra. E szavakra végigsiklott pillanata mellén, karján, ujjain, övén. Ah, sehol nem volt rajta egy ékszer; semmi nyaklánc, karperec, gyűrű, semmi beccsel bíró tárgy! Anyja drágaköveit elfeledé magával hozni, ő a balgatag, ki szebb csengést tulajdonított a hőn esdő szavaknak, mint a hideg – de mint mondják – nemes ércnek. Megnevezhetlen kín fátyolozta el arcát, és szeméből egy könny csordult a hosszú, árnyas bársony pillák közé. Barbarának intett.

– Megyek, szaladok, gyermekem, mindjárt itt fogok lenni – kiáltá az agg nő, elértvén a célzást.

De a tömlöcőr megragadá a dajka kezét, s visszatartóztatván azt, arcát szelíd, önérző vonalokkal függeszté Eleonórára. – Asszonyom – szólott nyugodt hangon –, minden vagyonom Márkházy úr süvegének boglárát sem éri föl, azonban még senki nem mondotta az öreg Balázsról, hogy ő mint némely elöljárói, bérért elfelejtette volna kötelességét. Körülmények, barátaim kérése – hisz az ember nincs kőből faragva – botlásokra vezettek míg s ahol lehetett. Sennóval egy találkozás meg nem könnyítené az úriasszony szívét a bútól, ámde engem meg hivatalomtól. Potomra, minden haszon nélkül kivetnének házamból; mert, láthatja az asszony, itt mindig járnak emberek, s tettem titokban nem maradhatna. Más volt a minap éjjel, midőn Mészáros komám patvarkodásával elrontotta bizonyos urak jó szándékát, s midőn kiszabadulhatott volna Senno anélkül, hogy nyakig gyalázatba essem. De akkor is, most is, minden inkább történhetik, mint az, hogy a vén tömlöcőr díjért legyen szánakozó felebarátán, és ezüst- vagy aranypénzért nyúljon övéhez a börtönkulcs után. – Márkházy úr... no ez egészen más. De ő nagy úr. Neki tán nem is kell annyira békességben élni lelkisméretével, mint nekünk szegény ördögöknek... aztán a világ is inkább keresztülnézi ujjain a gazdagok hibáit.

– Hol lakik Márkházy úr? – tudakolá Eleonóra, egy remény éledvén szívében.

A vén Balázs megmutatá az udvari őrök hadnagyának fényes lakát.

Az ifjú nő derültebb arccal búcsúzék a hajthatatlan székelytől, mint a fennebbi jelenet után hinni lehetett.

Midőn Barbarától kísértetve az utcára lépett: – Követem alássan – szólítja meg Balázs, kezével megállásra intve –, egy óra múlva a nyolcadik számú börtönt, hol a művész úr van letartóztatva, fogom meglátogatni; ha tehát az úrasszony bántásnak nem venné, kérném: tudathatom-e vele, kik vettek részt szerencsétlenségében?

Eleonóra kérdően függeszté a tömlöcőrre szemeit, de azok egy nyílt arccal s ármány nélküli vonalokkal találkoztak.

– Hát mondja meg, jó uram – válaszolá az ifjú nő helyett Barbara –, hogy azon vénasszony, ki Szászsebestől nem messze a hegyek között lakik, látogatta meg lányával, a szép... de mit is akarék mondani? Igen, kegyelmed elbeszélheti, hogy néz ki leányom, és Senno úr név nélkül is rá fog ismerni.

Eleonórának hóhomlokára egy kedvetlen érzés vetett árnyat, s szemei a földre süllyedvén, lassan emelkedtek Balázsra, kin a csudálkozó meglepetés elárulta, hogy ámbár Barbara szavait kétségbe hozni nem akarja, mégis nem csekély erőtetésébe kerül elhinni: miképp tündérszép s oly deli, kiválólagos modorú vendége e mostoha külsőjű és közszármazású némber leánya lehessen.

– A kisasszony – szól Balázs ámuló tekintettel – felette szép arra, hogy egy öregember szűk képzelődése az alkalmas szavakat lerajzolására megtalálhassa. Az én Klárikám a magunk sorsához tartozandók közt – nem azért mondom, mert magzatom – csinos, helyes, takaros gyermeknek tartatik, és soha aggodalmam nem volt férjhezadhatása iránt; de ő mégis csak vadrózsa a kert ültetett, gonddal ápolt, nemes virágaihoz képest... A kisasszony – kérdé rövid szünetre s mintegy megszakítván előbbi gondolatainak fonalát –, a kisasszony nemde nemzetes és vitézlő Márkházy úrhoz akar menni, hogy kérjen tőle oly kegyet, melyet mások... ne vegye ezt elöljáróm elleni rágalmazásnak... megvásárolni szoktak?

– Barbara, te el fogod ékszereimet hozni – mondá határozottan Eleonóra, feledvén a szerepet, melyet dajkájára ruházott. – Igen, én Márkházyhoz megyek – folytatá a börtönőrhöz intézve szavait –, és szívemből örvendek, hogy azon urak, kik Senno üldözésében részt vesznek, minden szolgálatot megfizettetnek, s így oly kötelezvénnyel, mely legnyomasztóbb volna, a hálával nem terhelnek.

– Klárikám – mondá Balázs, bozontos szemöldeit összevonva – nem menend kegyelemért nemzetes és vitézlő Márkházy úrhoz, ha engem valaha börtönbe fognak; neki mátkája, vallása és szép arca van.

Eleonórán e szavakra borzadás nyargalt át.

– A kisasszony sejdítheti, hogy nem minden áldozatot köszönünk meg azoknak, kiket szeretünk.

A székely választ sem várva megfordult, hogy távozzék.

– Szent isten – rebegte Eleonóra, mondhatlan fájdalommal –, ki fog rajtam könyörülni?

Balázs áthatva tekintett a bánatos nőre vissza.

– Ismeri-e a kisasszony Gyulai Pált? – szóla botjára támaszkodva.

– Nevéről igen, mióta tettéért gyűlölni tanultam őt.

– S pedig csak tőle jöhetne segítség – válaszola a tömlöcőr.

– Kis babám – sápítá Barbara –, tartóztasd vissza könnyeidet. Menjünk Gyulai Pál úrhoz, ott öntsd ki szívedet és panaszodat. Ez a jó ember azt mondja, hogy ő segíteni tud rajtunk. Boldog szűz, mily megátalkodottnak kellene neki lenni, ha a te könnyeidre, a te kérésedre, Ellim zokogásaira meg nem lágyulna.

– Igen – támogatá Balázs, a vén asszony tanácsadásait –, egész Erdélyben senkihez sincsenek több bizodalommal az elnyomattak, mint Gyulai Pál őnagyságához. Való, hogy ő Senno iránt túl szigorú, de mint mi, közemberek mondani szoktunk: a száz forintos paripa is botlik néha; aztán különösen van a dolog ezekkel a pártvillongásokkal. Aki különben szelíd, dühössé válik, ha a belháború, mint most, kiütni készül. Én is háborúban szolgáltam, midőn fölkelő fúvaték István őfensége alatt, és Szentpál felé mentünk Békessi uram ellen. Akkor, bocsássa meg az isten, kilőttem volna az anya kebléről a csecsemőt, midőn feléje mosolygott és kis karjait nyakához fonni akarta, ha oly küszöb előtt találom, mely lázadóé volt. Szerencse, hogy István őfensége megtiltott minden oknélküli vérengzést! – Most azonban még ennyire nem értek a dolgok, és a végén is Senno úr, mint Mészáros komámtól hallám, csak a fejdelem ellenségét éltette a muzsikusok által, és a népet szólította föl, hogy börtönéből erőszakkal szabadítsák meg. Ez nem nagy dolog, miután a madár is kivágyik a kalickából. És Gyulai Pál úr bizonyosan meg fogja engedni, hogy a kisasszony, ki Sennónak rokona vagy – tevé hozzá némi zavarral – tán mátkája, meglátogassa őt. Hisz az egész tilalom bizonyosan azért van, hogy összeesküvésekre s más titkos fortélyokra alkalom ne nyíljék. Azonban mit lehetne tartani férfiaknak egy gyönge nőtől? Ki tudja, nem fog-e a büntetésen is könnyíteni ily szelíd, esdeklő közbenjárás? Gyulai úrnak nemes szíve van.

–––––––––––––

Balázs rég foglalkozásaihoz vonult, de Eleonóra még mindig az utcán állott, közel a börtönőr lakához.

Lássa-e férjét bilincsei közt? – Oh, vele találkozni, arcáról egy égő könnyet letörölni, sebeit, melyeket az élet nyilaitól kapott a szerelem balzsamával enyhíteni!... Egek, mi van áldozatot érdemlő, ha ez nem?

Közelebbről olvastam egy régi utazó naplójából, hogy Kelet-India fűszerdús vidékein, főként Lahore örökké derűs ege alatt vannak oly pálmafák, melyek miután sötét mély árnyaikkal és széles leveleik smaragdzöld színével az enyhülés és tavasz jelképei voltak: rögtön kezdenek lankadni, kérgök feltöredezik, virágaik hullanak, koronájuk csüggedez, és a kiszáradástól csupán azáltal óvatnak meg, ha egy sajnálkozó kéz ágaikat a szomszéd pálma ágaival összeköti, hogy a virágajkak a testvérnövény virágajkait érinthessék, míg a lombok sóvár karjai az idegen lombokkal szövetkeznek. – Eleonóra érezte, hogy ily pálma a mélyebb jellemű ember kedélye, és az élet boldogsága e viszonyból áll, s mert kimondhatatlanul szerencsétlen lett volna, ha midőn a mostoha sors üldözné, férjének jelenlétéből nem meríthetne vigaszt és erőt; hitte, hogy Senno is hasonló lelkülettel bír, s hogy a börtön szürkületéből egész paradicsoma derülne föl az örömnek azon percben, melyben ők egymással találkoznának. Mi könnyű volna akkor nekik remélleni a csapások közt! Mert két szerető szív egymásra támaszkodva szerencsétlen lehet, de csüggeteg nem.

Miképp nyerjen bebocsátást hozzá? – E kérdés Eleonóra kedélyét – melyben mint az égen csak angyaloknak és szép álmoknak kellene lakni – oly komor képletekkel terhelte, hogy akaratának minden erélye hasztalan küzdött ellenök.

Nehány lépésre tőle Márkházy palotája díszlett, a gyalázatos kéjencé, ki Kristóf vajda korában nőjéveli regénye s kicsapongásai által Prágától Konstantinápolyig figyelmet bírt ébreszteni; s most is – noha már túlélte magát – csaknem annyi panaszra nyújtott alkalmat rakoncátlan viselete, mint világhírű pénzszomja s lelkiismeretlensége miatt.

Alig bizonyíthat valami inkább Sennónénak félrevonult s a társaság ledér pletykáit – melyek, fájdalom még a leghűbb kedélyű nők képzelődéseit is megragadják – visszautasító életéről, mint azon körülmény, hogy ő Balázstól értesült legelőbb Márkházy neve s hajlamai felől.

De amit csak általános célzatokban hallott is az udvari őrök vezérének jelleméről, borzadással tölté őt.

Nehány lépést tőn a börtön kapujától, mélán, akaratlanul, ösztönileg.

Barbara mondott valamit üres sápításokkal és mély érzéssel vegyítve. Mit hallá ő ezt? A szavak nyom nélkül pergettek le figyelméről, mint egy sima márványtábláról az esőcseppek.

Márkházy palotájának vasrostélyú erkélye alá jött, a karcsú, szellős gránitoszlopok mellé.

Hova, hova szép nő?

Itt a gyalázat bélyege süttetik a bemenő hölgyek homlokára, és a hókezek a fertelem csatornájából keresik ki a börtönben sínlő mátka vagy férj számára a részvét, irgalom és kegy drága gyöngyeit. – Minő gyöngyök ezek, melyek Eblis koronáján egy angyal aláhullott könnyeiből jegedtek meg; de égi származásuk mellett is a pokol díszjelei közé tartoznak!

Eleonóra kedélye sivár lőn, mint az őszi idő, ha a láthatár kúpján lázálomként csapongnak, vegyülnek össze a felhők és közőlök néha kiémed, mint egy világos gondolat, a nap; de a bősz elemek által viszont elsodortatik.

Sennót látni! Oh, igen, minden áron! – Ezt mondotta volna szíve, míg nem gyanítá a legfelső díjt.

– Menjünk, Barbarám – szóla rövid pihenés után –, menjünk, távozzunk. Mert lásd, itt a samaritánus nő köntösébe öltöztetik a bűnt, hogy midőn a szenvedő szerelmet ápolni ígéri, az életbalzsam közé titkon mérget csepegtessen. Oh, itt a pokol káprázatai lebegnek serapharccal, és a hazug légajkak a hitszegést, mely az erkölcs árán menti meg a veszély közé sodort férj életét, szellemibb, magasabb hűségnek állítják. Ah, e csalfa légajkak el szokták bűvös énekökkel a szívet altatni, hogy belőle az ég üdvét kilophassák! Fussunk innen, Barbarám!

– Gyermekem, lelkem reménye, Ellim! Menjünk Gyulai Pál úrhoz, róla a vénember ezer jót mondott – szóla a dajka, aggódó arccal tekintve Márkházy udvarára, nem azért mintha Eleonóra eszméit fölfoghatta volna; de mivel e nő tündérszép arcán megszellemült félelem rá visszahatott, s keblében azon sürgős, ügyetlen, át nem értett remegést ébreszté föl, mely az öregasszonyoknál oly gyakran mutatkozik, s mely Sennóné magasztos kedélyállapotától annyira különbözött, mint az ég villámlásától egy redves fatörzsnek, melyet ez meggyújtott, percegő lángja.

Gyulai Pál nevére minden keserű, minden gyötrő óra, melyet a mysteriumok estéje óta kiszenvedett, föltámadt Eleonóra emlékében.

Neki gyűlölni kellett e férfit, mert vakon imádta férjét.

– Ah, mint iszonyodom Senno üldözőjével találkozni – sóhajtá, míg a várárok melletti utcából, hol a börtön fekvék, Szent György-kapu elébe, Kapisztrán kápolnájához érkeztek.

– A boldog szűz, szép gyermekem, erőt fog neked adni.

– Ne hidd, Barbarám, sőt az ég viszavonandja tőlem a rábeszélés hatalmát. Tudom én: mennyi tettetés, mily fékezése szívemnek kell arra, hogy e szörnyre kérelmek helyett vádakat ne szórjak. Láttad-e őt valaha?

– Midőn még ki nem költöztünk Sebeshelyre, Guzman, szép babám, magával vitt, hogy a színpad körül segítsek, és ekkor közel hozzám, egy még fiatal és igen barátságos úr rendeléseket osztott. Sugár termete volt, sötét, nagy fekete szeme és nyílt homloka. Gyermekem, oly örömmel engedelmeskedtek neki. Minden szerette, s mivel főrangúnak nézett ki, köztünk ki lehetett volna más, mint ő? – Emlékezel-e, szívem élete, hogy Senno úr miatt Erdélybe jövetelünk óta templomba menni sem volt szabad, de te...

– Oh, ne említsd, Barbara, mert e bűnöm még neki meg sem vallhatám, s azért lelkemet égeti.

– Te – folytatá a vén nő, számba sem véve e figyelmeztetést – imádkozni és gyónni akartál, minthogy éppen azon nap volt, melyen Szeremi Menyhért nagyuramat (kit a szent felség vigasztaljon) odahagytuk, s a széles világba elvándorlánk. Ilyenkor, szép babám, végetlenül szerencsétlen vagy, ha az oltár előtt nem könnyíthetsz szíved terhén. Én ismertem szokásaidat, s rábeszéltelek, hogy isteni szolgálatot hallgassunk Fehérvárt. Utunkban egy nemes modorú leventét láttam, ki tán minket kísért szemével. Guzman más oldalra fordítá fejét; arcodat fátyol takarta, s méla valál. Én sokszor tekintettem rá, mert igen delin lovagolt. Szép babám... ez a színkörben látott úr, ez Gyulai Pál volt.

– Ne rágalmazd az istent – mondá Eleonóra sötét hangon. – Ő a vérszomjas állatokra kegyetlenségök bélyegét rásüté. Miért akarna hát minket csak az emberi forma által ámítani? Inkább hiszem, hogy lovagod szemében baziliszkuszi tűz égett, s arcát a kajánság rézszíne és kárjósló vonalok jellemzették, mintsem a nyílt tekintetű s nemes modorú külsőben valaha Gyulait kereshessem.

– Szép bábom, midőn sötét ösvényeken utazunk, a kósza fény hínárból, a csillag égből néz ránk; s mégis nem hasonlók-e?

Ily beszédek közt a Szent György-kapu előtti mélyebb utcából kijövén, már azon térre érkeztek, melyen a Jézus-rend temploma és kolostora állott, s mely, a piacot kivéve, legzajosabb volt.

– Térjünk más oldalra – súgta szorongva Eleonóra.

Balról, éppen a tér fenekén egy sikátorból, mely a székesegyház porticusával párhuzamban eső rövid utcába merült – honnan csak nehány lépés volt a fejedelmi udvarig –, több lovagok robbantak elő fényes öltözetben és nagy kísérettel.

Hogy ezekkel ne találkozhassanak, nőink kénytelenek valának szorosan a zárda homloka mellé vonulni.

Eleonóra aggodalmai csak akkor szűntek, midőn a lódobogás és fegyverzörej nem tilták többé fölemelni szemeit.

Az óra tízet ütött fejök felett erős, parancsoló, megrázó hangon. Ércnyelve oly közel csendült el füleikhez, s oly komoran figyelmeztető volt, hogy szavára szétrezzentek a kicsin félelmek és tétovák, s nőink megint az utcán, emberek közt, tolongásban lelték magokat.

– Hol lakik ő? – kérdé még némi küzdéssel Eleonóra.

– Gyulai, kis babám?

– Igen.

– Nem lehet háza messze tőlünk; mert minden nagy úr a várban tart szállást. Megkérdezzem valakitől?

– Várj, Barbarám, csak két vagy három... nem, nem... egy rövid percet. Egek, mekkora teher rajtam szemei közé nézni! Hát még keblemben a gyűlölet érzésével s ajkaimon szelíd, kérő szavakkal?! – Ah, mily színpad az élet!... Barbarám, tudakold meg lakát.

A vén nő visszafordult a Szent György-kapu felé. Háta megett egy szőke fiatalember vonszolta hanyagul lábát, s működtette órafüggönyként egyenes vonalban bal kezét, míg bámész arca a hátratekintő Barbarán függött – ugyanazon arc, mely kémlő és szemtelen kinyomatával Eleonórát a hídfőnél elrémíté.

– Nemzetes uram – szóla a dajka –, szíveskedjék megmondani: hol lakik Gyulai Pál őnagysága.

– A fejedelmi udvarban, hátul, alant az első ajtónál – válaszolá a kérdezett, kiben mi Gergely diákot gyanítjuk, gyors s nyomatlan hangon. – Egyébiránt – ekkor levevé fövegét s Eleonóra előtt mélyen bókolván, hozzá intézé többi szavait –, egyébiránt, tisztelt úrhölgyek, Bathu pannóniai király jeles utódja, a nyírbáthori, somlyói, ecsedi és szinéri Báthori-család büszkesége, Fogarasföld örökös ura és a nemzeti hadak tábornoka, az egyedül hatalmas főnök, kinek akarata mindig teljesedésbe megy, a nép kegyence, a művésznek barátja és szenvedők oltalmazója, nemzetes és vitézlő Báthori Boldizsár őnagysága ezen palotában lakik, melynek márványoszlopzatú kapuja előtt állunk.

Midőn a különc bevégezte utasítását, rögtön búcsút vett, s mielőtt a bámuló nők meglepetése szűnt, már a Jézus-rend zárdája előtt csengetett.

– Barbarám – mondá meghatva Sennóné –, ezen csodálatos lény által az isten szólott hozzánk. Guzman beszélé, hogy férjem Báthori Boldizsárért üldöztetik.... s ez csak most jut eszembe!

–––––––––––––

II.

Erdély legnagyobb dynastájának – kihez Eleonóra Gergely által utasíttatott – palotáját a fejdelem udvaránál fényesebbnek mondhatnók, ha e szót fény, magas értelemben vesszük; mert míg őfensége nagybecsű bútorok, szövetek és más drágaművekkel terhelte szobáit, a fogarasi grófnál hosszú során a termeknek egész a kabinetig minden tömve volt látogatók, kérelmesek, párthívek, divaturacsok, nemes apródok s önkéntesek, őrök, cselédség és proletáriusok sokaságával, úgyannyira, hogy az idegen első tekintetre meggyőződheték, miként az erdélyi nyilvános életnek szíve e helyt dobog, vérrendszere ide összpontosul, s hogy e lak a hatalom fegyverháza, míg a fejedelmi palota legfelebb kincs- és ritkaságtár.

Sennóné szerencsés időben jött esdekleni férjéért, mert az előtermek aránylag népetlenek voltak, mivel a hivatalos foglalkozások reggeli órái még alig töltek el, s e fölött közönségesen tudaték, hogy a gróf – a mustrák rendes ideje bekövetkezvén – hadiszemlét fog tartani a fehérmegyei nemesség zászlóalján. E viszonyokkal ösmeretesek tehát máskorra halasztották tisztelgésöket, s nem segítheték a fiatal apródokat merész kandiság által zavarba hozni egy némbert, ki a nagyvilágból régóta elvonulván, minden szemtelen tekintet élét inkább érezte arcán. –

De hagyjuk az aggódó nőt magára, s lepjük meg a háztulajdonost dolgozó kabinetében egy órával a szép vendég érkezése előtt.

–––––––––––––

Báthori Boldizsárnak külföldi komornyikja majd mindent tőn már, hogy deli grófja mai megjelenése által a többi lovagok árnyékba helyeztessenek, és a hölgyvilág elragadtassék.

Mennyire kelle e buzgó férfiúnak szomorkodni, midőn a fürge kis titkár belépett, iratokat szakított fel, hírekről beszélt, utasításokat kért, tanakodék, s végre odavitte a dolgot, hogy a hibátlan öltözetű gróf karszékbe veté magát, ásítások közt ujjaival dicsőn rendezett hajfürtein dúlt, majd meg ottománra heveredék, s gyakran behunyt szemei vagy a mély figyelemmel vagy egy álmacskával látszottak kacérkodni. Mennyire sebzé e bősz jelenet a lelkiesméretes komornyik szívét, azt, nyájas olvasóim, voltaképp mi, becsszomjas emberek tudjuk fölfogni, kik már rég meggyőződtünk, hogy a füstbe oszlott remények, midőn hiúságunkkal nőttek össze, igen egyaránt hatnak kedélyünkre, habár céljok ezer bomlott agy vagy pedig csak néhány fürt rendbehozása volt.

Ne bámuljunk tehát a híres csüggedésen, mely emberünk arcán mutatkozék, s melynek az öltöztetés krónikájában ritkán került elő mása, midőn a gróf ezt mondá: barátom, távozhatsz!

És eszerint fényes hadiszemle, s legnagyobb zavar a tábornok köntösén!

– Megfoghatatlan – gondolá a komornyik, s mi is elámulnánk, ha nem olvastuk volna több egykori írókból, hogy éppen ily szeszélykék tevék érdekessé Boldizsár grófot, mint hajdan Alcibiadest.

–––––––––––––

– Santissima madre – szóla a titkárjához, türelmét vesztve a gróf –, te meg akarsz ölni halomra gyűlt papíraiddal. Ah, e tentafogyasztó kor! Őseim, Athaulf, a gót király, ha szerét teheté, fölgyújtott minden levéltárt. Tán sejdítette a jámbor úr, hogy a betűk fogják lomhává tenni egyik unokájának vérét. Agyam elkábult, van-e még sok olvasnivalód?

– A hivatalos ügyekben nagysád kiadta már rendeleteit. Majláthék követelései Fogarasföldhöz jogtanárainknak véleményezésre átírandók. – Tegnap Prépostvári úrtól Magyarhonból levél jött.

– Olvastad?

– Végigtekintém. Tartalma igen érdekes.

– Közöld hát rövid kivonatát.

– Vádak nagysád modora ellen, s csak egészben mulatságosok.

– Hadd ki belőlök legalább a latin idézéseket.

– Úgy nem sok marad, mi értelemmel bírjon.

– Szent béketűrés! Fogadnék, hogy öcsém is hasonló leckét kapott. A jót akaró úr, mindkettőnk megtérítését reméli... alapmondások által. Olvasd.

A titkár Prépostvári intéseihez fog. Boldizsár gróf eleinte figyel, de midőn látni kezdi, hogy a tekintélyes férfi irata a pedant előadásból kibontakozván, mély és megható: – Fél ész elég reá – mormogá –, s figyelmem másik részét egy régi viszony vonaglásaira fordíthatom. – Ezzel aranyos szegélyű levélkét szakított föl, mely asztalán hevert, s összekuszált betűi által nőkezet gyaníttata. – Szegény Gesztiné, még korán reggel küldé, s feledtem.

Titoknok (olvas). Nem kell végsőre vinni a szenvedélyeket. A szerencse álnok, a gőgöt bukás követi.

Báthori (magában szinte olvas). Férjem gyanakodik. Rettegek minden tekintetétől. Ha fölfedezné szenvedélyemet; vagy ha te azt kijátszanád! – Bizonyos volna egyik esetben halálom.... S mit érne másikban az élet!

Titoknok (olvas). Változtassa meg ön viszonyait Zsigmond fejdelemhez. Hódoljon az ő személyében azon tekintélynek, mely által kezeli a gondviselés a népek sorsát. A fölkentek körül villámaival őrködik az ég.

Báthori (olvas). Maradj állandó. Bűnben is létezhetik neme a nagyszerűségnek, míg a könnyelmű változékonyságot megvetéssel kíséri a világ... (ásít s kiejti a levelet kezéből) Ah, Gesztiné túlságig érzelmes... három nap óta.

Titkár (olvas). Távoztassa el honától ama szerencsétlenséget, hogy vagy leglovagiasabb gyermekének sorsát minden percben rettegje; vagy pedig szünetlenül aggódni kényteleníttessék a rend, fegyelem s közszellem végsüllyedésén.

– A lovagiasságra vonatkozó dorgálás – szóla Boldizsár gróf ülőhelyéről fölemelkedve – eszembe juttatja Sennót. Átadtad-e Márkházynak rendeletemet szabadon bocsáttatása iránt?

– Rég, nagyságos úr.

– S ő mégis bilincsben hever?

– Igen, mert nagysád tiltja a népdemonstratiókba vegyülésemet.

– Figyelmeztesd szómmal Márkházyt kötelességére – mondá sötét arccal a gróf. – Ha Gyulait, ki mostanig cselszövényektől távol tartotta magát, nem kímélném, már rég cserélt volna szobát a palotaőr a bástyarabbal. –

– Nagy innep lenne ily nap Cecil kisasszonynál – szóla mosolygva a kondor hajú titkár, míg barna arcának élénk vonalairól dévajkodás sugárzék.

– S mért éppen innep?

– Közelebbről szünetlen kért: járulnék nagysádnál közbe a rabművészért, mert mint mondá, egy barátnéjávali kedvetlensége óta lélekvádat érez Senno bilincsei miatt. Hogy s mért? Erről hallgatott.

– S te most gyakran találkozol Cecillel?

– Kétszer kéretett magához, mindég ezen ügyben. –

– Meggondoltad-e, hogy Cecil szép, kellemes s mondhatnám gazdag?

A fogarasi gróf e szavakra felbátorító tekintetet vetett titkárjára, ki túl merész modora mellett is a zavart, meglepetést és bámulatot alig palástolhatta. Mert noha sejdítette, hogy az énekesnő folytonos kedvetlenségének mély kútfői lehetnek, s noha némi elhanyagoltatást gyanított, annyira mégsem hivé megunatkozottnak Báthori Boldizsárt, hogy nála ily hangulatot találhasson. Azonban – mint látszék – kevés vágya vagy bátorsága volt védura nyíltszívűségét kizsákmányolni, s egy pár perc és közönyös szóváltás után ismét hivatalos foglalkozásokban leljük őt, s félfigyelőn a grófot.

– A vármiai püspök levele, nagyságos úr!

– Elolvasását halasszuk holnapra: mert belértéke kétségkívül több, mint amily hosszú most időnk. Testvérem a leggazdagabb eszmeurak közé tartozik. Roppant földbirtokos a lélek és értelem tartományaiban.

A titkár más iratokat vőn elő.

– Egy academiai értekezés, szerzője által nagysádnak ajánlva.... Svédhonból.... s kezdősoraiból látom, hogy új hittan emberétől.

– Inkább örvendek ezen, mintha a trieri választófejdelem egy palackot küldött volna legjobb átalag borából, melyet a vénség tejének nevez, s a mankónál elébb használni erőfecsérlésnek tart. Hiúk vagyunk népszerűségünkre – ez a valódi bor: szesze a paradicsom képeit teremti, zamatja a halhatatlanság íze ajkainkon. – De – folytatá a gróf mosolygva – ki Fehérvárt a legbuzgóbb szerzetes?

– Cyprian atya, őfensége concionatora.

– Küldd az eretnek könyvét hozzá, s mond: olvassa figyelemmel, s belőle az idvesb eszméket közölje öcsémmel is.

– Még inkább fog haragudni a fejedelem nagysádra.

– Mit sem tesz. Míg szid, nem imádkozhatik, s messzebb hull az idvességtől..... Bontsd föl a többi leveleket.

– Viszont nyomtatvány a boríték alatt – szólt a titkár, kinyitván egy csomagot.

– Santissima madre, még tábornoki ruhámra tudósszag ragad.

– Ah, lengyel versek.

– Kitől?

– Valami pultawai kanonoktól.

– S mit tárgyaznak?

– Fölolvassam?

– Hogyan is ne! Fuss át rajtok szemeiddel.

– Nagysád, mint látom Szent Györgyhöz hasonlíttatik.

– Remélem csak vitézségemnél fogva.

– Valóban nem találok semmit a kanonok úr rímeiben, mi a gróf kegyes életét is illő világításba helyzené. Minden szóharangja csupán a dicsőségről cseng.

– Fordíttasd át magyarra egy kóbor költővel. Nőm örvendeni fog híremen. A szegény nő! Még nehány év.... s házias ember, hű férj leendek. – Te mosolygasz?... Életem a Sybilla könyve. Felét már szeszélyből lángok közé dobtam; de a véglapokat ő, egyedül ő bírandja, noha a díj, mit az angyalszelíd lény érettök fizetett, az egészet megérdemelte volna. –

A titkár ámulattal tekinte Boldizsár méla vonalaira. Grófja Gesztiné szerelmi levelét ásítva ejtette ki kezéből, Cecilt feledni látszék, nője iránt érzelmes, s mindez fél óra alatt történik. Mennyi változás! – De a kondor hajú ifjú épebb agyvelejű volt, hogysem rögtön Pált várjon Saulból. – Nagyságos úr – szóla foglalkozásaira térve –, levelünk van Plymouthból is.

– Nem gyaníthatom, kitől.

A titoknok feltörvén a pecsétet, olvasá az aláírást: Raleigh.

– Nagy ég! Az én eszményképem, Raleigh, ő, a világ legbölcsebb, legdelibb modorú embere, ő írt. Két éve hallgat, nem tudat magáról semmit, s most, midőn már nem is remélem, megemlékezik barátjáról. Olvasd, hamar.... hamar.

Boldizsár e szavakat nyugtalanul mondá, míg a szobában fel s alá sétált. Lelkesült vonalai és szikrázó szemei eléggé kitüntették a bálványzást, mellyel ezen regényes jellemű, de szemtelen, hígagyú, de lángeszű, kalandor és hidegszámító, nevetséges s nagyszerű férfi iránt viselteték.

Raleigh, ki csak egy bársonypalásttal bírt, de azt válláról lekapcsolván sárba dobta, hogy Erzsébet királyné, midőn csolnokba akart lépni, papucsát be ne mocskolja; Raleigh, ki e kalandért a szűznek címzett uralkodónő legnagyobb kegyébe jutott, de e kincset, mint a pazar fiú dús örökségét, százszor tette kockára, veszté el s nyerte vissza; Raleigh, ki egy elmés gúny által gyakran ministereket buktatott meg, de a hatalom tetőpontján szabóját sem tudta kifizetni; Raleigh, kinek több eredeti eszméje volt, mint egész tudóstársulatnak, s mégis nehány jó ötleten s valami másodrangú rhapsodián kívül míveltségének semmi nyomát nem hagyta hátra; Raleigh, ki óriás fölfödezéseket tőn az új világrészen, de félig a véletlen s vakeset által; Raleigh, ki csaknem könnyelműségből alapját vetette meg Angolhon tengerészetének – ezen kóborló és koldus admirál sokban hasonlított a fogarasi grófhoz, ámbár ez józanabb, az termékenyebb eszű volt. Nem az volt tehát felötlő, hogy Boldizsár előszeretettel viselteték iránta, de, hogy véletlenektől függő életpályáját és híg agyát bálványozta leginkább.

– Santissima madre – mondá béketlenül titkárjának, ki a levelet elég nyomatékkal olvasta –, te most nem vagy hangodnál. Raleigh legigénytelenebb szava többet ér az alexandriai könyvtárnál. Ő látja leplezetlenül az életet, mint a bányatündér Golkonda kincsaknáinak azon gyémánterét, melyet soha halandó szem föl nem fedezhet, mert általa igen ragyogóvá válnék a világ, és a jóból csak salak közé vegyített apró díjakot nyújt az istenség a közönséges lények számára. – Olvasd újra Raleigh levelét.

A Plymouthból érkezett sorok előttünk kevés beccsel bírnak. Az admirál értesíté Boldizsár grófot, hogy nagy tengeri vállalatra készül Panama-szoros felé. Midőn az első hajó föl volt szerelve, mint mondá, lakoma tartaték, és ő a hajó orrán serleget ürített a véletlenért, a merész vállolatakért, a balsorsbani lélekéberségért, s végre több rokonérzetű barátai közt Báthori Boldizsárért is. Drága billikomát pedig, mely minden vagyonát becsben kétszer túlhaladá, rögtön a hullámos tenger örvényei közé dobta, mert osztatlan boldogság nem e föld lakóié, s ő nagy áldozattal akará kegymosolyra bírni a változékony szerencsét.

– Barátom – szóla titkárjához a gróf, míg lelkesülése túláradt. – Erdély fejdelmi süvege holnap halántékaimon lehetne, anélkül, hogy kezemet utána nyújtsam. Verestorony szirtein... a Hunyad megyei Vaskapunál... Solymosvár alatt a Maros keskeny partján, vagy – ha kell – a Bánát sík terén megverném a török tábort. Prágában békekötést készítenék Rudolffal; nem alázatosan, mint nagybátyám, István király, éppen nem, sőt követelőn, ágyúk mellett. Tíz megyét foglalnék el Magyarországból, címeremet Kassától Gyulafehérvárig homlokán hordaná minden várkapu. Nagyságom tetőpontra érne – végrehajthatnám a becsszomj lázas álmait... de e szédítő tervek által mit nyernék? Csaknem akkora úrrá fúnám föl magamat, mint Zápolya János, ki midőn szétverte a pogányokat, megcsókolta a padisa papucsát. – Santissima madre, mily nyomorult tér nyílik nálunk a becsszomjnak! – Kinek jutna Gyulafehérvárt több eszébe, mint kéj és elkábulás? Mily boldog Raleigh! Ő egy nagy biradalom polgára, és szeretője volt egy híres királynénak. Midőn régebben üres vala zsebe, zörgetett Erzsébetnél, ki a durcást játszotta, mert sokszor sérteték meg a szép ifjú ledérsége által: „– Mikor szünend meg ön koldulni?”, kérdé a nő. „– Mikor felséged elszokik kegyes lenni”, válaszolá, és mosolyt s kézszorítást nyert díjul. Barátom, ezen ötlet Croesus kincstárát föléri... és e kézszorítás!... Mi beccsel bír mellette fejdelmi süvegünk?!

E percben a komornyik benyitott. Elégületlen tekintete mutatá, hogy grófja öltözetét új rendezésre szűkültnek tartja, a sürgetés kinyomata arcán a hadi gyakorlatok órájának közelítését jelenti, s némi aggadalom, melyet vissza nem fojthatott, sejdítni hagyá, miként oly kötelességben jár, mely vágyainak még inkább ellenszegülhet. –

– Egy úriasszony kíván rövid ideig sürgetős ügyben szólani nagysáddal. Nevét vonakodék megmondani.

– De neked különben is tudnod kell azt. Nem tegnap jöttünk Erdélybe.

– Sohasem volt még nagysádnál.

– Úgy én bizonyosan igen nála.

– Idegennek látszik. Rendkívül nemes modorú, s még bánatja sem múlja felül szépségét, noha szenvedőbb arcot csak templomképeken találhatni koporsókövek mellett.

– Miért nem vezetted rögtön be? Siess!

A komornyik távozik.

– Ki lehet e nő, könnyező szemekkel? – töprenkedék Boldizsár gróf, midőn az ajtó szárnyai fölnyílnak, és a várt vendég helyett sötét ruhában s még sötétebb és izgatott vonalokkal belép – a fejdelem gyóntatója.

– Szent atyám, ön? – kiáltá csodálkozva a gróf, szemébe nézett s visszadöbben. – Mi történt? – Ah! én nem vetettem tengerbe engesztelésül drágaköves serleget! –

Ezen sejtelemmé alakult visszaemlékezést a plymouthi levélre a titkár tökéletesen értette, mihelyt Alfonso paterre függeszté tekintetét.

–––––––––––––

Sennóné kiállotta volt már a gyötrelmet, melyet két hosszú perc szórhat vizsga idegenek és bámész apródok közt egy magányban élő némber kedélyére.

A komornyik jött, hogy föltárja az ajtót, midőn a jezsuita megjelent, s egy pillanatnyi várakozást kért a nőtől, és választ sem várva, helyette belépett.

Nehány másodperc múlva tudtul adaték az előterembeni kíséretnek, hogy a gróf a mai hadgyakorlatban részt nem veend.

Utóbb viszont föltárul az ajtó, ragyogó ruhában Eleonóra mellett megy el egy fiatal úr, mélyen meghajtja magát, tán szólott is hozzá, miről és mit, alig sejtheté – „hová távozhatik a gróf és jezsuita?”, e kérdés zsibongott a körüle állók ajkain. – Szép babám, menjünk mi is, oszlanak – mondá egy ösmeretes hang. Eleonóra gépileg engedelmeskedék.

–––––––––––––

Midőn megint szabadban s kevesebb emberek közt voltak: – Életem élete, siessünk haza – esdeklék a dajka –, a napokban viszont eljövünk, akkor tán inkább kedvez a szent ég.

– Gyulaihoz, Gyulaihoz – válaszolá Eleonóra. – Tudnom kell sorsomat. Mi nem történhetik Sennóval? Menjünk. Tán erőt nyújt az isten legyőzni gyűlöletemet!

Tanakodások közt már a székesegyházig érkeztek, midőn Genga – ki, mint olvasóim emlékeznek, itt várakozék a kegyenchez ment Guzmanra – egy oszlop mellől kilépvén, karon fogja Eleonórát.

– Barátném – mondá nyugodt hangon –, gyanítja-e, miért záraték börtönbe férje? Guzman részletesebben fog erről beszélhetni, de én is megsúghatok egy szót a szövevényes titokból.

Ekkor a sápadt nő füléhez tartá ajkait.

Barbara Eleonóra segítségére sietett midőn ez fuldokolva kiáltá: – Odavagyok, odavan ő... mért nincs oda e föld? – s Genga karjai közé szédelgett.

Percig tartott csak a nő gyöngesége. Kevés nép ácsorgott a templomtéren. Csődülés nem történhetett.

Hallgatva érkeztek haza a rendező, barátnéje és a dajka.

–––––––––––––

III.

Senno azóta, hogy Márkházy hatósága alá vetteték, jó darabig még tarkább csalálmak közt remélt, mint eleinte. –

A nagy politikai bűnösökkel egyenlő fegyelem s eljárás alá vonatni: ez hízelgett becsszomjának, s mondhatjuk, hogy csordultig telt boldogságának pohara, midőn az utcán, míg ez alvárasból a vársáncok alá viteték, egy csoportozat, gyermekekből és őrűltháziakból álló, utána kurjongatott az őt környező kék darabontoknak, és szívéből megbocsátá vala, ha egy merész pártütő a fegyveres kíséretre tüzelvén, golyójával őt találta volna; de természetesen úgy, hogy sebe halálos ne legyen, s betegágyához eljuthasson a sensatio, melyet ily történetnek a nemes közönségben ébreszteni kell.

Ha Sennót – mint a lovagtörténetekben nem ritka eset – üldözői valami rengetegbe, egy járatlan vadászvár titkos üregébe csukták volna, míg az ösmeretes fenyegetések szerint „körmei akkorára nőnek, mint a saskeselyé, és haja éles leend, mint a tövisdisznó tüskéje”, ha képzelődéséből kizárva lenne minden panasz a kőormokkal vívó szélvészen, s minden meglepetés a rémek látogatásán kívül; ha nem hinne más erőben, mely megdönthetné börtönét, mint a viharéban, más szemben, mely bilincsei közé tekinthessen, mint a csillagokéban; ha csak a véletlen és csodák által remélhetne szabadítókra találni: akkor senkinek kedélye nem öltöznék gyorsabban az ábrándok rózsalepleiből a lemondás szőrruhájába, mint a mi foglyunké, senki nem vetné magát oly rögtön a remény hitegető karjai közül a kétségbeesés vasmarkába, mint a mi hiú Sennónk.

De a vársáncok igen közel fekvének az erdélyi közélet és élénkség gyűlpontjához. Ide elhatott a nép és csoportozatok zaja.

A fogoly szíve tehát neszek szerint emelkedheték aléltságából hő dobogásra.

Azon lárma, mely az éber közlekedések folyadéka volt, szintén lehetett a lázadásé is. S ki mondaná meg, e fegyverzörej, mely a hídon, a bástya közül, a távolságban majd itt, majd ott hangzék, az őröké-e vagy a szabadítóké?

Senno semmit sem látott, de amit hallott, éppen ezért annál több felé magyarázhatta.

Ő magát néprokonszenv, pártérdek tárgyának képzelé.

Tudta, hogy ezt meg nem érdemli, azonban tudták-e mások?

Jöttek ugyan percek, melyekben némi kétely, egy kevés szorongás vonult ködfátyolként reményeinek fényképeire; de a legrosszabb hangulatban is csak két lehetségről volt hite: mert vagy azt várta, hogy a fejdelem elleni párt ügyérti szenvedésnek tekintvén fogságát, megszabadítja őt, és jutalmakkal halmozza; vagy ha nem sikerülne az ámításnak sokáig elvérti vértanúskodásul tüntetni fel egy vad indulatroham következményeit, legalább arról meg vala győződve, hogy Gyulainak sem lehet szándékában hosszason börtönözni oly művészt, ki goromba volt ugyan, de nyirettyűjével a fejdelem szívében sok férfias szándékot merített a kéjvágy örvényei közé, sok tettsóvárt andalított örömesengéssé. –

– Voto a dios! – kiáltott ilyenkor föl – az én hangszerem és Sofronia karjai azon mágnesek, melyek Zsigmond őfensége jellemeiben rejlő minden vasparányt magukhoz vonnak. Segédünk nélkül érezni fogná a kegyenc: mily komoly tréfa, ha annál, ki hatalmas s kit önteltségünkben bábjátékunknak képzelénk, kiütne egy kis vasakarat, egy kis vasfejűség. Ah, tudok én Florenc évrajzaiban, Pádua és Ferrara titkos botrányai közt oly perceket, melyekben az első táncosnő papucsa hegyével kilebbenthette volna sarkaiból a dolgok fennálló rendét, és keringőjének szellője által, ha tetszék, lángra lobbanthatá a pártok lappangó tüzét. Mi lehetetlen a művészetnek, kivált midőn az ifjonc uralkodó idegrendszerét megfinomíták az élvek, és szíverélyét kiszűrte a kéj? – És Gyulai Pál úr, ön ne bírna-e életbölcsességgel? Hisz, kegyednek engem szabaddá kell tenni, hogy rabja maradhasson Báthori Zsigmond! Mi érthetőbb ily igazságnál? – Aztán, hogy vitályunk titkos okát is mérlegre vegyük, az én nőm, a kis gerle, nem fog nagyságod kalickájában turbékolni. Ő oly havasos vidéken búg párja után, mely föllelhetetlen, mint a szép Ilonának tündérországa, melyről a magyar nép ajkain egy kedves kis mese kering. Jobb leend önnek engemet rusnya börtönömből kibocsátani; mert páduai Szent Antalra, semmi sem nehezebb, mint Ellimmel ezen úton boldogulni. Igaz, hogy én nagyságodat érdeklőleg valami macskazenéről is szót tettem. Rövid fergetege volt ez a földuzzadt kedélynek. De senki sem híreszteték el inkább azon kellemes bohóságról, melyet nemeslelkűségnek, megbocsátásnak neveznek, mint ön. Ebből foly, hogy magános sérelemért kegyednek a gyöngék ellen bosszút forralni nincs szokásában. Nagysás úr, maradjunk tehát most is következetesek. Ugye: ha a fogarasi gróf ki nem szabadítna, kegyed saját jószántából nyúl e vasajtó kulcsához? Tudtomra ezt az erkölcstan igényli, melynek szabályait egy Gyulai Pálnak inkább kell tudni, mint nekem, ki nem vagyok módos úr, az illedelmet.

Ezen ábrándok ingatag alapjaikkal s fellegekbe nyúló építményökkel ösmeretesek olvasóim előtt; hiszen a régibb fogházban támadt álmok folytatásai voltak!

De a regényszerző, ha csak eseményeket ad a kedély történetei és a szív életírása nélkül, a hatásért feláldozta a hatás becsét.

Senno Eleonóráról is a szép, a sápadt nőrül is gondolkodék, kivált ha hiúsága a várt jövendő ígéretföldén oly kies pontokhoz jutott, melyeken megpihenni és körültekinteni kelle.

Ilyenkor gyémántköveket szórt a bájos némber fürtei közé, aranyláncot vetett hónyakára, a legdrágább ruhakelmékkel rakta meg öltözőasztalát, s engedé, hogy magányából kilépjen, de csak míg a Szeremi-családból a legbüszkébbeket, kik nem szívelhettek egy kalandorrali rokonságot, lehete a pazér fény által elpirítani.

Még volt egy helyzet, melyben ő szintén lefesté, s maga elébe állítá Eleonóra képét – ez a börtönbőli menekvés után az első találkozásé.

Senno csupán az anyagi tökélyekért és a rendkívüli szépség varázsa által vonatott Eleonórához; ő a testi ingereken túl kétségkívül semmit nem becsült: s mégis, bosszantóbb képet alig fösthetne elébe egy kárörvendő szellem, egy üldöző bűvölet, mint az Eleonóráét, regényes és hervasztó fájdalmak nélkül.

Senno, midőn a viszontlátásról álmodozott, oly összedúlt-, oly szétziláltnak képzelé a kecses némber kedélyét, mintha az irgalmas zárdanők kórodájából választott volna ki a bú mintájául egy szerelembeteget, kinek lovagját éppen a menyegzői élvek pillanataiban rohanták meg, és kötözék gályarúdhoz a tunisi kalózok. Az önző férj mindent levonni kívánt Eleonóráról, mit a bánatnak odadobni lehetett anélkül, hogy azon vágyébresztő kecsek megtámadtassanak, melyek egy buja férfi érzékeire hatnak. Óhajtotta volna, hogy utolsó cseppig elsírja könnyeit; de ne veszítsen az arc, a karok, a kebel, az egész alkat varázsaiból, ingereiből. Maradjanak meg a szépség ragyogó formái, ha szintén bennök, mint a fényesen kivilágított bú-állványon, egy tetszhalott szunnyad – a kétségbeesett szív.

Ah, Eleonóra, te a legmélyebb fájdalom által sem tudtál forró lázba esni, szilárd egészséged dacolt az ostromló bánattal, idegeidet soha nem hálózta be az ájulás zsibbadása, tested a görcsök miatt percekig sem lőn oly merevvé, minő Galathea márványszobra volt – miért vágytál hát férjed börtönébe, te, ki a hiú művésznek azon elégtételt nem adhattad volna, hogy meleg karjai közt nyerj ismét életszikrát?

– Páduai szent Antalra – kiáltá gyakran Senno –, telhetnék-e rabnak több haszonnal ideje, mint nekem? Nem díjaz-e minden perc? Uzsorás vagyok, ki nagy kamatot von potomságért. Gyulai bezárata – s íme, én e körülményt, melyet mások leverőnek tekinthettek volna, hasznosítám, s a nép maholnap polgárerélyekkel díszlő egyénnek, nagy honfinak, párttekintélynek tartand. – Ha majd a lázadás „éljenek” közt emel a vársáncok alól vállaira, per dio, mily macskazenét rendezek a kegyenc őnagysága számára. A csillagok nevetni fognak szeszélyemen. És én e vidor csillagokat még más élvek tanúivá is avatom. Kilovaglok lámpáik fénye mellett Sebeshelyre, a nyárerdők és kőszirtek vadgalambjához. Mily sápadt ő, e zárkózó Elli! Hogy engem rég nem láthatott, lelke már megunta az összeköttetést a szép hüvellyel, s oly könnyen kilebbenhet abból, mint szélzúgásra a virágpor a virágkelyhéből! Egek minő öröm szeretni!...... Csillagok, mióta a sűrű ablakfüggöny divatba jött, ti már nem vagytok a legérdekesebb titkok tanúi. A pásztorórák többnyire híretök nélkül folynak el. De ellenkezőleg áll a bánattal. – A búnak megvan azon ártatlan önzése, hogy – hacsak lehet – nem mulatja el hozzátok emelni szemeit, s midőn az emberektől rejtezik is, könnyeit az ég által örömest megszámláltatja. Csillagok, kik Sebeshelyre vezettetek, valljátok meg: van-e férfi, kiért némber inkább epesztette volna magát, mint érettem Szeremi Eleonóra? Van-e, ki rövid idő alatt közelebb ragadtaték a kétségbeeséshez, mint ő? – Per dio! Ha van, én e boldog férjet, mert szerencséjével önzésemet sérti, párbajra hívom, ha t. i. neje a szertelen gyász közt nem vesztette el szépségét: de ellenkezőleg, midőn ez a könnyek terhes adójáért koldussá lőn kecsekben, már ekkor bizonyára kinevetem. Mert virág a szépség, s illatja az élv. Ki tűzi keblére a kórót a volt illatért, és ki szeretne a múlt élvek emléke miatt?

Ily hangulatban Senno a bástyafeneken, a sötét, a rekkenő lég közt – noha rövid időig – valósággal boldogabb volt, mint sok más a szabad mezőn, hol a rónaszellők a tavaszt egész fűszertárral hordják szárnyaikon, és semmi nem korlátozza a nyílt láthatárt. –

Márkházy, ki, mint olvasóim már jól tudják, a török udvar titkos ügyvitelének feje volt, hogy a temesvári basának részletes tudósítást nyújthasson az ország minden bonyolodalmairól, figyelmével nem mellőzheté Sennót; mert egy politikai fogoly, milyennek a maestro közönségesen tartaték, akkortájban még nagy ritkaság volt Erdélyben.

A palotaőrök kapitánya tehát, hogy azon rendelést, miszerint senkinek bármi ürügy alatt e rabot meglátogatni szabad nem volt, híven végrehajthassa, s mégis a török udvarnak apró titkokkal szolgálhasson, Balázsnak kötelességévé tette naponként több versen meglátogatni a maestrót; remélvén, miképp a beszédes természetű tömlöcőr által, ha valami figyelmet igénylő fordulna elő, annak könnyebben jutand nyomába, mint más mesterségesebb módok- és eszközökkel.

Balázs azonban Mészáros uram útján – kinek a művészekkeli cimboraságát ösmerjük – a kék darabontok terveibe vonatván, természetes volt, hogy Gyulai úr parancsát, mely minden idegen érintkezést a fogollyal tilalmazott, csak betű szerint teljesíté, azaz ügyelt, hogy a maestro senkivel levelezést ne folytasson, de kötelesség elleninek nem tartá némely repeső híreket Sennónak megvinni, s köztök olyakat is, melyek minden általánosságuk mellett sejdíteni hagyák a kék darabontok elégületlenségével kapcsolatban álló terveket.

A megszabadításra kijelölt éjfél tehát szintoly álmatlanul váraték a börtönben, mint Guzman lovag szobájában, hol a művésztársaság határozottabb jellemű tagjai – mint olvasóim rá jól emlékeznek – összegyűltek volt, s poharazás közt rendezék tervöket.

Midőn 11-et ütött, még azon csillámló képek lebegtek Senno előtt, melyek Eleonórával történendő találkozását ábrázolák, s melyekben minden fény a nő könnyein tört meg, hogy visszaverődése által a férj önzése körül dicssugárokat fonjon.

Egy negyeddel utóbb már sokkal inkább volt a nagyravágyásra felhúrozva a művész kedélye, hogysem háttérbe ne szoríttassék Sebeshely és az, kit ő a szirtek vadgalambjának nevezett, a háziélettel, a családkörrel együtt. Mindent elnyelt, mindent magához sodort a legközönségesebb hiúsággá törpített becsszomj. –

– Voto a dios! – kiáltá többször nyugtalanul járva, s majd a magas szelelők alatt – melyek, mint közönségesen a bástyanyílások, kevéssel voltak egy tenyérnél szélesebbek –, majd a vaspántokkal megerősített de régi, és szúett ajtó előtt fülelve. – Voto a dios! Neszek, zsivajkák, csikorgások, elfojtott s újratámadó hangok váltják föl az aggodalmak- és félelmekkel kísért terv halálcsendes működéseit. A szándék halad előre, mint csúszik a kígyó alig zörrentvén meg az ösvények avarait. – Itt, itt a börtönajtó, nyissátok ki, orkulccsal, feszítőkkel, gyorsan és lárma nélkül!... Mily enyhe a lég! Szívtam a szabad légből, mellem kitágult, fejem elveszté forróságát, szívem visszanyerte erélyét. Menjünk! – Gyújtsatok meg egy házat fáklyául, hogy lássa Gyulai úr: kit hordatok vállaitokon, kinek szól a „hurrah” és „éljen”? Az ő arca elsápadott, és szerencsecsillagáé is. Ilyen a sors. Az élet forgószél, mi polyvák vagyunk, emeltetünk fel, sodortatunk alá. Könnyűségünk oka mind a magasságnak, mind a mélységnek, melyen járunk. – Az én napom ragyog. Éljen Báthori Boldizsár!

Különös, hogy a maestro egy percig sem kételkedett a vállalat sikerétől, nem az előkészületekkor, nem az alvárosban támadt azon lárma alatt, melyben Mészáros elfogaték, nem a kék darabontok szökésekor, minek lassú zsivaja néha behallatszék börtönébe, nem, miután csend állott be, sokáig, igen sokáig nem.

Gyakran a könnyelmű jellemek, mint az alvajárók, vagy nem látják a mélységet, vagy látván, rögtön belébuknak. Izmaik rugonyosságát, idegeik erélyét egy álom adja, és az éberség orozza el. – Ezen hasonlatosságban ezer hiúk rövid életírása van.

Kalandorunk, ki a földgolyó csaknem minden égövén tanulta ösmerni a világot, ki Velencében most a tízek kémje, majd főrangú henyélők asztaltársa volt, ki Stambulból nyakszegő módon háremhölgyet szöktetett el, ki a piombik és a pincéből rögtönzött börtönökben, a mívelt s félvad népek fogházaiban nem egyszer tartózkodott: szóval, a sokat szenvedett és tapasztalt Senno a kék darabontok elszökése utáni korányon merőben új emberré, a szerencsésből elhagyottá, a merészből csüggeteggé lőn.

Az élettel ösmeretlen egyének megszokván sok élményekhez sok ügyességet képzelni, alig foghatják meg e változást, s alig hihetik el, hogy egy férfi, ha gyakran menekült az őt környező veszélyekből, ne bírjon elég lélekerővel dacolni a sorssal és remélleni a csapások közt. –

Mert a szerencsétlenségnek megvan saját dicssugára, és a töviskorona, melyet akár a sors, akár az emberek üldözése készít, viselőjét, mint a többi koronák, a tömeg fölébe emeli.

Mi az anyag törvényeit a kalandor megítélésekor igen szorosan alkalmazzuk a szellemre.

Valamint az erőtanban egy tárgy a nagy súlynak, mely rá függeszttetik, vagy merevsége vagy rugonyossága tud ellentállani: úgy szintén hinni akarjuk, hogy azon ember, ki mély bút, üldöző veszélyt, nehéz csapást és sivár nélkülözéseket szenvedett, e terheit az életnek vagy jellemének vaserélye vagy kedélyének acélhajlékonsága által hordozta.

Mi kalandorainkban vagy makacs kitűrést vagy könnyelmű csüggedetlenséget keresünk, noha van szív, mely minden szerencsétlenségre megtörik, de az idő által viszont összeforr; van jellem, melyet – mint némely vadállatok a halottat és ájultat szét nem szaggatják – a sors csak azért kímélt meg, mert élet s mozgás nélkül talált; vannak gyarló lények, kik szünetlenül csüggedve és remélve a vihar örvényében, vagy hullámai fölött éppen könnyűségök miatt örökké a vízszínen maradnak. –

Senno – kinek jellemét és kedélyének a vársáncok alatti gyors hangváltozatait csak úgy foghatjuk föl, ha kevesebb szilárdságot tulajdonítunk neki, mint amennyire regényes élményei jogosítnának –, Senno viszontagsággal tölt napjaiban sokszor volt már csekély okból kislelkűség és csüggedés martaléka, míg másfelől nem egyszer ragadtatott parányi kilátás s a siker kétes reményei által szédelgő vállalatokra. –

Ő bírt emberismerettel, de anélkül, hogy e nehéz tanban tett haladásai a viszonyok és körülmények józan mérlegeléseig vezethették volna.

A hiúság áldozatává, a remény lelékennyé, harag merésszé, a szenvedély őrjöngővé fokozhatta nedvalkatát; azonban alig volt ember, kinek belsője üresebb, pusztább, minden segédforrásoktól megfosztattabb lehete, mint az övé, ha abban a csüggedés beférkezni tudott. Ilyenkor nem volt hite a gondviselésben, nem volt bizodalma a véletlen iránt is.

Ily jellem mellett természetes volt, hogy a maestro, midőn a nap első világa a bástyabörtön szűk nyílásait fölkereste, kimerült arccal, forró homlokkal, zsibbadó, elványolt és dermedező szívvel ült szalmaágyán, s míg feje, mint egy ólomgolyó, melynek súlya a gyönge nyakizmokat elfárasztotta, mélyen alácsüggött, égő s kiveresült szemei a kőpadlazat egyik pontjára valának szegezve oly merőn, oly eszmeüresen, oly fájdalmatlanul, mintha éppen azon kőkocka, melyre tekintete jegedt, egy tündércsapásra fölnyílván, bényelte volna a földi boldogság egész álomvilágát, és az ádáz sors, megunva az emberi fajjal bajlódni, már nemcsak a börtönök ajtóira, hanem a hegyszirtek gránittábláira, a láthatár híg folyadékára, a menyasszonyi ágy kárpitjára, a hajók szélben úszó vitorláira, az oltár párkányára, a koporsók köveire felírta volna e jeligét: nincs többé remény! –

–––––––––––––

Tudják olvasóim, hogy Fehérvár alant fekvő része soha nem számíttaték a legegészségesebb tájak közé, s noha évenkénti halandósága korántsem oly tetemes, hogy miatta a letelepüléstől valaki elidegeníttessék, de annyi mégis bizonyosnak marad, miként a lázak közönségesebb nemei igen szeretnek itt tartózkodni.

Ez régen is így volt, s jelesen a vársáncokat többféle kór, sőt járványok fészkének tartották, kivált a nyári hónapokban.

A század szelleme éppen nem vala gyöngéd a rabok iránt, s aligha jutott Báthori Zsigmond országlása alatt a legszelídebb bírónak is eszébe, hogy terhesített büntetés egy elítéltet oly fogházba zárni, melybeni tartózkodása a lég befolyása miatt több veszéllyel és testi szenvedésekkel jár, mint másutt.

Gyulai Pál sem hurcoltatta Sennót ezen célból a bástya fenekére.

Ily kegyetlenség neki eszébe nem ötlék, szívéhez nem fért. –

Egyébiránt kalandorunk testalkata oly edzett vala, hogy miként a jó bor az egyenlítőn átvíve sem romlik meg, Pontini mocsárai közt vagy Havanna léthervasztó égöve alatt is versenyezhetett volna – míg szellemi okok idegrendszerének megtámadására be nem folytak – akárkivel a romlott lég hatása eltűrésében.

De a léleknek a testen bámító hatalma van.

Egészségünk nemcsak azáltal függ össze kedélyünkkel, hogy a szenvedélyek, ha magas fokra hágtak, gyakran ideg- és szívbetegségeket támasztanak, óh, nem; hiszen ez a legtermészetesebb, senkitől kétségbe nem hozott s aránylag kevés martalékot igénylő viszony volna! De hogyan magyarázzuk meg a sors kettős kegyetlenségét, melynél fogva az, kit a remény elhagyott, a bú tép, a félelem remegtet, a kétségbeesés sújt, lélekfájdalmai által idomíttatik a ragályok gyűlpontjává, s valamint a villámhárító magához vonja a fellegek nedvében meggyúlt villanyanyagot, szintúgy azon test, melyben egy beteg vagy aggó szív lakik, a légkörben szállangó minden járványok beszívására fogékonnyá lőn?

Forgassuk a krónikákat, melyek tartományok népességének istenítélet általi megtizedeltetéséről szólanak, kezdve az athenaei dögmirigyen le az epekórig, mely Közép-Ázsia párkányától Manzanares partjáig száguldott, s mindenütt a nyomor tanyáján és a bánat siralomházaiban kereste martalékait; járjunk utána azon áldozatok sorsának, melyek a miazmás lég fuvalma által sodortattak a föld színéről sírüregekbe, és meg fogunk győződni, miként a félelem, csüggetegség, bú, a blasirozott s életcsömörös kedély volt legbuzgóbb segéde és terjesztője a ragályoknak. –

S tapasztalandjuk azt is, hogy e vész leginkább a feltétlenül boldogokat vagy a becsszomjas jelleműeket kímélte meg, kik szilárdul csüggvén egy terven vagy vágyon, időt nem vettek magoknak körülnézni, és mint Lótnak volt parancsolva, haladtak céljok felé visszatekintés nélkül az égő Gomorhára, részvét nélkül a köznyomor iránt.

Sőt arra is van példa, hogy a félelem, mely rendes nyilvánulásai közt a szív erejét gyöngítvén és a bőr beszívó tehetségét előmozdítva, a járványokra nagy fogékonyságot fejt ki, ellenkező tulajdonúvá, t. i. óvszerré válik, ha az iszony képletei által túlhúroztatva, nemévé a sivár elszánásnak magasul. És bizonyára a legnagyobb hasonszenvi gyógyász Münnich orosz tábornok volt, ki a török háborúkor egy napiparancsolatot tett közzé, melyben a katonáknak szorosan tiltaték, hogy pestisbe essenek. Ha valaki engedetlen volt, s megbetegedett, elevenen eltemetteték. Az oroszok állítják, hogy ezen parancs kibocsátása napján már a sereg egészségi állapota nagyon javult, s rövid időn a terjedő dögvész oly sorompóra talált az iszonyban, minőre szokott lelni egy túláradt lelkesülésben, mely az anyagi akadályokon és a test kórain is győz. –

Senno – kinek további kedélyhangulata boncolására e megjegyzések szükségessé váltak – szilárd lélekkel és vas egészséggel bírt.

Azonban a bástyafeneken a lég nyomasztólag zárt s rekkenő volt.

Még künn is, a szabad ég alatt nagy hő uralkodott, s ámbár a Szent Miklós-kapu mögött terjedő előváros többnyire szellős és emelkedett helyzeténél fogva a váltó- és ideglázaktól megkímélteték; de azon aránylag népetlen téren, hol most az alváros fekszik, s melyre a bástyabörtönök néztek, számos esetei fordultak elő e betegségeknek, többnyire a mocsárok által megvesztegetett lég következtében.

S minő dohos, nehéz, csaknem folyó volt a nedves falak – Senno fogházának gőze!

Ezt ő, míg a „kék darabontok” menekülési terve folyamban vala, míg a szabadságról és dicsőségről regélő álmai szét nem oszlának, alig érezte, sőt a legfűszeresb láthatár balzsamillatjával sem cserélte volna be.

De midőn eszmélni kezde helyzetéről; midőn az iszonytól rögtön megkapatva többé remélleni nem tudott; midőn a nap első sugárainál már forró homlokkal, kimerült arccal és földre szegzett szemekkel ült a falszögletnél; midőn végre annyi virrasztás és kín után pihenést keresett, de egy rövid és tévedező félszendernél többre nem talált – ah, ekkor Senno el volt készítve egy nedves, penészes, rekkenőségig hő lak minden kellemetlenségeit sokszorozva érezni, s a megvesztegetett lég kóranyagjainak martalékul kitétetni. – Csak a külvilággali érintkezés, csak oly hírek, melyek a remény vagy félelem újabb tájképeit nyitnák föl, adhatnának kedélyének még derültebb színt: de Balázs, a vén tömlöcőr, hamar észrevette, hogy a kék darabontok elszökésének körülményei legkönnyebben napfényre derülnek, ha a művészek vele és Mészárossal gyanút ébresztő viszonyban maradnának. Míg tehát az éji csata miatt ágyban heverő barátjával részletesen értekezhetnék azon módokról, melyek a szigorúan történendő nyomozás esetére legcélszerűbbek volnának, elhatározá: minden alkalmat kerülni, melyben Sennóval bővebb érintkezésbe jöhetne, s oly szorosan tartani magát a Márkházy által adott utasításokhoz, mintha szívének legkisebb köze sem volna azon fájdalmak iránt, melyeket egy szenvedőben egy érzéketlenneli érintkezés okoz. Nála – a különben jószívű öregnél – nehéz feladat volt ez.

–––––––––––––

Senno, amint az idő delet meghaladta, s közelge a börtönőrreli találkozás rendes órája, kezd mély csüggetegségéből, tompa apathiájából ébredni; mert annyira megszokta volt Balázstól apró, bizonytalan, de mégis érdekes tudósításokat hallani a pártmozgalmakról és a szabadítására vonatkozó hírek felől, hogy most is, noha semmiben nem bízott kevésbé, mint jövendőjében, szíve meg-megdobbant a legkisebb neszre, mely fogházának ajtaja körül hangzék. –

Végre zörg a kulcs, a vasrekesz fölemeltetik, a zár kinyílt, és a kenyér- s vízzel egy őrszolga lép be, kit Senno soha nem látott, s kinek nyers, érzéketlen arcvonalai mutaták: mily hasztalan volna ezen embernek ajkairól szavakat várni, mik a vigasztalással vagy könyörrel legtávolabbi kapcsolatban állanak.

Nem kockáztatott tehát egy kérdést is, sötétebbre vonta homlokredőit, s midőn az őrszolga távozék, nehány sóhaj, mely kebléből fölörvénylék, elárulá, hogy a reményhagyott szív hasonlít egy pézsmaszekrényhez, melyből tartalma kivétetett, de amely üresen is még hosszas ideig fogja azon illatparányokat kilehelni, miknek benne semmi anyaga, semmi látható maradványa nincs. –

Ah, a nap mily rekkenő, a börtönlég mily dohos, a magány mily lelketlenül egyhangú, és a lassú, rest percek mily őrjöngítők!

Sohasem érezte ezt ily mértékben Senno.

Ha tegnap, midőn még beteg ingerlékenységbe nem hozaték idegrendszere, valaki erős vonásokkal rajzolá le az utcanépnek azon szenvedéseket, melyek egészségtelen fogháza miatt sanyargatják, ő e tényt ügyes izgatásnál, mely a valótól kölcsönzött gyönge vonásokból hatályos rémképeket tud összeállítani, egyébnek nem fogta volna tartani. –

De most: – Óh, tán nem is földi mű e bástya – sóhajtá –, tán a gonosz lények minden kövét legyilkolt emberek büszhödő testének nedvével áztatták meg, s most építményöket a pokol katlana fölébe állíták, hogy gőzölögjön, míg általa ragály terjed egy félvilágra. – Boldog szűz, hisz én itt őrültté leszek, míg meghalhatnék!

És az est is a fellegzett s csillagtalan ólomkék éggel, – az est szellőzörej által élénkké nem vált erdőivel, sötét és néma Maros-terével, szem elől elburkolt szirteivel és a pásztortüzek által alig kijelelt Ünőkővel, – az est a lenyomult füst és sűrű párák közt heverő külvárosokkal, a szekérkerekek alatt fájón csikorgó Szent György-híddal, a korcsmák részeg életével s a toronyőr méla fölszólalásaival, – az est, a bástyarabokkal, kikhez a mély várárok s a zárt ablakrések miatt csak barna homályát küldheté és nem friss, üdítő legét, – az est szintoly csüggeteg, szintoly lázas s mégis tompa hangulatban találá Sennót, mint aminőben hagyta el a láthatárt a letűnt nap.

S midőn az éjfél közelge, egy a legrémítőbb hangulatok közül mutatkozék nála.

Érzé, hogy szemei, a közelebbi virrasztások miatt nehezednek. Használni akará tehát e percet, mely után régóta oly hőn sóvárgott, és lehajtá fejét szalmaágyának vánkosaira, melyek durvák ugyan, de míg a szabadulásról s dicsőségről ábrándozott, nem voltak fösvények kecses és üdítő álmok nyújtásában.

S íme, mihelyt a szempillákat összehajtá, agyán átrezgett egy határozatlan, de fájó gondolat, szívét megszorította egy félémedt, de szúró érzés, és eltűnt testének lankadtsága. Nem fekheték többé. Arra igen izgataggá lőn kedélye, mely vérét felzaklatta. S megint sétálni látjuk a börtönben keresztbe fogott kezekkel és merengő arccal.

E méla vonalok viszont föloszlanak, s helyökbe lép a kimerültség és bágyadás jellemtelen arcirata. Itt az idő alvásra, és Senno újra ágyban van.

De az óramutató alig siklott néhány perc rövid közén át, s már egy idegrángás szétűzte a tünde álmak hírnökeit, azon zavaros eszméket, melyeket találjunk bár szépeknek vagy rémítőknek, fölfogni, kísérni és másokkal közleni nem tudunk. – Senno viszont éberré lőn.

Ez így folyt a hajnal első pirkadásáig.

Rémítő helyzet! Míg a börtönben föl s le járt, míg a bástya egyik szögletébe vonult, oly bágyadt lőn, hogy lépései gyakran elvesztették a súlyegyent, és vágya, szomja lázas, ellentállhatatlan, őrjöngő volt a pihenés és nyugalom iránt: de mihelyt lefeküdt, éppen azon gondolatok röpkedtek kétes körvonalakkal ágya fölött – mint a denevérszárnyak a félvilágos éjben –, melyekkel átkozódni lehetett, de aludni nem. –

Örökké e jelenetek ismételtettek.

Végre oly levíhatlanná vált sóvárgása az álom iránt, hogy egy órai szenderért odaadta volna a földi lét minden reményeit és a lélek halhatatlanságát: de viszont annyira meg vala győződve vágya kivihetetlenségéről, hogy egy lépést sem mert a szoba azon része felé tenni, hol az ágy volt, s hol – midőn lefeküdt – mint a cilicium szegei szúrták, vérezték, ezer apró kínok, ezer kétes alakú eszmék.

Napok teltek így.

–––––––––––––

Balázs, mihelyt a kék darabontok elszökése iránti nyomozat nem látszék eredményre vezetni, mind többet nyert vissza régi szívességéből, s valami olyat is kezde keblében érezni, mely önhibáztatáshoz hasonlított Senno irányában, kit kényessé vált helyzetében magára és gyötrelmei martalékául hagyott volt.

Alig távozék tehát tőle Eleonóra, s már eltökélé a Márkházy által különös figyelmére bízott rabot még aznap meglátogatni – de minden óvatossággal.

– Gyakran lenni körüle, ez kötelességemmé tétetett – gondolá magában. – No, abból bizony nem következék, hogy alkalmat szolgáltassak azon tervekre, melyek ha kitudatnának, hivatalomba vagy tán még nyakamba is kerülhettek volna. De már a múltat bajos javítni. Egyébiránt – folytatá elemzéseit – minden hibámat homály takarja, és el fogja boronálni az idő. Csak arra ügyelek, hogy többé semmi cimboraságot ne tarthasson Senno uram őkegyelme a művészekkel. Vajon kell-e említeni annak a tündérszép nőnek, meg a vén anyóknak látogatását?.... Hallgatok róla... De nem ígértem-e ellenkezőt? Aztán sokkal okosabb vagyok, hogysem be ne lássam, miként ifjú vendégem rá akart szedni, midőn magát egy pórszármazású agg nő gyermekének mondá. Ez oly hihetlen, mint egy sátros cigányné ujján a gyémántgyűrű. Nem..... ő palotában született, hová minket be sem bocsátnának, s melynek szőnyegein lábunk megbotlanék. Klárikám is szép, de ezen ösmeretlen...... őt, ha rongyba volna is öltözve, nem merné Andor átölelni – – kezét csókolná meg. Mindent sejtek. Hatalmasok érdekei fordulnak itt elő..... De fölötte óvatos leendek. Minél kevesebb szót s minél jobban megfontolva.

Ily biztatás után sietett a bástyabörtönbe.

–––––––––––––

IV.

A vár jobb kézre eső részein több ház vala, a Báthori-család magánbirtoka. Itt látták olvasóim a fogarasi gróf pompás palotáját, s közel hozzá feküdt egy komor épület, mely szintén a Báthoriak telkén István lengyel király kegyes adományából emelkedék fel templomostól: ez a Jézus-rend zárdája volt.

Keressük egyik cellájában regényünk szövegének fonalszálait.

–––––––––––––

Alfonso, Zsigmond fejedelemnek a prágai és vármiai birtokosokkal szőtt titkos tervei avatottja, május végnapján Erdély állapotáról következő levelet intézett Tiefenbach grófhoz:

„Nagyméltóságú gróf, udvari tanácsnok úr!

Mióta szerencsém volt nagyméltóságod által biztosíttatni arról, hogy a felséges udvar erkölcsi befolyásával és hatalmában álló minden eszközökkel előmozdítandja terveimet, melyeknek egyedüli célja: Zsigmond őfensége ingatag kedélyét azon meggyőződésben szünetlen erősíteni, miszerint a keresztyénség iránti kötelességei parancsolón kívánják, hogy addig is, míg alkalom nyílik Erdélyt a közellenség torkából kiszabadítani, ne idegenkedjék az 1571-ben kötött titkos alku feltételei mellett az apostoli király védőszárnyai alá vonulástól; – mióta szerencsém volt viszont nagyméltóságod által a kitisztítási roppant felelősséggel járó műre teljesleg felhatalmaztatni; oly események jöttek közbe, melyeket, hogy nagyméltóságod bölcs tanácsai és utasítása által mielőbb gyámolíttassam, rögtön feljelenteni szoros kötelességemnek tartom.

Őfenségének sok politikai kellemetlenségek miatt lehangolt kedélye a napokban szünetlen sóvárogta a hit vigasztalásait. –

Két éve, hogy a gyónás utáni bűnoldást tőlem, az anyaszentegyház méltatlan szolgájától fogadja el; de még soha sem találtam oly alázattal meghajolva a kereszt előtt, s oly mély törődéssel esengeni az ég malasztját e siralomvölgy terheinek hordozhatásaira. –

Naponkint több órát múlattam a magas személy oldala mellett, s így alkalmam nyílt lelkébe tekinteni, hogy tapasztalásaimat nagy érdekeink gyarapításaira használhassam.

Minden, mit észrevevék, ha erős bizodalmam nem volna a gondviselésben, csüggedéssel töltené keblemet.

Tudom, nagyméltóságú gróf, hogy Róma nem egy nap épült, s hogy azon idvezítő hit is, melyet rendkívüli csodák terjesztettek, s melyért az istenember szenvede, még jelenleg sem vett a poklokon teljes győzedelmet, s egyfelől a bálványimádás, másrészről a még gyalázatosabb eretnekség ördögei ellen folytonosan küzd; jól tudom, hogy a bűn fertőjében sínlő világon minden, mi az örökkévaló dicsőítésére szolgál, csak kitartás által és lassanként eszközöltetik: azonban e meggyőződés mellett is ama percek, melyekben őfenségét a vallás malasztos fegyvereivel igyekeztem céljaink bajnokává avatni, gyakran csaknem kétségbe ejtettek az iránt, hogy sikerülend-e valaha fáradozásaim gyümölcseit szakítani!

Erdély fejedelmének jellemére állandólag hatni gyöngeségei miatt nehezebb, mint a legszilárdabb férfiakéra.

Inkább magamra vállalnám, hogy a görög patriarchát, megtérítvén eretnekségéből, rábeszéljem egy szoros szegénységet fogadó rendbe lépni és utcáinkan alamizsnát koldulni a diák szertartású hit kegyes alapítványainak gazdagítására; mintsem valaha kieszközölni reméljem, hogy Zsigmond őfensége idegen támaszok nélkül ne ingadozzék, ha hónapokig, sőt évekig kell egy nagy szándék felé haladni, küzdés, fáradság, áldozatok és félreértetés közt.

Miután tehát a török párt Erdélyben nevezetes többséggel bír, az apostoli király védelme alá csak akkor vonulhatunk, ha a fejdelem oldala mellett oly ember áll, ki népszerűségével nemcsak lecsillapítani bírja országunk ellenszenvét a prágai udvar iránt; de még – ami sokkal nehezebb feladat – Zsigmond őfenségének korántsem kegyence, hanem gyámja tud lenni, s akkora befolyással van ellátva, hogy miután a mozgalom megindíttatnék, lengeteg uralkodónkat kényszeríteni s magával sodorni alkalmas a nagy cél ösvényén.

E meggyőződés önként vezette Báthori Boldizsár fogarasi grófra figyelmemet, és szükségesnek tartám, mielőtt a napi események miatt – melyek méltó aggadalmainkat ébreszthetik föl – ellenségünknek tekintenők őt, jól megvizsgálni; nem válhatnék-e más körülmények s általunk kieszközölhető feltételek alatt barátunkká?

Minthogy az ő segítségével ügyünk nyertes leend, de ellenben, ha szövetségünkbe nem vonatik, csak testén keresztül vihetnők Erdélyt a magyar király trónjának zsámolyához – e két ok feljogosít nagyméltóságodnak tartalék nélkül elmondanom Boldizsár gróf iránti nézeteimet.

Ő a pultavai egyetemben tanult, és a mi szerzetünk, a kiapadhatlan buzgalmú Jézus-rend által nyerte míveltségének alapját. Igaz, hogy később az eretnekség bűnfészkeit Svéciát, Németalföldet és Angliát beutazta; mi kétségkívül rossz hatással volt kedélyére, s noha szívét a vallás ragyogó égéről a tévedések ködös homályába nem vezette, de csepegtetett csakugyan érzései közé türelmet a secták iránt, mi a hitetlenségnek már egy neme.

Igaz, hogy hazaérkezése óta gyakori levelezésben áll oly tudósok- és országlárokkal, kik a világi ösmeretek utáni kapzsiságukban feledik szellemi malasztokat nyerni s idvességök örök kincseit gyarapítani.

De másrészről ne feledjük, hogy aki gyönge évei hajnalában az ösmeretek első zsengéit a mi rendünktől kapta, minden nemzetek történészete szerint sohasem vált még az anyaszentegyház egészen hálátlan gyermekévé.

Aztán melyikünk nem hallá hírét ama dicső napoknak, melyekben a két fiatal Báthori – András és Boldizsár – Európa nevezetes helyeit bejárván, végre a szent városba érkeztek? Róma népe meglepve lőn magyar vendégei gyönyörű külsője, fényes kísérete, nyájas modora, szerénysége, buzgósága és bő adakozásai által. A püspökök s bíbornokok nem győzték eléggé magasztalni a világhírű lengyel király szeretett rokonainak széles ösmereteit, finom ízlését és a vallás mély igazságaival gazdag kedélyét. Pápa őszentsége pedig magas körébe vonva a két Báthorit s csaknem barátságával tisztelve meg, egy innepélyes alkalommal őket princeps juventutis címmel ékesíté föl; mi bizonyára a királyoktól nyerhető minden keresztek- és rendjeleknél nagyobb kitüntetésnek tekintethetik.

Báthori Boldizsár meleg képzelődésű. Róma templomai szent szobrai- és rajzaival, – Róma nagyszerű szertartásaival és szívrázó karénekével, – Róma dicső történészetével s a vértanúk ereklyéivel, – Róma az Angyalvárral, a Vaticannal s benne a keresztyénség atyjával, bizonyára a fennebbi körülmények közt oly bényomást tőn rá, melynek okvetlenül keresztül kelle élete minden óráin szűrődni, s mely, ha az évek leple alatt színéből és erélyéből vesztett volna is, egy művészi kéz segédével könnyen visszanyerheti fényét és lelkesítő tulajdonait.

Továbbá jusson eszünkbe, hogy Boldizsár grófnak testvére a vármiai püspök, kinek buzgósága rendre kiűzhetné ennek kebléből a közönyt, mely a fattyú dicsőséggel ragyogó idegen tudósok- és országlárokkali viszony által abba szivároghatott, s mint félek – ha korán nem gondoskodnánk illő óvszerekről –, mérges nedvével végre a pultavai egyetemben rakott alapokat is meggyengíthetné.

Nagyméltóságú gróf, ezen okokat összefoglalva, kétségtelenné válik, hogy Báthori Boldizsár, kedélyét és körülményeinket tekintve, nem oly egyén, kivel szövetkeznünk szabad vagy tanácsos ne volna.

Sőt ha meggondoljuk, miként Erdélyben a secták nagyterjedelmű jogai s az ezáltal táplált türelem miatt leghatalmasabb országnagyaink vagy az eretnekség vagy a kigyógyíthatlan közöny veszélyes nyavalyájában sínlenek, szívünkből kell örvendeni, ha olyanra találunk, kit legalább félig magunkénak vallhatunk s ki remélleni hagyja még szorosabb csatlakozását az anyaszentegyház érdekeihez.

De mit nyernénk, ha a mostani kegyencek helyett a fogarasi gróf kormányozná Zsigmond őfensége kedélyét, s ha mi, az ő védelmére támaszkodva, mozdítanánk minden követ meg, Erdélyt a felséges udvar védszárnyai alá vezetve, a magyar koronához eleinte csak az 1571-i kötmény értelmében, utóbb meg egészen visszacsatolni?

E kérdés a politikai számvetés mezejére vezeti gondolatainkat.

Ereszkedjünk a körülmények és lehetségek mérlegelésébe, s hogy könnyebben haladjunk, képzeljük nehány percig, mintha Báthori Boldizsár már valósággal zászlónk alá esküdött volna.

Ő Erdély leggazdagabb, legfőbb rangú és tekintélyesb országnagya, senkinek oly számos és hű kísérete nincs. A tömeg egyedül hozzá ragaszkodik. A vármiai püspök, András, kimeríthetlen pénztára és erkölcsi béfolyása, továbbá harmadik testvérének, a nagyváradi várnagynak, ki hivatalánál fogva egyszersmind bihari főispán, vitéz sergei feltétlenül rendelkezése alá esnének.

Ily hatalommal kezében – ha más kútforrásai nem lennének is – sorompóba léphetne, és diadalt arathatna a török béfolyásnak bajnokai, egy Kendi, Kovasolczky, Ifjú és Gyulai ellen, kik különben eléggé erősek volnának a népszerűtlen fejdelem dacára mindig országgyűlési többséget szerezni magoknak.

De a fennebbiek még csak egy ágát tennék Báthori Boldizsár befolyásának.

Ő a fiatal úrfiak, a lovagsarkantyút remélő nemzedék bálványa. Ki-ki vágyik szerinte öltözködni s társalogni, követni modorát és hibáit. Szeszélye teremti a húszéves ifjak véleményét, szabja meg a közízlést, változtatja a paloták hangulatát. Mennyi csáberő ily helyzetben, mekkora összpontosító hatalom! – De ha még ehhez járul a nők kegye is, ha hölgyeink tetszelgési vágya és könnyelműsége szövetkezik a többi elemekkel, melyek a fogarasi grófnak felső körökre gyakorolt befolyását biztosítják, sőt naponként öregbítik: akkor semmi okunk nincs félni, hogy az általa képviselt ügy valaha makacs visszatetszéssel találkozzék.

Mi – értem itt a szoros szabályú rendek tagjait –, kik három fogadás által ércfalakat emelénk keblünk és a megengedett világi örömök nagy része közé is, természetesen kettős szigorral kárhoztatjuk a kicsapongások oly nemeit, melyek szent jogokat sértvén, isten igéje helyett a babyloniai kéjhölgy uralkodását terjesztik: de következik-e ebből, hogy ne igyekezzünk a létező bűnnek veszélyeit, midőn máskint nem lehet, legalább azáltal is csökkenteni, miszerint eredményeit nem a pokol, de az ég számára gyümölcsöztetjük. Ha kivinni tudnók, hogy az erény rossz alkalmazás által soha a bűn műveit ne építse, és a bűn, eredményeinél fogva, örökké az erény istápjává válni kényteleníttessék; ha a viszonyok alakításában és termékenyítése körül úgy hathatnánk, hogy a jó eszköz rossz célokra ne folyjon be, és a jó cél a rossz eszközöket is szünetlen saját fegyvereivé zsákmányolja ki: akkor volnánk csak az örök igazság legyőzhetetlen bajnokai, kik semmi rést nem engedénk arra, hogy a sátán országa terjedhessen.

Ez okból, nagyméltóságú gróf, valamint nevezetes tényezőül számíthatjuk terveinkre nézve Báthori Boldizsár hódító társalgási modorát, mely a közerkölcsiségnek nem nagy dicséretére válik ugyan, de kétségkívül tetemes befolyással van politikai hatalma gyarapításában: úgy másrészről szívemelő látmány tapasztalni az isteni gondviselés bölcsességét, mely a fogarasi gróf jellemének fő hibáját, a veszélyes secták iránti türelmet – ha zászlónk alá nyerhetnők őt – még idővel vállalatunk és az anyaszentegyház érdekei számára hasznosítandja.

Mert Báthori Boldizsár vétkes közönye által az eretnekség fertőjében bugyborékoló székely nép rokonszenvét megnyerte, és legkevesebbet mondva, tízezer fegyvert támaszthat minden percben azon jelszó védelmére, melyet pártlobogójára jegyez föl. A rövidlátók állíthatják ugyan, hogy miután a Jézus-rend gyűlölete izgatja Zsigmond őfensége elleni lázadásra e tévelygők kedélyét, a fogarasi gróf hatása rájok tüstént megszünendik, mihelyt ő az egyedül üdvözítő hit legbuzgóbb apostolaival szövetségre lépend.

De kik ily hebehurgyán ítélnek, nem is sejtik szerzetünk bölcsességének mértékét, nem a rugékonyságot politikánkban, nem az óvakodást eszközeink alkalmazása körül, s nem – mi legfőbb – ama finom tapintatot, mely különböző célokat tud fontosságuk szerint sorozni s egymás alá rendelni, hogy látszólag ellenkező ösvények a nagy eredmény nyugpontjára vihessenek.

Ha Báthori Boldizsárral csatlakoznánk, szemünk előtt lebegne őt nem gyengíteni, hogy mi erősek lehessünk – s következőleg ámbár az istenben boldogult bíbornok s váradi és csanádi püspök, Martinuzzi lelkességét a székelyek közti hitterjesztésben bámuljuk, az ő győzedelmes fegyvereit kezeinkbe ragadni mégis ideiglen elhanyagolnók.

Miért?

Mert, nagyméltóságú gróf, általános célunk ugyan a secták gyengítése s az eretnekség irtása, de egyszersmind magunkra vállalt feladatunk volna a török zsarnokság alól kiragadni és a keresztyén Európa érdekeihez kötni Erdélyt.

Hogy az utóbbit a székely nemzet által is előmozdítsuk, a türelem leplét takarnók buzgóságunkra, sőt miután a secták tőlünk undorodnak, a visszacsatlás körül semmi nyilvános szerepet nem játszanánk. Engednők a fogarasi grófot munkálni, lelkesíteni s összpontosítani a szétszakadt erőket, míg Rudolf őfelsége koronája alá vonatnék az anyaszentegyház aklán belül és kívül álló nyáj – egész Erdély.

S mit nyernénk ezen vétkesnek látszó közönnyel?

Nemcsak azt, hogy egy tartomány a pogányok hatalmából kiragadtatnék, de ennél sokkal többet, t. i. biztos kilátást arra, miképp a Magyarországon virágzó igaz hit visszahatna az Erdélyben minden segédforrások nélkül sínlőre, emelné felekezetünk számát és buzgóságát, megbontaná a négy vallás úgynevezett súlyegyenét, a három előtolakodott sectát régi homályába hátranyomná, és a magyarországi prímás vezérlete alatt rendszerezett szövetségben folytatná táborozásait az eretnekség ellen, mely a sötétség és bűn fajzata. –

Remélem, Nagyméltóságod a felhozattak után legkevésbé sem kétkedik, miként Báthori Boldizsár Zsigmond őfenségével kibékülve nekünk országgyűlési többséget szerezne.

Azonban, hogy egyoldalú nézetek tévegébe ne bonyolódjunk, tegyük fel, hogy Jósika, Geszti, Bodoni és más híveink összevetett vállal munkálva, s hogy én olvasómmal kezemben, imádsággal ajkimon és szívemben a mély áhítat örökké éber kötelességével a fejedelem változó kedélyére hatva – nemcsak az udvart kitisztíthatjuk az ozmán párt tagjaitól, de a hongyűlésen is, vagy mi ily célra alkalmasabb, a főurak titkos tanácskormányában keresztülvihetnők terveinket.

Még ez eset hihetőségekor se feledjük megfontolni: vajon egy jegyzőkönyvi határozat által Erdély tettleg átmegyen-e a magyar király védszárnyai alá?

Mióta nálunk Zápolya becsszomja miatt a török lőn úr, kötteték már több oly szerződés, milyet most eszközölni akarunk, de minden eskük dacára a titok burkában sokáig nem lappanghatván, tüstént megsemmisült, mert korán lépett világosság elébe. –

Ne ámítsuk magunkat ragyogó reményekkel főuraink erkölcsisége iránt. Higgyük el, a bölcs isten az emberösmeret csalóka voltáról akart felvilágosítani, midőn hagyá, hogy a megváltót tizenkét kiszemelt barátai, tanítványai közül egyik elárulja. Legyünk a gyakorlati élet ezer csábjai s gyarlóságai felől elfogulatlanok, és ne kétkedjünk, miként bármely szoros esküvel fogadjanak a Rudolf őfelségével szövetkező országrendek vagy főurak titoktartást, mégis kötményünk híre hamarább indulna el Isztambulba mint Prágába.

Így történt ez régebben is.

A török rögtön hadikészületeket tenne; s mi vagy a tört utat követnők, t. i. engednők eltagadtatni, s tettleg megsemmisülni az Erdélyt Magyarhonhoz csatló alkut, mint Zápolya Zsigmond s Báthori István fejedelmek alatt; vagy pedig annak táborozás és győzedelmek által szereznénk érvényességet.

Ha fövényre nem akarunk építeni, mindég a második eset bekövetkezésére kell gondolnunk.

De kérdés: honnan léptetjük fel a vitéz sergeket, melyek megállapodásunkra diadalmas fegyvereikkel nyújtsanak sanctiót? Ah, a szép napok, nagyméltóságú gróf, midőn a római curia volt az erők és mozgás központja, midőn egy szent szerzetes lelkesítő szava Flamand szélétől Trinacriáig visszhangra talált, s a Balduinok és Tancrédok földje kiürült, hogy a vándor bajnokok közellenségeink gőgjét megtörjék; ah, e szép évek, melyekben egy pásztori levél a Belt híves hullámaitól Szent Vincent-fokig, mindenütt engedelmes szívekre talált – melyekben Ptolemais kikötőjét a testvérekké vált európai népek lobogói köszönték, s majd a rőtszakállú Fridrik, majd pedig szent Lajos állott a hitszövetség élére –, ah, e gyönyörű idők talán örökre elmúlának!

Nem azon goromba német barát, ki vad újításait legdurvább szavakkal terjeszté, ki felfuvalkodott büszkeségében mélyebb belátásúnak merészelte magát hinni egy szent Ágostonnál, s a régi tudós- és istentől ihletett atyáknál, sőt magánál a római curiánál s a szent conciliumoknál is; nem ezen Luther Márton egyedüli oka, hogy most a keresztyénség a pogányoknak Európábóli kiűzésére összetartani és közháborút folytatni nem alkalmas.

A trónokról távozék el a szeretet és testvériség lelke. Uralkodóink szíve, kevés kivétellel, Ninivéhez, a dobzódó városhoz hasonlít, melyben a nagyravágyás, fösvénység, kapzsiság és pazarlás foglalatoskodtatják a bűn műveivel minden napnak huszonnégy óráit. A világ felkentjeit terjeszkedési szomj és aurifames gyötri, mint Izraelnek istentől távozó népét a bélpoklosság kínja. Ők családaiknak tenyérnyi hasznait s nem a keresztyénség nagy érdekét tartják szem előtt. Szent buzgóságuk – mely a mórokat kiűzé és a szaracént sivatagaiban fölkereste –, mint egy éjjel rövid virrasztása, emlékestől eltűnt. Most a fejedelmek örökös villongásokkal szomszédaikat marcongolják. Inkább minden ragályt és végromlást egymás fejére gördítenek, mintsem sergeik s kincstáruk némi részét a pogányok kiirtására áldoznák. Inkább szövetkeznek a törökkel, vagy az eretnek sectákat titkon bujtogatják, hogysem hallgatnának a vaticanumi szóra, mely az anyaszentegyház örök kincseit a hitetlenek orzó kezétől, nyugotról és keletről – Wittembergától és Isztambultól félti, s bár siket fülek számára cseng, szünetlen kiáltja: míg egyenként késünk, együtt elveszendünk.

E sajnos észrevételek után, nagyméltóságú gróf, meg lehetünk győződve, hogy ha Erdéllyel sikerülne a Magyarországhoz térés iránt kötményre lépni, s ez okvetlen folyadékul török sergeket vonna Zsigmond őfensége nyakára, – ily esetben hasztalan várnánk az európai idegen hatalmasságoktól segedelmet; mert míg III. Fülöp, IV. Henrik vagy III. Zsigmond számunkra egy zászlóaljat összegyűjtene, már a sipahik és janicsárok Gyulafehérvár székesegyházából mecsetet s a mi szerzetünk kolostorából – reszketek rágondolni – akár háremet csinálhatnának.

S vajon Rudolf császár, magára hagyatva, indíthatna-e oly tábort Erdélybe, mely Zsigmond őfenségével kötendő alkuknak azáltal adjon sanctiót, hogy a török nagyvezér sergeit még a határszéleken szétverje?

Ez jelen viszonyok közt alig lehető. Mert pénztára sem győzne sok ezerre menő fegyverest felállítani, s kivált oly tartományba küldeni, mely vele barátságos levén, nem eshetnék azon divatos elv alá, hogy a zsoldot zsákmány fedezze. Aztán csekély tapintatot árulna el oly országok hadi népét indítani Erdélybe, melyek többnyire a török hatalom torkában fekszenek, s megköszönhetik, ha saját ótalmukra elégségesek.

A prágai kabinet válassza az alkalmas időt fellépésére, midőn az ozmán Velencével, Lengyelországgal vagy Persiával véres háborút folytat.

Ebben lel határt szerepe, a többit Erdélynek szükség eligazítani. –

Így állván ügyeink, minél többet aggódám kegyelmességed megbízásában, annál inkább átláttam, hogy Erdély iránti alkudozásainknak lehetlen volna érvényességet szerezni a fogarasi gróf rokonszenve és csatlakozása nélkül.

Mert egyedül ő tud nálunk nagy táborokat vezérelni.

S még akkor is, ha egy lángeszű seregfőt vetne a kegyes gondviselés véletlenül közénk, mit használna ezen égi irgalom a diadal babérágainak megnyerésére, holott Jósika, Bodoni, Geszti, s más hű eszközeink annyi katonai erőt sem tudnának teremteni, amennyi szakácsot és kuktát szokott magával hordani a nagyvezér?

De némely ócsárlóim gúnyoson mondhatnák, hogy míg a jövendő szürkületes távolságában a lehetségeket vizsgálám, figyelmemet kikerülé a jelen perc és azon ösmeretes tény, miszerint Báthori Zsigmond s Boldizsár engesztelhetlen gyűlölséggel viseltetnek egymáshoz.

Mi, szerzetesek, kiket szigorú magányunk a világ gyönyörei és szórakozásai alól kiemel, kiket a zárdai élet innepélyes hangulata elmélyedésre s a lélek természete búvárlására vezet, míg aztán a gyónószék a szív vizsgálatára felfegyverzett figyelmünket a családok szentélyeibe vonja; mi, ismétlem, helyzetünk előnyei miatt, az emberösmeret nehéz tanját – mennyire rövidlátású halandónak lehet – gyorsan sajátítjuk el.

Anélkül, nagyméltóságú gróf, hogy e megjegyzés által több érvényességet kívánnék nézeteimnek szerezni, mint amennyit tartalmuknál fogva igényelhetnek, rövid bírálat alá vonandom ama szerencsétlen összeütközéseket, melyek a két Báthorit halálos ellenségként léptették fel.

Ők a lengyel király kimúlása után is sokáig hűn, szeretettel, mély rokonérzettel ragaszkodtak egymáshoz.

Miért hasonlának meg rögtön? Mi okozhatá, hogy ki reggel oly összhangzóan hagyá őket, már este az ellenszenv miatt egészen átváltozott lélekszerkezetűeknek találta? Tán a sejtelem fellegéből véletlenül kitört politikai meggyőződés villanyereje szakította külön a két egybeforrott kedélyt? Tán a hiteszmék választékai hullottak e szívek közé, hogy a gyűlölséget kötelességgé, az üldözést törvényessé tegyék? Tán a szerelem féketlen erélye egy közös vágyban találkozék, hogy az érzések ezen átkos ikersége által a testvéri szeretet egész paradicsomát feldúlja? Tán a becsszomj oly éles szemű, oly önző szenvedélye véteté velök észre, hogy az életpályán soha többé egymásra támaszkodva haladniok nem lehet?

Nem, korántsem.

Mindenikünk tudja, hogy neheztelésök őfensége apródának, az akkor még rang, vagyon és név nélküli Jósika Istvánnak, Boldizsár gróf általi megsértésekor eredt. –

Civódásaik a küzdhomokon történtek, s oly ösmeretes botrány után ezer alakban léptek a közönség elébe, s a rossz szándékúak által pártszakadásokra zsákmányoltattak ki. –

De bárkit szólítsunk fel, mély számítású, kifőzött s naponkint hidegvérrel gyarapított megbuktatási tervet egyik fél részéről sem tudand előmutatni. –

Égető, sajgó, fullánkos elménckedések, kölcsönös ingerlés s gunyor, egymás apró érdekeinek keresztülvágása, káröröm az okozott házi bonyodalmakon, ezek jellemzik a két Báthori viszályát. –

Kérdem: ha négy fal közti titokról vonogatjuk le a leplet, nem látandunk-e száz meg száz család keblében ily nemű egyenetlenséget?

S mégis, merné-e valaki mondani, hogy mi, kik helyzetünknél fogva vagyunk a háznépek tanácsadói, vigasztalói, titokba avattatjai, békebírái, soha se lettünk volna azon isteni kéj részesei, hogy a félreértések sorompóit leverve, az idegenkedő rokonkebleket egymáshoz közelvonjuk? –

És miért ne remélhetnénk hasonló sikert Erdély legfényesebb családjában?

Talán az emberek is, mint a hegyek, minél magasabb helyzetűek, annál kevesebb meleggel bírnak?

Ez szomorú volna: de legalább a két Báthorit alig lehet fagyos vérmérsékkel vádolnunk, ha őket túl szigorún is akarnók bírálni.

Azonban hátha igaz, mit Zsigmond őfensége hiszen, s a befolyásos egyének nevezetes töredéke állít, hogy t. i. Báthori Boldizsár az erdélyi uralkodószékre vágyik, s ingerkedései alatt rendezett megbuktatási cél lappang?

Ekkor rá többé számítani természetesen őrültség volna tőlünk.

De semmi jel ily merényt nem tanúsít.

Az ő dicsvágyának más iránya van.

Egy kis tartományban hűbérese lenni a török portának, alkudozni, furfangokat szőni az évi adó csökkendése miatt, Nándorfehérvárra idéztetni, hogy a fővezér előtt térdet hajtson, vagy a padisa palástját megcsókolja, a keleti barbár politikához nehézkedni béfolyásával, törni fejét, hogy az ármánykodó erdélyi urak fülbesúgás által egy basánál rossz színbe ne hozzák, unalmas törvénykezések és diéták közt emészteni napjait s végre meghalni, anélkül, hogy neve a világtörténészetben helyet foglaljon: ily nemű dicsőségre neki semmi vágya nincs.

Ő hiú a hírre, de nem szomjas a hatalom után.

Inkább szeretne a prágai kabinet tábornoka vagy valamelyik lovagias országban innepelt udvaronc, tekintélyes főnök lenni, mint fejdelem oly tartományban, mely, hogy úgy szóljak, az európai polgárosodás égövén kívül esik.

Őt oly kitüntetések büszkévé tennék, melyek III. Fülöp, Rudolf vagy IV. Henrik vezéreivel és országláraival egy sorba iktatnák.

Szóval hajlamai által már a gondviseléstől arra van kiszemelve, hogy egy, Erdélyt a keresztyénség politikájához visszacsatló párt élén álljon. –

Mi bizonyára megnyerjük őt, de miután sikert óhajtunk, legyünk bőkezűek hiúságának táplálása körül.

Kegyelmességeddeli értekeződéseink alkalmával szerencsém volt említeni, hogy a fogarasi gróf részünkre hódítására szükséges volna, ha őszentsége az aranygyapjat a spanyol király őfelségétől számára kieszközölné.

Semmit nem kétkedem, miként akkor is, ha Báthori Boldizsár kezében volna a fejdelmi pálca és athnamé: ezekről – tudván, hogy megegyezésünkkel soha nem bírhatja – szívesen lemondana oly díszes rendjelért, mely az európai birodalmak legnagyobb embereivel egy vonalba állítaná, egy társulatba vezetné őt.

Esdeklem tehát, kegyeskedjék a nagyméltóságú gróf egész befolyását használni mind a római szentszék, mind a prágai kabinet által, hogy III. Fülöp ő catholicus felsége, tekintetbe vévén magas címét, mely – ha lehet – a többi keresztyén uralkodóknál még szorosabban köti anyaszentegyházunk érdekeihez, és szívén hordván azon rokonérzetet, mely a hatalmas habsburgi család másik ága iránt szintén olthatatlan hévvel lángol: méltóztassék Báthori Boldizsár fogarasi grófot az említett magasrendű érdemjellel kegyesen földíszíteni.

Ily alapra sikerrel építhetnék, s a nemzeti hadak tábornokának részünkre megnyerését nemcsak hinném, de oly bizonyosnak tartanám, hogy merész volnék iránta a legszigorúbb kezességet elvállalni.

Minthogy azonban a két magas rokon kibékülése Jósika Istvánnak bukása nélkül alig képzelhető, kérdés támad: minő viszonyban álljunk rendünknek ezen szeretett hívével s igen hasznos ügybarátunkkal?

Széttiporni őt korán volna; emelni, nagy célunkkal ütközhetnék össze.

Legjobb tehát csak oly távolságban tartani a fejedelem szívétől, hogy körülmények szerint akár az országlat élére vergődhessék, akár pedig, mint felesleges eszköz, mely bonyolítván a gép szerkezetét, annak hatását csökkenti, késedelem nélkül félredobható legyen.

Gyulai Pál sorsáról a fogarasi gróffali szövetségünk esetében a viszonyok hatalma önként határoz. Mert vagy rávétetik Báthori Boldizsár által, ki iránt nagy tisztelettel volt mindig, az új ösvény követésére, vagy ha meggyőződése utóbb is a török érdekek mellé ragadná, mint dicsvágy és önzés nélküli ember irtózni fog meghasonlás okává lenni a kibékült rokonok közt, s letevén hivatalát, melynek terhét már rég érzi, magányba vonulandana, hogy hő vágyának, a tudományos munkásságnak szentelhesse életét.

De, nagyméltóságú gróf, az eszmetársulat Gyulai Pálról, oly ötletre vezet, mely agyamban éppen most villant meg, s fontosságát még csak sejdíteni kezdem. –

Sokat panaszolék levelem elején őfenségének ingatag természetéről, mely gyakran alig hihető gyorsasággal rohan a legszögesebb végletekre.

Arra szükség tehát törekednünk, hogy szünetlen hatalmunkban álljon e Proteusként változó ember kedélye.

Világos, miként semmi kegyenc ily reménnyel minket nem kecsegtethet.

De nem lehet-e más eszköz célunkra?

Zsigmond őfensége csaknem gyermekkorában vezettetett feslett életre.

A kéjhölgyek általi durva élvezeteit tanulta meg szerelemnek nevezni. –

Minő hatással lehetne szívére egy emésztő és mély érzés, mely a ki nem elégített vágyakból merítené a korlátlan szenvedély anyagjait!

Egy nő, ki tervünkbe volna avatva, s ki jó hírét védni tudná anélkül, hogy udvarlóját a meghallgattatás reményétől hidegségével elzárná – – – ily nő kecsegtetései és a fogarasi gróf erélye vezetvén pórázon fejdelmünket... – de nem folytatom tovább e megpendített eszmét, különben is nagyméltóságod sokkal finomabb tapintattal bír, mintsem gondolataim egész láncolatán végigfutván, ne mondaná: ily fegyverekkel csak győzni lehet.

Kegyelmességed becses nézeteit egész levelemre, ide értvén végsoraimat is, mielőbb megnyerni remélvén, mély tisztelettel maradok Nagyméltóságod

legalázatosabb híve

Cariglia Alfonso.”

–––––––––––––

E levél kelésének ideje május hó 31-re van téve.

Ugyanezen nap történt, alaptalan pletykák miatt, Zsigmond fejdelemnek Vinc mellőli hazaszaladása, mely véglengületet ada a kormánytanács titkos határozatára.

Kétségkívül Alfonso pater vagy még semmit nem hallott a fönséges úr oly gyáva, mint oktalan tettéről, vagy minden következményeiben át nem érté azon előnyt, melyet egy párt nyer, midőn a vele versenyző másik felekezet képviselőjének lépéseit az ő ócsárlása nélkül is a közönség nevetségesnek és nyomorultnak kénytelen tartani. Mert ha Alfonso kellő világításban láthatta volna e balhelyzetét Zsigmondnak, anélkül, hogy a kibékítés lehetsége iránt elcsüggedjen, csakugyan több aggállyal tekintett vala közel jövendőbe, s rettegne oly véletlen fejleményektől, melyek a legbölcsebb fők számításain s így minden óv- vagy ellenszereken kívül esnek.

De a jezsuita elmeélének dicséretére kell említenünk, hogy e nyugalma nem sokáig tartott.

Mihelyt tudósítását bevégzé, s a zárda magányából távozhatott, idegenszerűnek lelé a szabad léget, melyet nehány óráig nem szívhata, a várutcák kifejezését, a tolongó nép arcát és kedélyét, a főurak mosolyát vagy homlokredőit, magát a gondatlanságot szintúgy, mint a csekélységekért is sápadó kételyt.

A szegletkövektől kezdve, melyek siketnéma tanúi az eseményeknek, az országlári termek suttogó és aggályos társaságáig, minden holt anyag s élő lény, egy véletlen, egy megmagyarázhatlan valaminek elősejtelmét lehellette kedélyére.

A lég is rejtélyes események láthatlan parányaival hömpölygött fürtei körül, verdeste arcáját, fuvallt szőrmezének redőire, s szemei elébe búskomor, titkos, baljóslatú, zord láthatárt vont.

Szóval Alfonso, zárdáját odahagyva, azon sejtések martaléka lőn, melyeket gyakran érzünk, midőn egy kedvetlen történet kezdetéből kimaradánk, s folyamába véletlenül lépünk.

Később adatok igazolák hangulatát. –

Mily buzgósággal törekvék ő az uralkodó ballépéseit szépíteni, némely szívtelen kitörést mérsékelni – ennek fölhozása célunkhoz nem tartozik.

Legsajátságosb vala helyzetében, hogy noha sikerült neki most egy otromba tervet az eszély fegyverével legyőzni, majd egy durva hangulatot az illem fátyolával betakarni és egy nyers szót enyhítő magyarázat által megszelídítni: mégis érzé, miként kibékítéseivel nincs elemében, s tanácsai félszegeknek látszanak; mert valami korlát van közte és az események közt, valami titok nyomult elő, melyet ő észrevenni, kifürkészni, hasznára fordítani nem tud.

Ily kedvetlen, de csak félig ösmert viszonyokkali küzdésben elfáradva, június 3-ának reggelén cellájában volt, szent kötelességeire készülődve, midőn Gergely diák belép, s nehány szót váltván, távozik.

Miről értesíté e szemfüles ember őt? Később világosságra jön. Alfonso másra bízván templomi foglalatosságait, mihelyt a fejdelemnél megjelenhetni hivé, az udvarba s onnan rövid félóra múlva Báthori Boldizsárhoz sietett.

Ide – mint látók – éppen akkor érkezék, midőn Eleonóra férjeért esdekleni akart, s a hatalmas gróf közbenjárását kieszközölni remélé.

Kétségkívül nagy nyomatékú okok által tudta csak Alfonso kieszközölni, hogy Boldizsár, az udvarias lovag, hazulról rögtön eltávozzék, időt sem szakítva magának egy fiatal s csodaszépnek rajzolt nő látogatásának elfogadására.

A pap és a kéjenc, a kereszt és a kard fia sötét arccal, szótlanul mentek az utcán s lépének a zárda küszöbére.

A bezárt cellában suttogva folyt értekezéseik iránt elég felvilágosítást nyújtand Alfonsónak még aznap Tiefenbach grófhoz intézett második levele, melynek szövegét viszont kihagyások nélkül közöljük.

„Nagyméltóságú gróf, udvari tanácsnok úr!

Vérem annyira forr, agyam úgy szédelg egy rendkívüli szándék miatt, mely minden terveinket szétrombolhatta volna, s csak az isteni gondviselés különös kegyelméből lőn általam fölfödezve, s remélem meggátolva – szívem annyira dobog most is a kiüthető új bonyodalmaktóli aggodalmak közt, hogy sem erőm, sem türelmem nincs e titkos merény körülményein kívül egyébrül tudósítani nagyméltóságodat.

Később talán kiegészítendem e hézagot, mely az erdélyi viszonyokról ígért értesítéseimben támad: de most másra nem gondolhatok, mint e szörnyű szándékra.

Hallgasson ki kegyelmességed, s ítéljen ügyeinkről – nem feledve, hogy közleményem tárgyához egyházi helyzetemből folyó viszony által jutottam, s hogy ily titoknak elterjedése rám és nagyméltóságodra homályt borítana. –

Ma reggel éppen isteni szolgálatra készülék, midőn Gergely diák, kit nagyméltóságod figyelmébe különösön ajánlottam, belép cellámba.

Hozzászoktam e csodálatos ember megjelenéséhez mindig valami felötlőt vagy reménytelent csatolni; mert ámbár ügyetlen külsővel bír, szellemében végetlen ruganyosság s erély rejlik. Aztán csaknem megfoghatlanul minden véletlen nemével a mágnesi vonszerőnek tapad hozzá, hogy általa nyilvánuljon először és használtassék föl.

Ügyünknek nálánál célszerűbb segéde nincs, s mégis néha aggállyal tekintek rá, sőt vannak percek, melyekben felsőséget látszik gyakorolni kedélyemen, és bámész tekintete fölfüggeszti eszméim járását.

Midőn cellámba nyitott, bősz sejtelem rohant meg, noha arcán inkább kíváncsiság, mint aggály ült.

– Rossz hírt hozott, ugye? – kérdém mohón.

– Szent atyám – szóla a diák szokott különc modorával –, mennyit törték fejöket a bölcsek, hogy tovább ne menjenek csak Pithagoras óta. Ha az olajat, mely mellett virrasztottak, Chaldeától Magyarországig különböző helyeken mind egy csomóba önthetnők, oly nagy tenger válnék, mekkora az özönvíz volt, sőt félő, hogy az új Noé ezen áradatban úszván bárkájával soha még az Ararát-hegy tetejére se köthetne ki, s mégis – szent atyám, ki hinné, mily keveset nyertünk a bölcsek mélységes vizsgálódásai által a gyakorlati élet számára? Mert mit gyümölcsöz a tudomány, ha emberösmeretre nem vezet, mit használ, ha én különböző üvegekkel felfegyverkezve a teliholdon, bármint ámítson fényes tányérával, sötét foltokra találok, melyek, mint egy titkos terv homálya boronganak; míg aztán legfürkészőbb szemeimmel is Kendi úr hideg, méla arcán vagy Kovasolczky zárt, ravasz vonalain semmit kihalászni nem tudok veszélyes célzataikból? – Ér-e így valamit a bölcsesség szent atyám, kérem, ér-e valamit?

Mindjárt vevém észre, hogy az én emberem oly rejtélyre akadt, melynek nyitját bámító gyakorlattságával is meglelnie nem sükerült. Kérdezék, tudakoltam tőle mindent sürgetőn s egy sejtelmes döbbenéssel.

Ő Bombastus Paracelsus de Hohenheimot, s annak bizonyos könyvét, melyet – ha jól emlékszem – Archidoxis magicának nevezett, keményen lehordotta azért, mert ez az ujjaknak bűverejéről több helyt emlékezik ugyan, s világosan mondja, hogy egy bölcs tanár alkalmas volna úgy használni még a szemeiben rejlő mágnesszikrákat is valakinek idegrendszere izgatására, hogy az lelke legmélyebb titkait elragadtatása közt megvallaná: azonban e felséges találmányt sehol annyira érthetőn nem terjeszti elő, hogy most, midőn nagy szükség volna rá, Kendi és Kovasolczky urakon gyakorlatba lehessen venni; noha tán ily igézet által haza mentetnék meg.

E célzat után még inkább nevekedtek újságvágyom és aggadalmaim.

Komolyan figyelmeztetém tehát Gergely diákot hosszas tétovázás nélkül közleni velem, mit e férfiak körül észre vőn.

Ő végre kisüté, hogy június hó elsőjén titkos kormánygyűlés volt azon teremben, hová csak a fejdelem szobáin át lehet hallgatózás végett különböző hágcsókon és falrejtélyeken jutni. Ha tehát az ember az ülésezés óráját előre is tudta volna, egyedül őfensége hírével és engedelmével figyelhetett volna. De e kényes alkalom is nem lőn használható; mert mint gyaníthatni, maga a fejdelem sem értesült a gyűlés tartásáról. –

Erősen megdöbbentem e tudósításra, s hogyan is ne, miután mostanig titkos gyűlés csak a külföldi hatalmakkali nagy alkudozások végett történék, midőn még a kormánytanács minden tagjait sem tanácsos az előleges értekezések részletibe avatni.

A diák elősorolta azon neveket is, kik meg nem hívatának: – Láthatja szent atyám – szóla –, hogy senki részt nem vett, kinek ifjú felesége van. Már mit csináljunk? Oly okos és vén matrónák, mint Kendi- vagy Gálfiné bizony nem hízelegnek ki férjeiktől egy körömhegynyi vallomást is, s következőleg minden viszonyaim a komornákkal jelen esetben hasztalanok.

Én buzdítám őt ernyedetlen fürkészetre, s alig várván, hogy távozzék, tüstént a fejdelmi udvarba siettem, hogy legalább uralkodómmal tudassam e tényt, ha a közrend nagy botrányára tőle is titkoltatott volna. –

Sohasem szerettem, midőn korán reggel az elfogadó termekben lelém őfenségét; mert ez többnyire annak volt jele, hogy izgékony képzelődése valami kedvenc szerep eljátszására bírta, s dorbézolni akar, mint Nagy Sándor, mértékletes lenni mint Cyrus, ékesen beszélleni, mint Pericles. Örömmel nyiték tehát hosszú során a szobáknak mindig belebb, míg végre a hálóterem melletti kis kabinet ajtóját a komornyik föltárá.

Őfensége bágyadtan ült egy karmazsin borítékú ottománon. Úgy látszék, lelki küzdelmek fárasztották el, mert előtte szent Ágoston munkái pompás ívkiadásban hevertek, s keze a háznépével sokszor meghasonló szent Dávid egyik zsoltárán nyugvék.

– Óh, Absolon, Absolon, téged nemződ megsiratott, pedig bűnös valál!..... Erős a családi viszonyok bilincse, s a vér vízzé soha nem változhatik! – Ezen sóhaj repült el ajkain, míg mélán fordítá hozzám szemeit, s fejével intett, hogy mellé üljek.

Én átlátám, miként a magas személy, noha tán színészi modorából egy adag álérzés gyanítható, mely mint a festett tűz, hűn van színezve, de nem melegít: csakugyan egészben tekintvén a kegyesebb hangulatok béhatásai közt áll.

Óvakodtam tehát olyat mondani, mely új eszmék által más lengületet adhatna kedélyének, s a társalgásban inkább csak szenvedőleg vettem részt.

Őfensége gyakran sóhajtva dicsérni kezdé szerény életpályámat, s említé, hogy legfőbb vágya volna, ha egy kolostor érckapuja örökre elzárná e nyomorult világtól.

Más fejdelemnek az uralkodók magas kötelességeiről szólottam volna, de nála ily nemű kitérést mellőzni hittem szükségesnek, s áhítatos arccal a kegyes élet mindennél drágább malasztjairól mondék valamit.

Ez természetesen őfensége eszméi irányait még kevésbé változtatta meg, mint egy bedobott kövecs a havasi patak útját, holott a legrövidebb figyelmeztetés fejdelmi pálcájára szétoszlathatta volna céljaimnak kedvező hangulatát.

Báthori Zsigmond könyökén nyugtatva fejét folytatá: – Atyaságod híres hittanár, megvizsgáltatott az egyházi bölcsek által és teljes súlyúnak találtaték. Értekezéseket szerzett vallásos kérdésekről. Buzgón üldözte az eretnekeket, praelatokkal folytat levelezést. Püspökök barátjai. Érsekekkel vitatkozott. Őszentsége gyűrűjét, kezét, saruját sokszor csókolta meg. És ah, boldogság, conciliumokban vett munkás részt. Nálamnál tehát ezerszer jobban ösmeri a kősziklára épült anyaszentegyház csalhatatlan nézeteit.

Gondolatomban sem volt valamit leróni a rám ruházott nagy érdemekből, nehogy a magambani kétkedés gyöngítse hitét tanácsaim érvényessége iránt, s epedve vártam: mi következik őfensége előzményeiből?

De a magas személy félbeszakítá eszméje fonalát, arca sötétebbé lőn, mélázat lenge át vonalain, szemei a koronás dalnok szent énekein nyugodtak, s hosszas szünet után egy mély sóhaj örvénylék kebléből.

– Ah, Absolon, Absolon! – kiáltá..... – S mégis – tevé rögtön hozzá –, ha legalább minden lázadó Absolonnak nagy haja volna, hogy magától akadjon egy ágra!

Tüstént sejtém, hogy itt Absolon neve alatt a fogarasi gróf értetik, de tanácsosabbnak tartottam még hallgatni.

A fejdelem rajtam legeltette némi kíváncsisággal tekintetét, s arcán a szokottnál több pír mutatkozék.

– Nem tükre-e a jeles uralkodóknak II. Fülöp spanyol király? – kérdé végre.

Megvallom, nagyméltóságú gróf, szögletbe szoríttattam e tudakolás által; mert hazám világhírű monarcháját, kinek hamvait nálamnál mélyebb kegyelettel senki sem tiszteli, sokszor rajzolám le Zsigmond fejdelem előtt, mint a koronás fők eszményképét. De most keblemnek egy sejtése súgta, hogy őfensége ezen dicső uralkodó életéből is, mint Dávid király sorsából, olyas példát szemelt ki, mely valami sötét tervre, lelkiesméretének támokul használtassék. Áhítattal felelém tehát: – Kétségkívül nagy volt a föld legóriásabb birodalmának fenntartó szelleme, II. Fülöp. Áldassék emléke erényeiért! S bocsássa meg az isten vétkeit!

Borogó arcú szomszédomnál némi visszatetszést szült nyilatkozatom, mit onnan gyaníték, mert fájdalommal szorítá össze ajkait, és az ottománon békétlenül kezdett mozogni.

Azonban hamar lecsillapult, s közelebb vonulván hozzám, míg ujjai a szent Ágoston munkáin heverő olvasónak gyöngyeivel játszottak, fanyar mosollyal szóla: – Atyaságod emlékezik-e Don Carlos szerencsétlen kimúlására? – Egy apa az ég által szorosabban van fiához csatolva, mint a széles családfa tagjai egymáshoz a vér kötelékeivel. De a természet kapcsait széttörheti viszonyaink vaskeze. Don Carlos vérpadra lépett. Mit tart ön Fülöpről és a bűnoldás malasztja felől?

Veríték csordult homlokomra, és szívemet a borzadály hideg lehelete érte; azonban szükség volt palástolni kedélyemet, mintha nem is gyanítnám a közös pontot, mi körül őfensége ziláltnak látszó eszméi forgattak. – A végetlen kegyelmű isten – szólék – talán irgalmassággal fogja bírálni a különben dicső II. Fülöp tettét. Mert, fönséges úr, miket nem tőn ő lelki nyugalmának visszaszerzéseért? A pogányok ellen szünetlen harcolt. Széles birodalmában ezer meg ezer kolostort épített. Kiüríté kincstárait kegyes alapítványok szerzésében. A tévelygések meggátlására az éjjeleket nappalaihoz toldotta. Virrasztott, imádkozván kriptákban és koporsóköveken. Mindig mértékletesen ebédelt, sőt gyakran koplalt. Világi zenét a harc tárogatóin kívül alig hallott. Az Escurial zárdailag csendessé lőn. – Ő a szerelem élveit még az oltártól megszentelt viszonyokban is többnyire kerülte. Minden innepnapon böjtölt. Sanyargatá testét. Idő előtt őszültek meg hajai, összeroskadott, szemeit az enyhítő álom kerülte, sőt arról is alig kezeskedném, hogy ciliciumot nem hordott derekán. Toldjuk még töredelmes szívének ezen küzdéseihez a szerencsés körülményeket, melyek nem téveszthetik el hatásukat az isten trónja előtt. – II. Fülöp catholicus címmel díszlő felkentek sorából való volt, s e magas hivatásnak nagyszerűn felelt meg. Tettel állott a keresztyénség élén. Aztán hol létezik birodalom, melynek zárdáiban annyi szentéletű atyák tartózkodnának, mint a pyréni félszigeten. Ezen érette imádkozók felesleges erényei sokat nyomnak az örök kegyelem mérlegében. – A földkerekségén nincs most uralkodó, ki Fülöpéhez hasonló bűnbánat s más előnyök által annyira bírná vétkei tulajdonítását mérsékelni. S mégis, fönséges uram, én, különben legcsekélyebb tagja az anyaszentegyháznak, végetlen távolságban hazámtól s itt a keresztyénség ultima Thuleján, a gyulafehérvári Jézus-rend zárdájának csendes falai közt, gyakran összefogom éjjeli órákon kezeimet, és imádkozom a nagy uralkodó lelkéért, bizonyosan nem tudván: vajon nincs-e szükség a kegyelem serpenyőjének gazdagítása végett igénytelen fohászaimra is.

Remélém, nagyméltóságú gróf, hogy midőn nyilatkozatomban a physicai nélkülözésekre célzok, melyek egy igazi bűnbánatból ki nem maradhatnak, nem tévesztem el a hatást őfensége elkényeztetett létegére. Óhajtásom sikerült. A magas személy testén alig észrevehető borzadályok nyargaltak át, s én tövises pályámnak legmennyeibb örömét élveztem, látván, hogy a lelki betegnek nem valék eszélytelen orvosa. – Ki minket ócsárol, próbálja meg az okoskodás és hideg életbölcsesség fegyvereivel legyőzni a rossz szándékot egy szenvedélyes kedélyben, mely körülményeinél fogva felelősségtől sem retteg. Bizony mondom: minél kevesebb templom épül, annál több menhelye készül a bűnnek. A hit fékén kívül nincs más oly asbest-kötél, mely tűzmentes volna, s melyet ne égethetne hamuvá az indulat heve.

– Szent férfiú – szóla a fejdelem fátyolzott és rezgékeny hangjával a keblében támadó rémületnek –, szüléink rosszul intézék növelésünket. Atyám a bibliát évenként kétszer olvasta át, és szent dalok éneklése közt múlt ki, s mégis merőben haszontalan világi ösmeretekkel tömette meg agyamat. Én, mint egy ügyész, végig tudnám folytatni pöreimet, és a legkisebb formásságokat sem vétném el, azonban – ah, mily nyomorult míveltséggel bírunk – semmi hitem nincs magamhoz, hogy az egyházi törvények és idvesség kellékeit tárgyazó elvek szövevényei közt úgy mozoghassak, miszerint szenvedélyem kielégítése ne sértse meg valamelyikét azon rendeleteknek, melyek lépcsőjén lehet csak az öröklét koronájához jutni.

Ekkor aggállyal szorongatá kezeimet, és szemeiben könny rezgett.

– Fenséges uram – szólék –, éppen e hiányok kipótlására vagyunk mi, lélekóvók, a hatalmasok és gyarlók mellé istentől egyaránt rendelve, mert mind az erő, mind a gyöngeség tanácsaink nélkül a bűn hínárjába vezet.

A magas személy kérdőn függeszté rám tekintetét, s némi vonakodás után mondá: – Atyaságod igen jártas hittanár; de.... ne nehezteljen szavaimra.... de meg van-e győződve, hogy az egyház nézeteit oly csalhatatlanul tudja magyarázni, mint akárki más e széles világon, s mint tudta a maga korában például szent Tamás, az aquinai püspök?

– Fenséges uram – válaszolám –, anélkül, hogy a canonizált férfiakkal vetélkedni merész volnék, bátran állíthatom, hogy a szent törvények értelmét fonákul felfogni vagy rosszul tolmácsolni oly tudatlanság lenne, melytől az isten kegyelme és buzgó fáradozásaim megőriztek.

– Köszönöm, szent férfiú, nyilatkozatát, mert szívemet végetlen tehertől oldja föl.

Ekkor a magas személy kedélye végküzdésre látszék visszavonulni.

Egy néma fohász emelkedék keblemből, hogy e harc a jobb ösztönök diadalmára folyjon le.

– Atyaságod – szóla nehány másodperc után őfensége – mit tart az eskü szentségéről?

– A hittétel által pecsételt titkot szentszékünk föloldása nélkül nagy bűn nyilvánítani valakinek, a gyóntatón kívül – válaszolám innepélyes hangon.

– Igen, de ön az én gyóntatóm.

– Még eddig fönséged e rendkívüli bizodalommal tisztelt meg. –

Veszélyes csend állott be, melynek létkínzó másodpercei új küzdésekkel ömlöttek a jelen szűk medréből a múlt végetlen tengerébe.

A magas személy arcszíne csüggedés s remény közt fölváltva éledett és sápadt el. Végre mély sóhaj tört ki kebléből, s remegve mondá: – Ah, az eskük is különböznek. Némelyikre nézve az isten ujja zárja be ajkainkat, és az ádáz sors bősz képletei fenyegetve őrzik az adott szó szentségét. Óh, atyaságod, tán nem is ösmeri ama rémítő keresztet, mely mondák szerint Libussa királyné ékköveiből készült!! Ércében megtorlás lakik. Minden paránya fúriákkal tölti be a léget, a hittapodók üldözésére. Megfagy vérünk, elaszik a szív, a lélek erélye haldoklik, midőn eszünkbe jut, hogy ezer év óta senki sem szegte meg e keresztre tett esküjét anélkül, hogy nyomorulttá, anélkül, hogy végínség gyermekévé vagy halál martalékává váljék. Szent atyám, rettegjen érettem; mert e feszületre fogadám föl egy szívemet kínzó közállományi titok megőrzését.

– Ah, a szerencsétlen emberek – sóhajtám érzékenyen –, kik a sors vérrel írt könyvéből tanulság helyett mindig téveszméket olvasnak! – Ők a tapasztalás magas pontjáról, a termékeny völgyeken pusztító események árjára letekintenek, mint egy gyöngeagyú vándor a vad hullámokra, hogy elszédülvén, örvények közé bukjanak! – Mit fönséged a kereszt bűverejéről monda, egyéb-e, mint egy világos tényből vont álkövetkeztetés? Átok szállott az esküszegőkre, igaz. De miért? Mert szentül ígérének jót, s cselekvének álnokul rosszat. A bűnben rejlik a bűndíj. S képzelheti-e fönséged, hogy ha a feszületre esküvék egy fekete vétket az alvilág lelkeinek számára, és makacsan végre is hajtandja, ekkor nem kettős átok fogja-e nyomni: egyik, mert a gyónószéknek nem nyújtott rést a sátánnak tett alkutóli föloldásra; másik, mert az ígért bűnt elköveté? Ótalmazza meg a gondviselés földünket azon aljasodástól, hogy még egyházunk hű gyermekei is higgyék, miként létezhetik titkos eskü, mely az isten szolgáinak helybenhagyása nélkül bűnként ne jegyeztessék föl az egek magasságában! Ez az eretnekség tana volna.

Szavaim nem hullottak kősziklára.

Őfelsége keresztyén emberhez illő vallomást tett.

Borzadva hallám a rémítő közállományi titkot, mely sükerülve vagy zátonyra jutva, vérjeleneteket hozott volna napirendre, s a lázadás lobogóit minden erdélyi várra kitűzvén, csak a két küzdő párt egyikének kiirtása után ígért békét, oh, nem, nyugalom helyett végaléltságot.

Most is szédelg fejem, ha elgondolom, mily közel valánk polgári háború által török közbevegyüléshez.

Hiheti-e nagyméltóságod, hogy e gyenge uralkodó, ki mankó nélkül – értem kegyenceit – a legközszerűbb ügyek terén is alig tud vagy mer mozogni, oly sivár politikai lépésre vala kész magát elhatározni, mely XI. Lajos erélyével a hatalom összpontosítására vezethette volna ugyan, de különben mást alig szülhetne, mint az igazgatás gyeplőjének a kontár kezekbőli kiragadását és a fejetlenség divatba hozatalát?

Azonban a tény elbeszélésének helyét nem akarom hosszas okoskodásokkal betölteni, s visszatérek a veszélyes palotamerényre, miről tudósítani kegyelmességedet köztervünk sorsa igényli.

Őfensége egész bizodalommal tárta föl szívét, s értesített a június első napján egybehívott tanácskozmányról, mely az ő tudtán kívül tartaték.

E gyűlésben – mint mondá – Gyulai Pál úr lángszavakkal festette le Báthori Boldizsár rendetlenségeit, nagyravágyását és uralkodási szomját. Cáfolhatlan okokkal bizonyította be, hogyha csak nehány napig késedelmeskedik a kormánygyűlés, a lázadást korlátolni lehetetlen leend, és a fejdelem élete fog veszélybe sodortatni. Midőn az állomány legtekintélyesebb férfiai egészen meggyőződének szavai igazságáról, indítványba hozta, hogy a fogarasi gróf első törvénytelen föllépésekor ölessék meg, mint Bebek legyilkoltatott Izabella királyné parancsából; mert a forradalom szélére sodort Erdély csak jus ligatum és vérbíróság által hozathatik rendbe. – A tanácsosok áthatva idves nézeteitől, e szabályt elfogadák; de határozataik titokban tartására a mysticus erejű keresztre esküdtek meg. – Mihelyt a gyűlés berekeszteték, Gyulai Pál közakaratból – így végzi vallomását a fejdelem – hozzám küldeték, s miután meggyőzött, hogy nagy fontosságú tény jött nálok szőnyegre, melynek nyilvánításából fejemre és a hazára végveszély háramlana, rávőn, miképp én is a feszületre fogadjak örök és feltétlen eltitkolást. Ily előzmény után értésemre adta a kormánytanács határozatát.6

– És fönséged nem lelt-e semmit abban, mi visszatetszést okozott volna keblében? – kérdém bosszankodás- és ámulattal.

– Atyaságod akkori vagy mostani hangulatamat tudakolja-e?

– Mindkettőt – válaszolám.

– Akkor – szóla a fejdelem gyermeki bizodalommal nyugtatva kezét vállamon, de arcán oly bősz vegyületével a bűn- és őszinteségnek, hogy egy angyal elhullatott hüvelyébe burkolt rossz szellemet véltem oldalom mellett –, akkor szent atyám, lelkem mélyében hibáztattam Gyulait, mert uralkodójával feltétlenül s nem eskü mellett lett volna kötelessége közleni az alattvalók nézeteit; s mert a kormányzási bölcsességgel ellenkezőnek hivém egy lázasztónak haladékok által időt engedni még több árulásra. Erélyes terv s fontos végrehajtás őrzik a közrendet.

– Szent ég! – kiáltám – ez volt fönséged akkori hangulata?

– Igen – szóla csaknem kedélyesen.

– S a mostani?

– Egészen más.

Meg akartam köszönni érzéseinek szerencsés változását, midőn feleletemet nem várva, folytatá: – Szent atya, a szív, eszünk tiltakozási ellenére, idegen erőktől függő ár- s apályoknak van kitéve. Mint a tenger, ez is kincseket vet néha a part fövényére, s a gyermekek és kábák gazdagnak tartják mélyét, jótékonynak hullámait. S pedig e csalárd elem csak azért szórt ki egy könnyű ékszert vagy gyöngyfüzért medréből, hogy diadalát, mely által az ész kincshordó gályáit elsüllyesztette, a világnak értésül adja.

– S miből áll – kérdém fájdalommal – fönségednél a szív győzedelme, mit most ismét kárhoztatni látszik.

– Ah, szent atyám – szóla –, nehány órával Gyulai távozása után érzeni kezdém a kormánytanács önzését. Ők helyesnek tarták Boldizsárt megölni: de nem valának férfiasak saját kezökkel és felelősségökre tenni. Rám akarják a közvélemény által a rokongyilkos bélyeget süttetni. Ők tisztára moshatják kezöket mindig. Szövetségeseimnek sem mondhatom a keresztre tett esküm miatt soha e ravasz embereket. A világ csak engem vonand kérdőre! – Ily hűtlenség szemlélete gyötreni kezdé keblemet.... Báthori Boldizsár, István bátyámnak vonalaival arcán, a vérpadról vagy egy orkéz gyilkától fuldokló keblével, minő tekintetet vethetne rám! Töprenkedtem. Álmomban az idvezült lengyel király tegnap és ma éjjel szünetlenül velem járt. Majd a templom csarnokában, majd a vitézi játékokon találkozánk, hogy némán megszorítsuk egymás kezét. Ő ifjabb vala, mint e vásznan (ekkor a magas személy nagybátyja képére mutatott, mely a hálóterem falán függött s ottománunkról, a nyitott ajtón át látható volt), szent atyám, ő e képnél legalább húsz évvel fiatalabbnak rémlett, s ez okból vérlázítólag hasonlított Boldizsárhoz. Mihelyt fölébredtem ma s tegnap, imádkozni kezdék, hogy kétszeres erővel gyűlölhessem álnok rokonomat, mert másként haldokló arca meg fogná idővel zavarni lélekcsendemet. Gyulai iránt is hűlni érzém barátságomat; mert miért nem tudtak ők cselekedni és hallgatni? Mi uralkodók szívesen eltűrnők, ha kedvelt embereink néha jogainkba vágnának. Nem hogy mindent mi tegyünk, de hogy mindent mi tehessünk: ez a fejdelmi hatalom. – Kedélyem folytonosan borongóbbá vált, és szórakozást szerezni a szentkönyvhez nyúltam. Történetből Dávid király korára nyiték. Absolon bűneit olvasám, s utóbb megkerestem a koronás dalnok panaszait zsoltáraiban. Mily szerencsés volt Dávid! Hívei megbüntették a lázadót magok erején, s ő a vérkötelékek szétszakításakor véteksúly nélkül könnyezhetett! Hol vannak most e Joabok – szent atyám! Keblem hangulata bosszúsággal telt Gyulaira. –

Ez sok volt edzett türelmem számára is.

Pirulva vallom meg nagyméltóságodnak, hogy a régóta fékelt vérmérsék elhagyott.

Mit tehetek róla? – Ideges nedvalkatú vagyok.

Hasztalan zártam magamat el a világtól, hasztalan hivém, hogy mivel a kolostorok kívül vannak a lét apró küzdelmein, tehát a szerzet tagjai is felül a szenvedélyeken. Ez oly ábránd volt, minő azé, ki egy magas hegyre fölmászván, képzelte, hogy közelebb áll az éghez, mert a földtől távolabb.

Vérem őfensége bűnös szavaira agyamra tódult, halántékaim dobogtak.

Éles kín nyilallott szívemre, fölpattantam az ottománról. Térdre akarék borulni, hogy esdekeljek kegyelemért Boldizsár gróf számára, s hogy bár egy szikráját a nemesebb érzésnek gerjesszem föl azon sivár kebelben, mely istenével végképp meghasonlani látszék.

De midőn már padlazat felé nyomta térdeimet a könyörület s bűniszony, átlövellt minden idegeimen az önérzés büszke erélye. Mit? Én hajtsam-e le arcomat föld poráig oly nyomorult lény előtt, ki még a szentkönyvből is mérget szív, s ki az idvesség lapjaiból tanulja gyűlölni egy kegyencét, mert ez nem akará banditaként vagy a haza törvényeinek széttapodásával meggyilkolni fejdelme rokonát, Erdély legjelesebb gyermekét? – Mit, én boruljak e térdre? – Soha, soha! – A régi századok egyházi férfiainak tisztes kara vonult szemem előtt el. Láttam a szerzetest, ki a nagy Teodosiusra mennydörgé átkát, és ő, az annyiszor győzedelmes császár, a templomcsarnok kövezetére borult, megszaggatá öltözetét, tépte fürteit és irgalomért rimánkodott, míg bűnét az összecsődült nép előtt kiáltá a hitnek szigorú erényű szolgája.

E hangulattól áthatva léptem Zsigmond fejdelem elébe. Megtiltám a titkos tanács érvénytelen és vétkes határozataihoz járulást. Engedelmességet parancsoltam az isten törvényei iránt. Fenyegetém, ha a bűn örvényén tovább mer haladni, örök kárhozattal s uralkodói széke elvesztésével.

Ő rémülve tekintett rám, míg arcán a dac és világi hatalmában bizakodás árnyai zsibongottak.

El kelle űznöm ördögeit az alvilágnak, melyek szívében föléledni akartak.

Még merészebben mondám tehát: – Midőn a fogarasi gróf ellen e vérítélet teljesítése megkísértetik, midőn – ha ő perbe vonatnék – a törvényes ügyfolyamon legkisebb csorba történik, akkor, nem a más párt – mi fogjuk fönségedet legelőbb zsarnoknak kiáltani. Ám vesse el a kormánytanács a polgári háború kockáit: de azt végveszedelemkor se higgye fönséged, hogy az egész keresztyén világból egy fegyver is megmozduland trónja védelmére. Sőt a római szentszék átkát mondandja ki merényére. S ha én – ki istenemmel mindig békében voltam – e percben a bakónak átadatnám – mit tesz az? Meguntam e nyomorult földet – ha szívvérem legitt e padlazatra feccsenne is, van szerzetünknek elég bátor tagja, él még a vármiai püspök, és ezek kereszttel kezökben s ajkaikon a megtorlás döregével fogják kihirdetni s végrehajtani tudni a Vatican átkát.7

Nem merném vitatni, hogy négy-öt évvel utóbb – ha t. i. a ma tapasztalt rossz irányban fejlődnék ifjú uralkodónk érzülete – vérpadra nem fogna-e vonszoltatni a hótakart fürtű legtisztesebb szent atya is az enyimhez hasonló fellépésekor: de rendünk buzgó tagja, Zsombori pater által a gyermekszívbe csepegtetett mély ragaszkodás egyházunk szolgái iránt még most nem irtaték annyira ki Zsigmond őfensége jelleméből, hogy fenyegetésem egyhamar elmúló neheztelés után a bánat, törődés és lelki jövendője felőli aggályon kívül más nyomokat hagyjon hátra.

Minden lengületét a vad szenvedélynek korán elfojtám, minden hullámzását ingatag nedvalkatának nehány erélyes szavam lecsillapítá: s egy rövid óranegyed múlva szentül esküvé, hogy ha szükség leend a fogarasi gróf megbüntetésére, mint keresztyén s alkotmányos fejdelemhez illik, fog fellépni, és semmi formásságát a honárulási pörnek nem támadja meg.

Sőt utóbb eddigi vétkes gondolataiért is a szükséges penitenciát kérte tőlem. És én bűnoldásra készítő imádságokat rendelvén, távozám az udvarból. –

Míg lassú léptekkel haladtam a piacon rendünk zárdája fölé, ezer aggály közt fontolgatám a mai nap eseményét.

Hamar valék kénytelen észrevenni, hogy legerősebb fegyveremet használtam a magas személy rossz hajlamai legyőzésére, s hogy egy visszaeséskor kétséges, idézendenek-e elő hasonló eredményt?

A lélektan nem biztathatott több ily sikerrel; mert az erkölcsi szerek gyakori használat által még inkább vesztik erejöket, mint az anyagiak.

Így tehát gondolám – csak a kórokok megszűnése eszközölhet gyökeres gyógyulást.

A rokonok közti viszályt rögtön el kell távoztatni. Egy ingerlés végletre ragadhatja a fejdelmet.

De ezt mondani könnyebb, mint eszközölni.

S noha a kibékítés lehetségéről hitem nem ingadozott: kénytelen valék magamnak megvallani, hogy a két rokon első közelítésére is napok, hetek szükségesek.

Azonban várakoznak-e a viszonyok bonyodalmai ily hosszason? Hisz a kölcsönös ingerkedés régóta foly. Huszonnégy óra nem enyészhetik el apró bosszúk nélkül.

A pártok utcákon támadják meg egymást, s míg mindkét részről sok főúr a rokonrágalmazás által nyert fontosságot, s reméli becsszomja kielégítését, a tömeg közt ezer henye ember van, ki ha otthon nejére megharagszik, vagy kenyérkeresetét folytatni unja, siet az alváros félreeső sikátoraira, hogy istenigazában üvöltsön, káromkodjék, támadja meg versenytársait, s főtördelések közt frissítse fel vérét, és szerezzen szórakozást magának.

Minden korcsma, hol jó bor méretik, támaszthat oly pártharcot, mely legbuzgóbb fáradozásaimat tüstént megsemmisítheti.

Főként a vasárnapoktól kell rettegnem. –

Ily fontolgatások átlátni kényszerítének, hogy ha tekintetbe nem veszem, miként a cél megszenteli az eszközt, s ha mostani kivételes helyzetünkben nem figyelmeztetném a fogarasi grófot a fejdelmi palotában velem közlött titkos vallomásokra – akkor önkezemmel dönteném romba fényes terveinket a prágai udvarhoz csatlakozás iránt, és hallgatásommal vagy Báthori Boldizsár meggyilkoltatását eszközölném, vagy ha ez az orgyilkok s vérbíráskodásnak nem sikerülne, a polgárháborút és a fejdelem száműzetését vonnám Erdélyre.

Eltökélém tehát közleni a szándékolt merényt.

Azonban természetesen sok tapogatódzás után s oly esetben, ha látom, hogy Báthori Boldizsár nemcsak elég eltökéléssel bírand keblébe zárni titkomat, de fejthet ki oly önmérséklést, mely a fölhívatásokra is nemes szigorral tudja fékezni szenvedélyeit s pártját rendbe tartani.

Kolostoromba érkezvén, nehány percet tölték tervem kifőzésével, s mihelyt hivém, hogy kik az udvarból távozásomkor történetesen az utcákon voltak, már jobbra-balra elszéledének, Báthori Boldizsár palotájába indultam.

Az előterem nemes apródokkal volt tele, s oly vendégek, kik többnyire hivatalos ügyek miatt várák fogadtatásukat, sürgöttek s csaknem tolongának.

Szőrruhám utat nyitott a csoport közt.

Egy nő, igéző vonalaival a szépség- és szenvedésnek, akart éppen a kabinet küszöbére lépni, midőn tárgyam fontossága miatt megszegvén az illedék törvényeit, előtte elsuhantam, s minden bejelentés nélkül a fogarasi grófhoz nyiték.

Kérém pár percre a szomszéd szobába jőni velem, s Báthori Boldizsár – mint gyanítám – nem benső vonakodás nélkül, mert tán foglalkozásaiban vagy szeszélyei körül okoztam zavart, kísért a mellékterembe.

Mondám, hogy nagy nyomatékú ügyben kell vele tüstént értekeznem: de ez csak cellámban történhetik, hol – lakótársam Csíkszékbe küldetvén – tanúk s meglepetés nélkül szólhatunk.

Nem mutatkozott hajlónak a rögtöni távozásra, mert szintén gyors intézendői valának.

Ismételten kérém.

Ő csak egy óranegyedet kötött ki.

Evvel sem valék megelégedve.

Csodálkozék sürgetésemen.

Válaszolám, hogy gyakran egy perctől függ egész jövőnk, s évek sem hozzák vissza az alkalmas pillanat elvesztését.

Mosolygva mondta, miképp a regényes kalandokon kívül, az élet ily kipótolhatlan időparányokat nem ösmer.

– Hát midőn létünk forog szóban? – kérdém.

– Atyaságodé? – tudakolá döbbenve.

– Öné – szólék.

– Hisz nem süvöltenek fülem körül ágyúgolyók.

– Nem mindig a csatamező legveszélyesebb hely – mondám.

– Az udvaroncnak egy ingatag fejdelem díszterme még sikámlóbb állást nyújt: de én nem vagyok az.

Aggódni kezdék, s esdekeltem, hogy ha valaha becsült, teljesítse mostani kérésemet, melynek megtagadását velem együtt Erdély fogja gyászolni.

Nagy szemeket vetett rám. Némán ragadta meg karomat s távozánk.

A külterem embereinek csudálkozása kísért; mert Boldizsár gróf azon könnyelmű modorával, mely sajátja, s nem foghatom meg: miért, népszerűségének a hozzászoktatás által egyik alapjává vált, még bocsánatot sem kére távozásaért.

Zárt ajtó mellett, adagonként, s amely mértékben szenvedélye lengületei által kezességet nyertem, hogy nyíltságommal semmit sem kockáztatok – közlém titkomat.

A kegyes ég megáldá szívem buzgóságát; mert Boldizsár gróf minden összeütközési anyag eltávolítását ígérte.

Örömömben fölkiálték: ha isten segít, még valaha a dicső Báthori-család két fő tagját a régi rokonérzés megújult lángja közt látandom egy nagy célra hevülni.

Ő fanyar mosollyal nógatta fejét, kezet szorítva távozék. –

És én, kegyelmes uram, bármennyi kétely lebegett a fogarasi gróf ajkain jóslatomkor, melyet ábrándnak tarta; mégis magamra maradván, könnyező szemekkel adtam hálát az idő s öröklét urának, ki gyakran töredékeny eszközök által világsúlyú eseményeket mozgat.

Megvan az első lépés téve: a többi könnyebb.

Célunk kimerült az álmak ködéből, és a valósulás határszélein áll. Egy sziget ez, melyet a rongált hajó matrózai légjelenetnek hisznek; de a kormányos szürkülő partoknak tart, s delejtűje neki ad igazat.

Föl, föl a gyors vitorlákkal: siessünk révbe!

Az istenért, nagyméltóságú gróf! Sürgesse az aranygyapjat, hogy mi a Habsburg-ház e kegyéért Erdélyt hozhassuk ajándékba. –

Asztalom mellett talált az éjfél. Tollam, elmém kifáradott; s pedig még egy kérdés volna érintendő.

Csak két szót róla:

Jósika helyzete e történet által szilárddá vált. Mily könnyen megbocsátandja Báthori Boldizsár az apró ingerléseket, midőn bosszúja kétszeresen forr Gyulai ellen; mert ez élete ellen tört, s mert bizodalma vala iránta.

Ily csalódás után feledi a szív kisebb sérveit.

Csupán egy év múlva is hol fog a hatalmas kegyenc mulatni? – A fejdelmi palotában-e?..... bilincsek közt-e... vagy száműzetésben?

Sajnálom szegény Gyulai Pált.

Ő nagy hazafi; de céljainkra mit sem ér. –

Tartsa becses kegyeiben nagyméltóságod továbbra is

a szegény

Cariglia Alfonsót.

Utóirat Különc ifjú az a Gergely diák. Ha nem lenne bérlett eszközünk, csekély helyzete mellett is nemcsak tartani... de félni tudnék tőle. Midőn a fejdelemtől kolostoromba érkeztem, rögtön nálam termett. Úgy látszik, tudakolni akart; de látván, hogy kedvem feleletre nincs, rögtön elhallgatván az ablakhoz vonult. »– Szent atyám! – kiálta az utcára nézvén. – Mily deli hölgy! – S ezzel egy nőalakra mutatott, ki a fogarasi gróf palotájának ajtója előtt kétkedőn állott. – Én – folytatá –, mert valami panasza lehet, Báthori Boldizsárhoz utasítám. S pedig nem lett volna-e jobb a fejdelemhez?« – Ekkor sarkán megfordult, s oly lélek mélyéig égető kém-pillanatot vetett rám, hogy minden vércseppem agyamra tódult. – Ördöge van-e ezen embernek? Egy fascinatio által olvasta-e ki vonalaimról, hogy múlt levelemben nagyméltóságodnak arról írék: minő óriás eredményt remélhetnénk céljainkra, ha kegyencek helyett egy némber az eszményivé magasított szerelem pórázán vezetné terveink tömkelegén át Rudolf császár trónjához hűbéresül az erdélyi fejdelmet? – Nem, nem, ily bűverő nem lappanghat igénytelen tudósunk szemeiben. Csak a véletlen játéka volt. De mily különös játék! Esengve várom kegyelmességed nézeteit első levelem végsorai iránt. –

–––––––––––––

V.

Senno érzé, hogy azon szokatlan forróság, mely idegein átfuvamlik, már nem egyedül a kedély küzdéseinek származéka, hanem testi kór, s egy gyökeret vert és gyorsan harapozó láz jelenségeivel mutatkozik.

Öltözetben hevert zsupágyán, melynek különben is minden fölszerelése durva vászonpárnából és bozontos pokrócból állott.

Kedélyét valamennyire javultnak mondhatnók, miután a vad kétségbeesés közé, melynek egyik véglete örjöngő düh, a másik hideg dermedt nyugalom volt, enyhébb érzés, mélázat a hervadásról vegyült.

Mi költé fel e szelíd lengületet?

A testi kór, mely a lélekbetegségekben a sors legerősebb vigasztalása.

Mert kevés ember van, ki azon nyavalyát, mely természetes halállal biztat, egy könyörülő nemtőként ne fogadja akkor, ha az életörömmel számadását berekesztette, ha szenvedélyei végcsüggedésre vagy túlzó merényekre ragadták volt, s más kilátást nem ösmert, mint a végzet vasökle által mélységbe löketvén, egy rémítő catastroph örvénye közé sodortatni.

Senno a sötétségök mellett is csaknem szelíd, s mondhatnám, mosolygó színű meglepetésekhez számítá sejtelmét, hogy mielőtt Gyulai Pál üldözése tetőpontig hágna, már a testi kór kifejtendi egész erejét, és fájdalmával a büntetés kínjától, lázaival a magány lehangoló unalmától, őrjöngéseivel a jövendőbe émedéstől s tán a kimúlás által kivégeztetés alól szabadítandja meg őt.

E hit sokat szelídíté kedélyét.

Gondolatai inkább búsak, mint leverők valának, s ő annyira meg volt keblének ezen rég nem ösmert hangulatával elégülve, hogy bosszankodott, lépéseket hallván a vársáncban s nehány másodperccel utóbb börtönajtója előtt.

Föltekinte.

A vaspánt szokott gyárilag elháríttaték, a kulcs fordult: – Mit keres e bárgyú börtönszolga ily időben? – töprenkedék Senno, midőn egy nagy gombú pálca, egy rókaprémzett s mellértes kelméjű kéz, egy jól táplált has összetalálkozó mellény- és nadrágsujtásokkal... s így rendre, Balázs uram őkegyelme megjelen innepi s tehát legkevésbé a nyári hónapok igényeinek megfelelő, noha különben díszes ruhában.

Arcán a szívesség természetes jelei között bizonyos aggódó tartózkodás mutatkozott. Kék szemei a mereven néző Sennóhoz részvéttel fordultak; de míg széles ajkain kedélyes mosoly szökellt át, nehány mélyebb redő a homlokon és a levont szemhéjak kétkedni látszottak ezen emberbaráti hangulatnak vagy helyes vagy hasznos voltán.

–––––––––––––

Balázs csaknem fél óráig mulatott a maestrónál.

Nem mondhatnók, hogy látogatása a rab aggodalmainak enyhítésére lényegesen befolyt volna, sőt miután szeme előtt tartá semmit nem hozni föl, miáltal helyzetét ingataggá tehetné, de magát annyira mégsem fékezhette, hogy legalább általános és ködbe burkolt célzatokkal ne érdekelje a múlt napi eseményeket – természetes volt, miként e modor Sennóban azon gyötrő újságvágyat táplálá, mely a szerencsétlenségeknek, mikkel környeztetik, részleteit tudni akarja, remény és menekvési utógondolat nélkül.

Idejárult, hogy Balázs arcán s nehány szavaiból mutatkozék valami titokszerű, valami rejtély, melyet ő – mint látszék – megmondani vagy elhallgatni szintén lelkiösmeretét sértő dolognak tartott, mi iránt tehát a bevallás s titkolás mérlegét minden perc föl- és lebillegeté.

– Nem akarok – szólott végre Senno határozottan – nemzetes uramtól semmiről értesülni. Mentsen isten, hogy kérésemmel valakinek bajt okozzak! S mire is vezetne minden tudakolás? Ön különböző nevek és alakok alatt jelentené, hogy egy vendégem érkezett – a halál. Tudom én ezt, s ha a csontváz ide bekopogtat, nem fog sápadtnak találni. Voto a dios! Senno e húsatlan alakot: e kaszával járó idomtalan ábrát úgy fogadja, mint a gyermek a krampuszt, melyet karácsonéjen kap, s melyre eleinte rábámul, de rövid időn annyira hozzászokik, hogy bölcsőjébe veszi, s vele mint testvérrel alszik el. Mi az élet? Nevetem azon dőrét, ki remél, nevetem azon ábrándozót, ki e romvárban, melyet világnak nevezünk, keresi a boldogságot, keresi a gyönyörűen színezett falképeket, melyek – ha a monda nem hazud – csarnokait ékesíték. Nemzetes úr, e rajzokat rég letörölte az idő irigy keze. Az aranykor eltűnt, s azóta e pompás épület, melyet világnak nevezünk, düledezik. Most ki vágynék ily romokban lakni, hol a tenyésző erő mohok és penész előállításában meríti ki magát, hol a haladó évek számát repedések mutatják, hol a legélénkebb szózat ronda halálbaglyoké, s hol legfestőibb életkép a vércse tépő körmei által falakra leszivárgó martalékvér? Igen, nemzetes úr, én örömest halok meg, s előttem közönyös: minő terveket forralnak hátralévő életperceim megmérgezésére a zsarnokkény emberei. Méltóztassék tehát ön minden körülményekről oly szigorúan hallgatni, mint kötelességül tétetett. De kevés ember van, kinek valami végelintézendője ne volna. Átkunk, hogy a lét silány szerepei által szerelmessé, férjjé, apává, családfővé kényszeríttetünk. Ez a színműíró és rendező dőresége. Számoljanak érette a gondviselés s polgári intézmények. Elég hozzá, magamnak is vannak rendezendő ügyeim. Megengedi-e ön, hogy börtönömből értesítsem azok iránt barátaimat s főként Gengát?

– Miért ne, ha közölhetem leveleit Gyulai Pál őnagyságával – válaszolá szíves részvéttel Balázs.

– Pah, ezt nem fogjuk tenni. Miért tárnám föl keblemet azon karvalyok számára, kik életnedveimből akarnak táplálkozni? Gyulai, remélem, rám vonatkozót nem olvasand el a végítéleten kívül. Nemzetes úr, írhatok-e egy levelet Guzmanhoz? Ez idegen ember, s nem tartozik családom közé.

– Mihelyt hozzá egy sort vinnék hír nélkül, a kulcsokat legombolnák övemről, hogy ne én zárjak be mást, de bezárassam – válaszolá Balázs.

– Tehát Battistához írok – szóla Senno –, ez talpig gyáva fickó. Nincs mért erélyétől félni.

Balázs tagadólag rázta fejét.

– Úgy szándékaimmal Pierrót bízom meg. Ez öccse a leggazabb ördögnek. Badarság tőle részvétet várni a nyomor iránt. Engedje, hogy Pierrónak írjak.

– Csak ha főnökömmel közlém, szolgáltathatom kézbe sorait – mentegetőzék Balázs.

– Midőn testvéremhez vagy például nőmhez írnék, akkor is tanúk szeme fertőztetné-e meg a szív legtitkosabb érzéseire szánt sorokat?

– Utasításom e részben is szoros; mert az ország Békessi lázadása óta oly veszélyben nem forgott, mint most, s legkisebb szikra lángot lobbanthatna – válaszolá Balázs a faszékről fölvevén fövegét, kulcsát övéből kikeresvén, s fölebb hatolván a lépcsőkön, melyek a bástyafenékből a várárok színére, a dohos gőzkörből szabadabb, noha rekedt légre vezetnek.

Midőn már a zár nyitján volt keze, visszatekintett, s arcán az érzések némi küzdelme lebbent át.

Sennónak föltűnt e habzás, e tétova. Kérdő tekintete, sápadt, csüggeteg vonásai, vegyítve egy sugárával a börtönőr iránti bizodalomnak, meghaták az aggot.

– Nem kell mindjárt lemondani reményeinkről – szóla ez. – Noha tiltva van bármi összeköttetését az ifjú úrnak előmozdítanom, s noha ön, míg én leendek fölügyelő, senkit terveibe nem avatand és segédül híni nem fog – mert az embernek maga javára is tekintettel kell lenni, s én nem kockáztathatom helyzetemet, kivált miután látom, hogy Klárikám is olyanhoz megyen férjhez, kinek jó szívén és takaros termetén kívül a többi birtoka, ha a holdban nincs, úgy alkalmasint sehol – igen, mit is akartam mondani..... már jut eszembe... de nem tudom, miként hozzam elő, mert utoljára is e fecsegés némi megsértése Márkházy úr parancsának – szóval, noha az ifjú úr veszélyekbe bonyolítva és minden védelemtől megfosztva látszik, nincs oka bizodalmát elveszteni szabadulása iránt. Nekem tapasztalásaim vannak a börtönök és a rabok sorsa körül, s több példát idézhetnék.... – itt Balázs kissé megpihent, hogy szavaiban a nyíltszívűség szükséges, de veszély nélküli mértékét eltalálhassa.

– Mire idézhetne a nemzetes úr példákat? – tudakolá Senno fanyar gúnnyal. – Tán hogy vezetett innen a vérpadhoz rabokat, kik már meggyónván és szentséggel élvén, kötéllel nyakukon állottak a bíró, nép s isten színe előtt; de midőn a pálca fejökre töretnék, midőn már az ördögkövet pokolból kirepült, s láthatlan szárnyait a vesztőhely körül suhogtatta, hogy a vacogó fogak és kék ajkok közül kisiklandó lelket, mint galambot a karvaly, mint a megváltás malasztját a világon újra szétáradt bűn, fertőztető körmei közé szorítsa és újra megsemmisítse – arról beszélhetne-e, hogy e percben elérkezett a fejdelmi megkegyelmezés, és a rab miután kiállotta azt, mi a halálban irtózatos, t. i. az előkészületek alatti halálfélelmet, kényszeríttetik azt is elhordozni, mi az életben legkínosabb, egy undorító visszaemlékezést a hóhér kötelére, mely soha háttérbe nem nyomulhat, minden öröm fűszere közé rothadt szagot terjeszt, s minden kének ízét csömörrel vegyíti – tán, a nemzetes úr ily sors reményével akar engem biztatni, s tán mert efféle példákat tud, hiszi, hogy általok engem még jobban el nem csüggeszt, sőt fölemel? Ha, ha! Egy jó szívnek minő tévedése ez! – A kegyelemjoggal nem biztatni, ijeszteni kell. Istennek hála, érzek véremben, érzek idegeim közt egy lappangó vigasztalást, egy kínos-édes biztosítékot, melyet ön kitalálni nem fog, de amely megoltalmazand engemet mind a kötéltől, mind a kegyelemtől!

A becsületes Balázs, ki tompafejű nem volt ugyan, de eszének kerekei mégis igen nagy mélyedéseket nem tettek azon eszmeteren, melyen megfordulának, hivé, hogy miután egy rab maga lehetségesnek, sőt éppen valószínűnek tartja halálraítéltetését, nagyobbnak kell bűnének lenni, mint az avatatlanok szeme előtt rémlik: következőleg, ámbár szíve Senno iránt részvéttel viselteték, nem gondolá önérdekeit tekintve célszerűnek, csak annyira is nyílt lenni tudósításaival, mint különben lett volna.

Ez okból tehát az előbbinél valamivel titkosabbá tevén arckinyomatát, még mindig baráti, de már kissé szárazabb, kissé fásabb hangon mondá: – Tudom én, hogy innen a bástyafenékről két út vezet ki: egyik a szabadságra, másik a vérpadra. Való, hogy az utóbbi út rövid és töröttebb, mert már sokan járták meg. Emlékezem a szentpáli csata következéseire, s hogy mily szigorúan büntette István őfensége mindazt, mit pártütésnek, lázadásnak, kormány elleni rugódozásnak neveznek. Szegény Pókay testvérek! Öregapám nálok volt udvarbíró, s mindig könnyezve beszélé el nekem: mi jó, jámboréletű urak valának. Egyiknek közülök meg kellett halni: ezt az igazság kívánta – hogy melyik, anyjokra volt bízva. Mentsen isten, hogy Klárikámra valaha ily választás essék! Neki előbb szétrepedne szíve, mint határozhatna, s kimúlásával, midőn megmentetnék, egyik gyermeke fejét lába elébe gördülve látni, elvonná a másiktól is a megkegyelmeztetést. – Rossz, igen rossz a néplázítók sorsa: tudom én ezt. De az ifjú úr csak utcacsoportozásokat idézett elő: csak ingerelt, de vért nem ontott. Én ugyan keveset értek az igazságtétel bevett szokásaihoz, azonban mindig úgy hallám, hogy ily körülmény könnyítő esetnek vétetik. De másfelől nem lehetetlen, hogy az igazság hasonlít némely úrihölgy derekához, mely most divatból váll közé szoríttatik, és karcsú, mint egy tündérnőé a mesében; míg máskor, ha t. i. pongyolát öltözött, széles, tág és terjedt, mint a konyhaszolgálóké. Könnyen jöhetne tehát azon eset elő, melyben az örök igazság úgy vezettetnék, hogy a fiatal úr fejét is magával sodorja, miként pozdorját a szél. Azonban, hogy előbbi szavaimra visszatérjek, több példákat idézhetnék elő a rabok sorsa körüli tapasztalataimból, melyekből kitűnnék, miszerint ritkán érte tetemes veszély azokat, kikért nagyúri hölgyek járultak közbe. Csak ezt akartam önnek vigasztalásul említeni. –

Balázs, ki, míg Senno s utóbb ő beszéllett, lassanként leszálla a lépcsőfokokról, és a börtön kövezetéhez ütögetve pálcáját, amint bonyolódni kezdett a társalgás tömkelegébe, s felejtgeté kisded önzéseit, hajlamot árult el a fogházban megtelepedni s kipihentetni fáradt lábait, melyeknek sem a sok járás, sem a hosszas állongás nem tartozott kellemes tréfái közé. – Balázs, mihelyt pár szóval arra célzott, hogy úri némber védője akadt a maestrónak, elégnek hivé ez alkalomra mind nyíltszívűségét, mind látogatási idejét, s megint a hágcsók felé fordulva, készülődéseket tőn az ajtón és a további faggatásokon kívül látni magát.

De Senno megragadta kezét, kért, tudakolt, nevét, alakját, köntösét, tán papucsa szabását is akarta tudni a szép ösmeretlennek, a nőnemtőnek.

Különös ellentétekből színezé a gondviselés e hiú férfi jellemét.

Nincs hat perce, midőn börtönét siralomháznak hivé, honnan a vesztőhelyhez oly közvetlen átmenet van, mint egy hídról a partra; nincs több ugyanannyi időnél, hogy meggyőződve volt, miszerint idegeiben, vérerei közt még kétségtelenebb és korábbi halál rejlik, mint Gyulai Pál bosszújában és a rá fent hóhérpallosban: s íme most Balázsnak egy homályos biztatása által rögtön elhárítva képzelé a sorompót maga és az élet közt – örvendett, élénkül pezsgettek eszméi, rugékonyságot nyert kedélye, és szíve mohón, számítás nélkül esengett, remélt.

Ha azt hallotta volna, hogy valamelyik országnagy kíván segíteni rajta, ily hírre, minden valószínűség dacára, azon komor hangulatban, melybe süllyedt, tán szerentúl keveset építene: de hogy egy némber tegye magát érette ki, járjon ügyében, szőjön szabadítására regénydús kalandokat, kockáztassa háza hírét, férje becsületét – ezt oly természetesnek, oly önként folyónak tekinté, hogy nem a tény valósága, de a név felől tartá csak szükségesnek gondolkodni: noha emlékezhetett volna, hogy az erdélyi úrinők közül még senki nem tapsolta vörösre tenyerét a hangászkar olvadékony zenéjére, senki a divatba hozott serenadokat pénznél egyébbel nem jutalmazta, s annál kevésbé fűzött női kéz, az Eleonóráén kívül, számára oly koszorút, melyben a virágnevek és a színvegyületek titkos nyelven az érzések- és szívről egész történeteket beszéllettek volna el.

Ő tudhatta, hogy Fehérvárt inkább bosszankodás, mint rokonszenv tenyészik a becsődített művészek iránt; láthatta, hogy néhány kicsapongó kéjenc fölkeresi ugyan a színésznőket, de a némberi közerkölcs annyira le nem süllyedt: örömcsengéseiben egy úton járni a férfiakkal; emlékezheték, miképp még Gesztinének is, a legledérebb teremtésnek egy kacér pillantása sem árulta el, hogy az ő botrányos krónikáját adatokkal akarná szaporítani – s mégis, annyira túlbecsülé külső előnyeit, hiúsága úgy rászokott a nőkben kéjeszközökre és saját magában ellenállhatlan tulajdonokra találni, hogy ámbár múltja által föl nem jogosíttaték, rögtön egész névlajstromával léphetett elő oly erdélyi úrhölgyeknek, kiket hajlandóknak gyaníta minden ármány tekervényei közt börtönből azon szobába vezetni őt, hol a bűn vörös fonala nélkül a szív élményei csak az oltár pártfogása alatt szövetnek.

S Eleonóra ily hitszegő, jellemtelen, nyomorú embert imádott fékezhetlen hővel – ezért dobta el életörömeit szenvedéllyel és vakon, – ezért monda le önállásáról, önakaratáról, anélkül, hogy hinné, miképp áldozatot tőn, – ezért képzelé sokszor magát bűnösnek, ha másként őt lett volna kénytelen vádolni.

Ki mondja meg: meddig terjednek a szerelem országának határkövei?

Ki mutathat föl a lélek világában több oly birodalmat, mint ez, hol az egyik vidék annyira szabályos, haszonra és célszerűségre számított, hogy a szem mindig mesterkélt formákon, modoros ösvénytévegeken, csinált szirtokon és kicsinyben nagyszerű hegyalakzatokon nyugszik; – hol minden árny, mely a lombokon lakik, úgy van elosztva, hogy a gyümölcsérlelést ne gátolja; – hol a bérci patakok csatornákba szoríttatnak és apró rekeszekkel ellátvák, hogy majd a szikkasztó nyáron, ha szükség leend, egy kis özönvízzel is megföreszthessék a tenyészésben elfáradt réteket; – hol a friss és virító pázsintok gondosan óvatnak minden eltapodtatástól, mert téli takarmányként a múltakon kérődző érzéseinknek elég táplálékot kell adniok? S e renddel, e gazdálkodással minő ellentétben van a másik vidék, melyben az arányróli fogalmainkat is megzavarják az egymás mellé szórt óriás alakzatok; melyben a magasság s mélység folytonosan reszketteti idegeinket; melyben a nagyszerű és szédítő soha külön nem vált benyomás; s melyben a láthatáron oly képzet fölötti jelenségek villanylanak át, hogy a költő ecsete azokat utánrajzolni nem meri, s csak akkor bírnak némi hitelességgel, ha a nagy utazónak, ki mindent bebarangolt, a vén tapasztalásnak rajzónával hiánosan és színezet nélkül vázoltattak le!

Minő prózai és csodás a szerelem birodalma! –

Senno már boszankodni kezdett, hogy azon új Ariadnénak nevét, ki megmentendi őt foghelyéből, melyben a halálszörnnyel okvetlenül kellene találkozni, semmiként föl nem fedezheti: Balázs pedig mindig derültebb lőn, mert észrevétlen az annyira kedvelt fecsegésekbe vonaték be, anélkül, hogy neki egy-egy tagadó főnógatásnál vagy rövid megjegyzésnél többet volna szükség a beszéd fonalát vezetni.

– Ferróné lehet – sorolgatá Senno vélt nemtőit. – Ez élemedett matróna ugyan, de szemei erős tüzűek. Aztán fajból való. Higgye el, barátom, hogy az, mit a szenvedély szótára fajnak nevez, oly kedves vegye a vérmérséknek, mely legalább hét-nyolc évet leró.

– Ferrónét ösmerem – válaszolá Balázs. – Az ön ifjú vendégét soha sem láttam.

– Tehát ifjú és világban nem élő. Hm! – A férjuram valószínűleg féltékeny. Kérdés: kinek van legféltékenyebb férje?... Bánffy Annának... Szamosközi Ágnesnek... Székely... ah! Kitaláltam már. Ugye, szőke, karcsú?...

Balázs helybehagyón int.

– Nyílt homlokkal, felséges kék szemekkel – folytatá Senno.

– Igen, Klárikámnak sincs oly gyönyörű kék szeme – válaszolta Balázs.

– Még dicsőbb hajzattal mint anyjáé, ki fürteivel most is hódít.

– Igen – jegyzé meg Balázs –, az ifjú nőnek szebb haja van mint tündér Ilonának – de...

– Ez Székely Borbála – közbevág Senno hévvel.

– De – folytatta Balázs – anyjának vagy legalább azon összetöpöredett szernek, kit ő anyjának nevezett, s kivel tanácsomra Gyulai Pál úrhoz indult, pozdorja haja csepűnek is alig volna jó, és csupán cserebogár színű szemeinél ér többet.

– Mit mond ön – szól a maestro megütődve. – Minő asszonyról beszél?

– Hát arról a megtestesült hamvas szeredáról, ki jelenlétével elűz minden örömet, kit, mintsem Klárikám mellett tartsak, inkább lennék pulykapásztor, kinek arca sáfránysárga és ruhája szennyes galambszín. Hogy is járhatnak ők együtt? – A szép ifjú nő oly úrias modorú, oly fennkölt, oly parancsoló, hogy helyemben egy fiatal úrfi felségsértésnek tartotta volna, midőn a vén anyóktól „életem életének”, „szemem fényének”, „kis babámnak!” címezteték.

– Nagy ég! – kiálta Senno. – Hisz e nő az én... – Itt elfojlódtak szavai, s később alig mozgatván ajkait mormogta: – Átok! átok!!

–––––––––––––

A féltékeny férj mindent más szempontból tekintett azon perc óta, hogy megtudá, miképp Eleonóra és Barbara jöttek látogatására.

Bezzeg már eszébe jutott – és soha emlék polypkarjaival úgy át nem fogta agyrendszerét, nem ragaszkodott agyidegeihez oly ingerlőn és leszakíthatlanul mint ez –, bezzeg már világosan tudta: mi volt valódi oka Gyulai Pál ellen a mysteriumok alatt történt föllázadásának.

Eddig annyiszor állítá börtönöztetése okául a fogarasi gróf iránti rokonszenvét, hogy végtére maga is az ezerszer ismételt ráfogást csaknem elhitte. De most jobban érezte, mint akkor, midőn tevé, hogy Báthori Boldizsárt egyedül a fejedelmet illető tisztelettel azért fogadtatá zenekarával, mert Gyulaira föl volt ingerülve a Guzmannal tartott beszédért, és ürügyet kerese goromba nyilatkozatokra.

Most más láncolata támadt lelkében a történeteknek, mikbe bonyolítva volt, a veszélyeknek, melyek feje fölött függenek.

Rémképei anyagául e körülmények szolgáltak: Gyulai lépéseket tőn Guzmannál Eleonóra nevét, lakását, összeköttetéseit megtudni. Hogy a kegyenc el volt ragadtatva a némber szépsége által, tanúsítja a nagy pénzöszveg, melyet a súgónak egy kis fecsegéséért odadobni kész vala – s éppen e pazérlás, mely oly óvakodó embernél, mint ő, csak erős szenvedélyen épülhetett, nem elég ördögi kezesség-e arra, hogy azóta, míg a férj börtönben tartatik, száz kísérlethez nyúlt a nő föllelése és körülhálózása végett? S miként magyarázhatni meg, hogy Eleonóra, kitől, tekintve eddigi hangulatát, a legszolgaibb engedelmességet igényelhette a férj, most, ennek Sebeshelyre küldött világos rendelete dacára, odahagyta vadon, ösmeretlen, világtól rejtett menhelyét – ő, kiről Senno föltevé, hogy ha egy égiháborúból lecsapott villám meggyújtotta volna is a házfedelet, a füstlepett szobából ki nem lépne, – ő, ki annyira került minden lehetséget a Szeremi-család tagjaival találkozásra, hogy gondolni lehetett, miként inkább egy ragálytól megszállott kórodába, mint Fehérvárra megy? – Hogyan magyarázhatni meg e gyors változást? –

És még egyenesen Gyulai Pál lakába – e kegyenc csábításai közé, hatalmába rohanni! – Nincs-e itt elég adat egy bősz féltékenység számára, mely semmi tényt nem szokott eredeti színében hagyni, mely a legtávolabbi hasonlatokból összefüggést von, s mely csaknem kivétel nélkül a sors azon átkával terheltetik, hogy tudalmát vagy figyelmét örökké azon részletek kerüljék ki, melyeken az általa nyomozott esemény, mint sarkon, fordul?

– Per dio, per dio! – Megőrülök! – kiálta Senno, égő halántékait görcsösen szorítva kezeivel, s vadon bolyongván börtönében föl és le, míg olykor bódult iszonnyal fülelt a rekeszzárásra, a vaspántok felcsukására s Balázsnak a vársáncokban elhangzó lépteire. Ha van kín, mely elosztva millió boldog lény közt kit-kit istentagadóvá tett volna, s ez okból a szemérmes gondviselés által, mely annyi szájtól vádoltatni fél, pecsét és zár alatt tartatott – ha van ily kín, az szétrágván titkos szekrényét, keblembe ömlött, és e szív vérerei közt kering, mint a mérges plántában ama halálos nedv, melyet a tavasz többi növényzete összesen sem tudott volna előállítani! – Eleonóra, te gyűlölt nő! Szerelmed vagy ledérséged gyilkol-e meg? – Ha! Ha! Jós vagy őrült vagyok-e, midőn a jövendőt látom? – Szabadságot kérsz-e számomra, mint Tremouille neje, a szép Gabriella Ferenc királytól – ugye szabadságot erkölcsöden vásárolva? Áldozat és kéj, veszteségbe font jutalom, kacérkodás az angyalokkal s ördöggel, szüzesség és fertőzet: nőm, ez-e erényed? – Megkábulok azon lehetségre, hogy még te fogod felnyitni börtönömet!... – Jöjj, jöjj csábítóddal, hogy fejetekhez csapjam a bilincseket, melyeket lábaimról leoldandatok!... – Mit, mit, tapasztalatlan gyerek! Mit álmodozol te látogatásaikról és menekvésed felől? Elfeledtetel, itt maradsz e lyukban – hisz volt-e valaha más története ily badar nőáldozatoknak? – Igen, ezen nedves falak közt fogsz rothadni, míg foltok ütnek ki ázott testeden, penész terem arcod redőin, lehullanak kérges agybőredről fürteid, s megnövend körmöd, mint a kányáé! De nincs-e azért adva köröm a kányának, hogy keresse a vért? Mily öröme leend lelkemnek, ha majd hosszú idő, hónapok, évek után kilöknek börtönömből, hogy az állomány fontosabb rabok számára kímélhesse meg kenyérhajait... mily örömöm leend, ha ekkor bosszúm – mely mint barlangaiban a medve, a sötét szándékok homályában téli álmot aluvék – fölébred mély szenderéből és martalék után áhítva, feszület vagy oltár előtt meg fogja találni e bűnbánó nőt, és kebléből kitépheti álnok szívét egy perccel előbb, mint istenével megbékülhetett volna!! – Ah, ez édes kéj leend, mihez hasonlót, becsben és tartalomban, a mennyei jelenések írója ezer év múlva építendő második Jeruzsálemében sem tudott a boldogoknak s kegyeseknek ígérni! – Voto a dios! Én dacolandok a betegséggel, mely ereimben most sustorékol és éget – nekem lehetetlen meghalni, míg ezen üdvben nem részesültem... én élni fogok......

Később féltékenysége még sötétebb színekkel rajzolá jövendőjét. Eszébe kelle jutni, hogy Eleonóra, midőn legerősebb szenvedély közt volt is, inkább a hit szertartásai útján akart összeköttetni egy kalandorral s elszakadni atyjától és mindentől, mi éltében beccsel bírt, hogysem szerelme által botlásra vezettetni: noha ő, t. i. Senno, a legkiválóbb némberekben is nem keresvén erényt s öntagadást, udvarlatait jobbára csupán csábítási célokra irányzotta.

Eszébe kelle ötleni továbbá, hogy neje magános óráiban mindig lélekvádakat érzett az esketés formái miatt, ámbár ezek ama főkellékekkel bírtak, melyek a tridenti zsinat kissé szabadabb elvei szerint egy házassági viszony érvényességére mellőzhetlenek.

Kénytelen volt tehát Eleonórában szigorúbb erényt keresni, mint féltékenysége első rohamában.

És ez a gyanúk új csomagával halmozta bősz aggodalmait.

– Ezer haragos villáma az égnek! Mi bomlott eszű, mi péplágy agyú vagy, te ketrecbe zárt birka, te szarvak hordozására teremtett férj! – kiálta Senno fogait csikorgatva, és egy őrjöngő hahotával végezve néma elemzéseit azon lehetségeknek, melyek taglalása közt lepte meg az alkony.

– A kis gerle, a szerelem szívének közepéből kimetszett lény, a világnak nő-Psychéje, az eszményileg tiszta Szeremi Eleonóra, az én hű nőcském, ugyebár sokszor sírt, midőn magányban vala? Igen, én láttam őt vörös szemekkel, átok rá, sokszor láttam. A megelégedésnek aligha jele a könny, s aztán neki nem is gyöngék idegei – isten jóvoltából, ő nem nedves agyagból gyúratott, hogy mindig szivárogjon. Remegett-e, midőn veszélyek közé sodortam, sírt-e, ha barátnéitól és sokáig-e, mikor atyjától kelle megválni? Egy könny remegett szemében Lengyelhon határainak szélén: ez volt minden. S én kába, buta ember – nem vevém nagyra, midőn a közelebbi havakban alkalmam lőn gyakran találni őt könnyek közt! Miért barangoltam be a világot, ha annyi tapasztalást sem gyűjtheték, hogy e jeleneteket egész pokoli mélységökben fölfogjam? – Igen, ő megunt engem! – Az ember becsét körülményei határozzák. Egy szegény, egy kóbor, egy a véletlen alamizsnájából tengő férj, a házasság mézeshetei után hamar jut azon kellemes meglepetéshez, hogy neje űrt érezzen szívében – s ezen űr a bűn veteményágya. Csak bár mákszemnyi űrt áshasson az unalom vagy kiábrándulás a te szívedbe, asszony! Szíved tüstént oly buborékkönnyűvé változik, hogy az erkölcs tengelyeiből minden szellőre kilebben. Ha férjed szenvedélyes, mondani fogod, hogy lanyha, kitörés nélküli, józan élvekre vágyol; ha pedig férjed hű, házi és mérsékelt véralkatú, akkor okvetlen rázkódásokra, érzésviharra van szükséged: mert változékonyság a te neved, nő, s élted, élményed ledérkedés. – Hah, hogy ezt én csak most veszem észre, midőn hitszegő feleségem keblébe gyilkot nem meríthetek! – Ördög és pokol! Ő Gyulaihoz ment esdekleni érettem. – Mit, hogyan tudta Sebeshelyt, a rejtett zugban e veszélyeket, melyek első látszatra tán nem is kétségbeejtők, s csak az avatott szemeknek tűnnek föl rémalakukkal? – Az égből olvasta-e ki sorscsillagom fenyegetéseit, vagy Guzman csacska szájából hallá? S nem mondott-e el sokat, igen sokat ezen hóbortos házibarát, kinél minden hír kéneső, mely a legcsekélyebb mozgásra szétpereg? És az én hű nőm, miután hallá Gyulai szenvedélyét, elmegy érettem, hozzá! Ha, ha! – S te ezerszer bolond férj, még egy órával előbb hitted, hogy ő erényét díjul adja szabadításodért! – Soha, soha – Szeremi Eleonóra erkölcsös... ő nem tántorodhatik rövid, divatlan tiltott kéjek felé – oh, dehogy: neki szíve űrét kell azon eszményképpel betölteni, melyet képzelődése bennem keresett, s kiábrándulása Gyulai Pál úrban föllelt. Tudom: mily könnyen választanak el Erdélyben, mióta Kristóf vajda családviszonyokba ártatta magát, s Márkházy nejét – mert ezen ember akkor kalandor volt, mint én most – egy józan, jámbor hivatalnoknak adta házastársul. – Voto a dios! Mojszin Teréz előképe Szeremi Eleonórának. Szép nőm, ne félj – téged még egy pap oldó szava fog jogaim alól kiragadni, mint a vérző vadgerlét egy mágus mormogó dala a héjának körmei közül. – S majd, idővel, midőn puzduri hevem meghűlt, nekem is fölnyitják börtönömet az igazság emberei, hogy kimehessek az utcára – koldulni. A te pompás szekered, gazdag és büszke nő, ajtóin Gyulai- és Szeremi-címerekkel, elrobog előttem; a kocsis – mert a jó isten akarja, hogy el ne sápadj – megcsapja gyors lovait, s míg szemed elől kétes körvonalú álomképek gyanánt tűnnek el az utcanép arcai, a drága kerekek- és ezüstpatkókról sár csapkod rám... a te volt férjedre. Ha! Ha! – Mily mulatságos ez! – De én szennyes ruhámon ápolni fogom e mocskokat, őrizni minden porszemet, hogy le ne hulljon; mert kölcsönben ugyanakkora sebeket akarok hótiszta melledre ejteni... Minthogy a por hamar lekopik, bosszúm sem maradhat messze. – Ah, a bosszú, a bosszú! Előkéje részeggé tett. –

–––––––––––––

A féltékenységben, ha nyilvánulásait szigorú boncolás alá vesszük, örökké kétnemű érzést találunk összevegyítve. Egyik a megsértettnek vélt jog vagy igény fölötti düh; másik a kéj emlékéből vagy vágyából támadt gyűlölet szerencsés vetélytársunk iránt. Ezt a féltékenység irigységének; amazt a féltékenység gőgjének szeretném nevezni. Az első inkább szellemi, a második jobbára érzéki kór.

Mint sok más szenvedélyben, a féltékenységre nézve is jellemző különbség van a férfi és a némber közt. Nálunk a féltékenység dühében rögtön fölmerülő és legsivárabb ösztön a megsértett jogé; nálok a nélkülözendő, s mondanám irigylett kéjeké. Bosszúnk ösvényei is eszerint válnak el. A csalatott férj inkább hűtlen nejét vágynék meggyilkolni, a rászedett nő pedig inkább férje boldog kedvesét. – Kétségfölötti, hogy mindkét törekvés egy kiképzett bosszú őrjöngésében foly össze; de örökké a nemek különbsége szerint fog az egyik vagy másik korábban előlépni és szilajabb eréllyel uralkodni kedélyünkön.

–––––––––––––

Senno döbbenve tekintett az éj elébe; mert félt önmagától, félt a gondolatoktól, mik álmait elűzni fogják, félt a sötétségben társalogni sötét szándékaival.

Azonban, vagy mivel láza aznapra kifúvá minden erejét, és már csillapodni kezdett, vagy pedig mert a sors szeszélyei közé tartozik ellentétekkel nevelni fájdalmainkat, melyek, ha a vesztett boldogság csalképeitől új lengületeket nem nyernének, éppen folytonos rohamaik által csökkentenék tartósságukat – elég hozzá, miként bármi okból maestrónk, midőn a Kapisztrán-kápolna órája tízet konga, mély álomba volt merülve, s pihenése csak az éj később felén vált éberebb s utóbb nyugtalan szenderré.

Alkalma lőn tehát a „halál testvérének” kegyéből nehány pillanatot Sebeshely erdős vidékén, a rejtett lakban, Eleonóra mellett tölteni. –

Álmában szintén éj volt, de egy mécs rezgő fénye által eszközölt félvilágú.

Karjait fonta szép neje karcsú derekán át – a nagy sötétkék, értelmes és mélytüzű szemek igézetökkel hőbb, emésztőbb, megragadóbb, szívszorítóbb gyönyörvágy örvényeibe sodorták érzékeit, mint a szerelem első reményekor, mint a menyasszonyi első csók alatt, mint valaha.

Mellén dobogott neje szíve, kibontakozott fürtei halántékára tévedtek, leheletének fűszere villanyfolyamként gyújtá meg arcvérét, s a sóvár édelgő vonalok leírhatatlan vonzerővel ragadták magokhoz érzéseit, eszméletét, egész lelkét.

Mi közel volt Eleonóra hozzá, ő a boldogsághoz, s mégis mindkettő, mily távol tőle!

Mert úgy rémlék Sennónak, hogy egy, a feledés hüvelyéből ki nem bontakozott emlék, egy homályba burkolt múlt, egy látatlan sorompó, egy varázslat fátyola lebeg a férj s nő közt, és különszakasztja a vágyat a gyönyörtől.

Percenként a nyoszolya, mely szokott helyén volt, s csak abban különbözék a régitől, hogy finomabb, mondhatnám ráfuvallt leplekkel és vánkosokkal duzzadozott, oly tikkasztó meleggé lőn, mintha egy befűtött virágház szögletében állana.

A hőség szünetlen növekedett.

Ez, Eleonóra csókjai, lehelete, égő szeme s meg ama kimagyarázhatlan, lebilincselő, tiltó korláttali küzdés, amaz alaktalan és rettegett emlék, elkábíták Sennót.

Behunyt szemmel, mint kővé vált szobor fekvék az ágyban. Csak szíve élt s dobogott, csak félholt képzelődése vetett az eszmélet tábláira kétes és elmosódott rajzokat a körülfekvő tárgyak- s Eleonóráról.

A hőség pedig nem szűnt meg öregbedni.

A hófehér vánkosok feje alatt összekonyultak és fonnyadának, mint nyári rekkenőségben a liliom; míg végre nyoszolyája az utolsó inka vasrostélyú, izzó, égető ágyához hasonlított.

Ekkor öntudatát veszté el – álmában. És volt sokáig... sokáig – élet nélkül.

Midőn úgy látszék, hogy föltámadott vagy fölébredt; midőn mély lélegzeteket vonva szemeit kinyitá, ismét mint rekkenő nap függtek Eleonóra vágyó, ingerlő szemei rajta, a hó karok nyakát szoríták a szintén hó mellhez, melynek még mindig leánydad, rugonyos, kerek és hullámzó formái a természet alakító ügyességének mintaképei voltak.

Senno csak a szenvedély szokott melegét érzé szíve körül, homlokán, vérereiben.

Viszont neje karcsú derekát ölelé át.

De e percben éles, hideg légömlet futott rajta keresztül, s mint látszék, Eleonórán is; mert ez megreszketett karjai közt.

A légár felé tekintett Senno – s íme az ágy leeresztett kárpitainak szárnyai félig visszavonva voltak, az asztalmécs lobogott, a patyolat asztalterítő öblei türemlének, rojtjai ingottak, a félrevont kárpitok közül pedig egy árnyba tartott fő kémszemei látszottak kísérni a férj édelgéseit.

Csakhamar megsokasultak az emberfők, s mint szappanbuborék szállottak fel az ágymennyezetre, hová félig befúródva domborművekként függtek, s nézének arcukkal alá.

Ah, ezen arcok Gyulai Páléi valának különböző kiadásban!

Egyik irigy, másik élvekre buzdító, a harmadik szeszélyesen víg, a negyedik haragos és torz volt. Ez vágyott Senno helyébe, az – mint sejthető – már rég megunta az Eleonórávali pásztorórákat. Vala köztök arc, melyről minden vonásban egy gúny idvezlé a férj szarvait, vala arc, mely a bölcselkedő semlegesség kinyomatával kérdezi: mi öröm lehet a gyönyörök tarlóiról böngészett kalászokban?

Undor szorítá össze Senno szívét e ferde képek miatt.

S íme, a domborművekről megannyi árny hámlott le, s mint őszi falevél hintázott alább, alább.

A testetlen vendégek elfoglalták az ágyat, s majd vigyorgó s majd sóvár arccal Eleonóra fehér pongyoláján, meztelen karjain, hallhatólag dobogó szívén, hullámviharos mellén és szégyen pírjától égő vonalain lebegtek ingadozva, reszketve, elmosódva, egymást tolva és fölváltva.

A mennyezet domborművei pedig jóváhagyón mosolygottak megszökött árnyaik kacér tréfáira.

Senno dühbe jő, fölszökni akar, de a legsilányabb arc-árny, mely a gyönyörök böngészete felett elmélkedő domborműről csak most szakadt le, mellére hull, s mint a lidércnyomás lekötve tartja.

Ekkor a szoba minden zugából elnyomott röhögés hallszik, s végre iszonyú hahotává tör ki. –

Senno fölébredett.

A hajnal szürkülete s friss lege szűrődék a keskeny ablaknyíláson át szalmaágyához.

A régi fenyőboronák közt nehány szú fúrt és őrölt, az óra ketyegéséhez hasonló nesszel.

Senno homlokát tapintá, s az forró és kábult volt.

–––––––––––––

Tegnapi gyötrő gondolatai a lopóláz jelenségeivel összefonódva legtermészetesebb lélektani ügyfolyam által idézték elő e csodálatos álmot, melyben minden nevezetesebb lengület betegségének foka s a sejtett vagy érzett külbenyomások szerint támadt.

De különös volt, hogy ily önkéntelen úton, s gyakran a véletlentől nyert anyagokból akkora szigorral és következetességgel bontakoztak ki a féltékenységnek oly oldalai, melyek az első roham alatt nem jelentkezének, de amelyek, ha maestrónk ébren tölté vala az éjet, bizonyosan ki nem maradtak volna.

Úgy járt Senno, mint a tündérmesében azon ács, kinek nappal megkezdett házát az éj óráiban egészen fölépítették a szellemek.

Vagy, hogy még helyesebb hasonlítással éljek, az történt vele, mi gyakran az alvajárókkal, kik estve félbehagyott műveiket reggel elkészítve találják asztalukon, mert a hold rémítő befolyása közt hajnalig fáradtak behunyt szemmel, gépileg hű kezekkel – öntudatlanul, művészileg.

Ah, a féltékenység egész hálózata ki volt szőve Senno szívében – álma által!

Nehány percre fölébredése után odahagyta nyug- vagy jobban mondva kínhelyét, s gyors léptekkel sétált börtönében, hogy feledje az éjet, múltját, jövőjét, kétségbeesését, féltékenységét: de hasztalan, mert álmai és Gyulai Pál képe üldözték.

Létrendszere annyira elviselve, teste oly bágyadt, s feje oly kábult volt, miképp rövid időn viszont szükségesnek látta lefekünni, s magát azon benyomások martalékául hagyni, miktől különben sem menekedhetett.

– Per dio! E sátán-nő érzékeimhez kötötte magát. Az ő képét kell szívem még el nem fogyott erejének megtermeni, mint a rothadt fának azon mohokat, melyek betegsége jelei, mint a nedves falnak a penészt, mely titkos porhadását hirdeti, mint a holt testnek azon férgeket, melyek megemésztendik. Az ő képe kísért engemet, és ah, Gyulai Pálé – ez őrültté tesz. A bosszú, a bosszú!... Csak annyi bosszút a kegyenc fejére, mint a legrövidebb átok, melyet valaha ajkaira vőn a földúlt boldogság, s én enyhülve érezném lelkemet, s tudnék várni, míg a többit évek szenvedései közt kiimádkozhatnám az égtől! Egy mákszemnyi bosszút foglalóul, Bűn és Kárhozat! S számotokra lekötöm e földi életet és halhatatlanságomat.

A zsupágyon hevert Senno lankadt, kifáradt testtel, s mégis dobogó halántékokkal s fölforralt képzelődéssel.

Álmának buja képletei örökké szem előtt tarták a nőt, kit ő – mert romlott lelkülete a szerelem magasabb, szentebb élveire alkalmatlan volt – csak az állati ösztönök szilaj, kéjelgő, dobzódó hevével szeretett, s kit a börtön következtében pár hétig nélkülözvén, most mámoros érzékeinek őrjöngő vágyával áhított karjai közé, hogy gyönyör közt – fojtson meg.

Mint a részeg ember kezébe ragadja a serleget, s midőn végcseppig kiürítette, földhöz üti, úgy óhajtotta magához Eleonórát, egy hosszú óra alatt csömörig szeretni s aztán széttiprani.

Ezen bódult állati ösztön, melyet zabolázni nem tudott, kárhozata lőn; mert aminő arányban népesült képzelődése neje kecseinek emlékeivel, abban a mértékben öregbült féltékenysége Gyulai ellen – és amint nevekedék bosszúvágya, tűntek föl édelgőbb, sóvárabb vonásokban Eleonóra arca s termete.

A kéj a féltékenység rémképét, a féltékenység a kéj bűvölő alakjait rajzolá elébe.

Ily vétkes körben forgott elméje órákig, enyh és szünet nélkül.

–––––––––––––

– Álmodtam valamit – szóla a vén Balázs, korán reggel nyitván föl a fogoly börtönét, s rendkívüli megjelenését, még mielőtt Sennónak köszönt volna, indokolni akarván. – Igen, ifjú úr, én... de, nagy isten, mily sápadt ön! Nyugtalan éje volt-e?

– Csak mint eddig – válaszolá Senno. – Régóta nem állok jó lábon az éjekkel.

– Tán beteg? – Orvost fogok küldeni.

– Minek! – szóla hanyagul a rab.

– Ha önként nem akarnám is tenni – azonban ezzel még senki sem vádolt –, el nem mulaszthatom; mert szoros kötelességem a bástya lakosainak egészségi állapotára szigorúan fölügyelni.

– Mellőzze e kötelességet rám nézve. Egyébiránt nincs is most szükség a tanár urak üvegeire. Egy átfutó változás, melynek rövid időn nyoma sem leend: ez minden bajom. – S ön, mint mondá, az éjjel álmodott? Alig hittem volna, hogy az én nyomorult fejemen kívül valakié azon silányságra vetemedjék, hogy dőre álmokkal kábítsa magát. Aludni vagy meghalni: ez megy – de álmodni! – S miről álmodott ön?

– Én e szójárással, csak azt akarám kifejezni, miképp véletlenül egy eszmém támadt, egy ötletem születék: mely – folytatá Balázs kevés szünet után derült arccal – egyenesen az ifjú úrra vonatkozik, s remélem, jó eredményt hozand magával.

– Alig hihetem!

– S miért ne?

– Mert ami nekem jó volna, azért ön könnyeket sírna, haját tépné.

– S ezt rólam felteszi az ifjú úr? – mondá neheztelve Balázs.

– Hogyan ne? – Hát ha p. o. most meggyúlna e bástya, s én elragadnám kezéből a kulcsot, hogy az ablakon kivessem, és szép lassan ideégnénk mindketten, örvendene-e ön? S pedig rám nézve ez nagy boldogság volna.

Balázs ösztönileg övéhez nyúlt, aztán foglyára tekintett, kinek szigorú arckinyomatán nehány vad, mondhatnám őrjöngő vonal e különc eszmére komor, vérdermesztő jelentékenységet ruházott.

Egy perc folyt le szóváltás nélkül.

– Ön beteg – mondá a börtönőr szelíd hangon.

Senno tagadólag rázta fejét.

– Ön elcsüggedett, korán csüggedett el.

– Igen, a törvényfáig vagy az öngyilkolásig örökké korán van gondolkodni sorsunkról. Nemde, álmunkban, eszmélet nélkül vonassunk kötélre, merítsünk gyilkot magunkba, vagy ha kell, mások keblébe? Tanítson meg e mesterségre, s én örömmel kidobok agyamból minden töprenkedést a jövő iránt s minden fájdalmat a jelenért.

Balázs, kinek, mióta magas védelem alá helyzettnek hitte rabját s tapasztalá, hogy a kék darabontok ügyében nyújtott segéd világosságra nem jő, lassanként megtért bátorsága és részvéte, most szíves barátsággal szorítá meg Senno kezét.

– Ifjú úr – szóla –, ne törje fejét sem bús, sem agyarkodó terveken. Nem nagy találmány kétségbeesni, azt minden nyúlfi tudja. Aztán az ön sorsa derül, bontakozik ki felhőiből, még sok szép napokat ígér. Meglátja az ifjú úr, hogy rövid időn oly szabad lábra tétetik, mint a pénz, midőn keringésnek indul. Az én Klárikám Mészáros Andorral jegygyűrűt váltott, maholnap, azaz midőn elég öszvegem lesz illő kiházasításra, menyegzőt fogunk tartani. Fogadom: még ön járja el az első táncot vele, ha t. i. az én szegény házamhoz megalázandja magát.

– Szívesen, uram – válaszolta Senno fájó mosollyal –, azonban kérem, mégse várjanak rám a lakadalommal, mert igen jól tudom képzelni, minő baj volna egy szerelmes leányra nézve a mátkaság és esküvő közé egy örökkévalóságot csempészni be.

– Ha, ha, ha! Minő mogorva színbe öltöztet ön mindent! – szóla nevetve Balázs. – Nem kicsinylelkűség-e ez, éppen most, mikor új fordulatot kezd ügye venni? Avagy kiért jár kegyelmet eszközölni Fehérvár csodaszép úriasszonya, az az ösmeretlen tündér, kinek egy pillantására a legmegátalkodottabb szív zárja is fölpattan? Nem tudjuk, ugye? He, he! –

Senno megrázkódék, és összeszorítá ajkait.

A börtönőr észre nem vevén e változást, víg hangon folytatá: – Csak magunk részéről sem kell semmit elhanyagolni. Verjük a vasat, míg meleg. Egy tanácsom van az ifjú úrhoz, mely utasításom szellemével megegyezik, és nagy hasznot, bizonyos szabadulást ígér.

– Halljuk e tanácsot! – szóla Senno, arcának még mindig bősz kinyomatával.

– Gondolnám – mond Balázs –, hogy miután az ifjú úr szép védője már kétségkívül megpuhítá a fejdelmi biztosnak makacsságát, célszerű volna, ha ön egy kérelemlevelet írna, melyben, ami vétséget elkövetett, bevallván, folyamodnék kegyelemért. Gyulai Pál úrnak érzékeny szíve van...

– Ha, ha! – szakítá félbe Senno, csaknem kísértetileg rémes hangon.

– Igen – erősíté hévvel Balázs –, Gyulai úr talpig becsületes ember. S én meg levén győződve, hogy kegyed e lépéstől nem vonakodik, magammal íróeszközöket hoztam.

Ekkor kivonta zsebéből a tintatartót, és egy kendőből papírt vőn elé, melyet a tollal egyetemben, mint a dugárus tilos kelméit, nagy óvatossággal gönyölgetett elő.

Senno szívén és arcán harapózó lángként különböző szenvedélyek lobbantak föl, alvának el, s nyertek új erélyt majd egy, majd más alakban. Végre a tervek sűrű füstjéből egy világos eszme tört ki, s égett a szemek tüzében a halvány vonalok fölött, mint a sírhalomra vetett fáklya, melyet a rothadás gőze, a halál párája percegtet, föl-fölszít, s viszont eloltani készül.

– Arany ötlet öntől – kiáltá rövid küzdés után maestrónk –, igen... várjunk csak egy keveset... igen, nekem kár volna ily szép alkalmat elmulasztani a...

– A kiengesztelődésre Gyulai úrral – közbevágott Balázs.

– Vagy szenvedélyemmel – igazítá ki Balázs megjegyzését Senno kétértelmű hangon. – De tudja-e ön – folytatá –, hogy e folyamodvány nem lehet nyílt, mint a rendes kérelmi levelek?

– Miért? – kérdé a tömlöcőr.

– Mert, kedves barátom, oly embernek, ki, isten tudná, minő titkos okból csukatott be, lehetnek vallomásai, melyek elmondása szükséges anélkül, hogy az illető személyen kívül másnak figyelmére alkalmas volna.

– Tán nem akar az ifjú úr föladó lenni? – kérdé döbbenve Balázs. – Gondolja meg...

– Tarthat-e ön ily gyávának? – közbevágott Senno.

A börtönőr pillanatig tétovázott, s aztán határozottan mondá: – A pecsétlésre szükséges eszközöket tüstént fogom elhozni, hisz az lehetetlen, hogy az ifjú úr, mint mesében a róka, úgy akarjon a kútból kimenekülni, hogy mást bemerülni hagyjon.

– Soha áruló nem voltam – mondá Senno szilárd hangnyomattal. – S aztán – függeszté hozzá –, hogyan s minő titkot tudnék?

Balázs keresztülfutá elméjével a „kék darabontok” kiszabadításábani részvétének körülményeit, s miután meggyőződék, hogy Senno – ha lelkiösmeretlen is volna – azok földerítésére semmi lényeges adatokkal nem szolgálhat, egészen lecsillapult kedéllyel távozott.

–––––––––––––

– Vén gyerek! – kiáltá Senno, midőn az agg léptei elhangzottak – a te elért s megkásásodott agyad tán azért nem hullott még le fonnyadt ágáról trágyázni a halál levétől ifjuló földet, mert számomra, mert bosszúmért ápoltatott a hű kertész pár nappal tovább, mint különben kellett volna.

– Mégis az ég nem puszta űr! – Van fönn gondviselés, melynek létét, ha a napsugárokból nem, megtudjuk a villámokból.

– Ah, de mily nyomorult, mily kicsi e bosszú – az én bosszúm!!

– Szidalom a tőrszúráskor: egyéb semmi.

– De ha egy méhtől elragadja a tolvajkéz egész takarmányát, minden kincsét, tehet-e ő róla, hogy fullánkja nem a skorpióé, mely mérgez és öl?

– Ki-ki azon fegyverrel küzd, mellyel bír.

– A méh szúr és széttipratik.

– S hasztalan élt-e, ő, ki ellenségének fájdalmat tuda okozni?

Senno nyugágyára veté magát, s arcán neme a szilaj örömnek ült.

–––––––––––––

VI.

Éppen a fönnebbi szakasz végjelenetével egy napon, Fehérvártól délnyugotra fekvő hegysorok közé, a természet zord ölébe vonul s vezet történetünk.

Az út, melyen egy madárhúsú, kisded szikár, borzas s kopott szőrű, de kiformált izmú mokányló halad, keveset ügyelve a rajta ülő figyelmeztetésére, azonban minden véleményt meghaladó óvatossággal, hol mélységek mutatkoznak és veszély tűzi elő magát – ismétlem, ezen hegyi út, majd kitágulván, majd pedig karcsú és kődarabok által megszakított ösvénnyé szorulva, több regényes képleteket tár föl, mint amennyinek élvezetére kedve vagy fogékonysága van lovasunknak, ki valami népdal egyszerű lejtéseit fütyörészi, s kit mi érette s a tájékért nyomról nyomra fogunk kísérni.

Fiatal utazónk húsz és harminc év közt lehet. Testét Brassóban szőtt durva kék posztó fedi. Nadrága és mentéje sárga szőrzsinórral van kihányva. Törpe süvegét bokréta ékesíti azon madártollakból, melyeket hihetőleg vállán függő derék csőjével szerzett.

E puska előtte, mint látszik, nagy becsben áll, mert tükörtisztán ki van takarítva, s rajta a legkisebb vasszeg is jobban csillámlik, mint azon félarany gyűrűcske, melyet kisujján hord, de amely, mivel elég ápolásban nem részesült, az idegen vegynek mocskát és rőt színét kezdi elárulni. Ha e gyűrű az édes, noha gyakran annyi bánatkönnyel fizetett órák emléke volna, akkor kétségtelen, hogy barnapiros arcú ifjúnk a nyalkán kipedrett bajusz, a tüzes fekete szem, a több versen ismételt búskomor népdal dacára is sokkal több hajlamot mutat vállalkozó, erélyes, akadályokba botló és a szerelmi benyomások tartósságának nemigen kedvező életmódra, mint azon egy nótán járó foglalatosságokra, melyeknek prózai, ámbár még azért éppen nem örömtelen eredményét egy ösmeretes vers így adja elő.

Szánt, vet, gazdálkodik szép feleségével.
S megtelik a kis ház sok apró gyermekkel.

A mokányló, fajának ősi szokásánál fogva, egy percig sem feledé hideg, hanyag makacsságát, mely a kény szerinti vezetés sükere iránt utazónkat korán s annyira kiábrándítá, hogy ez a kötőféket nyeregkápára ereszté, s csak midőn óvakodóbb járatra lőn szükség, kísértette meg a parancsnok-, a gazdaszerepet játszani.

Azonban e próbái is csütörtököt mondának; mert a silány kendermű, mely a zablát, kantárt és kantárszíjat képviselte, nem bírt illő hatállyal küzdeni a kopott, deres kanca erős szájával; s mert – mi fő tekintetet érdemel – e nyomorult pára, midőn kőről kőre kellett szökellni vagy szalagkeskeny ösvényeken tekergőzni, annyi ügyességet tanúsított, hogy lovasunk hamar átlátta, miképp közbevegyülése inkább árt, mint segít.

Istenre és a fakengyelű mokányra bízván tehát magát, lejtett azon meredek hegylapról alá, mely csalit s bokrok közül egy szűk völgy teknőjébe süllyedt le.

A nap szirtokra vetett szegélyű fellegboltozat közt függe.

Két rövid óra lehetett alkonyig.

A szelek járása remélleni hagyá, hogy a nyugoti láthatár borúja szétoszlik, s az éj csillagos eget fog hozni a vándorok és szeretők számára, még mielőtt azon óra ütne, melyben a sírszellemek fölébrednek, a villik tündértánca kezdődik, az erdőcsősz a rémvadász láthatlan ebeitől retteg, a házikobold a fukar mellére ül, s nehéz hortyogásaiban gyönyörködik, a vén anyók pemetén repül sátán-úrfiakhoz látogatóba, a bánya-gnóm a föld még ki nem ásott, a virrasztó bú pedig ennek már elvesztegetett vagy elrabolt kincsei fölött andalg. –

Utazónk, Boros Jancsi, ki Gerendi úr szolgálatába állott, hogy azon kísérethez tartozhassék, mely az évi adóval a török padisához indulandó, s kivel, ha t. i. Sofronia kisasszony komornájának pletykáira építhetünk – Zsuzsi, a színésznő háztulajdonosának pesztrája addig cihogott, míg a botrányokon örvendőket azon reményre jogosítá, hogy a közerkölcs szilárdítása végett nehány hónap múlva egy templomkövetőt fognak hosszú ingben és mezítláb látni – ismétlem, Boros Jancsi, midőn a falmeredek bércről a völgy torkához érkezett, leszálla nyergéből, megsimogatá lova izzadt fejét, és a kurta, rőt serényen nehány erélyes rándítást tevén, útját, mindig azonegy dallamot fütyörészve, viszont folytatni kezdé.

A táj, melyen eddig haladott, pázsitos lankán, bozóttal takart dombokon és kövér-zöldű fiatal erdőn kezdődék. Alant a fűzsorokból szarkák szökelltek víg csacsogás közt ágról ágra – fönnebb a pacsirta lökte fel magát a törpe bokrok tövéből, s a magas, tiszta légben megpihenvén, visszasírt dala elhagyott fészkéhez –, még fönnebb mogyorófák és hárs ernyőiből a közelgő lódobogásra vadgalambok szárnya csattogott, a bábaszarka suhamlék hátrább, a banka tévedett ki, mint egy tettre meg nem ért eszme, s röptének közepében hökkenve kanyargott árny és homály felé.

Pulya csalitok tévegében vezetett az ösvény tovább, emelkedve, szállva, tekergőzve.

A tenyészés meddőbbé lőn. A lég némává, az út döcsögőssé, a tájképletek egykinyomatúkká váltak. Az előkönyöklő hegygerincek, kerítvényeikből félig kimosott szirtjeikkel és a sivár horpadások porló, összekuszált, viharártól sepert öbleikkel hasonlítottak azon élethez, melyről az örömnek zöld lemezét egy csalódás lehántotta, s melyen a szenvedélyek útját pusztulás jelöli ki, de nagyszerű romok nélkül. –

Alig hinném, hogy Boros Jancsi a füzestől kezdve ama hegylap aljáig, hol lovát megpihenteté, egy rövid óránál tovább lett volna nyeregben: de rögtön fölébredt nyugtalansága s figyelme, mellyel a zsebéből kivont gömbölyű ezüstóra mutatójára s onnan a fellegek közt lebegő napra tekintett, sejdítteték, miként vagy útjának célja még távol van, s elkéséstől tart, vagy pedig fontosságot helyeztet koráni megérkezésére.

A völgy, melyen sarkantyúja erélyes és kitartó működéseinek következtében csaknem ügetni látjuk, hosszú és keskeny volt.

Egy patak sietett hímes szőnyegén át, szűk hegytorkolatból lökvén ki zúgó habjait.

Jancsi e torkolathoz érkezék, melynek kapuját két elésüllyedt dombkönyök formálta.

A bejárat alig volt tágabb magánál a vízmedernél, azonban csakhamar lapos félkör alakjában szélesült ki, melynek végén mintegy tíz ölnyi átmérőjű nyílást tárt föl a patak szünetlen emelkedő ágyának irányában.

Ezen szűk nyílás két merőben más tenyészetű hegysort választott el.

A déli gerinceken t. i. sudár bükkek emelkedtek sűrű és szabályos sorban. Lábaik alatt semmi bokor, semmi haraszt. Tetőzetök a vízpartról nézve összefolyt, és a hegyszerkezet szerint lassú görbületek közt magasodván, egy óriás sírhalomra vetett hullámzó és sötétzöld bársonyszőnyeghez hasonlított.

Ellenben az éjszaki oldalon gyéren elszórva terebély tölgyek, cser és gyertyánfák andalgottak alá, majd egy szirtról, majd egy meggyöngített talajú és mély öblű párkányról, majd pedig esőmosások által fölszántott mélyedésektől – itt gyökereiknek a földből kiemelkedő, ott a szirtrepedések közé fonódó hálózatával, itt elszigetelve a növényélettől rideg magányban, ott törpe bokrok silány körében vagy a derekaikra kapaszkodó harasztok, vadszőlők és komlószárak alkalmatlan társaságában.

A szárnyasoknak szelídebb és énekes fajai közül valamelyikre alig lehetett itt találni; mert e vidék a madarak országában kétségkívül rosszabb hírben állhatott, mint békeszerető embereinknél a frízek és drúzok földje. Itt t. i. rabló volt az egész vijjongó, röpkedő, marakodó népesség. Vércsék, karvalyok, kányák, ölyűk, néha egy-egy sólyom, s ha a hold sápadt s felleges lőn, több nemei a vadászuhuknak léptek ki fészkeikből vagy a szirtrepedésekből, ólálkodtak, fosztogattak, pörlének martalékaik fölött. –

A nap már alantabb volt, hogysem arcát mindig föltalálni lehessen, s csak a fák ernyői közt reszkető csillám sejteté, mikint még a szürkületig legalább egy óra van.

A szél csendesedett, a fellegek gyérültek, az ég tisztábbá lőn.

– Itt a somfa, az út mellett balról, villám által széthasított törzzsel, jobb kézre meg amott a szirt egy kormos nyílással, melyet a Szent György-éjen föllobbanó tűz s a boszorkányok karácsonynapi vacsorájának füstje feketített meg. E barlang, ezen bejárat nélküli üreg, mely, mint a bátrabb vadászok mondják, némely éjen nagy méhkasként zúg és bong oly lények zsivajától, kiknek rendes ajtójok a kémény, és vagy pemetén vagy sárkányszárnyakkal repülnek – e barlang a másik jegy. Tehát mostanig nem tévedtem el.

Ily rövid tájékozás után Boros Jancsi hátat fordított a szűk torkolat- és havasi pataknak, s a barlang oldala mellett egy rovátkolt szirtre kezd mászni, melynek tördelt lépcsői inkább emberi kéz, mint természet művének látszottak.

A deresnek térde reszketett, verejtéke fehér szőnyegrongyokként foszla alá, midőn félórai kapaszkodás s lejtés után oly ösvényeken, hol egy ballépés őt és terhét szilokra zúzta volna, oly ugrások közt, melyeket inkább tehetett vala egy zerge, mint a ló, a már havassá vált vidéknek nyílt, élénk zöldelletű s csaknem szabályos félkörű hegyterére érkezett.

Két rom uralkodék ezen amphitheatrumon.

A hegysor, mely természet által rakott körfalait képezte, balra süvegalakú ponkon kezdődik, melynek hátrésze folytonosan magasuló gerincekkel függött össze. Ezeknek egyike a Boros Jancsi által annyiszor átgázolt völgyi pataknak, mint gyaníthatni, bölcsője volt. Itt még a havas vadon természete nemigen mutatkozék. Fenyő vegyült ugyan a többi növényzet közé, de azon termő földréteggel borított kevés foltokat, melyek e mészszerkezetű hegyeken erdők fönntartására alkalmasok voltak, többnyire cser- és gyertyánfáknak engedte át.

A ponknak tetején egy ép bástya állott.

Minő összeköttetésben volt ezen épület több csonka falakkal, melyek majd a tetőn, majd a bal kézre eső bozontos és viharok által berovátkolt horpadásokon nyúlánkoztak ki, s létezett-e romok közt lakásra alkalmas hely, vagy pedig minden zug csak a vércsék fészke és a mohok melegágya volt? Ezek oly kérdések, melyekre a mély ösvényeken haladó utas feleletet alig adhatott, miután vagy csupán a falak legmagasabb párkányai tárultak szeme elébe, vagy pedig hol a romok alsó ablakáig is lehetett volna tekinteni, ott iszolaggal és vadrepkénnyel annyira fedezve vala minden rés, hogy legföljebb a naparc aranysugárai nézhettek olykor be ezen örökzöld Isis-fátyol titkai közé.

Aztán kinek jutott volna eszébe megállani, fürkészni, vizsgálódni oly helyen, melynek alig vala köve, honnan egy rémárny, egy babonás képlet, egy alaktalan iszony ne jegeszthetné meg a legbátrabb kalandor szívvérét is.

Jancsi hiteles forrásokból tudá, hogy a bejárat nélküli, de kormos kéményű s gyakran füstölgő barlangtól kezdve oly tájékon halad, melynek őz- és szarvasnyájait senki nem háborgatná, ha szintén a világon tilosról szóló törvények sem volnának; mert az egész vidék várromjaival, erdőlési, makkolási, vadászati s mindennemű más javadalmaival együtt az alvilági hatalmaknak van zálogcím alatt lekötve és valósággal kezökbe bocsátva, mióta az ördöngös mesterségeiről ösmert Komjáti Ágoston a Héttoronyból természetfeletti eszközökkel szabadult ki.

E történet már száz évnél régibb, s a kor hanyagsága miatt, mely röstellé az elődök sorsát és szenvedéseit tanulni, csaknem feledésbe merült; de egy fáradhatlan régiségbúvár éppen azon napokban, midőn Báthori Zsigmond és Boldizsár közti civakodások közállományi fontosságot kezdettek nyerni, fölfedezte magának Komjáti Ágostonnak naplójából.

Rövid időn a világ ügy-bajaiban nem egészen járatlanok tudták, hogy a padisa nagy ellenszenvvel viseltetvén azon rabok iránt, kik a fekete seregből estek fogságba, midőn Ágoston úr, Kinizsi Pálnak vitéz zászlótartója a Héttoronyba hurcoltatott, börtönének ajtajára a rendes záron felül hét vaspánt és hét lakat alkalmaztaték. Lassú éhséggel kellett volna neki itt kimúlni. Az első napot tehát imádkozással tölté. De a másodikon komor volt és hallgatott. Harmadik napon pedig elfogyván minden béketűrése, zsoltárok helyett, melyeknek, mint látszék, a koplalás kínjai enyhítésére semmi befolyásuk nem volt, babonás énekeket kezde dúdolni estvétől csaknem mintegy éjfélig. Ekkor szenvedései által őrjöngésbe sodortatván, megátkozta az istent mind a négy titkos neve szerint. Midőn káromlásait bevégezte, a rostélyos ablaknak egy karikája kitört, és az éles szélfuvat szárnyain megjelent Maymon király, ki szombatonként a lég uralkodószelleme volt, s éppen a fogoly átka s az éjfélt hirdető minareti dal utolsó hangjakor vevé át a kormányzást. Miként társalgottak együtt a mágus és a rém: az a naplóba titkos betűkkel van följegyezve, s a mi régiségbúvárunk csak a tudomány különböző írásait s nem a bűvészetét ösmerte. Itt tehát történészetünk nagy kárára egy kis hézag támad. Annyi azonban a későbbi szövegből világosságra jő, hogy a légkirály az általunk már említett birtokért egy fehér lenruhát csempészett a mágushoz és egy holdteléskor kecskebőrre rajzolt s minden illő jelekkel ellátott hatszöget. Ezen kellékek okvetlenül szükségesek valának azon bűvös háromkör fölszentelésére, melynek közepébe állván, tetszése szerint idézhette elé az alvilág minden szellemeit, s emberfölötti erőknek oszthatott parancsot. – Nyolc nap múlva a padisa elküldé szerecseneit, hogy a már halottnak vélt fogoly testét a börtönből kihurcolván tengerbe vessék. Ezek a hét lakatot felnyitották, a hét vaspántot lekapcsolák, a börtönzárban kétszer megforgatták a nagy kulcsot, s mekkora lőn bámulásuk, midőn az ajtót végigtárván, a rab helyett egy fehér szoknyát és egy darab elkajlott kecskebőrt találtak! A szultán ezen történetből azon erkölcsi tanulságot meríté, hogy ha tengerbe akar valakit vettetni, ezt rögtön, ne nyolc nap múlva tegye.

Jancsi a miatyánknál tán még jobban tudta e regét, mely nehány hónap óta a nép ajkain keringett, s noha szíve bátor volt, mint akárkié, midőn a rom mellett vezető ösvény közepéig érkeze, oly gyorsan kezdett vére forgani, hogy derék fegyverével húsz öl távolságra már egy elefántot elhibázott volna, és tőle, mint közelebbről a többi vadászoktól – csendes nyugalomban legelhettek vala az ördögök által haszonbérben tartott minden őzei és dámvadai a Komjáti-családnak.

Mert nem oly vidéken jár-e, honnan légi kezek által elsütött puskák ropogását vitték a szelek távol fekvő tanyákra, hol a kecskepásztorok a legcsillagosabb éjet sem merték magasan lobogó s mindég új anyagokkal táplált őrtüzek nélkül tölteni? S nem azon erdők szegélyeit látja-e, honnan a szénégetők félreeső kunyhóihoz a nesz nélküli órák alatt, midőn Göncöl szekerének rúdja éjfélt mutat, láthatlan fűrészmalmok zúgása hallatszik, és oly fenyődeszkák készülnek, melyeket aki koporsón kívül egyéb művekre használ, bizonyos lehet, hogy földi vagyonát reményein felül gyarapítandja, de az idvesség örök kincseit – noha öntudatlanul – elpazérolja; mert betegágyához előbb fog megjelenni Azrael, a halálangyal, mintsem gyónás, bűnbánat és utolsó szentségek által elkészíthetné lelkét, e siralomvölgynek – mit mi világnak nevezünk – porától égig emelkedő hosszas útra.

Legkevésbé sem róhatjuk tehát vándorunk félénkségére a szívzavart, mely őt – ámbár egész lovaglása alatt merész vállalatára gondolni sem akart – e percben háborgatá. Még borongóbb kedéllyel döfte sarkantyúját a mokány oldalába, midőn a bástya alatt volt; de lova vagy nem tartá e helyet olyannak, mely csak ritka alkalmakra használt ügyességét és erőfeszítéseit igényelhesse; vagy pedig a régibb kísérletek közt tökéletesen kifáradt: tehát legkisebb tudomást sem vevén a sarkantyú ösztönzéseiről, azon innepélyes és lassú modorban szállítá tovább és tovább terhét, mellyel egy vízhordó szamár szokta a nyergére akasztott puttonokat.

Ennélfogva vándorunknak a hosszadalmas menet alatt lehetlen volt nehány gyors s aggó tekintetet nem vetni a kísértetként alámerengő romokra.

Mit észre vőn, még több babonás félelmet fuvalt ingerült idegeire.

A romnak bogács- s haraszttal benőtt udvarát törpe kőfal keríté az út felől, míg a többi oldalakról sűrű csalit és mély horpadások védték.

A falon arányos távolban tizenkét hermes állott, tárt homlokkal, hosszú szakállal s arcain a lefolyt idők zöldbarna penészével. E faragványok lapjára egyenként föl volt írva azon apostol neve, melynek komor képe idvezlé, vagy jobban mondva, visszarettenté a merész vándorokat, kik a havasi völgy rejtelmes félkörébe akartak lépni.

A szoborfők történetből vagy szándékból úgy valának rendezve, hogy a bejárat előtt balra Júdás, jobbra a mesterét megtagadó Péter, tehát árulás és gyöngeség fogadták a rom vendégeit.

És az udvar egy fölhagyott temetőnek maradványait fitogtatta, s az elviselt sírköveknek – hogy úgy szóljak – romkamarája volt.

Itt a vihar megdöntött, s félig iszapba mélyesztett egy keresztet, ott a csipkebokor tövét zúzta szét valamelyik halottnak szobra, itt csalit és hosszú fű közt olvashatlan kőiratok hevertek, ott meg a haraszt egy besüllyedt kriptának ajtóját szegélyezte zöld szőnyeggel s rojtokkal.

Ha e kietlen látvány csak azt juttatta volna a vándor eszébe, mire homályos hagyományok is emlékeztették, hogy a düledékekkel terhelt hegyen a tizenharmadik század kezdetén a johanniták váralakú kolostora állott, s hihetőleg ez volt a szerzet boldogult tagjainak sírkertje; ha e temetőrom csonka, dűlt és helyeikből kiforgatott kövei csak azon eszmét ébresztenék föl, hogy soha sivárabb nem lehet a mulandóság, mint midőn saját jelei ellen harcol, és soha gyarlóbbnak nem érezheti magát az ember, mint ott, hol az idő a kegyeletet is föloldozni készül azon gond alól, hogy egy marék port, melyből a szív izma és az ész idegrendszere telt ki, inkább ápoljon, mint egy másik marék port, melyből a véletlen pálakövet gyúrt, vagy a verőfény, lég és nedv holt mechanismusa egy katang gyökereit készíté – ha, ismétlem, a bástya udvara csupán ily benyomásokat nyújtott volna a hő képzelődés és borongó kedély számára; akkor talán azon sajgó hangulat, mely a vándort a rendkívüli táj látására lepné meg, inkább átható és magasztos, mint aggasztó s iszonyú lenne.

De az ördög – mint a közmondás állítja – minden templom mellé egy kápolnát épít.

Itt sem történt másként.

E hely nem azért volt rosszlelkek barangolásáról híres, hogy csak a legkisebb rezgülete is a szív húrjainak zord hangokkal ne végződjék.

A temetőről a szemnek okvetlenül a bástya széleshomlokú tornácára kellett tévedni, mely idomtalan oszlopokon nyugvék, s melynek építése az ódon modor dacára is újabb időt árult el.

Itt a bejárat mellett két durva falfestvény tűnt ki. Egyik Ábrahám küzdését láttatá a puszták rémével, másik azon jelenetet ábrázolta, midőn megváltónknak a gonosz szellem egy torony tetejéről mutogatja azon dús növényzetű és népes tájékot, melyet a sötétség fejedelmének nevében neki ígért volt örök tulajdonul, mikor megkísérté.

A tornácnak homlokán, mely szabályos háromszeget alkotott, a zodiacus állatai és a bolygó csillagok házai voltak lerajzolva. Az oszlopok pedig durva domborműveikkel a mágiának lélekidézésre vonatkozó eszközeit ábrázolták.

Noha azon útról, mely a bástya udvara előtt vonult el, e rajzok és faragványok apró részleteit kivenni nem lehetett; de összes hatásuk tökéletesen megfelelt a babonás híreknek, melyek a Komjáti-család birtokaitól messze űznek minden kémet, minden kíváncsi és kalandor embert.

Itt a dűlt keresztek és rombolt sírkövek megfagylalák a vért: mert a temető azért látszék a bűvölet házának szomszéda lenni, hogy a sírhalmok örökös fertőzetnek, az árnyak szünetleni zaklatásnak vettessenek alá.

Itt a szelet léleknesznek, a ködöt majd szétfoszlott, majd összefolyó rémvázaknak, a lehulló falevelek zúgását suttogó légajkak tanácskozmányának és a harasztok közt átfutó gyík zörejét a koporsósarkok recsegésének képzelheté a vak félelem.

Szörnyű hely volt ez!

Boros Jancsi egy innepélyes gyászkíséretnél lassabban haladván, midőn az udvarkapu alatt volt, önkéntelenül föltekinte, s minthogy míveletlen létére is bírt annyi ösmerettel, hogy a rémek denevérszárnyát és az ördögök kecskekörmét a szenteltvízzel és töményfüstölővel ellenkezésben lenni képzelje, döbbenve vetett keresztet homlokára és mellére a falföstvények látásakor.

Később az oszlopok domborművei is megragadták figyelmét. Egyik öreg nénje nem tartozék egészen a tiszta hírű némberek közé, noha még boszorkánypör alá nem esett. Ettől hallott annyit a fekete mesterség eszközeiről, hogy a mágia képjeleire reáösmerhessen: rémülten jártatta tehát szemeit a zodiacus rejtelmes jegyein, az isten négy titkos nevén, a három körgyűrűn bevésett kereszttel és a garboncás pentaculumon.

Innen tekintete a behorpadt sírhalmokon és sírkereszteken vonult át, s oly különös érzésnek lőn martalékává, mintha hátgerincére egy láthatlan szivattyú decemberi szelet fútt volna, s ezen fagyos lég a bőrt és csontokat átjárván, az éppen nem hideg alkony dacára is álkapcáit és a bölcsességétől kezdve mind a harminckét fogát élénk mozgásba s koccanásokba hozni szándékoznék.

Ily férfiatlan jeleit a remegésnek kikerülni akarván, szünetlen sarkantyúzta lovát és szilárdul eltökéllé a romra többé nem tekinteni, ha szintén a világ legtarkább képletei csábítnák magukhoz újságvágyát.

Már a dombtetőre érkezett: háta mögött a rémes épület, előtte a gyönyörű völgy, körüle frissebb, szabadabb, fűszeresb szellők.

S íme, hangzék a romból: „Ábrahám istene! Izsák istene! Jákób istene! Te őserő, kit Loth Aglának halla az angyalok által neveztetni, s Mózes Zebaothnak mondott, midőn Egyiptom mocsárai és folyói vérré változának – te megtartó; kit Sidrach, Misach és Abdenago a befűtött kemencében énekelvén, Emmanuelnek szólít vala, – te csodák mestere, kit a mágus Agla, On és Tetragrammaton titkos szavai s jegyei alatt híva segédül, – te szent isten, most midőn alkonyodik, hints be engem izsóppal s kitisztulandok, feressz meg és fejérebb fogok lenni, mint a hó, – te hatalmas isten, majd mikor a hold feljő, s arca nem leend rőt, járasd át töményfüsttel lenruhámat, hogy szavamra a sírok kiürüljenek, s körültem lelkek sokadalma legyen! Királyok királya, hallgass meg: Oriston, Adonai, Alpha és Omega hallgass rám!”

Mélyen, velőt s észt megrázólag zúgott föl e bősz ima az ének és szavalás közti modorban.

Úgy rémlett Boros Jancsinak, mintha a hallott ördögi dal igéi vízár hullámaiként emelkednének az ösvényen örökké fölebb és fölebb, harsogva, csattogva, seperve, elborítva őt és útját. Úgy rémlék, mintha az ima mindenik szótagja dühös ebként nyargalna, közelítene, ugatna, mardosná lova lábait, vetné ennek szőrire s majd rá mérges és undorító tajtékját.

Haladni akart tüskén és bokron szünet és lélegzés nélkül; de zavarában mindig visszarántá a kötőféket, s az erős szájú mokányt farolásra kényszeríté.

Csak előre törekvék nézni völgyre, fenyvesekre, a végszirtokra; de midőn szünetlen hátráló lovával küzdött, egy varázshatalom vagy az iszony újságvágya szemeit a bástya felé vonta.

Ennek magos, keskeny, festett üvegű kőkeresztek közé foglalt mély falazatú ablaka nehány másodpercig árnyas s csaknem setét volt.

Lovasunk könnyebb lélegzetet vőn, szívéről nehéz kő hull le, szabadabban szökell vére sápadt arcára, látván, hogy háta mögött semmi szokatlan, semmi üldöző, semmi varázslat nincs.

De a bástya belseje rögtön föllobban, az ablak festett karikái ezer színjátékban törik meg s vetik a völgy ösvényére a benn égő tűz rezgékeny csillámait.

Boros iszonyodva hunyja be szemeit, s midőn azokat fölnyitá, a bástyaablak is kitárva volt, és sűrű füst gomolygott a légbe, míg az ólmos gőzfellegek közül egy csontos hosszú arc, göndör fürtekkel és mellét seprő koromfekete szakállal meredt az ösvényre és rá, az ösvény vándorára.

– Ah, ez Farkas István! – szepegte Jancsi. – Minden jó lelkek dicsérik az istent! – mormogá, és kereszteket vetett.

A füst megszűnt, az ablak betétetik, a bősz látványok elenyésztek és a mokányló a havasi völgy féltányérán haladott. – Mióta? Azt a rajta ülő oly kevéssé tudná pontosan meghatározni, mint mi, kiket több mint harmadfél század köde választ el e regény cselekvényeinek terétől. –

A nap már elment a mi láthatárunkról, s csak a lég sűrű rétegei és a páratömeg, melyen az égitest hátrahagyott sugárai lassabban szűrődtek át, őrzék még lángoló nyomdokait.

Boros Jancsi fölüdült ámulataiból. Az esti szellők fürteit legyezték, homlokát hűték és a havasi hónak, mely a hegylánc végszirtjére szeplőtlen tiszta ezüstlepelt terített, hideg légparányaival megtelve, csakhamar vérét annyira lecsillapíták, hogy szíve szabályosan kezdett dobogni, s magát a gyönyörű táj behatásainak lassanként aláveté.

Mily kecses volt azon közel háromszáz öl átmérőjű félkör, melynek mintegy közepén lovagolt!

A völgy buja zöldelletű, smaragdzöld szőnyege számos erdővad körmeit láttatá a nedves kövér pázsintba vésve, de semmi eb vagy vadász nyomait nem, semmi jelei a les- vagy üldözésnek.

Jancsi feledé egy percig a szénégetők mondáit a puskaropogásokról, s hogy éppen oly helyen van, hol a Komjátival kötött haszonbér óta a legfélénkebb őznek sincs oka, a rémvadászén kívül, más golyótól rettegni, s hol minden szarvas, midőn maga mellett embert lát is, oly bátran legelhet, mint hajdan a Genoveváé.

Míg tehát mokánylova a higgadt vér szilárd fontolgatásaival haladott, ő egyre vizsgálá a vadnyomokat, s miután itt bölöny, ott farkas koma, amott meg mackó bátya lábbélyegeire ösmert, élénk vágy szálla keblébe valami hív szolgálatért csak bár huszonnégy óráig szabadalmat nyerni a szellemek tilosról szóló törvényeinek áthágására.

– Ah, mennyi vadászrege, mennyi csodabeszély telnék ki ezen engedmény által a borserleges és melegkandallójú téli estvék megrövidítésére! – e sóvárgássá olvadt eszme villámlott át agyán, s földeríté kedélyét.

De rögtön eszébe ötlék a pokoli bástyadal, és vén nénjének, ki az ördöngös ügyekben némi szakösmerettel bírt, ama gyakori nézete, minélfogva sohasem tanácsolá a túlvilági lényekkel alkura lépni, mert ezeknek a sátántól le a manóig mindenik faja ravasz, s a legvilágosabb kötménybe is csúsztat oly ártatlannak tetsző záradékot, mely az embert szaván fogja ugyan, de az ígért díjt vagy elcseni, vagy becsétől megfosztja.

– Nem, nem, a földre sem nézek többé – monda sóhajtva Jancsi. – Hisz minden percben nyargalhat egy vad orrom előtt el, s fölhevítvén magam vadászi álmakkal, önkéntelenül el fognám sütni fegyveremet, és a bástyában lakó ördögvilágot nyakamra zúdítanám.

Ezen erélyes eltökélés után a völgytányér nagyszerű kerítvényére emelte szemét, és az örök természet óriás épületei – melyeket eddig csak futólag tekintett át és félfigyelemre méltatott, most közönségesnél több befolyást kezdettek gyakorolni, noha ki nem mívelt, de a szép és megható iránt eredeti hajlamból fogékony kedélyére.

Vele átellenben és jobbra hegylapok fekvének fenyűerdőkkel koszorúzva. Mintha kertész keze ültette volna e fákat, egy napon s ugyanazon holdsaru termékenyítő befolyása közt, oly hasonlóknak látszának alak- és nagyságban, mélyzöld recéjű lombjaikkal, a sudár törzs csaknem téglarőt kérgével, s az ágakra tekeredző indák fátyolfoszlányaival. –

A völgy előszínét képező, de nem felette meredek hegyszeletek közé magas bércgirinc ékelte be magát sötét szirthalántékkal és rompártával, mely hajdan, ha rablók vára volt, a környék ostora, ha pedig védhelyül szolgált, a had által dúlt vidék lakóinak biztos menhelye lehetett. E rom oly szorosan fekvék a kőszikla párkányán, mintha abból nőtt volna ki, s a szirtsüvegnek csak folytatása volna.

Noha falainak mély repedései a völgyből is kivihetők, noha karcsú tornyai, míg a vihar és fergeteg útját elállották, a nagy küzdelem miatt többnyire megfosztatának fedeleiktől és csonka, sebzett homlokaikkal a régmúlt századok emlékeihez tartozni látszottak, mégis kinek figyelmes vizsgálatra több ideje és gyakorlottsága lett volna, mint a különben derék Boros Jancsinak, észrevenné, miképp a szikla alakját nem csak a homlokban, de – hol lehetséges lőn – a többi oldalokon is követő épület legrongáltabbnak a nézésre kitett pontokon mutatkozik; azonban itt is a kisded és mély üregű négyszög ablakok tört üvegtáblái közt, jól vegyítve, épek is találtatnak, és a hasadt s tátongó falak mellett vannak oly részek, melyeken a vakolat rongált volt ugyan, de a kövek szilárdul állottak s lakásra alkalmas szobákat gyaníttatának.

Az előidőnek e sasfészkéből gyönyörű kilátás lehetett az alatt fekvő völgy- s hegyekre, de azon félkörből, melynek szegélyéhez közelített Boros Jancsi, szemeinket, miután a fenyőerdők mély zöldén kipihentek, fölebb és mindig fölebb emelni még jutalmazóbb volt: mert a zord és kecses pontok álomként változó képletei, melyek a havasi természetet innepi pompában mutaták föl, sok költői hatással és vadon bájjal bírtak.

A völgykerítvény hátrésze óriás kőbálványokon végződék. –

Ezen bazald- vagy gránitgúlák, obeliskek és ravatalok a félkör közepének irányában magánosan néztek alá fenyőerdős talajaikra; míg a jobb oldalon a hegygirincek, mint a vihartól csapkodott tenger, ezer meg ezer tajtékkal sűrűn voltak elborítva, majd hófuvatoghoz, majd pedig egy mohos rom apró düledékeihez hasonló, alabástromfehér és márványszürke szirtdarabokkal, s csak távol, igen távol, hol a hegyfonadékok mindig emelkedve, összeforrva vagy egyik a másiknak útját átszegve, végre nagy és kopasz csúcsokat toltak föl a láthatárt elzárandók – csak ezen utópontokon léptek elé a kősziklák viszont óriás idomban, hódolatot parancsolón, méltósággal, ridegen. –

E hideg s hótakart szemtanúi a föld különböző forradalmainak, melyek a vulkáni s neptuni erők küzdését olykor megrendülve, de töveikből ki nem sodortatva végignézték, most is az elemek legindulatosabb dulongásait naponta látják; de ők, e vénagyú szirtok, melyeknek lábai előtt száradtak el tengerek, születtek völgyek, csörtetett a mamuth, repült a móa, és fanagyságú sáték setét árnyában pihent az óriásgyík – ők, kiknek hosszas életében perc egy század, és Mózes özönvízi krónikája újdonságok naplója, – ők, az emberi nem előtti történetek őrei, kiknek talajai körül szétdúlt növény- és állatvilágok kövületrétegei hevernek, mily megvetéssel kell hogy szemléljék az elemeknek – ezen lenyírt hajú Sámsonoknak erőtlen dühét, mellyel most csak vihart támasztanak, felhőket szakítnak össze, egy villám kanócát vetik a cserfák koronájára, és fiatal sudarakat tépnek gyökerestől ki, holott hajdan, míg ifjak s féktelenek valának, az özönvíz ezer csatornáivá repesztették a mennyboltozatot, vagy a hegyek kettéhasított csúcsai közül a pokol tűzárját lökték az ég arcára!

Jancsi, midőn a várcsúcshoz nehány ölre volt, levevé válláról puskáját s megvizsgálá. Ezen előintézkedés után homloka összevonult, és ajkai lassú mozgásnak indultak. Úgy látszék, visszaemlékezését veté próba alá.

– Bizonyosan nem hibázom el – mormogta, és vizsga szemeit a romra függeszté.

Az épület sebzett testével, csonka homlokával s kisded, de mély ablakszemeivel oly komolyan és rejtélyesen nézett rá, mintha egyetlen behatás által hívni s visszarettenteni, kebléhez csábítni s onnan eltaszítni akarná.

Valamelyik felső szobában, noha még alig kezd szürküledni, mécslámpa- vagy kandalló-világ volt. Több ablak vala kinyitva, tán hogy a zárt és puszta termeknek lege tisztuljon. De e lakályos intézkedésekkel miként fér össze azon körülmény, hogy e vár a szellemek rendelkezése alá szállott Komjáti-birtoknak része vagy legalább tőszomszédja? És a sok, itt bevakolt, ott szétzúzott üvegű és tört kőkeresztű ablak, a vártornyok dúlt fedele, a széles falrepedések, a hullófélben levő gerendák, a hanyagság és magánynak mindenütt kirívó nyomai, aztán a vércsetelep, mely csak oly épületeken fészkel, hol az embernek nincs többé háztüze – mindezek nem voltak-e ellenkezésben a vendégfogadás előbbeni jeleivel? –

Boros Jancsi tovább vizsgálta a romot, s látá, hogy a szirt tövétől, hová elérkezett, nehány bevésett, de már romladozó lépcsőfok emelkedik egy félölnyi átmérőjű kőlapig, mely függő irányban van a rom felső emeletének ajtóerkélyével.

E négyszöglapnál a rovatok megszűntek, s a kőszál oly simává lőn, hogy legfeljebb vadmacska mászhatott volna tovább.

A várromnak pedig ezen oldalon semmi bejárója vagy kapuja nem volt a fenn említett ablakerkélyen kívül, mely tizenkét, sőt tán tizenöt ölre is fekvék a közlekedés végpontjától,

Jancsi emlékezvén küldői meghagyására, hogy midőn az erkély irányában érkezik, leszállván lováról, puskáját süsse el, csakhamar a földen volt, s mint gondos emberhez illik, a mokány sörényén nehány rándítást tőn, s megsimogatá az elfáradt állat hő és izzadt homlokát.

Ekkor fegyvergolyója elfütyölt, de oly irányban, hogy semmi varázslat vonzereje nem vihette volna azt közel egy lassan vitorlázó juhászkeselyhez, mely a ropogásra meglegyinté szárnyait, s aláhajtott nyakkal kémlelvén vélt üldözőjét, nehány öllel magasabbra lökte magát, s ott függe rösten, mozdulatlanul, mintha gúnyolódnék.

Jancsi jeladására a sziklavár erkelyének ajtaja fölnyílt, és egy kurta, izmos alak lépett ki páncélban, puskával vállán, leeresztett arcrostéllyal s kezében lobogós kelevézzel.

E jelenet – mint látszék – rövid bókra billenté fejét, aztán kelevézével a szirtlépcsőre mutatott, s fölinté magához a vár most érkezett vendégét.

Boros Jancsi viszonozván az üdvözletet, határozatlaul állott.

A felhívás ismételtetett.

Lovasunk nem képzelvén, hogy e sziklahágcsón, mely a magasságnak csaknem felén megszűnt, akarná a házgazda – vagy ki más? – őt termeibe vezetni, megragadta a mokány kantárfékét, a várhoz a szirt többi oldalain oly utat keresendő, melyet a madarakon s a Komjáti-birtok bűvölt emberein kívül mások is használhatnak.

De a páncélos lény, látva e készületet, falhoz támasztá lobogóját, s válláról levevén lőszerét, fenyegető helyzetet vőn.

– Föl e lépcsőn! – hangzék tompán és mélyen az erkélyről.

– Mit tegyek? Puskám üres és e sátán bizonyan nem tréfál – töprenkedék Jancsi.

– Föl! – ismételtetett.

– De nemes bajnok, én valahogy csak ama kőlapig el vergődhetném – noha felebb, eddigi tulajdonaimból ítélve, egy tapodtat sem, azonban mi fog lovammal történni?

– Gond leszen rá – szólt a mély hang.

– Isten neki! – válaszolta emberünk, és a tördelt rovatokon nem minden veszély nélkül a kőlaphoz érkezett. – Már itt vagyok – jelenté rövid pihenés után a feje felett függő rostélyos arcnak.

Ez több megszakítással mormoga, mi úgy látszék valamely innepi szertartás formaságaihoz tartozott, azután kérdé:

– Ki vagy?

– Egy kocsek8 ki a hét fölavatás után eped.

– Mi a kocsekek fő elve?

– Jobb az ima, mint az álom; jobb az álom mint a bűn; jobb a bűn, mint a gyávaság.

– Kit keresel?

– A muderrist,9 ki ösmer minden rejtélyeket.

Boros Jancsi e válaszára az erkélyen éles pengés történt, és egy kötélkosár ereszkedett a kőlapra.

A páncélos alak lobogójával intett, s utasunk emlékezvén a kocsekek jelszavára, mely a gyávaságot leginkább kárhoztatja, beült a kosárba, noha nem minden aggodalom nélkül.

Két félelmes perc után az erkélyen volt.

Midőn ülhelyéből leszálla, a zömök férfiú mellett egy másik, ismét rostélyzott arcú egyént vőn észre, ki kezeiben kendőt s vékony köteleket tartott.

Ez a vendéghez lép.

– Kezeidet hátra, szemedet be fogjuk kötni – mondá a vastag bajnok.

– Miért? – kérdé meghökkenve Boros Jancsi.

– Mert a ház szokása – nyeré válaszul.

– Ez a legembertelenebb, akarám mondani, legkülönösebb szokás – kiáltá a vendég haraggal, de nem minden nyoma nélkül a tartózkodásnak.

A törzses úr vállat vonított, s fegyverére függeszté szemét.

A másik eltakart arcú lény pedig munkához látott, s miután a magát némi vonakodással sorsára bízó Boros Jancsi karjait jól hátrakötözé, ennek puskáját saját vállára vetette.

– De kérem – szólt a rom vendége –, én e fegyvert nem zsibvásáron vettem, hanem Svábország egyik nagy városából hozattam szebeni kereskedő, Krum Jakab őkegyelme által. Tavalyi egész fizetésem rákelt.

– Távozáskor vissza fogja ön kapni fegyverét – válaszolá a vastag úr.

Ekkor Jancsinak szeme is bekötteték.

Az ajtó kinyílt. Valaki galléron ragadta vendégünket, s mentek hosszas ideig és némán, termeken keresztül, mint a zárnyitásokból gyanítni lehetett – lépcsőken föl és le, most igen keskeny, majd tág, s lábkopogásaiktól visszhangzó folyosókon, míg végre három lassú ütés után egy ajtó zárjában kulcs kezd forgani, a szemtakaró s kötelékek Jancsiról tündérgyorsasággal lepattannak, kísérői búcsú s zaj nélkül hátravonultak, s ő egy homályosan világított s becsukott ablak táblájú kis szobában találja magát.

Előtte Gergely diák.

–––––––––––––

VII.

Az eclectikus bölcs, kit e romban, mint hallók, muderris név alatt kerestek a titkokba avatott emberek, mi a törököknél szintén megkülönböztetett tudományú férfiak címe, valóságos remetei egyszerűséggel látszék a Komjáti-várban tartózkodni, s ha a fejedelmi udvarban is, hol neki rendes szállása volt – csak ily kényelemmel lakott, a világ könnyen elhiheté róla, hogy szellemi tulajdonai magoknak elég érvényességet kivívni nem tudtak, s a bölcsességhez jobbára csak azért folyamodott, hogy a lemondás eszméi által egy igénytelen életsors terhét elhordozhatóvá tegye.

Kisded padlásszobájában a fal szárazabb szögletein, az iparkodó pókok takácscéhe nagy gyárülepeket alapított, s nem csekély ismeret kívántatott a természettanból azon hosszú és gömbölyű, fekete és csíkos állatocskáknak, melyek finom szöveteikkel minden zugot behálóztak, különböző faját s osztályait elhatározni.

Hol a fal szellős és nedves repedéseket mutatott, ott a penész s mohok gazdag zöldellete virult, s csak azt sajnáljuk, hogy e században a lopvanősző növények szakértő vizsgálókra nem akadván, Flórának igénytelen gyermekei, a szerény mohok és penészek Gergely diák szállásán tenyésztek s hervadtak anélkül, hogy célszerű látüvegek által megvizsgáltatva és szárítóívek közé takartatva, a hasznos ismeretek kincstárát gazdagították volna.

A szoba ablaka sajátlag a padlás rendes szelelőjénél egyéb nem volt, s rajta üvegtáblák helyett rongyos pokróc függe, meggátolni – mennyire csak lehetett – az erősebb légrohamot, mely egy kerek fenyűasztalon égő olajmécsnek rőt, lobogó lángját minden percben kioltással fenyegeté.

E lak többi bútora nehány faszékből s egy kopott medvebőrrel takart ágyból állott.

Boros Jancsi Gergely diáknak, kit ismerni nem látszék – fürkészve nézett szemei közé, s rövid bók után bizonytalanul: nem tévesztette-e el azt, kihez utasítva lőn – jobbnak hivé elvárni a kérdést, mielőtt szólana.

Azonban a tudós muderris az idegenneli ösmerkedésre egyenesebb utat választott a beszédnél s társalgásnál.

Bőrövéből t. i. egy kis kulcsot vett ki, s miután bámész arcának szórt vonalait mély homlokredők által figyelemre összpontosítá, s miután éles kék szemei villámgyorsan szökelltek át a vendég hajszálaitól lábhegyéig egész alakján – a fenyőasztal zárját fölnyitá, és a fiókból egybefércelt különböző nagyságú papírdarabokat emelt ki.

Ezek közt kutata, közelebb húzva magához a változó világú mécset – nehány másodpercig mintha visszaemlékezéseit akarná fölfrissítni, s aztán két viaszosvászonba takart s több helyen lepecsételt apró csomagot tett az asztalra, és Boros Jancsihoz lépvén, nevén szólítá őt, s baráti kézszorításra nyújtotta jobbját.

– Mielőtt szolgálatát kérném – mondá szélsebes, de tiszta s jellemzett kiejtésű hangon –, kettőre figyelmeztetem önt, ha t. i. tanácsomat elfogadná.

Jancsi, mint illik módos emberekhez, éppen ígérni akarta készségét; de a muderris ezt bevárni szükségesnek nem tartá.

– Első tanácsom, hogy még holnap sürgesse nemzetes és vitézlő Gerendi uramnál a komornyiki állomást, mert ezáltal évi bére tetemesen fog növekedni, s mert ha nem csalódom, önnek mint kocseknek körülményei hozandják magukkal gyakran lenni az erdélyi követ oldala mellett, mi jelesen helyzetében sok akadályokkal járna. Gerendi úr nagy hajlammal viseltetik kegyedhez, s nem leend idegen kívánsága teljesítésétől.

Boros Jancsi, kit a török udvar kémjeinek rendszerezett társulata lassanként vont be érdekeibe, csak most kezdé fölfogni a rejtélyes szavak értelmét, melyek mellett a romvárba jutott. Ő a csábítások hálójában levén napok óta, aranyhegyekről álmoda ismeretlen s még senkitől nem nevezett pályáján; ennélfogva midőn a kocsekek kötelességét megérté, eszébe sem jutott erkölcsi kételyek miatt a továbblépéstől vonakodni, s csak azt sajnálá, hogy mostanig nem is látott pártfogója oly jutalmat ígér, mely elérhetetlen, mert Gerendinek egy igen hív komornyika van, kitől megválni nem könnyen fog.

Midőn ezen nézetét kifejezné, Gergely diák mosolyra vonta ajkait, míg feddő hangon szóla: – A kocsekeknek éles emlékezőtehetséggel kell bírni, s hiba volt öntől elfeledni, hogy a komornyik tennap reggel főfájás- s erős bágyadtságról panaszolt.

Jancsi megdöbbent pártfogója mindentudásán.

A muderris folytatá: – Csaknem kétségtelennek látszik, miként kegyed hivatali előde oly makacs váltólázat kapott, hogy a konstantinápolyi követ úr kénytelen leend őt Szászvároson vagy Déván hagyni. Itt tehát céljainkat semmi sem gátolandja. – Másik tanácsom, melyet önnek szívére kötök, hogy kerüljön minden szorosabb viszonyt Gerendi úr első vadászával, Ferkővel, ki barátságot színlel ugyan, de mélyen gyűlöli önt, miután elcsábítá azon leányt, ki iránt neki komoly szándéka volt. A szerelem bosszúja erős. Ismétlem, kerülje ön a Ferkőveli meghittséget; mert különben a muderrisek titkait és saját fejét veszélyeztetné.

Szigorú nyomatékot ejtett a diák e szavakra, s mélytüzű kék szemei igéző hatalommal pihentek a vendég lángoló arcán.

S ki írná le ennek meglepetését? Hisz lelkének egy beburkolt és setét sejtelme, mely a vakösztönnél, a kimagyarázhatlan ellenszenv titkos húrrezgéseínél több soha nem volt, s mely határozott eszme vagy meggyőzödés alakját még magára nem ölté, tolmácsoltatott most az ösmeretlen által nyílt, világos szavakkal. Ferkó Zsuzsinak, a szerencsétlenné tett gyermeknek, nem mondá, hogy szereti, s miért is beszéltek volna ajkai vallomásokról, holott e távol rokona oly fiatal volt még, hogy játéknak veheté a szenvedélyt s üres szócsengésnek a szív mélyebb hangjait? De Ferkó félév óta naponként komorabb lőn, kerülé a társaságot, nem tréfált, nem enyelge rokonával, hagyá, hogy mások vigyék őt táncba, s csak egy méla s tán olykor bosszús tekintet a könnyelmű lányka hiú magaviseletére árult el némi részvétet iránta. Ferkó, csaknem azóta, hogy Jancsit élvei által boldog lőn, kereste ennek barátságát; de komor arcán néha dúlt vonalak mutatkoztak, s valának percek, melyekben szívessége tán erőtetettnek látszék; sőt mióta Jancsi a hűtlenségre hajlamot érzett keblében, s mióta Ferkó szolgálatát és barátságait iránta kettőztette, úgy rémlék az ifjú vadász előtt, hogy társának összecsukott ajkain néha baljóslatú mosoly lebeg; de hogy e mosoly a rejtett fájdalom vagy bosszú görcseiből támadott volna: ez Jancsinak soha eszébe sem ötlék. A muderris szavaiból világossá lőn, miképp Ferkó bősz és féltékeny. Azonban honnan s hogyan értesült a csodálatos modorú idegen, az ismeretlen pártfogó ily apró viszonyok, ily elpalástolt érzések felől? Hő és hideg nyargalt fölváltva át e kérdésre Jancsi idegein. Mert sejdítni kezdé, mily veszélyes kezek közé helyezte jövendőjét, gyanítá, hogy szemek, melyek a lélek fészkébe látnak és a gondolat műhelyeit kémlik, fognak őrködni tetteire; érzé, miképp az útról, melyet félig önkéntelenül, félig szándékból választott, oly lehetetlen volna többé visszatérni, mint a hegyről lerohanó vízárnak azon tiszta és csendes kútfőhez, melyből nehány ezüsthab kiömlött, hogy idegen nedvekkel vegyülvén, a föld salakjainak színezetét és mocskát hordja vad hullámaival a mélységbe.

Ő vállalkozó és elszánt ifjú volt, de e határzó perc alatt – melynek azonban már többé nem parancsolhatott – vérét hangyabolyként érzé nyüzsögni ereiben, míg a muderris őgyelgő kék szemei arcán s az indulatok kitört nyomain veszteglének.

Ekkor postasíp csendült meg a völgyben.

A diák szobája besötétített ablaknyílásához pattant, s fölemelvén a durva takarót, kinézett a homályos, a szürkülő láthatárra.

Alig rezgett el az erdővisszhangok légajkain – mint a visszaemlékezés mindig halkabb ismétlései közt egy kedves benyomás – a síp rövid dallamának végnesze; midőn oly távol és közel, oly ferdén s innepien kezd egy harang kongani és zúgni!

– A bástya beszél az erdővel – szóla a diák Boros Jancsihoz, s onnan viszont a vár völgyére fordítván szemét.

Csodálatos volt e harang, mintha bódult szellemek rángatták volna kötelét, s mintha mindazt, mitől remél és fél az emberiség, vegyítve akarná a dobogó szívvel közleni!

Egy hang, az égésé vagy viharűző; másik a szelíd délesti imáé; ez innepélyesen bong, az halálcsengettyűként sír vékonyan és rémesen, most félrevonatik, majd szabályosan zúg!

Farkas Istvánnak volt-e oly műszere, mely e hangzavart teremté, vagy különböző kezek játszódtak össze egy bősz hangversenyre, vagy a temetőkövek tulajdonosai ismétlék keresztelőtől requiemig minden élményeiket, melyek egykor a torony nyelve által voltak kihirdetve? Ily kérdéseket nem hordott elé, s nem taglalt Boros Jancsi, mert inkább vala egész délután rendkívüli benyomások martaléka, hogysem higgadtan vizsgálhatná, mi szokatlan, mi természetes a Komjáti-uradalom varázskörében?

A bástya hóbortos beszédére csakhamar felelni kezdett az erdő.

Itt azon szarududa, mellyel a pásztor nyáját teríti, ott egy méla síp, félálmos ajkakról halkan és szaggatva, amott a harsány tárogató s egy élénk vadászkürt jelenték, hogy hallják a rom szavait. A havason, a völgyen körös-körül hang, dallam, visszhang vegyült oly nesszel, mely ha nem e csodatájnak szívverése, akkor talán lódobogás volt.

– Nincs veszteni való időnk – mond a diák, leeresztvén ablaktakaróját, és asztaláról a két viaszosvásznú csomagot fölvévén. – Ímé egy levél – folytatá ünnepélyes hangon s Boros Jancsira függesztett szemekkel. – Ez borítékján fehér vonallal van megkülönböztetve s szól az emberi nem tanácsadójához, az izlám őszéhez, a főváros muftijához, ki a fetva vánkosaihoz támaszkodik, ki minden bölcsességek tengere, a tudósok tudósa, az erényesek erényese, ki a díszszékek díszszékén ül, és a szultán által Khodesának, azaz tanítónak neveztetik.10 Rejtse el ön ez iratot, hogy Isztambulig a lég és napsugár se láthassák, s annál kevésbé az emberek. Mihelyt a követség megérkezendik, korán, az első minaret-dal megzendülésekor Mirzának, a fölep legidősebb segrestyésének adja át, alatt, hogy ez tüstint szolgáltassa a szent kezekbe. – Továbbá itt a másik levél vörös jeggyel, mely intézve van a nagyvezérhez, ki tisztelt minister, korlátlan helytartó, pecsétőr, a birodalom ura, legfelső hivatalnok és dicsőséges tábornagy.11 A serail előudvara mellett fekvő palotában, hol őnagyméltósága lakik, s mely fényes kapunak szokott neveztetni, minden ’sidó szívesen el fogja önt vezetni ama becsületes uzsorás Ali csauszhoz, ki, mióta törökké lőn, még részvéttel viseltetik közügyeink iránt. Ennek nyújtsa át a vörösjegyű levelet. Nem szükség ismételnem, hogy ily megbízásokban csak egyszer lehet hibázni, ha t. i. két nyakunk, két életünk nincs.

Boros Jancsi, kire az utósó szavak megtették hatásukat, gondosan rejté el a muderris iratait.

Közelgő lódobogás hangzék már a völgyből.

Gergely diák megvont egy pókháló és porlepett csengettyűzsineget, mely szerényen rejtezkedék az ajtófél mögött.

– Most kegyedet – mondá vendégének – sisakrostélyos ismerősei azon módon mint idehozták, szállására fogják vezetni. Holnap még hajnal előtt Fehérvárra visszainduland.

Ekkor a zár fölnyittaték, s Boros Jancsi, miután pártfogójától búcsúra egy kézszorítást nyert volna, ismét kötött karral és szemmel bogdáncsolt át a Komjáti-vár különböző termein s folyosóin.

– Barátom uram! – szóla utasunkhoz a már egyszer látott álarcos alakok közől a zömökebb, miután őt éjjeli szállására elvezetvén, kötelékei alól feloldotta. – Kegyed oly megbízást nyert, mellyel büszke lehet, mert fontosságánál veszélyei sokkal nagyobbak. Ez, gondolom, elég kellemes hír egy kocseknek, kinél főerény az elszántság.

Boros Jancsi nagy szemeket vetett – hivatásának ily különös előnyét hallván, a törzses és izmos úrra.

Ez mély, bölöny hangon folytatá: – Brussában, II. Mohamed szultán sírtemplomának falára írva van: „a tett becse a szándék által határoztatik”. Áldassék Allahtól e bölcs mondás, mely a koránhoz illő hagyományokból véteték, s világoljon olvasható betűkkel a cherubimok arcáról, midőn lelkünk felett az örökké élő bíró ítéletet fog mondani! De minthogy e világ, melyben élünk, ugyancsak a brussai faliratok szerint „a jók börtöne és a bűnösek paradicsoma”, s minthogy „földünk egy dög, s kik rája vágynak, kutyák”, ennélfogva természetes, miként viszonyaink s az emberi romlottság miatt sem a hatalomnak, sem a dicsőségnek céljai soha elérve nem volnának, ha mi földi bírák megelégednénk – mint Allah – csak a jó szándékkal, s nem a tett sükere szerint osztanók a díjt vagy büntetést. Mi a szív burkai közé nem nézhetünk, hol a szándék lakik, de az eredmények érzékeinkhez tapadnak, láthatók, érezhetők, súllyal és alakkal bírnak. – Tudja meg tehát, barátom uram, és vésse be mindig éber emlékei közé, hogy azon titkos társaság, melyben ön kocsekké lőn, hivatását illetőleg csupán oly eljárást talált hasznosnak, minélfogva könyör és irgalom nélkül meggyilkoltatik az, ki akár hitszegés és árulás által, akár ügyetlenségből s éretlen jó szándékból nem teljesíté, vagy fonákul hajtotta végre a rábízott kicsiny vagy nagy kötelességeket. Nálunk könnyítő esetnek be nem vétetik sem a tárgy parányisága, sem a lelkiismeret aggálya, sem testi vagy erkölcsi tulajdonainknak a feladathoz mért gyarlósága. Előre figyelmeztetem tehát önt, barátom uram, hogy az átvett levelek közül egyiknek okvetlenül a segrestyés Mirza, a másiknak Ali csausz kezébe kell jutni. Ha az iratok meg nem adatnának, mindenütt, hol ön fog lakni vagy rejtőzni, leend száz tőr, töltött fegyver, méregüvegecske a végre nem hajtott kötelesség bosszulására. A templom, a mecset, a padisa szakállának árnyéka, az erdélyi fejedelem trónzsámolya nem szent, nem biztos hely, ha a megtorlás órája üt. És az is mellékes kérdés: elvesztek, elraboltattak, elárultatának-e az említett irományok, elég, ha kézbe nem jutottak. A szerencse egyik markában nagy jutalom, másikban végínség rejlik, és a kocsekek szintúgy, mint a hétavatást kiállott muderrisek, a süker szerint nyerendik el azt vagy ezt. Felfogta-e, barátom uram, az általam tolmácsolt eszméket?

– Igen, megkülönböztetett kegyű jó uram! – válaszolta Boros Jancsi, nem minden rémülés nélkül. – De meg kell vallanom, hogy úgyszólván észrevétlen s legalább félig önkéntelenül sodortattam ezen érdemes társaság közé, mely úgy látszik, nem fukar a halálosztogatásban.

– Többnyire mindnyájunkkal ez történt – közbeszólott hideg s kimért hangon a köpcös úr.

– Jól van, én megnyugszom sorsomban – mondá még mindig sápadt arccal Jancsi –, noha – tevé hozzá rövid szünetre – a követségnek, nem tudom minő okokból, Orsova felé kell menni, s Karánsebestől Belgrádig minden erdőben harambasák és zsiványcsapatok tanyáznak.

A köpcös úr e nyilatkozatra a szoba vendégágya melletti karszékre mutatott, hol egy boglár és tollbokréta fekvének.

– Tűzze barátom uram, ezeket fővégére. Belbecsök kevés, tehát gyanút nem ébresztenek. Ha rablók, kik a fejdelem útlevelével s népek jogával nem gondolnak, merészelnék nemzetes és vitézlő Gerendi úr kíséretét háborgatni, kegyed védje ugyan magát, de míg veszély nélkül teheti, senkit meg ne támadjon. A többit bízza talizmánjára, mert a boglárkövek fonadékai titkos jeleket tüntetnek a jártas szemek elébe, s a tollbokréta színvegyítéke világos figyelmeztetést nyújt azoknak, kik a keletiek színnyelvét ismerik.

– És a karánsebesi haramják mindnyájan tisztelik talizmánomat? – kérdé Boros Jancsi.

– Többnyire – válaszolta az arcrostélyos úr. – Azonban – tevé hozzá –, hogy kivételek ne volnának, annál kevésbé állíthatom, mert közelebbről egy kocsek elég szerencsétlen volt talizmánja dacára kifosztatni.

– S a társaság bizományai is elraboltattak?

– Fájdalom, el.

– S mi történt a kocsekkel?

– Egy kellemes bükkerdő legszebb növésű fáján függ – válaszolta közönnyel a vastag úr, és távozék. –

– Nó, ily szép kilátásért lehettél kocsek! – töprenkedett Jancsi, mihelyt az ajtó rázáraték, s a páncélos férfi durva lépései a csarnok kövein elhangzának. – Mit ér – fűzte tovább aggodalmait –, hogy Bodó Zsiga apró adósságaimat kifizette, ha ekként vont a hínárba! Hisz minden ajándéka föl nem ér ezen ördöngös völgyben kiállott félelemmel. Aztán nem kell-e még egész éjet töltenem e romvárban, hol azt sem tudni, hogy a kísértettől vagy a sátántól vagy a muderristől féljen-e inkább az emberfia?.... Úgy látszik, a gonosz lelkek nem fognak ma éjfélkor elvinni, mert a titkos társaságnak szüksége van szolgálatomra. De mi örömem lehet új pályámon, ha jobbról és balról bitófa néz reám és halál kísér. Jutalom, kitüntetés, előmenetel, na, ezek nyomnának valamit a másik mérlegen. Azonban utoljára is mit nyerek, ha jócsillagom a hétbeavatásig emel? Nem tartozik-e a muderrisek közé az a szőke úr, kinek lábai hosszak, mint a kaszáspóké, s ki jobban ismeri egész életemet, mint én, s mégis, noha a titkos társaság főrangjáig jutott, nem lakik-e egy repedt s penészes szobában, nincs-e elkopva öltözete, s nagy kérdés, hogy van-e két dénár zsebében? És ily jövendőért vetém bú fejemet kockára!.... Igaz – folytatá rövid szünet után elmélkedéseit –, miként kilátásom van komornyikságra, de nemzetes Gerendi úr könnyen hátamra számlálhatja a fizetést, ha kocseki hívségből igen buzgón találok lépéseire figyelni... Igaz, hogy régóta vágytam országot, világot, népeket és szokásokat látni, s ezen óhajtásom teljesül; azonban: mi haszna? Hiszen, ha Mirza segrestyés véletlenül meghal, vagy Ali csausz elszökik, s tehát hibámon kívül kézbe nem szolgáltathatnám a muderris levelét – egy gyönyörű bükkerdő legszebb fájára fognak felakasztani! Ez átkozott tréfa volna!

Ily nemigen épületes ötleteket hánytorgatott Jancsi, mígnem szemei, melyek kandiságukat a sötét kilátásuk miatt jóformán elvesztették volt, most az ablakok közé helyzett márványasztalon egy óntálat s mellette serleget fedeztek föl.

Utasunk elcsodálkozék botrányos ügyetlenségén, miszerint noha farkasi étvággyal bírt, sem a hókenyeret, sem a párolgó szarvaspecsenyét, sem a serleg finom zamatú borát eddig észre nem vevé.

– Csak mégis derék vadászok a Komjáti-uradalom kecskekörmű haszonbérlői – kiáltá derültebb hangon –, s még bort is szűrnek, tán éppen a fenyőbogyók buzogányáról, mert való igaz, hogy szőlőkertjök nincs. Merjek-e a babonás táplálékhoz nyúlni? Szép leend, ha majd kárhozatot szállásoltam gyomromba! De egy kocsek bizonyosan ki van véve a varázslat ereje alól. A mi társaságunk, mint látszik, jó lábon áll a pokollal. Csak rajta!

E bátorítás nem hangzék süker nélkül el; mert Jancsi, ki elég ép ésszel bírt, hogy az erkélyre fölvonatása utáni eseményekből sejdítse a babonás híreknek, melyek minden utast e helytől visszarettentének, a titkos társulat céljaival összefüggését – tüstint oly férfias eréllyel látott a vacsorához, hogy fogának dulongásait és torkának egy szerencse-kalandorhoz méltó ügyességét a csaknem mathematikai pontokká silányult húsmaradványok s a serlegnek már alig kotyogó öble eléggé bizonyíták.

Midőn ehe és szomja kielégítve volt, rózsaszínű alakban kezdé a világot és sorsát látni.

A kisded teremnek régi, de kényelmes bútorai oly vidoran néztek rá, mintha mondanák, hogy nem minden muderris kénytelen kopasz szobában lakni, mint a hosszúlábú úr.

Az ágynak puha vánkosai és finom takarója, tiszta, lágy s türemlés nélküli kelméjökkel arról suttogtak, hogy még a kocsek is, ha remetei tulajdonok nem fészkelnek jellemében, a medvebőrt és zsuppárnát szintúgy kikerülheti, mint egy egészségtelen zug póktársaságát, s azon penész és moh-arabeszkeket, melyek az arcrángató úr falékítményei voltak.

A kandallóban csinosan földarabolt cserhasábok égtek, könnyű, lobogó, föstvényi lánggal. Az ó és időviselt bútorok mindig kedélyesebb alakot látszottak váltani, s egy karszék a derült tűzhely mellett mély hátával s ruganyos vánkosaival oly bizodalmasan vonzá magához a ház vendégét, mintha kétségtelen volna, hogy körében legszebb félálmak zsibongnak a múltról s legkiesebb remények a jövő felől. – Ezen percek alatt Boros Jancsi lassanként tűrhetőknek, sőt sok tekintetben érdekdúsaknak kezdé hinni a veszélyeket, melyekbe sodortaték, s midőn végre a barátságos karszéken egy hosszú óranegyedig pihenvén, ágyra veté fáradt tagjait, úgy rémlett, mintha akár Gerendi úr szolgálatában örökké poros mentéket takarítani vagy vadakat lődözni, akár pedig a szép, de egyszerű Zsuzsi oldala mellett valamelyik szalmafödelű majorház szerény gazdaságát folytatni sokkal unalmasabb hivatás, mint a véletlen tengerén könnyű naszáddal úszni, s mindig készen a halálra, ha a szerencse kedvezne – kies révbe és gazdag partokra kötni ki.

Jancsi e végeszmével ment alunni, de elébb a kívülről becsukott ajtóhoz biztossági sorompóul egy nehéz kerevetet vonszolt.

Szemei nehezedtek, gondolatai összebonyolódának.

Künn csodálatos hangok zsivaja támadt.

Néha képzelé, mintha a vár ékkövei alatt, mélyen a szirtbálvány szívében zsidóvecsernye vagy boszorkánysokadalom tartatnék.

Máskor úgy rémlék, mintha ismeretlen irányban itt a vársánc hídja eresztetnék le csörögve, súrolva, csikorogva: ott lópatkók és nyerítés háborgatnák a romnak éjcsendét.

Idegenek érkeztek-e a Komjáti-birtokba, s nem ezek közelítését jelentette-e a bástya bódult harangnyelve s az erdő zenéje, midőn ő a muderristől két levelet vett által; vagy talán csakugyan Farkas István szellemvilága társalog a bűvölt falak pincéjében és udvarán: oly kérdések valának, melyeket Boros Jancsi zavaros öntudattal taglalni akart, de mielőtt eredményre jutott volna, kiejte figyelméből.

Hagyjuk őt alunni, hogy virraszthassunk az ébrenlevőkkel.

–––––––––––––

VIII.

Mennyit Zsuzsi szeretőjének eddigi élményei által a két rom és havasi völgy rejtelmeiből fölleplezheténk, gyaníttatja, hogy egy veszélyes társaság nyomára akadtunk, mely mint látszik, politikai célokat tűze ki, organisatiójánál fogva erős és rémítő, eszközeiben nem válogat, eljárását a titok burkolata közé rejti, alattomos összeköttetései figyelmet igénylők, óvszerül a felfedeztetésre nézve századának babonás fogalmait sok eszéllyel tudja használni, kémjei a családélet szentélyébe fészkelték magukat és pénzforrásai tekintélyt igénylők, minthogy igen valószínűleg a Komjátiak szép kiterjedésű erdeit nem Ágoston úr ördögökkel kötött alkujánál fogva, de más szerződések árán bírja.

Hogy derülendenek-e még érdekesebb részletek a költészet látcsője elébe, mely az idő terén át oly pontosan enged vizsgálni, mint a mechanicáé a távolságén – hogy fogunk-e e rejtélyes szövetség gépével még jobban megismerkedni, mint mostanig történt? Ez sokat függ azon szellemtől, mely a vár északi oldalának egyik földszíni termében összegyűlt vendégeket lelkesíti.

Figyeljünk tehát.

Mily sivár arca van e teremnek!

Kinézése legszögesebb ellentétben áll azzal, mit lakályosnak szoktunk nevezni.

Kietlen, ködös, komor, mint az ősz; mint a csüggetegség, mint egy sátáni terv.

A vakolástól megfosztott falak borongón néznek a nedves kockakövezetre.

Két oszlop tartja, mint elfáradt óriás a repedező boltíveket. Mi roskadtak ezen oszlopok! Mint vágynak lefekünni! Tán megunták a rajtok heverő köveket, tán sokallják a körülök ismételt Thyestes vacsoráit!

A terem közepén emelt s egy lópatkóhoz hasonlító félkör, fakarokkal elválasztott tíz ülhellyel bír.

E kör szarvainak végén két kőpad van éppen szemben a mélyedék közepével, hol alant egy díszes szék áll magánosan, mely előtt aztán a padlazatból valami vashenger nyúlik föl, oly hosszan, mekkora egy hónaljmankó szokott lenni. Mi célja van e hengernek, melyre a dísszéken ülő kézfejét támaszthatná – a terem titkai közé tartozik.

Hol az éj, a frisslegű, a csillagszemű, hogy szellőivel a falrepedéseken nyomuljon be, tisztítni a dohos párákat, s hogy az ég őrködő fényeivel az ablaküvegeken át tettekre nézzen, melyeken a rothadás szaga és a halál színe van?

Az éj suhama fütyöl ugyan a penészes falsebeken keresztül, s ha nem is tisztává, legalább beszíhatóvá teszi a bűnbarlang gőzkörét: de a csillagok, melyek nemcsak egyszer voltak a gonoszság vádlói, mint a darvak, midőn Ibicust bosszulák meg.... ah, a csillagok nem látják a rom népét; mert tömör ablaktáblák emelnek korlátot a künnrekedt ég tiszta sugárai és a bennégő kanócok füstfátyolos lángja közé!

Ha nem csalatkozunk, húszan vagy legfeljebb huszonketten vannak e roppant teremben.

Öltözeteik a vagyonosság s polgárzati osztály különböző fokozatára mutatnak; de a társalgási hang eléggé kitünteti, hogy itt a befolyás más elvek szerint rendeztetett, mint a Komjáti-birtokon kívüli részeiben Erdélynek; mert Farkas István az egyszerű astrolog, és Bodó Zsiga, a korocsmai tömeg közsorsú pártvezére némely őscsaládú s adományolt egyén fölött tiszteltetnek.

A diák is jelen van, s most azon óriás alakkal vált barátságos szavakat, ki a kék darabontok elszökésekor a pincegádor mellől élteté bölön torkával Báthori Boldizsárt, s a Sennót kiszabadítandó Mészáros Pál uramat verekedésbe keverte; majd pedig a leeresztett arcrostélyú zömök bajnokkal értekezik.

Felötlőnek látszik első tekintetre, hogy egy eltakart képű férfi ily titkos társaságban annyira aggodalom, sőt úgyszólván, figyelem nélkül fogadtatik, mint e páncélos úr, kiről a fejdelem íródiákján kívül senki tudomást sem vőn.

De a muderrisek cikornyás jelszavai, melyek a kocsekekénél sokkal mesterségesebbek valának; továbbá egy csoport formásság, összekötve sok rejtélyes kézjelekkel, melyek ismétlése nélkül a romvárba jutni lehetlen volt, minden tagot eléggé meggyőztek arról, hogy közibök áruló vagy kém nem vegyülhet.

Aztán a társaság egyik szigorú szabálya volt, hogy azon muderris, ki a gyűlésben födött arccal kíván résztvenni, tartozik sisakrostélyát, mielőtt a terembe lépne, az ajtóőr előtt – ki, hogy közbevetőleg említsem, a Boros Jancsit vezérlő másik egyén vala – szellőztetni, s csak miután ez kilétéről meggyőződött, bocsáttathaték be.

Ily előintézkedések mellett félelemre ok nem maradt, s annyival kevésbé, mert ritka ülés tartaték, melyben egy vagy két egyén ne jelent volna meg leeresztett sisakkal: tehát a hozzászokás is elvette ily esetnek felötlőségét.

Mint fönnebb mondók, égő szövétnekek világíták ezen óriás termet, melynek széle legalább harminc, hossza hatvan lépés lehetett.

A fáklyák kósza fényként bolygottak; mert nehány fiatal muderris kezeiben valának, kik – mivel a gyűlés még el nem kezdődött – kényök szerint járván s kelvén, majd a nedves falak egyik zugához verték a percegő szövétneket, hogy tisztábban lobogjon, majd a parányi félkör mélyedékébe csoportozván – hol füstfoszlányok fellegébe takarták, hol pedig vörös láng fényözönében tünteték elé a fölöttük álló komor alakokat.

Egyik fáklya az árnyas oszlopok homlokpárkányairól denevéreket zaklatott ki, melyek többé elülni nem mervén, kétkedőn csapongtak a szokatlan világítás és a terem vendégei körül, még kísértetiebbé tevén e bősz jelenetet.

– Muderrisek! A kötelesség terhe várakozik reátok! – kiáltá egy erős hang a tömegből.

Csakhamar el lőn foglalva a félkör tíz ülhelye, oly módon, hogy egy fáklyátlan egyén mellé egy fáklyás esett.

A többi tagok a székek háta megett állongának, magánoson vagy kisded csoportozatban.

Alant a díszszék s a vele szemben eső kőpad még üresen maradott.

– Nemzetes és vitézlő Márkházy úr – szóla szerény hangon a tanácskozmányról legtávolabbra vonult diák –, jelenti általom, hogy a mai gyűlésben részt nem vehet.

– Tehát a legidősebb muderris kezdje el az elnökletet – mondák többen.

Egy őszbe borult férfi át vesz Farkas Istvántól valami irományokat, és a díszszékre ül. Üresen hagyott helyét az astrolog foglalja el.

Két egyén az aggastyán jeladására távozik a szobából.

A társaság ülő tagjai ünnepélyesen emelkednek föl.

Mindenki leveszi süvegét.

Az astrolog, ki azon kor fogalmai szerint félig-meddig az egyháziak osztályába tartozott, és sötét pluvialéval takarta mágusi lenruháját, következőleg tolmácsolá a muderrisek fohászát, melyet egy tudós török dervis készített, s melyet a tanácskozmányok kezdetén örökké el kellett mondani.

– Allah nagy, és az ő prófétája Mohamed! Írva van a szent koránban: „Ők meghódítandják Konstantinápolyt. Boldog a fejdelem. Boldog a tábor, az akkori tábor!” És a jövendölés teljesedésbe ment. Fiai Orchánnak bírják a városok városát, s a sereg, mely az ostrom alatt vérzett, s a sereg, mely a hit bajnokait váltotta fel, ivadékról ivadékra Allah áldásával árasztaték el, mint a lotus, mely paradicsom közepén terjeszti szét ágait, örökké zöldellvén, örökké virágozván, hogy árnyékába vágyjanak az angyalok, a hurik és a hívők álmai. – Dicsértessék Mohamed imával, mosdással és szent cselekedetekkel! Ő fényessé tette a padisák hírét, mely ragyog, mint az első kalifáké, és erőssé a padisák fegyverét, mely az Ozmán birodalmat Persia tartományaitól Székesfehérvárig, Cozroes temetőjétől a magyar királyok sírboltjáig terjesztette ki – Allah nagy, ő az isten s nincs más isten! Allah meg fogja engedni, hogy a sipahik12 méneinek foga Bécs romjain nőtt füvet rágjon, s hogy teljesedjék azon uralkodó szándékának második része is, ki hamvai fölébe gránitkövekre e síriratot parancsolá vésetni: hatalmam alá akartam ejteni Rhodust és Olaszországot elfoglalni. Dicső volt ő, e halott! És imádkozzunk hogy a nemes zászló, melyet a próféta hordott szent kezeiben, melyet a damaszkuszi basa őriz, s mely a birodalom talizmánjává vált, örökké magasztos lelkesedést gerjesszen a hívők szívében, hogy a bátor sereg patakként ontsa saját vérét és az ellenségeiét, míglen a gyaur főpapnak várát elégeti, köntöseit szétszaggasztja, és faragott bálványokkal dicsekvő templomából aklat készít a padisa méneinek számára, melyek villámgyorsan száguldanak a pogányok földén; mert a prófétának tüzet lehellő hat lovától veszik eredetöket. – Miért teremtette volna a világot oly széppé Allah, ha ez meg nem történik? – Dicsértessék Mohamed, a nagyböjtben és a hold szerint járó év többi napjain! Engedje ő meg, hogy minden padisa, ki trónra következend, Ramazan 27-én fogantassék, melyben csak a szultánnak szabad a szerelem kéjeit élvezni, azon éjen, melyben Allah írott szava leszállott az égből, s melyen csak isteni eszmék léphetnek e földre, emberi hüvelybe zárva! – Mi pedig erdélyi alattvalók, terjesszük a félhold hatalmát vak engedelmességgel, hogy soha álnokságunk miatt port ne szórhassunk nyavalyás fejünkre, és soha a szultán meg ne bánja: hogy ősi törvényeinket épen hagyva, engedett szakállának árnya alá vonulni és lábának saruit csókolni! Sokáig éljen III. Murad padisa, s virágozzék fővezérünk befolyása! –

Alig gyakorolt valaha a szászok legbuzgóbb prédikátorainak vagy egy dominikánus szerzetesnek áhítatossága a hívők nyájára nagyobb befolyást, mint a romvár keresztyén gyűldéjére az Allah és Mohamed neveivel bugyogó fohász.

Ily szertelen jelenetre bő magyarázatot adnak krónikáink, melyeknek minden lapja tömve oly egyének cselszövényeivel, kiknek eszök s becsszomjuk nagy, de pénzök kevés s közügyekre befolyásuk csekély volt; s kik, miután egy arisztokrata országban a porból fölemelkedni nem tudtak, lelköket árulták el, hogy megrészegedjenek a hatalom serlegéből, melyet különben alkotmányunk merev formái közt csak az úri születésűek ajkai illethettek.

Ezen megfizetett jellemek elébb kémei vagy ügynökei valának a fejdelmeinkre mindig gyanakodó török udvarnak, de helyzetök bonyodalma és viszonyaink szövege hozá magával, hogy gyűlölet, veszélyek és üldöztetés közé sodortatva addig hányattassanak a sors zavaros tengerén, míg kiszakítván keblökből a hitet, letépvén élethajóik homlokáról a kereszt jegyét, végtére megeresztett vitorlákkal rohantak a mohamedanismus kikötőjébe.

Ily készülő renegátoktól a török udvar, mely a tatárfaj minden ravaszságával bírt, nem kívánt eleinte igen sokat.

Szoktatta őket Allah nevére. Formásságokat szőtt cselekvendőik közé, anélkül, hogy azok értelmét betű szerint vétetni követelje.

Az ügyvivő gyakran említé Mohamedet, de szabad volt e hüvely alatt megváltójára gondolni. Ha a mosdás szertartásáról beszélt, bízvást lehettek kezei mocskosok, mint egy rézpénzt számláló zsidóé. Ha a körülmetéltetést dicsérte, tekintheté eszméit üres szóvirág- s keleti styl-dagálynak.

Miért ne?

Hisz oda nem kellett sem egy európai bölcs, sem egy török mufti, hogy beláthassa, miként ezen lezálogolt meggyőződésű emberek, míg erdélyi polgároknak képzelik magokat, csak sallangnak fogják hinni kötelességeik innepélyes szertartását; de midőn szorul jövendőjök, midőn bűnről gonoszságra süllyedtek, már hasznosnak tekintendik, hogy ha az isten dicséretére szövétneket égetnek, a rossz szellem számára is meggyújtani legalább egy darab gyertyát; s így tovább, míg végtére nyakukra jő azon kínos perc, melyben a régi tűzhely menedéket, a régi oltár bocsánatot, a régi ima kihallgattatást többé nem ígérhet – és ekkor az üres szertartások játéka rémítő valóvá, komor ténnyé fog alakuland.

Farkas Istvánon kívül, ki őszintébb meggyőződéssel volt astrolog, mágus és ördögűző, hogysem szívében a tudomány babonái mellett egyéb vakhitnek rést nyithasson, a többi muderrisek majd mind azon életszakig érkeztek már, melyben képzelődésök borzadott és vonszódék, félt és áhított a bősz ima zengésekor.

E hangulatból folyt, hogy a sivár terem vendégei alig vevék észre, midőn az ima kezdete előtt távozó két tag fölemelt bárdok közt vezetett be egy éltes férfit, s azt az elnöki székkel szemben álló kőpadra nem minden rángatás nélkül leülteté.

– Mit akartok velem, ti istentelenek, ti rablók, kiket a tízcsapás legszörnyebbike látogasson meg! – kiáltá ez.

–––––––––––––

Utószó

Kemény Zsigmond első nyomtatásban megjelent műve a Gyulai Pál. Kemény a regényt 1845-ben kezdte el írni, majd 1847-ben fejezte be, már Pesten, s az öt kötet öt különböző időpontban hagyta el a nyomdát a Hartleben kiadásában: az első könyv megjelenéséről 1847 márciusában, a másodikról májusban, a harmadikról augusztusban, a negyedikről novemberben, az ötödikről pedig a januári számban adott hírt az Életképek című folyóirat.13

„Kemény Zsigmond ‚Gyulai Pál’ czimü regénye nyomtatás alatt van; a’ kik e’ regényt kéziratban olvasták, nem győzik eléggé annak jelességét dicsérni ’s szerencsét kivánni a’ magyar irodalomnak illy kitünő munka megnyeréséhez” – ez a hír még 1847 februárjában látott napvilágot az Életképek hasábjain,14 s a lap egy hónappal később részletet is közölt a regényből a következő méltatással együtt: „E’ három kötetnyi regényből az első kötet rövid idő mulva fogja elhagyni a’ sajtót; erőteljes, szép, tömött nyelv, igen érdekes előadás, hű jellemfestés főérdemeit teszik e’ jeles történeti műnek. […]”.15 Figyelemreméltó, hogy a „jellemfestés” mellett a szöveg nyelvi megformáltságát emelik ki, hiszen a későbbiek során éppen ezt, valamint az ezzel szorosan összefüggőnek tételezhető bonyolult szerkezeti felépítését érzik problémásnak az értelmezők, s hol nehézkesnek, hol a nyelvújítási szavak használata okán a mai olvasó számára nehezen értelmezhetőnek bélyegzik a művet. A kritikai megjegyzéseken túllépve azonban úgy vélem, mégis ebből a nehezen olvashatónak vélelmezett nyelvezetből és szerkezetből érdemes kibontani a Gyulai Pál azon rétegeit, amelyek éppenséggel a regény belső működésének több aspektusára is felhívhatják a figyelmet. Elöljáróban annyit fontos megjegyezni, hogy a XIX. század első felében keletkezett mű nyilvánvaló nyelvi egyenetlenségei mellett nagyon is tudatos szövegszervező eljárásokkal dolgozik. A hosszú mondatokat szerepeltető elbeszélői kitérők például több esetben a cselekmény lassítását szolgálják, míg a rövid, egy-két szavas mondatok, mind a leíró jellegű, mind a párbeszédes részekben kifejezetten felgyorsítanak bizonyos fejezeteket. A nyelvújítási szavak használatának számonkérése akár félrevezető is lehet, hiszen amikor idegennek érzékel az olvasó egy-egy szóalakot, nem érdemes szem elől téveszteni, hogy az 1800-as évek első felében egyes újnak ható szavakat ma már meghonosodottnak tekintünk nyelvünkben.

A szerkezeti összetettség egyik leglátványosabb eleme a különböző műfajok és műnemek együttes szerepeltetése. S bár éppen a műfajok szétválaszthatatlanságának egyik ékes bizonyítékaként is olvasható a Gyulai Pál, az a fajta műfaji sokszínűség, amely a szöveg sajátja, fontossá teszi, hogy részletesebben foglalkozzunk vele. A XVI. század végi Erdélyi Fejedelemségbe kalauzoló műben az elbeszélő több ízben megnevezi saját szövege műfaját: beszély, regény. Ugyanakkor már az első kötet elején, az előkészítés részeként drámai formában ismerkedhetünk meg több szereplővel is, időben közvetlenül a külföldről behívott művészek színdarabja előtt. Ez a rész a következő „szerzői utasítással” zárul: „A függöny emelkedik, és a »mysterium« elkezdődött.” Ez a megjegyzés megengedi azon értelmezést is, hogy a drámai részt követő regényszöveget tekintsük misztériumjátéknak, s hogy egy ilyen olvasat mennyire nem idegen a Gyulai Páltól, jól mutatja, hogy ez a lehetőség a regény második felében is megjelenik: „A szászsebesi tér, mely »Jerikó ostroma« óta feledve volt, június 7-én s tehát több mint három héttel ama bonyodalmas nap után, melynek a színpadon kívüli mysteriuma Senno fogságával kezdődött […]”. A drámai forma főként a regény első felében hangsúlyos, a napló inkább a másodikban, míg a főszövegbe épülő versek folyamatosan jelen vannak a szövegben. Ezeknek egyik darabja egyébként – Pető lovag cím alatt – a Gyulai Páltól függetlenül, az Unio című zsebkönyvben is megjelent,16 s hogy az elbeszélő szövegbe ágyazott költemény mennyire más funkcióval bír, mint önállóan szerepeltetve, kiválóan mutatja ez a részlet is.

Kemény a lábjegyzetnek, mint egyfajta kommentárnak a formáját is kiaknázza a harmadik kötet negyedik fejezetében, s nem mellékes szempont, hogy az 1967-es szövegközlésben ez egyszerűen eltűnik, a főszöveg részévé teszi a sajtó alá rendező, zárójeles megoldással. Talán nem kell hosszasan részletezni, hogy ezzel a gesztussal egy olyan jellegzetesség tűnik el, amely akár a regény értelmezésében is szerepet játszhat. Az említett rész ugyanis éppen egy levélhez kapcsolódik, Cariglia Alfonso levelének kommentárja lesz, az elbeszélő mintegy Alfonso páter és áttételesen Zsigmond fejedelem állításainak leleplező gesztusaként fűzi hozzá a mondanivalóját, teljesen nyilvánvalóan az olvasónak szánva azokat – akiknek egyébként is igen nagy szerepet szán, hiszen a narrátor folyamatosan igyekszik fenntartani a közvetlen kapcsolatot az olvasókkal. Az is fontos ugyanakkor, hogy a regény cselekménye a főszöveg állításai mentén szerveződik tovább, megteremtve így a feszültséget a többféle állítások között. Kemény a lábjegyzetet arra is felhasználja, hogy a regényszöveg forrásait feltüntesse, például ahogy az ötödik kötetben is teszi: „Egy vers ez azon énekből, melyet Báthori Boldizsár fogságában készített kevéssel megöletése előtt. Másolatát barátom, Lugossi József tanár úrnak szívességéből bírom.” Ezen passzus természetesen nemcsak a formai megvalósulás sokféleségének példája, hanem annak is, hogy az elbeszélő ideje – melyet a narrátor számos más szöveghelyen is jelez – több mint háromszáz évnyi távolságára van az elbeszélt időhöz képest.

A különböző műfajok formájukból adódóan olykor megakasztják a mű egyes részeit, de ezek a részletek mindig a történet értelmezéséhez járulnak hozzá. A veréb, a sas és a vakond állatmeséje például, amelyet az elbeszélő saját gyermekkori olvasmányaiból idéz fel, az egész regényre kiterjedő parabolaként is értelmezhető: „Ezen híres polemia, mely két nagy pártra szakítá a fellegeken túli ügyekről elmélkedő ürgék társaságát, egy naptáríró szerint éppen akkor kezdődött, midőn az emberek közt is hasonló vita került szőnyegre. S nálunk hogy van formulázva a vakondokok kérdése? – Ekként: az életpálya homályos légkörében a szabadakarat győz-e vagy sors? – Valódi mély talány!… – De az ég titkainak kutatása helyett vegyük föl regényünk fonalát. –” Az ebből levonható tanulság azonban, ahogy az idézett passzusból is jól kivehető, nem a kizárólagos értelmezés lehetőségéről tanúskodik. S talán itt érdemes egy rövid kitérő erejéig néhány szót ejteni arról, hogy e jelenség több szinten is megjelenik, és ez leginkább a Gyulai Pálban feltűnő szereplőkhöz köthető.

Az arc kiemelt fontossággal bír a regény szövegében, a cselekmény elindítója is tulajdonképpen egy arckép – a Báthori Zsigmondról készített festmény. István király az alapján ítéli meg egész Erdély jövőjét, hogy mit olvas le a leendő uralkodó arcáról. Gyulai Pál védelmére kel Báthori Zsigmondnak, s ezt a festészetről, tágabban értelmezve a művészetről alkotott nézetei alapján teszi: „A művész keze az utánzáskor is teremt. Egy hajszállal közelebb talál ejteni két vonalt, és a megváltozott távolságból fölmerül a bűn. Alig emel inkább ki valami redőt, s már alája suhan az ármány. Ecsetje sápadtabb talál lenni az élet színénél csupán egy árnnyal… s ímé, a festett vászonra a sötét szándékok egész raja költözik. Ennélfogva az utolsó fénymáz, mely egy képet bevégez és kitisztít, nem holt és hazug anyagok által készül, de szívünkben terem és szemünken át sugárzik a műre…. ez a rokonszenv.”17

Kemény szövegrészletének egyik nagyon fontos ismérve Gyulai dialogicitást feltételező megnyilvánulása, a festmény befejezését ugyanis a befogadóhoz kapcsolja. Az „utolsó vonás” a szemlélő részéről érkezik, ami egyfelől a közös teremtés gondolatát sugallja, másfelől felveti annak lehetőségét, hogy a kép értelmezése szorosan kötődik a befogadóhoz is, hiszen a „kitisztít” és a „bevégez” szó arra utalhat, hogy a néző végzi el az értelmezés feladatát. Ahogy Szegedy-Maszák Mihály fogalmaz egyik tanulmányában: „Noha utánzás és teremtés feszültsége föloldhatatlan marad, a festmény végül is a jellemzés eszközeként is fölfogható.”18 A feszültségek fel nem oldása lesz a Gyulai Pál egyik leglátványosabb és egyben legfontosabb mozgatóereje, s nem csupán egy-egy szereplő jellemzésére, és úgy általában a jellemzésre, de az értelmezés, az olvasás mikéntjére, vagyis annak átfogó, de ugyanakkor szükségszerűen hiányos voltára is figyelmezteti az olvasót.

A Gyulai Pál című regény első fejezetében található portréértelmezés tehát, a már említett drámai jelenetek mellett, ahogy Bence Erika fogalmaz, „cselekményindító mozzanat”.19 A képet azonban Gyulai említi még egyszer a mű végén Eleonórának: „Midőn az öreg István király, ki unokaöccsét személyesen nem ösmerte, először tekintett Torino vásznára, megcsóválta fejét, és kedvetlenül mondá: »Nekem ezen arc nem tetszik, öcsém Gyulai, nem tetszik.« Ő alattomosságot vélt rejleni a földön hordott tekintetben, a merengő és zárt kifejezésben. […] én, grófné, a nagy Báthori véleményét hosszas kórágy miatt elsötétült kedély nyilatkozatának tartám. […] Igen, én most meg vagyok győződve, hogy a fejedelem jelleme oly talány, melynek kulcsát soha nem bírtam, s mely sok áldozatot sodorhat örvényei közé, míg valaki mélységének kincsét vagy szirteit megösmerhetné.” Gyulai vélekedését tehát elbizonytalanították az események, s a fejedelem jellemét megfejthetetlennek tartja. István király meglátásai Báthori Zsigmond portréjáról az arc és a jellem meghatározhatatlanságának gondolatát indítják el a regényben. Sofronia ugyanilyen bonyolult jellemmel bíró szereplő, tagja a színésztársulatnak is, s ezért hangsúlyos az a jelenet, amikor Sofronia saját arcát vizsgálja tükrében: „S úgy rémlék, mintha ajkát a tükörkép ajkára forrasztani, keblét keblére temetni, meleg leheletét leheletével vegyíteni lenne a legittasabb és szomjú gyönyör. S rémlék, mintha szemeivel egy más szem nézne, egy más vágyna; mintha e tetemet a karszékből idegen arc áhítná; mintha az ő heve és lankadásai másé is volnának egyszerre.” Sofronia arca tehát így, a tükörben válik sajáttá és idegenné is egyszerre, vagyis mindezek fényében megállapíthatjuk, hogy az a szereplő, akinek valamilyen formában feltűnik az arcképe a regényben, minden alkalommal megragadhatatlan és többoldalú jellemről tesz tanúbizonyságot.

Kemény Zsigmond első teljes és nyomtatásban megjelent regényének metaforarendszerét, tematikáját számos értelmezője felismerni véli a későbbi szövegek valamelyikében. Ez az összefüggésrendszer ismételten felveti annak a már-már enciklopédikusságra való törekvésnek a lehetőségét, amelyet a szövegben a nem lineáris időkezelés, a különböző műfajok szerepeltetése, a regényszerkezet rendkívüli összetettsége jelez. Ezzel párhuzamosan azonban az elbeszélő több ízben beismeri, hogy tudása hiányos a történtekről, s bizonyos kérdések megválaszolásában nem érzi magát illetékesnek – mindez a már többször említett eldönthetetlenségnek és számos kérdés feloldhatatlanságának is bizonyítéka. Ez a Gyulai Pálban az egyszeri és kizárólagos értelmezés lehetetlenségét mutatja, s ennek felismerésében nagy szerepe van a mindenkori olvasónak is.

Végül a szövegközlés módjáról is szót kell ejteni. A korábbi kiadásokból sok esetben eltűntettek bizonyos jellegzetességeket az 1847-es kiadáshoz képest. Azon túl, hogy a modernizált nyelvezetet kívánták előtérbe helyezni, sajnos ennél sokkal nehezebben magyarázható hiányokkal is számolhatunk a korábbi sajtó alá rendezések során: szavak és tagmondatok is elhagyásra kerültek. Ezért is tartottam fontosnak, hogy jelen kiadás – azon túl, hogy a mai helyesírás szabályait érvényesítettem – megtartson minden olyan (táj)nyelvi, stilisztikai jellegzetességet, amelyet Kemény írói világától elidegeníthetetlennek éreztem. Vagyis elsődleges szempont volt azoknak a jellemzőknek a megtartása, amelyek poétikai funkciójuk, stílusértékük és korfestő jellegük miatt az értelmezést is befolyásolják.

Megmaradt minden nyelvjárási alak (pl. mikint), minden tájnyelvi szó eredeti alakjában (pl. dolmán, bogács, békó), nyelvújítási alak (pl. állomány, léteg), ahogy az idegen eredetű és az akkor használatos francia, német stb. szavak (pl. boudoir). Az utóbbi kettő alól azok képeztek kivételt, amelyeket a bizonytalan helyesírás miatt egységesíteni kellett, ez esetben a mai helyesírás szerinti alakot szerepeltettem.

A hosszú és rövid magánhangzókat a mai helyesírási szabályok alapján egységesítettem, kivételt ez alól csak a versbetétek képeznek, ahol a verstani szabályoknak megfelelően történt az átírás.

A földrajzi nevek használatakor mindig az 1847-es kiadás szerinti alakot igyekeztem szem előtt tartani. Bizonytalan helyesírásuk esetében, amennyiben szerepelt a mai helyesírás szerinti vagy ahhoz közelítő alak, a jelenleg használatos alakot használtam e szöveghelyeken.

Az igeidők, a különböző igeragozási alakok a Kemény által használt formában kerültek közlésre, még abban az esetben is, ha a jelenleg érvényes nyelvtani szabályoknak ez nem felel meg, vagy nem következetes használatuk is megfigyelhető volt.

A regény központozását, a helyesírási szabályok és az egységesítés szem előtt tartása mellett, igyekeztem mindenhol az első kiadás szerinti formában szerepeltetni. A mai helyesírás szerinti három pont Keménynél, a későbbi köteteiben is, olykor több ponttal szerepel. Jelentős nyelvi, stilisztikai értékük miatt – hiszen főként az élőbeszéd megjelenítésére engednek következtetni – ezeket minden esetben megtartottam.

A kiemeléseket Keménynél minden esetben a ritkított szedés jelzi, ezeket következetes használatuk miatt az 1847-es kiadás alapján közlöm.

A jegyzetelésről: Kemény Zsigmond lapalji jegyzeteit az első kiadás szerinti helyen lehet megtalálni. A tárgyi és nyelvi magyarázatok a regényt követően olvashatóak, betűrendben.

Dobás Kata

1 Így nevezik Stambulban a meg nem támadott női erényt.

2 Jármainkat hordani tanulatlan Cantaber. Horác.

3 Illetlenül ott hagyva paizsomat.

4 Kézjóslat.

5 Egy híres küzdő s öklöző Báthori Zsigmond korában.

6 Olvasóim emlékezhetnek, hogy a titkos gyűlés folyama ellenkezik Alfonso e közleményével; mert éppen Gyulai volt, ki leginkább kárhoztatá Kendinek a fejedelemmel is csak félig közlött indítványát. Azonban a tény ily elferdítését nem lehet a szent atyára róni. Mert midőn Báthori Zsigmond a kegyenccel tartott párbeszédkor neki tulajdonítá a tanács megállapodását, s ez, híven esküjéhez, bármint küzdött szíve, olyant nem nyilváníthatott, mi a fejdelem makacs hitét megcáfolja – már el vala vetve a félreértés magva. – Zsigmond rögzött hite mellett maradott, ezen alapra építé vallomásait, s mondott a gyűlés folyamáról oly általánosságokat, melyek természetesen másként nem is történhettek volna, ha a tények úgy állottak vala, mint azokról Zsigmond értesítteték, s ha az indítvány valósággal Gyulai Páltól származott volna.

7 Lásd Bethlen Farkas 3. kötetét.

8 Kocsek: újonc.

9 Muderris: tanár, oskolamester. Török szavak.

10 Ezek a török birodalom főpapjainak hivatalos címjei.

11 A fővezér címei.

12 Török lovasság.

13. Életképek, 1847/11. sz. (márc. 13.), 339.; Életképek, 1847/20. sz. (máj. 15.), 655.; Életképek, 1847/5. sz. (aug. 1.), 160.; Életképek, 1847/20. sz. (nov. 14.) 628.; Életképek, 1848/1. sz. (jan. 2.), 30. A regény további kiadásai: Kemény Zsigmond: Gyulai Pál [s. a. r. és bev. Gyulai Pál], Bp., Franklin, 1896; Kemény Zsigmond: Gyulai Pál [s. a. r. és bev. Gyulai Pál], Bp., Franklin, 1914; Kemény Zsigmond: Gyulai Pál, szerk., az utószót és a jegyzeteket írta Tóth Gyula, Bp., Szépirodalmi, 1967; Kemény Zsigmond: Gyulai Pál, Bp., Fapadoskönyv Kiadó, 2009 [az online kiadvány nyomtatott példánya].

14 Életképek, 1847/7. sz. (febr. 13.), 224.

15 Töredék. b. Kemény Zsigmond „Gyulai Pál“ czimü regényéből, Életképek, 1847/11. sz. (márc. 13.), 339–344.

16 Unio. Zsebkönyv, szerk. Urházy, Kolozsvár, 1848, 287–289.

17 Itt szükséges megjegyezni, hogy az idézett passzusból a Szépirodalmi Kiadó kiadásban megjelent kötetből (Kemény Zsigmond, Gyulai Pál, szerk., utószót és jegyzeteket írta Tóth Gyula, Bp., Szépirodalmi, 1967, 103.) hiányzik egy fontos félmondat („az utolsó fénymáz, mely egy képet bevégez és kitisztít”), s így nyilvánvalóan Gyulai értelmezésének árnyalása is erőteljesen megcsonkítottnak tekinthető.

18 Szegedy-Maszák Mihály, Nem hallott dallamok és nem látott festmények: társművészetek a romantikus szépprózában In A romantika. Világkép, művészet, irodalom, szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Hajdu Péter, Bp., Osiris, 2003, 56.

19 Bence Erika, Báthori Zsigmond arcképe. Festmény és esszé Kemény Zsigmond Gyulai Pál című regényében, Híd, 2007/máj., 67.