Toldalagi Pál
ÁRNYAK ZENÉJE

A verseket összegyűjtötte, a kötetet szerkesztette, a szöveget gondozta, a bevezetőt írta és a jegyzeteket készítette Basa Viktor

Lektorálta Hafner Zoltán

Támogatónk

A kötet internetre kerülését támogatta a Nemzeti Kulturális Alap




Bevezető

Toldalagi Pál (1914–1976) első versét a Szent István Társulat szépirodalmi hetilapja, az Élet közölte 1934. április 15-én, s ettől kezdve tizenöt éven át sorra publikálták műveit a legkülönbözőbb lapok: a Diárium, az Élet, az Erdélyi Helikon, az Ezüstkor, az Irodalom–Tudomány, a Keresztmetszet, a Magyarok, a Magyar Csillag, a Napkelet, a Nyugat, a Párisi Divat, a Pesti Napló, a Pásztortűz, a Tükör, az Új Ember, az aradi Vasárnap, a Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete), a Válasz és a Vigilia. Emellett 1934 és 1949 között különféle antológiáknak is rendszeres szerzője volt. Írói termékenységét jól jelzi, hogy költeményei közül közel száz nem került akkori köteteinek (1936: Hajnali versenyfutás, 1940: Ím, üdvözöllek, 1948: Végítélet ablaka) egyikébe sem. Ebben az időszakban rendkívül produktív, olvasott és a kritikák alapján elismert költő volt Toldalagi Pál, aki ekkor még, az ötvenes évek kezdetéig, ghy-nal írta (írhatta) a nevét.

A korabeli ítészek mind elismerően szóltak a fiatal költő lírájáról. Rónay György „különös metaforákról” és „mindig meglepő rímekről” beszélt, Nagy Méda pedig „váratlan asszociációkról” és egészen új „szemléleti módról”, mely a vers legapróbb részletét is bearanyozza, életre kelti. Rónai Mihály András „speciálisan csiszolt” szemről értekezett, mely úgy ábrázolja a világot, hogy az a magyar lírában „példa nélkül áll”. Mások a költő harsogó „lelki és gyermeki” fiatalságából eredeztették ezt a sajátos szemléletet, és a világ első megpillantásának a frissességét, a rácsodálkozás varázsát üdvözölték benne.

Toldalagi fiatalkori művészete ma is hat, amit ékesen bizonyítanak Tolnai Ottó szavai: „Nagyon fontos számomra Toldalagi Pál. Költészetét illetően véleményem egyezik Pilinszkyével. A Hajnali versenyfutás az egyik legjobb magyar verseskönyv. Még nincs elolvasva. A magyar költészet legtisztább tartománya tehát érintetlen.” (Tolnai Ottó, Költő disznózsírból, Pozsony, Kalligram, 2004, 369.). E szavak, miközben messzemenően elismerik Toldalagi teljesítményét, kihívást is jelentenek a mai irodalomtudomány számára, hisz jelzik: a költő életműve további felfedezésre vár.

Az első időszak kirobbanó sikere ellenére a kritikai fogadtatás rövidesen ritkulni kezdett. Ennek részben életrajzi okai is voltak: a költő ötvenes években elhatalmasodó tüdőbetegsége szintúgy, mint az, hogy a politikai fordulat után ő is kiszorult az irodalmi életből. Miután az Írószövetségből is kizárták, évekig csak a Vigiliában és az Új Emberben publikálhatott, és a hatvanas évekre a barátai is megfogyatkoztak.

Az 1957-től kezdődő s haláláig tartó költői periódusában hét újabb kötete jelent meg (1957: Szitáló évek, 1965: Szárnyalás, 1968: Valamilyen éden felé, 1971: Igézet és valóság, 1973: A visszahívott tenger, 1974: Napló, 1976: Zord labdajáték és a posztumusz Ámulattól a döbbenetig). Ekkoriban már csak kisebb-nagyobb rendszerességgel közölték a folyóiratok: az Alföld, az Élet és Irodalom, a Kortárs, a Nők Lapja, az Új Ember, az Új Írás – és a továbbiakban is főként a Vigilia. Ugyanakkor a súlyosan beteg Toldalagi már csak rövid időkre találta meg régi, termékeny önmagát. Az 1957-től megjelent köteteinek majdnem felét (Szitáló évek, Szárnyalás, Igézet és valóság) a retrospektív átdolgozás „módszerével” szerkesztette. Mivel a hetvenes évek elejéig alig írt új verseket, inkább ifjúkori írásait gyűjtögette össze – és gyúrogatta át egy új, már tragikusabb szemléletű ars poetica jegyében. Az 1948-as Végítélet ablaka című kötet után az 1968-as Valamilyen éden felé volt az első, mely többségében ismét új verseket hozott. De az igazi „gátszakadás” – mennyiségileg – 1972 után, a költő édesanyjának a halála után következett be. Életének utolsó négy évében Toldalagi több mint 250 új verset közölt köteteiben, s további 21 új verse jelent még meg az Ámulattól a döbbenetig című posztumusz gyűjteményben. Ez hatalmas mennyiség ahhoz képest, hogy 1949 és1971 között összesen 115 verset publikált – vagyis az ötvenes-hatvanas évekre jellemző évi öt versátlagot negyvenöt vers váltotta föl 1971 és 1976 között.

Költészetének mai kánononkívülisége azzal is indokolható, hogy a korabeli recepció (az irodalompolitikai elvárásoknak is megfelelve) 1957 után kevéssé értékelte líráját. Rónay László írta egy jóval későbbi cikkében, hogy Toldalagit „félig-meddig már életében is elfeledték” (Rónay László, Egy költő ébresztése, Új Ember, 2001. december 23–30., 25.). Az újra kezdő Toldalagi többek szerint nem találta meg az új utakat, amire pedig tehetsége predesztinálta volna. Élete utolsó évtizedében lesújtó kritikák jelentek meg költői teljesítményéről – igaz, mindvégig tapintatos hangnemben.

A pályatárs írók azonban óvatosabbak voltak a bírálattal és másképp látták Toldalagi életművét, mint a hivatásos kritikusok. Nagyra értékelte őt Füst Milán, Károlyi Amy, Pilinszky János, Rába György, Rákos Sándor, Tűz Tamás, Csukás István és Weöres Sándor; később pedig Határ Győző, Tandori Dezső, Tarbay Ede és Tolnai Ottó is fölfigyelt rá – s talán az sem érdektelen, hogy a Szárnyalás és a Valamilyen éden felé című kötetének két neves pályatárs, Juhász Ferenc, illetve Székely Magda volt a felelős szerkesztője. De említendő kitartó méltatói közt az egykori barát, Thurzó Gábor, vagy Rónay György, aki a kezdetektől végigkövette e pálya alakulását. Toldalagi temetésén mondott beszédében kiemelte: „Toldalagi Pál költő volt. Semmi más, csak költő; tehát a legtöbb, ami egyáltalán lehetett. Sokat próbált nemzedékében ő volt az ifjú Orpheus, aki úgy indult neki az életnek, majd később az alvilágnak – nem ugyan az elveszített kedves, de egy elveszített édesanya után –, hogy semmi mást nem vitt magával, csak egy törékenységében is törhetetlen lantot. Azzal röppentette szárnyra előbb az ifjúság harmatos csodáit; s azzal próbálta türelmessé bűvölni utóbb az emberéletre éhes szörnyeket, akikről nagyon jól tudta már, hogy – mint Orpheust – előbb-utóbb széttépik őt is.”

Alapos filológiai kutatómunka után elmondhatjuk, hogy jelenleg mintegy 740 versét ismerjük a költőnek. (Publikációs fórumainak nagy száma a kezdetektől lehetőséget teremtett arra, hogy egy-egy versét – különböző címeken – több helyen is elhelyezze. Emiatt azonban költeményei azonosításához inkább a kezdősorok nyújtanak segítséget, s nem a címek.) A 740 vers közül több mint 115 nem jelent meg egyetlen kötetében sem, vagyis életművének egy jelentős hányada csak nagy nehézségek árán volt olvasható eddig.

Jelen gyűjteményünk arra vállalkozik, hogy közzétegye Toldalagi Pálnak az 1934-től 1976-ig kötetbe fel nem vett, illetőleg posztumusz megjelent és kéziratban maradt költeményeit – nem mellesleg teljesítve ezzel a költő 1960 júniusában megfogalmazott kívánságát: „az lenne a vágyam, hogy írásaimat, mik 1934-től kezdve egészen mostanáig szanaszét megjelentek, összegyűjtsem. De hát, ki tudja, lesz-e időm, módom rá?” (Az az egy dal. Toldalagi Pál emléke, vál., szerk., jegyz., utószó Hafner Zoltán, Bp., Osiris, 2000, 65.).

A költemények túlnyomó többsége, 97 vers az 1949-es fordulat előttről való, közülük 68 született 1940 előtt. (Ezen fiatalkori versek, önértékükön túl, azért is érdekesek lehetnek, mivel az ifjú Toldalagi első két kötetével, ha közvetve is, de hatással lehettek az induló Pilinszky János költészetére.) A fennmaradó 22 vers 1950 után keletkezett, vagy legalábbis az után került nyilvánosság elé.

A versek sorrendjét első megjelenésük időrendje adja, s a kötet végére kerültek a posztumusz megjelent, illetve kéziratban maradt versek. A kutatás lezáratlansága miatt e gyűjteményben közölt szövegváltozatok nem tekintendők minden esetben „véglegesnek”, s lappanghatnak még költemények olyan folyóiratok lapjain, melyek elkerülték a kutatók figyelmét.

Az alább közölt 119 vers közül hat kivételesnek számít. Kettő azért, mert egy-egy részlete később önállósult ugyan (a Lábbadozás című költemény első szakasza és a Villa D’Ildikó A kertész című részlete önálló verssé vált), ám az első, jóval terjedelmesebb változatuk nem szerepelt egyetlen Toldalagi-kötetben sem. Négy másik versét pedig oly mértékben átírta később a költő, hogy gyakorlatilag azok már újaknak számítanak. Ezeket (Egy fiatal festő képe alá, Ligetek futása, Sírfelirat, Révay Józsefnek) tehát jónak tűnt első változatukban most újra közölni. Gyűjteményünk végén, a Függelékben Toldalagi négy olyan prózai, illetve értekező írása olvasható, amelyek eddig szintén nem jelentek meg kötetben.

Az irodalomtörténet-írás Toldalagi Pált manapság elsősorban mint a Pilinszky költészetét megelőlegező lírikust emlegeti. Tandori Dezső Ptihon (Jó-e, ha nem?) című verse tömören fogalmazza meg ezt az álláspontot, miszerint Toldalagi „Pilinszky-fél mester”. A Toldalagi- és a Pilinszky-életmű közötti kapcsolat kutatásának kétségtelenül van létjogosultsága, hiszen akár strukturális, akár motivikus vonatkozásokkal kapcsolatos vizsgálatot végzünk, érdekes párhuzamokra bukkanhatunk. Ám a Nyugat harmadik nemzedékéhez sorolt Toldalagi Pál életművének nem csupán ebben áll jelentősége. Egy anekdota szerint a hetvenes években, amikor egy debreceni író-olvasó találkozón megkérdezték Weöres Sándort, hogy szerinte ki a „legnagyobb élő költő”, válaszul Toldalagi Pált nevezte meg (Szegő János, 1000 Weöres 6 szemmel, 2009. február 24., http://www.litera.hu/hirek/weores). Talán nem véletlen, hogy Weöresnek [A bestiák meghozzák a kikeletet…] című, töredékben maradt prózaverse a Toldalagi-olvasást egyfajta meditatív állapot segédeszközeként, a tökéletes költészet közelében írja le: „eszünkbe jut az a vidék, ahol sose voltunk, otthon vagyunk / az ismeretlenben. Lábunkat lelógatjuk az erkélyről, sziva- / rozunk és Toldalaghy Pál verseit olvassuk (…)”.

Weöres Sándor elismerését az is bizonyítja, hogy 1976-ban az ő javaslatára Toldalaginak ítélték a Füst Milán-díjat – stílszerűen, mondhatnánk, hiszen Füst Milán már 1939-ben így nyilatkozott: „Az igazi tehetségekért tenni is kell valamit, nem rábízni őket a sorsukra. – Ki ír például egy szót Toldalaghiról, akinek »Szőlőhegyen« című verse többet ér, mint az egész Trakl. Mert neki van, ami Traklnak nincs, dinamikája.” (Füst Milán Komlós Aladárnak írt leveléből, Budapest, 1939. okt. 11. = Füst Milán Összegyűjtött levelei, Bp., Fekete Sas Kiadó, 2002, 356.). Füst Milán véleménye később sem változott, s a hatvanas években a következőt írja róla Toldalagi az egyik publikálatlan levelében: „Én vele kb. tíz éve nem vagyok jó viszonyban (…), de ez nem zavar meg minket abban, hogy kölcsönösen kimondjuk a jó véleményünket egymásról. Én őt a ritkán található becsületes írók közé sorolom, ő pedig, amikor Párizsban járt, azt ajánlotta a Gallimard-cégnek, hogy fordítsanak le a verseimből. A jelenleg élő költők közül senkit sem ismer el, csak engem, ami nyilvánvaló különcködés tőle.” (Toldalagi Pál levele Czjzek Évának, Budapest, 1962. március 13.).

Érdekes, hogy mások éppen Weöres Sándor költészetét jelölték ki mint a Toldalagi-költészet irodalomtörténeti besorolásának viszonyítási pontját. Pilinszky János a hetvenes években így vallott: „Toldalagi a mai magyar költészet egyik legjelentősebb alakja, s nemzedékéből egyedül Weöres súlya mérhető az övéhez” (Pilinszky János, Toldalagi Pál: Igézet és valóság, Új Ember, 1971. november 7., 2.). A mai irodalomtörténeti kánon ismeretében ugyancsak elgondolkodtató Tűz Tamás következő párhuzama: „A magyar költészetben a Petőfik mellett mindig megfértek, sőt nagyra nőhettek az Arany Jánosok, az Adyk mellett a Babitsok, a József Attilák mellett, mondjuk, a Radnóti Miklósok, s hogy folytassuk a talán kissé sántító, de némi igazságot mégiscsak hordozó összehasonlítást: a Weöres Sándorok mellett a Toldalagi Pálok” (Angyal mondd ki csak félig, Oakville, Sovereign Press, 1974, 99–100.).

Végül említsük meg, hogy a hetvenes években a föntebbieknél talán kevésbé hangzatosan, de annál elismerőbben szólt Toldalagi költészetéről Csukás István is: „A henye ítéletek, a kapkodó hírverések róla nem tudósítanak, nem »vágják le«, és nem emelik égbe, elhallgatják. Vagyis a »csöndes hangú lírikusok« közé sorolják, és mi bizony elszoktunk a csöndes hangtól, zajártalomnak kitett fülünk alig-alig képes felfogni a szívdobbanásokat. (…) Aki ennyire bizonyos az emberi dolgok elmondhatóságában, aki nem a hangerővel, hanem a pontossággal törődik, nem a fioritúrával, hanem a dallammal, annak komolyabb és fontosabb mondanivalója lehet, mintsem hogy a piac szájaízét próbálgassa” (Csukás István, Az igézetes valóság, Élet és Irodalom, 1971. október 9., 11.).

A kötet nem jöhetett volna létre Óbuda önkormányzata és Bús Balázs polgármester anyagi támogatása, valamint Hafner Zoltán irodalomtörténész szakmai segítsége nélkül, amiért ezúton is köszönettel tartozom. Ugyancsak köszönet illeti a Napkút Kiadót és főszerkesztőjét, Szondi Györgyöt, aki segítette a kötet megjelenését.

Basa Viktor

Mint aki újra lát

1934–1936

Április

Kétnapi út és mindenütt
a zöld az, ami szíven üt:
méreg-zöld, lágy olíva-zöld
és fűtől zöld a barna föld.
Kétnapi út és április
kedvével szállunk most mi is,
mosolygunk, mint a kis virág,
fütyülünk, mint a víg diák
és ámulunk, mert szerteszét
szelíden hull alá az ég
lágy kékje: kékes levegő
és minden percről-percre nő.
Hallani ágak halk neszét
és látni, mint feszíti szét
zöld pólyáit a kankalin
s az ibolya mi angyalin
lengeti kis, lila fejét.
Ma sírni kéne: Jaj, be szép!
Be szép, hogy enyhe dombokon
már szárat hajt a liliom
s melengetőnk, a lenge fény
zenél, akár egy költemény;
s ha csókja cseng a lombokon,
a lombokon, ha átoson
ajkának üde illata:
a zsenge lomb is zeng maga.
Ma sírni kéne: Jaj, be szép!
Be szép a távol messzeség.
Derengő fák és nagy hegyek
verik fejükkel az eget
és hallani, hogy a kolomp,
mint teli méhkas, egyre zsong
és nincsen ember szerteszét,
csak mi egyedül és a rét,
az erdő, hegy és vad bozót
s az égen felhők fátyla lóg.
Ma minden szép és nyugtalan,
mindennek kínzó vágya van;
földből kibújnak a csigák,
a kankalin, a gyöngyvirág.
Városból szende szeretők
jönnek szívni langy levegőt –
városból szálltunk most mi is,
városból jöttünk április
vidám kedvével és e zöld,
e napfény-tenger majd megölt!

Május

Nevetve fut ki a fák közül
a szél, a szél és szétröpül
a reggeli madár-sereg.
A napfény ízes, langy-meleg
és fűszálak és kis halak
isszák az élénk sugarat
s nőnének nagyra, mint a fák,
nagyra, mint az őshal-apák
és ficánkolnak és dalolnak.
A május, május áldott hónap,
virággal teljes és nyugalmas:
szelíd bárány a kóbor farkas,
békés lélek a kóbor ember;
hallgat, hallgat, gyűlölni nem mer,
lehunyja izzó, nagy szemét,
úgy járja erdők rejtekét
s jön majd egy furcsa pillanat,
mikor szívében megszakad,
elpattan a hatalmas csend
s a tüzes szív csak egyre zeng
és leborul a barna földre
sírva, nevetve, meggyötörve
s a föld és a szív összezeng.
A május, május kedve szent!
Cseresznyefák körül a méhek
zümmögve szállnak, édes mézet,
cseresznye-nektárt gyűjtenek;
zümmögnek s a fa megremeg
s hullatja szirmát, sok virágát,
hullatja tavaszi ruháját
és kisgyerek a fa alatt
hulló, meleg tavasz-havat
fogni tárja kis tenyerét.
A május, május lelke szép!
Apró bárány-csengők, harangok
rázzák magukból szét a hangot
mint illatot virágkehely
s a télben gyöngült, gyenge mell
kitágul, duzzad, mint az ágon
a rózsabimbó: rózsaálom
és sóhaja zsoltárt zokog.
A május, május mosolyog!
Mosolyog álmot, békét, könnyet,
felfogja azt, kit a tél tört meg,
örömmel tölt gyerek-szívet
Valamit ad mindenkinek!…

Egy fiatal festő képe alá

Be szép is, amint meddő, fiatal,
szép testét felfedi,
mert szerelmet s nem gyermeket akar
és nekünk tetszeni

szeretne és mutatja barna combját
és finom lábfejét
s amin a vágyak dús szaga oson át,
hajlékony csípejét

és kandi kézzel mellbimbóját fogja:
piros gyümölcs, fehér,
szép virágszirom-foglalatba fogva,
vad színétől kevély.

Halk pillanatba döbbent kis feje
várt kéjtől izzik és
mint korán indult ifjú, új zene,
lomhán, miként a méz,

úgy csordul, csendül szája és szeme,
két tégely illata,
két tégely illatos, dús hangjegye,
láthatatlan dala…

És mint a nyár, ha bontja lángoló,
sörényes, nagy haját
s lebegő fürtje lángfolyó
képén hálózza át

a levegőt, úgy indult titkosan
fürtje pihéje szét
s a férfiszív melegén megfogan,
megszívja gyökerét

és hirtelen levelet szökkent
és hosszú ágakat,
miknek hegyén marásra hökkent,
mérges virág fakad. –

Be szép is, amint meddő, fiatal,
szép testét felfedi,
mi tudjuk: szíve rosszat nem akar,
csak nékünk tetszeni!

Ma nékem minden új

Hiába nézek most szerteszét. –
Piros, piros, piros a rét,
piros a házak nagy kalapja
és utakon millió hangya
vörösen hemzseg, lót, siet.
Most üzennék valakinek
és küldenék egy furcsa álmot,
amely szívemben díszként állott
s piros, piros, akár a rét.
Hiába nézek most szerteszét,
mert fű, hegy és madár dalol
s kezd forrni a tó, mint a bor
és részegülten kis halak
bontanak uszony-szárnyakat
s gondolják, szállnak, mint a sas
és vizük, mint az ég, magas.
Ma mondanék egy halk mesét,
mely úgy kezdődne: Jaj, be szép!
és szólna arról, hogy virág,
virág-menyegzős a világ
és hogy forog a fény-kerék
és őrli a bú erejét
szagos tavasz, a vidám molnár
és hogy milyen gyönyörű voltál,
milyen piros, milyen mosolygó
s hogy szívem zengett, mint a hordó,
mit megkoccintott egy kis ujj.
Ma nékem minden, minden új
és mondanék egy halk mesét,
de arany fürtök futnak szét
és minden már aranyba lángol
s a csendülő arany-csatából
a vágy kerül ki győztesen. –
És más így nem marad nekem,
mint nézni felhőt, furcsa fákat,
hallgatni hangos, bősz kofákat
és távolról szeretni téged
és érezni, hogy sebet éget
a messziség s a közel vágya,
mégis szeretni, félve, fájva
és nézni, hogy most szerteszét
piros a ház s piros, piros a rét!

Hattyúk

A messzi fenyvest már lilára
festette lomha éj keze,
és ömlik lassan, mint a pára
a fenyőszag, a hűs zene.
Körül az ég sötétkék-tinta
tengere csapkod nyugtalan,
s a vén holdnak, a csalafinta
faunnak tavaszi láza van.
És leng a felhők ferde kontya
és peng a pengettyű-patak:
az enyhe, csillogó habokba
tüzes sugarak ugranak –
és bámulnak, mint kandi gyermek
a kis halak a víz alatt,
felejtik a nagy veszedelmet,
a nagybendőjű, nagy halat…
A messzi fenyvest már lilára
festette lomha éj keze
és legyezőjét nyitja tágra
s hűsíti arcát most vele,
bár lassacskán a hő is bágyad
s a pisze szellő, a szelíd
leány kifut s kíváncsi fáknak
meséli bús szerelmeit.
S ámulva jár az ágak nyelve,
ámulva zeng a zöld levél.
Susognak, majd a fáknak lelke
lengve álom-szigethez ér,
és állnak ágat összezárva,
s úgy tetszik a nesz zokog,
zokog, mint az éj hattyúnyája,
ha égi nádasuk lobog,
ég, sistereg és pernye-füsttel
itatja fehér tollukat,
s zokogni kezd a szép, ezüst fej,
és lankad a sok hosszú nyak.

A hajnal elönti a házat

Messze, amott a hegy tetején
karcsú vadász áll s fújja a kürtöt.
Patyolat párnák a hajnali felhők
s bomlik az erdők fátyola is,
száll hevenyén a lusta, ezüst köd.

Duzzog a csermely és sírni szeretne.
Álmatlan éjtől szürke a hab.
Dühösen kúszik a zöldszínű kígyó:
néha kitátja nagy fogú száját
s csillogó, hófehér kőbe harap.

Ébredj föl, Anna! A hajnal elönti
a házat s már áztatja ágytakaród.
Félóra még s eléri az arcod.
Úszni fogunk most. Hagyd a ruhákat!
Vigasztalásul itt ez a csók.

Csobban a fény és nyúlik a testünk.
Sugarak csöppje rája tapad.
Alattunk mélyen ámul a nagy rét
s csöppnyi virágok intenek némán,
játékosan, mint tarka halak.

Egy-két csapás s a partra vetődünk.
Paplanos ágynál jobb ez a gyep.
Bölcs fák sörénye rejti szerelmünk
s jól tudod Anna, nem lehet éjjel,
ennél a hajnalnál már soha szebb!

Esz-moll etűd

Halott a tájék.
Rebben az árnyék,
sikolt a szél,
a gyorsvonat.
Ó, drága árnyék,
ha rád találnék
mézzel keverném
a csókomat.

Ma csöndtől fényes,
jóságtól ékes
éltető éjünk,
a néma éj.
Ajkunk nem vétkez.
Az arcunk szép lesz:
nem csúfítja el
semmi fekély.

A hold kilobban
és halk jajokban
meséli nyögve
a bánatát.
És fáradottan,
bús távolokban
görbén görnyednek
holdverte fák.

Ó, drága árnyék!
véled csatáznék
szerelmes kábán,
de nem lehet.
Halott a tájék
és holt királynék
kelyhekbe fogják
a könnyemet.

Ez már a nyári éj

A kertben lassan este lett –
kék rozsda ül az ágakon,
kék pára leng a fű felett
s virágok álmosak nagyon.
Kelyhükbe gyűlt a nyári hő
s buggyan az édes, sárga méz.
Pihegnek. Ó, e langy idő,
az est-titok nekik nehéz.
Szétfolyik minden szép idom
s eseng a sápadt, vértelen
sok százszorszép a pázsiton,
hogy ingerlő és szép legyen.
Mögöttük, mint megannyi kard,
liliom nádas tör elő.
Merevségük egyre tart,
de hogyha jön a Tördelő,
hajoltan hullnak mind alább,
míg földig ér halott fejük.
A kusza, lila szarkaláb
rút szörnyeket lát mindenütt
és kósza bájjal bujdokol,
rejtőzik bús lapu közé,
reszketni kezd ott és komoly
szemekkel les maga köré.
A rózsafák meg lángoló
foltokban állnak lázasan
s a szédelgő, sok lánggolyó
delejes fénye rőt-arany
s az éjjeli, nagy lepkenyáj
igézve, ha körötte ring,
megszédül s mintha égne, bár
szárnyára kap hamar megint. –
Dalol, dalol a sok fenyő
s olykor lehull egy kis toboz
halkan, mégis tudjuk: ez ő,
ki sápadt fény mellett boroz
és réveteg a fákhoz ér
s cibálja hófehér keze.
Más nem lehet. Ez már az éj
álommal és nesszel tele!…

Csacska kép tűzpiros selymen

Nem merem megfogni enyhe kezed: törékeny, illatos ágak
az ujjaid, mint új hajtásai a fiatal, tavaszi fáknak.

Selymes és omló sörényed sárga, mint sárguló búzakalász.
Liliomok közt leltelek én meg, a zöldruhás zerge-vadász.

Bődült a tülköm s liliomok közt, hópuha, gyenge mohákon
leltelek, Anna, meg… Lebbenő, csupadal, habpuha, hajnali álom

fogta le kék szemed s zárta szíved. Fehérlő gyöngyfogadat
aranyra festette kandi szeszéllyel a makrancos, ostoba nap

s csak omló, aranyló fürtjeid, ó, a nagyszerű, isteni tincsek
fedték hó-testedet, rejtették a sok rózsaszín, mennyei kincset…

Kék volt a csintalan, erdei lomb s vígan karikázott a hajnal
s úgy ébredtél, Anna, mint fürge gyerek, üde és kósza kacajjal

és leste szemed a zerge-vadászt, a fegyveres és suta ifjat. –
Búgott a gallyak sűrűje és zörgött a kerge csalit-vad.

Elhoztalak gyermekes Anna, te, szép, tündöklő, ifjú leányka.
Hó-testedet bársony rejti most és lábadat könnyű topánka.

Csuklódon színarany lánc muzsikál s hajadban ékszeres csattok
villognak és ha megmozdulsz száz, gyémántos ékszered csattog…

Nem merem megfogni enyhe kezed: törékeny, angyali ágak
az ujjaid, mint tavaszi fák hajtásai – fiatal fáknak

törékeny gallyai, gyenge faág s már úgy tetszik, Anna, te drága,
hogy nem is élsz kicsi, víg, csacska rigó, nem is élsz te csacska madárka!

Vendéglátás

A felhők, az égi vitorlák
lágy vásznán halkan oson át
az éj keze s itatja által
halovány kékkel, lilával.
És hull le az árnyék a kényes
fákra és zöld lombjuk mély lesz,
súlyos zöld, csüggeteg-fáradt. –
Ó, rebben a félénk madárhad,
rebben és nyitja a csőrét
és omlik a langyos eső szét,
langy eső, fényteli permet:
langyos csönd s szívem elernyed.
És bódultan nézem a holdat,
amint az égből kiolvad
és fésüli hosszú haját
és földünket úgy fogja át,
mint gyermekét gondos anya.
Ó, pihegő, nagy éjszaka!
Most virágok kelyhe bezárul
és szívek kis ajtaja tárul,
mert suhanva jön a sok vendég:
faunok és a menyecskék,
dryádok s úri Piroskák –
Vasorrú Bába Ilonkát
vezeti szívbeli bálra,
szívbeli, szép lakomára.
Most tárul a szíven az ajtó
és indulnak könnyű, sóhajtó
nesszel az égi vitorlák,
mert érzik az esti szél sodrát,
indulnak lomhán lebegve,
lebegnek messze keletre…

Szeszélyes, őszi zsolozsma

Őszi napokon, hallgasd csak, mikor a halkléptű alkony az ablak alatt
a lehulló falevelek gyászszólamára dúdolva tovahalad
és végigkopogtatja az alacsony, esővert deszkakerítés vékony léceinek hosszú sorát
és megszokott, ismerős régi barátként bejön a kertbe a hátsó kis kapun át
s elsétál a szürke, télisapkás rózsatövek félelmetes brigádja mellett
s leül a csupaszágú platán alá, a rozoga padra és tovább énekelget
vékonyan, cirpegőn, mint a szerelmes tücskök a nyáresti rekkenő melegben,
egyedül fekszem a szobában s úgy vágyom seppegő, félénken tipegő szavaidra,
simogató, selymes kezedre, törleszkedő hízelkedésed után, csalafinta
gyermekes mosolyodra, langy záporos csókjaid után, tested álmos, ringó mozdulatára
mely tikkatag elbágyaszt, mint az őszi alkony lomha, egyhangú nótája,
a szélszagú szerelmes ének, elnyújtott vágyteli dal
s piros zászlót lobogtat a szívem, nagyszerű szívem, a fiatal!…

Andante

Verőfény-vágyak verdesik az este
elalvó kedvét. Ködön át derengő
csillag-csillámban méla holdunk feljő
és énekel. Az elgörbült ereszre
hajtja a hársfa elcsüggedt fejét.
Mindkettő sóhajt. Aztán megriadnak;
mint tettenkapott, balga két cseléd
és hunyó fénnyel didereg az ablak. –
Ó, régi esték, halk zenélőórák
tipegő tánca, hajlékony derék,
min gáláns úrfi nyugtatta kezét,
teás csészére hajló vén anyókák
fürge beszéde!… Minden milyen messze
s mint régi kedves képe, csillanó –
ki könnyű szívvel szállt a kék vizekre
s pöszén dúdol felette most a tó…

A lehellet

A hajnali levegő hűs, ehető
és röppen a kedv
és röppen a rigók fényteli füttye. –
Ó, hajnali nedv!
Ó, nyugtalan lelkem, most jó nekünk itten,
a sima gyepen.
Mint ezüstszín sóhaj száll fel az égre
a lehelletem
és hízelkedőn tárja a felhőkhöz érve,
csókszárnyait…
Az lenne szép, ha az ember csendesen
meghalna itt
és békén aludna és tarka virágok
kelyhe hajolna,
lágy szirma hajolna rá szeretettel
és mosolyogva
és fűszálak zümmögnének halkan alatta
és kis bogarak,
kíváncsian másznának rajta s bámulnák
a nagy bogarat.
A hajnali levegő édes és tiszta
és fénye ezüst,
vagy csillanó kristály, min csurranva ömlik
a mennyei füst,
a vajszínű felhők omlatag árnya,
a villanó árny. –
Én édesem, társam, ennél te többet
sose kívánj!
Mily szép is az, mikor a híg levegőben
az arany sugár
szédülve szállal és szórja a szikrát
és hívásra vár,
hogy mint a meleg méz szerteömöljön
és fedje a földet,
a fűszálat, lombot, a röpke rigót
és áldott erősnek
érezze minden s mindenki magát
s ismerje az Istent!…
A hajnali pára, mely most a virágok
szép kelyhein leng,
majd felszáll, ha zendül a szél a mezőkön
és tág lila-kék
körökben örvénylik és forgatagán
megerjed a lég
és pezsdülve hirtelen rőtbe cikázik
és duzzad erősen
és forr, mint a fénytől lihegő lé
az érett szőlőben.
És akkor táncra perdülnek a fák
s a pocakos bokrok
s a rozsdaszín rigó füttyre tanítja
a rigó-porontyot
és puha szárnyát veri a ritmushoz
és féllábra áll
és kedveszegetten elájul az élet
s meghal a halál! –
Én édesem, társam, nincs szebb, mint pihenni
a sima gyepen,
és nézni, hogy száll fel az égre ezüstszín
lágy lehelletem…

Adagio

A templomtorony órája megkondul.
Esik a hó. A házak merev szentek.
Ha idegen a kapukon becsenget,
egy percre élednek, majd újra zordul,
fagyos malaszttal horgadnak. Magányos,
nagy bánatukban pillednek a lámpák,
hosszan bámulják a cselédleánykát,
ki hóna alatt zöld karácsonyfát hoz.
A vén gebén nagyot csattan az ostor.
Oly tétován és botladozva lép
ember és állat. – Minden csodaszép,
halott fehér és roskadoz a hótól.
És csörömpöl a rozsdás hólapát
és haloványan, hónál fehérebben
álmatlan hold a kék égre kilebben
és hideg hóval mossa le magát…

Szonett h-mollban

Puhaléptű macskák olykor éjszakákon
mellemre feküsznek halkan dorombolva,
mint mikor mélázva énekel az óra
és könnyező, őszi alkonyokra vágyom.

Fülleteg szemekkel néznek puhatolva,
parázsló szemükben önmagamat látom.
Kezem lágyan simít bársonyos bundákon
és gondolok fáradt, alkonyult napokra.

Puhalábú macskák olykor ódon éjen
sötéten surrannak ablakomon által
és elülnek alvó testem melegében:

figyelnek, lihegnek félig nyitott szájjal,
megvernek szemükkel, fülleteg szemekkel
és elfutnak halkan harangszóra reggel.

Tájkép japáni modorban

A hullám csipkefodrot ölt
s loccsan az ár a szirteken,
tajtékot ver és színe zöld,
loccsan és lefut hirtelen.
A színe zöld, mint fiatal
faágak gyenge levele,
benne lila virág a hal
s a puha pára halk zene.
Locsog a hab és nyelvet ölt,
mert prédát les a vadmadár;
a parton sárga-rőt a föld
s a lomha szél a tóra száll.
S mint szende lány a csók után,
a sás zokogni kezd nagyon,
kis fejét ingatja bután:
élete csupa siralom.
De fák fölött a kandi nap
utolsót pislog kedvesen
s hogy fénye hűl, a tó riad,
mozogni kezd rejtelmesen.
Szikrák szaladnak szerteszét
a víz tükrén és csengenek:
így bong a tarka, kerge rét,
ha táncol rajta száz gyerek.
És tófenék és ég között
a csöppnyi csónak lengve ring.
Orrán a vékony lánc csörög
és hűs felhő, a lenge ing,
libeg fehéren, csüggeteg,
az égen bús-magányosan…

a hold most lázas nagybeteg
s az égi orvoshoz rohan!

Csak nézlek hosszan!

Csak nézlek hosszan és szerelmet lobbant
bús szívem, mint a gyúló lámpa: fényt –
és füstölök kesernyés füsttel roppant
telemben rossz, szomorkás lámpaként,
bús lámpaként, mit kisleányka ingat,
hurcolva árnyát kényes, lágy havon.
A vén kapus, az esti fájdalom
kizárja lustán késő vágyainkat.

Csend. Hosszú est. A dermedő fenyőkön
makrancos szél tíz ujja üt sebet.
Bitang farkas, a félsz tar erdőkből előjön
s most sírhatok, s gyáván beszélhetek.
Gyáván, hadarva, hangosan, a csendet
elnyomva, mint az ellent bősz tusán
s a vándorló, kivert felhők után
jégcsengettyűk ezüst virága csenget.

Most sírhatok, mint félős, vézna gyermek,
kit ágyba visz ősz anyja és leszid.
De kint lapulnak éhes, szomjú vermek
s hiába intés, nyájas és szelid
szidás, parancs. – Ó jaj, hiába minden!
A gyáva mersz kegyetlenül szűköl…
S mint szenvedélyes, vad hegedűből
a dallam, úgy száll ég felé, az Isten

arany lábához lelkem vad galambja,
a téli zsoltár, mit a bú etet. –
A tavasz és a nyár miénk volt, Anna,
most bírnunk kell e hosszú, bús telet!…

Ifjú napok közelednek

Csitt, Anna! elég a kegyetlen
bánatból, téli csatából.
Szép, ifjú napok közelednek
és bíbor vágyunk, a bátor

szerelmi hajós vitorlát
bont hévvel s száll a vizekre.
Ó, reggeli nedvek és fények!
Ó, árnyékok nagy szüretje!

Most bimbók robbannak széjjel
s hemzseg a kerti bogárka.
Erdőben kék ibolyát szed
kislány a karcsú kosárba

s cibálja a fák puha bojtját,
a bájosan szétlebegőt.
Dús pázsittal híznak a rétek,
a rétek és vad legelők.

Most ifjú napok közelednek
víg tánccal, hetyke örömmel.
Egy hónapja sincs, hogy a vad tél
átkait szórva köszönt el

s mellbetegen a hegyekbe
ment rossz tüdejével, odább.
Most felhők dalolnak az égen
halkan, mint halk oboák.

Zöld csermelyek futnak elő már
sikongva a barna hegyekből.
Hajlékony fák puha testén
a hajnalok íze remeg föl

s illatos, friss lobogóval
intenek ők a kicsiknek.
Így halsz majd Anna, szívem
mindennap fájva kicsit meg,

boldogan s fájva, ahogy
napjaink messze suhannak,
fürgén, mint őz-csapatok,
ha tartanak messzi nyugatnak…

Csitt, kedves! elég a beszédből.
Aki hallgat, az ma a bátor.
Most Isten egy, élő és legszebb
verse morajlik és lángol,

Isten egy verse: te és én,
ember a ritka tavaszban
s állatok és a növények –
Isten egy verse: tavasz van!

Változatok az új tavaszra

Mint buborék…

Mint buborék, mit játszi gyermek röppent
a légbe, játszva zöld gyepűn:
az új tavasz oly láthatatlan szökkent
az ég felé, oly egyszerűn –
vad, győzhetetlen színekben ragyogva
s nyugat felől, kelet felől
szelek sziszegnek lesve, mint a kobra,
mely lopva támad és megöl,
húsodba mártva rút fogát s a méreg
befutja dúlva véredet.
Sziszegnek és lecsapnak már, az égnek
szálló tavaszra mérgezett
marással és az zengve szertepattan,
mint buborék, fényből való
s körül a táj föllobban rőt-aranyban,
a tárt egen szétpukkanó
fénybuborék széthulló vér-tüzében,
mely sistereg és még ömöl…
Kacagj, kis Anna, csak bú volt a télben
s ma rózsaszínbe öltözöl!

Isten felé…

Felöltöd szende, rózsaszín ruhádat
s eggyé leszel a többivel,
a többi kis virággal. – Ó, a fákat
becézni és szeretni kell,
beszélni nékik dalról és hegyekről
s amíg mesélünk gondtalan,
szép testükön hazátlan vágy remeg föl
s csodás testükre forr arany
parázzsal már az édes, lanyha álom,
mely észrevétlen őszbe visz
és szétcsavargunk nyíló, hét határon:
vándor leszel szivem, te is.
Zarándok, ki az út porában lépked
s kit Isten számos arca vonz.
Egy-egy ima s zsoltár lesz minden lépted
s az Isten izzó csókja bronz
barnára festi arcod és a fecskék
hívőn kezedre szállanak…
Gyermekkorunk tűnt éveit keresnénk
a végtelen, tárt ég alatt!

A mozdulatlan ég alatt…

Mint bús galambok, dúcukból kiszálltak
az ifjú évek éjszaka
s helyükbe jött az esti gond, a bánat
karvalyszemű kakukk-hada
s etetni őket önszívünkkel kéne
s míg híznak ők, mi sorvadunk.
Fussunk az erdők árnyas sűrűjébe,
hol őzek almán alhatunk
s mint állatok és hajlékony növények
víg társai: a bú elől
elrejtve élnénk, míg a város védett
sok tornya s háza is ledől
s a pusztulás föléje vonja sátrát
s a meg nem békélt holtakat
halomba gyűjti, állít szörnyű vártát
a mozdulatlan ég alatt
s halotti bárkák úsznak majd a vérben
s kikötni nem lesz szűz öböl…
Kacagj, kis Anna, csak bú volt a télben
s ma rózsaszínbe öltözöl!

A csalogány

Be szép tavaszkor a reggeli fény,
a fény, mely viháncol a gallyak ízén,
gallyak ízén, hol duzzad a rügy,
ágak elején, hol ágál a szügy,
fa szügye, törzse, a vastag derék. –
Tavaszkor a reggeli fény be szép.
A reggeli fény, mely mézekkel étet
nagy urat, költőt és apró cselédet
és testben alighogy a méz megerjed,
már érezni erősen az ízes szerelmet,
szerelmet, bolondos parányi-nagyot.
És jönnek reggeli fénnyel a napok
s kipattan a rügy s kibomlik a szív
s mindkettő éhesen, szomjasan szív
sugarat, illatot, mákonyos álmot
és izzani kezdenek, mint a zsarátnok
és tavaszi tömjént füstölnek, füstöt,
mely száll és kering, mint az ezüst köd,
kering és forr és hirtelen formál
egy csoda-fát – ó, tavaszi oltár! –
fát, min virágok csengenek halkan
és ezüst virágok kelyhén arany van
és remegő ágakon, fa ágbogán
dalol, dalol a vágy, a csalogány!

Soha ilyen tavaszt

Csókolni vélte és szétnyílt a bimbó.
Kisimult lassan minden lágy levél
és hintázott a gallyak hetyke, ringó
gerezdje s már a gyűrött fák fehér
virágban álltak s ingüket cibálva
víg szél röpült a tarka kert felett
s az álmodó és lomha kerteket
fölverte már az énekes madárka.

Zöld pázsiton leánykák lába toppant
és játszadoztak ők, a kedvesek.
Búgott, zenélt a nap hatalmas roppant
hárfája és a messzi fenyvesek
hűs illata a nők hajába lankadt,
mint sárga rózsa, mely lazán lehullt
és csillogott az édes, szende múlt,
mint bús brokáton szunnyadó arany csatt.

Tavak nevettek és hegyek kacagtak.
Harsogva nőtt fűszálak erdeje
s lustán legelt az égi rétek gazdag
gyepén tavasz száz gyapjas fellege.
Az ifjú faun, a vágy ifjan kirobbant
a szív-csalitból, mint egy vad pogány
és fák alatt, a rejtett, zöld mohán
ölelkező bogárkák teste roppant.

Soha ilyen tavaszt! ilyen virágos
száz víg napot!… Soha ilyen tavaszt!
Csitt, lelkem! Hallgass, zsarnok őr a város.
Eredj aludni… Bánatod akaszd
a szögre, mint egy rossz, kopott kabátot,
mit unsz viselni és utálsz nagyon.
Hiába szólsz, panaszkodsz: nincs barátod
s ajkadra forr az őszi fájdalom!…

Feléd hajlítom…

Feléd hajlítom életem karcsú fáját.
Szeretlek. Nem sejtem immár, de érzem: ifjú vagyok!
A mámor, mit májusok hajnalán éreztem olykor,
most átcsap fölöttem. Rétek, szűz illatok,

beérő orgonák kesernyés illata, sárga
fénypászmák, legelésző állatok árnya kövér
hegyoldalakon – mind ifjúságom íze csupán csak,
az ifjúságé, mit nem kötöz semmi kötél.

Fáj ez a nyár testemnek. Hajlékony tagjai élni,
élni akarnak s vágyaim, mint a csigák
szétrajzanak. Zöld, övig érő fűbe hevernek
s hasukat csiklandja lágyan a réti virág.

Jaj, jó a rigónak! Torkából a hajnali ének
folyékonyan ömlik. Mint kutak sugára csorog.
Én szólni szeretnék, harangozni tiszta igékkel,
mondani életet, Istent és dadogok!

Szeretlek. Ifjúságom hirtelen nőtt vadonából
kilépek meztelen. Én és a messzi hegyek
egymásra ismerünk. Hűvös árnyékot vet a pogányság
s feléd hajlítom, Anna, egyszerűen életemet!

Szeretők verse

Megfújta halk fuvoláját
a hajnali szél s kiszaladtak
a fellegek könnyű ruhában
lengetve dús hajuk gazdag
fürtjeit, mint csoda zászlót
a lányarcú győztes elébe.
Dúlt fenyvesek zöld szuronyán
táncolt a nap puha fénye.

Hajnal volt s kék vizeken
hintázott lágyan a bárka,
s úgy ébredtünk boldogan és
vígan, miként a bogárka,
kit pázsitok erdeje éltet,
a kis füvek zöld milliója.
Ringott a bárka, s kiszállt
fészkéből a vad vízi-gólya.

Hajnal volt s égi csapokból
ömlött a fény sugarakban.
Hallottuk jól, hogy a fák
esti bilincse lepattan.
Megrázták frissen a lombot,
hol nagy fejük este pihent meg.
Fecsegtek s a messzi hegyek
kandi szelekkel izentek.

Vidám volt minden. A nyáj
bámészan jött a mezőkre.
De van, kinek nincs kenyere,
se barátja és nincs szeretője.
Ki társtalan jár az úton,
mint őrült, kit végzete kerget. –
Őt láttuk, Anna, szegényt
s feledtünk hajnalt s szerelmet!…

A szarvas

A hang elől kisértetes
faodúkban s dárdát szegez,
holmi tűlándzsát arra, ki
meg merné álmát bántani.
És utakon a locska nesz,
miként a hullám, lomha lesz
és lassan mossa bokrok alját,
fűdombokon halkan sóhajt át,
locsog és lustán ellebeg.
Búsongnak barna fellegek.
Borongnak és a hegytetőkön
a hófehér szarvas előjön,
csüggeszti kusza és hatalmas
aggancsát, furcsa, méla szarvas.
Sután legel és sima szőre,
mint rétek nyári gyapja, szőke,
arany-fehér és néha sárga.
Dalol epedve száz madárka,
de észrevétlen mint a kóbor,
cigányos tücskök – ízes ó-bor
dús illatával illatoz ma
a tágas ég, a néma kocsma,
hol bús fejét a részeges hold
karjára hajtja, bora elfolyt:
alszik soványan és fehéren…
Most Anna dús haját becézem
s szemünk tavából már kiszáll a
gyöngéd szerelmek esti vágya!

Nem lehet más ez a nap…

Szép, májusi nap ez: Vasárnap, jó vasárnap.
Már érezni erejét a frissensült, mazsolás kalácsnak.

Forrón süt a nap, a fák kövér árnyéka olvadoz
s az égen fenn, a felhők széle friss-habos.

Orgona nyílik. A kerítéseken kihajlik egy-egy jószagú, dús lila ág…
Ó, honnan jön, kérdem, ez a májusi, halkszavú szomorúság?

Ez a szomorúság, mely fájni se fáj, csak hűsen a szemre
és szívre települ és csillog fehéren, mint hajnali lepke. –

Ó, fülleteg árnyak, dús illatok, májusi bánat!
Most érezni erejét a kikelő, tavaszi vágynak.

Most kékszínű ég alatt lobbannak lángok a testből
és lelkünk, mély kútjából, zsolozsma-hangon eseng föl.

Most ajkak ragadnak és láz gyötör ifjút és aggot
és hallani véled hűs ligetekben és a szobádban, hogy zúgnak a messzi harangok.

És fűbe, párnába rejted az arcod és elfog a bánat…
Ó, nem lehet más ez a nap, csak májusi, orgona-nyíló vasárnap!

Anna, miénk ez a nyár!

A nyár kiereszti sok drága csibéjét
és könnyü, aranyló
pelyhek szitálnak a nyújtózó rétre
és száz vad, arany ló
tör ki az erdők zöld pagonyából:
mind isszonyu mének.
Sűrű sörényük a légbe kicsapzik
s úgy szárnyal az égnek,
mint pártütő angyalok lázadó szárnya,
az ördögi vasszárny –
Vigyázz, ilyenkor fedd el az arcod,
a nyár egy ravasz lány…
Most sárga arannyal égnek a felhők
és szőke folyókban
részeg halacskák úsznak vígan, mert
illatos bor van
a folyókban és a kis patakokban
s az erjed erősen.
Néhol a hullám ittasan lomhul
és habja vörösen
loccsan a lusta parti homokra
s a tegnapi lábnyom
szomjasan szívja a locska borocskát,
mint víg vacsorákon
a garázda vendégek, hirtelen kölykök
és ifju menyecskék
s csintalan csillog garázda szemük,
a víg nefelejcs-kék.
Most égnek a rétek sok csacska pipacstól,
de messzi hegyekben
még egyre alszik a súlyos örök-lét,
pillája se rebben,
fölötte bólognak, bölcs és öreg fák:
mind isszonyu vének
és minden vad ösvényt szép, gyenge moha
vagy sárga fövény fed. –
Miénk ez a nyár, te, szép mosolyú,
miénk ez a szép nyár!
Hányszor hevertünk a gyenge mezőkön
s a hegy-hasadéknál
és néztük a felhőt, a kósza, aranyló
angyali szörnyet
s a szép fűszálak erdeje, testünk alatt
szerelmesen tört meg
s ha jött a szeszélyes, paskoló, langy szél
s kifújta az orcád:
kivert a szívünk, a verkli-remekmű
sok drága dalocskát…
Most duzzad a föld, ó, víg anyaság!
és szól a rigódal
és tejjel és mézzel dús a napunk,
sok isteni jóval
s mint szende virágok kelyhe, ha vígan
egymás kelyhére hajol,
úgy hajlik össze fejünk szelíden –

Fejünk most összehajol!…

Anna a kertbe néz

Nagy, csúcsos ablak, hófehér gerendák,
elilló illat: édes és merész!…
Kis Anna volt, ki ily suhanva ment át
a tárt szobán és most a kertbe néz
csuklóba tört kezébe hajtva szőke
gyerek-fejét. Arcába hull a haj.
Palánk tövén vakon virít a tőke,
min súlyos fürtök lógtak még tavaly
s a lanyha légnek nincsen moccanása.
Kehelybe érik, hajt a lágy szirom
s mint könnyű lepke száll a nyírvarázs a
napfény-pászmáktól nedves pázsiton.

Kis Anna vállán s keblén könnyű kendő,
min áttüzel a rózsaszínű bőr.
Így néz a kertbe elpihenve, fent ő
s a nyári csönd varázsol és bűvöl,
mutatva, mint bűbájos, bús tükörben,
hol Isten arca alszik és ragyog,
a halk nyarat, ahogy búsan, bűvölten
a kerti hársak útján andalog
s nagy, kék szeme, mintha könnyezni vágyna
s hegyekbe készül vad őzek közé.
Szerelmesek az élet és halál ma.
s együtt hajolnak hőn szívem fölé.

Együtt hajolnak és figyelnek fájva,
mint vak fiát az anyja, – gyermeket,
ki búsan él, hogy szép anyját se látja:
csak bún botorkál s rétre sem mehet
cicázni fürgén száz, kicsiny leánnyal
s ha szertehull, befonni szép hajuk.
Mint vak gyerek, élettel és halállal
nem játszhatok, csak élem unt, hazug,
vak sorsomat s kiért soká epedtem,
kis Anna most mélán a kertbe néz:
tekintete, mint fecskék párja rebben
s a testéből szállt illat elenyész!…

A szavak Istene

Bolond szavak vad erdejében járva,
mint lázgyötörte, ifjú szerető:
szép titkaimat bérejtem a fákba
s a gallyak íze rögtön rügybe nő.

És lombba szökken és a lombok árva,
régi magányát halkan verselő
mosoly-madarak csapata megszállja,
akár tavasszal a vén temető

kizöldült fáit az érkező, vándor
fecskék, rigók, szerelmes csalogányok –
és méla hangjuk részegült zajától

egy ősi isten álmából kilép:
arcán feketén húzódnak a ráncok
s a napba tartja szép, piros szívét!

A vágyakozás verse

Tétován legel a csend,
a hófehér, isteni szarvas
barna mezőkön és
csüggeszti kúsza, hatalmas
agancsát. Holt szeretők
hűs illata kél a hegyekről.
Az ártatlan lenhajú lány
halkan és búgva nevet föl.

Napjaim vad zamatát
nemesíti a hitvesi este.
Tornyos és fiatal
fenyvesek lombja nedves. De
illan, mint könnyű olaj
a könny, amit dúltan a fákra
sírt reggel az Isten. A szív
középkori, templomos vár ma.

Ezüst- és bronz kocsikon
most sóhajok mennek el érted
Anna, vad hegyeken,
vizeken át s ha félve betérnek
házadba, mint katonák,
kiket bús uruk küld üzenettel:
kibontod dús hajad és
úgy gondolsz rám szerelemmel!

Camea

Ősz. A fáknak pöttye búsít,
szürke ég,
szürke felhők! Minden bús itt.
Szürke nép
jár az utcán és a járda
unva tűri súlyukat…
Ősz. A szívem mintha fájna
s messze tán egy eb ugat.

Fehér gyertyák között

Gyertyát égetnék sötét szobában
elnyúlt, fehér tested mellett.
Olyan szép vagy, mint a halottak!
s meddő szívemben gyökeret vernek

virágaid: a két szemed,
a kígyós száj s a vad derék…
Tested égő gyertyák között
fehér-meztelen lenne szép!

Szőlőhegyen

Vidám, garázda szél dúdol csak úgy magába
s hetykén botorkál rőt szőlők között.
Piros szoknyák lebbennek és a vén csősz
árván állingál s néha vért köhög.

Hasas hordókban részeg must tivornyáz.
Vágyakra vár a szív és andalog.
Kacér felhők találkozóra mennek
s oly szendék, frissek, mint az angyalok.

Alkonyra néz a táj és kék parázsban izzik,
Vetkőzz le gyorsan, Anna, itt a perc!
Szerelmünk pezsgő, víg kádjába lépünk
s megváltasz engem, ha szeretni mersz.

Mert csöndességek jöttek újra értem
a szívembe hullt az őszi, bús halál.
Ha nem csókolsz és nem hajolsz ölembe,
legény-kedvem bolond pokolra száll.

Légy kedves hozzám és vidíts fel, Anna!
Örök szépséged lázba részegít
s kezem, a tétova, vezeklő vándor búsan,
érinti tested áldott kincseit…

Füvek

Vigyázz a fűre, hogyha lépsz. Az ősszel
meghalnak úgyis a kicsiny füvek
mord dértől csípve, míg te fal s üveg
mögött merengsz s dörmögve megy a csősz el

házad előtt s a kályha lanyha gőzzel
párázza be az ablakot. Tüzed
vígan lobog s meghalnak a füvek,
meghalnak, mint a kis cselédek ősszel.

Most zöldek és zümmögnek, hogyha szél jő.
Naiv kövérek, jaj, vigyázz, ha lépsz!
Gyerekfejük, hogy elsuhan sötétlő

árnyad fölöttük, mélán összekoccan
s beléjük markol dermedőn a félsz.
Te meg lustán sétálsz és jóllakottan.

Egy nap a hegyekben

Már vad gyümölccsel volt piros a fürtös
bozót és cserje. Mélyen hallgatott
csalit között a szél, a méla kürtös
s pihegtek és sóhajnyi illatot

lehelltek halkan lombok és virágok,
hogy nem tudhattuk: illat vagy zene!
A nedves és napos lég napfény-rácsok,
arany szálával volt lazán tele.

Mentem bolondul úton és csapáson:
a céltalanság volt a kósza cél.
Bolyongtam búsan és kopott kabátom
husába markolt, markos fák acél,

merev keze, a bütykös, hosszú ujjak
s a kis kövek, mint apró koponyák,
recsegtek lábaim alatt s aludt csak
a rengeteg. Úgy álmodott tovább,

mint aggastyán, kit nem zavarnak harcok,
napi halálok: alszik és nem él.
Bolyongtam és feledtem gyermekarcod. –
Levél voltam, korán lehullt levél,

mit elsodort a szél, de még melenget,
a késő nyár utolsó, langy heve
és föld-halálból új napot teremtett,
új életet, amelynek nincs neve!

Vitt mesterem, az újszerű varázslat.
Jöttek bozótok, völgyek, fenyvesek;
nem gyűlöltek s ijedten sem imádtak.
Vitt mesterem és lassan este lett,

kék nyári est s a lombok lágy gerezdjén
a csöndbe hökkent nesz elnyújtózott
s félős szavú szívem, mint bús keresztény
az ismeretlen Úrhoz nyújtózott!…

Már nincs neved

Már nincs neved. Nem mondom többé: Anna!
Csak annyi vagy, akár a zöld növény,
a fű, a fák köröttünk s úgy fonódsz már,
mint könnyű indácska körém.

Vigyázva állok, jaj, mert összetörlek,
ha mozdulok. A szél dadogva sír
s a város könnyes csókját hozza hozzánk
egy ázott, eltévedt papír.

Aggancsosan és lustán, mozdulatlan
várok. A tikkadt, késő nyár nyomaszt.
Vihar jön és nem hívja ki a dombot
birokra, az öreg kopaszt,

de aggancsom nagy sűrűjébe tép és
a boglyas hegy hízott hasába vág.
Szívem, nem látott ég és föld még ilyen
szörnyű élet-halál csatát.

A hegy kürtjébe fúj s bozontos karját
kinyújtja. Téged én elrejtelek
a szakadékba, mely fölött toronyként
ágál a markos rengeteg

s öklelve majd fejem sután lehajtom,
mint vérepezsdült, ifjú szarvasok,
kik elhagyták szülőjük édes tőgyét
s felöklelnék a holdat és napot!

Az ősz a kertbe lép

Most dús hajával eltakarja
finom fejét és jön az est.
Varjak hullnak piros avarba,
s topognak benne örömest.

Ajkad acélkék hangot hallat,
majd némaságba vékonyul.
Lassan s talán betegen ballag
a sápadt hold, a vékony úr.

És ülünk: csöndes, büszke árnyak,
és fogjuk egymás szép kezét.
Hajunkba üveg-violát rak
a megőrült csend és a rét

kiábrándultan, eldobottan
zokog, miként egy rossz cseléd.
Hízott gyümölcsök sora koppan
s az ősz sután kertünkbe lép.

A lány és a macska

Mint karcsú hölgyek ébrednek a fák
és sóhajuk a lomha légbe olvad.
Arany tükrébe megnézi magát
s laza függönyét bontja bánatos nap.

Hűs szellő zörrent nádtetős tanyát
és sárgapelyhes csirkehad a korhadt
vályút kutatja nagy-csipogva át.
A kút mögött egy bodza-féle sorvad.

Nyílik az ajtó. Tétován kilép
a borzas hajú, nagy lábú cseléd.
Kerek szeme álmos, kíváncsi-kék.

Nyomában setteng lomposan a macska,
puhán toppan a földre csöppnyi talpa
s szürke szemében még az éjjel ég.

Mint aki újra lát…

Fuss, fuss! E porhanyós rögön,
kemény gerincű fák alatt.
Mezők pázsitja nedvezőn
becézze pőre talpadat.
Most kék az ég, mint nyárelőn
a fjordok kék-ezüst sora,
csipkézve halvány szirtjeit
habhullám s gyönge zöld moha.

Fuss, fuss! A szél hajadba kap
s fölsepritek a tág mezőt.
Távol piros gombák a kis
házak, pirosló háztetők.
Vadsóskák íze olvad el
a légben és fanyar zamat
csiklandja gyönge ínyedet,
friss szádat és az ajkamat.

Fuss, fuss! E tiszta messzeség
csak néha tetsző, szép haza.
Kitetszett reggel ködfalán
s bezárul még ma éjszaka.
Hét év elmúlhat, míg kinyíl
s hajnalban újra láthatod.
Fuss, fuss, mint aki újra lát,
mint fölszakadt szemű vakok.

Délelőtti szélcsönd

Ó, hajnal, hosszú nevetés,
szétrezgő színek, ének és
dajkáló nők a fák között.
Gyerekkocsijuk itt zörög
a ház előtt, a homokon, –
feléjük barnul homlokom,
amint kihajlok s nézek egy
öreg leányt, ki erre megy.
Felhők felül, alatt a zöld.
A nap, akár egy nagy letört
elalvó rózsa, úgy tüzel.
Nevetve fut ernyőivel
tíz-húsz hatalmas és fehér
gyerekkocsi s a zöldbe ér.
S rikolt a fürj a tarka fán,
kacsázva jár a vén leány
s a tornyokon, a fákon át
házunkig küldi dallamát
az új harang, a nagy betűs.
A fény egy könyvcímet betűz.
Átnézi lassan képeit
s akár a vén lány, oly szelíd!

Télesti elégia

Nem hallom lépted és tudom, te vagy,
ki jár mögöttem itt a hóba tán,
havas fenyők közt, míg dermeszt a fagy.
Tudom, te kísérsz! Húgom és anyám

most pisla lámpa mellett ülnek árván.
Két álmodó nő, gyermeklelkü, bús.
Olvasnak és az érckaput kitárván
havat söpör és rí a vén kapus,

hét gyermek apja, részeg, vén apácska.
A pelyhező hó ősz hajába fagy.
Rí és a felhő fent szalad, szalad,
mint nagy szoknyás és fejkötős apáca.

Te jársz mögöttem. Hosszú, hosszú árnyad
átnyúlik rajtam. Lábnyomomba lépsz.
Nagy fák tövén a tél hüllői hálnak
s szívembe markol már a fagy s a félsz

s jó tudni, hogy valaki jár mögöttem.
Egy ismerős, ki több az ismerősnél…
Ma reggel hosszan és soká fürödtél
s friss illatod most megcsap itt a ködben!

Számadás az ősz előtt

I.

Vezess leányom, Ildikó,
nyugatnak vagy keletnek,
te, testtelen és névtelen,
kit még ma így nevezlek.
Mögöttem meghasadt az ég.
Esőznek régi évek,
s még hírmondója sincs az új
sorsfordulás szelének.

Elhulltak őszök és nyarak.
Sok téli hó megolvadt.
Szívembe mártogatta tán
a vén idő a tollat,
hogy életem megírja – s most
úgy tetszik, eltűnődik.
Mint szőlősgazda szőlején,
úgy vár a lassú őszig.

Felnőtt öcsém és húgom is.
Tegnap még ráhőköltem;
hogy immár búcsúzóban van
húsz év emléke tőlem. –
Füttyök, dalok: az ifjúság;
felhőkből nőtt barátok.
Vezess leányom, Ildikó,
mert sóbálvánnyá válok,

ha visszanézek pusztuló
gyermekkorom hegyére,
jókedvek és táncos nyarak
megtépett szőlejére.
Valami felhő, holmi köd
tusázik még felette.
Egy éjszaka kell, hogy sötét
uszálya épp belepje.

Nagy számadás ez. Lassan úgy
ragyognak fel a táblák,
emlékeim kő lapjai,
mint estidőn a lámpát
tükrözni vágyó kőfalak
feloldhatatlan síkja.
Kigyújtja újra bűvösen
vad angyal-harcait ma
a vén, cserkésző ifjúság,
hogy újra végigéljem
huszonkét év súlyával és
huszonkét évre vénen.
Bár testem friss és ifjú még.
Csak lelkem lakodalmát
mérgezték meg a gondok – e
szívfájdító vadalmák.


II.

Szép vőlegény, derék fiú,
hová lett régi kedved.
Homlokod, fürtös koponyád
bukott füzértelen lett.
Lépésed lassú, cammogó.
Panaszod hervadó gally
lombja közt loppal bujdosó
bogár-nesz s kora sóhaj.
Fényét vesztette csillogó
és gyűrűs mellű vérted.
Nincs szőlőd és nincs lágy cipód.
Cselédeid henyélnek.
Tán téli zugban ordasok
hevernek így rakáson,
míg vándorok torkába kap
a fagy, a gyilkos álom.

Jaj, jó leányom, Ildikó,
vedd két kezem kezedbe.
Nem kell már nékem könnyű tánc,
lilázó végű penge.
Nem kell harc, füttyös vigalom,
vadászok harsonája,
csak sima út és vezető
egy lassú ballagásra,
mit szelíd, esti vacsorák
nyugalma megvilágít,
s egy láthatatlan mécsvilág
táplálja éjszakáit.
Vezess leányom engemet
a sűrűn egyenest át,
mint hercegnők és hercegek
világtalan bolondját.

Városi reggel

Hét óra volt. Kiléptem a kapun.
A villamos épp csengetett
s felébresztette rest habokban ringó
bizonytalan, bús lelkemet.
Szétnéztem – és a fény szemembe nyilallt,
a fény, s az orgonák sora.
S a lombok közt, úgy tetszett, csillog, fénylik
egy titkos, néma harsona.

Micsoda hajnal, örvendtem, be szép
e nyári pompa: foltok és színek.
Micsoda pontos, friss hajtása van
a kertek árnyas ösvényeinek.
Örvendtem és álmélkodtam bután,
hogy lehetséges ennyi szép
s gyűrűkbe vonta lábaim körül
testét a hajnali vidék.

Reám tekerte foltos gyűrűit
s a moccanás belém rekedt.
Hatalmas, tollas sárkány-szárnyait,
a szárnyba hajló kereket
kitárta, s már úgy tűnt nekem:
most véged! biztos elragad.
Vagy nyugtalan testének gyűrűi
szegény fiú, megfojtanak.

Így álltam egy, vagy két órája tán
s kiszállt belőlem még, ami
a tegnapról reám maradt: a gond,
s az élet számos, kis panaszai.
Hajlíthatatlan lettem és kemény
s fehér, mint folyami kövek.
Királyvizében mosta csontjaim
a nyári bűvölet!…

Eltűnő ifjúság

1937–1939

Villa D’Ildikó

Hajnal a kertben

Szél fut a rekettyésben és
levágja keskeny élü késsel
sötét pólyáikat, a köd
nedves fátylát és már az éjjel

lopódzva surran el a kert
tövében – és az utakon
elhagyja karcsu lábnyomát,
mely karmos, mint a macskanyom.

A ház

Kígyófejes pillére hét
s vadszőlők karja fonja át.
Itt nőtt fel szőke Ildikó.
Tipegő lába gyors zaját

most újra hallom újulón
elveszni itt, a termeken.
Gyermekkorának lépte még
ma is gyöngéden jön-megyen.

A kút

Rézangyal áll hegyében. Ó,
a víz fölé hajol szegény!
Ki tudja, mennyi éve, hogy
ily hasztalan figyel serény
vigyázzban fönt, a kúton. Őt
így büntetik az istenek.

Alatta lomhán víz csobog
s neki pihenni nem lehet!

A rigók

S most rozsdaszínü frakkosan
elém billegnek a rigók.
Piros szemükkel intenek:
Mi láttuk már ma Ildikót. –
Szőke búzából volt haja
és szeme, mint a fecske, kék.
Kereste gyíklakásban és
fészkekben elveszett eszét.

Mi csak nevettük és ölét
beleptük. S friss szájába fogta
csőrünket: Mondjátok, rigók!
ugorjak tán a zöld habokba
s hasítsam fel halak hasát
a gyűrüért, mit tegnap este
lefújt a szél ujjamról és
arám nem néz már két szemembe.

A liliomok

Fehéren és merev derékkal
állnak. A messzi villamos
csengője szól s meghajtott fővel
bólognak. Ők a kert fagyos
nővérei, kemény apácák.
Sudár alakjuk messzi int
s nyájuk közé, mint réti rókák,
suhannak gyors lépéseink.

Libeg-lobog nagy főkötőjük.
Csak néha szólnak s seppegő
hangjuk szétporzik. Szűz gerincük
csak ősszel, ha a Tördelő
közéjük lép, akkor hajol meg
megtörve – s tiszta illatuk,
árva lelkük előtt kinyílnak
a láthatatlan, nagy kapuk.

A kertész

Kerek kalapban és keményen
sétál az ápolt fák alatt.
Szemével zord vigyázzba rántja
az elhajolt fűszálakat.

Az égtől este esőt várna.
Hajnalban tartós harmatot.
Sétál s a fák utána mennek,
mint dörmögő vadállatok.

Ildikó anyja

Meghalt. Itt nyugszik most a zöld,
torony-magos fenyők alatt.
Sírjára szállnak röpködőn
galambok s réti madarak.
Míg élt, csöndes beszédü volt.
Szerette lányát és urát.
Itt nyugszik s a fenyőfagally,
úgy hajlik rá, mint cipruság.

Teste kinyújtva fekszik és
körötte holt cselédei
fülelnek. Olykor látjuk még
a kertben őket lengeni.
Szoknyájuk – hervadó virág –
hűs, súlytalan suhog. Szemük
bús és hüvös holdfénye nagy,
kerekre nyílt szemükbe süt.

Így járnak hozzánk este fel,
míg vén fenyők lábán hanyatt
nyújtózik fáradt csontjuk s rá
ölelkező gyökér tapad.
Lágy esővízben áznak és
hantjukra hull a téli hó
s hajnalban, délben s este is
fölöttük térdel Ildikó!

Balatoni kirándulás

A fák között már lila-kéken
láttuk csillogni a vizet.
Két óra hosszat vonatoztunk
s hűvös volt már, kicsit hideg,
mire a mozdonyunk megállott
a siófoki oldalon
s szemünk előtt vetette-hányta
csupasz testét a Balaton.

A hullámok fehér taréja
sirályszerűen lebegett.
Valami egész különös volt
a hangulat – az emberek
járókelő, nyugodt csoportja,
vitorlák s túl, a hegytetők.
Már szinte könnyekig hatódva
álltam meg a kék víz előtt

s hallgattam lusta, ünnepélyes
csattogását a szirtek és
homokos partok befutóján.
Az ütemes hullámverés,
úgy tetszett végül, mint acélban
és vasban járó hadsereg
ütemes, lusta dobogása,
ágyúk zaja és fegyverek

sziporkája; egy-egy vezényszó,
mely mint a dárda úgy hasít.
Harang szólt. Majd a vízre küldte
az alkony vad madarait –
a bokrétás, tollas csibéket.
Szárnyuk kígyózva lebegett.
Valami egész különös volt
az este, s hogy tisztább leszek,

tisztább és jobb: legyűrhetetlen,
biztosra vettem, bízva, hogy
meg nem ingatnak benne sem rossz
gondjaim, sem sok panaszod!

Füzértelen

Hol vannak édes napjaim?
a dáridók s szelíd tivornyák,
nyáréjszakák, mikor a szél
megbontott száz, erős vitorlát
s a kertben gyors rakéta gyúlt
makrancosan és engedetlen
s prüszkölve lobbant el a kék,
ködöt sóhajtó füzesekben.

Hol vannak szép játékaim?
Bújócskák és gyöngéd fogócskák,
a Körös menti alkonyok,
míg hintásszárnyú, lomha bóját
terelt az ár nyugat felé
s a nyári ég föléje roskadt.
Ki látta fecske-röpteit
e surrogó, dalos napoknak?

Ki látta lassan vénülő,
magányos arcát szép anyámnak;
rigós tavaszkor ébredő
tekintetét az ibolyának?
Tízéves fejjel jártam én
csigás sörényű, nagy hegyekben.
Majd tíz év kőfalak között –
s a várost is csak megszerettem!

Tíz év, tíz hosszú gyűlölet,
tíz végtelen keserűség
görgette rajtam át napos
és naptalan tengervizét.
Labdával játszó kertjein,
mezőim lassan elmerültek.
Szerelmem is csak vágya volt
egy késő, esti hegedűnek,

melyből bolondos és napos
játékok lassanként kifogynak.
Magányom partjait puhán
nyaldosták lomha folyamoknak
bivalyszerű hullámai:
napok, hetek az életemben.
Kicsit megvénültem talán,
amíg a várost megszerettem.

Utcák, körúti, zöld terek
s nyáresti csöndes, hosszú séták
új életem virágai –
jól ápolt, kerti margaréták.
De néha látom még gyerek-
koromat tiszta sugarakban
s úgy tetszik, ő hagyott el s én
füzértelen gyerek maradtam!

Eltűnő ifjúság

Ó, ifjúság, hogy elléptettél fürge
táltosodon előttem, és fejem
oly mélyre nyomtad, mint ki szörnyű bűnbe
találtatott, a szívemre fonta síma
nagy pántjait a félelem –

s nem volt jelen, csak múlt és rút vezeklés.
Két vak szemem most hűs csillagszemet néz,
mely nem ereszt és néha mintha hívna!

Ó, ifjúság, az élet kis porondján
még egyre látszik eltűnő nyomod
s fejemről bár lehullott a borostyán,
most is győzelmet, kardot álmodok.

Számadás

Mi is maradt még? Porfelhő nyomodban,
s az emlékek lim-lomja. Törj be, térd!
A nap elfogy és végül fűbe pottyan.
Ösvényeim eltűnnek. Hát ezért,

ezért kellett a dáridók hevében
versenyt szaladni s megtorpanni tán!?
A büntetésnél mind nagyobb a szégyen,
s a test, a lélek enyhülést kíván.

A gyász lerombolt mindent! Ám legyen még
néhány mulatság, holdfény és zene.
Boros pohárba kandikáló vendég. –
Ragyogjon össze még a nők szeme

két vak szemem felújuló tüzével,
mely léhább lenne, mint a lepke, mint
bukott menyasszony, lány, ki mit se szégyell,
feltápászkodik s elbukik megint.

Szárnyak nélkül

Búcsút ragyogtak forrón és utolszor
a szemeim, e két ledér lator.
Még lázban égett tánctól és a csóktól
az arcom. Vígan pezsgett még a bor

a vén hordókban és piros erekben.
Mégis megtorpant lábam és süket
fülekkel álltam, mint ki összeretten
s nem hallja már a víg hegedűket,

szoknyák szélét és részegek danáját.
A bál, hogy áll még, nem hallszik bizony!
Ítéltetett és már hiába várják
a cimborák, hogy víg eszem-iszom

szeszes lángját próbálja léha szárnyam.
Megpörkölődött – s új szárnyat ki ad?
Soká repültem bátran, zabolátlan
s gyáván használom most mankóimat.

Hova legyek?

Takarj, takarj el némaság,
mint barna rónát őszi est.
Megjártam egy vagy két hazát,
nyarat, telet,
s még sincsenek
barátaim.

Az ifjúság másik felén
nótázgatok már egymagam.
Eltelt időm, hogy csak felém
villogtak lányok csokrai.
Hol, merre lett
a víg tavasz?

Köröttem esti fenyvesek
most kezdenek
imbolygani.

Vén lábaim, – hová legyek?
hová legyek két vén fakó?
A lassú őszbe mentsetek
s halántékom kacagtató
szőlőlevél borítsa, míg
a szerelem hunyó tüzét
kioltja langy esőivel
az őszi ég!

Téli nap a hegyen

Testünk és lelkünk megfagyott
és megfagyott a szikla is,
a téli nap a hegyen és
a felhő, ösvény és kavics.
Köröttünk minden oly merev:
szemmel-kézzel tapintható.
Göncöl-szekéren utazik
s szétszórja tollait a hó.

Ne moccanj és ne lélegezz!
mert eltörsz, mint egy kis cserép,
mely önsúlyától béna s a
tehetetlenség töri szét.
Légy búvára a télnek és
tüdődnek tiszta levegőt
egy titkos csőből szívj. – Feledd,
hogy titkon szíved van s erőd!

Lábbadozás

1.

Ím üdvözöllek.
Két kezem kinyújtom
és üdvözölnek
messze, ott a tölgyek,
mik áttükröznek tisztán ablakunkon.

Nézd, itt a só és ott a lágy kenyér.
Ülj mellém és beszélgess el velem,
mint két barát, ha csendesen
beszél
ezt, azt, esőt
és aztán vén telet.
Egyél, igyál és hadd, hogy szertelen
elnézzelek.

A szem, a száj,
a tincsek is nyakadnál,
oly ismerősök, s mégsem ismerem.
Hány úton és hány ösvényen haladtál
és anda kézzel mennyiszer matattál
kilincseken,
hogy elváltunk és kétfelé futottunk.
Most ősz van és mind hűvösebb az éj.
Mondd, mégis mondd, valóban ez te volnál?
Fejeddel ints, s jó volna, hogyha szólnál:
én, én vagyok, ki most veled beszél.

2.

Csend van. – Fejem
lefektetem
karomra, mint ki szörnyű fáradt,
vagy hirtelen sebet kapott.
Lámpásai az éjszakának,
nem villódznak a csillagok.
Tíz óra van és mit se látni.
Ki tétovázik, elveszett.
Ülj asztalomhoz, légy ma bárki
és ments, ó, ments meg engemet.

Az asztalom
itt áll és ott az ágyam.
Nézd, ott egy kép és rajta szélmalom.
Mögötte fák. –
Jó tudni, erre jártam.
S ha nem vagy itt, hát véle altatom,
mindazt, mi fáj,
hogy rosszabb és sötétebb,
mint elgondoltam volna, – és sivár,
az élet,
a hegy-völgyek és vetések,
a táj.

Most itt az ősz,
a hosszú, hosszú esték
hideglelős
magánya, mély magány.
Hajóra szállni, bárhogy is szeretnék
egy álmos víz, egy víz, egy zölddel-egy kék
és hosszú tónak mélyebb oldalán, –
letűnt a nyár,
letűnt s tusázni kell
e tájon, mely halálosan kopár,
az ősz sötét, sötét felhőivel.

Őrség

Az éjszakának peremén könyöklök.
Köröttem a bőséges nyár mozog.
Leselkedik s testemre tör az ördög.
Hát hallgatok.

(S mint oszlopos verandán,
hol csillagot is lélegezhetek,
a végtelent szippantanám fel, aztán
az álom lepne meg.)

Miért
őrizzük itt az élet csonkjait mi?
Időnk és sorsunk jobb kegyeiért?
Még egyszer, még szeretnénk megcsalatni,
az ifjúságért élni még utólszor,
bár lélek és test tükre tompa, vak. –
Mint puszta síkon lassan elfutó por,
ó, bizonyosság, engem el ne hagyj!

Tüdőmet eddzed! Támogasd gerincem!
Idegeimnek légy te jó zuhany!
Szegezd reám: igen, vagy nem, ha nincsen.
Torkolj le vagy acélozzad szavam.

Mit végzetem kegyetlenül reám mért,
az életet nemesítsed te meg.
Adj férfias erőt az ifjúságért,
mámor helyébe jó bilincsedet.

A kápolna kövén

A tölgyfa ajtót megnyitják a kulcsok.
Belépek és utánam jön a fény.
Didergek mégis és utóbb lecsuklok
és térdelek a kápolna kövén.

Verné nyakam, mint hajdan, szőke csimbók.
Az áhitat szorongatná szivem.
De megkeményedtem és az, ki itt lóg,
álmélkodik fölöttem szeliden.

Mi lett belőlem? Erre-arra dűlök
és nem dadogja szájam az imát.
Az élet zord. Melengetnek a bűnök
és görcsösen ölelnek a rimák.

Most ébrednék e szörnyűszép iszonyból,
mely tagjaimat megremegteti.
Vergődök. Kint a léha nyár dorombol
és villódzanak macskaszemei.

Gőgös epitáfium

Ki nyugszik itt, szegény kicsiny poéta,
barátaid között a legparányibb,
gyötrődve számos, hosszú éjen által,
gubics-tintától szurtos, rossz fülekkel, –
reménytelen próbálta rímbe törni
makrancos és sovány strófáit, s célját
nem érte el, mert bölcs madár-füledben
még gyönge neszt sem kelt a cirpegő dal,
tücsökfi lényem szánalmas danája, –
de mint bogárkák s pusmogó füvecskék,
kiknek neszét nem hallja hold, se csillag
s mégis danolnak: úgy verseltem én is,
magamnak tán, ahogy tanít a Véda.
Csak énekeltem, jámbor kis poéta,
néhány nyers rímet váltva és cserélve,
terelgetvén, mint kis papírhajókat,
strófáimat az új, megáradt évbe!

Szent István-napi körmenet

Eső paskolta ezeket a fákat.
Kigyújtja most az augusztusi nap.
Mi meg zászlókkal imbolygunk utánad
és énekelünk kései fiak.

Ott főkötővel úsznak az apácák.
Itt feketén inognak a papok.
De a zenén és énekeken át-át
dobognak a lovak s a lovasok.

Miféle áram villanyozza Pestet
és a szivén dobogtatja Budát?
A fák alatt, mi össze-vissza reszket:
a nemzet, a morajló ifjuság.

Égő torokkal itt zarándokolnak,
hol éjszakánként zúgnak a kocsik,
a villanyfényben még az asszonyoknak
fehér válla is nyugtalankodik.

Most téged hívnak és követnek, István!
Te a fehér ló táltosainak
fejét vetted. Kilencszáz év is múlt tán
s letérdelünk európaiak.

Szülőhazám

Szülőhazám,
egyetlen és legédesebb,
a porba írom őszi, kis faággal
hogy este lett:
sötét, sötét
és csend a nyugtalannak, –
de őszi völgyeid,
be messze vannak,
ó, be messze vannak!

Hogy elfutottam, elfutott velem
folyód, meződ és erdeid lidérce.
Oly édes mért az első szerelem?
Ki tudhatná és mondhatná, mivégre?

Bizony, bizony
így hajlok most feléd,
hogy átláboltam tán az ifjuságon
s mi hozzá kötne, nincsen már egyéb…
Rád gondolok most
és fejem lebillen,
lehull. – Én láttam számtalan nyarad,
a fellegest és zölddel sűrűn lombost.
Most ősz van itten:
bomló és hanyag.

Csontváza hegynek, fának és mezőnek
mered köröttem s hallhatón vacog.
Rád gondolok hát erdélyi mező, hegy
s emlékeid most oly irgalmasok.

Felvidéki arckép

Kezében kard és oldalán a kulcsok,
hasától mellén át sötét szalag,
ki volt és hogy halott már, kéne tudnod.
Fenekedései villámlanak

szemünk előtt s csatái. Majd elaggott
s utódaira hagyta a határt.
Nekünk. Fivéreim, hát merre vagytok?
Ezen a földön dédünk lába járt.

Éjszakánként még látni az elomló
falak között, hogy unokáival
fel és alá bolyong. Fölötte komló,
a téli ég, a nyár és a vihar.

Mi lesz velünk? Én sápadok a gyertyák
fényében és firkálom a betűt.
Hallgatom, hogy himbálja az eperfát
a szél és itt-ott őszi hegedűk,

a fűbe tücskök szólnak – és ti is, ti
álmodjátok a bátrat és nagyot.
Beteg szívem dobog. Igen. Kinyitni
az országútra néző ablakot;

folyót nekünk, nyitott mezőket, édes
távlatait évszázadoknak. A
halott apák elejtett fegyveréhez
csorbán kocódik eke és kasza.

Sírtam tavaly. Búsultam. Végre holnap
testvéreim, parasztok és urak,
hol őseink halálig silbakoltak,
mi dolgozunk: a nép vet és arat.

Ligetek futása

Az éjszakát kívánja ez s amaz,
fű és bokor.
Ó, éjszaka, te édes alkohol,
itassál újra engemet nyakas
tollforgatót, hogy dúlt idegeimnek
a tompaság legyen megint ura.
Ó, részegíts! S a táj, mint egy szelindek,
mint gazdájára őrködő kutya
álljon mellettem.

(Ó, be hosszú, hosszú
és józan fejjel elviselhetetlen
az élet. Szörnyű, mint a déli bosszú.
S ki állhat köztünk ellen? Köztünk egy sem!
Játékait, az álmodó verőfényt,
törleszkedését hát miért szeressem?
S vállaljam önként?)

Most csak részegítsen
az éjszakának mámora. Hiszen
se parkom nincs, se jó szőlősöm nincsen.
Az életet, mint egy batyut viszem. –
Bolond szeszed az ég felé lebegtet,
engem, ki sár és por és sár vagyok.
Futását látom izzó ligeteknek
s e ligetek most halhatatlanok.

Gyors fogai beléjük, hogy harapnak,
mint megveszett ló, nyargal szét a láng,
Kevés, kevés, kevés, kevés az abrak!
Állkapcsa őröl. Végtelen falánk.

Ó, nézd! Ó, nézd, e tűzfolyam futása,
mi is lehetne? Lázadásaim
oly pártütő s szakasztott tiszta mása. –
Valóra váltott gyilkos álmaim.

Kápolna a hóban

A csengettyűt, ha hallod, megbicsaklik
a lábad és a kőlapokra nyom
az áhítat. Mert nem hallhattad annyit,
hogy meg ne törjön egyszer még nagyon.

A láng is aztán pörköl újra, éget.
Mint farkasok szaggatnak és kutyák,
a bűnök és a bánatok. Te érted,
hogy fel nem oldoz semmi ifjúság.

Kik holdvilágos kerteken loholtak
és itták és befalták a nyarat,
hol, merre vannak? Végleg elomolnak
és mormolnak e boltívek alatt. –

Kívánja szád és kérje, mint a többi,
– kit üstökénél le s fölrángatott
a Hang, mely őket mindig csak ledönti –
a legutolsó, nagy alázatot.

Én sírnék, lám, szepegnék, mint a gyermek
és álmélkodnék itt, a hóba fútt
kápolnában, hol halkan énekelnek
a nők és halkan csukják a kaput

utánunk hűvös, láthatatlan ujjak,
holt fráterek és meghalt Orsolyák.
Szemem könnyei ámde nem újulnak
s hűségesen csak várom a csodát.

Vigasztalan világ

Ki a sötét fasorból a szobába
beléptem, az asztalhoz ülök én,
hol a tálakban fonnyad a saláta
és illatozik búsan a kömény,

a villanyfény meg meg-megáll a villán.
Ki étkezik? Ki enne, inna azt,
a nők s a kívánt szőlők húsa híján,
mit az idő szemlátomást rohaszt?

A nők, a nők, hol vannak és a tálak?
Az édes és a gyöngyöző borok?
Itt ülök én és bennem nincs utálat.
Csak életemre visszagondolok.

Idézem – és a kéz, mely néha tett-vett,
a láb, mely ösvényt néhanap talált,
a test, amit befalnának a tetvek,
vigasztalan s kívánja a halált.

Ildikó

A lábnyoma,
makacs fövénybe tört lépése oly
szelíd és végtelen laza
és mint a toll,
mely van és súlya nincs.
A zöld lugasban ülök és az ajtón
nem moccan és sikolt fel a kilincs.
Pedig kezét a sárga kancsón
nyugtatva most a kertbe lép.
Gyermekimám, a kis cseléd
suhant ily csöndben pőre talpán
a nedves, nyári fák alatt. –
Hajnal van. Felhők szállanak
a dombok és a kertek alján
és reggeliznék fákat és hegyet,
de Ildikó, a megnevezhetetlen
egy tollas ággal integet
felettem.

Most ő a szél leánya és piros
és máskor fűzér, s rózsa máskor.
Olykor fiúcskák kis labdáihoz
hasonlít s akkor ő a fürge vándor,
ki elkalandoz s mindig visszatér
és minden útja mindig visszavisz.
Most ő a szél
s én tehetetlen, ismerős kavics.

Éjszaka

A házak bezzeg meglapulnak,
hogy ránk köszönt az éjszaka.
De máris itt és ott kigyúlnak
a lámpák és a csillagok.
Most olvasok. –

S hogy olvasok, elandalít a mámor.
Oly bús leszek és vidám és fanyar
a holt betűk kis ákom-bákomától,
mit megzavar
egy-egy sudár jel, hosszú, mint az oszlop
és újra másik, potrohos nagyúr.
Úgy néznek szembe vélem, mint a posztok
egy éjszaka,
hogy ott őrködtek kint, a laktanya

előtt sisakban. Nézd, e csöppnyi pont,
mily izgatott, hogy fontosat jelentsen.
A sorból máris hirtelen kiront
s leáll.
Megérti őt jól testem és a lelkem
és készülődik. Íme, ásítok.
Aludni térek. Kis gyertyáitok,
ó, csillagok hát égjenek tövig
s aludjak én, mint alszik tán a róna,
ha éjbe dől és lustán csubukolva
az őszi ég esői öntözik.

Végtelenség

Sötéten izzik és izzaszt a nyár.
Az olajfának sátora se hűsít.
Mit hallgatnál fülem? Az idegek
hosszan rezgő és sajgó hegedűit?
míg átitatja zölddel a pohár
falát s halványan csak felém remeg
a levelekbe ágyazott s pihe
s tollkönnyűségű, édes őszike.
Elszédítesz! Lám, szinte-szinte sírnék.
A felületen elfehéredek.
De feketén zuhognak bent a csillék
és alakulnak a kövületek.

Mi ez? Az ajtót senki sem koccintja.
Mi értelem volt, lassacskán kihűl.
S az árvaságot, azt fordítja vissza.
Nagy tűzfolyam a láthatár. Kívül
izzonganak a fák között a drótok
és elnyúlnak ott az útépítők.
Én meg minden valóságot kioltok.
Elcsippentem tövében az időt.

Veteményes

Nehéz és kábító boroktól
nem részegszem le ennyire.
Szólnék. De csak szívem kolompol
s ki tudja, hogy kihallik-e?

A lábaimnál zölden árad
a húsos torma és a bab.
A tejes kukoricaszárak
meg félálomban ringanak.

Oly jámborak a petrezselymek,
a káposzták. – És én, Uram,
mi volnék? Káros dudva? Verj meg!
Letérdelek ma csakugyan.

Lehet, hogy ez nem is alázat.
Mi az, mi hát a földre ver?
Hajfürtjeim a zöldben áznak
és elborít a konyhakert.

A kúszó-mászó, zöld növények,
az indák és sárgás kacsok
átzúgnak rajtam. Az az élet
és most énrajtam átcsapott.

Éjszaka Kolozsváron

Járosi Andornak

Az éjszaka nyugodt volt és szagos,
hasonlóan a nyárhoz, mit megint
tündérien vert vissza a Szamos.
De megzavarhatták lépéseink,

mik hosszan és határtalan dobogtak
a holdvilágos háztetők alatt. –
Ma már, ki tudja: én hallgattalak,
vagy hallgatott az elmúlt századoknak

árkádja, egy-egy tér és ősi fal
és porladóban néhány néma ük,
kardjával és a szolgálóival?
Ki tudja, hogy vitatkoztál velük?

Én részegen örültem, hogy vagyok,
köröskörül, hogy lélegzik Kolozsvár.
A szőke és nyáresti csillagok
meg csöndesen fürödtek a Szamosnál.

Sírfelirat

Az álom hűs verandáján bolyongok.
Szőlőlevelek indája legyez
És testemben elolvadtak a csontok:
A térdkalács, a borda és perec.

Egy árny vagyok most: néma és kóválygó –
A tárgyak rajtam át s áttetszenek,
S ha kinyújtózom, mint egy hosszú zászló,
Körvonalam az űr felé lebeg.

Be jó is így, hogy nem ver semmi sajgás
A test húsába fészket és az agy
Csak annyi, mint egy messzi vízmorajlás
És részeg síkok és ittas falak,

S mi árad és kering: egy lassú emlék,
Delejszerű és félszegen buja, –
Hogy éltem és fejem övezte nemrég
Az ifjúságnak dús koszorúja.

Szeme

igéző volt. Az élet benne rezgett.
Azt hittem róla, nem feledhetem.
Hová keresztet
hintett kis kezével,
a melle szép volt, mint virág, vagy ékszer
s ki tudta volna, hogy varázsa pár
tavaszutóig tart csak és elillan?
A száján dőlt az ifjú napsugár. –
Eltékozolta és ma már alig van
az ifjúságból, mely elszédített.
Felejtem én. Ti is felejtitek,
kik dongtatok körötte, mint a méhek
s egy forró, déli napra lestetek.
Mindnyájunkat kijátszott így az élet
és közbe észrevétlen este lett.

Antónia

Halott. De mégis él. A széken
ül velünk szemben. Étkezik.
Beszél és hallgat. Néz, ha nézem,
kulcsolja sápadt kezeit.
Átlábolt, át a szörnyű vészen.
Most tétovázik, mit tegyen?
Jár-kel a kertben, halk kezével
motoszkál a kilincseken.
De nem találja, mit keresne.
Aggódik. Arca oly komoly.
Aztán, szegény, kétségbeesne.
Mi bólintunk: lábbadozol…

Boldog lehettem
volna én

(1940–1951)

Arabeszk

A tánc a tagjaidban él.
Leselkedik.
Utálja szívednek kövér
szerelmeit.

Ha lábadat megmozdítod,
kikandikál
szemedből, mint egy fordított,
fehér sirály.

Ha alszol, szájadon pihen.
Majd szól, beszél.
Reszketve mondja rá: igen!
pár kis levél.

Nem tudja senki, hogy te vagy.
Nem ismeri
fel bőröd és a hús alatt,
csak vérbeli,

kiben lépések és körök
áramlanak,
kit össze csak veled kötött
irigy urad.

Aztán megérti pár ideg.
Rendetlenül
felfogja és nem érti meg
a szem, a fül,

mert kezdet s vég nélkül való:
pár hangjegye,
úgy úszik, mint egy léghajó,
rajtunk ki, be.

Visszfény

Nehéz
beszélni. Nyelvem elpihen.
Csukott kasában szundikál szívem.
Egy szőke csillag mégiscsak benéz.
Felötlik Rózsa, aztán meg Teréz
emléke; egy-egy hűvös, női szem,
nem is valóság, mégis elhiszem.

Az ifjúság visszfénye oly konok,
én vénülök, de rája gondolok.
A nők, a csókok, táncok és nyarak
mind visszatérnek, és szólítanak.
Az éjszakában árnyékuk fehér
s tudom, te is, te is csak intenél.

Rába Györgynek

Nem ismerlek. Ki vagy?
Ellenfél vagy barát?
ki rám veti riadt
szemének sugarát;

ki félve nézi, hogy
miként alélok én
egy hosszú, vad birok
után, az út felén. –

Keresztet vess te rám,
vagy fordulj ellenem,
döngess szívem falán,
fordíts hátat nekem:

mindez már egyre megy!
Nincs meddig és miért. –
Örökre elveszett
szép édenem kisért.

December

Egészen más ország ez és
másik világ:
jéggyöngyöket könnyeznek az
útszéli fák
és hóvirágot hajtanak
a bokrok. Úgy
tűnik fel, mintha mindenütt
kis koszorúk
hevernének – sok száz fehér
füzér, amit
az angyalok kötöttek és
ledobtak itt,
a Hűvösvölgy és Pest felett,
a vén Duna
medrétől jobbra-balra, míg
nagy és puha
kezét szívünkre tette rá
az Isten. Ő
a legnagyobb király. Csupa
szelíd erő.

Patak,

neveden szólítottalak,
tündért kiáltva, meztelent, iramlót
s te válaszul susogtad: Ég veled!

Azóta sejtem, hogy mi lesz belőlünk
és nem beszélek és nem kérdezek.

Révay Józsefnek

Úgy élek, mint az állatok.
Reggeltől estig fáradok
és este lomhán fekszem én
a csirketollakon, pihén.

Négy fal között megül a csend.
Hol elsötétül, hol dereng.
Érezni együtt föld s az ég
megújuló lélegzetét.

Kint pislog tán a holdvilág
és zúgnak még a nyári fák,
zuhognak tán a csillagok,
de én, a lélek, hallgatok.

F. B.

Ki éjszakánként csillagok
képeskönyvében olvasott
és hatvan évig élt, mikor
nem ízlett már a régi bor,

itt hallgatózik szótlanul,
hol néhány kankalin lapul,
hol koponyáját át meg át
fonják a hosszú rezedák.

Ki tudja, házából mi lett?
Talán homokra épített.
Nincs lánya, tudjuk, nincs fia.

De érzi jól a messze-kék
estében szíve mágnesét
az itt megtorpanó Tisza.

Zsuzsa emlékkönyvébe

A szerelemtől részegek vagyunk mi
és együtt szoktunk enni és aludni.

Az éjszakák elmúlnak és a holdak.
Érzéseink is elmúlnak velük.

Egy pohár vízben életünk felolvad;
ne vesztegess rá papírt és betűt.

Jöjj, hosszú tél!

Jöjj, hosszú tél, félálom, lomha élet,
emlékeink méhésze! Várjuk a
ködhullások s a lassú hóesések
riasztó csöndjét, édes és suta
álmélkodását szívünknek, ha érzi,
hogy mint a nap, süt bölcsen rá a szó
zöld lombja közt a gondolat, ha érti
önnönmagát, – hogy üdvözülni jó.

Ragadj meg engem, bűvöljél, idézzed,
december végi alkony, a szelíd
erőket, szőke nők és szép vidékek
páratlan és igaz emlékeit.
A hóban, mint apácák, tiszta lelkek,
suhanjanak felénk a régi nők,
szájunkhoz egy-egy rózsaszínű kelyhet
emelve és belőlük az idők

erjedt levét csurgatva. – Újra látja
önnönmagának múltját és itél
aztán a lelkiismeret. Te, bátya,
az életünk kaptárát nyisd ki, tél!

Dunapart

Ott, túl a várhegy nyúl a kékbe.
Fölötte bárányfellegek.
Az ősi sánc s vén meredéke,
a vén Buda: rom és remek,
úgy sütkérez, mint őseink egy
évszáz előtt s tíz harc után.
Ma már nekik bor, puzdra mindegy.
Vad bükkönyt hajtanak csupán.

Zöld fák a vár napos tövében.
A szél megtépi kontyukat.
Kövér zöldjükben észrevétlen
ösvény és utca elsuvad.
A kékben kis, palás tetővel
csak néhol áll föl egy torony
s a zöld vízen zöld keszkenővel
a hajnal száll motoroson.

Lassan felfénylik víz alól a
lépcsők napfoltos, tar köve.
Éled a partrész. – Mint a gólya,
kit hosszú lába vinne be,
a zaj úgy gázol most a vízben.
Békát halászik és halat.
Hajnali hét! s piros karingben
áldást mond rám a pesti nap.

Végszó

Ki őrzi, mondd, a régi házat
azóta és ki őrzi a
lépcsők fokát? miféle állat?
kőkígyó vagy márványbika?
kinek fejét paskolja, tépi
az őszi eső és a hó
és rólam mit beszél a régi
és most is bujdosó hahó?

Nehéz éjszakák

Különösen az éjszakák
keservesek. A csillagok
halkan forognak, és a táj
meglobogtatja itt vagy ott
holdfényes, sűrű lombjait,
miközben ketrecében az
elárult lélek úgy vonít,
miként az éhező kuvasz.

Szűzeknek félős hallani
s anyák fülének gyilkosabb
az ágyúdörgésnél, amit
visszhangoz az égboltozat.
Még jó, hogy alszanak szegény
szűzek s álmában újra csak
szelíden nyugtat emlején
anyánk; szelíden nyugszanak,

akik szeretnek és akik
belőlünk élnek. Hallanák
csak az idő patkányait
futkosni rajtunk át meg át:
kihagyva szívük, mint az én
megrettent szívem és velem
imbolyganának feketén
a hosszú, hosszú éjeken.

Elmúlik minden

Ki van velem, ha alkonyodni kezd
a napsütött, a gizgazos világ?
ha visszatér a tűnt idő s ijeszt,
ki vigasztal? ki sejti meg fiát
bennem, kutatva arcvonásaimban?
Az életet ki osztja meg velem?
Talán az ajtót kéne csak kinyissam,
hogy mulatság és dáridó legyen?

Én jól tudom, elmúlik minden egyszer.
De addig is, sok minden fáj, sajog.
Ragyogjatok hát rám szelíd tüzekkel
s szeressetek ti, távol csillagok.

Mint a holdsütés

Szívemnek holdvilága, te
szelíd sütésű szerelem,
örök vonzásodat s vele
hatalmadat énekelem.

Érintenek sugaraid
s beáll azonnal a dagály.
Az érzések hullámait
elindítod s ha majd apály

jön nemsokára, tudni, hogy
elfordultál te tőlem és
mások keservét gyógyítod
szelíden, mint a holdsütés.

Freskó

Kolostorok és várak és hidak
és fák és fák a nyár színében és
öles mezők is látszanak. Kihat
az árnyalás, az enyhe erezés
reánk, akik háromszáz év után
ismerkedünk az őseinkkel. Én
csak félig élek. Könyvem és kutyám
van és szívesen átalmenteném
a nagy szerelmet, szívós és igaz
erényeit e tájnak és a már
halott szíveknek, melyeknek vigasz
s elégtétel volt élet és halál.
E várakban s e hidakban s e szép
kolostorokban megrekedt hitet,
a fényt, a bűnök tiszta szégyenét
átmenteném magamnak s bárkinek,
hogy életünk, mely elsikkad falánk
mohóságában, méltóságosan
áradjon bástyák erdők és palánk
alatt, akár egy bölcs és vén folyam.

Remény és kétségbeesés

Ti, lugasok s ti, lombos ágak,
ösvények, árnyak és ravasz
hegyoldalak, hol a kiáradt
nyáresték úsznak, vagy tavasz
tüzel, ti, nők, ti, könnyű lábak,
ti, tétovázó, szép szemek,
anyám, s te, partot és te, gátat
átszakító emlékezet,
ti, arcvonások és ti, fények,
villámok és ti, záporok,
te, vén folyó, te, lassú élet,
ti, átható és átkozott
szerelmek és ti, tiszta percek,
ti véget értek s élek én,
a gondolat jegébe dermedt
kétségbeesés és remény.

Boldog lehettem volna én

Boldog lehettem volna én
s a béke ízei
nyitott szájamnak szögletén
csordultak volna ki,
ha ezt az életet vakon
tanultam volna meg,
vagy szájatokról olvasom
le, mint a kisdedek, –
ti, véreim s te, népesen
kísérő nemzedék,
ki érzed a történelem
nehéz lehelletét,
az ellenállást, áldozat
füstjét, mi átoson
énrajtam is, ki oly sokat
s balgán kiáltozom.

Ereszd le a szempilláidat

Ereszd le szempilláidat,
emberfölötti sors,
ki élő nők és férfiak
testrészein tiporsz.
Mi láttuk már a háború,
a gyilkos négy elem
villámait s az iszonyú
járványok éktelen
nagy vízióját. Ismerem
a lángoló betűk
értelmét és a hirtelen
beálló csöndet. Üt
talán az óra is, mikor
kihátrálsz rémítő
világunk sírkamráiból,
emberszelídítő.

Máglyán

Halj meg emésztő, szörnyű lángok
nagy gyűrűjében, hogyha nem
szeretsz és szenvedsz; hogyha álnok
szívvel próbálkoztál velem.

A bordazúzó szenvedélyek
benned vadul tomboljanak.
Halódj soká. Érj szörnyű véget. –
Én meg sem ostromoltalak,

csak vártam azt a tiszta percet,
az önfeledtség mámorát,
mit várnak még az elfelejtett
szívek s a fáradt koponyák.

Én virrasztottam és remegtem.
És féltem, fáztam, égtem én.
Te benne éltél a szívemben,
de, jaj, nem éltem benned én!

Jég

Szeretsz? Megsütlek, mint a jégcsap.
Jeges szívem szívedre forr.
Egy hosszú, vad perc és enyém vagy.
Hatalmammal találkozol.

Szemed szemem lesz és a szájad
csupán azt ismételheti,
mit én susogtam. Vallanának
két szív közös emlékei:

a fák az éjben és a holdak,
mik egyre úsznak, ó, az éj,
a csattogás, az összeolvadt
árnyak zenéje, ó, a kéj!…

Te elhiszed, hogy visszabüvöl
minden csodát a szerelem?
Ha elhiszed, hát légy a tükör:
ragyogni vágyom szemeden.

Árnyak

A megbocsátó nők, az árvák,
emlékeinkben élnek oly
szelíden, mint a jó apácák.
Az arcuk tiszta és komoly.

Suhogva jönnek, hogyha hívod
az egyiket, vagy másikat.
Megvigasztalnak és a sírod
fölé kiírják, hogy ki vagy.

Mert tudják ők, hogy eltemetted
örökre sajgó lelkedet
s csupán a húst, a lomha testet
sétáltatod a föld felett.

Mert tudják azt e tiszta árnyak,
sok szűzi és csodás alak,
hogy, jaj, te is csak puszta árny vagy:
önnönmagadnak árnya vagy.

A holdvilágos éjszakákon
a sóhajuk a légbe gyűl.
Te meg fülelsz a földi álom
karjában lélektelenül.

Csöndes éj

A jászol és a barmok és az éj,
a csöndes éj varázsát hívom. Ó,
táncolj, miként a régi éjeken,
tündéri láng, parányi és bohó.

Fenyőfaszag, te részegíts megint!
Forogjatok karácsonyesti fák!
Ringassátok ti Jézust és a zöld
ágak között szülőjét, Máriát.

Csiholj szívünkbe szikrát isteni
szegényeket megejtő szeretet.
Ragyogjatok ti ifjú csillagok
s ti, angyalok megint lebegjetek.

Siessetek ti, régi és ti, új
háromkirályok és ti, pásztorok.
Jöjj csöndes éj! és jöjjetek ti mind,
akikről szívem egykor álmodott.

Ez a mi életünk

Ez a mi életünk: az évek
elszállnak, mint a madarak.
Van, aki sír és visszaréved.
Más holtig zord és vad marad.

A rácsot tépi és a zárka
falának fejjel megy neki.
Nem ír és olvas – és az ágyba
halott szerelmét fekteti.

Én megtanultam félni. Engem
sok minden aggaszt és gyötör.
Megbújnék ifjú, szép szívekben
s lesném, napjuk hogy tündököl.

Derűt szeretnék és nyugalmat.
Erőt kívánnék és hitet.
Szeretném azt, hogy meg se haljak.
Élni szeretnék!… Értitek,

egymás utáni nemzedékek,
hatalmas és szilárd hadak?
Mögöttetek az ezredévek
mohos sziklái hámlanak.

Mit ér a vigasz?

Mit ér a vigasz és a részvét?
Elrontott élet, ami fáj.
Én játszanék és heverésznék
és koldus lennék és király.

Betegség lennék és egészség,
a hús, a vér, a könny, a csók.
Laknám a szíved fecskefészkét.
Tenném a rosszat és a jót.

Én perben állok. Minden élő
tetszés szerint vall és idéz.
S a serdületlen is fölém nő,
mint szerepében a szinész.

Mi sejthető, vagy élni látszik,
hatalmasabb lesz és nagyobb.
Nyújtózkodik, vadul virágzik.
Falat dönt és tör ablakot.

Az élet harcol és kibékül.
Mindenki pusztít és teremt.
Remény, megnyugvás, béke nélkül
csak én fecsérlem a jelent.

Önkívület

Nagy elragadtatás az élet.
Lángol az ég, lángol a föld.
Reszkettetik a szívverések
a levegőt, mely testet ölt.

Hatalmas és vad szárnycsapások
hallatszanak hozzánk, ide
s mi beledobjuk a világot
szemünk nagy sírgödreibe.

Egymásért és a végzet ellen
így lobogunk mi, oly vadul,
hogy úgy tetszik, legyőzhetetlen
akaratunk, miként az Úr.

Ez a két lélek, ez a két test
nem tétovázik, nem inog.
Diadalmasan tüzet éleszt
s ha kell: örökre élni fog.

Több mint az élet

A régi hajnali misék
csodáira emlékszel-e?
Ha fáztunk néha: betakart
a tömjénfüstnek fellege.

Ki árva volt, azt Mária
csókolta szájon és sziven.
A rózsaszagnak fészke volt
ruhájának redőiben.

A gyermek Jézus álmodott
és álmodoztunk még mi is.
Szebb volt ez, mint a sátorok
mélyén imbolygó április.

Több, mint az élet. Jaj, nagyobb
ennél a tűnő szerelem,
a meg-megújuló remény,
a mámor sem lesz sohasem.

Ha szólt a régi orgona,
hát menydörgött és sírt a hit
s mi hallottuk a Jerikót
megostromlóknak kürtjeit.

Boldogok közt boldog

Megaláztak és megszomorítottak.
Átütötték a szivemet
s kínlódásomat látva, rám a hálót
könyörületből kiveted,
magasba rántasz, megjelölsz magadnak,
kihirdeted: Tied vagyok!
hogy kárpótlásul ezért a világért
enyém lesz minden gyarmatod.

S mert terheket viseltem, csak ragyogni,
lobogni kell aztán nekem
és így leszek a boldogok között boldog
és így leszek az örök szerelem,
mely odaadja önmagát egészen
és mégis mindig megmarad. –
Megaláztak és megszomorítottak,
hogy fel is magasztaljanak.

Megaláztak, hogy vigasztalj meg engem
és megszomorítottak, hogy szeress,
hogy kiválassz magadnak és keményen
hirdesd: Az én zsákmányom ez,
az áldozati bárány, mit az Isten
magának követel megint
azért, hogy ez a föld – naprendszerében –
az emberiséggel tovább kering.

Hosszú nyár

Szerelem, barátság, keserűség. –
Oly hosszú ez a nyár!
Tüzes a nap, a lomb sűrű még
és csupa madár.

Csupa fütty, illat, szín, lebegés
a reggel. – A szem
elfárad, orr s fül pihenne, de hát
nem tud sohasem.

Gyűrűzik és úgy összeszorít,
ha dél van, a hő,
hogy egy velem, egy test, mégse vigasz
e vad szerető.

Este még énekes csillagokat
hordoz az ég
és hízik a hold, de a szívemben
nincs más, csak keserűség…

Szerelmes nyár

Egy hosszú, hosszú hársfasor.
Mögötte templom. Tűzpiros
tornyán galambok s fölrepül
egy eltévedt, kis papiros.

Szekér poroszkál. Púpozott
bogárként cammog. Este lesz.
Elalvón sír a zöld bozót
és sírdogál a nyűtt eresz.

Ó, nyári este! Barnuló
felhők az égen. Barnaság.
Szép kedvesem a fűben ül
s a szél cibálja szöghaját,

mint gyermekek dús üstökét.
A sűrűségen átragyog
kerekre nyílt, két nagy szeme,
ezüstös fényű csillagok

s megyek feléje tétován.
A görbe út belém harap.
Ágak cibálják ingemet:
előttem sűrűség, falak

s falkában estém számtalan
vad ordasa. Megyek feléd,
mint egy megállni nem tudó,
szédülten gördülő kerék.

Csupa virágos rét

Csupa virágos ág, szagos
Levegő és ég a világ ma.
Az arcomat legyezgeti
Az elsikló madarak szárnya.
Lebegni és nem siklani
Tetszik az úton most a sikló
S a szüntelen növényi, zöld
Foszforeszkálás álmosító.

El is aludnék már, ha nem
Tartana ébren az, hogy inkább
Az orr habzsolja és a szem
Nyelje azt, amit szagol és lát.
Így lesz a fényből, így a friss
És szép tavaszból vér a testben. –
A boldogság virágos ág
S tudom, hogy ma azt is lemetszem.

Tudom, hogy vadul dobogó
Szívvel, mint aki átkarolja
Azt, akit végtelen szeret,
Tudom, hogy olyan szívdobogva
Fogom ma foglyul ejteni
Az Istent, akit, hogyha itt van,
Meg mégse tudunk tartani
Köréje zárult karjainkban.

Mert úgy siklik ki hirtelen
Az ölelésből, mint a sikló,
Mert elszáll, mint a madarak
S a jó szagú és álmosító
Tavaszban többé már nem őt,
Csupán az árnyát ölelem már
S szemem előtt is csak a zöld
S nem szíve az, ami foszforeszkál.

Ha elaludnék

(1957–1976)

Hegyoldalon

A harangszó szelíden átszáll
a fák fölött és amire
ráeszmélek: már belefoszlott
a földöntúli semmibe.

Utána, mintha csak fülelni
kezdene minden, ami itt
a hegy vízmosta oldalában
buján tenyészik és virít.

A föld is, mintha hallgatózna.
Az anyaföld és a szívem
hangokra les a megzavart csönd
kisimult vízgyűrűiben.

De csak az árnyak sűrűsödnek,
csupán a fényevesztett ég
lesz, mint a gyermek szeme, szűkebb
s a tintánál is feketébb.

Felhők között

Milyen csodálatos vidékek!
Mint egy képeskönyvből kitépett
lapok, egymásra hullanak
a fenyveserdő, a patak,

amely fölött az égbolt este,
csillagoktól körülövezve,
őrködni látszik. – A vasút,
méhek dalát zümmögve, zúg

és egyre feljebb visz, a bűvös
felhők közé. A gond nem üldöz;
csupán egy fáradt árny pihen
szívem legmélyén szeliden.

Szent szerelem

Oly sok csalódás és kudarc után
egy nagy szerelem él még egyre bennem,
él, hajt, virágzik, gyümölcsöt hoz és
elpusztíthatatlan, legyőzhetetlen,
mert táplálója az egész világ,
a nagy mindenség és maga az Isten. –
Ne kérdezd hát, hogy kit is szeretek?
hisz nemhogy arca, még formája sincsen.

Oly gyönyörű ez s olyan szomorú,
hogy néha mintha már igaz se lenne
s nem is az enyém volna már, hanem
a sokaságé, az élők szerelme.
Fel-felkiáltok s aztán magamat,
mint más halandó a nagy napsütésben,
megsokszorozva sokkal többnek és
megdicsőültnek, végtelennek érzem.

Ha elaludnék

Fürdök a fák zöld mosolyában
s álmélkodom az égi rét
bárányain. Ha elaludnék,
mindez szelíden hullna szét,
megsemmisülne, amit érzek,
eltűnne ez a látomás,
helyébe lustán hömpölyögve
és némán mindig újra más
árnyképek s egy szelíd derengés
jönnének, amik közt magam
sem lennék más, csak puszta rezgés,
alaktalan és súlytalan.
Nem lenne körvonal, sem illat,
nem nyílna szét a gondolat,
minden szándéktalan lebegne,
nem érve el az öntudat
felszínét, hogy határozottabb
alakot öltsön, mint az itt
előttem púposodó dombok
és össze-vissza bokraik.

Vallomás

A jászol és a szalma és a Gyermek
átvilágítanak a korokon,
s ahogy a pásztorokat hívták egykor: Gyertek!
így szól a hang ma is. Kezét fogom

mindenkinek, fehérnek, feketének,
ki velem jön újjászületni: a
szegényes, hideg istállóhoz érve
így szólok majd: bocsáss be, Mária,

s letérdelek, ősz fejemet lehajtva;
nem vagyok pásztor és bölcs sem vagyok,
de ismerem a bűneimet és én
valóban már jó lenni akarok.

Zúzmarás világban

Fázós galambok, fázékony szívek,
barátaim helyett barátaim,
minek tűnődnénk az idő
gyors múlása felett?
Éljünk, ahogy lehet.
Egymásnak jeleit
hajnalban, délben, este
figyelve, várva, lesve
vigasztalódjunk. Vigasztaljatok.

Vádbeszéd

A nő, aki a kútba ugrott
félőrülten, s a gyermekek,
kiket apjuk halálra vert és
a többiek, a szeretet

nélkül élő öregek minket
vádló kísérteteink.
Számukra csak pár percnyi részvét
jut az embertől, s megy megint

közömbösen a maga útján,
rút önzésébe dugva be
a fejét. Az elcsigázottak
panaszszavára nincs füle,

a néma esdeklést, a kérést
nem látja meg, hanem rohan,
halászik a zűrzavarosban,
vagy szeretkezik boldogan,

a nő pedig a kútba ugrik
felőrülten, s a gyermekek
meghalnak. Hol az irgalom hát
és a köteles szeretet,

mely a fölösleges haláltól
megmentene és mely a kín
enyhítője. Változzatok meg
önző felebarátaim!

Neked nekem

neked nekem juttatott évek

letépett órák védtelen
arcodra írva

időből-sejtből
épült világ

miként nevezzelek

egyszál-magad
a támadásban

nem harc csak
békés ütközet

Panasz

Anyám meghalt. A meleg fészek,
a szeretet nélkül didergek.
Ki vagyok dobva a világba,
hol szakadékok vannak, vermek,

kegyetlenség van és kemény harc,
ellenfelek dulakodása,
vigyáznom kell, hogy hova lépek,
ki vagyok dobva a világba,

hogy a vén elkényeztetettet
megbüntessék és megfenyítsék,
anyám eddig erejét adta
százegy éves korában is még,

de meghalt és magamra hagyva
rábízom magam a panaszra.

A gyerek és az öreg ember

Katának

A piros ruhás kislány,
gyors, mint egy őzike,
hozzáfutott, repesve
átölelte, mire

a szegény, öreg embert
átjárta az öröm,
azt mondta, hogy „szeretlek”,
egy képletes körön

belül voltak egy percig,
utána szürke lett
az evilági élet
megint. Mért könnyezek?

ne kérdezd, nem felelnék,
fáradtan morzsolom
a napjaimat, bennük
számomra nincs torony.

Nekem ő volt a hős

Ha elaludni nem tudott,
magának a gyerek-
kor dalainak egyikét
dúdolta; a veszett

világban, nagyon öregen
így elaltatta hát
fájdalma dacára is
anyám sajátmagát,

mert zaklatott volt élete,
és elkínzott. Nekem
ő volt a hős, ki végül is
csatát nyer szüntelen.

Menyegzői sátor

Tálalva van; aki akar leülhet,
a menyegzői sátor feldíszítve
várja az ünneplőket, akik egy
fuvolaszóra lépkednek, ekképp
készíti elő az új nemzedékek
világrajöttét az öreg idő.

Legyen áldott…

Reggel felé madárcsapat
fütyörészik a fákon
s az ablakomból a hegyek
pihenő testét látom.
Olyanok, mint a hasaló
agarak, és a tiszta
üveglapszerű láthatár
ragyog a soha vissza
nem térő, drága pillanat
fényében. – Legyen áldott
a kertész, aki anyaként
gondozza a virágot;
a földműves, ki lovakat
hajt és kifárad estig
és aratáskor ágy helyett
az anyaföldre fekszik;
a munkás, aki robotol
magának és a gyárnak
és áldottak az asszonyok,
kik gyermekükre várnak.

Regényes sétány

Itt ülnék olykor este,
mikor a lombon át,
mintha gyöngyszem peregne,
látni a hold sugarát.

Bódít a lombszag ilyenkor,
suhogtat halkan a fa,
libegve hull a galambtoll,
s szíven szúr a rózsa szaga.

Rónay Györgynek

Mit mondhatnék neked, kit ismerek
s ki ismersz engem? Köztünk nincs beszéd.
E néhány sor sem bűvöl, hízeleg –
csak összefogja mindkettőnk nevét.

[Ajánlás a Szitáló évekhez]

Ki ezt a könyvet olvasod,
ne feledkezz meg arról,
hogy minden sor torz és balog
és minden ríme karcol.

Axinak

A hó elolvad. Süt a nap.
Nedves a föld.
Keresd, hol van az ibolya
a sok-sok zöld

levél között, a fűben, a
domboldalon.
Ha megtaláltad, szólj nekem,
ki a rigókat hallgatom.

[Virágok és virágok és virágok]

Virágok és virágok és virágok:
ezeket halmoznám ide,
és belecsókolnám a hálát
s szeretetemet a kezeibe.

Vattay Elemérnek

Miért nem haltunk meg mi mindahányan?
Az írott béke békét nem szerez.
Romok között, ábrándjaink porában
ténfergek, s vallom, hogy nem élet ez.
Én vádolok, és vallom: ezt a vádat
az ég és a föld urai
nem hallják meg, mert – szégyen és gyalázat –
nem is akarják hallani.

Az igazi elveszettek

Az Ara Coeli-hez a lépcsőn
térden csúsznak fel a vezeklők;
akik teljesen elvadultak,
gondolkodás nélkül a gyeplőt

elengedik: ahogy kivánják,
ahogy akarják, úgy legyen, még
akkor is, hogyha ez okozza
mindannyiuknak is a vesztét,

berohannak a büntetésbe,
mely lesújt mindenképpen rájuk,
ravaszkodni próbálnak, aztán
szitkokkal teli lesz a szájuk;

álarcot öltenek magukra,
színt játszanak a börtönükben,
eggyé lesznek minden mocsokkal
s nem érez szégyent egyikük sem.

Ők az igazi elveszettek.
Értük többé senki se reszket.

Végszavak

Sokan szeretnék Nérót játszani,
és nem zavarnák a jajkiáltások,
a zűrzavar, a vad tülekedés;
a festékül felhasználnák a lángot,

a díszletük az égő város lenne,
belemerülnének az őrületbe,
hol nincs határ, felismerés és korlát,
a mindent merés tettét gyakorolnák.

Függelék

Albumlap
(Régimódi történet)

Z. baronesse-szel, nagyanyai örökségképpen hátrahagyott jóakarómmal ültem a piros ernyő alatt, a már nagyon is nyárias svábhegyi kertben. Az idős hölgy nyakát nagy, lila kendő melengette, bár a hőség érezhető volt. A felhők álltak.

– Ugye, kedves, milyen gyönyörű időnk van – tette rám kezét a baronesse hirtelen. – Szép, igen szép idő. De hiába, mégsem olyan, mint a mi hegyeink között. Tudja, hogy megvénültem, igen sokat gondolok a régi időkre, mikről maga hallomásból, vagy egyáltalán nem is tud. A szép kolozsvári napokra a kedves mamával, no és a többi rokonnal. Ó – jutott eszébe hirtelen –, miért nem hozza már egyszer magával?

– Tóni néni – válaszoltam tisztelettel –, hisz tudja, hogy mama nem szívesen megy el hazulról. Fáj a lába.

– Hát persze! Tudom, tudom s bizony sajnálom is nagyon. Pedig egy időben a legszebb és leggyorsabb lábak voltak egész Erdélyben.

Sóhajtott érzelgősen és meghatódottan elhúzva az utolsó szót, a választékosság és öregség nyomatékával. Nem először s talán nem is utolszor néztem rá akkor a késői utód sajnálkozásával. Észrevette, mert körülményesen és gondosan végignézett.

– Rosszul öltözködik, kedves. Nem hordja elég kellemmel a ruháit. S ez a boglyas haj! Pedig minő csinos fiatalember lenne. Nem mintha bírálni akarnám. De a mai fiatalság hallatlanul gondatlan. Nevet? Pedig igazam van. Mi, öregek, ha erre gondolt, csak szórakozottak vagyunk. Csak? Nem! Főleg. Ez a mi betegségünk. Hiszen már lassan meg is haltunk.

– Ugyan, Tóni néni – próbáltam meghazudtolni a természetest –, ilyen korban még gondolni sem lehet erre.

– De bizony, fiam. Már a gyűrűimet sem látni ki a sírból. A kedves mama, az még fiatal. De mi? Nagyon kevesen vagyunk már. S csak néha hallunk hírt egymásról, mintha más bolygókon élnénk. Tegnap igen, tegnap még hírt vettem valakiről, kit akkoriban régen mindnyájan nagyon szerettünk, de hogy ez még egyszer megtörténjék, nem hiszem.

Kifogyott a lélegzete, aztán ravaszul elmosolyodott.

– Szeretné tudni, hogy ki az? Látom az orrán, milyen kíváncsi. Persze, egy ilyen újdondász, kis ugrifüles írócska, mi más is lehetne. Mellékesen említem meg, kedves, még mindig nem hagyott fel evvel a bolondsággal? Nem? Hát hiszen tudhattam volna! Már kisgyerek korában is ilyen különc és fékezhetetlen volt.

– Nagyon kedves, Tóni néni. Ez igazán érdekes, nem fogom elfelejteni. De azt hiszem, valami különösebbet is tartogat számomra.

– Várjon, várjon! Előbb valami frissítőt hozatok. Ugye, valami édeset akar? Szóljon, legyen szíves, Frigyesnek, hogy a vaníliásból adjon magának.

*

– Hát – kezdte, hogy újra melléje ültem –, a kilencvenes években történt. Lent laktunk, tudja, Kolozsváron, a Majális utcában. Nem merem biztosra mondani, de úgy hiszem, a 18-as számban, maguk, kedves, a 13-asban, közöttünk pedig majdnem Tolnaiék. Megboldogult, szegény anyám nem volt jóba velük, mert mulatós népek voltak, amolyan elszegényedett bohémfajta kisbárók.

Három fiú volt a családban, magas, szép emberek, de a legfeltűnőbb közöttük a legidősebb volt, Tolnai Gáspár, nagy, magos homlokkal, barna pakomparttal és hatalmas, szinte emberfeletti erővel. Szakadatlan mulatott, húzatta a szerenádot ennek is, annak is, cimborált és éjszakázott, egyszóval haszontalan fráter volt. Nem gondolta arról, bizony senki, hogy házasságon jár az esze. Mulatós, örök legényember volt a számunkra és punktum. Mindenki odavolt a csodálkozástól, mikor a szép Héthelyi Biancát eljegyezte. Mindenki a jó fogásról beszélt, szinte tekintetbe sem véve a frigy kötelékeinek fontosságát, mely kétoldalú.

Szegény Bianca, úgy szerette ezt a férfit, hogy még világnak is ment volna vele, ha a szülei ellene fordultak volna. De hát egyetlen lány volt. Hogy is akarták volna boldogtalannak látni szegényt az öregek.

– Te tudod, lányom, mit akarsz – mondta Héthelyi Mózes –, elég idős vagy, de én a te helyedben meggondolnám kétszer is ezt a házasságot.

Bianca, szegény, örült, hogy rosszabbat nem hallott a Tolnai fiúról, hogy mulatós és könnyelmű, csélcsap és préda – megcsókolta az apját és bizonygatta váltig, hogy ő pedig nem tud nélküle élni ezen a földön. Nem és nem. Mit volt mit tenni. A rövid jegyesség után, nemsokára megtörtént az esküvő. A fiatalok Sóvárdára költöztek, hol az asszonynak földbirtoka volt.

Tudja, fiam, Sóvárda nem valami nagy hely. Nagyobb község, nagy szántókkal és legelőkkel, föntebb a kipusztíthatatlan erdők szövevényével. Sok mindent nem lehet itt csinálni, élni a családnak legföljebb, ami sokunknak éppen elég. Hanem a szomszédságban van, pár órányira kocsin, Parajd, a kisnemesség vára, amolyan szórakozóhely, fürdő és nyaraló.

Nos, egy ideig minden jól ment, de évek múltával, hogy az asszony már két fiát szoktatta a lóhoz, a férfi, ki addig úgy látszott, megkomolyodik, megbolondult. A csöndes és hosszú évek után kitört belőle a régi, a valójában nem feledett, a mindig éber és nyugtalan szenvedély, a nyugton nem maradás, dáridóra dáridó és hajnalig részegség. Először másodnaponkint, majd minden áldott nap átkocsizott Parajdra, az új és feneketlen torkú cimborák közé, elhárítón mindent, ami a családját érintette. Ha otthon volt, feszengett és kínozta mindazokat, akik körülötte voltak, csupa unalomból és gyötrődésből, a lelkiismeret által furdaltak elvakult kíméletlenségével.

A pénz pedig fogyott. Adósságok és számlák – adósságok a végtelenségig. Lassan a ház, az egész birtok, a mintaménes meg volt terhelve, s a férfi az asszony ékszereit kezdte eladogatni. A pénz úszott az asszony szüleitől az asszonyhoz és tőle a férjhez, ki mint egy telhetetlen tolvaj, fosztogatta azt. Aztán eljött az idő, mikor már nem volt miből és honnan cigányozni és beverni a tükröket. Akkor a férfi, anélkül hogy elbúcsúzott vagy magyarázatát adta volna, elutazott. Talán a nagyvárosi fények felé, belebolondulni és elveszni egészen.

Az asszonyt már szülei sem segíthették. Pusztaság fogta körül: rom és üszök. Tetézve pedig a bajt, Schwartz Armand, kolozsvári ügyvéd árverést tűzetett ki minden ingó és ingatlanra a váltók miatt, melyekre Tolnai Gáspár szép, gömbölyded betűkkel hamisította felesége nevét. A félelmetes ügyvéd azonban az árverés előtt meglátogatta Biancát.

Bizonyára érdekelni fogja ez az újabb szereplő, ez az akkoriban hírhedt és mindenki részéről jól ismert uzsorás. Valahol Udvarhelyen volt az irodája, kis sötét ól, de valójában uzsorával foglalkozott, s kevesen voltak közöttünk, kik nem szerepeltek volna ügyfelei között. (A romlásunk, bizony, már akkor kezdődött, szétzüllesztve azt az osztályt, mely összetartani és segíteni lett volna hivatott.) Ez a zugprókátor állandóan feketében járt, bodros fején nagy köcsögkalappal, mely lent, a tarkóján feküdt. Az árverés pénteken volt s ő csütörtökön látogatott el Biancához kis, kétkerekű gigen, mely valamikor Szilvásy Gedeon báróhoz tartozott, több rendbeli ingatlannal együtt. Az ügyvéd a látogatás alkalmával nagy Lavallière-nyakkendőt hordott és negédes kézcsókolommal köszönt az asszonynak.

– Hát, méltóságos asszony, eljöttem volna, mivel hátha mégis sikerülne a kellemetlen s – megértem – bizonyára elkeserítő hivatalos eljárás előtt személyesen elintéznünk, így kettecskén az üzletet. Schwartz Armand, kérném alássan, ellentétben a híresztelésekkel szemben, igen jószívű és kuláns ember. Könyörgök, báróné, beszéljünk nyugodtan és okosan, mint üzletemberek, hátha sikerül valami kiutat találnunk, mind a báróné, mind a magam megelégedésére.

Mindezt egy szuszra mondta el, magabiztosan, elégedetten vigyorogva szakállába.

Hát igen, az ő részéről igen csekély dologról lett volna szó, olyan csekély dologról, mely az asszony helyzetében, hogy szüleihez már nem fordulhatott, mentség lehetett volna, kiút, olyan szabadulás, mely valójában zsákutca és pokol. Mindössze meleg és erős barátság közte és az uzsorás között, aztán jómód, a lelkiismeret lassú elhamvadása, versenyfutás a saját magunkkal szemben érzett megvetéssel és undorral együtt, míg valami megvált ettől, mégpedig az engesztelhetetlen pokoltűz számára.

Hogy mi történt kettejük között, azt nem tudni. De engedje figyelmeztetnem az előbbi, sokkal előbbi generáció azon szokására, mely emelkedetté, s bizony, valljuk be, a köztudat nyelvén „előkelővé” tette azt a legnagyobb megpróbáltatások idején. Elég azonban hozzá, hogy a súly, mely vállát nyomta, nem könnyebbedett, de nehezült. Két fiával állt árván a szemek és fülek pergőtüzében.

Most pedig figyeljen ide. Mások sok mindenfélét próbáltak volna, ezt vagy amazt, élni mások nyakán, tornázni az életművészek módjára. Bianca azonban kivétel volt. – Azt hiszem, ismeri a kis, román stílű Miatyánk templomot Sóvárdán. Bianca négy álló óra hosszat imádkozott itt a Legnagyobb Tanácsadóhoz, térden a hideg kövön, a függő mécs pislogó fényében, míg világosan látta az egyetlen utat, melyet követnie kell. – Istenem, könnyű nekünk mondani, hogy „út” és „követni”. Biancának áldozat volt ez, egyúttal megváltás is: halál és feltámadás! Elgyengülni látszott és megerősödött. Megismert és látott.

Két szelíd kisfia volt. Fürtös, ártatlan gyermekek, kik értetlenül álltak az élettel és idővel szemben. Értsenek hát majd, mentsenek és ítélkezzenek. Legyen belőlük szerencsétlen apjuknak földi és égi szószólójuk. – Bianca tehát a nagyobbikat beadta a kispapokhoz, az áldott emlékezetű Perényi püspök segítségével, míg a kicsit a szelíd ferencesekhez, utóbb hadd menjen ő is papnak. Bianca pedig elment Brazíliába fekete apácának.

*

A tavaszi ég lassan sötétedni kezdett. Z. baronesse fázósan húzta össze magát. Sokáig hallgattunk.

Aztán felálltam. Búcsúzni készültem. De az idős hölgy izgatottan rám kiáltott:

– Ne menjen még. Nézze, magának megmutatom a levelet, amit Bianca írt.

Összegyűrt kis papírdarabot halászott elő öléből. Kíváncsian és illetődötten betűztem az egyenes betűket. Így szólt:

„Dícsértessék az Úr Jézus! Esztendők óta egyre jobban gyötör az önvád, hogy megfutottam anyai kötelességem elől, és fiaimat, talán a szent hivatás minden érzése nélkül kényszerítettem az egyházi rendbe. Nagy megnyugvásomra lenne, ha értesítenél sorsukról. Dolores nővér.”

Csak ennyi volt. Pár szó. Z. baronesse-re néztem, ő vissza rám. Elszíntelenedő szeme különösen égett.

– Megírtam neki Isten legszebb kegyelmét, hogy fiaiból az Úr legjobb szolgái lettek. A Hivatás harcos katonái.

Nagy botjára támaszkodva még mindig ott állt a kertben, hogy én a villamoshoz ballagtam. Nyakán a lila kendő alig észrevehetően lobogott. Úgy nyolc óra felé lehetett.

(1938)

Ferenczy Béni és könyve

Az emberi nagyság nem hivalkodik, inkább rejtőzködik. Ez az eset Ferenczy Bénivel is. Számos évtizeden át harcolt a tökéletességért; minden vásári zaj nélkül dolgozott, szigorú fegyelmezettséggel, és hosszú ideje már egyike, ha nem legkiemelkedőbb élő alakja, a magyar szellemi élet kiválasztottjainak. Nemrégiben megjelent könyve, az Írás és kép világosan igazolja a nagy tömegek előtt is, hogy egy arasszal sem kisebb ragyogó tehetségű apjánál, Ferenczy Károlynál, és világhírű nővérénél, Noéminél, sőt náluk valamivel színesebb, valamivel izgalmasabb jelenség, mivel nemcsak szobrász, hanem festő és író is egy személyben.

Könyvében a fellelhető írásait (egy terjedelmesebb szaktanulmány kivételével) és képzőművészeti alkotásainak egy töredékét találjuk. Vegyük szemügyre először Ferenczyt, az írót.

Ami rangját meghaladja és képzőművész írótársai fölé emeli, az írásainak vallomásszerűsége, vagyis bensőséges, megrázó, egyetlen és igazi az, amit ír. Íme egy – bennünket különösen érdeklő – részlet a hajdani Csillagban megjelent Nagybányai emlékeim című vázlatból: „Apám ateistának vallotta magát – sőt, mikor én magam, a francia gótika hatása alatt, 1912-ben visszatértem a valláshoz és a katolikus élethez, apám kétségbe volt esve, mélységes szomorúsággal többször kereste az egyedüllétet velem, vacsora után, ha a többiek már lefeküdtek, vagy hosszú sétára hívott és próbálta kibeszélni belőlem a babonát, a fekete tévtanokat, ahogy mondta, kiszínezve előttem a természettudományos világnézet szépségeit.”

Nagyszerű erényei közé tartozik az érzékletessége; ahogyan az utolsó előtt megeleveníti az elmúlt időt: alakjai élő emberekké válnak, a városok valóban léteznek, úgy, mint a legjobb íróknál. Nagybányáról jobb képet senki sem rajzolt Ferenczynél, még a kivételes tehetségű író, Tersánszky sem. Mi az oka ennek? – Ferenczy az életről vall, a legfontosabbról, arról, ami valóban volt és még mindig fogva tartja. Ezért oly élesek a képei, ezért oly bensőséges, amit felidéz.

Kivételesen művelt és képzett művész, és mégis mind többet és többet akar. „Életem alkonyához érve”, írja a Könyvekről című tanulmányában, mely a Vigiliában is megjelent annak idején, „az agg Catóval együtt már sokszor szerettem volna görögül tanulni, vagy Szókratésszel a siralomházban, két héttel az elmúlás előtt, zeneleckéket adni, hogy hamar pótoljam még – amíg nem késő – műveltségem hiányait.” – „Élj – az utolsó pillanatig!” kiált fel, „a tudás, az ismeret gyarapítása mindig cél – az élet befejezéséig.” Micsoda eltökéltség és hősiesség! S mindez nem szerepjátszás. Akik közelebbről ismerik Ferenczyt, jól tudják, mennyire igaz ez az utolsó betűig. Dolgozni, tanulni, tanítani, a felismert kötelességet mindenáron teljesíteni, ezek életének az összetevői. Nem csoda tehát, hogy amikor pár évvel ezelőtt – egy súlyos betegség folytán – a jobb keze hasznavehetetlenné vált, rövid pár hónap alatt hallatlan akaraterővel megtanult bal kézzel rajzolni, mintázni. A könyvben is szereplő Aranykor szobra (1959) már ebből az időből származik, s el nem múló szépsége éppen olyan vitathatatlan, mint a többieké. Sőt ebben mintha még valami többlet is jelentkeznék.

Érdekes és jellemző a kétségbeesése, amikor – egy olaszországi utazás után – Útilevél Itáliából című tanulmányában lemondóan hasonlítja össze a XX. század művészetét a régiek alkotásaival. „Micsoda szégyene ez a korunknak!” – írja a velencei modern képtárról. S ez világít rá a legjobban művészi alkatára. Mert Ferenczy ortodox és forradalmár egy személyben, a legszerencsésebb vegyülék, mely csak a kivételesek sajátossága. Ugyanerre a következtetésre jutunk képzőművészeti alkotásainak summázása után is.

S most néhány sor még arról, ahogyan Ferenczy ír. Mondatszerkesztése, mellyel a szöveget építi, teljesen egyéni. Furcsa – helyenként meghökkentő – nyelvi villanásokat találunk itt-ott, amik arra mutatnak, hogy mondanivalója lávaszerűen tör elő, s – amint már előzőleg is mondottam – egy a vallomással és erősen hasonlít a gyónáshoz. Ferenczy nem írott szövegben gondolkodik.

Képzőművészeti alkotásaira térve, Genthon utószavára utalok. Ő a valódi szakértő és műértő, s amit Ferenczyről és műveiről leír, nagyrészt hiteles és helyénvaló. Genthon, míg a szobrokról és érmekről nagyjából külön-külön is ír, addig a vízfestményekről, tus-, szén- és ceruzarajzokról csak általánosságban, bár megjegyzi, hogy Ferenczy ilyen irányú alkotásai „a magyar rajz történetében az egyik legszebb fejezetet jelentik”. Úgy tűnik fel előttem, hogy műtörténészeink általánosnak mondható sajátossága alárendelni minden mást az olajfestménynek és szobroknak. S ezt igazolja Genthon fent idézett igen helyes megállapításának nem éppen szerencsés (talán hanyagul megírt?) bevezetője: „Kevés szobrász munkásságában játszik oly jelentékeny és vonzó szerepet a rajzolás, mint Ferenczy Béniében. A rajz, az akvarell ezúttal nemcsak előkészíti a szobor vagy az érem megszületését, hanem gyakran öncélúvá válik.” Ezek szerint Ferenczy csak szobrász lenne és minden más műfajban alkotott munkája csak előtanulmány – Genthon szerint – a későbbi szobrokhoz vagy érmekhez, azoktól a rajzoktól eltekintve, melyek „öncélúvá” váltak. Úgyszintén sajnálatos, hogy különösebb figyelmet nem szentel annak a kisszobor-sorozatnak sem, mely gyermekeket ábrázol, holott úgy tűnik fel, kevés ilyen bensőséges és elragadó kisplasztikát ismerünk a világon. A gyermek Jézus elindul, s más szobrai is a legnagyobb egyszerűséggel megoldott, megindító remekművek.

A könyvet a Magvető Kiadó adta ki, sokat fáradozva, hogy az méltó legyen a művész alkotásaihoz. Ezért minden elismerést megérdemel. Sajnos, a színek itt-ott – nyomdatechnikai okokból – nem ugyanazok, mint az eredetieknél. Viszont nem egynek a reprodukálása nagyszerűen sikerült: megpillantásukkor az örökkévaló szépség farkasszemez velünk.

(1961)

Naplómból

Két ellentétes író

Maurice Druon nem nagy író. Sokszor érezni műveiben a zolai hatást. Regényei laza szerkesztésűek, nyelvezete száraz és nem eléggé érzékletes. Máskülönben Kessel unokaöccse, csak annál különb. De időnként olyan mélységeket ér el, hogy bámulunk. Úgy tűnik, mintha ez az író értéktelen, háborús pénzzel játszana, míg aztán egyszerre csak, egészen váratlanul aranydukátot dob az asztal közepére. A Les grandes familles-ban, mely magyarul is megjelent, egy helyütt így ír: „Az öregség minden formája vezeklés.”

Regénye egyik alakját elviszi az őrültek házába, s az eliszonyodik ugyan, de úgy gondolja, hogy ezekben a betegekben már semmilyen érzék sincs ahhoz, hogy felfogják szenvedéseiket. S ezt a véleményét az őt kísérő domonkos atyának is elmondja. Ez utóbbi így válaszol: „Éppen annyi van, hogy szenvedjenek. És állítom, hogy valamennyien szenvednek is, mégpedig borzasztóan. Azok, akik állandóan vagy időnként eszüknél vannak, azért szenvednek, mert tudatában vannak elesettségüknek, akik pedig már nincsenek észnél, azok másként, de ugyanolyan kegyetlenül. Például azt mondják egy bolondról, hogy csípővasnak hiszi magát; ez nem igaz, ő csípővas akar lenni és mind azt bizonyítja neki, hogy nem az, s így általános elutasításba ütközik, nemcsak az emberek részéről, hanem az egész teremtett világ részéről.”

Csodáljuk ezt a két idézetet? Igen. De elszomorodunk, mikor jóval előbb a következő léha és hazug sorokat olvassuk: „Rögtön utána halkított a zenekar, a kövér magyar pedig előlépett, kitolt pocakkal, kezében a hegedű. – Ó, mennyi csinos nő, mennyi csinos nő – kiáltott fel. – Egy csokor virág. Mit óhajtanak hallani a hölgyek?… No, akkor egy jellegzetes magyar keringőt!” Itt stílusa megbocsáthatatlanul súlytalan, abban pedig, amit mond, egy enyhe és egy súlyos tévedés van. Igaz, nem írhat mindenki remekműveket, amikben minden nemes anyagból és minden a helyén van. Elégedjünk meg a többi írónál helyenként megcsillanó arannyal.

*

Most Valéry Larbaud Fermina Marquez című regényét olvasom. Tündöklően üde írás, kifejező, kerek mondatokkal. Ebben a könyvben olvastam először Henry Pereyve-ről, ki Szűz Máriához intézett imájában a következőket mondja: „Könyörülj azokon, akik szerették egymást, s akiket elválasztottak egymástól… Könyörülj a szív magányán.” Ez utóbbi különösen szép.

Larbaud bizonyos tekintetben egyenletesebb és higgadtabb író, mint Mauriac, ki egy-két remekművétől eltekintve a fecsegés bűnébe esik. Larbaud végtelen gyöngédséggel rajzolja meg alakjait: a leírásokban oly szűkszavú, mint Csehov, kinek ez volt egyik főereje, s ami a meglepőbb, ez az író nemcsak jól ír, hanem amellett bölcs is, bölcsességét szerényen viseli, mint ahogyan a gazdagságát, hiszen tudjuk, hogy milliomos volt, nem szerette. Az egyik helyen így ír: „Szeretett volna elsüllyedni szégyenében, szerette volna megtagadni ezeket a mondatokat. Ha legalább leírta volna, most kitörölhetné őket. De nincs olyan törlő a világon, amely mások emlékezetéből kitörölhetné a mi szavainkat.” Majd: „A regények újdonságot jelentettek a számára, nem vette észre a mese mögött az irodalmi fogásokat, a sok ismétlést, az elcsépelt fordulatokat… Fermina úgy érezte magát, mint azok a színházlátogatók, akik még sose láttak kulisszákat és minden gyanakvás nélkül csodálják a díszleteket.” Később: „Egy csöppet sem csodálkozott, hogy lemondott az alázat és az áhítat kereséséről: inkább természetesnek találta, hiszen túléljük érzéseinket, mint ahogy túléljük az évszakokat.”

Van valami közös Larbaud-nál és Mauriacnál, s ez, úgy hiszem, az, hogy mindketten alaposan ismerték a keresztény hitirodalmat, a szentek életét, imáikat és írásaikat, mik számunkra fennmaradtak. Az alázat nyelvén beszélnek, avval a különbséggel, hogy Mauriacnál ez – kivált későbbi írásaiban – igen gyakran gépiessé válik. Mauriac regényeit hajdan nagyon szerettem, csodáltam világos, tiszta képeit, s azt a készséget, ahogyan a lényeget megmarkolja. Legjobb írásaiban, ugyanúgy, mint az életben látjuk, az egyén szerencsétlensége körülhatárolt, saját magára és legszűkebb környezetére korlátozódik, miközben az évszakok nem fukarkodnak a gazdagságukkal, s a többi ember tovább éli megszokott életét, vagyis az élet megy tovább.

Krúdyról

Súlyos szív- és idegbeteg volt. Arcképét nézve megdöbbenek: egy megszállott, aki féken tartja, féken tudja tartani magát, olyannyira, hogy eszeveszett társas életet él és közben mérhetetlen sokat alkot. Mikor volt erre ideje, hogyan volt erre ideje, hiszen kocsmáról kocsmára járt. Micsoda indulatokat hordozott magában, másrészt milyen türelmes alázattal és szorgalommal írja a műveit. Ő a magyar elbeszélő irodalom legnagyobb rejtélye és egyben ő az, aki egyedüli világméretű prózaírónk. Voltaképpen szinte állandóan „leleplez”, még Petőfit sem kímélve, de ezt olyan finomsággal, kellemmel teszi, hogy keserű szájízünk nem marad. Ennek az az oka, hogy mint minden nagy író, szereti az alakjait. Átfogó ereje óriási. Szendrey Júliáról és Petőfi Zoltánról szóló írásai nemcsak csodálatos alkotások, hanem egyben figyelmeztetésül szolgálnak: a nagy művészek a környezetükbe kerülő embereket kilódítják eredeti pályájukról és örökségük is vészterhes. Vörösmartyról két-három oldalt ír oly módon, hogy legnagyobbrészt „bájosan elcsacsog’’ – mint ahogy 99 éves édesanyám mondja –, de aztán pár sorban abban a félelmetes komorságban villantja fel őt, amilyen ez a nagy költő élete utolsó éveiben volt. Kemény Zsigmondról szólva ellágyul, mintha valamilyen távoli rokonságot érezne vele. A hírhedt Gasparone alakja nemcsak minket, őt magát is szórakoztatja, ugyanakkor szánja is, mint az egész őrült világot. Vágya az ártatlanság, de ártatlan embereket nem tud ábrázolni. A kék szalag hősének leányalakja valószínűtlen. Koráról, írásmódja segítségével, mely fedőrétegül szolgál, gyilkos őszinteséggel ír; a katonák a harctéren szenvednek és meghalnak, mialatt Pest mulat. Saját magát is „kiadja”. Az Aranykéz-utcai szép napokban Bimm úrfi, ez a nagyon is alvilági fiatalember ő maga. S bár az írók, ha magukról írnak, jobbára dadognak vagy mellébeszélnek – talán Hemingwayt kivéve –, Krúdy határozott könyörtelenséggel, persze a szépírás minden eszközének segítségbe vételével, vall fiatalkori züllöttségéről.

Pest-Budai séták című könyvét olvasva, újra megállapítottam, hogy Krúdy kisebb írásai jobbak a regényeinél: ezek alapján a legnagyobbak között van a helye. Amit Krúdynál legjobban csodálok, az a nyelvezete, fegyelmezettsége, biztonsága, s nem utolsósorban megdöbbentően pontos ítélőképessége, amivel a különböző nemzedékeket, korokat (Írói arcképek) bemutatja, éspedig oly hitelesen, hogy pillanatnyi kétségünk sincsen afelől: valóban ilyenek voltak. Alig vehető észre ugyan, de valójában minden írásában állást foglal, csakhogy ezt végtelenül finoman teszi, szinte mellékesen, ami természetesen nem igaz.

A XX. századi életformát és légkört megvetendőnek tartja és vallja. A bomlás kétségtelenül akkor, vagy valamivel előbb kezdődik. De mit szólna korunk viszonyaihoz, a hatványozott ziláltságra, mely mindannyiunkat jellemez. Gordonka című írásában többek között ez áll: „De jó lett volna akkoriban Pesten járni, amikor valódi krinolinban repült a dáma, a szerelmesek nyugodtan bíztak az időben s évekig epedtek az első csókért: senki nem sietett, csak a lóvasút, a tavaszi séta nagy élmény volt, és esténként mindenkinek volt ideje a hold állását megfigyelni.” Ez Krúdy ábrándja a XX. századdal szemben: egy korábbi, viszonylagos „aranykorról” álmodozik.

Édesanyám, aki a faggyúgyertya korában született, nagyon szereti Krúdyt, valószínűleg azért, mert gyermekkorára és ifjúságára emlékezteti. Voltaképpen egy Krúdy-mű alakja lehetne. Matuzsálemi kort elérve beszámol arról, ha egy madár az ablakpárkányra száll, mindennap aggódva kérdezi meg, hogy jó volt-e a napom, s nemrégiben elmondta nekem, hogy ha nem tud elaludni, régi, gyerekkori altatódalokat dúdol magában.

De vajon az az „aranykor”, amit Krúdy visszakívánt, valóban aranykor volt-e? Semmiképpen sem. Anyai nagyanyám, akinek emlékiratairól Berde Mária a Kemény Zsigmond Társaság 1928-as évkönyvében Erdélyi Vormärz címmel tanulmányt írt, 45 éves korára elözvegyült és viszonylag elszegényedett: nem tarthatott szolgasereget, még komornája sem volt. De a haját nem tudta és nem is akarta saját maga fésülni. Ezt két lányára hagyta. Z., az elszegényedett nemes úr ivócimborájával társulva feltörte Turn-Taxis hercegné sírboltját s a halottat ékszereitől megszabadították. Egy parasztasszony, ahogyan anyám meséli, arra az időre, amikor a munkáját a szántóföldeken végezte, gyermekét térdig a földbe ásta, hogy ne alkalmatlankodjon neki. A gyermek persze meghalt. Az emberek, ha hosszabb útra mentek kocsival, karabélyt és kardot vittek magukkal, a gyalogos meg fütyköst. Kár is tovább sorolni. Az emberiség mind többet akar, mindinkább jobb életet, ugyanakkor mind jobban elvadul. Pszichopata világban élünk.

Édesanyám

Kilencvenkilenc éves. Gerince elferdült, mivel egyszer a kályhából kicsapó láng a ruhájába kapott és alaposan megégett. Akkor sokáig kellett feküdnie, feküdni pedig csak egyik oldalán tudott, mert a másik csupa seb volt. Így lett, szegény, görbe. De a lelke és a szíve egyenes és tiszta maradt. Érdeklődése most is hihetetlen sok irányú, pedig két éve már nem tud olvasni. Utoljára Hérodotoszt forgatta. Nagyon sokat voltunk együtt, legtöbbnyire beszélgetés nélkül, mint azok a nagyon ritka emberek, akik olyan meghittségben élnek, hogy a beszéd már szinte szükségtelen a számukra. Együtt vannak egy kertben, egy szobában, mindegyik végzi külön-külön a munkáját és el is merül abban, mégis egyek, egymásért élnek. Így vagyunk mi is. Természetesen mindkettőnk nehéz és szomorú élete is hozzájárult és járul ahhoz, hogy keveset beszéltünk, illetve beszélünk egymással. A derűs pillanatok vagy órák, hiszen ilyenek mindenki életében vannak, sokszor a mi „lakatra zárt” szájunkat is megnyitották. Egyszer megkérdeztem tőle: „Mama, ha egy rablógyilkos jönne be a szobába, ahol maga egyedül van és az asztalon egy revolver heverne, lelőné-e a gonosztevőt?” – „Nem, fiam” – válaszolta. – „De akkor az megölné magát” – folytattam a tréfálkozást. „Elfutnék, fiam” – volt a válasz. „De maga már nem tud futni – mondtam. – Értse meg, hogy csak úgy menekülhetne meg, ha használná a fegyvert.” – „Én, fiam, ezt nem tudnám megtenni” – zárta le a beszélgetést. Pacifista? Nem! Krisztusi hitben él: ez az ereje és másokkal szemben ez a gyengesége. Szolgál és kiszolgáltatja magát. Tűr, mert hisz Istenben. Gyakran idézi Arany Jánost:

Mert szegénynek drága kincs a hit,
tűrni és remélni megtanít…

Az ő életénél szebbről nem tudok, és odaadóbbat nem ismerek. Mindenről, ami anyagi, lemond, és időnként korholja magát. „Mihaszna, hitvány vénasszony vagyok” – mondja panaszkodva; mert ez – bár nem igaz, hiszen nekem ő főz ma is – valami hamis elképzelés folytán, valóban fáj neki. Mosna és vasalna is rám, és orvoshoz menne, ha erre szükségem van. Valaha kastélyban lakott, ma egy heverője van, megszokott széke, néhány ruhadarabja és a vágya, hogy segítsen, minél többet dolgozzon, és az ábrándja, hogy minden újabb napom szebb és jobb legyen. Mondtam már többször neki, hogy ez lehetetlen, ez abszurd valami: ezt megérti, és mégsem tud beletörődni. Ő az örök anya, aki a lehetetlent is lehetőnek tartja.

Az író kegyetlen, és a fiú, én, az anyám gyermeke előrelátó: ő nagyon öreg, én viszont több súlyos betegséggel birkózom, ezért egyszer megkérdeztem tőle, mit csinálna, ha meghalnék: „Behunynám a szememet és én is meghalnék.” Milyen megdöbbentően egyszerű és szelíd vallomás. Semmi sincs ebben az öngyilkosok zavart és dúlt szilajságából. Ez a mondat azt jelenti, hogy az életének nélkülem nem lenne értelme, és a szegény, fáradt, igen öreg szervezet, amit mindennap munkába fog, feladná a hiábavaló harcot a további életért.

Ugyanakkor megvan a maga nagyon határozott, belső élete, amin senki és semmi sem tud változtatni. Ehhez képest az acél semmi. A járása már ingatag, de láthatatlan sziklákat cipel. A szeretete pedig dísztelen. Nemrégiben külföldön jártam, de ott rosszul éreztem magamat, ezért hamarabb érkeztem haza, anélkül hogy értesítettem volna. Mikor a szobába léptem és meglátott, felállt, egy szót sem szólt, de kilencvenkilenc éves karjai acélkapocsként szorítottak magához.

Egyszer arról beszéltünk, hogy milyen fékevesztettek az emberek manapság, milyen tébolyodott a világ. És azt mondtam: azért, mert az emberek nem egyszerűek. Ő azt mondta: nem tiszta szívűek.

És neki volt és van igaza.

Ő az én szeretett és életet adó édesanyám. Egyetlen és pótolhatatlan.

(1969)

Jegyzetek

Április: Április kirándulás címmel: Élet, 1934. ápr. 15. 236. – Újraközlése: Vigilia, 2000. szept. 696–697. – Április címmel: Pesti Napló, 1934. máj. 27. 38; Új Magyar Líra (Fiatal költők antológiája), szerk. Kárpáti Aurél, A Vajda János Társaság Kiadása, 1934, 63–64.

Toldalaginak – saját bevallása szerint – ez a verse jelent meg először nyomtatásban, szinte egyszerre az Élet és a Pesti Napló hasábjain (vö. Rónay László, Az ezüstkor nemzedéke, Bp., Akadémiai, 1967, 42.). A költő visszaemlékezése és a szövegváltozatok összehasonlítása alapján az Új Magyar Líra antológiában szereplő variáns későbbi változatnak tekinthető. Az Életben szereplő szöveg némileg eltér ettől. Például a 42–45. sora így hangzik:

kőházakból az emberek
elvágynak és a rengeteg
hűs zöldjén ütnének tanyát,
hol minden kedves s furcsa – tág –

E helyett a Pesti Naplóban és az Új Magyar Líra antológiában, a 42. és a 43. sorokban a következő szerepel:

Városból szende szeretők
Jönnek szívni langy levegőt –

Eltér a két változat utolsó két sora is. Az Életben így hangzik a vers vége:

vidám kedvével és e csend
szívemben most is egyre cseng.

Ehhez képest a másik variáns (Pesti Napló és Új Magyar Líra) utolsó sorai:

Vidám kedvével és e zöld,
e napfény-tenger majd megölt!

Érdemes megjegyezni, hogy az utolsó sorok előtt álló két sor furcsa módon az Élet és a Pesti Napló változataiban szerepel egyformán: „Városból jöttünk most mi is, / városból szálltunk április”, míg az általam közölt szövegben: „Városból szálltunk most mi is, / városból jöttünk április”.

A jelen kötetben közölt szöveg helyesírását a másik két szöveg segítségével néhány ponton javítottam:

3. sor: oliva-zöld helyett olíva-zöld (a Pesti Napló változata alapján)

45. sor: vídám helyett vidám (a Pesti Napló változata alapján)

A variánsok között egyéb apróbb, főként helyesírási különbségek szintén előfordulnak.

Május: Élet, 1934. máj. 20. 339. – A vers 15. sorában található lehúnyja szó helyesírását javítottam, a 27. sorban eredetileg található gyüjtenek szót gyűjtenek-re cseréltem. A 25. és a 27. sorban is előforduló cseresnye szót a mai helyesírásnak megfelelően közlöm. A 43. sorban vessző került a békét és a könnyet szók közé.

Egy fiatal festő képe alá: Akt (Egy fiatal festő képe alá) címmel: Pesti Napló, 1934. máj. 27. 38. – Egy fiatal festő képe alá címmel, a kötetünkben közölt változat: Új Magyar Líra (Fiatal költők antológiája), szerk. Kárpáti Aurél, A Vajda János Társaság Kiadása, 1934, 65–66.

A 2. versszak 4. sorában található csipejét szót csípejét-re javítottam. A 3. versszak 3. sorában található egy szókapcsolat – virágszirom foglalatba fogva –, mely a Pesti Naplóban megjelent változatban kötőjellel szerepel: virágszirom-foglalatba fogva. Mivel a kötőjeles változat más jelentéssel bír, ezért az itt közölt szöveg a Pesti Naplóban található írásmódot követi.

A Pesti Naplóban megjelent változat egyéb eltérései: a 4. versszak 1. sorában a döbbent szó helyett a hökkent szerepel; az 5. versszak 1. sorában a Pesti Naplóban a csendül szó helyett a zendül szerepel; a 7. versszak 1. sorában a Pesti Naplóban az indult szó helyett a lendül szerepel. A 6. versszak 3. sora jelentősebben eltér a Pesti Naplóban: és fürtének fonatja lángfolyó; a 8. versszak első két sora szintén nagyobb mértékben különbözik: és duzzadón levelet szökkent / és hosszú gallyakat.

Rendhagyó ez a vers, hiszen Barokk címmel – jelentősen átdolgozva – megjelent a Valamilyen éden felé (1968, 101–102.), az Igézet és valóság (1971, 137–138.) és az Ámulattól a döbbenetig (1976, 129–130.) című Toldalagi-kötetekben. Az 1934-es változat a variánsok közti nagy eltérés okán szerepelhet e könyv lapjain. A költemény későbbi, a Valamilyen éden felé kötetben 1934-es datálással megjelent változata így szól:

Barokk

Testét, mely friss és fiatal,
merészen felfedi.
Nem tervez, számít. Mit akar?
Éppen csak tetszeni

szeretne és mutatja a
szép ívű lábfejét
s azt, hogy kerekded a hasa
s hajlékony a derék.

Két keze mellbimbóinak
piros hegyén pihen.
Ölelésemre vár a nyak, –
és máris azt hiszem,

hogy zendül szája és szeme,
két tégely illata,
két tégely illatos, dús hangjegye,
láthatatlan dala.
Majd mint a nyár, ha bontja lángoló
szépségű nagy haját,
valamiféle lángfolyó-
képpen hálózva át

a levegőt, úgy indul titkosan
egy-egy pihéje szét,
s a férfi szív melegén megfogan,
megszívja gyökerét:

így lesz még sokkal fürtösebb,
már medúzaszerű.
Kígyókat nevel? Ez lehet.
De mégis nagyszerű!

Hogy villog ez a fiatal
és üde női test!
Csupa napfényes diadal.
Én ezt kívánom, ezt!

Ma nékem minden új: Pesti Napló, 1934. máj. 27. 38. – Új Magyar Líra (Fiatal költők antológiája), szerk. Kárpáti Aurél, A Vajda János Társaság Kiadása, 1934, 64–65.

A Pesti Naplóban és az Új Magyar Líra antológiában megjelent változatok egyetlen apró szövegkülönbséget mutatnak: a 6. és a 17. sor elején álló Most, illetve Ma határozószó felcserélődik. E kötetben a későbbi, Új Magyar Líra szövegét követjük.

Egyéb különbség csupán egyetlen, helyesírási van: a 20. sor elején álló kifejezés a Pesti Naplóban virág-menyegzős írásmódban szerepel, az Új Magyar Líra antológiában virág mennyegzős. Mivel az utóbbi sajtóhibának tekinthető, ezért ezt a Pesti Napló változatára cseréltem.

Bizonyos szöveghelyeken a gondolatjel mondatzáró írásjelként került használatba, vagyis hiányzott előle a pont, de a következő, mondatkezdő szó nagybetűvel kezdődött. Ez a vers mindkét változatában így kezdődik. Az első sor pont nélkül áll, majd gondolatjel után a következő sor nagybetűs:

Hiába nézek most szerteszét –
Piros, piros, piros a rét,

Az Új Magyar Líra változatában a 31. sorban hasonló helyzetben ellenkező megoldás is találunk, vagyis ott található pont a gondolatjel előtt:

a vágy kerül ki győztesen. –
És más így nem marad nekem,

Mivel az e versben található, egymásnak ellentmondó írásmódok közül választani kellett, a mai helyesíráshoz jobban illeszkedő, „pontos” változat mellett döntöttem. (A továbbiakban is ezt az eljárást követem, és a jegyzetek közt szólok róla, hol kellett pontot tenni a gondolatjel elé.)

Hattyúk: Erdélyi Helikon, 1934. júl. 502.

A hajnal elönti a házat: Pesti Napló, 1934. szept. 23. 37. – Korunk (Tizenkét fiatal költő), szerk. Dénes Béla és Radnóti Miklós, Bp., Független Szemle, 1935, 100.

A 3. versszak 4. sorában az első változatban ruhádat, míg az 1935-ös változatban ruhákat szerepel. A 4. versszak 5. sorában az első publikációkor csöppnyi halak, a másodikban tarka halak olvasható. Javítás a 2. versszakban: kigyó > kígyó.

Esz-moll etűd: Tükör, 1934. szept. 32. – A cím eredeti írásmódja: Es-moll etude.

Ez már a nyári éj: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete), 1934. nov. 11. 3.

Csacska kép tűzpiros selymen: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete), 1934. nov. 11. 3. – A 7. versszak 2. sorában, illetve az utolsó versszak 1. sorában található gallyak szó az 1934-es kiadásban galyak. Mindkét helyen a mai helyesírásnak megfelelően javítottam, mivel ritmikai jelentőségük nincs. A 7. versszakban található mondatzáró gondolatjel elé pontot tettem.

Vendéglátás: Pásztortűz, 1934. nov. 15. 425. – A 20. és a 27. sorban található szivek és sziven szavak helyesírását a mai, hosszú magánhangzós változatra javítottam, a vers ritmusa ugyanis kötetlen, nem okoz ritmikai zavart a változtatás. Nem kellett viszont javítani a 25. és a 26. sorban található szívbeli szavak magánhangzóját. Helyesírási okokból javítottam szintén a Vasorru kifejezés utolsó magánhangzóját.

Szeszélyes, őszi zsolozsma: Tükör, 1934. nov. 14. – Az utolsó előtti sorban található elnyujtott igenév második magánhangzója ritmikai változás nélkül ú-ra javítható.

Andante: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete), 1934. dec. 16. 8. – A verskezdő szókapcsolat, verőfény vágyak, kötőjel nélkül áll az újságban, azonban ez az írásmód értelmileg zavaró. Mivel valószínűleg egy minőségjelzős szókapcsolat sajátos, költői átalakításáról van szó – ti. verőfényes vágyak helyett verőfény-vágyak –, kötőjellel összekapcsoltam a szókapcsolat két tagját.

A 3. sor első szavai elmosódottak a magazinban, csak betűk töredékei láthatók az első három szó esetében. Az utolsó két szó viszont ép: holdunk feljő. Az első négy sor 11-es szótagszámú jambikus sor. Ennek és a betűtöredékek figyelembevételének alapján úgy gondolom, hogy a csillag-csillámban méla holdunk feljő, erősen spondaizált sor a leginkább lehetséges.

Hasonló, bár kisebb mértékű probléma jelentkezik a 11. sorban is: itt a negyedik szó mosódott el. Viszont megmaradt töredékei és a versritmus alapján nagy valószínűséggel állítható helyre a nyugtatta szó e sorban.

A lehellet: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete), 1934. dec. 25. 20. – Korunk (Tizenkét fiatal költő), szerk. Dénes Béla és Radnóti Miklós, Bp., Független Szemle, 1935, 105–106.

A lehellet főnév írásmódját, mivel címszóként hangsúlyos helyzetben van, nem módosítottam. Ellenben a 19. sorban szereplő kiváncsian szót, illetve a 6. és az 58. sorban is szereplő síma melléknevet javítottam a mai helyesírás szerint (kíváncsian, ill. sima), mivel a versritmus meglehetősen kötetlen.

A 7. sorban a vers első változatában a lebben ige szerepel a száll fel helyett. A 31. sorban az 1934-es változat a száll, míg az 1935-ös a különleges szállal igét hozza. A későbbi változatot tartottam meg, annál is inkább, mert a verssor ezzel válik tizenegy szótagossá, ami sokkal inkább jellemző a versre, mint a tíz szótagos sor. A 40. sorban az 1935-ös kiadás a hibás helyhein szót hozza. Ezt az 1934-es szöveg alapján kelyhein-re javítottam. Szintén ez alapján pontot tettem a gondolatjelek elé.

Adagio: Pásztortűz, 1935. jan. 15. 19.

Szonett h-mollban: Tükör, 1935. jan. 9.

Tájkép japáni modorban: Hitel (Kolozsvár), 1935. márc. 1. 2. – Új Magyar Költők II., szerk. Makkai László, Bp., 1937, 101–102. (A tanítás problémái, 16.). – Mai magyar költők, szerk. Dr. Vajthó László, Bp., Dante Könyvkiadó, 1941, 177. – A 19. sorban található hül szót hűl-re javítottam.

Csak nézlek hosszan!: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete), 1935. márc. 3. 7. – Az 1. versszak 2. sorában szerepel a gyuló igenév, melynek átírása mai, hosszú magánhangzós helyesírásra egyenesen kívánatos, hiszen ez javítja a vers egyébként is nagyon szabályos jambikus ritmikáját (11 és 10 szótagos, jambikus sorok váltakoznak a szövegben). Ugyancsak nem lenne ritmikai probléma, ha a 3. versszak 4. sorának végén szereplő szelid szót mai írásmódra javítanánk. Utóbbit azonban mégsem tettem meg, mivel az rímpozícióban van: a 2. sor leszid szavára rímel. Az utolsó sor birnunk igéjét viszont bírnunkra javítottam, mivel ez szintén nem okoz ritmikai problémát. A 4. versszakban pont került a gondolatjel elé.

Ifjú napok közelednek: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete), 1935. márc. 24. 10. – A 3. versszak 4. sorában szereplő kis lány szókapcsolat ezúttal egybeírva szerepel.

Változatok az új tavaszra: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete), 1935. ápr. 14. 3. – A korabeli kifejezés megőrzése érdekében, valamint ritmikai okokból nem javítottam az első szakasz 16. sorában szereplő egen szó rövid magánhangzóját égen-re. Ritmikai okokból szintén nem javítottam a második szakasz 12. sorában szereplő szivem szó helyesírását sem. A második szakasz 15. sorában hibásan szereplő gyüjti szót viszont a mai helyesírás szerinti változatra cseréltem. Az Isten felé… szakasz 3. sorában pont került a gondolatjel elé.

A harmadik szakasz 3. sora egészében problémás: karvalyszenű kakuk-hada szerepel az 1935-ös magazinban. A kakuk szót minden kétség nélkül ki lehet javítani kakukk-ra. Ugyanakkor a sor első jelzője, a karvalyszenű furcsa. Egyrészt a magyar nyelvben nincs ilyen szó, másrészt véleményem szerint neologizmus sem lehet, ugyanis nehéz lenne kibogozni a jelentését. Sajtóhibáról lehet szó, és itt a karvalyszemű (esetleg a karvalyszerű) a helyes változat.

A csalogány: Tükör, 1935. ápr. 35. – Az ötödik sort záró gondolatjel elé pontot tettem.

Problémás a versben a 2. és a 3. sorban szereplő gallyak izén kifejezés. Nyilván a gallyak ízéről van szó, úgy mint kisebb részükről, porcikájukról. Zavaró nagyon a rövid magánhangzós változat, mivel hasonlít az izé szóra. Javítását nehezíti, hogy a 2. sorban rímpozícióban van a reggeli fény és a gallyak izén. Mivel azonban ritmikailag eklektikus, laza képet mutat a vers (a jambikus sorok mellett trochaikus, illetve spondeusra, pirrichiusra végződő sorokat is találni benne), és a rím második része a hosszú í ellenére is megmarad, az izén-t ízén-re módosítottam.

Soha ilyen tavaszt: Vasárnap (Arad), 1935. máj. 5. 165. – Az 1. versszak 1. sorában található szétnyilt szó szétnyílt-ra, a 6. sort kezdő vig szó víg-re, a 2. versszak 7. sorában található mult szó múlt-ra javítottam.

Feléd hajlítom: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete), 1935. jún. 16. 4.

Szeretők verse: Erdélyi Helikon, 1935. jún. 454. – Fiatal Magyar Líra, szerk. Féja Géza, Tornalja, Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet, 1936, 503–504.

A 2. versszak utolsó sorában található vizi-gólya kifejezés, illetve a 4. versszak 5. sorának végén található uton kifejezés helyesírási hibáját az 1935-ös változat alapján javítottam. A gondolatjel elé pontot tettem.

A szarvas: Vasárnap (Arad), 1935. júl. 7. 247. – A 2. sorban szereplő faodukban szót javítottam a mai helyesírás szerint. Az 1. sorban található kisértetes szó azonban ritmikai okokból nem javítható és ugyanígy megváltoztatná a verset a 14. sorban található aggancs szó javítása. (Az aggancs javítása ellen szól, hogy a Már nincs neved című versben szintén gg-s változatban szerepel, és a ritmus miatt ott sem ildomos kijavítani. Korrigálása mellett szólna viszont, hogy A vágyakozás verse című költeményben egy g-vel szerepel. Ebben az esetben mégis kénytelen vagyok az apróbb következetlenség, vagyis az agancs és az aggancs írásalakok együttes megőrzését vállalni a kötetben.)

Nem lehet más ez a nap: Pásztortűz, 1935. júl. 15. 285. – A 3. versszakban a jószagu-ból jószagú, a halkszavu-ból halkszavú lett, a 6. versszakban a kékszínü-ből kékszínű, a 7. versszakban a zugnak-ból zúgnak. A 4. versszak gondolatjele elé pontot tettem. Ugyanakkor a szerző sajátos egybeírási-különírási gyakorlatát érintetlenül hagytam.

Anna, miénk ez a nyár: Pásztortűz, 1935. júl. 31. 311. – A vers rövid sorai a spondeus–pirrichius–spondeus ritmust ismétlik. Ezért nem lehetett javítani a 2. sorban előforduló könnyü és a 26. sorban található ifju szavakat. A 6. sor asszonyu és 34. sor: iszonyu szava valószínűleg elírás. A 6. sornak úgy nincs értelme, ahogy a Pásztortűzben szerepel: mind asszonyu mének. Valószínűleg az isszonyu szó lehetett az „eredeti”, ugyanis ezzel az értelemmel és írásmóddal áll helyre a rövid sor értelme és ritmusa. A 34. sorban ennek analógiájára alkalmazom az isszonyu írásmódot.

Amiket egyértelműen javítani lehet: 3. sor: nyujtozó > nyújtózó, 9. sor: lázzadó > lázadó, 15. sor: vigan > vígan, 23. sor: szivja > szívja, 24. sor: vig > víg, 28. sor: vig > víg, 31. sor: sulyos > súlyos, 37. sor: mosolyu > mosolyú, 41. sor: kosza > kósza, 46. sor: kifujta > kifújta, 47. sor: szivünk > szívünk, 47. sor: verkli-remekmü > verkli-remekmű, 49. sor: vig > víg, 51. sor: dus > dús, 53. sor: vigan > vígan, 55. sor: szeliden > szelíden.

Anna a kertbe néz: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete), 1935. szept. 8. 2. – A versben a következő helyesírási változtatásokra volt szükség és lehetőség: 1. versszak, 11. sor: nyirvarázs helyett nyírvarázs; 3. versszak, 6. sor: szertehúll helyett szertehull; 3. versszak, 8. sor: únt helyett unt.

A 2. versszak 3. sorának elején elmosódott egy betű a Vasárnapi Újságban. Valószínűleg nagy Í-ről van szó az Így szó elején.

A szavak Istene: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete), 1935. szeptember 29. 2.

Az 1. versszak 4. sorában található a galyak íze kifejezés, mely már A csalogány című versben is előforult, gallyak ize formában. Egyik írásalak sem felel meg a mai helyesírásnak. A gally szó jelen versben szereplő írásmódja valószínűleg nem a szerző, hanem a Vasárnapi Újság helyesírási gyakorlatát tükrözi, hiszen ugyanígy megtalálható a Csacska kép tűzpiros selymen című, szintén ebben a folyóiratban publikált Toldalagi-versben is. A csalogány című versben viszont más folyóirat – a Tükör – más írásmódot használt. Ezért feltételezhetjük, hogy itt nem a szerző sajátos kívánalmáról van szó. Ezért a galy írásmódot gally-ra javítottam a 4. sorban, és ezzel a versritmusnak sem ártottam.

Az 1. versszak 3. sorában található bérejtem-mel viszont más a helyzet. Ezt nem javítottam, mivel ez nem helyesírási hiba, hanem inkább nyelvjárási vagy régies ejtési módot tükröz.

A vágyakozás verse: Tükör, 1935. szept. 36. – A költemény 1. versszakának 4. sorában található kúsza szót nem javítottam a mai helyesírás szerint, mivel a sor daktilusa – és ezért a vers ritmusa – kárt szenvedne egy ilyen változtatástól.

Camea: Tükör, 1935. okt. 51. – Két magánhangzót javítottam a versben: az 1. sor végén található búsit igében, illetve a 6. sor elején található únva igenévben.

Fehér gyertyák között: Keresztmetszet, 1935. márc. 12. – Az első versszak negyedik sorában található szivemben szót szívemben-re javítottam.

Szőlőhegyen: Koraősszel a szőlőhegyen címmel: Korunk. Tizenkét fiatal költő, szerk. Dénes Béla és Radnóti Miklós, Bp., Független Szemle, 1935, 101. – Szőlőhegyen címmel: Keresztmetszet, 1936. febr. 16.

A két, fentebb említett változat között a címbeli eltérésen túl mindössze négyhangnyi különbség van. Az 1. sor végén található szó az 1935-ös változatban magában, az 1936-os változatban magába. A 3. versszak 3. sorában pezsgős, ill. pezsgő szerepel. A 4. versszak második szava pedig 1935-ben csendességek, 1936-ban csöndességek. Végül az 5. versszakban a föl, illetve fel igekötőalak változik.

Érdekes, hogy az 1935-ös változat sokkal inkább megfelel a mai helyesírásnak, mint az 1936-os. Ezért, ha az 1936-os szöveget veszem is alapul, az 1935-ös variáns alapján igazítom a mai helyesíráshoz.

Füst Milán 1939-ben a következőt írta Komlós Aladárnak: „Az igazi tehetségekért tenni is kell valamit, nem rábízni őket a sorsukra. – Ki ír például egy szót Toldalaghiról, akinek »Szőlőhegyen« című verse többet ér, mint az egész Trakl. Mert neki van, ami Traklnak nincs, dinamikája.” (Füst Milán Komlós Aladárnak írt leveléből, Budapest, 1939. okt. 11. = Füst Milán Összegyűjtött levelei, Bp., 2002, Fekete Sas Kiadó, 356.)

Szőlőhegyen címmel sokkal később, az Ámulattól a döbbenetig (1976) című kötetben, a 19–20. oldalon szerepelt egy vers. Ez 1939 előtt kétszer is megjelent, de egyszer sem Szőlőhegyen címmel: A gyümölcsszedő fiú (Vasárnapi Újság, 1936. ápr. 12.) és kötetben, Gyümölcsszedő fiú címmel (Hajnali versenyfutás, 26–27).

Szóba kerülhet egy másik vers is, melyet a Nyugat is közölt (1936. júl. 31.), szerepelt a Hajnali versenyfutás kötetben: 37–38. oldal, és később még négy másik Toldalagi-verseskötetben is (Szitáló évek, 22–23; Igézet és valóság, 17–18; Ámulattól a döbbenetig, 23–24; Oldott magány, 22–23.). E vers címe: Kaland a szőlőhegyen. Utóbbi verset Füst Milán kétszer is a kedvencei közé sorolta: egyszer Gara Lászlónak írt levelében, másodszor Menzer Dezsőnek írott levelében (mindkettő 1958-ra datált levél, Füst Milán Összegyűjtött levelei, Bp., 2002, Fekete Sas Kiadó, 748. és 778.). Később ezt vette be Gara László az Anthologie de la Poésie Hongroise du XIIe siècle à nos jours (Paris, Seuil, 1962) című kötetébe, Aventure dans les vignes címmel, Micel Manoll fordításában. Erről egyébként Toldalagi így nyilatkozott: „Komolyan kétségbe vagyok esve. Egy ilyen fordítás disznóság.” (Toldalagi Pál Czjzek Évának írt levele, Budapest, 1962. nov. 26. = Az az egy dal. Toldalagi Pál emléke, vál., szerk., jegyz., utószó Hafner Zoltán, Bp., Osiris, 2000, 83.).

Mivel a harmincas években csak a kötetünkben szereplő versnek volt Szőlőhegyen a címe, így az sem kizárható, hogy Füst Milán erre hivatkozott fentebb idézett levelében.

Füvek: Korunk. Tizenkét fiatal költő, szerk. Dénes Béla és Radnóti Miklós, Bp., Független Szemle, 1935, 102. – Fiatal Magyar Líra, szerk. Féja Géza, Tornalja, Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet, 1936, 505.

Az előző vershez hasonlóan az 1935-ös változat sokkal inkább megfelel a mai helyesírásnak, mint az 1936-os. Ezért, ha az 1936-os szöveget veszem is alapul, az 1935-ös variáns alapján igazítom a mai helyesíráshoz. Ettől függetlenül kiigazításra szorult az 1. versszak 3. sorában található csipve szó.

Továbbá az 1936-os változatból kimaradt – és ez valószínűleg sajtóhiba – egy egész szó. A 2. versszak 1. sora 1935-ben: házad előtt s a kályha lanyha gőzzel, míg 1936-ban: házad előtt s a kályha gőzzel. Egészen bizonyos hogy az 1935-ös sor a helyes, mivel a versnek kötött a formája – petrarcai szonett, szabályos szótagszámmal: 11-10-10-11//11-10-10-11//11-10-11//11-10-11. A szótagszám és a jambus csak a lanyha szó meglétével lesz szabályos a szóban forgó sorban. Tehát ezt a sort az 1935-ös változat alapján javítottam.

Egy nap a hegyekben: Korunk. Tizenkét fiatal költő, szerk. Dénes Béla és Radnóti Miklós, Bp., Független Szemle, 1935, 103–104. – A 8. versszakban kétszer is megtalálható nyujtózott szót a mai helyesírás szerint javítottam, mivel ez nem változtatja meg az adott szótag hosszúságát. A 3. versszak 4. sorának kezdőszavát – husába – viszont nem javítottam, mivel a ritmus ezzel sérülne. Egyébként a Korunk antológia helyesírásilag rendkívül korrekt, valószínűleg nem véletlen ez az írásmód. A 2. versszak 1. sorában található lehelltek szót már csak azért sem javítottam, mert a kötetben egy helyütt – A lehellet című versben – szintén megtartottam a két l-es írásmódot.

Már nincs neved: Korunk. Tizenkét fiatal költő, szerk. Dénes Béla és Radnóti Miklós, Bp., Független Szemle, 1935, 104. – A 2. versszakban található papir szót, az 5. versszakban található kinyujtja szót a mai helyesírás szerint javítottam, mivel ez nem változtatja meg az adott szótagok hosszúságát.

A 2. és a 3. versszakban található aggancs szó írásmódja nem felel meg a mai helyesírásnak. Javítása ellen szól, hogy a 3. versszakban a versritmus romlana miatta (pirrichiusra változna a jambus); illetve hogy A szarvas című versben szintén így szerepel, és ott sem ildomos kijavítani.

A 3. versszak 3. és 4. sorának áthajlása így hangzik a Korunk antológiában: Vihar jön és nem hívja ki a dombot / biroka, az öreg kopaszt, – a biroka szó csakis sajtóhiba lehet, helyesen: birokra.

Az ősz a kertbe lép: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete), 1936. jan. 19. 10. – Újraközlése: Vigilia, 2000. szept. 697–698.

A lány és a macska: Tükör, 1936. márc. 203. – A 3. versszakban található összetett szavakat – borzashajú és nagylábú –, mivel meglátásom szerint az írásmódnak ebben az esetben nincs különösebb stilisztikai jelentősége, a mai helyesírás szerint különválasztottam. Ugyanakkor megőriztem a sajátos kötőjeleket: nagy-csipogva, bodza-féle, kíváncsi-kék.

Mint aki újra lát…: Élet, 1936. máj. 3. 494. – Az 1. versszak 3. sorában található pázsít szót, a 3. versszak 4. sorában található éjtszaka, illetve az 5. sorában szereplő elmulhat és kinyil szavakat a ritmus megsértése nélkül javíthattam. A 2. versszak 7. sorában található inyedet szó hosszú változatra javítása ritmikailag és helyesírásilag is indokolt.

Délelőtti szélcsönd: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete), 1936. jún. 28. 8. – A vers 11. sorában található tüzell szót javítottam tüzel-re.

A költemény minden egyes sora nyolc szótagos, jambikus lejtésű sor – kivéve az utolsót, mely a Vasárnapi Újságban kilenc szótagos, és három jambus után az utolsó szótagja trocheusra fordul: s akár a vén leány, oly szelíd! Nem valószínű, hogy az addig biztos kezű Toldalagi épp a vers csattanójában hagyta volna kibillenni a versritmust. Mivel más szövegváltozat nem áll rendelkezésünkre, saját véleményemre hagyatkozhatok, miszerint itt sajtóhibáról lehet szó. Az eredeti ritmust két módon lehet helyreállítani: s akár a vén lány, oly szelíd vagy s akár a vén leány, szelíd. Életszerűbb az első változat, hiszen nehezebb egy egész kötőszót betoldani, mint egy e betűt kihagyni. Viszont a második változatra is van érv: a versben ezelőtt kétszer is a leány változat fordul elő. A kérdés nyitott, én a kisebb hibát tartalmazó első lehetőséget választottam.

Télesti elégia: Tükör, 1936. jún. 419. – A 2. versszakban szereplő gyermeklelkü szó helyesírását a jambus miatt nem lehet javítani.

Számadás az ősz előtt: Erdélyi Helikon, 1936. szept. 709–710. – A 3. versszakban pontot tettem a gondolatjel elé.

Városi reggel: Élet, 1936. okt. 18. 1153. – Az 1. versszak 5. sorában található nyilalt szót nyilallt-ra javítottam. A 2. versszak 2. sora a popma szót tartalmazza, ami helyesen nyilvánvalóan pompa. A 4. versszak 1. sorának elején szereplő igy szót így-re cseréltem.

Villa D’Ildikó: Pásztortűz, 1937. jan. 31. 41. – A 7 szakaszból álló vers 6., A kertész című része: Élet, 1936. márc. 8. 270., illetve Kertész címen Toldalagi A végítélet ablaka, 42., Valamilyen éden felé, 104. és Oldott magány, 51. című köteteiben.

Az Életben publikált versrészlet-változat 2. versszakának 1. sorában várna helyett várva szerepel, aztán a 2. sor elején egy s kötőszócska. A Valamilyen éden felé kötetben 1935-ös datálással a Kertész új variánsa jelent meg. Ezt vette át utóbb az Oldott magány című válogatás is:

Kertész

Kerek kalapban és keményen
sétál az ápolt fák alatt.
Szemével zord vigyázzba rántja
az elhajolt fűszálakat.

Az égtől este esőt várna,
hajnalban tartós harmatot.
Övé a kert: ez a kis ország
tűri némán a zsarnokot.

Jelen kötetben az 1937-es hosszúvers részeként megjelent változatot közlöm. A költemény másik hat szakasza máshol nem jelent meg, csak a Pásztortűzben.

A Hajnal a kertben című rész 1. versszakában található élü, illetve 2. versszakában található karcsu szót; A rigók című szakasz 1. sorában szereplő rozsdaszínü szót, a 12. sorában szereplő gyűrüért szót; az Ildikó anyja című rész 5. sorában található beszédü szót, illetve 16. sorában található hüvös szót nem javítottam, hiszen rövid hangzóik fontos ritmikai helyzetben vannak (a jambusok rövid szótagjai).

A ház című szakasz 2. versszakának 1. sorában szereplő ujulón szó; A kút című rész 5. sorában található vigyázban szó; A rigók című szakasz 15. sorában található lefujt szó; az Ildikó anyja című szakasz 7. sorában található fenyőfagaly, ill. a 9. sorában található kinyujtva szó, a 20. sorában található nyujtózik szó is javítható a mai helyesírás szerint, a ritmika nem befolyásolja.

A rigók című rész 4. sorában található gondolatjel elé pontot tettem.

Balatoni kirándulás: Élet, 1937. jan. 31. 121.

Füzértelen: Napkelet, 1937. jan. 20.

Eltűnő ifjúság: Pásztortűz, 1937. jún. 15–30. 245. – A 2. versszak 1. sorában található mult szót múlt-ra javítottam.

Az 1. versszak 4. sorában található síma szó helyesírását nem javítottam, mert ebben a formájában a 2. szakasz harmadik sorában lévő hívna rímpárja.

Számadás: Pásztortűz, 1937. jún. 15–30. 245. – A 4. versszak 3. sorának végén a mitse szégyel írásmódot mit se szégyell-re javítottam. A 3. versszak 3. sorában a gondolatjel elé pontot tettem.

Szárnyak nélkül: Pásztortűz, 1937. június 15–30. 245. – Két helyesírási hibát javítottam: a 3. versszak 3. sorát kezdő Igy-ből Így lett, a 4. versszak 1. sorában található probálja helyébe próbálja került. Kicsit rendhagyó módon javítottam ezt a két hibát, ugyanis mindkét helyen spondeus lett a jambusból. A javításra viszont szükség volt, mert ez a két hiba – főként az utóbbi – nagyon zavaró volt.

Hova legyek?: A másik parton címmel: Vasárnap (Arad), 1937. okt. 31. 388. – Hova legyek? címmel: Nyugat, 1937. dec. 415.

A 7. sorban található ifjuság szót, a 12. és a 20. sorban található víg szót, a 18. sorban található lassú szót, a 20. sorban található boritsa szót az 1937. októberi változat alapján javítottam.

Megjegyzem, hogy a Nyugatban található cím – Hova legyek? – és a versben kétszer is felbukkanó kérdés – hová legyek? – hangalakjában eltér egymástól. Mivel az aradi Vasárnapban is hová legyek szerepel a versben, könnyen elképzelhető, hogy a Nyugatban található cím sajtóhibás.

Téli nap a hegyen: Élet, 1938. jan. 2. 25. – A 2. versszak 1. sorában lélegezz helyett lélekezz található, amit javítottam. A 2. szakasz 1. sorában, mondatközben található egy felkiáltójel, ami ugyan nem felel meg a mai helyesírásnak, de több verset összevetve a szerző stilisztikai jellegzetességének tűnik, ezért nem javítottam.

Lábbadozás: Napkelet, 1938. jan. 7–8. – A Lábbadozás c. vers első szakasza, Ősz címmel: Pesti Napló, 1939. febr. 26. 30; Ím, üdvözöllek, 27. – Só és kenyér címmel: Ámulattól a döbbenetig, 48–49; Szárnyalás, 14; Oldott magány, 37. – A második szakasz egyedül a Napkeletben, 1938-ban jelent meg. E költemény ezért került kötetünkbe.

Az első szakaszt az 1940-es változat alapján javítottam, felhasználva az 1949 utáni változat tanulságait. (Egyébként az 1949 utáni változat a 16–18. sorokban jelentős átdolgozáson esett keresztül. Ott így hangoznak ezek a sorok: Hány úton, hány vad ösvényen haladtál, / s mint Ábsolon a fán, hányszor akadtál / fenn szíveken.) Az 1. sorban található Im szót Ím-re javítottam.

A 2. szakaszban javítottam: a 7. sorban a mitse szót; a 14. sorban pontot tettem a gondolatjel elé; a 19. sorban a sívár szót; a 30. és 31. sorban a letünt szót szintén a mai helyesíráshoz igazítottam. Az 1. sorban a gondolatjel elé vessző helyett pontot tettem. Nem javítottam viszont a címet, sajátos hangulata miatt meghagytam az eredeti írásmódot.

Nehézséget okozott a második szakasz 28. sorának végén található szószerkezet értelmezése: egy zölddel-egy-kék. Valószínűleg a következő értelmet hordozza: kék, mely a zölddel egy – vagyis a versben egy zölddel-egy kék tó-ról van szó. Mivel a zölddel-egy szóösszetétel válik a kék jelzőjévé, ezért csak az első kötőjelet tartottam meg.

Őrség: Napkelet, 1938. ápr. 227. – A versben két apró helyesírási változatást kellett eszközölni: 12. sor, mégegyszer > még egyszer és 17. sor, edzzed > eddzed.

A kápolna kövén: Erdélyi Helikon, 1938. júl. 510–511. – A költemény második versszakában rendhagyó módon nem javítottam a 2. sor áhitat szavát, illetve a 2. sor szivem és a 4. sor szeliden szavait. Az itt felsorolt minden rövid i egy-egy jambus rövid szótagja, ráadásul az utóbbi kettő sorvégén, rímpozícióban. Szintén nem javítottam a 4. versszak villódzanak ige írásmódját, hiszen ez – a látszattól eltérően – nem felszólító módú (villóddzanak), hanem kijelentő módú ige, aminek viszont a mai villódznak alak felel meg. Javítottam viszont az 1. versszak 1. sorában szereplő tölgyfaajtót tölgyfa ajtóra.

Gőgös epitáfium: Napkelet, 1938. júl. 9. – A 13. sorban található Véda szó a Napkeletben kisbetűs változatban szerepelt: véda.

Szent István-napi körmenet: Pesti Napló, 1938. aug. 20. 36. – A cím írásmódja a Pesti Naplóban: Szentistvánnapi körmenet.

Javított szavak: kigyujtja (1. versszak, 2. sor); usznak (2. versszak, 1. sor); zugnak (3. versszak, 2. sor), hivnak (4. versszak, 1. sor) és mult (4. versszak, 3. sor). A 3. versszak 3–4. sora így hangzik a Pesti Naplóban: a villanyfényben meg az asszonyoknak / fehér válla is nyugtalankodik, az itt található meg valószínűleg sajtóhiba, és még a helyes változat. Nem javítottam a 3. versszakban található szivén és ifjuság szavak rövid magánhangzóit, mivel jambus rövid szótagjában állnak.

Szülőhazám: Tükör, 1938. szept. 668. – Az 5. sor nagy kezdőbetűjét – mivel nem kezdődik ott új mondat – kicsire javítottam. A 16. sorban található ifjuságon szót nem javítottam, mivel a rövid u a sorvégi versláb rövid szótagja.

Felvidéki arckép: Élet, 1938. dec. 25. 2262. – A 3. versszak 1. sorában lévő Éjtszaka szót javítottam Éjszakára. Mivel a vers 2–7. versszakaiban az áthajló mondatok tagmondatai új verssor elején nem kezdődnek nagybetűvel, ezért az első versszakot is ehhez igazítottam. Az Életben, kissé esetleges módon, az első versszak minden sora nagybetűvel kezdődött.

Ligetek futása: Pesti Napló, 1939. jan. 1. 29. – Az 1939-es változat nagymértékben eltér a későbbi, gyakorlatilag a vers háromnegyedének átírásával megjelent szövegtől. Jelen kiadásban ezért kapott helyet az eredeti, 1939-es változat.

Toldalagi köteteiben (Szárnyalás, 17–18; Igézet és valóság, 69–70. és Ámulattól a döbbenetig, 106–107.) az alábbi variáns jelent meg:

Ligetek futása

Az éjszakát kívánja az
álmos fű és bokor.
Ó, éjszaka, vad alkohol,
ihatnék a nyakas
tollforgató is. – Dúlt idegeimnek
legyen a tompaság ura.
Jó volna látni, hogy mint egy szelindek,
mint gazdájára őrködő kutya
vigyáz a táj rám.

Elviselhetetlen
az élet annak, ki sokáig árván
figyeli azt, hogy hátha szerterebben
a mindenütt megbújó sok-sok árny szárny-
csattogtatással, mint a madarak,
hogy a süketek, hátha hallanak
a szferikus zenéből némi foszlányt,
hogy hátha látják a vakok
oly sárgán, mint egy vén oroszlánt,
felkelni másnap a napot.

Az éjszakából kortyolok,
s a szesz az ég fele lebegtet.
Futását látom izzó ligeteknek,
futkosni látok sok tűzoszlopot.
A láng az égre csap, hol körben úsznak
a delfinszerű csillagok, belesápadva,
hogy a láthatár kigyulladt,
hogy milyen nagy a lángok ereje.

Mi volna más e tűzfolyam? a vissza-
fojtott érzés, mely egyszer csak kitör
a lázas lélek mélységeiből
gátlástalanul, mindent átszakítva.

(Később Hafner Zoltán is közölte egymás mellett a két változatot: Az az egy dal. Toldalagi Pál emléke, Vál., szerk., jegyz., utószó Hafner Zoltán, Bp., Osiris, 2000, 176–177.)

A ritmus megsértése nélkül a mai helyesírás szerint javított szavak: dult > dúlt (1. vsz. 5. sor), örködő > őrködő (1. vsz. 8. sor), részegitsen > részegítsen (3. vsz. 1. sor), tüzfolyam > tűzfolyam (5. vsz. 1. sor). Bár a konkrét verslábak megváltoznak, de a jambikus tendenciát egyébként is csak lazán mutató versritmus megsértése nélkül javítható szavak: kivánja > kívánja (1. vsz. 1. sor), fü > fű (1. vsz. 2. sor), szörnyü > szörnyű (2. vsz. 3. sor).

Érdekes probléma a 3. versszak 1. és 3. soraiban található hosszu, illetve bosszu szavak versbeli helyzete. Ezeket ugyanis csak együtt lehet javítani, mivel rímpozícióban vannak. A bosszu javítását ritmikai okok nem akadályozzák, a hosszu javítása viszont megváltoztatja az adott sor trochaikus lejtését. Mivel azonban ez nincs kárára a versnek, és egyébként sem valószínű a rövid u-s ejtés, e szavak helyesírását is javítottam.

Az utolsó előtti sorban található gondolatjel elé pontot tettem.

Kápolna a hóban: Élet, 1939. febr. 26. 368. – A 4. versszak 4. sorában a nagyalázatot szót nagy alázatot-ra cseréltem, az 5. versszak 1. sorában a sirnék szót sírnék-ra módosítottam, az 5. versszak 3. sorának kezdőszavának első betűjét nagyról kicsire javítottam (Kápolnában > kápolnában).

Vigasztalan világ: Napkelet, 1939. febr. 128. – A 2. versszak 3. sorában javítottam a híjján szót > híján.

Ildikó: Vigilia, 1939. márc. 187.

Éjszaka: Vigilia, 1939. márc. 192. – Az 1. versszak 3. sorában a mai helyesírásnak megfelelően javítottam a már is és a kigyulnak szavakat, illetve az 5. sorban pontot tettem a gondolatjel elé. A 3. versszak 6. sorában hosszú í-vel olvasható az Ime szót.

Végtelenség: Vigilia, 1939. ápr. 278. – Javítás a 2. versszak 2. sorában: kihül > kihűl.

Veteményes: Élet, 1939. máj. 28. 940.

Éjszaka Kolozsváron: Pásztortűz, 1939. jún. 311. – Az ajánlásban szereplő Járosi Andor (1897–1944) kolozsvári evangélikus lelkész, teológiai tanár, író. A Pásztortűz című folyóirat szerkesztőségi tagja, az Erdélyi Helikon munkatársa.

A 2. versszak 4. sorában javítottam az elmult szót, a 4. versszak 2. sorában pedig a lélekzik szót.

Sírfelirat: Tükör, 1939. jún. 408. – Jelentősen átdolgozva, Be jó… címmel: Sorsunk, 1947. ápr. 231. – Az álom hűvös lugasába lépek címmel: Végítélet ablaka, 42; Szitáló évek, 44; Igézet és valóság, 29; Ámulattól a döbbenetig, 70–71; Oldott magány, 51. – Az új, e kötetekben szereplő változat:

Az álom hűvös lugasába lépek

Az álom hűvös lugasába lépek.
Legyeznek óriási levelek.
Átjár a lég, a bűvös, messzi ének,
átjár a könnyű, bűvös szeretet.

Árnyékká válok. Térdem és a vállam
hasonlatok. Csupán a lélek él,
az édes tejhez szoktatott, hazátlan
és harcaiba fáradt szenvedély.

Be jó is így, hogy nem ver semmi sajgás
a test húsába fészket, és az agy
csak annyi, mint egy messzi vízmorajlás,
vagy részeg síkok és ittas falak,

s mi árad és kering: egy lusta emlék,
delejszerű, oly félszegen buja –
hogy éltem és fejem övezte nemrég
az ifjúságnak dús koszorúja.

Szeme: Napkelet, 1939. szept. 361. – A 8. sorban a gondolatjel elé pontot tettem.

Antónia: Pázmány Péter naptár 1940, szerk. Kolba Gyula, Bp., Pázmány Péter Irodalmi Társaság, 1939, 109. – A cím eredeti írásmódja: Antonia.

Arabeszk: Napkelet, 1940. jan. 41. – Az 5. versszak 4. sorában szereplő irígy szót javítottam.

Visszfény: Napkelet, 1940. máj. 254. – Az 1. versszak 4. sorában található mégis csak szókapcsolatot mégiscsak-ra, az 1. versszak 7. sor eleji és a 2. versszak 2. sor eleji nagy kezdőbetűt kicsire javítottam (mivel előttük vessző van).

Rába Györgynek: Az Ím, üdvözöllek című, 1940-ben megjelent kötet Rába Györgynek ajándékozott példányába írt ajánlás. Első közlés: Vigilia, 1984. jún. 424. – Rába György (1924) költő, író, irodalomtörténész, műfordító, azon kevesek közé tartozik, akikkel Toldalagi az ötvenes évek után is fenntartotta a személyes kapcsolatot.

A 2. és a 4. versszakban található gondolatjel elé pontot tettem, mivel a következő sor nagybetűsen folytatódik.

December: Élet, 1941. dec. 7. 1013. – A 9. sorban található sokszáz szót a mai helyesírási szabály szerint javítottam sok száz-ra.

Patak… : Magyar Irodalmi Almanach az 1941-es évre, szerk. Thurzó Gábor, Bp., 1941, dr. Bak János, 176.

Révay Józsefnek: Magyar Irodalmi Almanach az 1941-es évre, szerk. Thurzó Gábor, Bp., 1941, dr. Bak János, 177. – Révay József (1881–1970), klasszika-filológus, író, irodalomtörténész, műfordító. 1932–1942 között a Toldalagit is foglalkoztató Tükör című folyóirat szerkesztője volt.

E vers később, jelentősen átdolgozva megjelent Toldalagi két kötetében is, Úgy élek címmel: Szárnyalás, 21. (datálás: 1941); Igézet és valóság, 71. – E későbbi változat teljes terjedelmében:

Úgy élek

Úgy élek, mint az állatok.
Reggeltől estig fáradok.
Aztán testem romhalmaza
úgy tesz, mintha leomlana
a matracokra, amiken
összegyűrődik szelíden
a lepedő, ahogy magam
dobálni kezdem nyugtalan.

Négy fal között megül a csend.
Hol elsötétül, hol dereng.
Érezni együtt föld s az ég
megújuló lélekzetét.

Kint összébb bújik a világ,
álmukban felnyögnek a fák,
elsápadnak a csillagok,
de én, a lélek, hallgatok.

F. B.: Magyar Irodalmi Almanach az 1941-es évre, szerk. Thurzó Gábor, Bp., 1941, dr. Bak János, 178. – Nem tudjuk, kit takar a címbeli monogram.

Zsuzsa emlékkönyvébe: Magyar Irodalmi Almanach az 1941-es évre, szerk. Thurzó Gábor, Bp., 1941, dr. Bak János, 179. – Újraközlése: Vigilia, 2004. jan. 41.

Jöjj, hosszú tél!: Magyar Csillag, 1942. febr. 1. 84. – Javítás az 1. versszak 8., és a 3. versszak 2. sorában: önönmagát > önnönmagát. A 2. versszak 2. sorában: decembervégi > december végi. A 3. versszak 2. sorában: multját > múltját. Ugyanebben a sorban az itél szót azonban nem javítottam, mivel rímpozícióban van és rövid szótagja egyben a jambus rövid szótagja.

Dunapart: Párisi Divat, 1942. febr. 1. 18. – Mivel az első sort vessző „zárja”, a következő sor pedig nagybetűvel kezdődik, ezért a vesszőt pontra cseréltem.

Végszó: Pásztortűz, 1942. jún. 15. 269.

Nehéz éjszakák: Diárium, 1942. okt. 220.

Elmúlik minden: Vigilia, 1943. jan. 24. – Javítottam a 3. sorban található tünt szót tűnt-re, továbbá a címben és a 9. sorban található elmulik igealakot elmúlik-ra. (A javítások nem rontják a vers ritmikáját.)

Mint a holdsütés: Vigilia, 1943. jan. 24.

Freskó: Élet, 1943. febr. 7. 117.

Remény és kétségbeesés: Ezüstkor, 1943. márc. 48.

Boldog lehettem volna én: Ezüstkor, 1943. márc. 49. – A 12. sorban található lehellet szót a ritmus miatt, s mivel már volt rá korábban precedens két alkalommal, nem javítottam.

Ereszd le szempilláidat: Ezüstkor, 1943. márc. 50. – Az utolsó sorban található emberszelíditő jelzőt javítottam emberszelídítő-re, mivel (túl a helyesírási igényeken) így jobban válaszol rímpárjára, a rémítő szóra.

Máglyán: Magyarok, 1946. ápr. 177. – A 2. versszak 3. sorában található gondolatjel elé pontot tettem.

Jég: Irodalom–Tudomány, 1946. máj. 56. – A 4. versszak 1. sorának végén található visszabüvöl szó javítása problematikus, korrigálásával ugyanis romlik a büvöl-tükör rímpár, ám az is igaz, hogy ezáltal a vers végén meglepő módon megbicsakló jambus árnyalatnyit javulhatna. Ennek ellenére a büvöl szó korabeli írásmódjának megőrzése mellett döntöttem.

Az utolsó sor nagy kezdőbetűjét kicsire javítottam, mivel nem kezdődik abban a sorban új mondat (Ragyogni > ragyogni).

Árnyak: Irodalom–Tudomány, 1946. máj. 56–57. – Újraközlése: Vigilia, 2000. szept. 698. – A 4. versszak 4. sorát elkezdő Önnönmagadnak szó kezdőbetűjét kicsire javítottam, mivel azon a helyen nem kezdődik új mondat.

Csöndes éj: Új Ember, 1946. dec. 22. 15. – Hafner Zoltán gyűjtése. A 2. versszak 1. sorában található részegits szót a mai helyesírás szerint javítottam részegíts-re. A 3. versszak 1. sorának végén található szó nehezen kiolvasható a folyóiratban, valószínűleg isteni.

Ez a mi életünk: Vigilia, 1947. máj. 263. – Az 5. versszakban található egymásutáni javítva: egymás utáni.

Mit ér a vigasz?: Magyarok, 1947. okt. 692. – A ritmus különösebb sérülése nélkül a 2. versszak 3. sorában javítottam a szived szót szíved-re, a 4. versszak 3. sorában a nyujtózkodik szót nyújtózkodik-ra, az 5. versszak 2. sorában a pusztit szót pusztít-ra. Ritmikai és rímelési okokból viszont meg kellett őrizni a 3. versszak 4. sorában található szinész szó írásmódját.

Önkívület: Magyarok, 1948. okt. 606. – A vers címe a Magyarokban: Önkivület. A 3. versszak 2. sorában található igy szót így-re és a 4. sorban található Ur szót Úr-ra javítottam.

Több mint az élet: Új Ember, 1949. febr. 20. 4. – Hafner Zoltán gyűjtése. A 2. versszak 2. sorának végén található sziven szót nem javítottam, mivel rímpozícióban van és a rövid i a versláb rövid szótagja.

Boldogok közt boldog: Új Ember, 1949. ápr. 10. 2. – Hafner Zoltán gyűjtése. Az 1. versszak 3. sorában található kinlódásomat szó a kötetben hosszú í-vel szerepel. A 2. versszak 6. sorának végén található gondolatjel elé pontot tettem.

Hosszú nyár: Vigilia, 1949. okt. 672. – A gondolatjelek elé itt is pontot tettem.

Szerelmes nyár: A vers első megjelenésének helye, ideje ismeretlen. A birtokunkban lévő, Czjzek Évától származó újságkivágaton a szerző neve még ghy-nal szerepel, ami arra utal, hogy a vers legkésőbb 1949-ben születhetett. Ezért helyeztük a kötetben az 1949-es év végére. – Újraközlése: Vigilia, 2009. jan. 47. (Az első sor itt tévesen így szerepel: Egy hosszú, hosszú házfasor. A házfasor helyesen hársfasor.)

Csupa virágos rét: Vigilia, 1951. márc. 119. – A 4. versszak 4. sorában található jószagú szót javítottam jó szagú-ra.

Hegyoldalon: Kortárs, 1957. jan. 134.

Felhők között: Nők Lapja, 1959. nov. 17. 9. – A 2. versszak 4. sorában található zümögve szót a mai helyesírás szerinti változatra javítottam: zümmögve. A 3. versszak 4. sorában található szeliden-t viszont rímpozíciója és ritmikai szerepe miatt nem módosítottam.

Szent szerelem: Új Ember, 1960. máj. 1. 2. – Hafner Zoltán gyűjtése. A mondatzáró gondolatjel elé pontot tettem (1. versszak, 6. sor).

Ha elaludnék: Nők Lapja, 1967. júl. 22. 13.

Vallomás: Új Ember, 1968. dec. 22. 4. – Hafner Zoltán gyűjtése.

Zúzmarás világban: Vigilia, 1970. jan. 16.

Vádbeszéd: Vigilia, 1970. jan. 16.

Neked nekem: Vigilia, 1972. jan. 57.

Panasz: Vigilia, 1972. nov. 772. – A költő édesanyja életének 102. évében, 1972 januárjában hunyt el. Ez igen súlyos csapást jelentett Toldalagi számára, hiszen rendkívül szorosan kötődtek egymáshoz. Rába György szerint: „Mindenki Palikaként emlegette őt, s ebben benne volt annak az embernek a meghatározása, ki egyfelől mindig az anyja mellett fölnövetlen ember maradt. Az édesanyja magas kort ért meg, én ismerhettem 96 éves korában, és ő akkor is még az anyjának kisfia volt, lélekben főként.” (Mennyei kávéház, Liptay Katalin interjúja Rába Györggyel, Magyar Rádió, 1998. november 30.). Tegyük hozzá: Toldalagi már harmincéves korától ápolásra szorult. Vissza kellett húzódnia otthonába, ahol édesanyja és Henrietta (Jetti) nővére voltak a társai. Pilinszky is szólt erről levelezésében: „Palika édesanyjának halálhíre nagyon megrendített. Két napja, hogy megtudtam. Már írtam neki. Szegénynek nehéz lesz átvészelnie. Féltem őt.” (Pilinszky János Összegyűjtött levelei, szerk., jegyz., utószó Hafner Zoltán, Bp., Osiris, 1997, 293.)

Toldalagi különös szépséggel emlékezett meg édesanyja haláláról: „Mama avval a nemes egyszerűséggel halt meg, ahogyan élt. Most már tudom, hogy utolsó előtti napján búcsúzott tőlem, amikor különleges nemességgel megcsókolta a kezét fogó kezemet.” (Toldalagi Pál Tatár Albertnek írt leveléből, 1972. február 25.)

A gyerek és az öreg ember (Katának): Kézirat, Vattay Elemér tulajdona. – Első közlése: Vigilia, 1977. máj. 320. – Kata: Vattay Elemér kislánya. A vers datálása: 1973. aug. 4.

Nekem ő volt a hős: Vigilia, 1974. szept. 610.

Menyegzői sátor: Nők Lapja, 1975. aug. 23. 13. – A 4. sor végén található ekép szót ekképp-re javítottam.

Legyen áldott…: Vigilia, 1979. jún. 416.

Regényes sétány: Vigilia, 1980. jún. 413.

Rónay Györgynek: Vigilia, 1984. jún. 424. – Rónay György (1913–1978) költő, író, irodalomtörténész, műfordító. Az Ezüstkor és a Vigilia folyóiratok szerkesztője. Kritikusként végigkísérte Toldalagi pályáját, első hat kötetéről bírálatot is írt, 1976-ban pedig barátja temetésén búcsúbeszédet mondott (Rónay György, Búcsú Toldalagi Páltól, Elhangzott a költő temetésén, 1976. ápr. 26-án az óbudai temetőben, Vigilia, 1976. jún. 410–412.) és versben is megemlékezett róla (Sarastro temetése = Rónay György, Odysseus énekei. Válogatott versek 1931–1978, Bp., Új Ember, 1997, 320.).

[Ajánlás a Szitáló évekhez]: Toldalagi dedikációja a Szitáló évek Írószövetségnek adott könyvtári példányába. (A kötet 1957 szeptemberében jelent meg.) Fakszimiléje: Az az egy dal. Toldalagi Pál emléke, vál., szerk., jegyz., utószó Hafner Zoltán, Bp., Osiris, 2000, 128.

Axinak: Toldalagi Czjzek Évának írt 1960. március 28-i leveléből származó gépirat. – Első közlése: Az az egy dal. Toldalagi Pál emléke, vál., szerk., jegyz., utószó Hafner Zoltán, Bp., Osiris, 2000, 62. – Axi: Alexander Czjzek (1952), Czjzek Éva kisfia; az ő egyik levélben elküldött rajza kapcsán született a vers.

[Virágok és virágok és virágok]: Toldalagi Czjzek Évának írt, év nélküli, augusztus 24-i datálással ellátott leveléből származó gépirat, cím nélkül, „Öreg híve, Toldalagi Pál” aláírással. A vers valószínűleg 1963 előtt születhetett, mivel a Toldalagi Pál és Czjzek Éva közötti levelezés anyaga az ezt követő évekből nem maradt fenn.

Vattay Elemérnek: Kézirat, Vattay Elemér tulajdonában. – Vattay Elemér (1931) fotográfus; Toldalagiról készült fényképei láthatók az 1973-as A visszahívott tenger és az 1976-os Zord labdajáték kötetekben. – A vers ajánlása: „baráti megemlékezéssel Toldalagi Pál”. Valószínűleg a hetvenes évek elején született a költemény.

Az igazi elveszettek: Deák Dénestől hagyatékában fennmaradt gépirat; Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattára, V 5010/27. 24. (1974 és 1976 közé tehető). – Az 1. verszak 2. sorában a csusznak, a 2. versszak 2. sorában az ugy, a 3. versszak 2. sorában a lesujt, a 4. versszak 2. sorában a szint szót javítottam. A 2. versszak 1. sorának végén található kivánják szót ritmikai okokból nem javítottam. Toldalagi Arracoeli-nak írta az Ara Coeli-templom nevét.

Végszavak: Deák Dénestől hagyatékában fennmaradt gépirat; Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattára, V 5010/27. 69. (1974 és 1976 közé tehető). – Vigilia, 2004. jan. 41. Az 1. versszak 3. sorában javítottam a zürzavar, a 2. versszak 1. sorában a diszeltük szót.

Függelék

Albumlap: Élet, 1938. aug. 14. 1438–1440.

Ferenczy Béni és könyve: Vigilia, 1961. okt. 637–638.

Naplómból: Vigilia, 1969. szept. 601–604.

Válogatott bibliográfia1

Kötetek és ismertetéseik

Hajnali versenyfutás, Budapest, Pázmány Péter Irodalmi Társaság, 1936, 62 l.

Forgács Antal = Válasz, 1937. március, 188.

Kállay Miklós = Képes Krónika, 1937. 11–12. sz. 25.

Kiss Jenő = Erdélyi Helikon, 1937. november, 703–704.

Kozocsa Sándor = Katholikus Szemle, 1937. március, 173.

Máthé Lajos = Magyar Kultúra, 1937. augusztus 5–20., 91.

Nagy Méda = Napkelet, 1937. február, 118.

Nagy Méda = Élet, 1937. január 31., 130.

P. Szalóczi Pelbárt = Új Kor, 1937. január 21., 10.

Rónai Mihály András = Pesti Napló, 1937. május 30., 40.

[Rónay György] (R) = Vasárnap (Arad), 1937. február 14., 56–57.

[Schöpflin Aladár] = Tükör, 1937. március, 218.

Temesváry Kriszta = Budapesti Hírlap, 1937. március 28., 13.

Ím, üdvözöllek, Budapest, Genius, 1940, 32 l.

Birkás Endre = Diárium, 1940. július, 116.

Geréb László = Vigilia, 1940. június, 266.

Radnóti Miklós = Nyugat, 1941. augusztus 1., 565.

Rónay György = Napkelet, 1940. július, 370.

Végítélet ablaka, Budapest, 1948, 64 l.

[Keszi Imre] k-i-e = Szabad Nép, 1949. január 20., 6.

Rónay György = Vigilia, 1949. február, 140–142.

Szitáló évek, Budapest, Magvető, 1957, 109 1. 1 t.

Bernáth L. = Esti Hírlap, 1957. október 16.

Komlós János = Kortárs, 1957. március, 451–457.

Lengyel Balázs = Népművelés, 1958. március, 27.

Rákos Sándor = Élet és Irodalom, 1958. január 10., 9.

Rónay György = Vigilia, 1958. január, 58–59.

Szárnyalás, Budapest, Magvető, 1965, 114 l.

– –: = Magyar Nemzet, 1965. szeptember 26., 13.

Rónay László = Jelenkor, 1966. január, 93–95.

Rónay László = Kritika, 1966. május, 63–64.

Rónay György = Vigilia, 1965. november, 685–690.

Valamilyen éden felé, Budapest, Magvető, 1968, 126 l.

Ferenczi László = Hungarian PEN, 1969. 10. sz. 59.

Rigó Béla = Tiszatáj, 1970. január, 82–83.

Rónay György = Vigilia, 1969. április, 270.

Rónay László = Kritika, 1969. június, 56–58.

[G. Szabó László] G. Sz. L. = Magyar Hírlap, 1969. január 30., 6.

Thurzó Gábor = Élet és Irodalom, 1969. február 22., 7.

Igézet és valóság. Válogatott és új versek, Budapest, Magvető, 1971, 214 l.

Csukás István = Élet és Irodalom, 1971. október 9., 11.

Demény Ottó = Magyar Hírlap, 1971. október 16., mell. 4.

[Falus Róbert] F. R. = Népszabadság, 1971. szeptember 17., 7.

Pilinszky János = Új Ember, 1971. november 7., 2.

Solymos Ida = Kortárs, 1972. január, 160–161.

A visszahívott tenger, Budapest, Magvető, 1973, 82 l. 1 t.

[Falus Róbert] F. R. = Népszabadság, 1973. december 7., 7.

Lengyel Balázs = Élet és Irodalom, 1973. december 15., 11.

Napló, Budapest, Magvető, 1974, 153 l.

Fehéri György = Magyar Hírlap, 1975. január 18., mell. IV.

Zord labdajáték, Budapest, Szépirodalmi,1976, 89 l. 1 t.

Iszlai Zoltán = Magyar Hírlap, 1976. július 18., 10.

[Rónay László] Síki Géza = Vigilia, 1976. június, 413.

Ámulattól a döbbenetig. Válogatott és új versek, Budapest, Magvető, 1976, 225 l.

Emőkey István = Kritika, 1977. július, 25–26.

Kartal Zsuzsa = Új Tükör, 1977. január 23., 40.

Oldott magány. Válogatott versek, vál., előszó, jegyzetek: Tarbay Ede. Budapest, Szent István Társulat,1995, 207 l.

Bodor Béla = Élet és Irodalom, 1995. június 2., 13.

Gyurácz Ferenc = Életünk, 1996. október, 1016–1018.

[Parancs János] (p. j.) = Új Ember, 1995. július 30., 8.

Az az egy dal. Toldalagi Pál emléke, vál., szerk., jegyz., utószó Hafner Zoltán, Bp., Osiris, 2000, 193 l., 11 t.

Rónay László = Új Ember, 2001, december 23–30., 25.

Rónay László = Vigilia, 2002. február, 157–158.

Tanulmányok, esszék, emlékezések

– –: Toldalaghy Pál, Irodalom–Tudomány, 1946. május, 96.

Sőtér István, Toldalagi Pál, Válasz, 1948. október-november, 763. = Négy nemzedék (Élő magyar költők), szerk. Sőtér István, Parnasszus, 1948, 237; uő., Tisztuló tükrök, Budapest, Gondolat, 1966, 294; uő., Gyűrűk, Budapest, Gondolat, 1967, 67.

Tűz Tamás, Mindennapos megsemmisülés (Az ötvenéves Toldalagi Pál), Irodalmi Újság, 1964. szeptember 15., 5. = Tűz Tamás, Angyal mondd ki csak félig, Oakville, Ontario, Sovereign Press, 1974, 99–104.

Szeghalmi Elemér, Az igézet és valóság költője, Vigilia, 1974. január, 49–50.

Thurzó Gábor, A megtalált Orplid, Élet és Irodalom, 1974. január 2., 2. = Thurzó Gábor, Napló helyett, Budapest, Magvető,1984, 514–516.

Hegyi Béla, Ím, üdvözöllek…, Új Ember, 1974. január 6., 2.

[Vasadi Péter] (v. p.), „Megáldom a világot”, Új Ember, 1975. május 4., 2.

Rónay László, A költészet Nemecsekje (Toldalagi Pál) = Rónay László, Hűséges sáfárok, Budapest, Szépirodalmi, 1975, 424–443.

Thurzó Gábor, Toldalagi Pál [Nekrológ], Élet és Irodalom, 1976. április 17. 10. = Thurzó Gábor, Napló helyett, Budapest, Magvető,1984, 517–518.

[Rónay László] (siki), Toldalagi Pál [Nekrológ], Új Ember, 1976. május 2., 2.

Eltemették Toldalagi Pált, Új Ember, 1976. május 9., 2. – Jelenits István imádságával = Jelenits István, Az ének varázsa, Budapest, Új Ember, 2000, 495.

Rónay György, Búcsú Toldalagi Páltól, Vigilia, 1976. június, 410–412. (Elhangzott a költő temetésén, 1976. április 26-án, az óbudai temetőben.)

[Rónay László] (siki), Versek-Pályák, Vigilia, 1976. június, 413.

Rónay László, Magányos férfi virágcsokorral (Toldalagi Pál költészete), Új Írás, 1977. február, 110–114. = Rónay László, Szabálytalan arcképek, Budapest, Szépirodalmi, 1982, 431–441.

Károlyi Amy, Castor és Pollux Rómában = Weöres Sándor és Károlyi Amy élete képekben, szerk. Károlyi Amy, Moldován Domokos, Budapest, Magvető, 1984, 144–145.

Rónai Mihály András, Toldalagi Pál (Rosszkor) = Rónay Mihály András, Magyar lant, Budapest, Szépirodalmi, 1984, 546–548.

Szeghalmi Elemér, Az éden keresője (70 éve született Toldalagi Pál), Új Ember, 1984. január 8., 6.

Baán Tibor, Pilinszky és Toldalagi, Újhold-Évkönyv 1988/2, Budapest, Magvető, 1988, 343–355.

Batári Gyula, Toldalagi Pál, az „elfelejtett” költő, Kláris, 1993. február 15. (1. sz.) 13.

Vidor Miklós, A líra Sarastrója: Toldalagi Pál, Magyar Nemzet, 1993. január 28., 11.

Tarbay Ede, Megtörhetetlen száműzött = Toldalagi Pál, Oldott magány, Vál., előszó, jegyzetek: Tarbay Ede, Budapest, Szent István Társulat, 1995, 7–9.

Koppány Zsolt, Némán állni = Koppány Zsolt, Árnyékban a Megváltó, Budapest, Hatodik Síp, 1997, 145–146.

Vidor Miklós, A rejtőzködő költő, Toldalagi Pál, Új Ember, 1998. március 15., 8.

Pilinszky János, Toldalagi Pálról [1979?] = Pilinszky János Publicisztikai írások, Budapest, Osiris, 1999, 800.

Reisinger János, Toldalagi Pál: Emlékezz vissza = Reisinger János, Kisvers-nagymesterek (A magyar költészet rövid verseinek nagy tanulságai), Budapest, Bibliaiskolák Közössége – Oltalom Alapítvány, 1999, 38–39.

Lukács László, Toldalagi világa = A Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kara tudományos diákköri közleményei 1., 1999–2000. évi dolgozatok, 124–128.

Basa Viktor, Egy barátság margójára (Toldalagi Pál és Pilinszky János kapcsolata a fennmaradt dokumentumok tükrében), Vigilia, 2000. július, 491–503.

Ferenczi László, Toldalagi Pálról, Vigilia, 2000. szeptember, 693–694.

Basa Viktor, Epitáfium helyett (Huszonöt éve halt meg Toldalagi Pál), Magyar Nemzet, 2001. április 21., 32.

– –: Toldalagi Pál, Óbudai Polgár, 2001. szeptember 1., 5.

Rónay László, Isten nem halt meg (A 20. századi magyar spiritualitás lírája), Budapest, Szent István Társulat, 2002, 117–121.

Tatár Albert, Emlékezés Toldalagi Pálra, lejegyezte és közreadta Basa Viktor, Vigilia, 2004. január, 36–40.

Rónay László, Sarastro magánya, Új Ember, 2005. december 18., 6.

Basa Viktor, Egy rozsdás esernyő (Toldalagi Pál hagyatékának sorsa), Vigilia, 2009. január, 42–47.

Basa Viktor, „S éjfélkor talán” (Intertextuális adalékok Pilinszky János Halak a hálóban című versének értelmezéséhez), Irodalomtörténeti Közlemények, 2009. 6. sz. 638–651.

Basa Viktor, A kortársak tévedése? (Elöljáró szavak Toldalagi Pál Hajnali versenyfutás című kötetének újraolvasásához), PoLíSz, 2010. nyár, 83–91.

Levelek, képeslapok

Takáts Gyula részére (3 levél, 1936. június 22.; 1938. május 3. és 1938. május 6.) = Takáts Gyula, Helyét kereső nemzedék, Bp., Magvető Kiadó, 1984, 252–257. – Egy ismerkedő, majd két baráti hangvételű levél.

Füst Milán részére (1 levél, 1937. szeptember 14. = PIM kézirattár, V 4140/517). – A levelet Toldalagi egy Füst számára elküldött verseskötetéhez mellékelte. Szót ejtett benne Babits Mihálynál tett látogatásáról, továbbá a Nyugat szerkesztőségének hanyagságáról is.

Cs. Szabó László részére (1 levél, 1955. január 8. = PIM kézirattár, jelzet nélkül). – Toldalagi unokatestvérén, Schleinitz Miklóson keresztül juttatta ki Nyugatra és a Száz év költészete című antológia elküldését kéri benne.

Hatvany Lajos részére (1 levél, 1957. október 4. = MTA kézirattár MS 5369/192). – Udvariasan lemond egy meghívást.

Hatvany Lajosné részére (1 képeslap, 1959. június 3. = MTA kézirattár MS 5371/56). – Bécsből, a Czjzek-család címéről küldött képeslap, melyben üdvözletét küldi Ferenczy Béniéknek is.

Pilinszky János részére (2 képeslap, 1959. szeptember 24. és 1959. november 15. = MTA kézirattár Ms 5954/236-237). – Az elsőben a Harmadnapon kötetet köszöni meg, amelyről azt írja, hogy „hibátlannak találta”. A másodikban Ferenczy Béni névnapi köszöntésére invitálja Pilinszkyt.

Czjzek Romanné, Toldalagi Éva részére (mintegy 150 levél 1957-től 1963-ig, majd 1-1 levél 1964-ből, 1968-ból és 1972-ből). – A levelezés kezdete 1957. június 7. (Általában gépiratok, autográf aláírással és megjegyzésekkel, de akad köztük kézírásos levél is.) Ezekből mintegy 76 oldalnyi válogatást közöl a Toldalagi-emlékkötet: Az az egy dal. Toldalagi Pál emléke, Vál., szerk., jegyz., utószó Hafner Zoltán, Bp., Osiris, 2000. A levelezés 1963 utáni része elveszett. – Czjzek Éváról (1923–2003) bővebben: Hafner Zoltán, A Vigilia beszélgetése Czjzek Évával, Vigilia, 2000. november, 861–872; A költészet jelenléte. In memoriam Czjzek Éva, összeállította Hafner Zoltán, Bp., Vigilia Kiadó, 2010.

Charlotte Lerchenfeld részére (22 képeslap, 1962-ből; Czjzek Éva birtokában maradtak fenn). – Főként az időjárásról és a költő aktuális hétköznapjairól szóló lapok, melyet Charlotte Lerchenfeldnek, „Sarolta néninek”, Czjzek Éva édesanyjának (szül. Bethlen Sarolta, 1897–1964) címzett Toldalagi Nürnbergbe.

Nemes György részére (2 levél, 1966. november 4. és 1968. december 1.) = PIM kézirattár, V 5353/268/1-2. – Két rövidebb levél az Élet és Irodalomnak küldött versek kapcsán.

Rónay László részére (1 levél, 1971. február 18.) = PIM kézirattár, V 3794/10. – Első közlése: Vigilia, 2004. január, 41.: vallomás Toldalagi írói hovatartozásáról.

Szederkényi Ervin részére (5 levél, 1971. augusztus 8.; 1972. szeptember 28.; 1973. augusztus 12.; 1974. november 2. és egy dátum nélkül) = PIM kézirattár, jelzet nélkül. – Öt rövid levél melyekben verseket küldött, illetve tudakozódik a Jelenkor-beli megjelenésük sorsáról. (A mellékelt versek nincsenek a kézirattárban.)

Tatár Albert részére (2 levél, 1972. február 25. és 1976. április 12.) = Tatár Albert birtokában. – Tatár Albert Toldalagi háziorvosa volt. (Lásd még Tatár Albert, Emlékezés Toldalagi Pálra, Vigilia, 2004. január, 36–40.) Az első levél kézírásos, Szigligetről küldte Toldalagi és édesanyja haláláról szól benne fájdalmas szépséggel. A másik levele húsvéti üdvözlet, néhány nappal halála előtt kelt.






1 A Válogatott bibliográfiát Hafner Zoltán engedélyével közlöm és bővítem. (In: Az az egy dal. Toldalagi Pál emléke, vál., szerk., jegyz., utószó Hafner Zoltán, Bp., Osiris, 2000, 184–187.).